Regisztráció  Belépés
marcyt.blog.xfree.hu
Napraforgó a legtöbb lány, ahogy a virág, a fényre vár.Megváltozott az új világ. Szív és lélek, háttérben áll.... forognak a nap felé, pedig felhős az ég. Jánoki Imre
1945.12.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 18 
Ágh István: Vers haza
  2017-05-09 08:59:47, kedd
 
  Ágh István:

Vers haza


Betűk, tintaeres ujjnyomok
érkeznek törött leveleken:
Mi megvagyunk. -
Ne csak a létezést tudassátok velem.
Ami elmúlt nem elég,
hogy mindent megértsek.
Körtefa, kút, emlékem csupa jég,
fényükön kívül élek.

Órákhoz idomult forgalom fölött
nézem a füsttel kékített ködöt,
nehogy az ablakot betörjem,
hátratett kézzel magam lekötöztem.
Tehetetlen a szeretet ha már
sorsotok nekem nem jutott örökbe.
Ami röptével minket összekötne
hol az a szélvész, hol az a madár?
 
 
0 komment , kategória:  Ágh István  
Ágh István: Utószó
  2017-05-06 06:52:42, szombat
 
  Ágh István:

Utószó


Csizma kellett volna, zsíros közöny,
lábnyomom pocsolyavíz tölti föl,
bugyborog azonnal, mint a mocsár,
fűvel, növénykóccal zsúfolt a sár.
Hát visszajutottam, csúf társaság,
varjúraj, lakatlan, csünt szilvafák,
láthatáron túl is tanyák, kutak,
buta ebek őrzik nyomorukat.
Mégis laknak erre, mégis haza,
áll penésszel meszelt vakablaka,
s elterül a hírhedt kerékkötő,
végig vízszintesre nyomott mező,
hizlal barmokat, pénzt, vásárra dob
ifjúságot, emészt talentumot.
Laktam már, ismerem természetét,
három napra jöttem, éppen elég,
jó gyümölcsöt sem ad, szégyenkezem,
meglógni lehet csak, búcsúzni nem.
 
 
0 komment , kategória:  Ágh István  
Ágh István: Életfa
  2017-04-22 07:00:47, szombat
 
  Ágh István:

Életfa


Tükrös tavasz közeledik,
fám fölülről fényesedik,
madár szól a felső ágán,
koronája szivárványán,
első szava bimbót hajt ki,
nekem se szabad hallgatni,
másik szavára virágok
nyílnak, sípolok virágot,
harmadik szavára gyöngyöt,
serkentünk zöldpihés gömböt,
gyöngyöcskét gömbbé, gyümölccsé,
mintha tél se lenne többé.
 
 
0 komment , kategória:  Ágh István  
Ágh István: Óhaj
  2017-04-10 08:33:43, hétfő
 
  Ágh István:

Óhaj


Lírai szenvedély híján üres a vers,
szerelem nélküli hasztalan az élet,
magára hagyott kisgyerek sírdogál
bennem, elvesztett játékai végett,
elgurult labdája miatt az egész
földkerekséget kellene megtalálnom,
s kezébe adni újra, hogy ne fájjon
hiánya, s játsszon, játsszunk költeményt.
 
 
0 komment , kategória:  Ágh István  
Ágh István: Másnap
  2017-03-19 07:15:01, vasárnap
 
  Ágh István:

Másnap


Fejemnél pohár szóda.
Ruháim széjjelszórva.
Vergődő gúnár az ingem,
ott lóg az ajtókilincsen.

Agyam, torkom kiszárad,
susog a láz, a bánat.
Füst levelezik számból.
Elfogyok mint a kámfor.

Szólok magamhoz, hangom
olyan messziről hallom,
idegen beszél hozzám,
rekedten és mogorván.

Félve lesek magamra:
csak játszani szabadna
ilyen sovány karokkal,
mint gyereknek a bottal.

Erre a vékony vállra,
mint erőtlen fűszálra
lepke való, ökörnyál,
könnyű - maga is fölszáll!

De szívem megszakasztom,
zsúfolt kocsmákba hajtom:
férfiak, nők berúgva
dőlnek a bádogpultra,

nyüzsögnek csapon, poháron,
mint méhraj édes ágon.
Anyakirályné pilledt
szemekkel táncba intett.

