Regisztráció  Belépés
klementinagidro.blog.xfree.hu
Embernek lenni! Csak embernek lenni, semmi egyébnek, De annak egésznek, épnek, Föld-szülte földnek És Isten-lehelte szépnek. Gidró Klementina
1975.11.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
Móra Ferenc: Madarak iskolája
  2015-04-21 12:30:41, kedd
 
  Móra Ferenc: Madarak iskolája

Egy kisfiú nagyon szeretett volna fecske lenni. Azt hiszitek, talán szúnyogpaprikásra éhezett? Ó, dehogy! Azért, mert azt hitte, hogy akkor nem kell neki tanulni.
Nohát, szerettem volna, ha tegnap látta volna ez a kisfiú, amit én láttam. Azt láttam, hogy hogyan tanítja a nagy fecske a picit röpülni. Fecskeanya kiparancsolta a fiókáit a fészekből a tornác párkányára. Úgy gubbaszkodtak ott a buksik, mint az iskolás gyerekek a padban. Fecskeapa pedig kiült az eperfára, és onnan parancsolgatott:
- Gyerekek, csak csicseri! Bátran csak, ficseri!
Hárman szót is fogadtak, és átlibbentek fecskeapához. Hanem a negyedik buksi csak lihegett, pihegett, a szárnyát is megemelte egy kicsit, de aztán csak visszalépett a párkányra. Csicsergett keservesen, hogy a röpülés nem neki való tudomány.
- Nem szégyelled magad? - koppantottá meg fecskeanya a feje búbját. És taszított rajta a szárnyával akkorát, hogy nyaklevesnek is beillett. Erre aztán mégiscsak szárnyra kapott a buksi.
- Messze, messze, messze? - kiabált kétségbeesetten, ahogy a levegőben bukdácsolt.
- Erre, erre, erre! - biztatták az apja meg a testvérkéi az eperfáról.
Tízszer tették meg az utat egy délelőtt a kisfecskék a tornácról az eperfáig meg vissza. Akkor aztán az öregek azt mondták, hogy elég ennyi tudomány egy napra. Másnap azonban már a háztetőre is kihozták a fiatalokat. Harmadnap pedig már a szomszédban kóstolgatták a legyet, hogy ott jobb ízű-e, mint nálunk.
Azt is láttam már, mikor a gólya tanította a fiát békát enni. Az anyagólya röpült előre a békával a csőrében, a fia utána. Kétszer-háromszor megkerülték a kéményt, akkor az anyamadár följebb röppent, és kiejtette csőréből a békát. A gólyafióknak röptében kellett ezt elkapni. Ha nem sikerült neki, akkor az anyja megbúbozta.
Tyúkanyónak is sok baja van a csirkéivel, míg kitanítja velük az iskolát, mert a kiscsirkének is nehéz feje van kezdetben.
 
 
0 komment , kategória:  Állatmesék  
A legerősebb állat
  2015-04-21 12:30:03, kedd
 
  A legerősebb állat

Élt egyszer az erdőben egy medve és egy farkas. Aszályos, rossz esztendő volt, nem sok ételhez juthattak. Mindkettőnek már jó ideje az forgott az eszében, jó volna ellátogatni az emberek éléskamrái, istállói felé. Összetalálkozik egyszer a medve a farkassal. Azt mondja a medve:
- Jó reggelt, farkas koma!
Válaszol a farkas:
- Nekem ugyan nem jó ez a reggel, medve koma, és attól sem lesz jó, ha te kívánod, de azért hozott isten.
Mire a medve:
- De szomorú vagy! Talán valami bajod van?
Azt mondja a farkas:
- Ne is kérdezd! Baj? Volt is, maradt is belőle.
Erre a medve:
- Talán éhes vagy? Mert olyan csikasz a horpaszod, mint egy szúnyogkisasszonyé.
Sóhajt a farkas:
- Az is baj, de más is.
A medve csak most nézi meg a farkast. Azt mondja:
- Ejnye, de meg van hasogatva a bundád is! Talán valamelyik atyádfiával verekedtél össze?
Legyint a farkas:
- Atyámfiával? Az emberrel!
Mosolyog a medve:
- Csak az emberrel?
Elámul ezen a farkas:
- Csak az emberrel?! Hiszen nincs annál erősebb állat!
Gyanút fog a medve:
- Hát hogy s mint történt?
Szétnéz a farkas:
- Elmondhatom! Nem bírtam már az éhezést, s az éjjel belopózkodtam a faluba, hogy valami kövér bárányt vagy malacot szerezzek. Óvatosan jártam, de amint megérezték a szagomat a kutyák, ugatni kezdtek, ahogy kifért a torkukon. Kiugrik erre az ember, térül-fordul, csapkod azzal a fényes farkával, amit ők baltának neveznek, azután csak neki a fejemnek; úgy helybenhagyott, hogy alig tudtam elvánszorogni idáig.
Hitetlenkedik a medve:
- Az ember? Hiszen az gyönge, hiszen csak ember!
Mire a farkas:
- Én meg azt mondom, hogy nincs annál erősebb állat!
Kihúzza magát büszkén a medve:
- Nézd, én ugyan sose láttam embert, de ha találkoznék eggyel, így tépném szét, mint ezt a bokrot itt!
Azt mondja lesajnálóan a farkas:
- Könnyű neked itt ezzel a bokorral vitézkedni! De csak jönne erre egy ember! Nem tudom, akkor mit csinálnál?!
- Én tudom! - mondja önhitten a medve.- Azt tenném, hogy itt hagyná a fogát!
- Hiszi a piszi! - mondja fitymálva a farkas.
Fölfortyan a medve:
- Fogadjunk!
Nyújtja lábát a farkas:
- Fogadjunk! De mibe?
- Egy kövér nyúlba! - mondja dolgabiztosan a medve.
Ebben maradtak. Azzal kilopakodtak az erdőből, s lesbe álltak az országúton, amerre a falusiak szoktak járni. Várnak, várnak, egyszer csak jön arra egy gyerek. Kérdezi a medve:
- Ez az ember?
Mondja a farkas:
- Ez még nem. Ez csak lesz.
Várnak, újra várnak. Egyszer csak arra jön egy vén koldus. Kérdezi a medve a farkastól:
- Hát ez ember?
Feleli oktatóan a farkas:
- Ez csak volt!
Várnak, várnak, egyszer csak arra jön egy menyecske. Kérdezi a medve:
- De ez csak ember már?
Feleli mindentudóan a farkas:
- Ez csak társa az embernek!
Várnak, várnak, egyszer csak arra jön egy huszár. Kérdezi a medve:
- Hát ez már ember?
Feleli suttogva neki a farkas:
- Ez már az!
De azzal a farkas már szaladt is, amerre látott. A medve meg kiült nagy büszkén az országútra, a huszár útjába. Meglátja a huszár a medvét, megköpi a markát, előveszi először a pisztolyát és rálő. Aztán rögtön kirántja a kardját, s azzal neki, de vitézül, a medvének! Olyan ügyesen forgolódott a huszár, hogy a medve még csak hozzá se kaphatott. Nem bírta sokáig a medve, megfordult és - usgyi!- nem nézte, hol az út, futott tökön, paszulyon át, amerre látott, vissza az erdőbe. Nemsokára csak találkozik megint a medve meg a farkas. Azt mondja a farkas:
- No, medve, megkapom-e a nyulat?
Feleli neki kedvtelenül a medve:
- Megkapod! Most már elhiszem, hogy az ember a legerősebb állat!
Mire a farkas:
- Hát hogy s mint történt, medve koma?
Mondja megokosodva a medve:
- Elmondom! Világéletemben nem láttam olyan furcsa állatot, mint az ember! Amikor összeakaszkodtunk ott az országúton, mentem neki morogva, üvöltözve, de ő - hát ő már messziről rám köpött, de úgy, hogy csak úgy szikrázott tőle a szemem. Ez még hagyján lett volna! De amikor a közelébe értem, és ugrottam volna rá, előhúzta a fényes nyelvét, azzal nyalogatott, pofozgatott, olyan ügyesen, meg olyan élesen, hogy még csak hozzá sem férhettem. Ezt már én sem bírtam tovább, farkas koma, és szégyen ide, szégyen oda, biz elfutottam!
 
