Regisztráció  Belépés
marcyt.blog.xfree.hu
Napraforgó a legtöbb lány, ahogy a virág, a fényre vár.Megváltozott az új világ. Szív és lélek, háttérben áll.... forognak a nap felé, pedig felhős az ég. Jánoki Imre
1945.12.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 12 
Fejes István: A rengetegben.
  2018-03-16 05:25:27, péntek
 
  Fejes István:

A rengetegben.


Kalapom levéve, fejemet lehajtva
Járok itt egyedül;
A néma alázat, mely szívem áthatja,
A homlokomra űl,
így járok egyedül.

Ti bérczi fenyvesek fényes koronái,
Tekintsetek reám !
Mint tudja lelkem a fenséget csodálni,
Mint száll felé imám,
Tekintsetek reám !

Ti csörgő patakok a völgy csöndes mélyén,
Arczomra nézzetek !
Büszke sugár nincs most annak halvány fényén,
Remegek köztetek,
Arczomra nézzetek !

Kegyet ki nem keres magát megalázva,
Én otthon az vagyok ;
Homlokomat inkább tövis koronázza,
Mint a kevély nagyok.
Én otthon az vagyok.

A törpe gőg előtt nem hajlik a porba
Verítékes fejem;
Hol olcsó koszorút oszt a világ sorba,
Én ott fölemelem
Verítékes fejem.

Oh ! mégis itt, a hol fejemet lehajtom
A rengeteg ölén;
Hol imámat törve, rebegve sóhajtom,
Boldog itt vagyok én,
A rengeteg ölén.

Szeretem itt látni az igaz nagyságot,
Mely csak az égre néz ;
Mint a sudár fenyő, bár a bérczre hágott,
Egyenes és merész,
Mert csak az égre néz !

Szeretem itt látni azt az örök munkát,
Mely czélra tör híven ;
Mint a völgy patakja, bár hegyeket fúrt át,
Azért mégsem pihen.
De czélra tör híven !

Üdv nektek, üdv nektek, rengeteg csodái,
Ó ! ti dicsők, nagyok !
Köztetek nem tudok egyenest megállni,
Olyan félénk vagyok,
Olyan kicsiny vagyok !

Vasárnapi Ujság 1892. julius 31.
 
 
0 komment , kategória:  Fejes István  
Fejes István: Titanic.
  2018-03-01 07:29:24, csütörtök
 
  Fejes István:

Titanic.


Az égostromló Titanic
Már fekszik a tengerfenéken,
Az ég pedig áll mostanig
Örök magasban, tiszta kéken.
A nap, ki Grönland jéghegyét
Szegezte a merész hajónak,
Mosolygja, hogy nem volt egyéb
A Titanic sem, mint egy - csónak.

Pedig nem is tombolt vihar,
A részeg orkánok pihentek ;
A bősz habok tornyaival
Csatájuk sem volt mennyköveknek.
Álltak a lég hullámai,
Forgószól örvénysírt nem ásott,
Mégis a Titán, bár mai,
Ott van, hol az ős óriások.

Nos, ember, mit csodálod ezt?
Mit állsz a parton megriadva?
Erőidet ezerszerezd,
És olts gyémántpánczélt magadra !
Fel, feljebb még az árboczot,
Edzettebbé hajód aczélját !
Előre nézz, hagyd a romot,
Hogy új hajód kivívja aczélját !

De akkor is, ha nő erőd,
Ha mint ma, több lesz milliószor,
A gőgös czímet letöröld
Hajódról, melylyel együtt úszol.
Nincs óriás, csak a nagy ég
S alatta a mélységes tenger,
De kicsi volt és kicsi még
A tenger és ég közt az - ember!

Vasárnapi Ujság 1912. május 26.
 
 
0 komment , kategória:  Fejes István  
Fejes István: A természetben.
  2017-12-11 09:33:05, hétfő
 
  Fejes István:

A természetben.