Szivárvány sugarakkal
föltollazott a hajnal,
keringtem körülötted
világ, mint szárnyas angyal.
 
 
0 komment , kategória:  Ágh István  
Ágh István: Távoli ablakok
  2017-03-07 05:58:21, kedd
 
  Ágh István:

Távoli ablakok


A hideg sár fénye térdemig ér,
térdemtől fölfelé telehold rezesít,
hívnak távoli ablakok
távoli ajtók,
távoli hangok,
kutyaugatás csattog a nyárfasoron.

A fölijesztett kismadár útját
állva meglesnem nem volt elég,
idegen párnákra hajtom fejem,
mint kinek hazája sincs
hajamba tüske bújik,
teherautó ponyvája alatt
nyirkos köpenyben ülök,
korhad az erdő ködös éjjel,
menedék után néz a vad is,
az ember kényelmet akar.

Jobb lenne fényes helyeken,
békesség világítana belém,
nem eső, nem szegények foga-dühe,
lemaradok a jó ebédről,
nem bújok finom ruhába,
nem diszítenek muskátli-szarvak
alkonyi teraszon, sör fölött.

Pályám szabadságot ígér a szemnek,
a szívnek új igazságot ígér,
mániás életemet porba vagy kőbe írom-e
sose tudom,
elvásott cipőkkel adózok
hazám földjének -
egyszer odaadom bőrömet is,
sovány vagyok,
mesékké válik húsom és erőm.
 
 
0 komment , kategória:  Ágh István  
Ágh István: Szívem alatt
  2017-03-04 10:12:47, szombat
 
  Ágh István:

Szívem alatt


Megtanultam a jövendőt,
mint gyönyörű színdarabot.

Kizöldelltek új játékok.
Könnyeztem a rajongástól.

Szabad madárrajok között
tükrös palotákat hittem.

Úgy kell lenni, úgy kell lenni! -
hadarta az úttörődob.

Meleg, piros búzahalom,
tavacskám, fürödtem benned.

Aztán kiapadt a padlás,
földje cserepessé száradt.

Kapunk mögé hallgatóztak
ideg-pattogású csöndbe,

a zseblámpák világával
ütötték fehér kutyánkat.

Börtön lett az éjjel árnya,
nehéz titok a lakásom,

szívem alatt iskolapad,
mint satupad, sivár deszka.

Látványát már alig látom.
Fájdalmát sose felejtem:

háziállatokhoz illő
gyávaságom megidézi,

önzésem is őt idézi,
hűtlenségem visszahozza,

hamisítja igazamat.
Ne büntessetek meg érte!
 
 
0 komment , kategória:  Ágh István  
Ágh István: Skarabeusz-szemű
  2017-02-06 08:35:29, hétfő
 
  Ágh István:

Skarabeusz-szemű


Folyóval vágom el utadat
ha farkaskutya vagy
távozz tőlem házadba
ha csőalakú vagy
levegőt célzol énbennem
hajlítsd be magadat
ha férfi add meg magadat
ha csonton borjúfej vagy
nem lelsz anyára énbennem
ha hölgy vagy hűtlened leszek
heggyel vágom el utadat
ha birodalmak súlya vagy
te farkaskutyák orra vagy
te csövek üressége vagy
te férfi ak bukása vagy
te hölgyek hanyatlása vagy
te borjak pusztulása vagy
nem lelsz anyára énbennem
távozz tőlem házadba
hajlítsd be magadat
ki szem mögötti árny ha vagy
skarabeusz-szemű sötétség
 
 
0 komment , kategória:  Ágh István  
Ágh István: Fejem fölé
  2017-02-05 16:45:20, vasárnap
 
  Ágh István:

Fejem fölé

I. 

Államat hab köti fel, vas alá
tartom, istenem hol csavargok én?
hamarabb csorbulnak a zsilettek,
de hajam könnyen ápolom, valahol
mindig megvágom arcomat,
vetésnél gyorsabb körmöm,
talán egy kurva műve volt
ez az örökös frissítkezés,
ki vágyakozna szarvasokra,
mikor késik a villamos,
talán boldog lehetnék,
ha nem félnék belefeküdni a földbe,
tudja a hold, s a fűevők lehelete szél,
én már nem boldogságra vágyom,
kihidegedtem, fejemről
valami hatalmas karimával
csorgatok lábam elé fényt, esőt,
míg a korai levendula-szappan
szagosítja a tömeg árterét,
egy láthatatlan nő ölében állok.

