Regisztráció  Belépés
klementinagidro.blog.xfree.hu
Embernek lenni! Csak embernek lenni, semmi egyébnek, De annak egésznek, épnek, Föld-szülte földnek És Isten-lehelte szépnek. Gidró Klementina
1975.11.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 57 
Ébresztő sokk - house zenével
  2015-05-09 22:44:24, szombat
 
 

Kezdem azzal, hogy zenekedvelő ember vagyok! Folytatom azzal, hogy minden stílusú zenét szeretek - mikor milyenre van kedvem, hangulatom, aszerint válogatok a műfajok között.
Alap adottság, hogy nem vagyok fejfájós, migrén gyötört emberke - szerencsére!
Ez a kiindulási alap. Nagyon pozitív alap szerintem.
Manapság bődületesen meleg van, ráadásul a lakásom felújítása miatt még bődületesebb por van a szobában, ezért tárva nyitva tartom az ablakokat.
Ez kényszer, és a jól felfogott érdekemből engedek a kényszernek, hisz plafont csiszolni tudok szájmaszkban, de aludni nem, és addig szellőzik a lakás.

Tegnap, egész délután (jól!) hallottam, hogy tőlem, olyan ezer méteres távolságban, nagy buli van. Zene, visongás. Nem tudom, hogy milyen apropóból tartották - őszintén? - nem is érdekelt. Nem foglalkoztam vele.
Késő este, amikor végre alvásra adtam a fejem, még hallottam a zenét, és a kísérő viháncoló hangokat, de olyan fáradt voltam a napi fal suvickolástól, hogy háború is lehetett volna felőlem, mert seperc alatt elaludtam.
Hajnal négy óra tíz perckor, arra eszmélek, hogy lüktet a fejem, mert egy két ütemből álló dallam - amit ráadásul egy vinnyogó női hang adott elő, és persze a dob, már huszon-sokadjára ismétli ugyanazt.
House zene! Hogy a rossz üsse ki! - motyogom félhangosan.
Mondjuk, a zenei palettámon ez a zenei stílus a sor végén szerepel, de eddig nem rühelltem, csak kevesebbet hallgattam, mint a többit. Mostantól nemkívánatos a számomra!
Én, a nem fejfájós, reggel erre a zenére ébredtem, és igen, belehasított az agyamba. Mit hasított! Ott lüktetett az agyam hátsó zugában, feszegetve az amúgy is meszes ereimet, amik az idegrostjaimra tették át a feszegetést. Nyugodtan írhatnám azt is, hogy szét feszegették ezek együttesen az egész koponyámat. Jó kis bagázs! Mind ellenem esküdött!

Nem a hajnalig tartó bulival volt bajom, mert én is belekanyarítok, ha úgy adódik, hanem a folyamatos két ütemmel volt bajom, ami nagyon rosszul esett reggel, amikor még nem is voltam teljesen kompatibilis a világgal.
Igazándiból az is piszkálja a csőröm, hogy nekem miért kell bulizni, ha épp nem akarok bulizni, mert momentán aludni akarok? Ha?
Úgy belegondoltam, hogy azok, akik nem ezer méterre laknak attól a helytől, ahol a diszkó volt, mint én, hanem, mondjuk száz méterre, azok hogyan vészelték át az éjszakát és a reggeli ébresztőt, hiszen ők rendesen mellre kapták a zene energiáját, és agyzsibbasztó hatását.

Mivel, már felébredtem, elmondtam néhány "jó kívánságot" a zenei szerkesztő családfáját, és ülőalkalmatosságát jellemezve, majd kínomban hozzá láttam a napi teendőimnek, és némi tejeskávé - kevés koffeinnel - segített a fejem baján, és az, hogy olyan hatóra magasságában a bulinak is vége szakadhatott, mert zenétlen lett a tér (lehet, hogy az én "jó kívánságaim" hatottak, így a nap már nyugisan folytatódott számomra.
Remélem, akik ott szórakoztak, legalább jól érezték magukat, és nem hiába fájdították a fejem.
 
 
0 komment , kategória:  Érdekes blogok  
Gátlástalan fejvadászok
  2015-05-09 22:43:30, szombat
 
 