Hosszu, unott napok . . . ! szememet megszállja
Gondolatim sötét borzadalmas árnya;
Azon gondolkozom: milly csekély az élet.
Kivált ha az ember jobbat nem remélhet . . .
És e csekélyhez is mennyinek van gondja
(Pedig ezer rész is egyét meg nem toldja . . .
Gondja, osztozása czivódó perekkel,
S gyermek atyja mellett nem él szeretettel.
Azon gondolkozom: szabad-e a lélek?
S a zárt falak között - Isten látja - félek!
Pedig szabad, érzem, . . . ki hát a szabadba,
A nagy természet . . . e kitárt gondolatba!!

* * *

. . . Itt künn van az élet, a természet könyve
Nyitva áll előttem s olvasok belőle;
Lelkemre világot hint mindenik lapja,
- Fényt kölcsönöz neki az örök ég napja, -
Az örök ég napja, melly e hulló levelen . . .
Keblemen is átrezg, hogy az is örök legyen!

Itt künn van az élet, kis madár az ágon
Azt csevegi hozzám: lesz még boldogságom;
Cseveg, cseveg, aztán kis fészkébe szállva
Kicsinyeit sorban eteti, táplálja;
Majd szárnyát terjeszti éjre mindenik felett,
S ugy örül a szivem, hogy van illyen szeretet!

Itt künn van az élet, a vidámság szárnya
A bánatos keblet s szivet is megszállja;
A völgy dalt zeng, a bércz e danára hallgat,
Zengne ő is, de ám illy lágyan nem dallhat. -
Majd felzug ha éri a villám csattogása,
Sodorván az erős tölgyeket is rakásra.

Bársony vánkosára a zsizsegő fűnek
Fejemet lehajtom, hol körömbe gyülnek
Szines lepék szállva virágrul - virágra,
Ajkukat förösztvén kedves illat-árba.
Majd a szellő rámhajt egy-egy megterhelt méhet , . .
S kit a munka lankaszt - pihenve ujra éled!

Fenséges természet . . ! mi dicső itt lenni!
Mi az égig ragad - csak a gyönyör mennyi ! . . .
A csermely habjával játszó napsugára
Fel-felakad a zöld-lombos bokorágba.
Lombos bokorágba, melly alul zengő dala
Hangzik a madárnak - imádkozván általa.

Távolabbrul csöndes furulyaszó hallik,
- A jó öreg juhász szive már nem zajlik -
Csak fú a tilinkón, a gyerek meg nézi
Szegény öreg apját s majd meg nem igézi;
Hej! dehogy igézi, hisz szeme könynyel telék, -
Eltanulná a dalt, de nincs ki megértené!

Soh se busulj Bandi! - szól az öreg hozzá, -
Bizony megszomjaztam, egy kis vizet hoznál!?
Bandi szótlan indul . . . s a forráshoz érve
Egyet sóhajt, aztán más ötlik eszébe.
S mi eszébe ötlött, hirtelen dalba olvad,
S megmeritve kalapját visszafelé ballag.

Boldog egyszerüség! . . . hol a szivnek vágya
Álomban sem szállna elérhetlen ágra.
Hisz a kis bokorban még több boldogság van,
Nyugot ez a csendben, az a vihar-árban!!
Maradj itt hát lelkem, maradj itt mindörökre,
A szent természetet daloddal dicsőitve!

Fenséges természet, lelkem szabadsága! . . .
Mit vigyek templomod égi oltárára?
Gondolatom, melly csak homályos, emberi,
Szárnyszegve hull vissza, nem tud megérteni!
De érzem, hogy egyszer kielégit tégedet
Benned élő szivem, melly most hisz, remél szeret ! !

Vasárnapi Ujság. 1859. november 27.
 
 
0 komment , kategória:  Fejes István  
Fejes István: Jeruzsálem .
  2017-02-01 08:23:10, szerda
 
  Fejes István:

Jeruzsálem .

I.