II. 

Fejem fölé magasul a homály,
sűrű irhát sarjaszt, hosszú éjt,
és jön az idő másvilága, voltam én
belül, alatt, mögött,
ki jár? micsoda billegés az ott?
aki rám szól egy barlangba kiált,
dideregtem a szájszélek körül,
törvényt sért aki fázik, tudtam én,
sápadt lesz mint az igazoltatás,
kibelezett csengők a kapukon,
kilincs, melytől minden sziréna szól,
csak nyálból, csontból terem oltalom,
micsoda sötét billegés az ott?
már kisebb mint egy meglógó bogár.

III. 

Itt ez a belülről kizárt,
alulról hangos szálloda
ráfagyasztja öt betűjét
szemöldököm ívére, itt
mindig mások visszhangja jön,
s elfordul mint a folyosók,
lerakják ablakom alá
a részegek pajzsaikat,
kalapjukba fogózva mennek,
de lábujjhegyen állok itt
célpontodnak, közelgő csillag.

IV. 

Valaki jár, valaki jár,
kérdezem én vagyok-e?
vissza lábához, vissza,
térdelni térdeire, beburkolózni vele,
valaki jár, valaki jár,
kérdezem ő lehet-e?
kívülről bezárva vissza,
kérdezem én vagyok-e?
tükörből bújik belőlem,
füstöm szakadéka csupán?
talán leül és elragad innen,
valaki jár, valaki jár,
kérdezem ő lehet-e,
ha szakállam árnya nyakán?
vissza lábához, vissza,
térdelni térdeire, beburkolózni vele.

V. 

Édes vizektől elcsalt
tengeri szélbe, sóval
kiverte bőröm, elhervasztotta
kabátomon a nagyfejű rózsát,
csodáltam
semmiből elevenedő táncát, gerince
ívét, egyszerre vizen, parton,
elémszökött, eltűnt, játszott
a párolgó víz bogarával, madár
a habbal, néven
szólított, csak egy
sirály hullt ki az égből,
isten istenem, foszló
rózsámmal romló álmom,
kialudnám belőle magam,
de itt áll
felnyíló szemhéjam között, kísértet
árnya nélkülem, karommal
összekötözve, párzás
tízujjú lábnyomában, hasáról
leválva, hajába borulva,
hajából kihajolva, hasára
simulva hajszolom, mintha
táncolnánk összekötözve,
egymásba vesző hullámok robajában.

VI. 

Idegen folyótól a hegy havas
csúcsára szállna most,
menne ahova nem mehet, a hegy
elsőhavas csúcsára támaszkodna most,
mert a hó olyan közeli szívéhez,
a felhők szárnyaihoz,
menne ahova nem lehet, idegen
folyótól hegyek csúcsaihoz,
a hajnal művelte vele, idegen,
idegen folyónál állna most,
a hegy elsőhavas csúcsára menne,
ahova nem lehet, szállna és támaszkodna most,
mert a hó olyan közeli szívéhez,
amíg nem mehet csúcsaihoz,
idegen folyótól szállna szívéhez,
a felhők szárnyaihoz.

VII. 

Szántottam ferdén fölfelé,
templomtoronynál magasabb
lombokat kondítottam,
zöld diós harangjaimat,
szálltam még fülig kopaszon,
csupaszon sem boldogtalan,
elhagyott pulik fogsora,
gyöngyözött harminckét fogam,
szálltam és másztam mintha fönn
sosem nyugodna le a nap,
szakadék fölött bennem
iszonyúbb szakadék hasadt,
és nézek hányingeresen
tériszonyom csúcsáról alá,
szédülök, jaj, leszédülök
vásott talpam alá.

VIII. 

Országot lépek kőbe,
házat, hazát,
apátlan,
nőre, barátra éhes,
mohasubás,
muslicák fátylában
bejárom Boszniát,
haza,
lépek a kőbe házat, hazát.

IX. 