A minap mesélte egy ismerősöm, hogy hogyan jártak el vele. Azóta nem hagy nyugodni a dolog, mert annyira felháborítónak tartom.
A történet:
Nem volt elégedett a munkahelyével, mert a képességeinek a 20 százalékát kellett csak használnia, ezért körbe nézett a neten, hogy hátha talál olyan munkahelyet, ahol valóban kibontakoztathatja tudását. Talált is egy kecsegtető álláslehetőséget. Benyújtotta a pályázatát, amire nagy örömére behívták elbeszélgetésre. (Manapság ez már nagy lépés!) Jól ment a dolog. Újabb tesztre hívták vissza, egy későbbi időpontra. Ez is sikeres volt. Értesítést kapott, hogy menjen be egy újabb konzultációra. Nem mondom végig, mert ugyanaz volt a helyzet negyedszer és ötödször is. 5 - igen, nem tévedés! ötszintű tesztelésen esett át! Mivel mindegyik eredményes volt, és végre kimondták azt, hogy felveszik, felmondta az előző álláshelyét, hogy hurrá, lesz egy jobb.
Úgy látta, hogy az új helyén kapott feladat végre olyan szintű, ami az érdeklődésének, tudásának megfelelő, ezért elégedett volt. Teljes erőbedobással végezte a munkát. Elégedettek is voltak vele. A project, amin dolgozott készen lett. Újabb feladat, az is rendben meg lett csinálva általa. Három hónap telt el ez alatt. És ezután jött a hidegzuhany: A "próbaidő" letelte után, közölték vele, hogy nem tartanak igényt a munkájára! Elégedettek a szakmai tudásával, de nem benne látják a tartós munkahelyi kapcsolatot!
Ez a sokk arra késztette, hogy körbe kérdezzen más embereket, akikről már tudta, hogy szintén ott dolgoztak. (Hiába, a munkahelyi pletyka néha jól jön!) Az eredmény hasonló volt.
Felvették őket, elvégeztek egy-egy munkát, amiből a cégnek komoly haszna volt, és a három hónapos "próbaidő" letelte után, simán kirakták őket mondvacsinált indokkal, mert a hatályos jogszabályok erre lehetőséget adnak a munkáltatónak.
Ha a cég közli a delikvenssel, hogy csak egy bizonyos projektre akarnak keresni valakit, vagyis tudja az illető, hogy mire számíthat, akkor egy árva szót sem lehetne szólni, ha ezt ilyen feltételekkel is vállalja. De, nem így van!
A több szintű tesztelés azt sugallja, hogy itt komolyan keresnek valakit, és számítani lehet a tartós álláshelyre, ha sikerül átjutni a lépcsőkön.
Az elvégzett munkáért kapott szóbeli dicséretek, tovább erősítik ezt a hitet.
Gátlástalanul átverik az embereket!
Ez a mai világ? Ehhez kell hozzá szokni az álláskeresőknek? Fel vagyok háborodva! Mi a biztosíték manapság? Semmi?

Az ismerősöm két szék közül a földre esett.
Igen, lehet, hogy valakiben az fogalmazódik meg, hogy minek akart jobbat, szebbet, örülhetett volna, hogy van állása! Talán igaza is van annak, aki ezen a véleményen van.
Én azonban azt mondom, hogy miért ne lehetne jobb állása valakinek, ha erre a képesítése, a tudása, az adottságai alapján lehetősége van. Miért elégedjen meg a kevés fizetéssel, ha máshol többet is kaphat, ha jól dolgozik.
Amint látszik az esetből, nem elég jól dolgozni!
Vajon, hogyan lehet kivédeni a hasonló technikával élő cégek ajánlatát?
Tényleg kíváncsi vagyok!
Mindenesetre, most sajnálom az ismerősömet, mert nehéz helyzetbe került. Újra kereshet munkát magának, ami nem kevés időbe fog kerülni. Ha nem talál záros határidőn belül, közmunkára fogható? Ő, aki okos, nagy tudású? Rémes belegondolni is, hogy ilyen kaliberű embereket pocsékolnak el a semmire!

Nekem ez a gátlástalan világ nem tetszik!
 
 
0 komment , kategória:  Érdekes blogok  
Része vagyok az egésznek
  2015-05-09 22:42:30, szombat
 
 

Különös érzés kerített hatalmába a minap.
Augusztus 20-án sok tízezred magammal néztem a Duna partján a tűzijátékot, amely az ünnepnap záróakkordja volt Budapesten. Ezen nincs semmi különleges, mondhatná bárki, hisz minden évben megismétlődik. Igen, ez igaz. Most viszont, én is ott voltam! Sok év telt el azóta, hogy utoljára Budapesten tartózkodtam akkor, amikor az augusztus 20.-ai tűzijátékot láthattam. A mi kis városunkban is többször lehetett részem ebben az élményben, és nem ez volt az, ami igazán megragadott.

Ahogy én is csendben ücsörögtem, és közben hallgattam a körülöttem lévő családok kisgyermekeinek "hűha, ez klassz volt", és "nézd apa, milyen szép" felkiáltásait, valami földöntúli békesség hatott át. Nekem is tetszett, amit láttam, de igazán az elhangzott megjegyzések keltették fel a figyelmem. Mosolyogva füleltem, és öröm feszítette a mellemet, ahogy a békésen várakozó embersokaságot néztem és hallgattam. Teljes nyugalom volt. Az idő is kedvezett ennek az érzésnek, hisz egy felhő sem zavarta meg a látványt, a hőmérséklet is kellemes volt, a Duna monoton csobogása is ezt az idilli hatást erősítette.
Az igazi katarzis akkor következett be nálam, amikor vége volt a tűzijátéknak, és az emberek szépen, lassan, sétálva hazafelé indultak. Egy hangos szó, egy pici zavaró tényező sem rontott az andalogva baktató emberáradat vonulásán. A szülők gyermekeik kezét fogva sétáltak, a párok halkan beszélték meg a látottakat, miközben kéz a kézben, vagy egymást karolva haladtak. Senki nem tolakodott, nem lökdösődött, nem akart hamarabb túljutni az egészen, hanem türelmesen haladt otthona felé.
Magyarok, más európai országból érkezettek, ázsiaiak, afrikaiak színes kavalkádja, rengeteg ember, akik ugyanazt az érzést élték át, és ettől lett igazi ünnep ez a nap! Béke. Ez járt az eszemben. Ez az igazi béke!