A büszke templom földre omlott,
Ledőlt az égbe nyúlt torony;
Az oszlopos fal, íves homlok,
Lerogyva, - bukva, a poron.
Az Isten háza meggyalázva, - -
Ölts gyászt, ölts gyászt Sión leánya!

A templom szent edénye hol van?
Hol az ezüst, arany kehely?
Mind a mi szent volt, Babilonban,
Itt csak a feldúlt, puszta hely.
Az oltár is széttörve, hányva,
Gyászolj, gyászolj Sión leánya!

A templom őrei feküsznek
A rom felett, a föld alatt;
Hősök voltak, gyáván nem estek,
Annak jaj, a ki megmaradt;
A kit hurczolnak vasba', lánczba', -
Jajgass, jajgass Sión leánya!

Zsarnok kezétől a pogánynak
Kő nem maradt meg a kövön.
A szentek mennyin elhullanak!
Hogy folyt a hősi vér-özön!
Mind az egész nép rabigába;
Gyüljön Sionig keserved árja,
Sírj, sírj, sírj ó Sión leánya!

II.

A Jehova népe ott ült Babilonban,
Terhes rabigában, gyászos siralomban:
A szűz nem epedt, hogy mirtuszfa kihajtson.
S meddő ha maradt, úgy volt boldog az asszony.

Fűzfára akasztva függöttek a lantok;
Hallgattak az ifjak, hallgattak az aggok.
Nem zendüle ott fel a Sioni ének
A dalnokok ajkán, kik gyászban ülének.

A föld virulása ott őket epeszté,
A nap ragyogása kétségbe süllyeszté;
Mert nem feledék el a puszta Siont,
Az isteni oltárt, az isteni hont!

III.

Épülj fel újra Jeruzsálem!
Zendülj meg völgy, kiálts halom!
Legyen dicséret a Sionban,
A pusztákon kedv, vigalom!
Emelkedik az Isten háza,
Vigadj, vigadj Sión leánya!

A seregek ura hatalmas,
Ő bírja a király szívét;
Ő rendelé: "ne bántsd e népet,
Ne sújtold a törvény hívét" -
És széttörött a nép igája,
Örülj, vigadj Sión leánya!

Az eltiprott eszmék dicsőbben
Kelnek ki a romok alatt,
Ha öntözi könnyével a nép -
És nem feledt, és hű maradt.
ÉI még a népek Jehovája,
Örülj, vigadj Sión leánya!

A Jehova erős, hatalmas,
Épít keze, ront ostora;
Ne feledd ezt el Jeruzsálem,
Ne dúljon több viszály soha!
Most fel kicsiny, nagy, új imára,
S új dalra te Sión leánya!

Vasárnapi Ujság 1866.
 
 
0 komment , kategória:  Fejes István  
Fejes István: Boldog új esztendőt!
  2017-01-01 00:12:06, vasárnap
 
  Fejes István:

Boldog új esztendőt!


Jó napot, magyarok, s boldog új esztendőt!
íme, megértük a tavalyi jövendőt;
Haj, de nagyon vártuk, haj, de sóhajtottunk,
Addig-addig végre csak belejutottunk.
Mint egy nehéz álom felnyílt szemeinkről :
A múltnak nyomása lehullt lelkeinkről
S szabadon lélekzve várjuk a jövendőt .. .
Boldog új esztendőt!

Az elmúlt esztendő naptárát bezárva
Többihez teszszük a mestergerendára,
Záporeső, tűzvész, jégcsapás, mi benne
Fekete tentával fel vagyon jegyezve, -
Legyen tanúságul majd az ivadéknak,
Hogy ennyi bú közt is hitünk meg nem ingadt;
Sőt reménnyel várunk kedvezőbb jövendőt . . .
Boldog új esztendőt!