Lassan a mozdony megutál,
kígyós kövek tükre vagyok,
fejemnek vetett fő nélkül,
láb-lábam-közt után
se kekszmorzsa, se szó,
Gavriló Princip lábnyoma
ócska saru, hajnalodik,
hajnal a tükröm, így van
Szarajevó után,
huzat és félelem süvölt,
kilógok az üres vagonból,
hol van az éjféli középkor,
füst, árnyék, horkolás?
feltámadó lehetne-e
tétovább és hazátlanabb,
szláv, germán és magyar
kavarodás után?
kormos tokban derékig,
összeroppant ablakokkal,
baka-apám-haptákoló,
nőfekvésű köveknek tükre,
fájok a vonatnak, hol van
az a legendás kőlakó,
ki a sziklát megszántaná,
mire elérkezem,
túl a fölgyújtott temetőn?

X. 

Medvék kihűlt hazája,
márványzúzalék rendetlen fűfészke,
fedetlen márványkunyhó,
nevezetlen kórót bányászó kecske,
itt nyugszik dicsőségem,
drótrozsdás szakadék,
s minden kerekek roncsa,
télbe készülő elhagyatottság!

XI. 

Jönnek ropogó levéllel,
vér hóval, örökzöld fával,
földíszítve sárga sugárral,
rejtett késsel, jönnek hóvirággal,
hó hóval hőgutával,
kivágott örökzöld fácskák késsel,
pamutbabák éjféllel lefejezve,
tengervízajándék pálinkásüvegben,
nyakazások érés előtt,
végelgyengüléshiányok,
borjak száján csecsemősarjú,
borjúlábrántvák,
boldogsághátraúszások,
utak védőkorlátja vérrel,
zörgő levéllel, vér vérrel,
hó örökzöld fával,
hóvirággal, hó hőgutával,
aztán egyetlen hóvirág,
ibolyával, ibolya vérrel,
ibolya gyökérrel,
fa árnnyal, árny favirággal.

XII. 

Megvilágosul, nyilvánvaló,
belátni a falig,
és az a zúzott vakolat
mindenki szeme láttára!
rácsosodik az akácfa-karám,
zsebemhez görbülök,
tehozzád járkálok,
túl a megváltatlan népen,
ide költöztünk?
ide űztek a sarkcsillag alá!
akáckoronában lakatlan fészek,
lakatlan ól a vadsóskában,
lakatlan öl,
lakatlan-lakatlan,
leghidegebb a lábam hüvelykujja,
milyen jó a nyilvánvaló,
nem leszünk egyedül
megvilágosul, belát a vadnyúl,
csak húzzuk a tüskét anyám,
vérezzünk, védekezzünk!

XIII. 

Csak egy halottól lenne hidegebb a ház,
kihűlései, másnapos talpaim a falnál,
előbújnak a tüskék őszi gyűjtögetésünk
gallyaiból, mennyi hazudós ige
a féligolvasott könyv vége felé,
hazudnak bújj-bújj-zöldágat,
akár lakható meleget két körmöm kályhácskája,
cigarettámat eloltom, háromszor visszajövök,
mert tűzbe részegedne itt minden,
parázs rejtőzik valahol, tudom,
ekkora tűzszomj szikrát csihol a porszemekből is,
fölégetné a papír a betűk rovargyűjteményét,
vigyorgó rendetlenségből kihullanának
kallódó gyűrűk, kulcsok,
hol az a rejtőző parázs? háromszor visszajövök,
mi lenne ha vörös ujj zengetne hárfát a képen?
sír apám arcmása, miért nem hagytam
összemosódni kertje leveleivel?
nem elég a sírás,
aggódó szemeim, hamutartó-matatásom,
lekapcsolni a biztosítékot,
s mint tenyeret belehelni ezt a hazát,
ekkora tűzszomj szikrát csihol,
erdei utakra gondolok, mintha már havasokba
távolodnék, ahhoz a tűzhöz, ahol
makkász-árnyékom növekszik óriásra.

XIV. 

Rajzold párás tükörképedre nevem,
öltözésedből ne fordulj vissza sóhidegen,
oda ahol csak térképvászon a tenger,
de omló part, homok és cápatetem,
ahol az áradó szerencsepatkók
visszagörbülnek satuvá térdeiden,
ne kívánd oda térded, se fejem,
ne akard megfejteni sem,
miért csak térképvászon a tenger,
ha omló part, homok és cápatetem,
ahol az áradó szerencsepatkók
visszagörbülnek satuvá térdeiden.

