Regisztráció  Belépés
marcyt.blog.xfree.hu
Napraforgó a legtöbb lány, ahogy a virág, a fényre vár.Megváltozott az új világ. Szív és lélek, háttérben áll.... forognak a nap felé, pedig felhős az ég. Jánoki Imre
1945.12.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 7 
Bujdosó Ágnes: Apám emlékére
  2017-06-13 06:02:28, kedd
 
  Bujdosó Ágnes:

Apám emlékére


Nem most halt meg.
Szegény, didergő lelke
a csalódást
soha ki nem heverte.

Gyermekien,
üdén élt ez a lélek.
Nem fedte be
rút, önző, kemény kéreg.
Amije volt,
azt mind elosztogatta.
Évtizedek
gyümölcsét ingyen adta,
kínálgatta
boldog-boldogtalannak.
Körülötte
beteg életek kaptak
menedéket.
Tanító volt, s gyógyító,
édes vizű,
szomjenyhítő kristálytó.
Nemzedékek
sorát ültette földbe
szennymocsárból.
Tudták, sebeket köt be,
írral keni,
fájdalmukat enyhíti ...
visszatértek
újra és újra kérni.

A családban
ő volt a csend, a béke.
Szemében ült
a nyári égbolt kékje,
sosem fogyó
szelíd és gazdag kincstár.

Jaj, megölték
egy hosszú éve immár!
De nem, óh nem
akkor halt meg. Ki testét,
csontját törte,
- mert gépén nem fogott fék -
csak pontot tett
egy halvány lebegésre.
Már árnyék volt
akkor. Hisz' meg nem értve
a kort, mely orv-
galádul körülzárta
s nem válaszolt,
de új kérdését várta,
hogy bírja el?

Hangjának megtört fénye
- az utolsó
fáradt évek emléke -
fülembe cseng.
Oly' egyszerű volt, oly' bölcs:
"kívül-belül
légy tiszta! Ez az erkölcs."

Nem értette
a durva rabló-táncot,
trágár, csicsás,
zsilettpengés viháncot.
Ökölharcnál
elsirattta a gyengét,
megvetette a becstelen kelepcét.
Szennyes kézzel
itt kenyeret ki szeghet?
Gyilkos apa
ártatlan magot vethet?
S a gyermekek ...
lesz-e, ki érint érintetlen,
egészséges
marad e bűntömegben?
A tisztesség
kolonc az ember hátán.
Romlott húsért
vagyont ígér a sátán.

Apa kutat,
honnan sarjadt ki minden?
Víni gyenge.
Támasza egy: az Isten.
Tőle várja,
esengi a jó választ:
elpusztulunk,
vagy új vízözön áraszt?
Alázattal
vállalja vétkek vádját,
mit idegen
hatalom büszkén hág át.
Árfolyamot
vesztett sok régi érték
boldog jövőnk
hitvánnyal elcserélték.

E rettegést
szegény, ki nem heverte,
ekkor halt meg
jövőt pásztázó lelke.

Ma már én is
csak a holnaptól félek
egyre jobban
és fél lélekkel élek.
Sok éjen át
kezét kezemben tartva,
buzgón kérem,
segítsen tisztes harcra!

1975.
 
 
0 komment , kategória:  Bujdosó Ágnes  
Bujdosó Ágnes: Égek a máglyán
  2016-10-20 07:40:57, csütörtök
 
  Bujdosó Ágnes:

Égek a máglyán


A pokollá változott menedék urának.

Váratlanul léptem be a szobába.
Ajtónk cinkosan néma volt.
Pernye illatot árasztott a kályha,
a falon koromrágta folt.
A nyílás fölé hajolt. Sápadt arcán
sanda, megkövült mosoly ült
s a tűztorok féktelen kedvvel nyelte
életem, mely alámerült
viháncoló lángcsóva ölelésben.