Zimankós idő járt s a szilaj mennydörgés
Ijesztőn hatott ránk, mint a halálhörgés;
De erős tornyunknak villámhárítója
A tüzes mennykövet könnyedén leszórta.
S imádkozva állunk a magas Sionon,
- Oly közel van az ég, de ránk mégsem omol
Imádkozva állunk, várjuk a jövendőt . . .
Boldog új esztendőt!

Bölcsességünk kövét egy erős sziklával
Növelte az ég ez ó-év elmúltával :
Hogy a szilárd jellem s igazi kitartás
Drága gyémántkövén megtörik a gazság;
S hogy a jog, igazság szent lelkesedése
Áldást hoz az égből a kesergő népre.
Áldást hoz az égből s egy dicsőbb jövendőt . .
Boldog új esztendőt!

Szeretnétek úgy-e a jövőbe látni?
Hogy fog a sültgalamb majd szájunkba szállni?
Nézzétek a múltat, ez az emberé már,
A világ kereke ezután is úgy jár.
Buzdítson tettekre az ősök példája,
Ez az ember tiszte : dolgozni javába'.
A többi : nyugottan várni a jövendőt . . .
Boldog új esztendőt!

A haladók előtt kitűzve a zászló,
Előre, előre!, ez rajta a jelszó;
Ott lobog selymén az erény koszorúja,
Újra feltűzte rá védangyalunk ujja.
Siessünk elérni, s kik maradnak veszteg,
Ez uj esztendőben bizonynyal elvesznek;
Teremtsünk magunknak önmagunk jövendőt . . .
Boldog új esztendőt!

Fényes hajnal s nappal nincs éjszaka nélkül,
Szivárvány mosolyog borulatos égrül :
Küzdelem után nyer a diadal éltet,
Magunkban s kívülünk legyőzve a vétket.

Elkábul a gyenge, elcsügged a gyáva
S az erőst megtartja hite, igazsága -
S nyugodt öntudattal várja a jövendőt . . .
Boldog új esztendőt!

Fényes hajnal néz rád, kedves hazám népe!
Derült nappá váljék ez a jövendőbe;
Hagyjon el az éjjel, hagyjon el a bánat,
Csak a honszeretet maradjon meg nálad.
Honszeretet fénye fényesebb a napnál,
Nincsen annak árnya és soha le nem száll;
Ez lövelli reánk a legszebb jövendőt . . .
Boldog új esztendőt!

Jó napot, magyarok, s boldog új esztendőt!
íme, megértük a tavalyi jövendőt;
Addig-addig vártuk, addig sóhajtottunk,
Isten kegyelmével míg belejutottunk.
Mint egy kínos álom felnyílt szemeinkről :
A múltnak nyomása lehullt lelkeinkről
S várva várja keblünk a szabad jövendőt . . .
Boldog új esztendőt!

Vasárnapi Ujság 1861.
 
 
0 komment , kategória:  Fejes István  
Fejes István: Sötét felejtés . ..
  2016-12-16 07:36:00, péntek
 
  Fejes István:

Sötét felejtés . ..


Sötét felejtés néma álma,
Ringasd el fájó lelkemet;
Ne mondjon dalt zokogva, sirva,
Ő róla az emlékezet.

Oszoljék a ködökbe szállva
Borongó szívem sóhaja;
De a keserv hangját miatta
Ne hallja meg senki, soha.

Megtorlom a hűtlen szerelmet,
Emlékivel harczot vívok:
Könny és sóhaj helyett jelöljék
Hideg hullákkal telt sirok.

Feledni mindent! - szomjú ajkam
Feliszsza búmnak tengerét,
S bár benne veszszek, őt sikoltva
Nem csap szívemből árja szét.

Egy szív kirablott édenéért
Pedig sirhatna bánatom,
De e koldus porontyot inkább
Megfojtom és elaltatom.

Büszkén, daczolva a világgal,
Ha úgy szerettem egykor öt,
A sirt is úgy ásom nevének,
S úgy temetem a hitszegőt.

Oh! ha nyugodnék lenn a földben
Porában is igaz szíve,
Virággal volna hintve sirja,
Fényes, kitetsző messzire.

