Regisztráció  Belépés
klementinagidro.blog.xfree.hu
Embernek lenni! Csak embernek lenni, semmi egyébnek, De annak egésznek, épnek, Föld-szülte földnek És Isten-lehelte szépnek. Gidró Klementina
1975.11.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/7 oldal   Bejegyzések száma: 64 
Othon melege.....
  2015-06-24 22:28:01, szerda
 
  Igen, valahogy így van: otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon.
Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak.
Ez az otthon.
Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit.
Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben.
A fontos az, hogy érezd: jobbra és balra Tőled áll a világ, a maga szépségeivel, és a maga csúnyaságaival. Süt a nap, esik az eső, szelek járnak és felhők futnak a széllel. Vannak virágok és fák és patakok és emberek. Valahol mindezek mögött van az Isten és Ő igazítja a virágokat, a fákat, a patakokat és az emberek közül azokat, akik neki engedelmeskednek. És mindezeknek a közepén itt ülsz Te, egy széken, egy asztal előtt. És ez a szék és ez az asztal ma a Tied. Ma. Ez a fontos. És körülötted szép rendben a többi: a virágok, a fák, a felhők, Isten bölcsessége és az emberek kedves balgaságai, ma mind a Tieid. És jól van ez így. Mert hiszen az ember úgyis elég keveset él. És még az is jó, hogy keveset él.
Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon."
(Wass Albert: Otthon)

 
 
0 komment , kategória:   Próza  
Lili Marlen
  2015-06-24 22:27:34, szerda
 
  Lili Marlen
A pályaudvar órája ugyanazt a legendás fél négyet mutatja, mint azon a napon, amikor megállt. A Lili Marlen dallama van a fülemben már a harmadik reggel. Most már megőrülök tőle. Köd van, reggel fél nyolc. Csakis lovagtársaim utazásának jelentősége bírt rá, hogy fölkeljek, és kikísérjem őket a vonathoz. Prágába mennek, Prágába, hogy még ma este felolvassák verseiket és novelláikat a prágaiaknak, holnap pedig meghallgassák a PVO ördögi zongoristáját, Filipet, aki a hírek szerint a májrák előtti utolsó fellépésére készül. Én már nem mehetek velük, mert bármelyik pillanatban megkezdődhet a szülés.
Álmosan és irigyen állok, feltartom őket, ők is feltartanak engem. Beszélgetni nem tudunk, el is jövök, nem várom meg az indulást.
Hajdan más célra tervezett hatalmas lépteimmel hazamegyek. Gyönyörű, terhes feleségem, a kádban alszik. A szülés után két hónapig csak zuhanyozhat, ezért most, amíg lehet, itt tölti az idejét. Kislányunk lesz, utánanéztünk. Talán Lili lesz a neve.
Henye életmódot folytatunk. Kakaót hozok, és beülök én is a kádba az újsággal. Reggelizünk. Énekel. Egymást fertőzzük a Lili Marlennel. A kutyánk karikában hever a kád mellett, mintha tubusból nyomták volna oda. Telik az idő, bár vissza-visszanéz ránk.
A telefon a kezem ügyében, de hallgat. Szeretteink még békén hagynak, mert nekünk most még nagyon-nagyon korán van, ilyenkor még alszunk más napokon. Mégis, akárhogy nézem is a telefont, nem jóindulatúnak látszik, hanem tettrekésznek. Mint ami mindjárt csörög. Rádobom az újságot, és bámulom. Aztán félrenézek, és azonnal meg is szólal.
- Halló. Aprilka Jutka vagyok, és nálad nyílt ki a telefonkönyv. Csak azért hívtalak, mert eltört a lábam, és most itthon fekszem egyedül. Olvasni fogok. Ha valami jót találtam, hívlak.
És leteszi.
A telefonkönyvek nálunk nyílnak ki, mert már régóta mindig itt. Mellettünk van a Vízügyi Hivatal, talán azért. Ezt tudjuk. Gyakoriak a téves hívások és a névtelenek is. Mi ketten ott a kádban sokat tudnánk panaszkodni egymás névtelen telefonjairól. Aprilka Jutkáról annyit kell tudni, meséli Doroti a saját lábtörését, hogy tizenkét éves, és ma valószínűleg a legboldogabb a városban. És lehet, hogy ő maga erre soha nem fog rájönni. Este korcsolyázott, ott tört el a lába, onnan vitte be a nagymamája taxival a kórházba. Gipszet kapott, és most reggel mentő hozta haza. Felszakadt a köd, és a reggeli nap éppen akkor árasztotta el az utcát, amikor a mentősfiú nyakát átkulcsoló Jutka ölben a kapuhoz ért. Sokan látták a jelenetet, és mindenki valamilyen irigységet érzett a hunyorgó, gipszcsizmás kislány iránt.
Pedig semmi más nem fog mostantól történni vele, mint ami kiszámítható. Két hetet tölt gipszben, nagymamája a kedvenc ételeit főzi, déltájban feljön hozzá a két barátnője, mindent elmondanak, ami az iskolában történt, ő pedig elmondja nekik, hogy reggel felhívta az első számot, amit talált, és bejelentette a lábtörést. Elhatározzák, hogy két hét múlva, mikor leveszik majd a gipszet, együtt felhívják azt a számot újra, és elmondják, hogy minden jóra fordult. Fel is írják a telefonszámunkat a gipszre, meg rajzolnak is rá, aláírják, aztán a két lány hazamegy. Jutka pedig folytatja azt a könyvet - élete legkomolyabb könyvét, amit reggel féllábon ugrálva lecibált a polcról, és csodálkozik, hogy ezt ő bizony érti. A könyv pedig nem más, mint az én régi kedvenc könyvem, a Kőbe zárt fájdalom, amit az a Karel írt, akinek az unokája a PVO ördögi zongoristája, Filip. Jutka a Kőbe zárt fájdalmat olvassa most, fullasztóan sűrű soraival, befejezetlenségével, szép zsarnokaival, zsúfolt városaival, mérgeivel, hulláival és orrbavert, magányos Michelangelójával. A két hét alatt lassan végig is olvassa, és a végén mégsem akar Borgia-lány lenni, sem méregkeverő, sem szép, sem bátor.. Neki jó így, nemgonoszan is. A most következő két hetének későbbi szerelmeihez semmi köze. Kizárólag a délelőtti napsütésekhez van, mert ezek mostantól két hétig minden nap megjönnek a szobába. Ő pedig mesélni fogja majd ezeket a napsütötte délelőttöket. Elmeséli tíz év múlva, elmeséli húsz év múlva, egyre többet fogja mesélni, és minket hamar kifelejt belőle.
Egyszercsak eszembe jut, hogy vállaltam egy gyereket.
Leteszem a kagylót, kiszállok a kádból, és elmegyek. És mentem, mentem délutánig. Óráról órára tudtam, hol jár ilyenkor a prágai vonat, mikor lesz a síkságból Pozsony, hánykor érnek át a fiúk a cseh határon, hol látják meg az első igazi lovagvárat, mikortól érnek a sűrű, morva erdőkbe, ahol felüljárók vezetik át a vasút felett a vadcsapást, hol kezd bántóan besütni a fülkébe a téli nap, és melyik város pályaudvarától áll be végleg az az érzés, hogy Berlinbe utazunk, Berlin a centrum, Berlin húz magába, még mindig Berlin, és még jó, ha sikerül kiszállni Prágában.
Mentem, mentem, és a Lili Marlen dallama járt a fejemben, akkor már harmadik napja,a Lili Marlen meg a barátaim, akik elmentek, és itthagytak, csak mert nekem kötelességeim vannak itthon, nekik meg nincsenek, egyedül vannak, és ők meg alig várják, hogy legyenek végre kötelességeik, mentem, és duzzogtam.
Mért nem lehetett előbb szűlni? Mért kell nekem ottlennem a szülésnél? Én nem vagyok apa. Hagyjanak engem békén.
Volt még valami magasztos is a fejemben, amivel, ha kérdezi valaki, le tudtam volna önteni ezt az irdatlan önzést, de nem kérdezte senki. Álltam egy hídon, és néztem a ronda Dunát, álltam kint, az autópálya kezdeténél, ahol a Budapestet elhagyó autók felgyorsulnak,
hosszú ideig álltam egy moziműsor előtt, elintéztem egy ügyet a dékáni hivatalban, megszámoltam a pénzemet, telefonáltam haza háromszor, és tudtam közben, hogy mindez a szentimentális bolyongás nekem most meg van engedve, én ezt most itt mind csinálhatom, én most vállaltam egy gyereket, én most tisztulok, én most búcsúzom a régi életemtől. Szolgálatba állok.
Amikor majd a gyerek megszületik, beáll a végleges szépség korszaka. Aki idáig eleget gyűjtött, az simán boldog lesz, aki nem, annak van még egy lehetősége. Sétáljon végig egy napsütötte napot egyedül, és búcsúzzon el mindentől mint egy férfi. Ez lennék most én.
Mivel ezt tudtam, nem is használt. Végigduzzogtam ezt a napot, és szólt, szólt közben a Lili Marlen.
Nem tudok férfiként veszíteni. Nekem végleges szépség nem létezik. Ahogy nem uralkodik benne király. Ahogy a kőbe sincs zárva fájdalom. Nekem csak a Lili Marlen van a fejemben, és ezeket is csak évekkel később gondolom.
A délutáni napsütés segített rajtam. Elvakított. Befordultam a Király utcába, ami nyugatra néz, és akkor. Szembejött a nap. Szembetaláltam magam a Király utcán szembejövő nappal. Hunyorogtam, fintorogtam, nem láttam. Valamik jöttek szembe. Emberi formák. Emberi alakzatok.Tárgyak. Izék. Kitértek, különben keresztülgázoltam volna rajtuk. Én voltam ott a ragyogás kiválasztottja, egyedül. És akkor, ott, a délutáni napsütésben, elvakulva, a Lili Marlen dallamára valami olyan közönséges ocsmányságot gondoltam a többi emberről, hogy soha, senkinek nem merném elmondani.