 
0 komment , kategória:  Állatmesék  
A bujdosó macska
  2015-04-21 12:29:26, kedd
 
  A bujdosó macska

Egyszer volt, hol nem volt, nem tudom, hogy merre volt, de valahol mégis volt, volt egyszer

egy macska. Ezzel a macskával nagyon mostohán bánt az asszonya, elkeseredett erősen, s

nagy bújában, bánatában fogta magát, otthagyta a gazdasszonyát, s elment világgá. De hogy

szavamat össze ne keverjem, mielőtt útnak indult volna, az udvaron talált egy nagy vörös

répát, szekeret csinált belőle, nagy hirtelen fogott két egeret, azokat a szekér elé fogta, s úgy

indult bujdosóba. Mennek, mendegélnek hegyeken-völgyeken által, de bizony az egerek

elfáradtak, egyre lassabban lépegettek. Gondolja magában a macska: így nem messzire

haladunk. Fogott az úton még két egeret, a másik kettőnek elejébe fogta, s úgy hajtott tovább.

Amint mennek, mendegélnek, találkoznak egy rákkal. Kérdi a rák:

- Hová mégy, te macska?

- Megyek vándorolni.

- Vígy el engem is, mert a halak kikergettek a vízből.

- Hát miért kergettek ki?

- Azért, mert mindig csipkedtem őket az ollómmal.

- No, hát gyere, ülj fel. Továbbmennek, mendegélnek, s hát az út közepén két tojás van.

Megszólal az egyik tojás, s kérdi a macskától:

- Hová mégy, te macska?

- Megyek vándorolni.

- Vígy el minket is! Nem volt maradásunk az asszonyunknál, mert azt kívánta, hogy három

csirke keljen ki belőlünk, pedig csak egy van bennünk.

- Jól van, gyertek, üljetek fel. Felültek a tojások a répaszekérre, s a macska hajtott tovább.

Egyszerre csak rászállott a szekérre tíz fecske s tíz pacsirta. Nem is kérdezték a macskától,

szabad-e, nem-e, szépen letelepedtek, s mentek ők is. Még egy jó hajításnyira sem mennek,

egy csomó gombostűt találnak az úton. Kérdi a macska:

- Hát ti hogy kerültetek ide?

- Mi bizony úgy, hogy egy társunk megszúrta az asszonyunkat, s az asszonyunk haragjában

mind kidobott az útra.

- Hát akkor csak ti is üljetek fel a szekérre, gyertek velünk. Továbbmennek, mendegélnek, s

estefelé egy kicsi házikóhoz érnek. Abban a kicsi házikóban egy öregasszony lakott, a macska

bement hozzá, köszöntötte illendőképpen, s szállást kért éjszakára. Mondja az öregasszony:

- Adnék én jó szívvel, de ide minden éjjel zsiványok jönnek, itt ugyan nem lesz

nyugodalmatok. De a macska addig beszélt, hogy így meg úgy, nem félnek a zsiványoktól,

hogy az öregasszony szállást adott nekik. A négy egeret bekötötték az istállóba. A két tojás

beleült a tüzes hamuba. A rák a vizes dézsába, a gombostűk a törülközőbe, a macska

meghúzódott az ajtó sarkában, a fecskék mentek az eresz alá, a pacsirták pedig a ház tetejére.

Hát csakugyan éjjel jönnek a zsiványok, bemennek a házba, letelepednek a kemence mellé,

tüzet akarnak gyújtani. De amint megpiszkálják a hamut, a két forró tojás szétpattant, s

szemük-szájuk tele lett tojás hajával meg sárgájával. Hej, uram-teremtőm, megijedtek a

zsiványok, égette a tojás az arcukat erősen, szaladnak a vizes dézsához, hogy megmosdjanak.

De ahogy belenyúltak a dézsába, a rák jól megcsípte az ujjukat. Lekapják az alsó szegről a

törülközőt, hogy megtörülközzenek, s a gombostűk jól összeszurkálják. Még jobban

megijednek, szaladnak kifelé, s ott meg nekik ugrik a macska, s istenigazában összevissza

karmolta. Ki az udvarra, mintha a szemüket vették volna, de ott meg a fecskék és a pacsirták

elkezdettek csiripolni:

- Zsiványok, zsiványok! Fogjátok meg! Ahányan voltak, annyifelé szaladtak, többet az

öregasszony házához vissza se jöttek. Reggel a macska megköszönte a szállást az

öregasszonynak, a négy egeret befogta a répaszekérbe, aztán mind felkerekedtek, mentek

tovább. Hanem amint egy hídra értek, halljátok csak, mi történt. Az egerek mitől, mitől nem,

megijedtek, a szekeret belerántották a vízbe. Hej, istenem, lett nagy ijedelem. A pacsirták és a

fecskék, huss, fölrebbentek és elrepültek. A macska is nagy üggyel-bajjal kiúszott, de a

szegény rák az ott maradott a vízben, no meg a gombostűk is.

Hogyha ezek a vízben nem maradtak volna, az én mesém is tovább tartott volna.

 
 
0 komment , kategória:  Állatmesék  
Peti, a kócos rozsdafarkú.
  2015-04-21 12:26:13, kedd
 
  Peti, a kócos rozsdafarkú.