És lelkem a virágra szállva
Szivná az édes illatot,
S mámorban ittasulva látna
Ott is egy fényes csillagot.

És zengené: hű szerelemnek
Az örökélet is kevés ! . . .
Most ? - szava nincs; a hűtelent hadd
Temesse el a - feledés !

1877.
 
 
0 komment , kategória:  Fejes István  
Fejes István: A hova én öt . . .
  2016-12-14 07:10:17, szerda
 
  Fejes István:

A hova én öt . . .


A hova én őt eltemettem,
Megmozdul egykor az a sir;
Egy ködalak kiszáll belőle
És nevemen könyörgve hiv.

Oh, mert a sötét feledéstől
Reszketni fog hiu szive,
S a csábkezet, a mely nyakán csügg,
Mint a kigyót ugy tépi le.

Arczát a sápadás elönti,
Szemében megtörik a fény,
A nap sugara vérbe' száll rá,
S rémekkel üldözi az éj.

Már árnya lesz csak önmagának,
S igy fog könyörgni énnekem,
Hogy mentse meg a kárhozattól
n, sóhajom, énekem.

így lesz, tudom ; - s a gyötrelemmé,
Pokollá vált gyönyör helyett,
Zokogva fogja költögetni
Az én megölt szerelmemet.

Akkorra mégis tartok egy szót,
De csak az Isten hallja meg ;
Ima lesz az, hogy hitszegését
Feledje el, bocsássa meg!

1877.
 
 
0 komment , kategória:  Fejes István  
Fejes István: A feltámadás.
  2016-10-10 05:39:21, hétfő
 
  Fejes István:

A feltámadás.

I.

Hirdetve a feltámadásról
Vigasztaló beszédeket,
Könnyben förödni láttam olykor
Híveim közt nem egy szemet.

Mért sírtak ők? Halottjaiknak
Emléke lengte volt körül;
Az élet képe, mit kihoztak
Szavaim a sirok közül.

Ott volt a lányka fényes arcza,
Kigyúlva még szerelmeden,
És győzve már a síri harczba'
Az örök hűség képiben.

Ott volt, kiben veszted világod',
Házad, családod angyala;
Hű nőd, feled, a szent, az áldott,
Ott volt, - rád intve mosolya.

Ott volt apád, te gyönge gyermek,
A lángszivű, erős karú;
Mutatva még könnyes szemednek:
Hogy' - s hol terem a koszorú?

Ott volt, ki megmosott könnyével,
Te árva szűz, édes anyád;
Zokogva most veled s kezével
- Mit más nem, - fátylat téve rád.

Ott volt csengő, vidám szavával
A kis fiú, a kis leány:
A rengő bölcső, angyalával,
Eged' mutatva mosolyán.

Ott voltak ők is, az enyémek ;
Az én megtört szívű Marim, -
(Ah! halva tartom csak enyémnek!)
Két gyermekemmel karjain . . .

És sírtam én is; könyben égve
Fordult szemem az ég felé,
Hol három angyal, újra élve,
Imám', szavam' helyeselé . . .

De hát való ez? - most magamban
Visszadöbbenve kérdezem.
Mire kell újra, hogyha úgy van,
E mostani, rab-életem?

Te nő, ki csábbal lánczra vertél,
És most kaczagsz gyötrelmemen,
Ha nyugoton te is letűntél,
Fölkelsz-e te is keleten?

És átkod érdes, szörnyű hangja,
Mely itt elűzi nyugtomat,
Ott is beér, hogy megzavarja
Világ-felejtő álmomat ?

S gyűlöleted, mely összezúzott,
Tart ott is, - oh te szívtelen?
S lelked, mely sátán vérbe' forrott
Üldözni fog-e végtelen ? . . .

Feltámadás! - oh, égi eszme !
De miattad megtagadom;
Csakhogy te légy örökre veszve,
Hadd veszszen minden angyalom !