Kemény István
www.irolap.hu
 
 
0 komment , kategória:   Próza  
-A bolgár kalauznő -
  2015-06-24 22:26:48, szerda
 
  -A bolgár kalauznő -
/Lang Zsolt-reszlet A szomszed no-bol/


Na?, kérdezte türelmetlenül a határőr, mi lesz hát? Vágyakozva Kelet felé fordítottam arcomat. Sok mindent látni szerettem volna... A legtökéletesebb ortodox katedrálist, a Hagia tu Theu Szofiát... Nem csupán látni, hanem annál többet, valódi szerzetesként hasrafeküdni Szent Vazul ikonja előtt, meghallani a kövek suttogását... és mindenképpen megkóstolni a bakhlavánál is édesebb böjti pogácsát. Lesz-e újabb földrengés?, hajoltam be az üvegbódéba. Igen, bólintott a “csausz", és döntésnek véve gyáva kérdésemet, pecsételés nélkül visszadobta útlevelemet.

Edirnéből visszafelé úgy gubbasztottam a kivilágított fülkeablakban, mint egy díszes iniciáléba beszorított krónikás. Mondjuk a Képes Krónika 38. oldalán, ahol “A magyarok pusztítják Bulgáriát" című talányos bekezdés olvasható. Szegény bolgárok, ők úgy jártak, mintha mi most németül beszélnénk. Vagy a keresztség felvételekor újlatinra cseréljük a magyart, és most románul szidnánk a románokat. Vagyis a mi édes anyanyelvünk nem román volna, hanem egy hetedik újlatin... mondjuk ungarónak neveznék, és a legszebb, a legdallamosabb volna, sok e-vel. Eszkele, így mondanánk az iskolának. Femelye volna a nő neve.

A szvilengrádi peronon szuszogott a vonat, amikor a bolgár kalauznő megjelent. Alacsony, vékony, törékeny nő; két melle a sötétkék zubbonyba, haja a tányérsapka alá betuszkolva. Egy szabványos, azazhogy mégiscsak megrázó történetbe volt belecsomagolva: láttam rajta, ahogy kicsit oldalazva szaporázott a szerelvény mentén, láttam egész életét. Sokat szenved, de valahogy mégis boldog. Nem, nem boldog, de ismeri, mi a boldogság. Megdobbant szívem... Mint amikor négylevelű lóherére bukkanunk, nem, ennél tragikusabb dolog történt. Képzeljünk el egy hatalmas, szutykos testet, legyen ennek a kalauznőnek kalauz társa, pocakos, lihegő férfi, válltáskája ágyéka előtt fityeg, tányérsapkája lakkos ellenzőjén hurkaujjának maszatos nyomai... képzeljük el, ahogy ez a zsíros test bezuhan egy virágos rétre... és nyekkenve elterül... A pálinkaszagú balkáni vágyak iszákja megvonaglik, ennyi történik, és marad a cementzsák, a súly. A másnapos lehelet ecete. Semmi kéj, semmi remény. Akkor e tömb alatt mégiscsak elindul valami: bebábozódik a rét fénytől megfosztott lakossága, majd az apró bábokat szárnyas lények rágják át belülről, és nedvesen csillogó szárnyaikat zizegtetve fölröppennek. Mintha maga a rét szabadulna ki a szutykos test alól, és szállna fel...

A Balkán olyan ország, ahol forrás nélkül érik a vágy bora, rövid hortyanással új dimenzió tárul, majd zuhanás nélkül alél vissza a szárbaszökkent képzelet; gyorsan és dúsan termő fák émelyítő, ízetlen gyümölcsökkel fecskendezik tele a földet; a kolostorokban ecsetük hegyét nyalogatva dolgoznak az ikonfestők, a diakónus kakasvérrel űzi el az átkokat a templomi túlórában...

Ellejtett az ablakom alatt, és feléledt az iniciáléba rekesztett krónikás. Úgy sejtettem, ha sikerülne ennek a nőnek elmesélnem saját történetét, akkor kizökkenteném őt a mindennapokból, legalább néhány percre megfeledkezne szutykos beosztottjáról, akinek két csillaggal kevesebb fityeg gallérján, mégis kakas módjára uralkodik fölötte.

Kiálltam a folyosóra; a várakozás órái következtek. Tudtam, még visszatér. Szegényesen kivilágított falucskák mellett zakatoltunk el. Szemem hegyek sötét karéját rajzolta az ablaküvegre. Egy-egy közelben elfutó bokorból riadtan vergődő madár röppent föl. Rágyújtottam, de nem esett jól, mert nem láttam a kifújt füstöt. Végül a russzei határ előtt, mintha búcsúzni jönne, megjelent a folyosó végén, és sebesen elindult felém. Olyan viharosan közeledett, hogy gépiesen az ablakhoz tapadtam. Nem ért hozzám, mégis éreztem, amikor mögöttem elhaladva megrezzen. Forró infrateste levált valóságos testéről, és ott ragadt: narancsvörös és mélylila nyúlványok, az élesebb színfoltok pulzáló kontúrjaival, amelyek szabálytalan vastagságú spirálokban örvénylenek. Az én infratestem ráakaszkodott, nem törődve a vágyakat követő elhamvadás olykor fojtogató boldogtalanságával. A fénykörök színeiből újabb színek folytak elő, akárha egy régi rádió titokzatos varázsszemében történne mindez... Pontosabban olyan volt, mintha üvegpalackba egy másik, folyékony üvegpalack ömlene, lüktető körvonalakkal, amelyek őrzik önmagukat, miközben feladják az emlékezet szolid evidenciáit. Percről percre változó világ emelkedett a hétköznapi dolgok szürkesége fölé, legfőképp talán nem is az új színekkel, hanem az egybefolyás és különválás nem hivalkodó bátorságával. Mintha belülre, a szerelvény folyosójára költözött volna az aldunai táj: a csalánmezők mélyzöld bolyhai közé sárga esővíz folyt, és a kéklő fűzfabokrok alját bíborló csend töltötte ki. De hát tévedés csendről beszélni, mert a hangok infraszféráiban rimánkodó kiáltást lehetett kivenni, hogy végül olyan fültépően sikkanjon tova, ahogyan a megfagyott üvegtáblán végigfut a latens molekulaharcok nyomán támadt repedés.