Peti, a kócos kis rozsdafarkú gyerek elkeseredetten küzdött szanaszét álló tollaival. Hiába próbálta újra meg újra lesimítani őket, nem ment semmire.
- Mint egy szénaboglya - gondolta lehangoltan, és felsóhajtott. - Karola néni biztos nem hagyja szó nélkül.
Karola nénit, a nagynénjét várták ebédre. Gyakran meglátogatta őket, és Peti már előre tartott ezektől a látogatásoktól.
Mert Karola néni jó fej volt ugyan, de sosem rejtette véka alá a véleményét, és nem is nagyon tapintatoskodott, ha nem tetszett neki valami.
Például az, hogy Peti nem sportol, hogy nem mozog eleget.
- Apukám - harsogta hajókürtnek beillő hangján - a mozgás maga az élet. Nem lehet meg nélküle egy ilyen jó kiállású legény. Sportolnod kell, punktum.
Persze, Karola néni könnyen beszél. Fiatal korában tornászbajnok volt. De ő ügyetlen. Kétbalkezes. Kétballábas. És fél, hogy a többiek kinevetnék.
Ebéd után Karola néni Petihez fordult, és megkérdezte tőle.
- Apukám, ugye hallottál róla, hogy idén is lesz madárolimpia?
Aztán jelentőségteljesen hozzátette:
- Remélem, indulsz rajta? Ágon futásban komoly esélyeid lennének, amilyen jó erős lábaid vannak.
Azzal nevetve hátba veregette.
Peti nem bírta tovább. Elgyötörten kifakadt.
- Karola néni, értsd meg végre, ügyetlen vagyok - kiabálta - Esetlen. Kétballábas. Csak kinevetnének. Nem nekem való a sport.
A nagynénje meghökkent. Fürkésző tekintettel nézett Petire, aztán lassan bólintott.
- Értem - mondta elgondolkodva. - Ha nem, hát nem.
Felállt, és nagyot nyújtózott.
- De egyet kerülhetünk azért, nem? Az nem sport.
Peti már megbánta, hogy kiabált. Felpattant, és kedvesen rávigyorgott Karolára.
- Hát persze. Menjünk, Karola néni.
Elrepültek a tisztás szélén álló vadcseresznye fára, és jóízűen kezdték csipegetni az édes gyümölcsöt.
- Apukám, látod azt a vékony ágat? Tele van cseresznyével. Fogadjunk, hogy előbb odaérek, mint te. De akkor nem kapsz belőle egy szemet sem.
- Majd meglátjuk - nevetett Peti.
Nekilódultak. Végigszaladtak egy vízszintes vastag ágon, felugrottak egy vékonyabbra, aztán tovább, még magasabbra, de Karola akkor már hátra maradt, csak figyelte az unokaöccsét.
- Jó mozgású gyerek - morfondírozott magában -, nincs vele semmi baj. Csak az önbizalma hiányzik.
Peti közben felért az ághegyre, megfordult, és diadalmasan rávigyorgott a nagynénjére.
- Ki az első, Karola néni? Kié lesz a cseresznye?
- Te győztél, Apukám - emelte fel a kezét megadóan Karola -, gratulálok.
- Azért ehetsz belőle te is - hajtotta Peti a nagynénje felé az ágat.
Barátságos csendben eszegettek. Aztán Karola megszólalt.
- Apukám, figyeltelek. Remek mozgásod van. Egy kicsit csetlesz-botlasz, az igaz, de egy kis gyakorlás könnyen segítene rajta. Nem vagy te olyan kétballábas.
- Nem? - emelte fel Peti a fejét csodálkozva.
- De nem ám. Boldogult nagybátyádra emlékeztetsz. Márpedig ő futóbajnok volt fiatalon.
- Azta!
Kicsit hallgattak. Aztán Peti megkérdezte.
- Nem vagyok kétballábas?
- Nem ám.
- Nem nevetnének rajtam?
- Inkább sírnának, Apukám, amikor lehagyod őket. Sírnának - felelte, és legyintett.
Peti egy darabig magában rágódott. Végül bátortalanul megszólalt:
- Karola néni...
- Mi van, Apukám?
- Indulni akarok a madárolimpián.
- Hogy mondtad? Nem jól hallottam.
- Indulni akarok a madárolimpián - ismételte meg Peti, és ránézett a nagynénjére. - Leszel az edzőm?
- De mennyire, Apukám, de mennyire! Örülök, hogy megjött az eszed. Mert a sport maga az élet. Sportolni kell...
Peti nevetve közbe vágott:
- És punktum!


Palásthy Ágnes
 
 
0 komment , kategória:  Állatmesék  
A három kis malac
  2015-04-21 12:25:27, kedd
 
  A három kis malac

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt három malacka. Azok egy kicsi szénaboglyában éltek. Egy éjszaka rájuk talált a farkas, majdnem bekapta a legkisebb malacot, de mind a hárman elszaladtak.
Mentek, mentek, egyszer csak találkoztak egy emberrel. Vitt egy kocsi fát. Azt mondja a középső malacka:
-Bácsi, adna nekünk egy kis fát, hogy csináljunk egy kis házacskát?
-Én adok.
Csináltak egy kis házat, és egyszer jön a farkas.
-Eresszetek be, malackáim, mert nagyon fázok.
-Nem engedünk be.
-Eresszetek be, mert ha nem, felmegyek a ház tetejére, s berontom.
Akkor sem engedték be. Felment a farkas a ház tetejére, és addig fészkelődött, amíg be nem rontott. Mikor berontott, a három malac mind elszaladt.
Mentek, mentek, addig mentek, amíg megint nem találkoztak egy emberrel. Vitt egy kocsi téglát. Azt mondja a legnagyobb malacka:
-Bácsi, nem adna nekem egy kis téglát, hogy csináljak egy kis házat?
Azt mondja az ember:
-Én adok.
Adott is, és a legnagyobb malacka csinált egy kis házikót. Egyszer csak jön a farkas. Azt mondja:
-Eresszetek be, kis malackák!
Azt mondja a legnagyobb malac:
-Nem eresztelek.
-Eressz be, kis malacka, mert felmegyek a ház tetejére, s berontom.
Fel is ment, de nem tudott berontani. Azt mondja:
- Ha nem engedsz be, akkor gyere el holnap reggel hét órakor, mert én tudok egy olyan kertet, amiben annyi gyümölcs van, dió, szilva, körte, szedünk belőle.
Azt mondja a legnagyobb malacka:
-Jó, elmegyek.
A malacka felkelt reggel hat órakor, hamarabb elment, mint a farkas, és jól megpakolta magát. Õ maga is evett és hazasietett. Egyszer csak jön a farkas.
-Malacka, felkeltél-e, jössz-e?
Azt mondja:
-Hahaha, én már előbb ott voltam, mint te! Hoztam is haza.
A farkas megint valamit kieszelt, hogy holnap reggel hat órakor megint jöjjön el abba a kertbe, van ott gyümölcs, szőlő, minden.
Azt mondja a malacka:
-Jó. - De a malacka megint előbb felkelt, öt órakor elment, jól megpakolta magát, és hozott is haza a többieknek.
Egyszer csak megint jön a farkas. Azt mondja:
-Malacka, nem jössz?
-Ó, én már ott voltam. Haza is hoztam, meg én is jóllaktam.
Hát a farkas nagyon mérges lett. Akkor azt mondja:
-Gyere el, tudok bort, egy hordó bort. Kelj fel öt órakor, s menjünk el.
Azt mondja a malacka:
-Jó!
A malacka felkelt reggel négy órakor, elbújtatta a két kicsit, és elment. A bort megitta, és belebújt a hordóba. Egyszer csak jön a farkas. Nyitva volt az ajtó, gondolta, elmentek a malackák. Nagyon megörült, hogy most kinn a határban éri a malackákat, és megeszi mind a hármat. Futott. Észrevette a legnagyobb malacka, hogy jön a farkas, és mindig gurult elébe. Mindig jobban és jobban kergette a farkast, addig kergette, amíg a farkas el nem szaladt. Õ meg kibújt a hordóból, és hazament. Bezárta az ajtót. Egyszer csak jön a farkas.
-Jössz-e, malacka?
Azt mondja:
-Hát én már ott voltam, még téged is megkergettelek.
Azt mondja a farkas:

-Ha te voltál az, engedj be.
Azt mondja:
-Nem engedlek.
-Legalább csak az egyik lábamat engedd be!
Azt beengedte.
Akkor azt mondja a farkas:
-A másik lábamat is engedd!
-A másikat nem engedem be. Várj egy cseppet, majd egészen beengedlek.
Akkor azt mondja a farkas:
-Engedj be, mert különben rátok rontom a házat.
Akkor a malacka azt mondja:
-Nem félünk mi attól!
A legnagyobb malacka feltett egy nagy üstöt vízzel, s rakott jó nagy tüzet, hogy forrjon a víz. Felment a farkas a ház tetejére, kaparta a kéményt. A malacka a kémény alá tette az üstöt a vízzel, hogy mikor a farkas beesik, akkor essék bele a vízbe. Kapart, kapart a farkas, addig kapart, hogy bele is esett. Akkor a malacka ráborított egy nagy pokrócot, lekötötte és megforrázta jól. Akkor aztán megsütötték, és olyan lakomát csaptak, hogy a fülük is kétfelé állt.
Ha a három malacka a farkast meg nem ette volna, az én mesém is tovább tartott volna.