Bénultan néztem. Két keze
vadul markolt az ismerős csomagba,
mintha testemről tépne le
marcangolva bőrt, húst, ideget, csontot ...
Jaj, fáj! De nincs már visszaút.
Rövid életem, árva ifjúságom
a téboly tűzpoklába hullt.
És ő csak áll. Ujjai tépik egyre
múltamat őrző kincseim:
régi fotók, levelek, álmok, versek ...
a papírzsák petyhüdten int
s összeesik. Repül máris utánuk.
Hát ez a vég. A máglya ég
s bennem felsír az orleansi szűz lány
hős tusája. Elég! Elég!
Hiszen ráznám, szaggatnám nyílt erővel
rabszolgaságom láncait.
Rút szükség szülte házasságom kínja
borzalmak kútjába taszít.
Feladtam mindent. Érzést, büszkeséget,
vágyat a megértés után,
véget nem érő küzdelmét az észnek,
bolyongva méltatlan sután
egy ismeretlen, átkos labirintban,
hol nincs kijárat, csak sötét
s a milliószor áttaposott úton
hibbant malom zöld kerekét
verdesi lázas, konok egyhangúság,
ugyanazt, mindig ugyanazt.
Feladtam mindent. Védelmet kínálva
börtönbe zártak. Itt maraszt
a szánalom. Mankó lettem, a sánta,
megroppant elme támasza.
De énem őrzött, tiszta, szép világa
nem morzsolódhat fel soha!
Most gyökereim tépi, irtja, vágja
a bomlott agy. Már nem segít
semmi. Izzó parázskoporsó rejti
eddigi létem sejtjeit.

Váratlanul léptem be a szobába -
s észrevétlenül osonok
a kert felé. Kezem remegve téved
a kis dombra, ahol mozog,
hullámzik egy új élet. Térdre esve
keresem Istent. Lát-e Ő?
Torzóvá csonkított magányom kínja
előtt a gyötrelmes jövő.
Uram! Add, hogy az ártatlan magzatba
belőlem folyjon tiszta vér!
Préselj erőt, hatalmat génjeimbe,
harcoljanak a holnapért!
Kényszerű, színlelt ölelések árát
velem fizettesd, ne vele!
Uram, találj ép rostot e bús fában,
hogy egészséges levele
fakadjon, nőjön, viruljon. Imámat
kegyesen hallgassa az Ég!

Az alám gyújtott máglya könnyes füstje
legyen áldozati pecsét!

1953.
 
 
0 komment , kategória:  Bujdosó Ágnes  
Bujdosó Ágnes: Primícia
  2016-10-19 19:46:19, szerda
 
  Bujdosó Ágnes:

Primícia


Láttalak eddig is sokszor,
de ma, valahogy más vagy.

Simítsd el, kérlek rólam
ezt a keserű lázat!
Ma furcsa hatalmad van,
mintha az égig érnél,
mintha már mindent tudnál,
mintha sohase félnél ...
Talán nem is vagy ember,
talán te vagy az Élet!
Nézd, két karomat tárom
feléd és kérve kérlek,
segítsd tovább hordozni
az én könnyes keresztem!
Segíts az útra térni,
különben - jaj! - elvesztem!
A bizonyságot mutasd,
amit Tamás is vágyott,
hogy látni tudjam én is
az örök Igazságot.
Felszentelt, hűs kezeddel
oh, keress meg a porban,
hogy - botorkáló bűnös -
beléd kapaszkodhassam!

Láttalak eddig is sokszor,
de ma, valahogy más vagy.
Lettél a testté vált HIT
s én az élő ALÁZAT

1936.
 
 
0 komment , kategória:  Bujdosó Ágnes  
Bujdosó Ágnes: Testamentum
  2016-07-16 05:59:58, szombat
 
  Bujdosó Ágnes:

Testamentum


Fiaimnak

Hát vége lett a víg napoknak,
bizony, fiúk, végtelen vége.
A kalit ajtaja kinyílott
s a madár repülhet kedvére.
Én tártam ki, magam engedtem
szárnyára a szép ifjúságot.
De mit tegyünk? Az idő lejárt
s a madár repülni vágyott.