Ennyi, sóhajtottam, de akkor váratlan dolog történt. A nő, mielőtt elérte volna a folyosó végét, lelassította lépteit, és hátrafordult. Fekete szemeit rám emelte, és megnézett. Ehhez az olajosan izzó szempárhoz képest az infratestek násza, képzeletem megannyi játéka, semmi sem volt... Azt mondta ez a tekintet, hogy még a történetemre sincs szüksége ahhoz, hogy tudja, ki vagyok, és megszeressen. Olyan volt ez a két feketén ragyogó szemgolyó, mint valami sötét jegy a testen, végső bizonyosság az évekig tartó keresésben: megtaláltuk ikertestvérünket.

Bármilyen nevetségesen hangzik is, sokkal több volt ez, mint amit hosszan ki lehet bírni. Kalimpáló szívvel álltam ott, nem, nem jóra, hanem a menekülésre készen. Ha meglódulna az idő, és nem homokszemek peregnének alá, hanem hatalmas tömbök repednének le, megbontva nem csupán az én időmet vagy az övét, hanem az egész szerelvényét, Bulgáriáét, Romániáét, Magyarországét, akkor... Akkor nem kell ábrándozni tovább, hanem futni kell az ellenkező irányba. Vagy ha földbegyökerezik a láb, hát megvakulni. Vagy ha az sem, akkor el kell fordulni, és az ablaküvegen terpeszkedő folt előhívta láncolatra meredve, visszatérni a célállomás emlékének szokványos ígéreteihez.

Ahogy csattant a vagonajtó balvégen, nyílt a másikon: érkezett a kalauz. Kimérten dülöngélve, jóllakottan fújtatva, ábrázatán a lassan járj, tovább érsz ostoba falánkságával. És amikor mellém beállt, hogy rágyújtson, valamit mesélni kezdett. Sapkáját föltolta homlokára, pocakját megvakarta fityegő bőrtáskája alatt. Fel sem merült benne, hogy nem értem, mit mond. Vakarózott, hosszan, jóízűen, az ablak fogantyújával háta közepét bökdösve, miközben mesélt valamit. És néha suttogóra fogta rekedtes hangját, elvigyorodva közelebb hajolt, tompa vállmozdulatokkal bökdösve a nőt elnyelő folyosó felé, bele-belenyerített fülembe. Néha elkomorult, néha felhördült, csámcsogva idézett elém félreérthetetlen jeleneteket. Én pedig maradásommal, ajkamon a kényszeredett mosollyal társául szegődtem, cinkosa lettem az összes perverz mozdulatnak, térdrándulásnak, ujjemelgetésnek, mint egy visszafejlődött kamasz, aki negyvennégy évesen még a hetedik osztályba jár, a lányok szoknyáját emelgeti, kiköpdös a második emeleti ablakból az elegáns hölgyek kalapjára, és obszcén rajzokat vés az osztály frissen lakkozott padjaira.


 
 
0 komment , kategória:   Próza  
Mylord
  2015-06-24 22:26:16, szerda
 
  -Mylord -

A Tánclexikonból olvasok Mylord:
,,A cordonne (félelemkör) középkori eredetű modern tánc. Keletkezési helye, a dél-franciaországi Provance azonban rögtön kérdésessé is teszi középkori eredetét, mivel Provance a középkorban arról lett nevezetes, hogy ott semmi sem eredeti, viszont ami oda eljut, az ott jobb lesz.
A cordonne tehát provance-i eredetű körtánc. Az eredetileg a pestises gócokat, házakat vagy akár egész városokat körülvevő kordonok az egykorú leírások szerint sokáig csak mozdulatlan, falfehér, reszkető állú emberekből álltak. Amikor azonban a pestis eljutott Provance-ba is, egy napon az egyik fertőzött várost körülvevő kordon megmozdult. Lehet, hogy azért, mert az egyik láncszem túl közel merészkedett a másik láncszemhez, aki a fertőzéstől való félelmében oldalra ugrott, s ezért ugyanígy tett a szomszédja meg annak a szomszédja is, és így tovább, míg az egész kordon mozgásba jött. A másik elmélet szerint egyszerűen győzött a provance-iak vidámsága, esetleg a lányok meghozták az ennivalót meg a bort a kordon őreinek, és azok kergetni kezdték őket, s végül az egész kordon fogócskázott a körön. Kacagva, de persze borzongva a pestistől, fegyelmezetten, mindvégig a vonalon.
Mindenesetre a cordonne eltaszító jellegű tánc lett, sokáig az is maradt, de a pestis enyhültével megsokasodtak benne az összekapaszkodós figurák is. Mindehhez gondoljunk az eredeti körtáncjellegre, és beláthatjuk, hogy e három egymást kizáró elem (körtáncjelleg, eltaszító jelleg, összekapaszkodás) kombinációja, a mai cordonne (félelemkör) már nem is létezhet. Előbb el kéne tudni képzelni, és azután lehetne csak újra megtanulni. A cordonne kiveszett. Klasszikus formáját a ma élő legöregebb emberek sem ismerték már. Az a cordonne, amit ők még láthattak, borzalmasan eltorzult, huszadik századi változat (félelemkör)."
Innen én folytatom, Mylord. Én a táncügynök vagyok. Az én portékém maga a tánc, a tánc maga, Mylord, és a Tánclexikon, amiből a szemelvényt olvastam, úgyis ingyen jár a portékámhoz. Azt is elárulom, hogy nem bánja meg ha választ néhányat a táncaim közül! Válasszon bátran! Válassza bármelyiket, csak a cordonne-t ne! Ma azt ne! Ma örülünk, ma a cordonne-tól el akarom riasztani. Mert meg ne tudja Mylord, mit fog majd táncolni élete utolsó bálján.
A cordonne a részletek lejtése az egészre.
Emberek lejtése mondatokra.
Mondatok lejtése példákra.
Tánc.
Kiegészítem a Tánclexikont. Példákat mondok, fel fogja ismerni őket.
Első példánk : a kandúrok a belső udvaron. Párzás van, ilyenkor csodálatosan megszaporodnak a kandúrok. Minden nősténymacskára jut öt. Ha most lenéz a belső udvarra, láthatja őket: ott egy, ott egy, ott egy, meg ott (igen, talán az a fél meszeszsák is az). Négy kandúr van tehát. Vadul figyelik egymást. Kurrognak, lapulnak, farkuk ide-oda csapódik. Status quo. Nyers macskaerővel tapadnak a földhöz. Most hirtelen a pinceablakon kivágódik az ötödik. A helyzetnek vége. Az egész csapat mozgásba jön. Elnyúlva vágtatnak egymás után. Gyorsaságuk lenyűgöző. Lemarad a beszéd, ami elbeszéli őket. Az öt macska most egyetlen szürke csík! A csík egy pillanatra teljesen átéri a húsz méter széles udvart - és még ugyanebben a pillanatban, mint a golyószóró lövedékei csapódnak be egymás után a másik pinceablakon. Ez a cordonne.
A macskák szürke csíkja egy félelemkör mindössze húszméteres szakasza. Ez a kör jó húsz kilométeres kerületű, érint utcát, parkot, sportpályát, lakásokat, sírokat. És nem csak kandúrok táncolnak rajta, de nem ám! Nézzük csak meg félelemkörünk egy másik szakaszát, kik, mik mozognak ott! Egy csendes, hosszú járdakanyarban vagyunk öt kilométerre innen, valahol Budaörsön. Kora este van, de már teljesen sötét. A lámpák hetek óta nem működnek a környéken. Kihalt minden. Akár éjfél is lehetne. A közelben felnyávog egy macska, hátborzongató. Tizenhat éves fiú jön haza a táncóráról hatalmas léptekkel. Két éve még félt volna a sötéttől, azt most már nem. Sötétben jó neki, mert nem látszik megalázó éretlensége. Most is a szégyenből jön, és otthon majd a táncóráról kérdezgetik. Hazakísértél valakit? Hazáig öt perc a busztól, de bár lenne száz. Én? Isten őrizz! A macska megint felóbégat. Jó, jó, csakkérdeztem. Nem akarlak én kifaggatni a titkaidról. Megint csönd, csak a léptei zaja. Egyszerre csak hallja, hogy utolérik. Halk, kicsi, rohanó léptek érik utol, aztán két lépésre mögötte futva követik. Hallja, hogy gyerek fut mögötte, sírós gyereklihegést hall, és egy hátitáska ugrálós zaját. Valaki, akinek még nem volna szabad egyedül mennie haza a sötétben, egyedül megy haza a sötétben. Egy hete ugyanígy volt, két hete is ugyanígy. A kisgyerek közvetlenül mögötte jött az utolsó sarokig. A fiú most sem mer hátrafordulni, most sem meri megszólítani a rémült kis kísérőt, lassítani sem mer, hiszen a másik csak akkor ijedne meg igazán. Megy, megy tehát egészséges, zavart lépéseivel, mögötte pedig rövid lábain szalad a lelki potyautas, a másik. Mylord, ön az a kamasz a félelemkörön, tizenhét évvel ezelőtt. Ez a cordonne.
Második félelemkörünk egy igazán nagy kör. Átmérője háromezer kilométer. Az ön nagyanyja hajnali sötétben siet a böszörményi utcán. Még fiatal asszony. Alvó kislányát kézenfogva vonszolja magával. A hatórás misére mennek. A nagyapáért mondatja a nagymama. A nagyapa az orosz fronton van, és régen nem írt. Természetesen nem tudják, hogy körtáncban vesznek részt mindannyian, és micsoda körtáncban! Valahol a Norvég-tengeren most úton van egy hadianyag-szállítmány Glasgow kikötőjéből Murmanszk kikötőjébe. Elsötétített teherhajók hosszú sorban, gyomrukban a szövetségesek küldeményeivel a Szovjetunió számára. Elsötétített, immár sötét erők védik őket, cirkálók, tengeralattjárók, morális fölény. Visszanézve ellenpontjukra, a böszörményi utcára, ott újabb és újabb kapuk nyílnak, és elsötétített öregasszonyok indulnak a misére. Majd csak fél hétkor világosodik. Ez a cordonne.
Harmadik példánk nincs, Mylord. Mióta hárman lettünk, ön csak a kislányát szereti, engem meg elhanyagol. Gyűrűmet nem hordja, kezemet elengedi, úgy bánik velem mint a pestises a nem pestisessel. Az én múltamnak is vannak nyomasztó foltjai, az én dédapámat is megölték, és én is voltam félszeg és kamasz. Attól, hogy lány, még nem jobb és nem szebb. Mylord, az anyu átjön este, ön megfeledkezett a házassági évfordulónkról. Szabaduljon a cordonne-tól mára! Kérem, nagyon kérem, vigyen el engem ma táncolni.!



