Regisztráció  Belépés
marcyt.blog.xfree.hu
Napraforgó a legtöbb lány, ahogy a virág, a fényre vár.Megváltozott az új világ. Szív és lélek, háttérben áll.... forognak a nap felé, pedig felhős az ég. Jánoki Imre
1945.12.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 51 
Erdős Renée: Fák
  2018-08-08 07:03:15, szerda
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Erdős Renée  
Erdős Renée: Suttogások
  2018-08-08 06:46:22, szerda
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Erdős Renée  
Erdős Renée: Oh Leány . . .
  2018-07-07 07:21:49, szombat
 
  Erdős Renée:

Oh Leány . . .


Istenem segits meg !
Üdvösséges kínomtól, káprázatos álmomtól
Engem szabadits meg !

Éjszaka volt. Kertemben friss violát szedtem
Harmatos szép violát myrtusbokor aljában
Védőn elrejtettem . . .

Magam is, magam is mellé heveredtem.

Hogy szellő se hallja, olyan halkan csókoltam.
Szívem égő vágyában titkon elgondoltam :
Pillangó ne lássa, kelő méh se irigyelje
Hogy nekem virágoz violának édes kelyhe.

Óh mert magam vagyok !
Viruló lányságom, gyötrő árvaságom
Vágyaitól majd elhalok -
Azért holdas éjszakától, fehér violától
Egy csókot akarok, egy csókot akarok.

Mondhatatlan érzéstől szólani nem tudtam,
Ami velem történt, talán csak álmodtam.
Talán csak úgy álmodtam.

Kettényilt a bokor suhogó zöld ága,
Letüzött a pázsitra hold fehér sugára,
Hószin fátyolomra, fekete hajamra
Hullt a fehér sugár piros ajakamra.
Ekkor szót hallottam, lágyan csengőt, meleget:

Üdvözlégy oh Leány, az Úr van teveled !
E csillagsugáros szűz violás éjben
Illatozó virág vagy az élet kertjében
Ha vágyad fakadna, piros véred gerjedne:
Áldott harmatából egy Isten születne.
Egy fiatal Isten, kit mindenki látna
Ki az örök üdvösséget hozná a világra.
Oly szép vagy ! Oly szép vagy.

Ekkor megrezzentem.
Csodálatos bübájtól sajgott meg a lelkem.
Ott a holvilágos pázsiton kit láttam?
Angyal volt? Szellem volt? Fényes koronáját
Tündökletes szárnyát hasztalan kerestem.
Mind csak arra vártam: tán ujra megszólal,
Mennybehivó édes, varázslatos szóval . . .


Ám a holdvilágon szemem elkáprázott
Csak egy fényben úszó élettől viruló
Ifjú fejet látott, egyebet nem látott.

És hiába tündököltek mennynek piros fáklyái
Nem birtam mást látni.
S két reszkető karom feléje kitártam . . .

Óh beh fényes éj volt !
Virág virulása, csillag csillogása
Óh beh nagyon szép volt !

Myrtus bokor ága, hogy hajolt fejemre !
Myrtus fehér virága, hogy hullott szememre !
S éreztem lelkemben imádságos hittel ·
Hogy szivem vágyából, ajakam csokjából
Világra születik egy fiatal Isten.

Ámde puha fátyolom, hajnal sugarában
Bokor tövisétől megtépve találtam.
Harmatozó könnyenm fölitattam véle
S boritottam haldokló violák fejére.

Istenem segits meg !
Üdvösséges kinomtól, káprázatos álmomtól
Engem szabadits meg !

Irasok_konyve_1904.
 
 
0 komment , kategória:  Erdős Renée  
Erdős Renée: Hegyek.
  2018-07-03 05:30:00, kedd
 
  Erdős Renée:

Hegyek.


Eljött. Az arca halovány volt.
A szeme csupa sápadt láng volt.
Az ajka reszketett, talán a régi vágyban.
Szebbnek és szomorúbbnak sohse láttam.

