Regisztráció  Belépés
horvathzsoka.blog.xfree.hu
"Lehet úgy érzed, hogy elvesztél a rengetegben, nem látod a kiutat, de ha az elképzeléseidet követed, nem mondasz le róluk, az mint egy láthatatlan ösvény ... Én Zsóka
1950.10.22
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
Lakatos istván
  2018-01-26 08:49:57, péntek
 
  Lakatos István

Szeretem a fáradt szemeket
-részlet-

Szeretem a fáradt szemeket
a megőszült fejeket
a mindig mosolygós orcát
a gyenge testet,
mely érző lelket hord,
nem feled, nem kerget
álmokat, hanem tisztán
hordja az életet,
a magában rejlő értékeket.
 
 
0 komment , kategória:  Lakatos István  
Lakatos istván
  2017-11-12 11:25:55, vasárnap
 
  Lakatos István

Egy szenvedély képei


Lírai napló

I
Mint sarkutazó vág halott havon
s jégsáncon át mindíg új jégmezőre,
nem sejtve, győz-e,
meddig törhet előre,
s ha célba ér, visszajut-e vajon?
Hóba fagyott valahol rég az ebszán,
téged sincs, aki megszán,
a készlet a pólusig tart csupán;
a aztán, a Sark után?
Mi sújtja le: fagy? éhhalál?
Utolsó társa néma már;
itt hollók sincsenek,
melyek, ha hull, fejére gyűlnek:
halj egyedűl meg!
De a jelvényt letenni nem lehet,
ő tűzi majd ki végpontján a hónak -
ormára jégbe dermedt,
sivár szelek csipkézte hegynek,
így állítom fel én is lobogómat,

melyen az áll: szeretlek.

II
Kezdetben volt a fény, s a fény te voltál,
s volt égboltod, volt légköröd,
első nap hittem, ez a fény örök,
víz fodrán, ég fölött
mindenben te lobogtál.
S hat nap alatt
lett csillagod, felhőd, tavad:
láttam úszni a holdnál
szemed mélyén tűz-sebes halakat;
és fokozódtak a fokozatok,
lettél az ok, lettem okozatod,
árny voltam, rád vetődtem.
Szálltál előlem,
voltál a madár, mely nyomot hagyott
a levegőben.
És komorabb háttérből fényesebb
soha boldogság nem bomlott ki még,
soha törékenyebb -
minden benne villámlott, ami szép,

minden szégyen benne sötétedett.

III
A boldog órákból gondolni egyre,
elég egyre is, hogy nap ne lehessen
oly sötét már, a leggyötrelmesebb sem,
amelyre szűnhetetlen
tündöklésed valami fényt ne vetne.
Jön még idő, tán - kedvem ellenére -
keserű bölcs leszek,
s lelek méltóbb tárgyat a szenvedésre.
Mint elhalt szervét kiveti a test,
akkor szívem kiveti holt szerelmed,
s addig feledlek,
míg, ami hű volt benned és szelid,
szoborrá elevenedik.
Ma még ne sújts: különb kín úgysem érhet
annál, mellyel magam büntetem érted.
Mindent neked köszönhetek;
lehetsz akárki,
utat-célt benned meg tudtam találni,
s a vermet is, melyre vetsz. Add kezed,

de profundis amavi!

IV
És mikor szálltunk, Argonauták,
s a tengerár két bolygó szirthegye
felszikrázott Kolkhisz fele,
nőtt a hold is vele:
köztük hajónk hogyan jut át?
Szétváltak és fehéren felmeredtek
- két comb, félhomályában fekhelyednek -
de a parancsnok
mosolygott: ,,A galambot!"
Mikor megint szétnyíltak, átsuhantunk.
Örvény. Keserű fényhab ajkunk.
Mellünkhöz sós, friss levegő ért,
s a holdhavazta bérceken
sejthettük csak a kékesen
permetező vért.
Az aranygyapjú így lett az enyém.
Szád most tüzes vád:
Médea, szólj, mily rémület ránt
menekülni sárkányok szekerén?

- Mi már egyszer megöltük egymást.

