Regisztráció  Belépés
marcyt.blog.xfree.hu
Napraforgó a legtöbb lány, ahogy a virág, a fényre vár.Megváltozott az új világ. Szív és lélek, háttérben áll.... forognak a nap felé, pedig felhős az ég. Jánoki Imre
1945.12.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 9 
Fejes István: Jeruzsálem .
  2017-02-01 08:23:10, szerda
 
  Fejes István:

Jeruzsálem .

I.

A büszke templom földre omlott,
Ledőlt az égbe nyúlt torony;
Az oszlopos fal, íves homlok,
Lerogyva, - bukva, a poron.
Az Isten háza meggyalázva, - -
Ölts gyászt, ölts gyászt Sión leánya!

A templom szent edénye hol van?
Hol az ezüst, arany kehely?
Mind a mi szent volt, Babilonban,
Itt csak a feldúlt, puszta hely.
Az oltár is széttörve, hányva,
Gyászolj, gyászolj Sión leánya!

A templom őrei feküsznek
A rom felett, a föld alatt;
Hősök voltak, gyáván nem estek,
Annak jaj, a ki megmaradt;
A kit hurczolnak vasba', lánczba', -
Jajgass, jajgass Sión leánya!

Zsarnok kezétől a pogánynak
Kő nem maradt meg a kövön.
A szentek mennyin elhullanak!
Hogy folyt a hősi vér-özön!
Mind az egész nép rabigába;
Gyüljön Sionig keserved árja,
Sírj, sírj, sírj ó Sión leánya!

II.

A Jehova népe ott ült Babilonban,
Terhes rabigában, gyászos siralomban:
A szűz nem epedt, hogy mirtuszfa kihajtson.
S meddő ha maradt, úgy volt boldog az asszony.

Fűzfára akasztva függöttek a lantok;
Hallgattak az ifjak, hallgattak az aggok.
Nem zendüle ott fel a Sioni ének
A dalnokok ajkán, kik gyászban ülének.

A föld virulása ott őket epeszté,
A nap ragyogása kétségbe süllyeszté;
Mert nem feledék el a puszta Siont,
Az isteni oltárt, az isteni hont!

III.

Épülj fel újra Jeruzsálem!
Zendülj meg völgy, kiálts halom!
Legyen dicséret a Sionban,
A pusztákon kedv, vigalom!
Emelkedik az Isten háza,
Vigadj, vigadj Sión leánya!

A seregek ura hatalmas,
Ő bírja a király szívét;
Ő rendelé: "ne bántsd e népet,
Ne sújtold a törvény hívét" -
És széttörött a nép igája,
Örülj, vigadj Sión leánya!

Az eltiprott eszmék dicsőbben
Kelnek ki a romok alatt,
Ha öntözi könnyével a nép -
És nem feledt, és hű maradt.
ÉI még a népek Jehovája,
Örülj, vigadj Sión leánya!

A Jehova erős, hatalmas,
Épít keze, ront ostora;
Ne feledd ezt el Jeruzsálem,
Ne dúljon több viszály soha!
Most fel kicsiny, nagy, új imára,
S új dalra te Sión leánya!

Vasárnapi Ujság 1866.
 
 
0 komment , kategória:  Fejes István  
Fejes István: Boldog új esztendőt!
  2017-01-01 00:12:06, vasárnap
 
  Fejes István:

Boldog új esztendőt!


Jó napot, magyarok, s boldog új esztendőt!
íme, megértük a tavalyi jövendőt;
Haj, de nagyon vártuk, haj, de sóhajtottunk,
Addig-addig végre csak belejutottunk.
Mint egy nehéz álom felnyílt szemeinkről :
A múltnak nyomása lehullt lelkeinkről
S szabadon lélekzve várjuk a jövendőt .. .
Boldog új esztendőt!