 
 
0 komment , kategória:  Állatmesék  
Csizmás Kandúr
  2015-04-21 12:24:17, kedd
 
  Csizmás Kandúr


Három fia volt egy molnárnak, s minden vagyona a malma meg egy szamár és egy mihaszna macska. Ezen kívül nem is hagyott egyéb örökséget a három fiára.
Mikor meghalt, a fiúk illendően eltemették, annak rendje és módja szerint gyászolták, aztán nekiláttak, hogy megosztozzanak az örökségen. Csak úgy maguk közt intézték el a dolgot, közjegyzőt, mint nagyobb hagyatékoknál szokás, nem hívtak hozzá, mert annak költségére bizony ráment volna a malom szamarastul, macskástul. Tehát, mondom, egymás közt tettek osztályt, mégpedig úgy, hogy a legnagyobbik testvér kapta a malmot, a középső a szamarat, a legkisebb meg, akár tetszett neki, akár nem, a mihaszna macskát. El is búsult szegény, amiért így kisemmizték, leült az árokpartra, tenyerébe temette az arcát, és így panaszkodott:
- No, szegény fejem, velem aztán jól elbántak a bátyáim! Ők, ha összeállnak, csak elboldogulnak valahogyan, az egyik őröl, a másik fuvarozza szamarával a gabonát be a malomba, a lisztet ki a malomból; mindig lesz annyijuk, hogy megélnek belőle. De én, nyomorult, mire megyek egy hitvány macskával? Látom már, hogy előbb-utóbb éhen kell vesznem.
A macska ott ólálkodott a közelben, és figyelte, hogyan sopánkodik a gazdája. Egy ideig hallgatta, aztán elunta, odaállt a fiú elé, és nagy komolyan azt mondta:
- Kedves gazdám, sose búslakodjál! Bízd rám magadat, nem fogsz rosszul járni. Adj nekem egy tarisznyát, és csináltass egy pár csizmát, hogy legyen mivel az erdőt járnom, s a többi aztán már az én dolgom.
A fiú ugyan nem vette készpénznek a macska beszédét, de azért hallatlanra se vette." Olyan ügyesen csípi nyakon a patkányokat meg az egereket - gondolta magában -, olyan elmésen csimpaszkodik az ágakon, meg a lisztbe hemperedve is olyan furfangosan tudja holtnak tettetni magát, hogy legutóbb még engem is kihúz valahogy a nyomorúságomból."
Így aztán, noha különösebb bizalma nem volt a dologhoz, mégis teljesítette a macska kívánságát: tarisznyát is szerzett, csizmát is csináltatott neki.
Mikor a macska megkapta, amit kért, vitézül beugrott a csizmába, nyakába akasztotta a tarisznyáját, és bevette magát egy bozótba, ahol rengeteg nyúl tanyázott. A tarisznya aljába korpát szórt, meg pár marék szapukát dugott, csupa nyúlnak való csemegét, s úgy tette le, hogy lássék benne a kívánatos eleség. Ő maga pedig leheveredett a fűbe, és mint a lisztben szokta, holtnak tette magát, de a pilláján azért hagyott egy kis rést, s azon át éberen figyelt. És keményen szorongatta a markában azt a zsineget is, amivel egyetlen gyors rántással összehúzhatta a tarisznya száját. Így leste-várta, mikor téved arra egy tapasztalatlan, fiatal nyúl, s mit sem tudva még a világ sok cseléről és csalárdságáról, mikor dugja be az orrát a tarisznyába az alján lapuló jó falatokért.
Nem kellett sokáig várnia. Alighogy lefeküdt, máris megjelent egy ostoba nyúl, és rövid szimatolás után szeleburdin beugrott a tarisznyába. A kandúr - mert az volt, jóféle karmos-körmös kandúr - nagyot rántott a zsinegen, aztán egyetlen szökkenéssel ott termett, és irgalom nélkül megölte a foglyul ejtett nyulat.
Ment vele egyenesen a királyi palotába, és mondta, hogy beszélni akar a királlyal. Megmutatták neki a király lakosztályát, ő pedig habozás nélkül belépett, illendően bókolt a király előtt, és azt mondta:
- Fölséges uram, fogadd el ezt a pompás nyulat; gazdám, Karabunkó márki küldi neked ajándékba általam.
- Mondd meg a gazdádnak - felelte a király -, hogy köszönöm az ajándékát, és hogy irántam való figyelme szívbéli örömömre szolgált.
Nem sokkal később a macska egy búzatábla közepébe hevert a tarisznyájával, melybe ezúttal pár szem kukoricát szórt foglyoknak való csalétkül. Most is úgy történt, mint a múltkor: csakhamar két fogoly is ott szemelte a kukoricát a tarisznyában; a kandúr pedig megrántotta a zsineget, aztán vitte diadallal a zsákmányt a királynak, hogy íme, most ezzel kedveskedik őfelségének a gazdája, Karabunkó márkinak.
A király a két foglyot is szívesen fogadta, hiszen kedvelte a fogolypecsenyét, a macskának pedig enni-inni adott, és kegyelemben elbocsátotta, királyi köszöntését küldve a kedves Karabunkó márkinak.
Így ment ez hónapokon át: a kandúr időről időre megjelent az udvarban, és hol egy nyulat, hol két foglyot hozott ajándékba, mondván, hogy gazdája küldi, a derék Karabunkó márki.
Egy napon aztán megtudta, hogy a király másnapra sétakocsikázást tervez a folyópartra lányával, a világ legszebb hercegkisasszonyával.
Hazaloholt a gazdájához, és azt mondta neki:
-Itt az alkalom, kedves gazdám, hallgass rám, és megcsinálhatod a szerencsédet. Egyebet sem kell tenned, mint fürdened egyet a folyóban azon a helyen, amit kijelölök neked. A többit bízd rám.
Karabunkó márki, noha nem tudta, mi értelme van a dolognak, úgy tett, ahogy a kandúr tanácsolta. A megszabott helyen és megadott órában levetkőzött a parton, besétált a folyóba, és lubickolni kezdett a vízben.
Épp akkor hajtott arra a király.
A kandúr alighogy megpillantotta a hintót, torkaszakadtából elkezdett kiabálni:
- Segítség! Segítség! Karabunkó márki mindjárt a folyóba fullad!
A lármára a király leengedte a hintó ablakát, és kikukkantott. Megismerte a macskát, aki a sok finom vadat hozta neki ajándékba, s azonnal parancsot adott a testőreinek, szaladjanak, és húzzák ki szegény Karabunkó márkit a vízből.
Mialatt folyt a mentés, a macska odament a hintóhoz, illendően meghajolt, és elmondta a királynak, hogy miközben a gazdája fürdött, tolvajok jöttek, és ellopták a ruháját. Mindebből persze egy szó sem volt igaz, mert a ruha ott volt, ahová a furfangos kandúr dugta: egy jókora kő alatt. A király azonban elhitte a mesét, és meghagyta a királyi ruhatár főtisztjének, hozzon sürgősen rangjához illő öltözéket a pórul járt márkinak.
Úgy is történt. Hamarosan meghozták a ruhát, a molnárfiú fölöltözködött, s mert csinos képű, sudár termetű legény volt, olyan pompásan festett a sujtásos mentében, hogy nem győzték csodálni. Gyönyörködve nézte a király is, de legkivált a királykisasszony; az egészen rajtafeledte a szemét, s mikor Karabunkó márki néhány hódolattal teljes pillantást vetett rá, nyomban melegséget kezdett érezni a szíve táján.
A király beinvitálta a márkit a hintójába, és úgy folytatták a sétakocsikázást.
A kandúr megpödörte örömében a bajszát, hogy amit eltervezett, az már a kezdet kezdetén ilyen jól sikerül. Remélte, nem lesz rosszabb a folytatás sem. Előreszaladt hát a királyi menet elé, és egy réten csakhamar megpillantott néhány parasztot -szénát kaszáltak.
Megállt mellettük, szigorúan összevonta a szemöldökét, és így szólt:
- Halljátok, emberek! Mindjárt itt lesz a király. Ha kérdi tőletek, kié ez a rét, és nem azt felelitek, hogy Karabunkó márkié, gulyássá aprítalak benneteket. Értettétek?
Hogyne értették volna, mikor Csizmás Kandúr olyan fenyegetve villogtatta rájuk a szemét, hogy akármilyen meleg volt, libabőrös lett a hátuk tőle.
Jött a király, meglátta a kaszálókat, megállította a hintót, megkérdezte, kié a rét.
- Karabunkó márkié - felelték az emberek olyan egyszerre, mintha betanították volna őket.
Szép kis vagyon - bólintott a király elismerően Karabunkó márki felé.
Megteszi, fölséges uram -felelte szerényen a márki - minden esztendőben meghozza a maga tíz kazal szénáját.
Mentek tovább; ment tovább előttük Csizmás Kandúr is. Gabonatábla következett; éppen aratták. A kandúr megállt a szélén, beszólt az aratóknak:
- Halljátok emberek! Mindjárt itt lesz a király? Ha kérdi tőletek, kié ez a búzatábla, és nem azt felelitek, hogy Karabunkó márkié, gulyássá aprítalak benneteket.
És villogtatta fenyegette a szemét.
Az emberek megijedtek és úgy tettek, amint parancsolta: mikor a király odaért és megkérdezte, kié a föld, mint a leckét, úgy mondták egyszerre:
- Karabunkó márkié!
A király elismerően bólogatott, a márki szerényen mosolygott, a macska pedig ment tovább előttük, s akit csak látott, annak mind szigorúan megparancsolta, mondják mindenre azt, hogy Karabunkó márkié, mert különben meggyűlik vele a bajuk. Így hát a király véges - végig mindenütt Karabunkó márki földjén sétakocsikázott, és nem győzött csodálkozni a márki gazdagságán.
Csizmás Kandúr végül is egy szép kastélyhoz ért. A kastély ura és gazdája egy óriás volt, leggazdagabb és leghatalmasabb az óriások közt; amerre a király eddig sétált, az voltaképpen mind az Ő birodalma volt. A kandúr persze tudta ezt, mert bölcsen kifaggatta a kastély körül az embereket, akikkel csak találkozott. Bezörgetett hát a kapun és azt mondta a kapuőrnek:
- Mondd meg a gazdádnak, hogy ha már erre hozott az utam, nem állhatom meg, hogy ne tisztelegjek becses személye előtt. Az óriásnak tetszett a beszéd, mert amilyen erős, olyan hiú is volt, és azonnal színe elé bocsátotta a macskát; tőle telhető kedvességgel fogadta, hellyel kínálta és bíztatta, hogy pihenje ki magát nála.
- Úgy hallottam - mondta beszélgetés közben Csizmás Kandúr -, uraságod sok tudománya közt nem a legkisebbek egyike, hogy tetszés szerint bármiféle állattá át tud változni.
- Úgy bizony - felelte büszkén az óriás.
- Például elefánttá, vagy oroszlánná is? - érdeklődött a kandúr.
Erre az óriás nem felelt, csak megrázta magát s egyetlen hördüléssel oroszlánná változott. A kandúr, ahogy meglátta a vicsorgó fenevadat, rettentően megrémült. Nagyot ugrott, föl a kályhára; onnét a kürtőn át kapaszkodni kezdett fölfelé, a biztonságos mestergerenda irányába. Nehezen ment, csúszott a csizmája talpa, de azért végül is sikerült felmásznia és biztonságba helyezkednie. Az oroszlán olyasféleképpen hörgött, mintha hahotáznék, és a következő pillanatban visszaváltozott emberevő óriássá.
Erre aztán a macska is lemászott a gerendáról.
- Hát ez nagyszerű! - mondta, még mindig fújtatva az izgalomtól. - igaz, azt is rebesgetik, hogy uraságod nem csak ilyen hatalmas állatok alakját tudja magára ölteni, hanem ha akar, átváltozik olyan hitvány kis jószággá is, amilyen egy patkány vagy egy egér. De megvallom, ezt már igazán nem hihetem.
- Nem-e? - mordult föl az óriás. - Ide süss!
Azzal volt óriás, nincs óriás; és egy kis egér szaladt cincogva a kandúr előtt a padlón. A kandúr se volt rest; nyakon csípte, és nyomban le is nyelte. Éppen idejében, mert az udvar felől már hallatszott a fölvonóhíd csikorgása, és a királyi hintó dübörgése.
Csizmás kandúr kiszaladt, és a bejáratnál fogadta a királyt.
- Hódolattal köszöntöm fölségedet Karabunkó márki kastélyában!
- Hogyan, márki uram! - kiáltott föl a király. - hát ez a kastély is a tiéd? Egész országomban nem láttam ennél pompásabb épületet. Ha nincs ellenedre, belül is megtekinteném.
A márki karját nyújtotta a királykisasszonynak, úgy vonultak be a király után a kastélyba. Beléptek a tágas csarnokba, onnét meg a hatalmas ebédlőterembe; terített asztal várta őket megrakva mindenféle jóval, úgyhogy máris nekiülhettek a lakomának.
Aznapra ugyanis az óriás nagy vendégséget készített óriás barátainak, akik el is jöttek, de amikor meghallották, hogy megérkezett a király, és ráadásul ott van Csizmás Kandúr is , sietve kereket oldtak, és meg sem álltak hazáig.
A királynak nagyon tetszett az ifjú Karabunkó márki. Még jobban tetszett a királykisasszonynak, aki már le se vette a szemét róla.
Asztalhoz telepedtek, ettek-ittak, s az ötödik vagy hatodik pohár után a király, akinek az arca kezdett kipirosodni az elégedettségtől és a bortól, ezekkel a szavakkal fordult Karabunkó márkihoz:
- Kedves márki, most már igazán csak rajtad áll, hogy rokonságba keveredjünk. Szívesen leszek az apósod, ha netalán meg akarod kérni a lányom kezét.
A királylány elpirult örömében; de Karabunkó márkit se kellett kétszer biztatni. Ott helyben jegyet váltottak egymással, s még aznap este a menyegzőt is megtartották.
Csizmás Kandúrt kinevezték udvari főmesternek és titkos tanácsosnak, s attól fogva nem kellett többé egerek után futkosnia. Ha egyet-egyet mégis megkergetett, legföljebb szórakozásból tette.