Leült. Erőtlenül mosolygott
Egypár színetlen bókot mondott.
Kérdezte : mit míveltem két hosszú év alatt ?
Aztán, mint akit fáraszt a beszéd :
Hátrahajtotta gyönyörű fejét -
A szava elakadt . . .

"Hogy mit miveltem ? Jártam a bolondját.
Kergettem a lét ezer kínját, gondját.
Föl hegynek, le völgynek, át bozóton, árkon,
Tapostam harmaton, gazon, virágon ;
Kuszó indába néha megbotlottam.
Megint talpra álltam, megint felül voltam.
Itt-ott gyűlöltek, itt-ott megátkoztak.
Érettem valahol titkon imádkoztak.
Nagyon szerettek, nagyon irigyeltek.
Küzdelmes útamra hol rózsát hintettek,
Hol meg vad tüskét, mely sebzett, megvérzett.
Gyönyörű is ez a kavargó élet !
Ez a forró hajsza egy tünékeny árnyért
Egy kis dicsőségért, egy kis boldogságért . . .

"És megtalálta ?" kérdezte nagy halkan.
A fejem ráztam.
"Még csak nem is láttam.
A nagy törtetésben, vad rohanásomban
Nyomát sem találtam.

És maga mit tett ?" kérdeztem nevetve
S feléje hajoltam.
Bágyadtan felelte :
"Egyszer megcsókolt engemet egy asszony,
És azóta erre a csókra gondoltam . . . "

Ettől nagy csönd lett. A szobába szálltak
Kavargó, lomha alkonyati árnyak.
Lopózva kúsztak a falakon végig -
S ő két kezébe vette a kezem
S remegve kérdezett : "Emlékszik ?"

"Emlékezem.
A havas hegyek akkor
Hogy tündököltek minden alkonyatkor !
A hold besütött az ablakon át" -

S én éreztem a keze illatát
S láttam csillogni a két nagy szemét.
Remegő vágygyal volt tele a lelkem.
Óh hogyha tudná, mennyire szerettem !
Hogy rám mosolygott : emlékszik-e még ?
S hogy átkarolta némán a fejem ?
Belekábultam - azt hittem a föld,
A nagy mindenség táncot jár velem.
Oly vad, tikkasztó szomjuság gyötört !
Szerettem volna a remegő ajkát
Addig csókolni, míg meghal bele . . .
De ekkor felvillámlott a szeme
S szólt - most is hallom a jéghideg hangját : -
"Nézze kacagnak a fehér hegyek !"
Én rábámultam s ekkor hirtelen
Erősebben ölelte a fejem
S ajkával hosszan ajkamra tapadt.
Óh. üdvösséges, mély csókot adott,
Az emlékétől most is reszketek,

Pedig, tudom, nem engem szeretett,
De az alkonyatot.

Panaszos hangja lágyan, zsongva csengett,
Félig még vádolt, félig már esengett,
Benne a régi emlék, régi vágyak,
Ifjú-szerelem és örök bocsánat.

"Elkergetett. Mondja mért kergetett el,
Mint rabszolgát - az első csók után?
Mért nézett rám oly gyilkos gyűlölettel ?
Az önfeledt nagy percet bánta tán ?
Őszinte akkor volt csak. Előtte sohasem.
Ez egy percért én áldom, szeretem.

Nem volt királynő, jéghideg talány,
Csak egy édes, forró leány,
Akit a perc szent bűbája lever,
És öntudatlan csókol és ölel.
Nem néz, nem lát, mérlegre mit se vet,
Maga sem tudja, hogy megnyilt a lelke.
A perc parancsol s ő úgy hajt fejet,
Mintha e perc a végtelenség lenne
Mindent lebiró győztes erejével -
Hogy ez egy percet megtagadta: szégyen".

"Meg nem tagadtam. Mégis - féltem tőle,
Erősebb volt mint én, hát futottam előle.
Ha varázsának átadom a lelkem :
Ki tudja, mily győzelmet űl felettem !
S nekem - hisz tudja - más a célom itt !
A szerelem forró bilincseit,
Bármily üdvösség: nem szabad viselnem,
Nekem erősnek, szabadnak kell lennem.
Minden perc által, mely hangulatok
Futó árjába dob :
A küzdelmem lesz gyötrőbb és nagyobb,
Hosszabb az út és távolibb a cél,
A vándor, aki árnyékban henyél:
S hegyoromra soha föl nem ér."