Az elmúlt esztendő naptárát bezárva
Többihez teszszük a mestergerendára,
Záporeső, tűzvész, jégcsapás, mi benne
Fekete tentával fel vagyon jegyezve, -
Legyen tanúságul majd az ivadéknak,
Hogy ennyi bú közt is hitünk meg nem ingadt;
Sőt reménnyel várunk kedvezőbb jövendőt . . .
Boldog új esztendőt!

Zimankós idő járt s a szilaj mennydörgés
Ijesztőn hatott ránk, mint a halálhörgés;
De erős tornyunknak villámhárítója
A tüzes mennykövet könnyedén leszórta.
S imádkozva állunk a magas Sionon,
- Oly közel van az ég, de ránk mégsem omol
Imádkozva állunk, várjuk a jövendőt . . .
Boldog új esztendőt!

Bölcsességünk kövét egy erős sziklával
Növelte az ég ez ó-év elmúltával :
Hogy a szilárd jellem s igazi kitartás
Drága gyémántkövén megtörik a gazság;
S hogy a jog, igazság szent lelkesedése
Áldást hoz az égből a kesergő népre.
Áldást hoz az égből s egy dicsőbb jövendőt . .
Boldog új esztendőt!

Szeretnétek úgy-e a jövőbe látni?
Hogy fog a sültgalamb majd szájunkba szállni?
Nézzétek a múltat, ez az emberé már,
A világ kereke ezután is úgy jár.
Buzdítson tettekre az ősök példája,
Ez az ember tiszte : dolgozni javába'.
A többi : nyugottan várni a jövendőt . . .
Boldog új esztendőt!

A haladók előtt kitűzve a zászló,
Előre, előre!, ez rajta a jelszó;
Ott lobog selymén az erény koszorúja,
Újra feltűzte rá védangyalunk ujja.
Siessünk elérni, s kik maradnak veszteg,
Ez uj esztendőben bizonynyal elvesznek;
Teremtsünk magunknak önmagunk jövendőt . . .
Boldog új esztendőt!

Fényes hajnal s nappal nincs éjszaka nélkül,
Szivárvány mosolyog borulatos égrül :
Küzdelem után nyer a diadal éltet,
Magunkban s kívülünk legyőzve a vétket.

Elkábul a gyenge, elcsügged a gyáva
S az erőst megtartja hite, igazsága -
S nyugodt öntudattal várja a jövendőt . . .
Boldog új esztendőt!

Fényes hajnal néz rád, kedves hazám népe!
Derült nappá váljék ez a jövendőbe;
Hagyjon el az éjjel, hagyjon el a bánat,
Csak a honszeretet maradjon meg nálad.
Honszeretet fénye fényesebb a napnál,
Nincsen annak árnya és soha le nem száll;
Ez lövelli reánk a legszebb jövendőt . . .
Boldog új esztendőt!

Jó napot, magyarok, s boldog új esztendőt!
íme, megértük a tavalyi jövendőt;
Addig-addig vártuk, addig sóhajtottunk,
Isten kegyelmével míg belejutottunk.
Mint egy kínos álom felnyílt szemeinkről :
A múltnak nyomása lehullt lelkeinkről
S várva várja keblünk a szabad jövendőt . . .
Boldog új esztendőt!

Vasárnapi Ujság 1861.
 
 
0 komment , kategória:  Fejes István  
Fejes István: Sötét felejtés . ..
  2016-12-16 07:36:00, péntek
 
  Fejes István:

Sötét felejtés . ..


Sötét felejtés néma álma,
Ringasd el fájó lelkemet;
Ne mondjon dalt zokogva, sirva,
Ő róla az emlékezet.

Oszoljék a ködökbe szállva
Borongó szívem sóhaja;
De a keserv hangját miatta
Ne hallja meg senki, soha.

Megtorlom a hűtlen szerelmet,
Emlékivel harczot vívok:
Könny és sóhaj helyett jelöljék
Hideg hullákkal telt sirok.