A világ számos pontján háború dúl, emberek szenvednek az erőszaktól, de abban a szent órában nálunk, itt Magyarország szívében, egységbe forrt sok tízezer ember, kortól, nemtől, származástól, világnézettől függetlenül, és én ennek a részese lehettem.
Nagyon sok érdekes programon vettem részt azon a hétvégén, ám a koronát az tette fel, amikor kézzelfoghatóan érezhettem, hogy egy nép tagja vagyok. Egy klassz nép tagja vagyok!
 
 
0 komment , kategória:  Érdekes blogok  
Cápák - az életünk megkeserítői
  2015-05-09 22:41:40, szombat
 
 

Nem, nem az állatról van szó, hanem olyan emberekről, szervekről, hivatalokról, akik ragadozó módjára támadnak.
Biztosan sok példát tudna mindenki sorolni erre, én most csak kettőt említek, amivel az utóbbi pár napban hirtelenjében összeakadtam.
Az egyik esetben egy kis kifőzdében szembesültem egy eszement dologgal:
Betértem enni. A kis étkezde, egy kábé 5x10-es alapterületű helyiség, amiben egy szakács finom, házias ételeket készít. Néhány fogás van csak, de az tökéletesen elkészítve. A helyiség tiszta, néhány asztallal. A forgalom nyilván nem lehet egetverő, hisz túl kicsi a hely. Megkaptam a rendelt ételt, és hozzáfogtam az evéshez, amikor látom és hallom, hogy egy bazi nagy légy kering a helyiségben, amely a nyitott ajtón jöhetett be. Mivel senki más nem volt ott rajtam kívül, csevegő hangnemben megkérdeztem a szakácsot, aki odajött hozzám, hogy az étel finomsága felől érdeklődjön - ami speciel nagyon finom volt, ahogy vártam is -, hogy miért nem tesz fel légyfogót, vagy miért nem szerel be elektromos riasztót? A válasz: Nem lehet, ezeket tiltja az egészségügyi hatóság. Én hitetlenkedem egy sort, hogy ez hogy lehet? A legyekre mit kell használni akkor? A vendég levesébe belemászhat a légy? Az nem baj? A szakács vigyorogva mondta, hogy légycsapóval körbejár időnként, hisz mást nem tehet. És már ment is a légycsapóért, hogy levadássza a legyet, ami sikerült is neki.
A hivatal számára ez higiénikus megoldás? Ezek nem normálisak!!! A szakács, egy egyszerű ember, mégis több esze van, mert ő is hülyeségnek tartja ezt a megoldást, de nem tehet mást, mert megbüntetik, ha a vendégek kényelmét szolgáló eszközöket használ. Van ebben logika?

A másik esettel egy kis üzletben találkoztam:
Belépve látom, hogy az eladó - tulajdonos, majdnem sír. Kérdésemre, hogy mi történt, miért kesereg, elmesélte, hogy pár órája bement oda egy nő, aki egy egészségügyi szakhatóságtól érkezett. Mindent rendben talált, aztán kérte, hogy bemehet-e a mellékhelyiségbe. A boltos kedvesen mondta neki, hogy persze, és megmutatta a járást is oda. A hölgy pár perc múlva kijött onnan, és megírta a felszólítást 7 500 forint befizetéséről. Ugyanis, a WC-ben olyan tisztítószert talált, amely állítása szerint "bejelentés köteles".
A tisztítószer egy egyszerű, fertőtlenítő hatású anyag, amelynek az ára 400 forint sincs. A bejelentési kötelezettség erre 7 500 forint!
A boltos hiába istenkedett, hogy máris kidobja inkább a tisztítószert, mert a bevétele nem volt annyi sem, hogy a díjat kifizesse, a nőt nem érdekelte. Fizessen, vagy sokkal nagyobb büntetést kap.
A vécé tisztántartása, már, ha az ember hatékony akar lenni, akkor fertőtlenítő szert igényel. Nem az üzlet profilja a szer árusítása, az pusztán a higiéniás anyag, amely a boltos egészségét szolgálja, hisz vendég, vásárló nem használja a vécét - legföljebb végső megoldásként. Akkor? Hogy kipucolhassa a saját vécéjét, egy vagon pénzt kell fizetnie? Normálisak ezek?
Vigasztalgattam a boltost, aki, mire végig mondta az esetet, már sírt is.
Kis üzlet, kevés tőkével, de a bőrt is lehúzzák az ilyen hasonló szervek az ilyen-olyan engedély címén.
Én értem, hogy adózni kell. Azt is értem, hogy bizonyos dolgokra engedélyt kell kérni. De vesszek meg, ha értem, hogy a tisztaságért miért kell büntetést fizetni.
Ja, ha nem lett volna tiszta a vécé, akkor azért kellett volna fizetni.