Nevetett, gúnyosan hitetlenül.
>Megint a cél, óh már megint a cél !
Szentelt küldetés, titkos feladat !
A vándor, kí útjában nem pihen,
Üdítő forrás partjára nem ül,
Éhét, szomját nem csillapítja semmi,
Mig rátűz a tikkasztó déli nap :
Alkonyatig a hegyhez el tud menni,
De összeroskad ám a hegy - alatt !
S akkor, mikor a sok útravalóért,
Melylyel kegyesen ellátta az élet ! -
Mindent eldobni a jelenvalóért,
Múltat, jövőt : ez a legfőbb művészet,
Mi által boldogul a bús emberi állat !
Az el nem csókolt csókok lelkünkön bosszút állnak<.

Szép volt, amint az epikúri elvek
Aradtitát fejemre zúgta.

Elébb nem volt hive e bölcseletnek.
Látszott szaván, hogy még csak most tanúlta.
S vajjon kitől tanúlta ? Mestere
Talán egy szép, mohó, szerelmes asszony
Aki nagyon jól bánt vele ?
Égő csókjait véltem látni még
E sápadt, nemes, tiszta arcon,
Mely álmaimban annyiszor kisértett
S melyen vértanú-könyek égtek,
Miattam, akit szeretett.
E hang oly új volt és úgy meglepett !

Két év alatt egyetlen egyszer
Sem gondoltam arra, hogy más szeressen.

Nagyon szomorú lettem.
És elhúzódva tőle, egy székre telepedtem.
S a holdas égre néztem, tűnődve, mereven.
Szinte el is feledtem, hogy ott van még velem.
Valami azt súgta : örökre elvesztettem.

Egy óra múlva szólt : "Jó éjt ! Én elmegyek.
Látom, hogy álmodik. Nem zavarom "
Felugrottam s két reszkető karom.
Nyakára fonva szóltam : "Még ne menj !
Nem akarom. Nem engedem.
Itt kell maradnod most. Mert szomorú vagyok.
Itt kell maradnod, míg nem kacagok.
Ki virraszt érted ; lepje meg az álom -
Ha vár rád asszony; hát örökre várjon.
Itt kell maradnod -"

Szeme ragyogott.
"A te hűséges rabszolgád vagyok."
"S ha elkergetlek újra ?"

"Nem megyek.
Hanem megverlek és itt maradok -
Forrásod, árnyékos fád, pihenőd,
Társad, urad, szerelmes szeretőd,
Mindég veled, örökkön csak veled."

Sápadt mosolylyal hideg ajkamon
Néztem ki a homályos ablakon,
Kivül kacagtak a fehér hegyek . . .

Jovendo_1904. május 15.
 
 
0 komment , kategória:  Erdős Renée  
Erdős Renée: Csillagok.
  2018-06-23 09:04:55, szombat
 
  Erdős Renée:

Csillagok.


Ezek a csillagok nem tudom, mit néznek.
Panasza van talán ellenem az égnek ?
Tán valamit tettem ?
a mit nem kellett von': olyat cselekedtem?

Ezek a csillagok nem tudom mit néznek.
Sok titkos vivódást még váddal tetéznek.
Gyilkos vörös fénnyel
ijesztgetik lelkem, hogy remegjen, féljen.

Ezek a csillagok ! Istenem, mond nékik:
Az én házam táját mindhiába nézik.
Jobb ha békén hagynak -
s fenn a magasságban csendesen maradnak.

Ezek a csillagok ! Istenem, ha látnád,
miket nem mivelnek egész éjszakán át !
Csillognak, villognak -
egymással, a csalfák, váltig kacérkodnak.

Ezek a csillagok - a minap is láttam -
lesurrant az egyik az éj homályában.
Szállt, szállt, szállt sokáig -
s csakhamar - nagy lopva - követte egy másik.

Váci Hirlap, 1903. április 19.
 