V
Törékeny csónak ismét. Rászakadtak
Szélviharok nyílt tengeren.
Az égbolt jeltelen.
Csak messze fenn
a parti dombon ég egy sárga ablak.
A halász, míg e gyönge fény ég,
nem veszti el reményét:
száz szirtet, zátonyt rejt a parti félkör,
tudja, mégis felé tör.
Vagy hogy mondjam neked
könyörtelen szerelmemet?
Karodnak félkaréja
minden hajnalomat magába zárja;
szemed, távoli lámpa,
poklomból biztat érni célba.
S én, míg e fényt csillogni sejtem
- tilts, vakmerőt,
építs falat, emelj sziklatetőt -
mindig felé, feléd igyekszem,

Ha összetörök is ajkad előtt.

VI
Az óra ragyogásban!
Virágokkal zsúfolva a szoba.
Mindig te voltál, boldogság - soha
az ocsmány gyötrelem, az ostoba
fájdalom - melyet megragadni vágytam.
Georginák, kéjtől galvanizáltan!
A szenvedés állapota
méltatlan az emberhez, megalázó;
mégis, ha jelzőt, öröm, rád kerestem,
sivár, sötét lett mindig a talált szó.
Szeretted a virágokat. Szerettem
virágaid. Riadt
szegfűidet, gőgös rózsáidat,
az óriás krisztustövis rideg
fényrajzát, mohó íriszeidet,
s ahogy a részvétlen begóniák
fordultak fény iránt,
s ahogy, varázsod legvégső határán,
virítottál köztük lesben a párnán

te is, mint húsevő virág.

VII
Nem érdekelnek tilalmak, sebek,
ami szakadékony, szakadjon,
mi nem tud tartani, ne tartson,
akkor se lehet eltagadnom,
hogy igenis boldog voltam veled,
mert szerettél, és mert szerettelek,
s mikor szép voltál, te voltál a legszebb;
titkolni kellett;
s mikor a hold kitárta kapuját,
s a csillagfény volt egyetlen ruhád,
s én szerelmemmel felruháztalak,
boldogságomba öltöztettelek,
hogy pöre égboltod alatt
ne fázz imádatomban -
hát ezt ne mondjam?
Mikor neved is csak magamba fojtva
hordhattam, bár veled voltam teli,
s zárnom kellett, nem írhattam le volna,
mert tudtam, ki neved egyszer kimondja,

más nevet nem tud már kiejteni.

VIII
(Ezt csak neked.
Szerettem éji arcodat.
A hatodik parancsolat
vétkét veled. Az alkonyat
áhitatát. Hajnali kebledet.
És tavasz volt, és zsendült a vetés;
kezdődött kinn a búzaszentelés.
Elöl a stólás pap, violaszínben,
mögötte a nép. ,,Áldd meg, Isten!"
Lassan vonult útján a körmenet:
,,Óvd, Teremtő, termésedet."
- Bokád fölött indult a sóvár
ajak, lassan haladva,
tested tájain át, magasba,
ahol új útelágazó vár.
Tíz csókkal kebled körbejárta lopva.
,,Csípőd mezője lenn
áldott legyen."
Ágyékod Y-ja.

Nem volt már kegyelem.)

IX
Vagy mit szerettem benned? Homlokod?
melyen tündöklött, mint mennyboltozat,
az értelem s a gondolat?
A combodat!
Combod két lassú folyama konok
tekintetem
úgy ringatta mezítelen
hullámain, mint víz fölé benyúló
fák fényszemét víz foncsora.
S engem, Narcissust, ez láncolt oda,
a józaníthatatlan, sose múló
imádat: óh, ,,hasztalanul
csókkal hányszor csap a csalfa habokra"
- kinevetik ragyogva
(kudarcból nem tanul).
Térded partjain így csodáltam
a tükrözött eget,
s az ég felett,
borzolódó bőrödnek áramában,

saját torzképemet.