Feledni mindent! - szomjú ajkam
Feliszsza búmnak tengerét,
S bár benne veszszek, őt sikoltva
Nem csap szívemből árja szét.

Egy szív kirablott édenéért
Pedig sirhatna bánatom,
De e koldus porontyot inkább
Megfojtom és elaltatom.

Büszkén, daczolva a világgal,
Ha úgy szerettem egykor öt,
A sirt is úgy ásom nevének,
S úgy temetem a hitszegőt.

Oh! ha nyugodnék lenn a földben
Porában is igaz szíve,
Virággal volna hintve sirja,
Fényes, kitetsző messzire.

És lelkem a virágra szállva
Szivná az édes illatot,
S mámorban ittasulva látna
Ott is egy fényes csillagot.

És zengené: hű szerelemnek
Az örökélet is kevés ! . . .
Most ? - szava nincs; a hűtelent hadd
Temesse el a - feledés !

1877.
 
 
0 komment , kategória:  Fejes István  
Fejes István: A hova én öt . . .
  2016-12-14 07:10:17, szerda
 
  Fejes István:

A hova én öt . . .


A hova én őt eltemettem,
Megmozdul egykor az a sir;
Egy ködalak kiszáll belőle
És nevemen könyörgve hiv.

Oh, mert a sötét feledéstől
Reszketni fog hiu szive,
S a csábkezet, a mely nyakán csügg,
Mint a kigyót ugy tépi le.

Arczát a sápadás elönti,
Szemében megtörik a fény,
A nap sugara vérbe' száll rá,
S rémekkel üldözi az éj.

Már árnya lesz csak önmagának,
S igy fog könyörgni énnekem,
Hogy mentse meg a kárhozattól
n, sóhajom, énekem.

így lesz, tudom ; - s a gyötrelemmé,
Pokollá vált gyönyör helyett,
Zokogva fogja költögetni
Az én megölt szerelmemet.

Akkorra mégis tartok egy szót,
De csak az Isten hallja meg ;
Ima lesz az, hogy hitszegését
Feledje el, bocsássa meg!

1877.
 
 
0 komment , kategória:  Fejes István  
Fejes István: A feltámadás.
  2016-10-10 05:39:21, hétfő
 
  Fejes István:

A feltámadás.

I.

Hirdetve a feltámadásról
Vigasztaló beszédeket,
Könnyben förödni láttam olykor
Híveim közt nem egy szemet.

Mért sírtak ők? Halottjaiknak
Emléke lengte volt körül;
Az élet képe, mit kihoztak
Szavaim a sirok közül.

Ott volt a lányka fényes arcza,
Kigyúlva még szerelmeden,
És győzve már a síri harczba'
Az örök hűség képiben.

Ott volt, kiben veszted világod',
Házad, családod angyala;
Hű nőd, feled, a szent, az áldott,
Ott volt, - rád intve mosolya.

Ott volt apád, te gyönge gyermek,
A lángszivű, erős karú;
Mutatva még könnyes szemednek:
Hogy' - s hol terem a koszorú?

Ott volt, ki megmosott könnyével,
Te árva szűz, édes anyád;
Zokogva most veled s kezével
- Mit más nem, - fátylat téve rád.

Ott volt csengő, vidám szavával
A kis fiú, a kis leány:
A rengő bölcső, angyalával,
Eged' mutatva mosolyán.

Ott voltak ők is, az enyémek ;
Az én megtört szívű Marim, -
(Ah! halva tartom csak enyémnek!)
Két gyermekemmel karjain . . .

És sírtam én is; könyben égve
Fordult szemem az ég felé,
Hol három angyal, újra élve,
Imám', szavam' helyeselé . . .

De hát való ez? - most magamban
Visszadöbbenve kérdezem.
Mire kell újra, hogyha úgy van,
E mostani, rab-életem?

Te nő, ki csábbal lánczra vertél,
És most kaczagsz gyötrelmemen,
Ha nyugoton te is letűntél,
Fölkelsz-e te is keleten?

