Te gyűjtöd össze minden utamat,
mint termésüket a nyugodt parasztok.
Mert egy maradsz. A változás alatt
őrized néma, mozdulatlan arcod.
Összebékítesz halált, születést:
csontkemény érveit az elmúlásnak;
a csupasz fákkal megfogalmazod,
s ujjongsz a vad vadrózsalázadásnak
(lázas jelvénye hó fölött lobog).
Nem hívsz. Nem nyugtatsz. Meg se vallatsz.
Vagy. Mint a föld. A létezés. Az ok.
Nézlek, s látom változó válaszok
meddő harcát. Már kérdezni se mer
az ész. S megtörhetetlen hallgatásod
kimondhatatlan kérdésre felel.
Fölzúgnak messze fenyvesek.
Orgona. Ünnep-induló.
A tél leomló hermelinje
föd be már üszkös múltakat.
Hallgat a csillagövek éje.
Isten csöndjére hull a hó.
Tündértánca a fénynek,
az örök-iker árnynak.
Kigyúlnak, kialusznak:
lobbanó lepkeszárnyak.
E szüntelen bújócska,
e faun-nimfa játék,
mint görög ligetekben,
hol az aranykor jár még;
röppenő, fényes csókok,
villámló ölelések
- szamárfül a halálnak -
és mégis: mintha kések
villogó párbajában
a pogány fény elestét
sejtetnék kámzsás árnyak:
cikázó, illó mámor.
Nehéz fenyegetettség.
Része vagy már a napjaimnak,
az örökforgó évszakoknak.
Hajnallal kelsz, alkonnyal nyugszol.
Része vagy már a létezésnek.
Akár a föld, fű, csillag, ének.
Lüktetsz a mindenség erében.
Állandó vagy, ha észrevétlen.
És leszel majd halálom része.
Szótalan a törvény beszéde.
Sötét, kialvó égitestek
utolsó fénye, lobbanása.
Mulandóságom örökléte.
Szikrázó gyerekkori rét!
Kék lepke villog fölötte.
Már soha többet az a kék!
Az ég üvegje összetörve.
Emlék kékje: vakító nyárég!
Aranykor, alvó öntudatlan.
Szívben fénylő holdmessze tájék.
Azúr lepke boldog magasban!
Ha csak egyszer egy rebbenésig!
Ha nemcsak a versbe, a szóba...
Ha csak egyszer még az a rét.
Ha egyszer még az az óra!
Zöldjükké oldtak rég a fák.
Magukba ittak. Magukká öleltek.
Teremtő nyarak. Temető telek.
Te derengsz mégis minden víz színén.
És Te lakod mind. Mind a tükröket
Elérsz majd végül te is a szigetre,
ahol a bozót föl, az égig ér.
Én ott ragyogok régen a kövekben.
Te megállsz majd a nagy víz szélinél,
mely oly súlyos és olyan mozdulatlan,
és tündöklő-mély, mint a fájdalom.
És értsz már mindent, mindent. Mit se kérdesz,
és megismersz majd azon a napon,
mikor a föld is végleg elfelejtett,
zöldjükké szívtak, fölittak a fák.
Megvallasz ott a víznek, a köveknek.
S hallod, hogy zúg az örök némaság.
Remények hamvazkodása,
volt hitek hamuhullása.
Zsaráttá égett szerelem.
Magamnak Júdás-árulása,
kínzott éjek cellamagánya,
a végső hajnal vacogása,
a megtagadott kegyelem.
xMagazin
Offline