 
 
0 komment , kategória:  Állatmesék  
Az egér és az oroszlán
  2015-04-21 12:22:51, kedd
 
  Az egér és az oroszlán



Az egerek önfeledten játszadoztak a mezőn. Addig-addig ugrándoztak, míg egyikük nekiütközött az
alvó oroszlánnak. Az oroszlán felébredt, s elkapta az egeret.
- Mit képzelsz, te nyavalyás ! - ordította dühösen. - Hogy mersz felverni legszebb álmomból. Most aztán véged van.
Már-már bekapta a rémült egeret.
- Kérlek, bocsáss meg, nem akartalak megsérteni - könyörgött az egérke. - Kérlek, engedj szabadon. Ha
megkegyelmezel, egérszavamra ígérem, meghálálom.
Az oroszlán nagyot kacagott az ígéret hallatán. - Ugyan, hogyan tudnál te segíteni nekem ?
Ám végül mégis megkegyelmezett a kis cincoginak, mondván, ilyen apró állaton bosszút állni nem méltó az
állatok királyához. Az oroszlán életét nemsokára mégis a kis egér mentette meg. Történt ugyanis, hogy az
oroszlán vadászok csapdájába esett. Hatalmas erejét megfeszítve próbált szabadulni, de hiába. Tehetetlenül
vergődött kötelékében. Az egér meghallotta az oroszlán nyögését, és odasietett:
- Maradj nyugton, azonnal kiszabadítalak - mondta.
Az egér éles fogaival elrágta a kötelet és visszaadta az oroszlánnak a szabadságát.
- Te kinevettél engem, nem hitted, hogy segíthetek rajtad. Most láthatod, hegy az egér hálája is jól jöhet egyszer.

