"Lehet úgy érzed, hogy elvesztél a rengetegben, nem látod a kiutat, de ha az elképzeléseidet követed, nem mondasz le róluk, az mint egy láthatatlan ösvény ...
Ma ki utazik el ma
ki néz hosszan utána
hogyan szakad vagy foszlik
a tegnap cérnaszála
ki fűzi tű fokába
hány öltés kell a szívig
hogy verjen, míg a testet
a fű közé terítik
hány öltés kell a színes
a képeslap-magányhoz
fércelni annyi véget
amennyi még lakályos
amennyi tengerekben
a cseppet nem takarja
hány öltés kell a szélnek
hogy az eget bevarrja?
Két pont között az oda-vissza út nem egyenes.
Jobbra tér, balra tér, madárcsapatra bámul, forrást keres.
Két pont között az ácsorgás hatalma nő.
Lassan kitágul, másnak mutat mindent a levegő.
Két pont között a megszokott fogalmak megoszlanak,
elválik sár a kőtől, víz olajtól, érctől a salak,
elválik napfénytől meleg, széltől a levegő, földtől a por,
az ember ottmarad, függőben, szótlan, valahol.
Mintha már nem érhetne ártalom.
Hirtelen semmi súly a vállamon.
Mintha köldököm mögött sütne a nap.
Mintha minden kicsit hamarabb
történne, mint ahogyan várom
s nem volna se életem, se halálom
se jó, se rossz, se fájdalom, se vétek.
Mintha út nyílna ott, ahova lépek.
Hirtelen nincs se kívül, se belül.
Mintha a világ volna egyedül.
Mintha az előbb volna az után.
Mintha túlvolnék a haláltusán
s innen azon, amibe belehaltam.
Mintha keresztülsuhanhatnék rajtam
és mindenen, ami feléled.
Mintha belélegezhetném a mindenséget
Mit látsz, szemem, mit látsz még mindig ott?
Amit a józan ész maga mögött hagyott.
A rétet, ahogy fölveri a gaz.
Látom, hova ömölhet a viasz.
A levelet a túlvilági fákon.
Képzeld csak el: a hideget is látom.
Látom üres helyed a téli ködben.
Látlak, hiába állsz mögöttem.
Mit fogsz, kezem, mit fogsz még mindig úgy?
A nyakad szorítom, hogy ne hazudj.
Fogom a szád, hogy ne sebezz vele.
Ne tépje föl szavak forgószele.
Foglak, mert még a gránittömb is árad.
Dől a világ és bezúzza a vállad.
A homlokodon csillagok kopognak.
Füstölgő roncs leszel, ha át nem foglak.
Mit félsz, szívem, minek, meddig, mitől?
Félek, hogy semmi sincs, ami megöl.
Félek, hogy végül elvégzem a dolgom.
Másodpercenként nyílok és csukódom,
bénító csöndben, bódult csatazajban
az olvadt fém is átcsoroghat rajtam,
végzem a dolgom, véred meg sem kottyan,
csak ringatózom majd hűlő habodban,
Mondd el nekem,
miért nem vagy idegen,
mozdulataid
honnan ismerem,
miért tudom rólad,
amit még te sem?
Mondd, meddig tűröd
azt, hogy olvasom,
mit ír a ránc
tűnődő arcodon,
hogy szótlanságod
értem, hallgatom?
Tanulod-e mi az,
amitől félek,
hol nyitott ajtót
testemen a lélek,
mit mondanék,
amikor nem beszélek?
Végül csak annyit:
vigyázol-e rám,
ha nem jut már
eszembe a szezám,
leszel-e testvérem,
anyám, apám?
Tudod-e, amit én
nem tudhatok,
amiről holdtöltekor
álmodok,
emlékszel-e, ha
el vagyok feledve,
s velem vagy-e,
amikor nem vagyok?
Álmomban, egyszer,
súgva-settenkedve
eljössz-e velem
sétálni a csendbe,
és engeded-e majd,
ha megfagyok,
hogy eltemessenek
xMagazin
Offline
