Jaj, láttam én, jaj, láttam én,
Ösvényen jött sok ember:
Lyukas szemével csupa rém
És a szakálla kender.
A testük szénatest,
És szalmakarjuk
Csupa heg, seb, var, lyuk -
Messziről, mint az est,
Csatából jöttek egyenest.
Sapkájuk fülre húzva, ócska
Gúnyájuk zöld, akár a sóska.
S már három lesz az egy-kettőből,
Már tíz, már húsz jön az erdőből.
Az egyik a szívemet kivette,
Megfogta és zsebébe tette,
S zsebében szívem - ging-galang!
- Megszólalt, akár a harang.
A másik bőrömet lenyúzta
- Senkinek el ne mondd! -
És rajta, mint egy vén dobon
Dobolt.
A lábam, jaj, már nem ereszt,
Kötél köt sűrü sárba,
Nézzétek ezt, nézzétek ezt:
Itt állok, vén határfa.
Egy paraszt jött, ki minket ott
A pőre földbe állitott,
Mi meg, sok régi rongy, vacak,
Mit a gyerekhad kikacag,
Kányát, hollót riasztunk, tarka
Madárijesztőkként hadarva.
-
fordította: Bakucz József
Erdőkön át utak keresztje
meredezik a végtelenbe.
Mezőkön át országutak keresztje
mered a messzi végtelenbe.
Országutak hideg keresztje
mered fel az ólmos egekre,
míg alant a fasorban egyre
száll, száll a szél a végtelenbe.
Fák és szelek zarándok-serege,
bús, eszelős fák, vihar lóg az ágakon,
fák, mint a mindenszentek menete,
minden halottak vonulása.
Fák, akik Északon
vívtok a széllel, harangok szavára,
ó, harcok, ó, jajok, ó, lélek furdalása,
szívek vonagló kínjai, örvénylő meredélyek!
Itt a november, tűznél didereg,
melengeti csontos kezét a lángban;
ó, fázó holtak, hidegben, hazátlan,
ó, vak falaknak zúduló szelek,
kivetve mindig messzire,
az ismeretlen semmibe.
szelek, kik a világ húsába téptek;
Ó szentek neveit zsongó litániák,
s ti messzi fák,
végtelenül emlékeinken át-
meg átvisszhangzó szentelt szózatok,
ó, irgalomért könyörgő karok,
valahol egy égaljra szegezett
Krisztushoz epedő eszelős ág-kezek.
Itt a november szürke köpenyében, -
félve lapul a tűzhely melegében,
szeme a tört ablakon át
döbbenten mered hirtelen a tájra,
úgy nézi, hogy vonaglanak a sárga
messzeségben a szelek és a fák.
Vonulnak szentek, holtak, fák, szelek,.
mennek, mennek őrjítő körmenetben
a hóeséses estéken szünetlen;
mondjátok: szentek, holtak, fák, szelek
mért folynak össze az emlékezetben,
ha megremeg
s lecsap a harang kongó kalapácsa,
s az átkozódó tornyok tompa gyásza
a szürkületben tovarebben?
A lobogó tűzhely mellett november
lámpát lobbant reménykedő kezekkel,
s e láng majd annyi téli esten ég!
S november könyörög megalázkodva, sírva,
az órák gépszivét hogy irgalomra birja.
De kint csak egyre vasszínű az ég,
jönnek a holtak, szentek és szelek,
s jár az őrült fák, görcsös ágak
processziója, ez a nagy-nagy körmenet,
vonulva végtelen terein a világnak.
Utak fehérje mint kereszt emelkedik
lapályok közt a végtelenbe,
hegyeken-völgyeken elnyúlva messze-messze
az országutak és roppant keresztjeik.
Ablakom párkányára dőlve,
mig idegem mind repes és lobog,
mohón iszom a zajt: hogy vágtatnak előre
az éjszakában a mennydörgő vonatok.
Mint tűzvészek nyila, menekülnek az űrbe.
Ugy rázzák a hidak nagy vaslemezeit,
robajuk úgy dühöng, minthogyha tőle függne,
hogy krátert tép-e föl, vagy hegyeket szakít.
S rohamuk láza még akkor is bennem lüktet,
amikor, messze már, a sorsos éj alatt,
a csönd álmaiba bezúgó kerekükkel
felverik az arany pályaudvarokat.
S izmaim, melyeken mindez visszaverődik
s szétterűl, mint zengő idegpalást,
pillanatonkint s megfeszülve közlik
agyammal ezt a vad és zengő szárnyalást.
A rohanás ijeszt s részegítő hatalma
viharos, furcsa kéjt rajzol lelkem elé,
a sebesség tüzes útjaival mutatva
uj hajónyomot a régi szépség felé.