II.

Az örökléthez annyi szállal
Volt kötve már szegény szívem;
De hogy hitemet megtagadtam,
Széttépve mindaz, s elszakadtan
Bolyongok még a földíven.

Éltem mint bomlott óra-inga
Nincs egybekötve semmivel;
Nincs mit keresnem fenn az égben,
Nincs mire várnom ama Végben,
Mit kedvesim sirja jelel.

Legyen örökre veszve minden !
Az ég, a föld, a csillagok!
S te három angyal, estelenként,
Sirhalmodig rejtsd el az ösvényt,
Nem támad fel, a ki halott!

Ne várj, Mari, dobd el szerelmed'
A semmiség vak éjiben;
Boldogtalanságunkra, melyet
Szívünkre mért a földi végzet,
Ott van vigasz, a semmiben.

Éltem reményi, szép leányom,
S te lángszívű, okos fiam,
Kik karomon elszenderedve
Mentetek örök éjetekbe,
Hol hit, remény, minden kihal: -

Ne várjatok ti sem; a csók, ah,
Melylyel lezártam ajkatok',
Az volt a végső, az utolsó,
S mellettetek majd egy koporsó
Lesz még, - de még se várjatok!

Nincs semmi, semmi; szétszakadt már
Bennem az érzés, gondolat, ,!
Mely ápolt sirotokra szálla
És hamvatok felett megállva
Fölkeresett a föld alatt.

Nincs semmi, semmi; álmaimban
Sugárba' fördött arczotok
Hiába száll, hiába, vissza,
Mert tagadásom elriasztja, -
Ne jöjjetek, ne várjatok! . . .

De úgy van-e? - Ismét magamban
Szent lángra gyúlva, kérdezem.
Szívünknek égi szép világa,
Elvész az is a pusztaságba',
Hol a halál a Végtelen ?

S a szerelem lágy, zönge hangját
Suttogni, szólni édesen,
Elringató, kéjes danául,
Szép kedvesemnek ajakárul
Nem hallanám már sohasem?

S szívem, mely a sötét világtól,
Hol szeretet nincs, elriad,
Végkép' ki van tagadva onnan,
Hol gyermekemnek szíve dobban,
S a hol velük, Marim, te vagy?

Ah! - úgy-e?- Könny csordul szememből,
S e könnyben felcsillan hitem;
Oszlik, derül lelkem borúja,
És látlak, oh, s csókollak újra,
Hű kedvesem s két gyermekem!


Feltámadás, - ah, égi eszme,
Ismét szívemre ölelem.
Szállj, gyűlölet, az örök éjbe,
S maradjon fenn, örökre élve,
A szeretet, s a szerelem!

Vasárnapi Ujság 1875.
 
 
0 komment , kategória:  Fejes István  
Fejes István: A fenyvesek közt.
  2016-05-13 06:52:32, péntek
 
  Fejes István:

A fenyvesek közt.


Ott a széles rónán, az alföldi tájon,
Úszik már a nap a tenger délibábon,
S merre szemefényét szétveti a sikra,
Az aranyos kalász pattog mint a szikra,
Barnapiros arczu deli kaszás ember
Törli verejtékét már a kora reggel;
Hűsre, pihenőre hasztalan is vágynék,
A mennyit maga vet, annyi ott az árnyék.

Ott pedig a Tátrán, hol a sziklaormok
Fölfelé merednek, mint a bástyatornyok ;
Hol sűrű fenyvesek sörénye merészen
Köröskörül őrt áll minden hegyi résen ;
Itt a magasságban, mint a fáklya fénye,
Most lobban ki a nap a hegy tetejére,
S megtörve sugarát a temérdek fenyves,
Mint szárnyaszegett sas, csak a bérczen verdes.