Én, egy 2021-dik senki, azt mondom, hogy aki ilyen marhaságot kitalált, hogy nem lehet légyírtó, nem lehet fertőtlenítő, csak komoly engedélyezés után, ami rengeteg papírmunka, és rengeteg pénz, az beteg, és kezelni kell!
Valaki gondolja már át ezeket a tiltásokat, és szüntesse meg őket.
A nagy cégek számára, ahol hatalmas összegek állnak rendelkezésre, ott ilyen összegek eltörpülhetnek, de egy kisvállalkozásnál, ahol az anyagi háttér minimális, ott minden forint számít. Miért kell kicseszni velük?
Nekem se ingem, se gatyám a két eset szenvedő alanya, mégis felháborít az, ahogy szó szerint lenyúlják őket.
Én, ezzel nem értek egyet!
 
 
0 komment , kategória:  Érdekes blogok  
Az szégyen lenne! - Do ut des! /Adok, hogy adj!/
  2015-05-09 22:40:56, szombat
 
 

A véletlen úgy hozta, hogy az elmúlt héten két különböző helyen és időben, a hetvenes éveiben lévő hölggyel beszélgettem, csak úgy az utcán. Egyiket felületesen ismerem, a másik teljesen ismeretlen volt a számomra. A szóba elegyedés más és más szálról indult az esetükben, ám érdekes módon mindkettőnél oda kanyarodott egy idő után, hogy a hölgyek elújságolták nekem, hogy egyedül élnek, a gyerekeik már felnőttek, unokáik vannak, és a kis nyugdíjukból mostanság nagyon nehezen tudnak kijönni. Mindketten nagyon beosztják a pénzüket, nagyon takarékosan élnek, és mégis, bajban vannak a következő nyugdíj érkezése előtt. Kérdésemre, hogy a gyerekeik nem segítenek-e, mindketten pironkodva szabadkoztak, hogy ők nem kérnek a gyerekeiktől pénzt. Miért nem - kérdeztem én -, ha a gyerekeiknek jól megy a soruk?
Mindketten ugyanazt mondták: Az szégyen lenne!
Én, mindkét esetben próbáltam őket meggyőzni - mondhatom nyugodtan, hogy sikertelenül -, hogy ne röstelljenek beszámolni a gyerekeiknek a nehéz anyagi helyzetükről, hiszen amíg tehették, ők mindent adtak nekik, most, hogy ők szorulnak segítségre, a gyerekeiknek kötelessége lenne segíteni a szüleiket, ha az bajban van.
Az egyik hölgy, hogy mentse a gyerekét, gyorsan hozzátette, hogy "Szokott nekem krémeket, parfümöket venni, mert tudja, hogy azt én soha nem vennék magamnak".
Én: És a magas gyógyszerek árába is beszáll?
Hölgy: Nem, természetesen nem!
Én: De, hiszen az sokkal fontosabb lenne Önnek! Nem parfümre van szüksége, hanem az orvosi, gyógyszertári számlák kifizetésére! Miért nem azt kéri a gyerekétől?
Hölgy: Az már más. Én nem kérek semmit.

Fogadni mernék, hogy a két hölgy gyerekeinek fogalma sincs, hogy az anyjuk milyen nehéz helyzetben van, mert az nem panaszkodik nekik erről. Szégyellné bevallani, hogy nincs pénze!

Ahogy a második eset után tovább baktattam célom felé, felmerült bennem, hogy bizony, én sem tudom, hogy a saját apám nem hasonló helyzetben van-e? Megállt bennem az ütő! Mi van, ha az én drága, nyolcvankét éves, nyugdíjas apám is rosszul áll anyagilag, de egy szót sem szól róla, mert röstelli?!
Abban a pillanatban tárcsáztam a telefonommal aput, és az utcán haladva, teketória nélkül rákérdeztem nála, hogy van e szüksége pénzre, és nehogy azt mondja, hogy nincs, ha mégis bajban van! Apukámat "szigorúan megfenyegettem", hogy nehogy elhallgassa a baját előlem! Ha nincs elég pénze, ne szégyenkezzen, hanem azonnal hívjon engem!
Bár én sem vagyok gazdag, de soha nem viselném el, hogy a szülém nyomorogjon, miközben én, akár semmire való dolgokat is megveszek magamnak! Az nekem lenne a szégyenem!
Apu nevetve megígérte, hogy így fog tenni, ha odakerül a sorsa.
Kicsit megnyugodtam, hogy biztosítottam őt a feltétel nélküli támogatásomról, és talán él is majd vele, ha szükségét érzi.
Magamban azért eldöntöttem, hogy időnként rá fogok kérdezni erre a dologra nála, biztos, ami biztos.

Vajon hány olyan egyedül élő nyugdíjas van, akinek már a gyerekei rendezett körülmények között élnek, talán még jó egzisztenciával is rendelkeznek, ugyanakkor az anyjuk, apjuk a villanyszámlát, vagy a fűtésszámlát alig tudja kifizetni? A gyógyszerekről, megfelelő élelemről nem is beszélve!
Kedves felnőtt gyerekek! Ha nektek jól megy a sorotok, a szüleiteknek miért nem? Ti nem szégyellitek ezt?
Javaslom, hogy nézzetek utána kedves szüleitek anyagi helyzetének! Már is! Ők a régi beidegződések miatt, soha nem kérnének pénzt tőletek, nektek kell kinyomozni, hogy adnotok kell-e?
Ne feledjétek: Ők adtak nektek egész életükben! Itt az idő, most rajtatok a sor, hogy viszonozzátok ezt!
 