Óh! úszni az egész Természet ütemében,
érezni, ős tüze hogy csap szivünkön át!
élni a rengeteg mozgását, és zenében
a föld, szél, tenger és a mennydörgés szavát;
akard, hogy a Világ bent borzongjon agyadban
és, hogy a remegő szikrákból olthatatlan
képek gyulladjanak,
ne félj, ne félj a zord villámokba fogódzni,
amelyekkel a tér és az ég habzsolói
bevilágítják útjukat!
-
fordította: Szabó Lőrinc
A záporok jeges pengéi elsuhogtak,
Most már kéken dereng a menny nagy csarnoka,
Haldoklik nyugaton a fény, s az éjszaka
Ezüsttel ötvözi arany fényét a napnak.
A szemhatár körén nem moccan semmi sem,
De győztes, óriás menetben özönölnek
Ott lenn a közeli tanyák során a tölgyek
A puszta ugaron, a rekettyéseken.
Mennek a fák - akár halottvivő barátok,
Mennek tovább, szívük estbe komorodik,
Mint csontos, fekete vezeklők és amint
Hajdan szentély felé vonult a sok zarándok.
S az út emelkedik, kitárul hirtelen,
Vérrózsa már a nap, s mennek e sose látott
Menetben a csupasz fák, e szívós barátok,
Csak mennek végtelen sorokban nesztelen,
Isten felé, s az ég csillagai csapatban
Vonulnak távoli, azúr ösvényeken:
Gyertyát fognak a fák, fény lobog odafenn
S a gyertyák óriás, nagy szára láthatatlan.
Lackfi János fordítása
E fémekkel boltozott ében
halotti sziklamenny alatt
pihen a pőröly hallgatag
s a teljes éjjel áll elébem,
pihen a pőröly hallgatag,
mely tündöklésből épité
föl a jegecben és a fényben.
Faragott fagydarab - suhan
és halott a hold mérhetetlen,
világa körül meg nem lebben
felhő, távoli, hangtalan
és halott a hold mérhetetlen,
aranyleplével fedve im
alászáll észak lépcsein.
Szelíd, szűzi kiséretének
csillagútját visszaverik
a tavak csilló tükreik
mélyén s a tiszta parti fények;
csillagútját visszaverik
egy fáklyás kápolna alatt
a kőlapok, a sírfalak.
Im e fáklyákkal ékes ében,
merev, tóbeli menny alatt,
amint a hant felé halad
a hold halotti menetében.
A végtelen vad réteken
Novembert trombitál a szél,
A végtelen vad réteken
Zúg-búg a szél
Garaboncásan útra kél
És mindig új haragba fúj,
Zúg-zúg a szél,
A vad novemberi szél.
A kútakon viharra vár
A vaslakat s a csiga, zár
Csikordul,
Az útakon viharra vár
A vaslakat s a csiga, zár
Zordul
Azt mondja, hogy halál.
A szél a vízen nyargalász,
Levél röpül nyomába száz.
A vad novemberi szél,
A szél haragja szétszed
Minden picinyke fészket,
Vasvesszővel dörömböl,
Agg lavinát tépáz, szilaj örömből,
Üvölt a tél,
Süvölt a szél,
A vad novemberi szél.
A nyomorult kis kalyibák
Megfoltozott ablakja sír,
Röpül a rossz újságpapír
A szél mivel most galibál
- A vad novemberi szél! -
És mit se tudva az időröl
A vén malom csak jár le-fel,
Villanva kattog, kelepel,
A bús malom most szelet őröl,
A lisztje most a szél, a szél,
A szél,
A vad novemberi szél.
A régi pajta nyöszörög,
A vén templomtorony mögött
Recsegnek régi cölöpök,
Sóhajt a gátor, a sikátor
A bátor
Szél vad zajától,
A vad novemberi szél zajától.
A temetőn a sírkeresztek,
Holtak kinyuló karjai
Lehullanak, a fejfa reszket,
A szél, a szél csavarja ki.
A vad novemberi szél,
A szél,
Halljátok, hogy sziszeg a szél,
Boszorkánylakta út a cél,
Fagyot fütyöl, dühvel tele
Remegjetek, tarol a szél,
A félelem és jaj szele.
Láttátok éjjel őt, ki oly vad,
Letépte az égről a holdat,
Remegtek rozoga faluk,
A megriadt nép nem aludt,
Csak vakogott az avaron,
Mint a barom.
A végtelen vad réteken
Bömböl a szél,
A vad novemberi szél.
Olyan szép szavakat mondtál nemrég az este,
Hogy a sok-sok virág, amely felénk hajolt,
Szerelmes lett belénk s kettőnk arcát keresve
Közülük hirtelen egy az ölünkbe hullt.