 
 
0 komment , kategória:  Állatmesék  
A brémai muzsikusok
  2015-04-21 11:30:38, kedd
 
  A brémai muzsikusok


Egy embernek volt egyszer egy szamara. Hosszú évek óta hordta már szegény jószág a malomba a zsákokat, fogyton fogyott az ereje, egyre kevesebb hasznát lehetett venni.
"Minek abrakoljak tovább ilyen semmirevaló állatot?" - gondolta a gazdája, és elhatározta, hogy lebunkózza.
A szamár azonban megneszelte, hogy valami készül ellene. Egy óvatlan pillanatban megszökött, és elindult Bréma felé. Úgy tervezte, majd ott beáll városi muzsikusnak.
Amint ment, mendegélt, egyszer csak meglátott egy vadászkutyát. Ott hevert szegény az úton a porban, és lihegett, mintha halálra loholta volna magát.
- Mi a baj, Fogdmeg, miért lihegsz úgy? - kérdezte a szamár.
- Hagyd el - nyögte búsan a kutya -, öreg vagyok, napról napra gyengülök, vadászni sem tudok már! A gazdám agyon akart ütni, alig tudtam egérutat nyerni. Az irhámat megmentettem ugyan, de ilyen vén fejjel ugyan mihez kezdjek, ugyan miből éljek?
- Tudod, mit? - mondta a szamár. - Én Brémába tartok, ott felcsapok városi muzsikusnak. Gyere velem, szegődjél be te is a zenekarba. Én majd a lantot pengetem, te meg dobolsz hozzá.
A kutya elfogadta az ajánlatot, és most már kettesben mentek tovább. Egyszer csak szimatolni kezdett az öreg vadászeb: egy macska ült nem messze tőlük az út szélén, girhesen, búsan, akár a hét szűk esztendő.
- Mit keseregsz Bajszos? - érdeklődött a szamár.
- Kinek van jókedve, ha egyszer a nyakán a kötél? - felelte a macska. - Megvénültem, a fogaim kicsorbultak, jobb szeretek már a kályha mögött dorombolni, mint egereket hajkurászni. De az emberek hálátlanok: a gazdasszonyom vízbe akart fojtani, hogy ne kelljen tovább etetnie. Nagy nehezen eliszkoltam; hanem aztán most légy okos, pajtás: mihez kezdjek, miből éljek?
- Gyere velünk Brémába muzsikusnak! Te úgyis jól értesz az éjjeli zenéhez, hasznodat vehetjük a zenekarban.
A macskának tetszett a tanács, és velük tartott.
Útjuk éppen egy major mellett vitt el. Az udvar kerítésén egy kakas ült, és torkaszakadtából rikoltozott.
- Hát téged mi lelt? - kérdezte a szamár. - Mit rikoltasz olyan irgalmatlanul?
- Jujuj! - felelte a kakas. - Hiába jósoltam jó időt holnapra: a gazdasszonyom vendégeket hívott, és ráparancsolt a szakácsnőre, főzzön levest belőlem. Estére elvágják a nyakamat, hát amíg lehet, kiabálok, ahogy a torkomon kifér; úgysem sokáig tehetem már.
- Inkább gyere velünk, Tarajos - biztatta a szamár -, a halálnál jobb foglalkozást mindenütt lelsz magadnak. Brémába megyünk muzsikusnak. Neked jó hangod van, énekelni is tudsz; az lesz ám a hangverseny, amit mi adunk!
A kakasnak nem kellett kétszer mondani a dolgot, és most már négyesben igyekeztek tovább.
Csakhogy Bréma még messze volt, a nap pedig már lemenőben; estére éppen csak egy erdőig jutottak el. Elhatározták, hogy ott töltik az éjszakát. A szamár meg a kutya leheveredett egy fa alá, a macska meg a kakas pedig feltelepedett a fára. A macska meghúzta magát az egyik ág könyökében, a kakas azonban felröpült egészen a fa tetejére: onnét messzebbre látni, meg biztonságosabb is a magasban, legalábbis a kakasfélének.
Mielőtt elaludt volna, Tarajos koma szokása szerint körülkémlelt a vidéken. Ahogy így szemlélgette a környéket, egyszer csak világosságot látott nem messze tőlük. Nyomban leszólt a társainak:
- Amarra valami kis fény csillog, ott háznak kell lennie.
- Akkor szedjük a sátorfánkat, és menjünk oda, mert ez itt nem valami kényelmes szállás - mondta a szamár.
- Ahol ház van, ott vacsorát is esznek, nekem pedig már elkelne egy-két csont, kivált, ha húsos - jelentette ki a kutya.
- Én is szívesebben tölteném az éjszakát a kemencepadkán, mint itt a fán - tette hozzá a macska.
Fölkerekedtek hát, és elindultak arrafelé, ahonnét a világosság látszott. Először csak akkora volt, mint egy mécsvilág, aztán nőttön-nőtt, egyre jobban csillogott, s egyszerre csak ott álltak egy kivilágított betyártanya előtt.
Négyük közül a szamár volt a legnagyobb. Odament az ablakhoz, és benézett.
- Mit látsz, Szürke? - kérdezte a kakas.
- Mit látok? Terített asztalt, rakva minden jóval; körülötte ülnek és falatoznak a betyárok.
- Terített asztal - sóhajtotta a kakas. - Ez kellene nekünk!
- Az ám! - mondta a szamár. - Én is szívesen ülnék a helyükben. Kissé félrevonultak, és tanakodni kezdtek, hogyan foghatnának a dologhoz, hogyan ugraszthatnák ki a házból a betyárokat. Addig tanácskoztak, míg ki nem főzték a haditervet.
A szamár feltette a két elülső lábát az ablakpárkányra, a kutya felugrott a szamár hátára, a macska felkúszott a kutya nyakába, végül a kakas felröppent a macska feje búbjára. Mikor mindegyikük a helyén volt, a szamár halkan jelt adott, s egyszeriben rákezdtek a muzsikára. A szamár ordított, a kutya ugatott, a macska nyávogott, a kakas kukorékolt. Azzal zsupsz! - beugrottak az ablakon át a szobába.
A betyárok csak annyit láttak, hogy valami bezúdul az ablakon; rettenetes ordítást, rivalgást, vonítást hallottak s hozzá iszonyú üvegcsörömpölést Rémülten ugrottak fel az asztaltól, azt hitték, a ház szakad rájuk, vagy kísértet ront közébük; ijedtükben felordítottak, s hanyatt-homlok kimenekültek az erdőbe.
A négy cimbora pedig letelepedett az elhagyott asztalhoz. Nekiláttak s maradéknak, s úgy tömték magukba az ételt, mintha legalább egy hónapja nem ettek volna.
Mikor befejezték a lakomát, fekvőhelyet kerestek maguknak, kioltották a világot, és elpihentek, ki-ki szokása és kedve szerint. A szamár kiment az udvarra, és a szemétdombra heveredett. A kutya a küszöbre hasalt, a macska a tűzhelyen a langyos hamuba kuporodott. A kakas meg felült a kakasülőre.
Fáradtak voltak a nagy úttól, hamarosan elaludtak. Valamikor éjfél táján a betyárok kimerészkedtek a sűrűből, és elkezdték figyelni a házat. Látták, hogy minden csendes, a lámpa sem ég már.
- Azért mégsem kellett volna hagynunk, hogy ilyen kurtán-furcsán kiebrudaljanak minket - mondta a bandavezér.
Elküldte az egyik betyárt, kémlelje ki alaposan a házat.
A betyár nagy óvatosan odalopakodott az ajtóhoz, fülelt egy ideig, de semmi neszt nem hallott; nyugalom, békesség volt odabent. Erre bemerészkedett a konyhába, és mert ott sem észlelt semmi gyanúsat, világosságot akart gyújtani. A macska szeme parázslott a sötétben. A betyár azt hitte, igazi parázs; odanyomott hozzá egy szál gyújtóst, hogy tüzet fogjon. De a macska nem vette tréfára a dolgot: fújt egy nagyot, nekiugrott a betyár képének és összevissza karmolta.
A marcona rabló rettenetesen megijedt. Ki akart szaladni a hátsó ajtón, a küszöbön azonban belebotlott a kutyába. A vén eb fölugrott, mordult egyet, és beleharapott a hívatlan vendég lábába.
Az nagy üggyel-bajjal végre kivergődött a házból, s most már csak azt nézte, hogy minél előbb odébbálljon. Elloholt a szemétdomb mellett: ott meg a szamár rúgott bele egy nagyot a hátsó lábával. A lármára fölriadt a. kakas is, és harciasan lekiabált a kakasülőről:
- Kukurikú!
A betyár szedte a lábát, ahogy bírta, lélekszakadva rohant vissza a sűrűbe, és lihegve, halálra váltan jelentett a bandavezérnek:
- A házban egy borzalmas boszorkány ül, rám fújt, és összekarmolta az arcomat. Az ajtónál egy ember áll, kés van a kezében, azzal a lábamba szúrt. Az udvaron egy fekete szörnyeteg hever, majd agyonvert bunkójával. Fönt a tetőn pedig egy vitéz virraszt, és azt kiáltotta: "Hol az a gazember?" Örülök, hogy nem hagytam ott a fogamat!
Attól fogva a betyárok a háznak még a tájékára se merészkedtek többé. Elköltöztek a környékéről is. A brémai muzsikusok meg véglegesen a birtokukba vették, és még ma is ott laknak, ha azóta meg nem haltak.