XV. 

Mit csinálhatnánk amott?
tisztábbak lennénk-e? kevésbé
riadozók? hallgatagabbak?
nem hallanánk ki
szívverésünkből megsemmisülést?
berendezkednénk, rendje lenne
bennünk időjárásnak,
halottaink fényképeinek,
24 órának lenne magunkban rendje,
nappalok dicsértetnének
törpékkel tapintatosan,
megszokva hússal összeforrott fafejet,
levágott kézzel kézfogást,
emberszemű kígyókat,
ballonná fújódott rovart,
mondd, mit csinálhatnánk amott?
tomboló fejünk csitítgatják az orvosok:
ha innen élünk meghalunk,
beleolvadni! élve maradunk, nyugalom!
indítsuk belépő lábunk!
oda ahol nem tudunk semmiről,
ahol sodródó bálnadögön
mindenki egyféle sózott hússal él,
az országlás alatt háromkirályok
ugratott csillaga golyó,
s a havas répaföldön felejtetteket
kutyáik körülugatják,
onnan jönnek az inneniekért.

XVI. 

Kétségbevonása fűárnyaknak is,
következik virágok letiltása,
dér a kökényszedőkre, vízmegtagadás,
rétek anakronizmusa,
majd a nagyfiú bebújik,
következik a bőr erkölcstelen,
repülők leverése, tiltott
tél lesz tél lesz társalkodás,
kimondom utolszor fű, fa,
május, nap, lepke, szerelmem,
rá a jégvisszhang, fűrész,
cilinder, szög, rozsda, bádog.

XVII. 

Hajlékom, földbemélyülő életem,
enyémmé lakom ezt a mélyülőt,
hozzáhajlok mint harmathoz a fű,
hozzámhajlik, kibélelem,
föl a terítőt,
könyök sem gyűrte még,
letépett levelek lelke suhanta át,
bolyongva ujjaimért,
körülvesz annyi kioltottfényű csönd,
enyémmé lakom, időm lesz a tér,
föl a képeket,
nagybetűk hátterét hátterébe
ég a tűz,
olvassza meg a líra zöld jegét,
regények hullaházát járja át,
van elég fű, törzs, kő és földdarab,
ahol hártyáim horzsolódtak,
kimostam vásznamból éjszakám,
elhagyott kékből szőve függönyöm,
vesztettem annyi magot,
elcsöppentgettem annyi vért,
ide a remény szekrényeit,
csavargásunk cipőit ágy alá,
patkánysárga ördögnyakon a láb,
kelmék leszálló ködéből kilép,
kabátom mindegyik zsebét
elrongyolták a mások kulcsai,
míg a magány szoknyája átúszik,
meghal a villany, ég a tűz,
találkoznak bolyhok, redők,
cipzárak rézfogsorai,
le a kopott szerelmeket,
túl a kialvás álmain
hallom a meghajlás neszét,
szárnysuhogást egymáson át,
áll az asztal, alszik az ágy, lobog a tűz.
 
 
0 komment , kategória:  Ágh István  
Ágh István: Egy asszony elment
  2017-01-12 12:26:24, csütörtök
 
  Ágh István:

Egy asszony elment


Sörtét növeszt az ég.
Havasesőben, seregélyek,
iramló levelek sűrűjében
kékül a nyárfa.

Üres határra
pírt vetnek falvak, városok,
kukoricakoszorú ragyog
akasztva mohos almafára,
lovak farára
ereszkednek a szárnyasok.

Elindulnak a vadnyulak
a sárga kazlak felé.
Ó, hogy a didergők reménye
testemet melegítené,
birsalmafényű szobák
álma, itala, étke!

Posztó medvebocsok
heverednek az alvók tenyerére.
Az asztalon jércecsontok kis hegedűi merengnek,
gondolkodik az estéről maradt bor.
Lábnyomaid, eldobált szivek
dübögnek ablakomnál virradatkor.
 
 
0 komment , kategória:  Ágh István  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 18 
2017.06 2017. Július 2017.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 10 db bejegyzés
e hónap: 258 db bejegyzés
e év: 1924 db bejegyzés
Összes: 28355 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2884
  • e Hét: 24080
  • e Hónap: 162812
  • e Év: 1015355
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.