Emlékszem, süldő lányka voltam,
csendes víz mellett ért az alkony.
Tömény giccs! - Mégis megremegtem
a csalitos, hűs patakparton.
Ott suttogtam az első szókat,
az első rímeket keresve.
Csömöte ... Gyöngyös ... lankadt fűzek ...
csodálatos volt az az este!
Csak ültem, térdem átölelve,
rám hullottak a foszló fények.
A víz dúdolt, lábamat mosta.
Itt született az első ének,
dadogó vers, sutácska, félénk,
az ismeretlen szerelemről.
Óh, be kedves! Ma is bizserget,
friss vért présel ki a szívemből.
Szédültem ott, a Gyöngyös partján.
Az árnyak lassan betakartak
s én együtt zümmögtem a széllel
első versemet - a pataknak.

Óh, hányszor éreztem azóta
áldott kínját a teremtésnek!
A vergődést, a kagyló könnyét,
vajúdást, míg a gyöngyök érnek
s a gyönyört! Testet, lelket rázó
harsogását a zuhatagnak,
a beteljesülés reményét
s a félelmet, hogy nem maradhat
enyém az illó perc csodája,
az álnok, a megfoghatatlan,
hogy elszökik hangok közt bújva
s én ott maradok szívszakadtan ...
Óh, hányszor játszottam a szókkal,
ritmussal, görgő rímre lesve,
mint anyagból formázza álmát
és csapkod lázasan, repesve
a szobrász; vagy a festő, vásznán
amíg a lég fátylait bontja;
vagy építő, ki csipketornyát
mind feljebb, magasabbra vonja ...

Ha egy parányt, egy lángcsóváját
ennek az égbevágó tűznek
rátok hagyhatnám, drága fiúk!
De a vulkánok csendesülnek
s az egyre szilárduló láva
alvó Pompejeket takargat.
Vagy tán akad egy késő utód,
ki hamu közt szikrát csihol majd?

Bennem vége az ifjúságnak,
a virágzásnak - nem is bánom!
Hogy rátok is így szálljon a tél,
jó fiaim, csak azt kívánom.
Bár álmaim cseréppé törnek,
kút kiszárad, zsarátok hunynak,
de köröttem sarjad az erdő,
szárba szökken a csírázó mag
és akarva, vagy akaratlan,
tagadva, vagy vállalva sorsod,
mint dúsan érő magzat testét,
megbűvölten magadban hordod
lelkem és zálogát a s z é p n e k,
a t i s z t á n a k, a tőlem-jöttnek,
őrzöd tudva, vagy öntudatlan
s átveszik, kik belőled jönnek.

Hadd higgyem ezt! Játszódjam is még
a szavakkal, útat keresve.
Kibuggyannak, szirmukat szórják,
hogy fényes maradjon az este.
Színesre festik majd búcsúzó
szemem előtt a vén világot.

Hát ennyit hagytam örökségül.
Testamentum, légy százszor áldott!

1979.
 
 
0 komment , kategória:  Bujdosó Ágnes  
Bujdosó Ágnes: Emberségünket mérő homokóra 
  2015-10-05 06:30:41, hétfő
 
  Bujdosó Ágnes:

Emberségünket mérő homokóra 


Berényi Mihálynak, a jóságos, segítőkész, tragikus életű 
lakótársnak a közöny bűntudatával.

Én nem láttam, csak távol hírét hallom
a hökkent, riadt, reszkető menetnek,
kik a jól ismert utcán lépegetnek,
hitetlenkedve néznek egyre hátra
a tárt ablakú, kedves, régi házra ...