Föl hát, föl a bérezre ! föl a hegy ormára !
A nap kocsijának üljünk a bakjára,
S lelógatva lábunk, onnan nézzünk széljel,
Mint a nap is szokta lángoló szemével.
Itt a Kárpáttetőn nem is lehet másként,
Maga az ember is nő itt óriásként;
Keble dagad büszkén, szemefénye villan,
Az éghez, a naphoz, ám, olyan közel van.

Lent foly a mélységben az iramló Poprád,
S mint egy ezüstkigyó tátogatja torkát;
Tajtékozó habja a sziklára locscsan,
Aztán lelapulva gyorsan tova csoszszan.
A zöld erdők között fehér csikók mása,
Völgyi-hegyi utak tünde kanyargása;
Bolygó ember rajtok: féreg, egy porszemnyi,
Még najyobb magasból ha tekinted ? - Semmi!

A hegytekerőkben, mint a csigaházak,
Villognak a fából összerovott házak ;
Kéményük azért nincs, mert itten mindenki,
Mint a böjti csiga, füstölve telel ki.
A hig levegőben, a tetőkön járva,
Kiszállna a népség, mint a hegyi pára ;
De szerencse, hogy van, mi a honhoz kösse,
S ez faluja tornya, meg a háza füstje.

Óh meg, óh meg a szép, a gyönyörű látvány,
Mikor a napsugár ott csillog a Tátrán ;
Hóba' fördik ott fenn, de alant a mélybe
Szép tavaszt varázsol tiszta verőfénye.
Kiterül előttünk a mesék csodája :
Hegyi mezők s rétek tarka pántlikája,
Mint a selyem habja, mint a bársony sodra,
Káprázó szemünket csak magára vonva.

Délibábos rónák megtermett leánya,
Ej, ha ilyen csokrot köthetne hajába!
Gyöngybuza ugy is van annyi apja földjén,
A mennyit itt e sok szép pántlika-föld ér.
Kilátás a szép, szép, fenséges e tájék,
Hanem engem mégis busit a sok árnyék;
Édes magyar hazám, ha örülsz a szépnek,
Kenyeret, kenyeret e hozzád hű népnek!

1889.
 
 
0 komment , kategória:  Fejes István  
Fejes István: Vihar előtt, vihar alatt és vihar után.
  2016-04-02 19:26:46, szombat
 
  Fejes István:

Vihar előtt, vihar alatt és vihar után.


Éget a nap vakmelegével
S tikkad a föld szörnyű hevében;
A hegyi források apadnak,
Dús erei főidbe szakadnak,
Mint a könnyár benn a kebelben -
S megreped a föld a teherben.

Égeti a szomj a mezőket,
Fáradt arczán a verítéket
Törli a munkás : szakad egyre
S nézi határát epedezve
Asszu kalász leng a határon
S fattyu gerezd fenn a borágon.

A ligetek lombkoronája
Sárgul a nap hévsugarára
S a madarak bújva, lihegve
Szállnak alább az üde helyre;
Csak a zenér ül meg a fészkén,
Zengő ajkát búnak eresztvén.

A levegő némamerőn áll,
Hallgat a lomb, hallgat a fűszál,
Még a fehér nyárfa se reszket, -
Csak hatnidőn nagy, leeresztett
Szárnyaival elcsap előtte
A keselyű zúgva, siivöltve .. .

Minden porszem egy hamu, szikra,
Eget a bérez, éget a szikla
S a folyamok lanyha folyása
Büzhödt, hogy állat se ihassa.
Egy pokol a fold, mely eléget
Mindent, a mi lét avagy élet . . .

Hirtelen, egy perczre, azonban,
Mekkorig a szivere dobban,
Barna, sötét fellegek árnya
Száll a nap égő sugarára.
Tornyosul a déli borulat
S gömbölyegen felkavarognak
Véle a zord, tengeri felhők -
S zivatarrá válnak a szellők.
Dördül az ég hosszú morajjal
S mint a szilaj paripa, nyargal
Rajta a felhő - s robogása
A levegőnek ropogása.
A napok is - összeütődve -
Tűzköveket szórjak a földre.