És átkod érdes, szörnyű hangja,
Mely itt elűzi nyugtomat,
Ott is beér, hogy megzavarja
Világ-felejtő álmomat ?

S gyűlöleted, mely összezúzott,
Tart ott is, - oh te szívtelen?
S lelked, mely sátán vérbe' forrott
Üldözni fog-e végtelen ? . . .

Feltámadás! - oh, égi eszme !
De miattad megtagadom;
Csakhogy te légy örökre veszve,
Hadd veszszen minden angyalom !

II.

Az örökléthez annyi szállal
Volt kötve már szegény szívem;
De hogy hitemet megtagadtam,
Széttépve mindaz, s elszakadtan
Bolyongok még a földíven.

Éltem mint bomlott óra-inga
Nincs egybekötve semmivel;
Nincs mit keresnem fenn az égben,
Nincs mire várnom ama Végben,
Mit kedvesim sirja jelel.

Legyen örökre veszve minden !
Az ég, a föld, a csillagok!
S te három angyal, estelenként,
Sirhalmodig rejtsd el az ösvényt,
Nem támad fel, a ki halott!

Ne várj, Mari, dobd el szerelmed'
A semmiség vak éjiben;
Boldogtalanságunkra, melyet
Szívünkre mért a földi végzet,
Ott van vigasz, a semmiben.

Éltem reményi, szép leányom,
S te lángszívű, okos fiam,
Kik karomon elszenderedve
Mentetek örök éjetekbe,
Hol hit, remény, minden kihal: -

Ne várjatok ti sem; a csók, ah,
Melylyel lezártam ajkatok',
Az volt a végső, az utolsó,
S mellettetek majd egy koporsó
Lesz még, - de még se várjatok!

Nincs semmi, semmi; szétszakadt már
Bennem az érzés, gondolat, ,!
Mely ápolt sirotokra szálla
És hamvatok felett megállva
Fölkeresett a föld alatt.

Nincs semmi, semmi; álmaimban
Sugárba' fördött arczotok
Hiába száll, hiába, vissza,
Mert tagadásom elriasztja, -
Ne jöjjetek, ne várjatok! . . .

De úgy van-e? - Ismét magamban
Szent lángra gyúlva, kérdezem.
Szívünknek égi szép világa,
Elvész az is a pusztaságba',
Hol a halál a Végtelen ?

S a szerelem lágy, zönge hangját
Suttogni, szólni édesen,
Elringató, kéjes danául,
Szép kedvesemnek ajakárul
Nem hallanám már sohasem?

S szívem, mely a sötét világtól,
Hol szeretet nincs, elriad,
Végkép' ki van tagadva onnan,
Hol gyermekemnek szíve dobban,
S a hol velük, Marim, te vagy?

Ah! - úgy-e?- Könny csordul szememből,
S e könnyben felcsillan hitem;
Oszlik, derül lelkem borúja,
És látlak, oh, s csókollak újra,
Hű kedvesem s két gyermekem!


Feltámadás, - ah, égi eszme,
Ismét szívemre ölelem.
Szállj, gyűlölet, az örök éjbe,
S maradjon fenn, örökre élve,
A szeretet, s a szerelem!

Vasárnapi Ujság 1875.
 
 
0 komment , kategória:  Fejes István  
Fejes István: A fenyvesek közt.
  2016-05-13 06:52:32, péntek
 
  Fejes István:

A fenyvesek közt.


Ott a széles rónán, az alföldi tájon,
Úszik már a nap a tenger délibábon,
S merre szemefényét szétveti a sikra,
Az aranyos kalász pattog mint a szikra,
Barnapiros arczu deli kaszás ember
Törli verejtékét már a kora reggel;
Hűsre, pihenőre hasztalan is vágynék,
A mennyit maga vet, annyi ott az árnyék.