X
És szerettem ostobaságodat,
mely szavaimból semmit meg nem értett,
hitted gyávának bennem a merészet,
mi törve volt, egésznek;
s én szerettem saját vakságomat,
vak őrületemet,
mely, mikor már a szem rég észrevette,
s az ész belátta, veszve,
még akkor is azt mondta: nem lehet,
azt súgta: lehetetlen,
s bírt reményt látni a reménytelenben,
és tudomásul venni képtelen volt,
hogy véges, miről vélte, végtelen volt,
s mikor varázsod már rég összetörted,
téged vallott akkor is legkülönbnek.
Az istenén, hát miért ölte ki
bosszúd egy sors vigasztalását?
Mitől szállt borzadály rád?
Mért nem bírtad felölteni

képzeletem roppant arányát?

XI
És voltál a hasadni kész atommag,
kiben újult-konok
ostromukkal lassú neutronok
átlépték már a kritikus fokot,
s a láncreakcióra robbant;
s nem ismertem már elemeidet,
láng lett, mi azelőtt hideg,
mi tegnap tűz, fagyott.
S ez izgatott:
elektronhéjadat hogy bontsa vágyam,
démonaidat hogy abszorbeáljam,
a szertelent szelíddé hogy tegyem?
Hogy óriás hatalma
rakétám felragadja,
ne romlásom legyen.
De folytatódtál, mint a transzuránok:
meddő felírnom vegyjeled,
nincs képlet, amely egy veled,
te visszadobtad rám a láncot -

mégis szerettelek.

XII
Csak én? Egyedül én? Te nem?
Mindenért nekem kell felelni?
s a te részed benne semmi?
Hozzád szemernyi
gáncs föl nem ér? Te vagy csak védtelen?
Mint láthatatlan ostorok,
mint láthatatlan ostorok suhognak
vádjai gyötrő dialógusoknak,
szemedben már a gyűlölet lobog.
Hogy mersz így nézni? Te semmit se tettél?
Te engem nem kerestél?
S most marva ajkam mégis én sebezzem?
Te pedig légy a tiszta, feddhetetlen?
Ki tudtad tenni, hogy két test között
különbség ne legyen:
te mersz vádolni engem, esztelen?
Hát nem! Kölcsönfényembe öltözött
örök arcod pusztulásunk felett
az ítéletig győztesen lebeg,

s szánva nézi romló gyűlöleted.

XIII
Kedves, bocsáss meg, már rég nem neked
mondom, amit mondok, csak folytatom,
mit ajkamig kavart e borzalom:
jobb volna persze neked mondanom,
de nem várok többé feleletet.
Hogy is lehettél volna az,
akinek elképzeltelek?
Rajongásomban felfokoztalak;
tudod, hogy van ez... Magassága voltál
omló hegyemnek, télben zöld folyondár,
a csobbanás befagyott patakomban,
egy hang az örök csendből valahonnan,
tűzfalamon régen kidőlt fa árnya,
szavaim szárnyalása...
Ne haragudj. Te már magadra csuktál
minden ajtót. Voltál, ki lenni tudtál,
tépődni kár ezen.
Én tudom, a veszteség mekkora.
Nem értetted meg, ki voltál nekem.

Ne is értsd meg soha.

XIV
Mi megalázható volt, megaláztad.
Mi tönkretehető volt, tönkretetted.
Szerelmed
te adtad, vissza is te vetted.
Kimondtam titkodat. Nincs rá bocsánat.
Csak te tudod, így lett-e könnyebb?
Mi megölhető volt, megölted.
Maradt még így is annyi,
hogy csak siratni
harminc gyászév kell legalább.
Mint ki sebből kést visszaránt,
úgy tépted el tőlem magad.
De valami megölhetetlen
- túl életen, szerelmen -
így is marad.
Valami gyötrő, szenvedélytelen;
valami néma, torkomon szorult
szétroncsolt hang, nevedtől véresen.
Mit tettél, mit tettél velem,

te nyomorult?

XV
Csak egy szót, egy szót! Te tudni fogod,
a százezerből melyiket:
a szót, mely egyedül tied,
melytől elváltak földek és vizek,
midőn kimondatott -
mely lebegett színén a semminek,
mielőtt a fény született,
melyet nem mondhat senki más helyetted,
azt mondd ki; melytől a falak
leomlanak,
mely nevet bír adni a sejtelemnek,
mely old és köt, mely örömtől sikong;
óh, mondd ki, mondd ki, mondd ki, mondd,
hisz ajkadon már ott parázslik e
varázsige,
melyet, ha nyelved tilt, szemed kiált,
és egy mosoly is folytathat tovább,
s csak kezdd el, maga mondja már magát,
mert veled él, de ha szád szólni gyönge,

veled pusztul örökre.