 
0 komment , kategória:  Érdekes blogok  
Ingókő viharban
  2015-05-09 22:40:14, szombat
 
 

A minap blattyogtam hazafelé. Gondolatban terveket szőttem, hogy mit is kell még aznap elvégeznem, és mi az, ami ráér máskor is. A "mélyenszántó" gondolataimba mélyedve, azért érzékeltem a külvilágot is magam körül. A kellemes őszi időben rácsodálkoztam a még virító virágokra, amelyek a rozsdás avarból kandikáltak ki üde színeikkel, és megállapítottam, hogy csodás idő van, ugyanakkor meghallottam egy hangos szóváltást is a közelemben. A hang felé fordultam és látom, hogy két fiatalember vitázik egymással, miközben közeledtek felém. A férfiak szakadt ruhában, koszosan, dülöngélve lépkedtek. Hajléktalanok. Ez volt a benyomásom első pillantásra, és elfordítva a fejem róluk, mentem tovább sétálva.
Pár pillanat múlva odaértek hozzám, és az egyik rám köszönt:
"Kezét csókolom tanárnő!
Én oldalra nézek, hogy ki is köszönt nekem? Az egyik, általam szakadt hajléktalannak titulált férfi volt az. Ekkor, mint egy villanás, beugrik az agyamba egy hajdanvolt tanítványom képe. Jézus Mária! Ő az! Tisztességesen visszaköszöntem, de az, amit szinte mindig megteszek, ha volt tanítványokkal találkozom, hogy egy röpke mondat erejéig érdeklődjek felőle, hogy "Szia! Mi újság van veled?", most elmaradt a számról. A döbbenet belém fojtotta a szót.
Ők tovább mentek, tovább vitáztak, én meg se köpni, se nyelni nem tudtam.
Azt a harmincas éveiben járó, elhanyagolt külsejű, az alkoholtól vagy valami ócska drogtól épphogy magánál lévő férfit bizony, ismertem valaha!
Egy jó családból származó, jól nevelt, céltudatos, szorgalmas, jó eszű, jó tanuló gyerek volt akkoriban.
Nem tudtam napirendre térni a fölött, hogy ez lett belőle, amit most a saját szememmel láttam. Mivel nem hallottam hírét az elmúlt hosszú évek alatt, nem tudom, hogy mi lehet az oka arra, hogy semmivé, nullává változott.
Ha családi tragédia, szerelmi csalódás, sikertelen karrier törte is derékba az életét, én egyiket sem tudom elfogadni indoknak arra, hogy ennyire a lejtő mélyén legyen.
Én nem úgy ismertem, mint egy gyenge jellemet! Most, nyilvánvalóan az volt! Aki ott tart, hogy kora délután nincs teljesen magánál, ápolatlan, igénytelen magával szemben, nem is beszélve arról, hogy a társa rémes külseje is arra enged következtetni, hogy olyan körbe került, ahol minden nap csak felkel a Nap és este lenyugszik, miközben semmi érdemleges nem történik.
Ha egy reményteli gyerekből semmire való felnőtt lesz, az bizony szomorú dolog. Az egyetlen reményt épp az jelentette számomra, hogy egy volt tanárát még megismerte, és tisztességgel is köszöntötte. Ez is valami!

Mint egy ingókő a viharban, ő is úgy lavírozik az élet sötét és világos oldala között. Az ingókő előbb-utóbb lezuhan. Vajon ő is menthetetlen?
 
 
0 komment , kategória:  Érdekes blogok  
Végre egy igazi úriember!
  2015-05-09 22:39:35, szombat
 
 

Találtam egy igazi Úriembert!
Több olyan férfit ismerek, akik jól neveltek, normális gondolkodásúak, erkölcsi normáik megfelelnek az én általam felállított mércének, ami szerintem másnak is alap lehet.
De! De és de, ők is, ha társaságban találkoztam velük, illendően köszöntek mindenkinek, ha megérkeztek, ám a férfiakkal történő kézfogás után, a nőkkel szemben csak egy "sziasztok", vagy "kezét csókolom" hangzott el tőlük. Kézfogás sehol, kézcsók sehol.
Soha nem értettem ezt meg, és irritált is a dolog állandóan. Hogy a többi nő társam hogyan áll ehhez a dologhoz, nem igazán érdekel, mert az én bennem ilyenkor keletkező tüske pont elég volt magamnak, amiért velem nem fognak kezet. Ezekben az esetekben mindig vettem egy mély levegőt, hogy nehogy szóvá tegyem és rákérdezzek, hogy "Velem miért nem fognak kezet?", és magamban duzzogva, képes legyek lenyelni ezt a békát.

Bezzeg most! A minap két ismerős férfi társaságában várakoztam, amikor megjelent egy harmadik ismerősöm is. Mindenki felé "Jó reggelt kívánok!"-kal köszönt, és sorra mindenkivel kezet fogott. Velem is! Ráadásul, nem holmi lagymatag érintés volt, hanem tisztességes baráti kézfogás.
Biz' isten, én lepődtem meg a legjobban! Nem tudtam napirendre térni az új élmény fölött. Végre, ráakadtam egy igazi ÚRIEMBER-re!
Ugye, milyen semmiség az egész? Egy kézfogás csupán, nekem mégis örömet okozott vele, mert ez egy gesztus volt felém, hogy egyenrangúnak kezelt a többiekkel, és nem "CSAK egy nőnek"!