 
 
0 komment , kategória:  Állatmesék  
Kacor király
  2015-04-21 11:29:13, kedd
 
  Kacor király



Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegyasszony s annak egy macskája. Nagy macska volt már, de éppen olyan nyalánk volt, mintha kismacska lett volna. Egy reggel is mind felnyalta a lábasból a tejet. Megharagudott az özvegyasszony, jól megverte, s elkergette a háztól. A macska elbujdosott a falu végére, s ott nagy szomorúan leült a híd mellé.
A híd végén ült egy róka is, lógatta a lompos farkát. Meglátja azt a macska, neki-nekifut, s játszadozni kezd a róka farkával. A róka megijed, felugrik, megfordul. A macska is megijed, hátrál, s felborzolja magát. Így nézték egymást egy darabig.
A róka sohasem látott macskát, a macska sohasem látott rókát. Mindegyik félt, de egyik sem tudta, mit csináljon. Végtére a róka szólalt meg:
- Ugyan, ha meg nem sérteném, nem mondaná meg az úr, hogy miféle nemzetség?
- Én vagyok a Kacor király!
- Kacor király? Soha hírét nem hallottam!
- Bizony pedig hallhattad volna! Minden állatot meg tudok regulázni, olyan nagy a hatalmam.
Megszeppent a róka, s nagy alázatosan kérte a macskát, hogy legyen vendége egy kis csirkehúsra. Minthogy már dél felé járt az idő, s a macska nagyon ehetnék volt, nem várt két meghívást.
Elindultak hát a róka barlangjába. A macska hamar beletalálta magát a nagy uraságba, s örvendett, hogy a róka olyan tisztelettel szolgálja, mintha valóságos király volna. Urasan is viselkedett, keveset szólott, és sokat evett, ebéd után álomra dőlt, s azt parancsolta a rókának, ügyeljen, hogy senki se háborgassa, amíg alszik.
A róka kiállott a barlang szájához strázsálni. Hát éppen akkor ment el ott a kis nyúl.
- Hallod-e, te kis nyúl, itt ne járj, mert az én uram, a Kacor király alszik; ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!
Megijedt a kis nyúl, szép lassan elkotródott, s egy tisztáson lekuporodva azon gondolkozott: "Ki lehet az a Kacor király? Soha hírét sem hallottam."
Arra bódorgott egy medve is. Kérdi tőle a nyúl: Hova megyen?
- Járok egyet, mert nagyon unatkozom.
- Jaj, erre ne járj, mert a róka azt mondja, hogy az ő ura, a Kacor király alszik, s ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj! Minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!
- Kacor király? Soha hírét sem hallottam! Már csak azért is arra megyek, legalább meglátom, milyen az a Kacor király. - El is indult a medve a róka barlangja felé.
- Hallod-e, te medve! - kiált rá a strázsa. - Itt ne járj, mert az én uram, a Kacor király alszik, ha kijő, nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!
Erre a medvének inába szállt a bátorsága, szó nélkül megfordult, és visszatért a kis nyúlhoz. Ott találta a kis nyúllal a farkast és a varjút is; panaszolták, hogy ők is éppen úgy jártak.
- Ki lehet az a Kacor király? Soha hírét sem hallottuk! - mondták mindnyájan, s mind azon tanakodtak, mit csináljanak, hogy megláthassák. Abban állapodtak meg, hogy meghívják ebédre, a rókával együtt. Mindjárt el is küldötték a varjút, meghívni a vendégeket.
Mikor a róka meglátta a varjút, nagy méreggel kifutott, s összeszidta, hogy megint alkalmatlankodik.
- Eltakarodj innen! Nem megmondtam már? Az én uram a Kacor király; ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!
- Tudom, nagyon jól tudom; nem is a magam jószántából jöttem ide, hanem a medve, a farkas és a nyúl küldött, hogy meghívjalak benneteket hozzájuk ebédre.
- Az már más! Várj egy kicsit.
Ezzel bement a róka megjelenteni a dolgot a Kacor királynak.
Kisvártatva ki is jött, tudtára adta a varjúnak, hogy a király szívesen fogadta a meghívást, elmennek az ebédre, csak tudják, hova.
- Eljövök én holnap értetek, s elvezetlek!
A jó hírre a medve, a farkas és a nyúl ugyancsak felfűtötte a lacikonyháját. A kis nyulat megtették szakácsnak, mert kurta farka van, s így nem könnyen égeti meg magát. A medve fát és vadakat hordott a konyhára. A farkas asztalt terített, és pecsenyét forgatott.
Mikor kész volt már az ebéd, a varjú elindult a vendégekért. Egyik fáról a másikra szállott, de nem mert leszállani, hanem csak a fán maradt, s onnan szólítgatta a rókát.
- Várj egy kicsit, mindjárt készen leszünk - mondta a róka -, csak még a bajszát pödri ki az én felséges uram.
S csakugyan, végre kijött a Kacor király is. Lassan s nagy méltósággal lépdelt elől, de a varjút szemmel tartotta, mert félt tőle.
A varjú is szepegett, csak fél szemmel mert reá tekinteni, egyik fáról a másikra szökdécselt, úgy vezette őket.
A medve, a farkas és a nyúl nagy várakozásban volt, mind azt mondották: Vajon milyen lehet az a Kacor király? Ki-kinéztek az útra, ahonnan a vendégeket várták.
- Ott jön, ott jön! Jaj, Istenem, merre fussak! - kiáltotta a kis nyúl, s ijedtében nekifutott a tűznek. Megpörkölte magát, s ettől olyan bátor lett, hogy fordultában belekapott a farkas képébe, jól végigkarmolta. A farkas azt hitte, hogy ezt csak a medve tehette vele, s ezért jól képen teremtette a medvét. A medve a kis nyúlnak akarta tovább adni az ütést, de a Kacor királyt találta el, aki épp akkor ért oda.
Mikor látta, hogy a fenséges Kacor királyt ütötte meg, úgy megrémült, hogy nyaka közé szedte a lábát. A Kacor király meg attól ijedt meg, hogy így nyakon teremtették. Uzsgyi hát, ő is futóra!
Elröppent ijedtében a varjú is.
Még most is mennek, ha meg nem álltak.