Ott pedig a Tátrán, hol a sziklaormok
Fölfelé merednek, mint a bástyatornyok ;
Hol sűrű fenyvesek sörénye merészen
Köröskörül őrt áll minden hegyi résen ;
Itt a magasságban, mint a fáklya fénye,
Most lobban ki a nap a hegy tetejére,
S megtörve sugarát a temérdek fenyves,
Mint szárnyaszegett sas, csak a bérczen verdes.

Föl hát, föl a bérezre ! föl a hegy ormára !
A nap kocsijának üljünk a bakjára,
S lelógatva lábunk, onnan nézzünk széljel,
Mint a nap is szokta lángoló szemével.
Itt a Kárpáttetőn nem is lehet másként,
Maga az ember is nő itt óriásként;
Keble dagad büszkén, szemefénye villan,
Az éghez, a naphoz, ám, olyan közel van.

Lent foly a mélységben az iramló Poprád,
S mint egy ezüstkigyó tátogatja torkát;
Tajtékozó habja a sziklára locscsan,
Aztán lelapulva gyorsan tova csoszszan.
A zöld erdők között fehér csikók mása,
Völgyi-hegyi utak tünde kanyargása;
Bolygó ember rajtok: féreg, egy porszemnyi,
Még najyobb magasból ha tekinted ? - Semmi!

A hegytekerőkben, mint a csigaházak,
Villognak a fából összerovott házak ;
Kéményük azért nincs, mert itten mindenki,
Mint a böjti csiga, füstölve telel ki.
A hig levegőben, a tetőkön járva,
Kiszállna a népség, mint a hegyi pára ;
De szerencse, hogy van, mi a honhoz kösse,
S ez faluja tornya, meg a háza füstje.

Óh meg, óh meg a szép, a gyönyörű látvány,
Mikor a napsugár ott csillog a Tátrán ;
Hóba' fördik ott fenn, de alant a mélybe
Szép tavaszt varázsol tiszta verőfénye.
Kiterül előttünk a mesék csodája :
Hegyi mezők s rétek tarka pántlikája,
Mint a selyem habja, mint a bársony sodra,
Káprázó szemünket csak magára vonva.

Délibábos rónák megtermett leánya,
Ej, ha ilyen csokrot köthetne hajába!
Gyöngybuza ugy is van annyi apja földjén,
A mennyit itt e sok szép pántlika-föld ér.
Kilátás a szép, szép, fenséges e tájék,
Hanem engem mégis busit a sok árnyék;
Édes magyar hazám, ha örülsz a szépnek,
Kenyeret, kenyeret e hozzád hű népnek!

1889.
 
 
0 komment , kategória:  Fejes István  
Fejes István: Vihar előtt, vihar alatt és vihar után.
  2016-04-02 19:26:46, szombat
 
  Fejes István:

Vihar előtt, vihar alatt és vihar után.


Éget a nap vakmelegével
S tikkad a föld szörnyű hevében;
A hegyi források apadnak,
Dús erei főidbe szakadnak,
Mint a könnyár benn a kebelben -
S megreped a föld a teherben.

Égeti a szomj a mezőket,
Fáradt arczán a verítéket
Törli a munkás : szakad egyre
S nézi határát epedezve
Asszu kalász leng a határon
S fattyu gerezd fenn a borágon.

A ligetek lombkoronája
Sárgul a nap hévsugarára
S a madarak bújva, lihegve
Szállnak alább az üde helyre;
Csak a zenér ül meg a fészkén,
Zengő ajkát búnak eresztvén.

A levegő némamerőn áll,
Hallgat a lomb, hallgat a fűszál,
Még a fehér nyárfa se reszket, -
Csak hatnidőn nagy, leeresztett
Szárnyaival elcsap előtte
A keselyű zúgva, siivöltve .. .