Én nem láttam, csak távol hírét hallom
a megtört szemű, kígyózó menetnek,
tömérdek meggyalázott, kínzott testnek,
akik között - mert téves helyre írták
születésének és hitének titkát,
hisz' "egy az Isten!" - vallja szívük, ajkuk
s a jó zsidó nép úgy segített rajtuk,
hogy közösségébe fogadta őket,
a szombatot ünnepnek tisztelőket -
hát most ott mennek ők is, menetelnek
a vétek nélkül átokbélyegzettek
között, együtt a kín sarába bukva.
A valóság még nem ért tudatukba.
Vonulnak némán a kirekesztettek,
társtól, baráttól elkülönítettek.
Nem értik, miért csíp vállukon az ostor,
a vak dühöt sem, mely a szíj végén forr
s a sújtó kart. Ellene hogy nem véd meg
hordává süllyedt tömege a népnek?

Idegenné vált ember, állat, város,
házak, terek, Idegen fényt sugároz
a tűző Nap. Szomjúvá aszal, éget.
A golgotának mikor vet már véget
Koponya hegy vértanú váró csúcsa?
Nincs József, ki segítő kezét nyújtsa
és Veronika lágy kendője helyett
durva röhej, ripők rúgás remegtet
hullámokat s a pőrére vált lélek
értetlenül és ártatlanul mélyed,
süllyed alá a gyűlölet-mocsárba.
Marhavagonok bűzös almán állva,
egymásba préselt tagok mozdulatlan
zsibbadását a sűrű gőzű katlan
verítékben és vizeletben fürdő
félhullái nem érzik már. A tűnő
időt csak éhkopp s szomjúságuk jelzi.
Hová? Merre? Meddig? Nem kérdi senki,
de megváltás, amint a rés kitágul.
A megtört szem száraz, süppedt odvábul
bámul a frissen épült menedékre ...
s megszületik a túlélés reménye.
Asszony férjét, anya gyermekét fogja,
szorítja s hiszi, hogy a láger foglya
marad és már-már éledő erővel
méri, hogy melyik deszkapolcon fér el
ötösével, mint begyömöszölt tárgyak.
Mást nem érez, csak eldőlésre vágyat ...
és akkor nyílik az utolsó ajtó.
A jól táplált, vizslató végrehajtó
- óh, nem önként, csak parancsnak engedve - 
undorral vegyes unalommal lesve
az embervoltából vetkőzött nyájat,
pálcát suhint, felmér, ítél és választ.
Kiben még munka ítélete pislog,
karjára sül az életmentő billog.
De jaj, iszonyt süvölt a szív verése!
Csontváz kezek markolják széjjeltépve
gyermektől anyját, hű társától párját
és fürdőnek álcázott termek várják
könyörű gázzal halálra szédített
hullák hegyét. Feledheted e képet?
Pribékek, mire lassan kél a hajnal,
fejtik a bőrt, hajat s aranyfogakkal
reparált állkapcsok között turkálnak.
Sakáljai a bűzös, bűnös mának
a csonka csonkot egy halomba dobják
s töltik vélük mohó enyvgyárak gyomrát,
mert "überall" dicső náció sarja
eltűnteti, utolsó cseppig marja
szét, mint a sav az "alsóbbrendű" szennyet.
Építik kéjjel az eszement rendet,
világ ormát, ahol a kitenyésztett,
k u l t u r á l t  faj uralkodik. Az élet
romlott sarába magként elvetették
a gyűlöletben s gőgben fogant eszmét:
e g y  nemzet - e g y   faj. Pusztuljon a többi!
S akár millió, akár csak maroknyi,
urat játszhat a saját szemétdombján.
Az eltorzított kereszt szégyenhorgán
felaggatva tudós, művész és költő
s névtelenek. Hány év, hány emberöltő
moshatja le tagadhatatlan mocskát,
ha Pilátus álnok táljában mossák
kezüket majd. Mit ér a törvény, vallás,
Isten felé küldött hamis hitvallás?
Behúnyja szemét, ki nem akar látni.
Közömbösök közt történhet akármi.