Kemény István
www.irolap.hu
 
 
0 komment , kategória:   Próza  
Angyali nyelv
  2015-06-24 22:25:51, szerda
 
  -Angyali nyelv -

Sólymosi mindenképp egy angyallal kívánta tölteni a szentestét. De most úgy döntött, nem hívja fel az ügynökséget, nem bérel ki senkit, mert azoknak mindig előre kell fizetni, miközben reklamációnak helye nincs. Pedig már sok van a rovásukon: a tavalyi ajándékot sem hozott, holott ez ilyenkor bevett szokás, az azelőtti pedig az összes szaloncukrot lezabálta a fáról, a sztaniolt ráadásul akkurátusan visszahajtogatta, hogy ne tűnjön fel a turpisság, amíg a huzat le nem leplezte az egészet. Hát hova aljasodik a világ, ha már egy angyal is lop, csal, hazudik? Nem csoda, ha Sólymosinak elege lett belőlük, nem kér több akciós konzumangyalt, de nem kell kitömött vagy felfújható sem. Ez a karácsony másmilyen lesz. Igazi. Szívből jövő. Majdhogynem romantikus.
Kézenfekvőnek tűnt, hogy a közvetlen környezetében kezd keresgélni, a Folyondár utca négyben, ahová a teremtő szeszélye folytán csupa özvegy zsúfolódott, csupa megfáradt, de még ragyogni vágyó test, amelyik csak a maga fényezőjére várt, nem csillapuló, ám a reáliákat mégis figyelembe vevő lelkesedéssel. Angyalszempontból az ilyesmi kész aranybánya: az a sok parlagon maradt törődhetnék, céltalanná vált bejglik és kalácsok, le nem szopogatott csirkecombok. És adakozás, adakozás, amennyi csak belefér! Ezen a ponton kell bevallanunk, hogy Sólymosi már hamvas gyermekkorában is önző, magának való léleknek számított, amely önzőség a kamaszkorral csak súlyosbodott, hogy felnőtt fejjel tovább mérgesedjen: úgy képzelve el a világot, hogy abban a kreatúrák csupán az ő egyre szaporodó vágyainak fáradhatatlan statisztái. De hát miért is lenne szüksége külön bejáratú angyalra annak, aki szeret, és akit viszontszeretnek? Az már fél lábbal a mennyországban érezheti magát.

Angyalt találni mégsem egyszerű dolog, döbbent rá Sólymosi a keresés harmadik hetében. Balázsnéról például hamar kiderült, hogy fekete csík húzódik a körme alatt, mintha link férjét gyászolná még mindig emígy, Trotterné pedig képtelen volt felfogni, hogy a krumplilevesben csupán mértékkel áldás a tárkony, de ő csak savanyított, savanyított, mintha nem is lenne képes másként elviselni az életet csak így, minden édességétől mentesen. Pedig, sóhajtott fel Sólymosi egy óvatlan pillanatban, egy efféle csípővel, mint amilyennel magácska bír, a világot is ki lehetne forgatni tövestül. S bár lehet, hogy kitartó neveléssel végül Trotternéből is elfogadható angyalt gyúrhatott volna a gondviseléssel szövetkezett férfiúi türelem, de Sólymosi ideje nagyon is fogyóban volt. Legtovább a második emeleti Piroskában reménykedett, akinek a lapockáin még két kis kitüremkedést is fölfedezni vélt, mint akinek még nem volt érkezése lekapnia a szárnyait és elsimítania angyal mivoltát. De Piroska sem volt szeplőtelen: még egy halandóhoz képest is sokat beszélt. Mintha a parttalan locsogás maga, ez a tapinthatatlan, szelíd áram táplálta volna a törékeny, filigrán test megannyi szerkezetét: keringtette a vért az erekben, mozgatta a gyomor lassú falát, selymesítette a tengerillatot árasztó bőrt. De legalább sűrűsödött volna a temérdek asszonyi beszéd legalján valami. Valami nevén nevezhető. De semmi. Semmi az égadta világon. Így lehetett, hogy amit a beszéd hozzátett Piroskához, azt szinte ugyanazzal a mozdulattal elvette Sólymositól, főfájást és enyhe émelygést hagyva maga mögött. Nem volt mit tenni. Sólymosi a remény gyümölcseivel kelt és a kétségbeesés ecetével feküdt.