Mélyen Tisztelt Uraim!
Mi lenne, ha követnék a példáját? Mi lenne, ha a társaságukban lévő nőnemű lényeket is ember számba vennék? Talán, nekik is szerezhetnének pár örömteli percet, ahogy ez a férfi tette velem. Nagyon nehéz lenne? Szerintem megérné!
 
 
0 komment , kategória:  Érdekes blogok  
Help! Bűnnel érintve
  2015-05-09 22:38:55, szombat
 
 

Tanultam róla, hallgattam számtalan szakember előadót arról, hogy hogyan lehet feldolgozni egy súlyos bűnt azoknak, akik csak közvetve érintettek, és ártatlan szenvedőalanyai annak a dolognak. Ám, amikor valóban bekövetkezett egy olyan esemény, amelynél az áldozat és az elkövető személye is ismert általam, ez a feldolgozás nem is olyan egyszerű, mint kiderült számomra.
Az ember képtelen másra gondolni, csak kattog az agya, keresi a válaszokat a rengeteg kérdésre, amelyek az okra, a miértre, a hogyanra vonatkoznak.
Ez még inkább így van, ha az egész cselekmény a "ez képtelenség" síkján mozog.
Bizonyos okok miatt, magáról az eseményről nem óhajtok írni!

Az első reakciók a sértett személye körül csúcsosodtak ki mindenkiben, bennem is: Aggódás az élete miatt!
Igen ám, de az első hírek nem nevezték meg a személyt, így akinek gyermeke, testvére, barátja is lehetett volna akár, félelemmel vegyes aggódással hívta telefonon a számára fontos valakit, hogy megbizonyosodjon arról, hogy ő jól van-e. Szinte hallhatóak voltak a megkönnyebbülés sóhajai, amikor kiderült, hogy a közvetlen hozzátartozókkal, barátokkal minden rendben.
Az égő telefonvonalakon csörgedező újabb és újabb információk már neveket is tartalmaztak, amelyeket nem kis hitetlenkedéssel fogadott mindenki. Te jó ég! Jaj, szegényke! Az ismerős nevek hallatán az aggódás a magas fokára hágott.
Miután tudható volt, hogy sikerült megfelelően kezelni az életveszélyes sérülést, és biztatóvá vált az állapota a sérültnek, a figyelem az elkövető személye felé irányult.
Találgatások tömkelege, hogy vajon ki is lehet? Telik az idő, mindenki erről beszél, ki ezt hallott, ki azt hallott. Mígnem, bombaként robban a hír a valódi elkövetőről.
"Miiiii? Ááá, ez biztos egy újabb kacsa!" vagy "Én ezt nem hiszem el! Ez teljesen képtelenség!" és sok hasonló reagálás a név hallatán, amely olyan abszurdnak tűnik, mint az, hogy augusztusban hó esik.
Senki nem akarja elfogadni azt, amiről mégis kiderül, hogy igaz.
A következő lépcsőfok, amikor fehéren-feketén bizonyossá válik, hogy nem tévedés, nem kacsahír, nem hülye emberek idióta tréfája, hogy elkezdődik a nyomok, jelek keresése.
Mindenki próbál visszaemlékezni olyan apróságokra, amelyek utalhattak volna egy kifordult elmére, bármilyen szintű agresszió hajlamára.
Sehol semmi. Senki nem tud felidézni ilyet. Az agyak tovább kattognak, a közös emlékezés, az élmények átpörgetése, új szemszögből való nézése viszont, már előás olyan attitűdöket, amelyek "lehet", hogy jelnek számítanának. Találgatások, teljes bizonytalanság, hogy "Hogy nem vettem semmit észre?", önrágó gondolatok.