 
 
0 komment , kategória:  Állatmesék  
A két bors ökröcske
  2015-04-21 11:28:05, kedd
 
  A két bors ökröcske

Hát volt egyszer egy igen-igen szegény ember, szomszédjában lakott még egy nálánál is szegényebb. Az egyiknek fia volt, a másiknak leánya. Kapták magukat a szegény emberek, s összeboronálták a legényt s a leányt, hogy ha már annyiban van: legyen egy kódustarisznyából kettő.
Azt mondja egyszer az ifjasszony az urának.
- Hallá-e! Kied, az igaz, hogy nincs pápista hiten, de próbáljon egyet: böjtöljön meg egy pénteket, hátha adna az Isten valamit.
A férfiember meg is hallgatta a tanácsot, nem eszik egy betévő falást sem pénteken, hanem az Isten nem adott azért semmit. ,,No, isten neki - gondolja magában -, legyen a többi után!" -, s megböjtöli a másodikat meg a harmadikat is, s egyszer csak úgy beléjött a böjtölésbe, hogy hét egymás után eső pénteken nem evett semmit, de semmit az ég alatt.
De az Isten csak nem adott semmit a hétnapos böjtre sem. ,,Hm - gondolja magában -, ez már csak elég volt, ha akart volna ő szent felsége, erre adhatott volna!"
Meggondolkozik a szegény ember, s azt mondja a feleségének:
- Hallod-e feleség? Süss nekem egy hamuból sült pogácsát, mert menni akarok az Istenhez, hadd látom: hol a hiba.
Süti is az asszony, s a szegény ember útnak indul.
Déltájt elért a Herecz-erdőbe. Ott talált egy ősz embert, amint két akkora ökörrel, mint egy-egy borsszem, szántogatott a ciheres parlagon. Köszön neki, s az fogadja is. Kérdi, hogy merre van szándéka. Mi járatban van?
- Én bizony az Istenhez mennék - felel a szegény ember. - Hét pénteken böjtöltem, s nem adott érte semmit. Most azt szeretném megtudni, hogy miért nem adott.
- Abba hiába ne fáradj - mondja az ősz öregember -, hanem én neked adom ezt a két bors ökröcskét, ezek után elélhetsz, csak senkinek el ne add, akármennyit ígérjenek értök.
Hazahajtja a szegény ember a két ajándék állatot, s másnap mindjárt erdőbe ment vélök. A szekeret innét s túl szedte össze, egyik ember kereket, a másik rudat a harmadik tengelyt adott, s úgy tákolta össze.
Elég az, hogy volt, olyan, amilyen. De nem is mert két szál fánál többet feltenni, mert az ökröcskékben még kevesebbet bízott.
Hanem ezek táltosok voltak, s mikor meg akará indítani, megszólal az egyik:
- Hát ezt a két szál fát ki után tette, gazduram? Csak rakja meg a szekeret istenesen, hogy recsegjen alatta, mert mi két szál fával szégyelljük bémenni a faluba!
A szegény ember csak csavargatta a fejét, de rászánta magát, s istenesen megrakta a szekeret, amennyi csak ráfért.
Amint kiérnének az erdőből, találkoznak a gróffal, s a falubíróval. Ezek majd hanyattég estek, mikor látták, hogy a két kis pirinkó ökör mekkora szekér fát viszen.
Kérdi a gróf:
- Mennyiért adod nekem ezt a két ökröt, te szegény ember?
- Nem eladó, méltóságos gróf úr - felel a szegény ember.
Megharagszik a gróf, s azt mondja a szegény embernek, hogy ha egy nap alatt meg nem szántja a Herecz-erdőt, s bé nem veti s el nem boronálja, ökre nélkül marad.
Aj, megbúsulja magát a szegény ember! Mit tudjon csinálni?
- Egyet se búsuljon, gazduram - szólalt meg az egyik borsszem ökröcske -, csak szerezzen kied ekeszerszámot, a többi már a mi dolgunk!
No, szerez is a szegény ember. Egyik ad talyigakereket, a másik ekekabalát, a harmadik esztekét, kurtavasat, hosszúvasat, s egy picre összeszokotálta az ekét.
Elmennek a Hereczbe, s azt mondja ott az egyik ökör:
- Kied csak feküdjék le s aludjék, gazduram, eligazítjuk mi a többit! - A gazda bizony meg is fogadta a szót: lefeküdt, elaludt, s mire felébredt, már szépen el is volt boronálva a szántás. Avval hazaeregéltek, s jelentette a bírónak, hogy készen van a munkával. Kimegy a bíró s a gróf a helyszínre, végigjárják a helyet, de egy hajszálnál nem sok, bizony annyi hibát sem találtak a vetésben.
- No, te szegény ember - mondja a gróf -, ha mi nekem takarmányom van, gyökerestül, mindenestül be nem takarítod egy nap alatt, ökröd nélkül maradsz, tudd meg!
A szegény ember elkezd búsulni, de a bors ökröcske ismét megvigasztalja:
- Egyet se búsuljon, gazduram! Kied csak feküdjék le a barázdába, s aludjék, a többi a mi gondunk!
Bé is takarították egy nap még a helyét is a teméntelen sok takarmánynak. Egy szekérre rakták az egészet, de olyan magasra felrakták, hogy a szegény ember nem tudott a tetejébe nézni. Mikor a kastélyhoz értek, bémegyen a szegény ember a grófhoz, s mondja:
- Méltóságos gróf úr, elhoztam eddig a takarmányt, de ha a kastélyt el nem fordíttatja a helyéről, nem férünk bé az udvarra.
A gróf még ki sem hallgatta jóformán, úgy kivetette a szegény embert, hogy majd megszakadt a nyaka. Meglátták ezt az ökröcskék, mozdítanak egyet a szekéren, neki a kastélynak, s az fenekestül felfordult. A grófot majd megölte a bosszúság.
- Hallod-e, te szegény ember - mondá a gróf -, ha te engem be nem vitetsz a pokolba a bíróval együtt, ökröd sem lesz, s magad is csúfot látsz! Látni akarom a poklot, hogy milyen világ van ott!
Hej! Búnak adja magát a szegény ember. Hogy tudja ő oda vitetni, mikor soha még a tájéka felé sem járt a pokolnak! Megszólal az egyik ökröcske:
- Azért sohase búsuljon, gazduram! Oda éppen jó helyre kívánkoznak, megilleti mind a kettőt.
Avval a szegény ember eléállott a nagy egész vágás szekérrel, a gróf s a bíró felkászálódtak rá, s elindult a két ökröcske a pokol tartománya felé.
Estére kelve a szádához értek. A borsszem ökröcskék nekifutottak az ajtónak, beütötték a fejükkel, avval a gróf nagy tempóra besétált, s utána a bíró.
- No most, gazduram, rántsa rájuk az ajtót! - javallá az egyik.
A szegény ember úgy is tett, s a gróf soha ki nem tudott kerülni a világ színére, sem a bíró. A szegény ember pedig a két borsszem ökröcskével máig is boldogul él, ha meg nem halt.

 
 
0 komment , kategória:  Állatmesék  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
2017.10 2017. November 2017.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 36 db bejegyzés
e év: 1396 db bejegyzés
Összes: 77383 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 9282
  • e Hét: 55264
  • e Hónap: 214434
  • e Év: 2695284
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.