Én sem láttam, csak távol hírét hallom
az öröklétbe vonuló menetnek,
kik el nem múló sötét foltot vetnek
a történelem lapjain tipródva:
e m b e r s é g ü n k e t    m é r ő    h o m o k ó r a.

Tudom, a Föld gyakorta vért virágzik
s több százezret, ki dicsőségre vágyik,
hitért, eszméért vad kínokat vállal,
lelkes büszkén vívódik a halállal
s ha leverték, bátran és emelt fővel
igazságának tudatában dől el -
hősnek tartják, tisztes mércével mérik.
De e bús menet más módon enyészik.
Lealázva és kiszolgáltatottan
némán tűr, míg a szív utolsót dobban.

Hát rettegjük az új századok útját, 
mert elszabadult szenvedélyek kútját
nyitotta meg bűvészinas, a dőre.
Hol van a mester, ki visszabűvölje?
Szétporlott a parancsok kőtáblája.
Ököljog fertőzte beteg világra
"szabadság" helyett "szabadosság" árad.
Magad leszel az áldozat s az árat
fizeted majd hosszan, sokadiziglen.

Alszik az ég s megvakult itt lenn minden.

Ez a jövő? Bomlott jelen termése?
Jöjj helyette megváltást hozó béke!
Kapj erőre, mélyben bujkáló jóság!
Isten, légy lelkekben élő valóság!
Arany oltárról szállj le, Aranybábú!
Nagy lett a tét. Didergő, lázas álmú
világunkból újat kellene szülni!
Uram! Segíts emberré nemesülni!
Tedd, hogy egymás szavát tisztán megértsük,
igényünket míves munkánkhoz mérjük,
tiszteljük a másikban önmagunkat!
Összedobbanó szívet vár a holnap.
Díszes kupolák, arany kelyhek helyett
őbennük kell meleg fészekre lelned!

Jöjj hát, Uram! Kételyek mérge szédít.
Légy bennünk erő, remény s irgalmas hit,
hogy önmagad s jelképeid nevében
soha többé ne hulljon ránk a szégyen!
S a kevesek, kik segítségre tárták
gyenge karjukat, hogy Szodománk árát
megfizessék s ezért felmentést kapjon
a tömény bűn és enyhülés fakadjon
a végpusztulás ítélete helyén,
támadjanak fel, köztünk trónust lelvén,
mert hősök voltak, önzetlenül bátrak,
magányosan, példaként ellenálltak.

Tedd, Uram, hogy új évezred új álma
virágozzon ki valósággá válva!
Tedd, hogy forró vágy éljen s égjen bennünk 
a tisztulásra, hisz' van mit felednünk!

Tedd, hogy latrok s keresztre feszítettek,
kéz a kézben találkozhassunk Benned!
 
 
0 komment , kategória:  Bujdosó Ágnes  
Bujdosó Ágnes: Tán így megtartalak 
  2015-10-01 06:09:22, csütörtök
 
  Bujdosó Ágnes:

Tán így megtartalak 


Mint ciszternában drága, termékeny eső,
úgy gyűlnek bennem a szavak
s hogy el ne tikkadjon a szerelem,
mégis csak csókkal öntözgethetem.
Nézlek, mosolygok, hozzád símulok
s ha kérdezel, lehúnyom a szemem
és bárhogy faggatsz százszor is naponta:
"Szeretsz, kicsim? ... Gondolsz rám? ... Válaszolj!" -
Csak nézlek, ajkam néma marad
s mint ciszternában hűs, áldott eső,
úgy gyűlnek bennem a szavak.

Ha távol vagy, én eljátszom velük:
gyémántcseppek a mélyben, rejtegetve.
Símogatom és fényesítgetem,
kóstolgatom és édesítgetem -
de forrás nem buggyan belőlük soha.