 
0 komment , kategória:  Erdős Renée  
Erdős Renée: Elbújni a bánattal . . .
  2018-06-08 08:12:55, péntek
 
  Erdős Renée:

Elbújni a bánattal . . .


Elbújni a bánattal,
Egy alázatos zugba . . .
Szelíden meglapulva,
Szó nélkül és könny nélkül,
Míg a szoba sötétül
S megtelik alkonyattal,
Titokkal és mélységgel . . .

Itt ülök és vigyázom
A szivem halk verését,
És halkabb szenvedését . . .
S örülök, hogy nem sírok,
Hogy imádkozni birok,
Örülök, hogy nem szólok,
Örülök, hogy nem vallok.

Ha most lát engem Isten,
Látja, hogy készen állok,
Látja, hogy mindent várok,
A legnagyobb ütést is
S hogy élni fogok mégis,
S érette mindég szebben
És mind halkabb bánattal . . .

Vasárnapi Ujság 1912. junius 2.
 
 
0 komment , kategória:  Erdős Renée  
Erdős Renée: Téli éjjel.
  2018-03-18 06:54:28, vasárnap
 
  Erdős Renée:

Téli éjjel.


Hóhullató, bus téli éjszakában
Hárman ültünk a fűtetlen szobában.
Néném a gépet hajtotta serényen,
Kötőtű zörgött az anyám kezében.
Én, kis zsámolyon kuporogva, csendben,
Félig álmodva, félig önfeledten
Olvasgattam a szép tündérmeséket,
Bámultam a sok, szines tarka képet:
A pánczélos lovaggal küzdő sárkányt,
Vasorrú bábát, hófehér királylányt -
S mig otl járt lelkem az álmok honában :
Füstölt a lámpa, berregett a gép,
S oly vigasztalan, bus volt az a kép
Abban a kicsiny, fűtetlen szobában.

Anyám szólalt meg bús, panaszos hangon :
>A szomszéd boltos hitelez-é vajjon ?
A fertály ilt van, pénz meg nincs sehol !
Szegény leányom mennyit dolgozol
S láttatja nincs ! Az élet olyan drága
S oly fösvények az uri asszonyok !
Az ember nem járhat rongyos ruhába'
Enni is csak kell< -
Hangja már zokog.
Könny fúlja át a két szelíd szemet
>Mi lesz velünk ! Óh jaj mi lesz - veled ?< -

Néném a panaszt szótlanul hallgatja.
Más utakon jár az ő gondolalja.
S mig szegélyeket tűz a sima vásznon
El-elmereng egy édes látományon.
Lál szép, fehér kicsi falusi házat,
Parányi kerttel; benne sok virágot.
Takaros konyhát, nyitott tűzhelyével,
Meszelt falán sok csillogó edénnyel.
Fehér fiiggönyös kis lakószobát,
Ő törli le puhafa-butorát,
Ő árasztja el friss levendulával
Ő disziti fel sarkantyú-virággal,
Ő benn' az úrnő, ő benne az asszony
S bár senki sincs, kinek parancsot osszon
Királynővel bizonnyal nem cserélne,
Ah asszony ő és szereti a férje . . .

S nagy lesz a csönd a szürke kis tanyán
Szemeit törli titkon az anyám.
Lassan ölébe hullaija kötését,
Néném nesz nélkül megállítja gépét,
Mesés könyvemet szomorún bezárom
S ellünik a sok tarka-barka álom -
S hóhullató bus téli éjszakában
Halkan zokogni kezdünk mind a hárman.

A Hét 1901. május 5.
 
 
0 komment , kategória:  Erdős Renée  
Erdős Renée: Amíg engemet . . .
  2017-12-28 07:59:23, csütörtök
 
  Erdős Renée:

Amíg engemet . . .


Amig engemet űz a nyugtalanság :
Te nem tudsz megpihenni.
Amig a lelkem gyötrődve gondol rád
Te nem tudsz boldog lenni.

Mig minden álmom csókjaiddal telve :
Te nem aludhatsz éjjel!
Rám kell gondolnod, könyek közt, epedve,
Bús, csókos szenvedéllyel.