XVI
Te engesztelhetetlen!
Hiába büntetsz, én különb vagyok.
Bárki voltam: mit rám szabott
vétkemért haragod,
épp az a szenvedés tisztít meg engem.
Vagy azt hiszed, más vágyam is lehet,
miután megismertelek?
Akire én vágytam, örökre vágytam,
s ugyan mit érsz el
vélt bűneim koholt elméletével
a halhatatlanság gyakorlatában?
Te mindent adtál, és semmit sem adtál,
mert mindent, amit adtál, megtagadtál.
De én, ki álltam mély vized felett,
semmit el nem feledhetek.
Zúzd százszor össze, százszor újraköltöm,
egy hajszálad se adom a halálnak:
olyan formába zárlak,
hogy mellette hús-vér tested a földön

kontár utánzat.

XVII
Egyszer még megtalállak.
De mért mondom? Eljött a pillanat,
amikor már csak hallgatni szabad,
mikor meddőek a szavak,
és értelmetlen minden magyarázat.
Egyszer még megtalállak,
mikor legmélyebb a magány,
legszomorúbb a szomorúság,
s kijátszott vágyak Nessus-inge gyúl rád.
- Tán azon az úton lelsz újra rám,
melyre azért léptél, hogy elkerülj.
Messzebb ne küldj.
Én épp akkor leszek
hozzád legközelebb,
ha azt hiszed, legtávolabb vagyok.
Mert szobád csöndjében én hallgatok.
De bennem zúgóbb némaságod a
kiáltott szónál. Napja s alkonya
te vagy sorsomnak, tiltod vagy hagyod.

Nem fogysz ki belőlem soha.

XVIII
Mint akinek bemérte már helyét
műszereivel a halál,
és tudja, lángban áll
a láthatár,
s rátör minden részről a messzeség,
az égtájak szakadnak és recsegnek,
foszlányai egeknek
- sírkertek sötét zászlai - lobognak;
mint aki tudja, közel a gonosz nap,
s amiben még része lehet,
hónapok vagy hetek,
egy nyár talán,
s mi létezik szépség, varázslat,
elvillan mind a nyár vad
napszállatán;
mint ki tudja, most kell megtennie
mindent, mit sose tett meg,
s szól óráján a rettenetnek:
élet, csoda, ne tűnj még semmibe -

úgy mondom ki, szeretlek.

XIX
Hajnal felé, az éj mögötti csendben,
a csend mögötti hangtalan homályban,
még felszakadnak olykor zabolátlan,
s rám törnek haloványan
árny-arcaid, melyeket eltemettem.
Halkan, mint halak surranása,
mint hulló falevelek tánca,
suhognak szellemárnyak,
mind versbe vágynak,
hogy nemlétük létté determináljam.
De jeleket írok körbe szobámban:
,,Eddig!" A szók merednek, mint a nyárshegy.
És elsebzem kegyetlenül
köd-képeid, napra nap sikerül,
csak néha makacsolja meg magát egy.
Legszebb arcod, ahogy a takaróról
utolszor rám tekint,
s ahogy megfojtanám megint,
sikoltva visszacsókol.

Könnyétől arcom könnyes reggelig.

XX
Ez már a csend világa.
Szélfújta semmi. Mázsás vízfalak.
Fakó felszín alatt
sötét korallok izzanak.
A naptalan mélység ölét kitárta.
Itt már a tárgyak arca más.
Itt már nincs meghallgattatás.
Visszhangtalan homály a parthossz.
Ide kell hát alázuhanni ahhoz,
hogy a fájdalom mondható legyen.
Itt fullad el a kürtjel
az utolsó ítéleten.
Szólni itt egyedül kell.
De az ősz, ráncos szavakból hiába
zeng a szenvedés polifóniája.
- És te? Te mit fogsz tenni testtelen
szörnyeiddel, ha majd szived komor
mélyéből, melyet nem ismersz te sem,
torz hangon, váddal vemhesen,

felüvölt a pokol?
 