Pár nap elteltével aztán, azok a gyerekek, akik még néhány hónappal ezelőtt társai voltak az elkövetőnek, jönnek hozzánk egyenként, kisebb csoportokban, mert mi olyan emberek vagyunk, akik ismerték őt is, őket is. Egy külső pszichológus, aki segítene nekik a feldolgozásban, nem elég számukra! Bár hasznos tanácsokat mond, azok mégis közhelynek számítanak nekik. A szüleikkel is beszélgetnek, ám azok nem ismerték olyan szinten a másik gyereket, hogy érdemben "ki lehessen beszélni", illetve, új tanáraikkal még nem alakult ki olyan kapcsolat, hogy bizalommal forduljanak hozzájuk, tehát, minket keresnek.
Úgy jönnek hozzánk, mint a mentsvárakhoz.
Persze, kamaszos furfanggal, csak pár kör megtétele után, mint: "Hogy tetszik lenni? Csak beugrottam, mert épp erre jártam!", vagy "Mi újság a suliban, milyenek az új gyerekek?", és hasonló mondatok.
Ahogy megvolt a tiszteletkör, jön a lényegi kérdés: "Mit tetszik szólni a ...?"
És ömlik a szó belőlük! Nagyobb szükségük van ránk most, mint az elmúlt nyolc év alatt összesen. Hangosan gondolkodnak, elemeznek, magyaráznak, kérdéseket tesznek fel, pont úgy, ahogy mi felnőttek egymás között tesszük. Akarják a megerősítést hallani, hogy ők nem járultak hozzá semmivel a rémes eseményhez. Azzal, hogy velük beszélünk, magunkat is segítjük, hisz hasonló problémával küzdünk, mint ők. Ezt nagyon jól látják rajtunk, érzékelik, hogy mi felnőttek is értetlenül állunk a sok kérdés előtt, így még inkább társnak tekintenek minket. A közös probléma még inkább összekovácsol minket. Gyermek és felnőtt úgy nyúl egymás felé, mint a fuldokló a mentőkötél felé.
"Beszéltem vele telefonon, de mondta, hogy most a rendőrségen van, és nem ér rá, majd hétvégén beszélünk. Amikor újból hívtam, már ki volt kapcsolva a telefonja. Lehet, hogy én beszéltem vele utoljára?" A kérdés hangnemében ott a kétségbeesés, a rémület, a félelem.
"Lehet, hogy így van, de valószínűbb, hogy még másokkal is beszélt, hisz akkor még más státusza volt." Ez vagy igaz, vagy nem. De az őszinte vélemény, a kérdés komolyan vétele, és nem valami üres hazugság, amely látszólag kegyesnek számítana - mint például: Á, biztos nem te voltál az utolsó, légy nyugodt! -, lehet csak, amely megnyugtatja szegényt, hogy képes legyen átlépni ezen a számára fontos momentumon. Ezt így el tudja fogadni.
A példához hasonló történeteket mesél el mindegyik, amelyet muszáj kibeszélnie magából, hogy visszanyerje lelkibékéjét.
Ezek a gyerekek olyan traumán estek át, amelybe teljesen vétlenül sodródtak, és nem voltak felkészülve ilyen mélységű megpróbáltatásra, hisz erre nem is lehet felkészülni lélekben. Hiába mindenféle felvilágosító előadás, amely a bűn különböző formáiról szól, az csak egy vékony felületen jut el hozzájuk. A valóság sötét oldalával való szembesülés, ökölcsapás szerű számukra, amelyet sok-sok beszélgetés, csakis őszinte kommunikáció tud feldolgozhatóvá tenni nekik, hisz nem hülyék, és képesek különbséget tenni az üres szócséplés, és az őszinte szó között, amikor olyat kell megérteniük, ami érthetetlen, megmagyarázhatatlan ép elmével.
Ahogy nekünk, felnőtteknek is.
Amikor a beszélgetés végén távoznak, láthatóan könnyebb lélekkel mennek el, mint amikor érkeztek, és ettől fontosabb, most nem lehet!

Az írásban idézőjelbe tett kijelentések egy kivételével CSAK HASONLÍTANAK az eredetileg elhangzott mondatokhoz, hisz pontos idézésük indiszkréció lenne a részemről, amit én nem akartam! Talán, érthető a döntésem.
 
 
0 komment , kategória:  Érdekes blogok  
Lesz egy jó szilveszteri bulim!
  2015-05-09 22:38:11, szombat
 
 

Igen! Ez a tervem! Igazi rózsaszín álom lesz! Senki nem köphet bele a levesembe, mert nem hagyom!
Nem túlzok, ha azt állítom, hogy eddig minden Szilveszter éjjel rémes volt számomra.
Amikor süldő lány voltam, tuti, hogy pont akkor szakítottam az épp soros barátommal, vagy egyszerűen nem volt nekem tetsző a hangulat ahol voltam, mert körülöttem boldog boldogtalan "s e g g részeg" volt, ahogy mások mondanák, én viszont nem örömködtem az ő látványukon.
Fiatalasszonyként, ha szilveszteri bálon voltam, akkor a párom miatt hamar haza kellett menni, mert ő nem szeretett táncolni, én viszont egész éjjel vígan ugráltam volna. Még szép, hogy morogtam magamban. Másik verzió, és ez volt a több, hogy én besózva mentem volna világgá, de nem tehettem meg, mert milyen lett volna, hogy egyedül bóklászom és vihorászok, miközben mindenki tudja rólam, hogy nem egyke vagyok, hanem gyerekkel, férjjel rendelkezem, akik nem óhajtottak a tévé elől, a hideg éjszakába kikívánkozni.
Később a hatalmas kutyám miatt lettem a lakáshoz láncolva, mert a drága folyamatosan ugatott, mert nem bírta a dudák és petárdák hangját. Én is majd megőrültem tőle!
Újabb évek múlva, a számítógép előtt punnyadva töltöttem a Szilvesztert, mert a külföldön lévő szeretteimmel azon tudtam kommunikálni, és nem lehetett teljesen pontosan megbeszélni a randevú idejét, így ott vártam, miközben legalább negyvenszer kiraktam a pasziánszot.
Amikor pedig betegápolás lett a sorsom, mégsem lett volna illő banzájozni, miközben mellettem a halállal küszködik a párom.