Minden porszem egy hamu, szikra,
Eget a bérez, éget a szikla
S a folyamok lanyha folyása
Büzhödt, hogy állat se ihassa.
Egy pokol a fold, mely eléget
Mindent, a mi lét avagy élet . . .

Hirtelen, egy perczre, azonban,
Mekkorig a szivere dobban,
Barna, sötét fellegek árnya
Száll a nap égő sugarára.
Tornyosul a déli borulat
S gömbölyegen felkavarognak
Véle a zord, tengeri felhők -
S zivatarrá válnak a szellők.
Dördül az ég hosszú morajjal
S mint a szilaj paripa, nyargal
Rajta a felhő - s robogása
A levegőnek ropogása.
A napok is - összeütődve -
Tűzköveket szórjak a földre.

Reng, nyög a fold, dúlja a villám,
Zúg a vihar, kábul a hullám
A vizeken s ördögi tánczba
Nagy tetemét úgy veti, hányja ! . . .
Szétszakadoznak a vitorlák
És a habok mélyre sodorják
A lebegő, gyönge hajókat -
S őrli az örvény a futókat,
Rettenetes ,,jaj" kel e közben
Mindenfelé a levegőben.
Reng, nyög a föld . . . hull az özönlő
Záporeső, omlik a felhő
S hömpölyög a lezuhanó ár
Tengere a sík, deli rónán.
Bőgve futnak széllyel a barmok
S szarvukon a jég göme csattog;
Csattog ijesztőn, azok aztán
Bódultabban futnak a pusztán.

Reng, nyög az ős, ezredes erdő
S a deli tölgy rengetegen dől
Ágaival messze a völgybe
S mélyre nyomul a puha földbe.
Vihog, eseng, si a madárhad,
Fészke körül szállja az ágat ;
Fészke körül, melyet a villám
Összezúzott már a faágán.
Csattognak az ormon a sziklák,
Omlik a bércz, hányja a szikrát
S a vadakat kergeti, zúzza :
Betör a barlangba, odúba . . .
Szörnyű zsivaly és vadüvöltés
S fuldokoló állati Hörgés
Zúg az idomnélküli zajba,
Mig a pokol dől a kaczajba . . .

Dőlnek a tornyok nagy eséssel
S a paloták tört recsegéssel
Rogynak alá, dul az özön
S nem marad meg a kö a kövön.
Megrendül az emberi lélek
S támad e szó : "itt az itélet" !
Rejtek alá búnak a gyávák
S reszketegen, sápadva várják,
Sorsaikat. . . Míg a szilaj nép
Mámorosan, daczczal előlép
S mert szemein fekszik az éjjel :
Átokkal száll szembe az éggel.
De az igazak s az erősek
Térdre omolván könyörögnek
S énekelik, bízva, remélve :
,,Ha az egész föld megrendülne". ..

És a nagy ég a vihar árját
Csendesíti, majd a szivárványt
Tünteti fel tarka színével -
S kél a derű a borus égen.
Csend leszen a földi határon
S uj derület mind e világon.

Nő, zsizseg a zsenge fü szála,
Megtelik a buza kalásza -
Es a borág gyors eredést vesz :
Uj kötelék kell a gerezdhez.
A viruló réti virágon
Ott rezeg a hajnali álom :
Az ég harmatgyöngye, szeliden,
Mint az örömköny szemeinkben . . .

Egybe megifjadnak a halmok
S bokrain a zöldszinű lombok
Összeborulnak szeretettel;
Ott foly el a csörgedi csermely
A bokor alján s be-bekapja
Ágait és csókkal itatja.
Fenn a tetőn játszi verőfény
Képe lebeg . . . s lágy, susogó szél
Lengeti a fák koronáját
S meghűsiti a liget árnyát.

A madarak víg csevegése
És a zengők zengedezése
Hangzatosán száll fel e közbe
A rezgő fényű levegőbe.