 
0 komment , kategória:  Lakatos István  
Lakatos István
  2017-03-22 08:51:21, szerda
 
  Lakatos István

Kék pille

A nyári égbolt fölénk feszülő
kék ejtőernyője alatt
- sugarai kötélzetén -
mozdulatlanul függ a nap.

A küszöbünkön őrt fekvő kutya
nedves orrát fölemeli.
A lég esőgyöngyözte fák
illatával teli.

Kék minden. Kék a pille a padon,
kékek a dáliák.
A gyepre kék árny árja csap:
ibolyakék tengervilág.

Ősz jelenléte még nem látható.
Lobog a körtefa.
Ezt vártam, ezt a júliust -
asztalomon sötét tea.

Így volt akkor is... Állt némán a nap
a kéklő kert felett.
Hány éve múlt! És minden év
azóta is veled.

Lüktetések megkövülései,
mozdulatlan fényzuhatag!
Arcom fölé dermedt az ég,
hallok elsüllyedt szavakat.

A nyári égen ugyanaz a nap
tündöklik rezzenetlenül.
Örök jelenidőben a padon
ugyanaz a kék lepke ül.

Egyetlen ágon egyetlen levél,
egyetlen szín se változott.
Elvirulni a dália
azóta sem tudott.

Mert van virág, amely egyszer nyitott,
mégis örökre nyit;
édesség, mely mindig édes marad,
akárhogy mérgezik.

S minden, mi egyszer szép bírt lenni csak
- lényeg, látszat - örökre szép.
A történet írja tovább
saját történetét.

S minden, ami tündöklött valaha,
valamiben továbbragyog;
őrzik a felhők fényei, rigók
énekei s a nappalok - - -

Néma rigó ül a napon, felé
kék kígyó kúszik nesztelen.
Arcnélküli belső dalok
sziszegnek szívemen.
 
 
0 komment , kategória:  Lakatos István  
Lakatos István
  2017-02-11 11:08:05, szombat
 
  Lakatos István

Kék pille

A nyári égbolt fölénk feszülő
kék ejtőernyője alatt
- sugarai kötélzetén -
mozdulatlanul függ a nap.

A küszöbünkön őrt fekvő kutya
nedves orrát fölemeli.
A lég esőgyöngyözte fák
illatával teli.

Kék minden. Kék a pille a padon,
kékek a dáliák.
A gyepre kék árny árja csap:
ibolyakék tengervilág.

Ősz jelenléte még nem látható.
Lobog a körtefa.
Ezt vártam, ezt a júliust -
asztalomon sötét tea.

Így volt akkor is... Állt némán a nap
a kéklő kert felett.
Hány éve múlt! És minden év
azóta is veled.

Lüktetések megkövülései,
mozdulatlan fényzuhatag!
Arcom fölé dermedt az ég,
hallok elsüllyedt szavakat.

A nyári égen ugyanaz a nap
tündöklik rezzenetlenül.
Örök jelenidőben a padon
ugyanaz a kék lepke ül.

Egyetlen ágon egyetlen levél,
egyetlen szín se változott.
Elvirulni a dália
azóta sem tudott.

Mert van virág, amely egyszer nyitott,
mégis örökre nyit;
édesség, mely mindig édes marad,
akárhogy mérgezik.

S minden, mi egyszer szép bírt lenni csak
- lényeg, látszat - örökre szép.
A történet írja tovább
saját történetét.

S minden, ami tündöklött valaha,
valamiben továbbragyog;
őrzik a felhők fényei, rigók
énekei s a nappalok - - -

Néma rigó ül a napon, felé
kék kígyó kúszik nesztelen.
Arcnélküli belső dalok
sziszegnek szívemen.
 
 
0 komment , kategória:  Lakatos István  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
2018.05 2018. Június 2018.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 11 db bejegyzés
e hónap: 239 db bejegyzés
e év: 1708 db bejegyzés
Összes: 8276 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 932
  • e Hét: 932
  • e Hónap: 38433
  • e Év: 417274
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.