Az idén mindezek nem léteznek. Senki miatt nem kell lelkiismeret furdalást éreznem, mert szál magam leszek.
Tehát, a nagy terv végrehajtásához, egy halom finomságot beszerzek, italt nem gondolok, mert nem bírom, meg különben is, én egy pohár pezsgővel végig tudok mulatni egy egész éjszakát, szóval, nincs is rá szükségem, hogy feldobjam magam, mert simán fel tudom dobni, ha akarom, minden "hülyítő", "lazító" szer nélkül.
Kiválasztok egy csomó szuper zenét, és táncolni fogok kifulladásig! Ennek egyéb haszna is lesz, ugyanis a két héttel korábbi mérlegelésnél 3 kilóval lettem nehezebb a szokásos súlyomnál, ami már nem tetszik, és cselekvésre ösztönöz. A tánc pont jó fogyókúra lesz.
A zene ordít, én ugrálok, mint az agyament, és közben azt hajtogatom magamnak, hogy milyen jól érzem magam!

Na, milyen bulit csinálok? Ugye, irigyelsz?
Boldog Új Évet Kívánok!
 
 
0 komment , kategória:  Érdekes blogok  
Degradáló címkézés
  2015-05-09 22:37:27, szombat
 
 

Mit értek címkézés alatt? Jelző aggatását valakire vagy valamire.
Ez meglehetősen gyakori dolog, amivel nincs is semmi probléma. Amiért billentyűre kaptam, mégis ehhez kapcsolódik, mert nem értek egyet azzal, ha valakire olyan címet ragasztanak ország-világ előtt, amihez semmi köze már jó ideje, vagy nem kapcsolódik szorosan egy róla írt cikkhez.

Jelen esetben, az verte ki nálam a biztosítékot, hogy több portálon, amelyek a bulvár témával foglalkoznak, ezen belül is a Való Világ eseményeit elemzik, rendre jelzőt tesznek a játékosok nevéhez, mégpedig olyat, ami nagyon is megalázó számára.
Például: a "tuja" = Csaba, a "pornós Vera" = Vera, a "sittes" = Gergő, a "hisztis" = Kinga, a "pufi" = Péter, és így tovább.

Se ingem, se gatyám egyik játékos sem, de elég furcsa számomra, ha valaki kitalált valamikor egy jelzőt, amit aztán sokan mások is kontrol nélkül használnak onnantól kezdve. Lehet, hogy azt hiszik a nagy arcú írnokok, hogy attől tutibb az írásuk, ha ilyen szavakat használnak? Se a cikk tartalma, se az esemény, amiről írnak nem igényli ezt a degradáló kifejezést.

Amikor többedik alkalommal olvastam a "pornós Vera" elnevezést, mi több, "pornós sittes párbaj" említését, magamban arra gondoltam, hogy a cikk írója minden bizonnyal bepisilt kisgyerekként, akkor most lehetne őt is "pisis"-nek csúfolni felnőtt fejjel is. Igaz? Ezzel az erővel, ahogy ő használja a jelzőit, rá is lehetne mindenféle csúfságot aggatni.
Vera fiatal lányként állítólag valóban kapcsolatba került a pornó világával, ám sok éve már köze sincs ilyen dologhoz, most akkor 80 éves korában is viselnie kell ezt a jelet majd?
Mint ahogy tény, hogy Gergő is volt börtönben, de hány és hány ember volt már ott, ha mindet "sittesnek" neveznék, kész röhej lenne!
Én bizony ezzel nem értek egyet!
Annál is inkább, mert az említett játékosok nem úgy viselkednek, ahogy a jelzőjük alapján vélné valaki.
Azon a véleményen vagyok, hogy ha valaki cikket ír a jelen eseményeiről, akkor a jelenben tanúsított jelleme alapján ítélje meg azt a személyt, akit felemleget az írásában.
Számomra hiteltelen az, aki üres frázisokat, mások szlogenjeit ollózza össze, mintha a sajátja lenne.
Tudom, hogy a bulvár nem mindig a korrekt tudósításokról szól, de nekem mégis erre lenne igényem, ha már ráveszem a fejem, hogy beleolvasok egy írásba. Legalább közelítse a tárgyilagosság szintjét. Ha véleményt is ír a cikk írója, akkor tegye hozzá, hogy "szerintem", és ne úgy adja el, mintha mindenki azon a véleményen lenne, mint ő.

Mivel ez a jelenség nem csak a bulvár, hanem a politikai hírek rovataiban is felütötte a fejét, ami elvileg komolyabb dolgokról szól, nekem ez se itt, se ott nem tetszik.

Természetesen, van megoldás arra, hogy ne bosszantson fel az ilyen jellegű dolog, mégpedig az, hogy nem olvasok ilyen írásokat. Ezt tudom én is, mégis sikerül belemásznom itt-ott a csapdába.

Ha csak egy is az írnokok közül elolvassa ezt a véleményt (erre szinte semmi az esély ), és változtat a stílusán, már megérte pufognom miatta. Hiába na, én segíteni akarok mindenkinek! Tényleg!
 
 
0 komment , kategória:  Érdekes blogok  
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 57 
2017.07 2017. Augusztus 2017.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 179 db bejegyzés
e év: 510 db bejegyzés
Összes: 76497 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1723
  • e Hét: 48994
  • e Hónap: 142899
  • e Év: 1870349
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.