És amikor már végképp úgy tűnt, hogy angyaltalanul tölti el az esztendő legmagányosabb, szeretet után kiáltó estéjét, kéretlenül beállított hozzá Lojmár Etelka, a negyedikről. Ez a fátyolos tekintetű csupa csont asszony, akiről csak a bérház beavatottai tudtak, hiszen olyan észrevétlenül járt-kelt köztük, mint egy jóravaló kísértet. Nem vitás, Lojmár Etelka a csúnyák közül is a legcsúnyábbak közé soroltatott, sápadt lóarcát alig dobta fel fénytelen csepűhaja, és fogatlan szájából is a magányos, sötét barlangok előnytelen levegője áradt.

- Kerestél - mondta természetes kedvességgel, és Sólymosit épp ettől verte ki a láz.
- Gyere be - mondta végül. - Az én házam, a te házad.

Szeretnénk hinni, hogy végül a végzet rendezte el azt, amire az emberi kéz nem volt képes, s hogy a kilátástalanság méhében lapult a későbbi boldogság legszebb teremtménye, de nem vezethetünk félre senkit. Lojmár Etelka és Sólymosi maradványait csak negyednapra fedezték fel a bűztől már menekülni képtelen szomszédok. Orvosnak, halottkémnek nem is igen akadt dolga. Hamar kitöltötték a megfelelő rubrikákat, s már siettek is. El ebből a reménytelenségben ázó, csupasz bérleményből. Vissza a családi fészek hamar hűlő melegébe. Így, ha suttogtak is a szomszédok, senki sem tartotta érdemesnek lejegyezni, hogy kékes, emberi szemet könnyekig bántó fény szűrődött ki azon az estén Sólymosi ablakán. És mintha a szférák zenéje is lekúszott volna az udvarig, hogy a mindig vad, kóbor kutyákat elcsöndesítse az ünnepi csontok fölötti marakodásukban. Csönd volt, mintha bűnétől szabadult volna meg épp ott és akkor a világ. De vajon meg lehet-e gyónni azt, ami az emberi értelem szerint meg sem történhetett? Vajon van-e a szeretetnek a képzeleten is túlmutató ereje? Máig nem jutott dűlőre senki.

Az igazság végül is nincs nagyon messze ettől. Mert ha a szívünkre hallgatunk, mégis azoknak a névtelen, meglehet beszámíthatatlan sírásóknak kell hinnünk, akik önfeledt kuncogást, az egymásra találó testek alig összetéveszthető örömét hallották ki a koporsókból, s ezt sem pálinka, sem hangos tréfálkozás nem volt képes elnyomni. Mert igen, bizonytalan visszhangként még a föld halma alól is elő-előszűrődött.

De ha valakinek volt elég bátorsága és közel merészkedett a sírhoz, majd a kezét is kihúzta a kesztyűből, vagy megvárta, hogy a gyakori esők után kicsit megszikkadjon a föld, akkor azt is érezhette, hogy emberi test melegét árasztja mindenütt. Ráadásul ütemesen meg-megmoccan, amíg elégedett sóhajjal végképp abba nem hagyta, s akkor olyan elégedetten süppedt vissza az a halomnyi föld, hogy nem is lehetett mosolygás nélkül megállni.

Mintha az angyalok nyelvét, s vele a teremtés frivol titkait lestük volna ki éppen.
/Papp Sandor Zsigmond/



 
 
0 komment , kategória:   Próza  
Mese es remenyiseg
  2015-06-24 22:25:05, szerda
 
  "Estétől hajnalig a vékony falú konyhában virrasztott petróleumlámpa mellett. S ahogy meséskönyveimben a szamárfüleket szaporította, úgy bővült a közös kacagnivalónk is. Ezt hallgassa meg, szomszéd úr! Ez Lacikának is tetszene. Látom a borongásán: maga is várja nagyon a gyermeket. Mesét gondoljon ki neki. Attól jönnie kell. A sejtelem útnak indítja. Gondold magad elé Dénes bácsit a könnyű, bolyongó járásával, sovány madárarcával, és mondd vele suttogva: sejtelem. Ugye, milyen zsenge kapaszkodó? Ez tartotta benne mégis a várakozó lelket.

Volt, aki volt az autóbusz-megálló helyén: az öreg bizonyos, hogy reggel, délben és este is ott volt. Egyenként vette számba a jövő-menő utasokat és főleg a gyermekeket. Némelyiknek láttán megrebbent, izgatottan kezdett egy helyben topogni, utánakiáltott, hé, te gyermek! - mondta, majd fejét megrázva motyogta maga elé: e nem az volt.

- Ha az lett volna, nem elfelé szaladna - mondtam egy ilyen alkalommal. - De miért nem a nevén szólította?

Maga elé bámult hosszan, horgas botjával kicsi kereszteket rajzolt a porba:

- Mert olyan különös román neve van, s most éppen hogy nem jut eszembe.

Akkor még megvolt a hangja. Azután lett suttogás belőle, és kezdte tapogatni folyvást a torkát.

- Nem tudom, hogy vagyok, de jól nem, annyi bizonyos - mondogatta.

S az unokaváráson kívül minden egyéb ténykedését beszüntette. Nem baktatott föl már hozzánk a hegyre, másokra hagyta a kocsmát, utána nem nyúlt az ételnek. Gondozója, Kati nénéd panaszolta, hogy kerek héten át egy korty tejet sem lehetett belékönyörögni. A kék szeme összetöredezett, az ajka, mint az égetett cserép. Örökmécses-Nagymamád gyönge levest készített neki; elhárította magától, és bocsánatot kért az állapotáért. Hogy se teste, se lelke nem alkalmas az illendőségre.

- Akkor én most megyek orvosért - mondtam.

- Oda ne! - tiltakozott suttogva. - Orvost nem akarok látni.

- Nem is azért hozom, Dénes bácsi - mondtam. - Hanem, hogy ő lássa magát.

Legyintett indulatosan. Rajtam nincs mit nézni.

Pedig volt. Már zúzmarásodott a ragaszkodó, meleg pillantása.

Csizér Zoltán bátyád, mint rendszerint, ugrott máris nyugdíjas mesterkedéseinek szobrai közül, ahol épp egy medvenagyságú, szürke követ kínozott, hogy adja elé magából Káint, akire valamiért szüksége van a világnak. Harkálymódra végigkopogtatta aztán Dénes bácsit, kihallgatta a szívét, tüdejét, belenézett hosszan a torkába, s végül a két tenyerét kifordítva jelezte nekünk, hogy ha isten lenne, se tudna segíteni.

- Gyónjon meg, hallja! - figyelmeztette máris egy öregasszony.

Az általános lemondásal ily hirtelen körülkerítve, Dénes bácsi a karámba fogott őzek riadalmával nézett szerte:

- Hát én miért?

Hogy választ senkitől nem kapott, hozzám fordulva ismételte szemrehányólag:

- Hát én miért? Mondja meg, szomszéd úr! Miért?

Itt most már be is fejezhetném a levelem, te László.

Ennek az esztendőnek a tavaszán Dénes bácsit, aki neked mindig zöldet álmodott, tavaszi rétet, nyári lombot a sikaszói éjszakában, csendben eltemették. Mondják, hogy holtában is várakoznia kellett, azúttal a zetelaki plébánosra, kit majdnem elsodort a megáradt Küküllő. Szerencsére csak a hidat vitte el, a pap megmaradt, hogy feladatát teljesíthesse.

Mi nem lehettünk ott a temetésén. Gondolatban még éltében búcsúztam el tőle, miután a zúzmarás kérdőjelekkel a tekintetében, hogy miért kell neki meggyónni, Székelyudvarhelyre kórházba szállítottuk, ahol Zoltán bátyád kartársai menten rábólintottak az ítéletre: fagyöngyként a halál ott élősködött már a torkában. Csak késleltetni lehetett a távozását. A kilyukadt gégéjét tápláló gumicsővel helyettesítették. Utolsó heteiben annak a végét fogva téblábolt háza előtt, az unokáira várakozva. A figyelmével már elszakadt tőlünk; ez a piros köldökzsinór kapcsolta csak örökké éhesen, szomjasan a mostoha világhoz.