Reng, nyög a fold, dúlja a villám,
Zúg a vihar, kábul a hullám
A vizeken s ördögi tánczba
Nagy tetemét úgy veti, hányja ! . . .
Szétszakadoznak a vitorlák
És a habok mélyre sodorják
A lebegő, gyönge hajókat -
S őrli az örvény a futókat,
Rettenetes ,,jaj" kel e közben
Mindenfelé a levegőben.
Reng, nyög a föld . . . hull az özönlő
Záporeső, omlik a felhő
S hömpölyög a lezuhanó ár
Tengere a sík, deli rónán.
Bőgve futnak széllyel a barmok
S szarvukon a jég göme csattog;
Csattog ijesztőn, azok aztán
Bódultabban futnak a pusztán.

Reng, nyög az ős, ezredes erdő
S a deli tölgy rengetegen dől
Ágaival messze a völgybe
S mélyre nyomul a puha földbe.
Vihog, eseng, si a madárhad,
Fészke körül szállja az ágat ;
Fészke körül, melyet a villám
Összezúzott már a faágán.
Csattognak az ormon a sziklák,
Omlik a bércz, hányja a szikrát
S a vadakat kergeti, zúzza :
Betör a barlangba, odúba . . .
Szörnyű zsivaly és vadüvöltés
S fuldokoló állati Hörgés
Zúg az idomnélküli zajba,
Mig a pokol dől a kaczajba . . .

Dőlnek a tornyok nagy eséssel
S a paloták tört recsegéssel
Rogynak alá, dul az özön
S nem marad meg a kö a kövön.
Megrendül az emberi lélek
S támad e szó : "itt az itélet" !
Rejtek alá búnak a gyávák
S reszketegen, sápadva várják,
Sorsaikat. . . Míg a szilaj nép
Mámorosan, daczczal előlép
S mert szemein fekszik az éjjel :
Átokkal száll szembe az éggel.
De az igazak s az erősek
Térdre omolván könyörögnek
S énekelik, bízva, remélve :
,,Ha az egész föld megrendülne". ..

És a nagy ég a vihar árját
Csendesíti, majd a szivárványt
Tünteti fel tarka színével -
S kél a derű a borus égen.
Csend leszen a földi határon
S uj derület mind e világon.

Nő, zsizseg a zsenge fü szála,
Megtelik a buza kalásza -
Es a borág gyors eredést vesz :
Uj kötelék kell a gerezdhez.
A viruló réti virágon
Ott rezeg a hajnali álom :
Az ég harmatgyöngye, szeliden,
Mint az örömköny szemeinkben . . .

Egybe megifjadnak a halmok
S bokrain a zöldszinű lombok
Összeborulnak szeretettel;
Ott foly el a csörgedi csermely
A bokor alján s be-bekapja
Ágait és csókkal itatja.
Fenn a tetőn játszi verőfény
Képe lebeg . . . s lágy, susogó szél
Lengeti a fák koronáját
S meghűsiti a liget árnyát.

A madarak víg csevegése
És a zengők zengedezése
Hangzatosán száll fel e közbe
A rezgő fényű levegőbe.

Csendben evez sajka, hajó már.
A délibáb szélt vesz a rónán -
S mint a jövö fénye, reménye,
Káprázattal száll le szemére
A hivő népnek, mely imázva
Néz a derült nap sugarába . . .


Drága hazám! sorsodat értsd meg :
Nyitva a természet előtted !
Itt az igazság, hol az Isten
Dolga előtted rejtve nincsen l

Vasárnapi Ujság, 1861.
 
 
0 komment , kategória:  Fejes István  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 12 
2018.04 2018. Május 2018.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 10 db bejegyzés
e hónap: 210 db bejegyzés
e év: 1413 db bejegyzés
Összes: 31310 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 6972
  • e Hét: 11465
  • e Hónap: 180152
  • e Év: 1015073
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.