Nincs messze az idő, mondtad, mikor az élet,
Mint túlizes gyümölcs, megérve majd lehull;
S hogy zeng majd a harang, értem kondulva s érted,
S hogy szeretjük egymást, ha majd bealkonyul.
Körülölelt hangod édes dallama ringva
S forró szived olyan nyugodtan lüktetett,
Hogy félelem nélkül láttam volna kinyilva
A kanyargó utat, mely a sirunkhoz vezet.
A keskeny, hűs pincében kerek bögrefejek.
Az északra nyiló szelelőlyuk mögött
Kényelmes, potrohos, vörös nagy köcsögök
Zárják magukba a megalvadó tejet.
A sötét pincében alvadó tej fehére:
Mint a liliomok szendergő víz felett -
Vagy inyenc falatok, ritka eledelek,
Melyeket angyalok számára tettek félre.
Öblös átalagokkal telt a pincesarok.
Nagy tálakon feszengnek sonkák és sódarok,
Májashurkák dagadnak, bőrük majd megreped,
Kelletik magukat a tortaszeletek,
Hogy zsíros, csöpögős testük hozzáérjen -
S a tej csak nézi őket hidegen, szűzfehéren.
Öregedő kezem, míg te itt a sötét
tűzhelynél szenderegsz, homlokodhoz emelve
elsimítom hajad, s úgy csókolom ma este
nagy pilláid alatt szemed rejtett tüzét.
Ó, áldott béke e gyönyörű esti csendben!
Szemem visszafelé nézi az éveket,
és oly tökéletes egyszerre életed,
hogy könnyes hódolat remegi át szerelmem.
S mint mikor még csupán jegyesed voltam: ím,
térdelve hajolok ma is kebled fölé, hol
édes szíved dobog, és az ujjaim épp oly
tiszták és szűziek, mint gondolataim.
Ó, emberfaj, aranykort terít eléd a végzet!
Nem érzed még az égő, hevítő munkalázat?
Roppant erőd e század
Során mily munkát végzett!
A jobb tudás hatalma, a kutatás szerelme
A lét nagyerdejében milyen vihart kavart!
Ha téved is még néha lábunk s bozótba tart:
Jogát, kötelességét felfogta már az elme.
Atom-, sejt- és porszemben a mikroszkóp alatt
Megleltük a világot, mely formáit mutatja.
Hiszen a mindenség is a sok-sok háló rabja,
Miket hol old, hol megköt az örökös anyag.
Művész, tudós, apostol, kalandor, hősi férfi:
Mind eljött és lyukakat fúrt a hét titok falán;
Magános küszködésük, közös dolguk nyomán
Szivében az új ember a mindenséget érzi.
Nagyvárosok, ti jártatok
Elől,
Eljöttetek mindenfelől
Puszták, síkságok fölé nőttetek,
Emberséget gyűjtöttetek halomra,
Üj világosságot s vörös erőt,
Hogy termékeny lázban kigyúljanak
A türelmes vagy dühös agyvelők
Akik
Megértették a törvény szavait,
S akiket hívó szózatod betölt,
Te föld!
Mi volt a falu lelke? Az Isten volt a lelke.
Tudástól, zendüléstől egyformán reszketett.
Most elbukik. Míg meghal, elszáguldunk felette
Új aratásainkkal, mint tüzes szekerek.
Berendezkedik romnak, kinn áll a pusztán, megdől,
A négy égtájról sivitó szél nyakába szakad,
És messziről a város a tengődő betegből
Kiszívja még gyufányi erejét, mely maradt.
Vörös gyár fujtat ott most, ahol mezők ragyogtak,
Temeti a kormos füst a templom tetejét.
Az emberszellem halad és lebukó napoknak
Égi mannája termést fakasztni nem elég.
Pusztulás és tévelygésből, butaság és halálból
A töve-rokkadt falu feltámadhat-e még?
Hogy ott a küzdő, fáradt munkás kertet találjon,
Hol ereje kiújul, szűz fények szérüjét?
A régi, drága napfény kigyúl-e még felettük,
Lesznek-e még ott szellők meg jámbor állatok,
S egy világ, hol a város rabságát elfeledjük,
S ugrálunk, boldog órák keltében szabadok?
Ott nyílik-e majd egykor a végső földi Éden,
Ha istenek sem lesznek s megdől a babona,
Hol álmodozva járunk, s ott lesz hajnalban, délben
És esti csillagfényben a bölcsek otthona?
De addig is: elég vagy minekünk gazdag létel,
Embert vidító élet, termékeny, vad tusák.
Jog, kötelesség? Álom, mit minden új reménnyel
Mindig te álmodsz újra, ó, világifjúság!
xMagazin
Offline