Soha, soha meg ne tudd, hogy szeretlek!
Érezned kell a bizonytalanságot,
a reszketést, hogy egyszer vége lesz ...
mert férfi vagy és mert csak így szeretsz.

Terhes e játék? Asszonysors csupán
a kormányt biztos kézzel tartani,
szürke homályban fényt villantani
vibrálva, mint az álmos kerti lámpa
s ha kérdeznek - lehúnyni a szemet.

/Mosolyogj, csókolj, égj el ölelésben,
de rabod maradjon a titok,
mert soha egyformán nem szeret
asszony és férfi! Míg egyik lángol,
zsarátnok már a másik.
Légy hát okos és maradj meg némának
s mint ciszternában gyűjtött drága nedvet
a szomjas föld kívánja, vonzza, várja,
kívánják, várják szerelmes szavad!/

Egyetlenem! Tán így megtartalak!
 
 
0 komment , kategória:  Bujdosó Ágnes  
Bujdosó Ágnes: Nászinduló helyett
  2015-09-30 08:46:14, szerda
 
  Bujdosó Ágnes:

Nászinduló helyett


Mosolygó arcok,
vidám sürgés-forgás,
bokámig érő lebbke tüllcsoda ...
Virágözönt bont
az ismerős oltár,
angyalhangot szűr a vén orgona ...

Igen, ilyennek
álmodtalak minden
jövőt tervező kislány-éjszakán.
A holtomiglan
s holtodiglan perce,
mint élő csoda csókja hullna rám.

S most?

Idegen arcok,
rémült sürgés-forgás,
még nedvesen tapad rám a ruha.
Hetek óta már
ezt a göncöt hordom,
éjjel mosom. A lábamon fura
cipőféle lóg.

Tört talpát spárgával
kötöttem bogra. Jaj, ne hagyjon el!
Eső zuhog. No-
vemberi nyirokban
cuppog a sár. Rá ágyúhang felel.

Tűz alatt reszket
Mátyásföld. A templom
visszhangja rázza, tépi a falat.
Halottsápadtan
pislákoló gyertyák
őrzik a halottsápadt árnyakat.

Kúszik, vonaglik
félelembe fojtva
hívő és pap. Robbanás, rettenet,
pánik hajtja ki
a maroknyi népet.
Félbeszakadt nász friss romok felett.

S másnap a káplán
háza kis zúgában
a stóla árván bús kezünkre hull.
Párom zsebében
sasbehívó bújik.
Nincs holnapunk. Háború pokla dúl.

Asszonnyá lettem
Isten áldásával,
de átokverte sors itt az enyém.
Elhagyatva és
kiszolgáltatottan
toporgok házasságom küszöbén.

Siratóének
boldog nászdal helyett,
csontváz kezével nyúl értünk a front.
Kábán didergek.
Félig-asszonyságom
gyászban fogant. Lüktetve rág a gond.
Elvettek tőlem
mindent, ami szép volt.
Kifosztott kincsesláda a szívem.
Sikoltanék, de
elgyötört mosollyal
szőke feje a vállamon pihen.

"Visszajövök, meg-
látod, nemsokára ..."
és könnyeink olvadnak egybe csak,
mi válunk s jövőnk
jótékony homálya
nem vigasz. A kín élesen harap.

Magamra hagyott
az egyetlen, drága,
biztos rév - szennyes hullámok között.
Így indulok új
útra. Krisztus megszánt
s keresztjével szívembe költözött.

Együtt járjuk most
a szenvedés útját.
Jöjj már Simon, vagy jöjj Veronika!
De semmi jel nem
nyújt vigaszt a ködben
s magába zár némán a Golgotha.

1944.
 
 
0 komment , kategória:  Bujdosó Ágnes  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 7 
2017.09 2017. Október 2017.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 10 db bejegyzés
e hónap: 204 db bejegyzés
e év: 2746 db bejegyzés
Összes: 29175 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4602
  • e Hét: 34427
  • e Hónap: 114920
  • e Év: 1507137
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.