Egy napon behívott engem a nyári konyhájába.

- Köszönöm a kölcsönbe adott meséket, szomszéd úr - suttogta, mint valami titkot. - Vigye haza most már a könyveit.

A gyónásra szólító szavakból okulva azt mondtam neki:

- Minek ugyanbizony? Jó helyen vannak azok itt.

- Hely volna - mondta -, csak az idő futott ki alólam. Elnyargalt a piros csikó.

És nevetett hangtalan.

És már törülte csontkezével a könnyét is.

- Legyen tanúm, szomszéd úr, hogy én eleget vártam. Talán még vezekeltem is, ha netán megbántottam volna őket anyjostul, mert rájuk ripakodtam. Tudjátok ti, micsoda helyzet az, hogy csak bámultok rám, nem értitek a magyar szavaimat, nem ismeritek az édesanyátok nyelvét? Olyan az, gyermekeim, mint amikor a malacnak az orrán van a farka. Az én lányom elment egyféleképpen, és visszajött másféleképpen, de annyit bár elvártam volna tőle, hogy az én szavaimat is megőrizze nektek. Annyit mondanátok bár magyarul: adjon isten jó reggelt, nagyapa. Ennyi volt az én berzenkedésem, azután meg azt gondoltam: más irányból közeledem hozzájuk, ha jönnek, ha egyszer csattan a kiskapu, és az a két lurkó a nyakamba ugrik. Akkor leültetem szépen őket, mesét mondok nekik. Tréfásat, hogy ne csak ámuljanak, de kacagjanak is. Kacagva kerültünk volna közelebb egymáshoz. Vissza valahová a dolgok rendjéhez. Forrásnak a vize, tehénnek a teje elapadhat. De gyermeknek az anyja szava, nyelve? Megbocsásson a világ, de ezek után már csak azt várom, hogy a Bakó-pataka hegynek fölfelé nyargaljon, az édes alma keserű mandulát teremjen.

Vigasztalni szerettem volna, de csak néztem őt hangtalan, az idővel birokra kelt embert, aki úgy gondolta, hogy nyelve alatt egy tréfás mesével a veszteség nem verheti földhöz.

- Ha eljönnek a temetésemre, mondja meg nekik, szomszéd, hogy amíg lehetett, én vártam őket. Ezt tudhatták és láthatták volna, ahogyan én is látom magán a mindennapi várakozást a tovament gyermekekre.

- Hát vajon látszik-e, Dénes bácsi? - kérdeztem.

Akkor megnézett engem hosszan s utoljára, így szólva:

- A várakozás olyan, mint a fehér torony: messzire látszik.

A torkából a halál oda telepedett kettőnk közé csodálkozni.

Mintha bánta volna már, hogy Deák Dénes bácsit Sikaszó fenyőfáival együtt kivágatásra ítélte. Hiszen kudarcos kísérletnek is tanulságos lett volna meglátni: mire megy végül azzal az egy szál kármentő mesével.

Amit elmondok majd neked egyszer, László, ha Sikaszó csillagaival megszán még bennünket szilveszter.

Addig is, ha fehér tornyokat látsz, gondolj reám, ott a messzeségben, te fióktornyocska."
/Suto Andras-reszlet/

 
 
0 komment , kategória:   Próza  
Női szépség
  2015-06-24 22:24:35, szerda
 
  Sokat lehet irni,beszelni,latni.Itt egy par erdekes dolgokat hoztam,amit talaltam kulombozo helyeken,irasokban.

" A vonzó ajkak érdekében mondj kedves szavakat.

A kedves szemekért keresd a jót az emberekben.

A karcsú alak érdekében, oszd meg ételed az éhezőkkel.

A szép hajért hagyd a gyermeknek, hogy ujjaival végigsimítsa naponta legalább egyszer.

A lelki egyensúlyért sétálj azzal a tudattal, hogy soha nem vagy egyedül.

Az embereket - jobban, mint a tárgyakat - meg kell újítani, fel kell éleszteni, meg kell gyógyítani és megváltani. Sohase utasíts el senkit!

Emlékezz: ha segítő kézre van szükséged, végül megtalálod a karjaidban. Ha idősebb leszel, felfedezed, hogy két kezed van: egy, hogy segíts magadon, egy, hogy segíts másokon.

A nő szépsége nem a ruhákban rejlik, amiket hord. Nem az alakjában, vagy a frizurában. A nő szépségét a szemében találod, mert a szem bejárat a szívhez, ahol a szeretet lakozik.

A nő szépsége nem az arcápolásból ered. A nő igazi szépsége a lelkéből tükröződik: az a törődés, amit szerető szívvel ad és a szenvedély, amit mutat.

A nő szépsége csak fokozódik az idő előrehaladtával."
 
 
0 komment , kategória:   Próza  
Angyal
  2015-06-24 22:23:59, szerda
 
  ,,Menj bátran, minél mélyebbre az erdők közé. A fák alatt itt-ott még látod majd a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye ez. Angyaloké, akik sokat sírnak ma is, mert annyi sok embernek marad még zárva a szíve a szép előtt.
De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, ha meglátnak jönni. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruháikat öltik magukra, és megdobálnak láthatatlan, puha illatlabdákkal. Minden olyan szép, puha, tiszta és illatos körülötted. Mint a mesében.
Csak mégy és arra gondolsz, hogy szép. Semmi mást, csak azt, hogy szép. A virágok ahogy nyílnak. A fák, ahogy susognak a szellővel. A forrás, ahogy mesél. És a madarak és minden.
És ahogy mégy, céltalanul, egyik tisztásról a másikra, valahol megleled az Angyalok Rétjét.
Nem tudod, hogy ez az, mert az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit érzel, hogy csodálatos. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül mellé lépnek, és kincseikkel töltik meg a szívedet. A legnagyobb kincsekkel, amik csak vannak az ember számára: a Jóság, a Szeretet és a Békesség.
Egy nagy, csillogó felhőn a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy, kék pipából, és jóságosan alámosolyog.
Ha visszatérsz újra az emberek közé, a Rontó-emberek, a Gyűjtő emberek közé, és ha gonoszak hozzád, te mégis jóval viszonozd gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt és az élet legnehezebb napjaiban is derű és békesség lakik a
szívedben: csak akkor sejtik meg, hogy az Angyalok Rétjén jártál."


 
 
0 komment , kategória:   Próza  
Idő...
  2015-06-24 22:23:21, szerda
 
  Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban.
Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, a szerint hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halkszavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt."
(Wass Albert: Csaba)

 
 
0 komment , kategória:   Próza  
Leonardo da Vinci
  2015-06-24 22:22:34, szerda
 
  Leonardo da Vinci

-Tudomány és művészet -
(részletek)