Amig én téged titkosan kivánlak:
Te áhitsz engem lopva.
Amig én téged ujból meg nem áldlak:
Te nem léssz feloldozva . . . .

Jöttem hozzátok. 1909.
 
 
0 komment , kategória:  Erdős Renée  
Erdős Renée: Nem félsz. . .
  2017-12-20 08:06:45, szerda
 
  Erdős Renée: Nem félsz. . .

I.

Nem félsz a tavasztól ?
Nem félsz a közelgő lágy alkonyatoktól ?
Nem tölt el remegés a gondolatára
Hogy virágba pattan az orgona ága ?
Nem borul gyászba a lelked:
Ha látsz ibolyás, fehér violás kertet ?

Nem félsz a tavasztól ?
Hogy megvádol miattam és átkoz ?
Hogy susogó szóval odacsal magához
És füledbe sugja nevem ?
És számon kéri tőled,
A régi virágos, napfényes időket ?
Sétáinkat a vízparton, a réten,
Kóborlásunkat a csillagos éjben.


Hogy számon kéri a dalom, az álmom
A beszédem, a csókom, a kacagásom ?
Hogy nevemmel üldöz, mignem futva futsz
Éjtől és virradattól -
Nem félsz a tavasztól ?
Jöttem hozzátok.

II.

Lásd én félek . . .
Pedig ellened, soha nem vétettem
Pedig tenéked rosszat sohse tettem
Én félek . . .
Ilyenkor zaklatóbbak az emlékek
S ilyenkor a bűnök haloványak,
S pirosak, és forrók a vágyak.
Ilyenkor az éj túlságosan fényes,
És nagyon fárasztók a nappalok !
S az ember szempilláján álmot érez,
S félénken, lopva csendűlnek dalok
Bele az első remegő napfénybe -
És minden rossznak mindörökre vége !
S eltékozolt tavaszok illatát
Érzem subanni a lelkemen át . . .

Én félek,
S nem tudom hova menjek,
Hogy álomtalan, vágytalan pihenjek,
És szenvedéseim, hogy megmaradjanak -
Tele gazdagsággal az ifjú nap
S igy szegény tovább hogy maradhatok?
S azt is tudom, hogy várnak valahol,
S tudom: áldással, csókkal várnak ott.
Ha tán egy napon útnak indulok
S felvirágozva oda érkezern ? . . .
Oh szenvedés ereje légy velem !
Félek: ujjongok ! Félek: kacagok !
Félek . . .

Jöttem hozzátok. 1909.
 
 
0 komment , kategória:  Erdős Renée  
Erdős Renée: Fönn a hegyen.
  2017-10-30 07:42:30, hétfő
 
  Erdős Renée:

Fönn a hegyen.


Fönn a hegyen, a hol jártain
Hűs tavaszszal, forró nyárban :
A falombok hullnak, fogynak
És a fecskék búcsúzkodnak.

Elbúcsúznak a napfénytől,
Búcsúznak a falevéltől,
Fölrepülnek meg leszállnak -
Vége, vége itt a nyárnak.

Veréb, szarka nézik őket,
Milyen tűzzel készülődnek.
Hogy csevegnek, csicseregnek!
Hogy örülnek: hogy mehetnek.

Rigó, czinke, pinty, pacsirta,
Mintha csak a szivük sirna.
Bús, kesergő dalba csapnak -
Ők azok, kik itt maradnak.

Ne sírjatok, erdő népe !
Én is mennék messze délre !
Én is mennék, meg sem állnék
Mig uj otthont nem találnék.

Én is félek a zord téltől,
A vihartól, a szélvésztől.
Én is olyan madár vagyok
A ki mindig itt maradok.

Vasárnapi Ujság 1904. október 30.
 
 
0 komment , kategória:  Erdős Renée  
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 51 
2018.07 2018. Augusztus 2018.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 170 db bejegyzés
e év: 2295 db bejegyzés
Összes: 32192 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 575
  • e Hét: 25354
  • e Hónap: 77587
  • e Év: 1448663
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.