Csendben evez sajka, hajó már.
A délibáb szélt vesz a rónán -
S mint a jövö fénye, reménye,
Káprázattal száll le szemére
A hivő népnek, mely imázva
Néz a derült nap sugarába . . .


Drága hazám! sorsodat értsd meg :
Nyitva a természet előtted !
Itt az igazság, hol az Isten
Dolga előtted rejtve nincsen l

Vasárnapi Ujság, 1861.
 
 
0 komment , kategória:  Fejes István  
Fejes István: Fekete hollója . . .
  2016-02-12 09:15:14, péntek
 
  Fejes István:

Fekete hollója . . .


Fekete hollója az epesztő búnak
Reményem romjain nem örökké mulat;
E sötét napokban bár sok gond keserget,
Homlokomon azért nem ül mindig felleg.
A sas a hollónál, a nap a felhőnél,
Magasság a mélynél, fény a sötétségnél,
Rabságnál szabadság, bosszúnál szerelem, -
Erősebb, igazabb, - övék a győzelem.


Feszítik az ifjat magas, égi eszmék,
Hisz, de kikaczagja szent hitét a kétség;
Szeret egész hévvel s kit szeret, az vonja
Hitetlen kezével az égő pokolba.
Szabadság, igazság igéivel harczol -
S a gaz veri lánczra, szolga üti arczon . . .
Bú gyötört ezt látnom, ezt immár megérnem,
Mégis erős hitem s megújul reményem.


Romokon búsuljak? Építek a helyett,
S ha én nem ihatom a jutalom-kelyhet, -
Gyönyör, élv, ha marad a küzdésben, vágyban :
Áldó könnycseppet ejt gyermekem utánam . . .
Rabságom sirassam? Fölemelem lelkem,
Szárnyakat készítek Dédaluszszal menten -
És örökre vívok föld és tenger ellen :
Ikarusz, a gyermek, követni fog engem!

1864.
 
 
0 komment , kategória:  Fejes István  
Fejes István: Márczius 15-ke 1898.
  2015-03-15 09:27:48, vasárnap
 
  Fejes István:

Márczius 15-ke 1898.

Unokámnak

Zászló lengjen, ima zengjen
Márcziusnak szent napjára;
Lelkünk szálljon villámszárnyon
A szabadság szózatára!

Dalra ifjak, magyar ifjak,
Sastollat fel a kalapra!
Magyarország szabad ország,
Annak van ma ünnepnapja!

Ötven éve ragyog fénye
Márcziusnak a magyarra,
De örökkön tündököljön,
Néped, Isten, azt akarja!

Kössön egybe honszerelme
Minden honfit mint egy testvért,
Nagyapáink, hős apáink
Épen azért áldoztak vért!

Kishitűek, rablelkűek,
Ti tehát most félre onnan,
Hol kitárom az oltáron
Szivemet, mely lángra lobban.

De ti jertek, hívek, szentek,
Kik a honért éltek-haltok.
A kik űzve, vérbe', tűzbe',
Honszerelem őre vagytok.

Hadd dörögjön bérczen-völgyön
A szabadság büszke hangja;
Apja sírján fiú sírván,
Zengje azt a sir visszhangja!

Újra kéljen minden évben
A negyvennyolcz, mint egy eszme,
A magyar szív míg ahoz hív,
Szebb jövője nincs elveszve.

Föl, föl, hívek, buzgó szívek,
Vértanúknak ivadéki,
Régi sírbolt, mint az égbolt
Tavaszfényben hadd nyíljék ki!

Támadjanak, viradjanak
A nagy eszmék újra bennünk,
Mint az ősök, mi is hősök,
Föl a zászlót, ünnepeljünk!
 
 
0 komment , kategória:  Fejes István  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 9 
2017.06 2017. Július 2017.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 10 db bejegyzés
e hónap: 258 db bejegyzés
e év: 1924 db bejegyzés
Összes: 28355 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2884
  • e Hét: 24080
  • e Hónap: 162812
  • e Év: 1015355
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.