(Tudomány és tapasztalat)
Azt mondják, hogy a tapasztalatból született ismeret gépies, és csak az az ismeret tudományos, amely az elmében születik, és ott végződik. Ami pedig a tudományból fakad és kézművességbe torkollik, félig mechanikus. Az a felfogásom, hogy amely tudományok nem születtek tapasztalatból, minden bizonyosság anyjából, s amelyek nem végződnek be kézzelfogható gyakorlatban, vagyis amelyek eredete, kialakulása és végcélja nem megy keresztül az öt érzékszerv valamelyikén, hiúak és tele vannak tévelygésekkel. Márpedig ha kételkedünk bármely dolog bizonyosságában, mely az érzékszerveken áthaladt, mennyivel inkább kell kételkednünk az olyan dolgokban, amelyeknek érzékszerveink ellentmondanak, mint például az Isten, a lélek és az effajta dolgok természete, melyeken örökké vitáznak és civakodnak, és valójában megtörténik, hogy ahol hiányzik az értelem, ott a lárma foglalja el a helyét, ami a dolgokkal nem esik meg, ha megvan a bizonyosságuk.
Ezért állítjuk, hogy ahol sok a lárma, ott nincs igazi tudomány, mivel az igazság csak egyféleképpen végződhetik, mely, ha nyilvánosságra kerül, a további vita mindörökre megsemmisül, s ha mégis újratámadna, akkor hazug és zavaros volt az a tudás, nem pedig újjászületett bizonyosság. Az igazi ismeret pedig az, amelyet a tapasztalat érzékszervek által szerzett meg, csöndet parancsolva a vitatkozók nyelvének. Ez nem ábrándokkal táplálja kutatóját, hanem mindig első, az igazi, ismert alapelvekből kiindulva fokról fokra halad előre mindvégig helyes következtetésekkel. Ezt láthatjuk a matematika elemeinél, amelyek a számon és a mértéken alapulnak, az úgynevezett aritmetikán és geometrián, és a legteljesebb igazsággal tárgyalnak nem folyamatos és folyamatos mennyiségekről. Itt nem lehet arról vitatkozni, hogy kétszer három több-e vagy kevesebb hatnál, sem pedig arról, hogy a háromszög szögeinek kisebbnek kell-e lenniük két derékszögnél, hanem örök hallgatásban semmisül meg minden ellenkező érvelés. Ezeket a tudományokat békén élvezhetik híveik, ami nem lehetséges a csalóka, tisztán spekulatív tudományoknál.

(Mi különbség van a festészet és a költészet között?)


A festmény olyan költői műalkotás, amelyet látni lehet, nem pedig hallani, a költészet pedig olyan festmény, amelyet hallani lehet, nem pedig látni. Tehát ez a kétféle költői alkotás - vagy ha akarod: festői mű - itt felcserélte azokat az érzékszerveket, melyek által be kellene hatolniuk az értelemig. Ha ugyanis az egyik is meg a másik is a szemen keresztül akar behatolni az érzékletet felfogó központig, vagyis a nemesebbik szerven keresztül, vagy ha mindkettőt költői műalkotásnak vesszük, és a kevésbé nemes szerven, a fülön keresztül kell bejutniuk, akkor, ha a festményt siketnémának adjuk, a költői művet pedig vakon születettnek, abban az esetben, ha a festményen az alakok mozdulatai megfelelnek azon lelkiállapotnak, amelyekben éppen vannak, a süketnéma kétségtelenül meg fogja érteni a mester művét és intencióját, de vakon született soha nem fogja megérteni, amit a költő elébe tár, s amitől a költemény nagy lehet. A költészet nemes tulajdonságai közé tartozik ábrázolni a történés mozzanatait és összetevőit, ábrázolni a szép és kies helyeket áttetsző vizeikkel, melyeken keresztüllátszik áramlásuk zöld mélye, és hogy mint enyelegnek a hullámok, melyek réteken és finom fövenyen (haladva tova) a fűszálakkal és az ide-odasikló halakkal: az ilyen finom részleteket inkább lehetne elmondani egy sziklakőnek; mint annak, aki vakon született, aki soha nem látott semmit a világ szépségéből, sem a fényt, sem a homályt, a színt, a testet, az alkatot, a helyet, a távolságot, a közelséget, a mozgást és a nyugalmat, ezt a tíz dolgot, melyek a természet ékességei. A süket azonban, aki egy kevésbé nemes szervet vesztett el, noha a beszédképességét is elvesztette (mivel soha nem hallott beszélni, és nem tudott megtanulni semmilyen nyelvet), mégis inkább meg fogja érteni az emberi testnek minden mozdulatát, mint olyasvalaki, aki beszél és hall. Hasonlóképpen föl tudja fogni a festők alkotásait, valamint mindazt, ami bennük elénk van tárva, és amit az alakok kifejeznek.


A festészet néma költészet, és a költészet vak festészet.
Egyik is, másik is a természetet utánozza, amennyire képességeitől te-lik, és egyikben és másikban is kimutatható nagymérvű erkölcsi tartalom, mint Apellész csinálta a "Rágalom"-ban.
De a festészetből, minthogy a szemet, ezt a nemesebb érzékszervet szolgálja, harmonikus arány származik, vagyis: ahogy sok különféle hang egy időre összesítve harmonikus arányt támaszt, mely annyira kel-lemetes a hallószerv számára, hogy a hallgatók az ámuló csodálattól szinte magukon kívül vannak, még sokkal többre képes egy angyali arc harmonikus aránya, ha képre festik. Valamilyen harmonikus összhang származik ebből az arányosságból, mely ugyanannyi idő alatt tesz eleget a szemnek, mint a zene tesz a fülnek. Ha a szépség ilyen összjátékát megmutatják azon hölgy szerelmesének, akinek szépségét lefestették, kétségtelen, hogy ámuló csodálat támad benne, összehasonlíthatatlan, minden más érzést felülmúló öröm.
De ha a költészetnek kellene valamely tökéletes szépség ábrázolását elénk tárni, annak minden részét formába öntve, amiből az említett harmónia a festőnél megszületett, csak annyi kellem származik belőle, amennyi hallható volna a zenében, ha minden hang külön, különböző időben szólalna meg; ebből nem támadhat semmiféle összhang. Mintha mi egy arcot részről részre akarnánk bemutatni, mindig betakarva azt, amit előbb mutattunk: ebből a mutogatásból a feledés következtében nem jöhet létre semmiféle harmonikus arány, mivel a szem látóképes-ségével nem tekinti át őket egyszerre.
Ugyanez történik bármely, költő által kigondolt tárgy szépségével, mert részeit különböző időben mondják el, s az emlékezetnek nincs része harmóniában...



Ha te, költő, a véres csatát akarod ábrázolni, ahol homályos, fekete a levegő, a rettentő, halált hozó masinák füstje miatt, ahol a levegőt sűrű por szennyezi, ahol a borzalmas halál elől menekülő nyomorultak rettegő futása látszik, ebben az esetben a festő felülmúl téged, mivel előbb kopik el a tollad, mielőtt tökéletesen leírhatnád mindazt, amit a festő az ő tudásával közvetlenül eléd tár, és nyelvedre szomjúság rak bilincset, testedre pedig álmosság és éhség, mielőtt szavakkal bemutatod azt, amit a festő egyetlen pillanat alatt mutat meg néked. Ebből a képből csak a lefestett dolgok lelke hiányzik, de minden egyes testből teljesen ábrázolva van az a rész, ami egyetlen szemszögből megmutatkozik. De hosszú és unalmas lenne a költészetnek végigsorolni egy ilyen háború résztvevőinek valamennyi mozdulatát, a tagok részeit, azok díszét: mindezen dolgokat a festészet nagy gyorsan és híven állítja eléd, s eme bemutatásból nem hiányzik egyéb, mint a gépek zaja, a rettentő győző ordítása, a rettegők sikolyai és sírása. Mindezt azonban a költő sem tudja a hallószerv elé tárni. Úgy mondjuk tehát, hogy a költészet olyan tudomány, amely legfőképpen a vakoknál háthatós, a festészet viszont ugyanígy van a süketekkel. De annyival nagyobb a festészet rangja, amennyiben előbbrevaló érzékszervet szolgál.
Egyedül igaz hivatása a költőnek, hogy megformálja a szavakat, melyeket az emberek egymással váltanak: csak ezt tudja nyújtani a hallószervnek ugyanúgy, mintha természetes lenne, minthogy a beszéd már önmagában is természetes, hiszen az emberi hang teremti meg. Minden továbbiban felülmúlja a festő. Hasonlíthatatlanul gazdagabb variációi vannak a festészetnek, mint a költészetnek, mert végtelen sok dolgot tud megcsinálni a festő, amit szavakkal nem lehet elmondani, mivel nincsenek megfelelő kifejezések hozzájuk. Hát nem látod, hogy az ötletek micsoda bőségével csapong a festő, ha pokolbeli állatokat vagy ördögöket akar ábrázolni?



(Ki tudja a tavaszi táj szépségeit megörökíteni, a festő vagy a költő)

Mi vesz rá téged, ó, ember, arra, hogy elhagyd tulajdon városi lakhelyedet, hogy elhagyd rokonaidat és barátaidat, és elmenj vidékre, hegyre, völgybe, ha nem a világ természeti szépségei, melyeket, ha jól átgondolod, csak a látószerveiddel tudsz élvezni. Ha a költő azt tartja, hogy még ebben az esetben is felér a festővel, akkor miért nem fogod ezeket a költő által leírt tájakat, és maradsz otthon, ahol nem ér a nap roppant heve? Nem járna ez számodra több haszonnal és kevesebb fáradsággal? Hisz gyorsan érnél célhoz, anélkül, hogy meg kellene mozdulnod, anélkül, hogy betegség veszélyébe kerülnél. De a lélek ez esetben nem élvezhetné a szemek áldását, melyek lakhelyének ablakai, nem fogadhatná magába a kies tájak képét, nem láthatná az árnyas völgyeket, melyeket kígyózó folyók öntöznek enyelegve, nem láthatná a különféle virágokat, melyek tarka színeikkel harmóniákat tárnak a szem elé, vagyis semmi olyasmit, amit ilyenkor a szem megláthat. Ha azonban a festő téli zord, fagyos időben ugyanezen és más tájakat lefestve rak eléd, amerre te valamikor gyönyörűséggel lakoztál, valamely forrás mellett, ha viszontláthatnád magad szerelemben, szerelmesed oldalán, a virágzó mezőkön, a zöld fák édes árnyai alatt, nem merítenél belőle egészen más gyönyörűséget, mintha költő leírásában hallanád?

(Mátyás király válasza a költőnek, aki versenyezni akart a festővel)

Mátyás király születése napján egy költő elvitte hozzá művét, melyet ama nap dicsőítésére írt, amikor a király e világ javára megszületett. Viszont egy festő is megajándékozta szerelmese arcképével. A király nyomban becsukta a könyvet, a festmény felé fordult, és azon akadt meg a pillantása nagy álmélkodással. Ekkor a költő erősen méltatlan-kodva így szólt:
"Királyom, olvass, olvass csak, magvasabb dolgot fogsz hallani, mint amit egy néma kép ád!"
Észrevette a király, hogy feddésben részesült, amiért néma dolgokat szemlél, és így válaszolt:
"Hallgass, költő, nem tudod, mit beszélsz. Ez a festmény nemesebb érzékszerveknek van a szolgálatára, mint a tiéd. Az csak a vakoknak való, ez pedig olyasvalamit ád nekem, amit láthatok és érinthetek, és nem csupán hallhatok. Ne kárhoztasd az én választásomat, hogy a te művedet a karom alá dugtam, a festőét pedig két kezemmel fogom, és szemem elé tartom, mert a kezek önmaguktól választották a hallásnál nemesebb érzékszerv szolgálatát. Én magam azon a véleményen va-gyok, hogy a festő tudása úgy viszonylik a költőéhez, mint azok az érzékszervek viszonylanak egymáshoz, amelyekkel rendelkeznek. Nem tudod, hogy a lelkünk harmóniából van teremtve, a harmónia pedig azokban a pillanatokban születik, amikor a tárgyak arányossága látha-tóvá, illetve hallhatóvá válik? Látod, a te művészetedben nincs meg az ugyanegy pillanatban megteremtett arányosság, hanem inkább az egyik rész a másikból fakad folytatólagosan, és a következő sor meg nem születik, míg a megelőző meg nem hal. Csupán emiatt tartom a te mesterségedet sokkal alacsonyabbrendűnek a festőénél, mivel belőle nem alakul ki összehangzó arányosság. Nem elégíti ki a hallgató vagy szemlélő lelkét úgy, ahogy a szépséges formák arányossága, melyek ez arc isteni szépségének összetevői, itt előttem, és amelyek ugyanabban az időpontban összefonódva akkora gyönyörűséget okoznak isteni ará-nyaikkal, hogy nem hiszem, volna emberi alkotás a földön, mely na-gyobbat adhatna. Nincs olyan bolond, aki, ha felteszik neki a kérdést, mit akar inkább választani, örökös sötétségben lenni, vagy inkább akarja elveszteni a hallását, azonnal azt ne felelje, hogy inkább akarja elveszteni a hallását a szaglással együtt, mintsem megvakulni. Hiszen aki elveszti látását, elveszti a világ szépségét a teremtett dolgok összes formáival együtt, a süket pedig csak a hangot veszti el, ami a megrezdült levegő mozgása által keletkezik, és lényegtelen dolog a világon.
Te azt állítod, hogy az a tudomány előrevalóbb, amelyik nemesebb tárgyra vonatkozik. Ennélfogva tehát többet ér valamilyen hamis foga-lom az isten lényegéről, mint valamely kevésbé magas dologról alkotott fogalmunk. Erre azt feleljük: a festészet, ha csupán az isten mű-veire vonatkozik is, előkelőbb, mint a költészet, mely csupán emberi művekről való hazug képzelgésekre terjed ki. Érthető panasszal fájlalja a festészet, hogy ki van űzve a szabad művészet köréből, pedig ő a természet igazi leánya, és előkelőbb érzékszerv hozza létre. Ezért ti, írók, rosszul tettétek, hogy kihagytátok az említett szabad művészetek közül, mivel nemhogy a természet alkotásaira, de végtelen sok olyanra is kitér, amit a természet soha nem alkotott."

(Végkövetkeztetés a költő és a festő közötti vitában)

...Mert aki elveszti látását, elveszti a világmindenség látványát és szépségét, és ahhoz lesz hasonlatos; akit elevenen sírba zártak, hogy ott mozogjon és éljen. Nem látod, hogy a szem az egész világ szépségét felöleli? A szem vezérli a csillagászatot, a szem írja le a világot, ő a tanácsadó és a javító minden emberi művészetnél. A szem viszi át embert a világ különféle tájaira, a szem a matematika fejedelme, a rajta alapuló tudományok bírnak a legfőbb bizonyossággal. Ő méri meg a csillagok magasságát és terjedelmét, ő találta meg az elemeket és azok elhelyezkedését, a csillagok pályáiból ő mondta meg előre az eljövendő dolgokat. A szem nemzette az építőművészetet és a perspektívát, sőt magát az isteni festészetet. Óh, te legkiválóbbja az Isten által teremtett dolgoknak! Mely dicséret tudná kifejezni a te nemességedet, milyen nép, mely nyelv tudja majd teljesen leírni a te valódi művelkedeteidet? Te vagy az emberi test ablaka, amelyen keresztül kitekint útjára, és élvezi a világ szépségeit. A lélek így éri be az emberi test börtönével, szem nélkül gyötrelmére szolgálna. Az ő segítségével találta meg a tüzet, mely által a szem visszaszerzi azt, amitől a sötétség előbb megfosztotta. Ő díszítette a természetet földműveléssel, kies kertekkel.
De mi szükség van arra, hogy ily magasröptű és hosszú fejtegeté-sekbe bocsátkozzam? Melyik dolog készül nélküle? Ő mozgatja az embereket napkelettől napnyugatig, ő találta ki a hajózást: sőt annyi-ban felül is múlja a természetet, hogy míg az egyszerű természeti tár-gyak változatlanok, azok a műalkotások, melyekre a szem a kezeknek parancsot ad, végtelen sokak, mint ez kiviláglik a festőnél, mikor a számtalan állati és növényi formát, fákat és jeleneteket kigondolja.

Kardos Tibor fordítása
 
 
0 komment , kategória:   Próza  
     1/7 oldal   Bejegyzések száma: 64 
2017.04 2017. Május 2017.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 45 db bejegyzés
e év: 237 db bejegyzés
Összes: 76228 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1283
  • e Hét: 20485
  • e Hónap: 242221
  • e Év: 1154177
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.