Regisztráció  Belépés
marcyt.blog.xfree.hu
Napraforgó a legtöbb lány, ahogy a virág, a fényre vár.Megváltozott az új világ. Szív és lélek, háttérben áll.... forognak a nap felé, pedig felhős az ég. Jánoki Imre
1945.12.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 7 
Jánosházy György: Árnyak előtt
  2017-07-04 05:24:07, kedd
 
  Jánosházy György:

Árnyak előtt


Az éjben lankadatlan
sötét tagokkal járnak
nagy, fekete csapatban
bús, csendesléptű árnyak
az éjben lankadatlan.

Alvó sikátorokban
vonulnak hosszú sorban:
a léptük halkan dobban,
hogy kószálnak a porban
alvó sikátorokban.

Visznek nehéz keresztet.
Amerre elhaladnak,
a lámpafény megreszket
s zörögni kezd az ablak.
Visznek nehéz keresztet.

Hogy imbolyogva mennek
kígyózó, halk menetben,
a szív rémülten csenget,
az álmodó felretten,
hogy imbolyogva mennek.

Rejtelmes, furcsa varjuk.
A föld felnyög sóhajtón.
Olykor kinyúl a karjuk
és jaj sikolt egy ajkon.
Rejtelmes, furcsa varjuk.

Baljós, gigászi holtak.
Kék vércseppek fakadnak
szarván a nyári holdnak,
Új árnyakat avatnak:
baljós, gigászi holtak.

Nagy, fekete csapatban
sötét karokkal várnak
az éjben lankadatlan
bús, csendesléptű árnyak
nagy, fekete csapatban.

Arcuk nem látta ember.
Meghaltak őszi esten.
Hét ördög ül vad szemmel
a rettentő kereszten.
Arcuk nem látta ember.

Nem ment meg tőlük senki.
Ijedt, szegény szívemnek
vérét akarják venni.
Jaj, sohasem pihennek.
Nem ment meg tőlük senki.

Nyomomban járnak lomhán
mélyén álmos tereknek.
A hökkent ég korongján
a csillagok remegnek.
Nyomomban járnak lomhán.

Hiába futok gyáván
a házakhoz lapulva
a szűk uccák homályán,
reámtalálnak újra,
hiába futok gyáván.

Rejtelmes, furcsa varjuk.
Egy éjjel majd elérve,
kinyúl felém a karjuk -
s akkor mindennek vége.
Meglátom majd az arcuk.

Erdélyi Helikon 1943.
 
 
0 komment , kategória:  Jánosházy György  
Jánosházy György: Ének a boldogságról
  2017-03-17 06:39:06, péntek
 
  Jánosházy György:

Ének a boldogságról


Boldog vagyok. Már megvan mindenem.
A múlt fájdalma többé nem emészt.
Most elfelejtek minden szenvedést
és nem buggyan több jaj ki szívemen.

Amit kívántam, végre most enyém:
nem dicsőség, nem fényes, büszke házak
nem tébolyult mámor, nem furcsa lázak, -
csak egy mosoly egy barna lány szemén.

Oly jó megfogni kis fehér kezét,
kószálva csendes álomréteken
és nézni boldogságtól részegen,
míg lelkemből dac árad szerteszét.
Oly szép most minden. Oly roppant nagyok
a csillagok a lágy, felhőtlen estben.
Én megtaláltam már, amit kerestem.
Boldog vagyok. Nagyon boldog vagyok.

Erdélyi Helikon 1943.
 
 
0 komment , kategória:  Jánosházy György  
Jánosházy György: A Szamos partján
  2017-03-16 08:49:40, csütörtök
 
  Jánosházy György:

A Szamos partján


Mi rég nem kóboroltam itt, mi rég.
Szemembe gyújtó napfény tüze lobban
és rámköszönt a fűzfás, vén vidék.

Ott lent a folyón lágy-zöld hullám csobban:
fehér lány fürdik zöld-ezüst habokban.
s aranycsókot szór rá a nyári ég,
a nap fénykürtön himnuszt harsonál.
A part millió virágot záporoz.
Tengerzöld szeme víztől mámoros,
nedves haján opálos pókfonál.
A fűzfaág fejére lombot öntöz:
fehér vállán hulló levél a köntös.
S az örök-szomjas parton újra-újra
karcsú bokája halk ugrásba dobban:
fehér karját a görgő árba fúrja
és elömlik az ölelő habokban.
Elbűvöli a zöld folyó vizét
s őt bámulja a nyári türkiszég,
őt csodálják a láncravert szelek.

Szeretnék a hömpölygő vízre menni,
hogy ottan ringjak örökkön veled,
míg fáradt lombot ráz a fűz reám;
szeretnék én is lágy-zöld hullám lenni,
hogy én is, én is átöleljelek
egy zöld-ezüst csókban, fehér leány.

Erdélyi Helikon 1943.
 
 
0 komment , kategória:  Jánosházy György  
Jánosházy György: Tudom, hogy meghalok
  2017-03-14 06:06:43, kedd
 
  Jánosházy György:

Tudom, hogy meghalok


Én meghalok. Tudom. Talán, talán
már holnap hív, már holnap bekopog
szikár ujjal szívem piros falán.
A szívem holnap tán már nem dobog.

Itt bennem van, a tüdőben, gerincben:
nincs egy csepp vérem, egyetlen szóm nincsen,
melyben ne bújna százszoros halál.

Én nem merek most önmagamba nézni.
Egy furcsa láz lábam futásra készti
s agyamban szörnyű csákány kalapál.
Agyamban zúgnak rettegő dalok:
én meghalok, tudom, hogy meghalok.

Lám, ajkamon elhalt a gyenge hang,
csak szívem kongat csendesen hatot,
mint temetésre hívó gyászharang.
Baljós árnyékot vet reám a hant
és meghalok, holnap már meghalok.

A szemeim miért ilyen nagyok,
Ki vagyok én? mondjátok: ki vagyok?
még én - vagy ő már? Semmit sem tudok.
Csak azt tudom, hogy hasztalan futok.
Csak azt tudom, hogy holnap meghalok.

Csak azt tudom, hogy holnap nem leszek.
Csak azt tudom, hol holnap elmúlok.
Nem borzongatnak rejtelmes neszek.
Az álmatlan, nagy álomba veszek,
a végtelen, bús semmibe fúlok.
A szívemen már feszül a hurok.

Ó, láttam őt már sokszor alkonyatkor.
Kézenfogott és nézett rám merőn.
Keserű volt a szája, mint a vackor,
pillantásától megfagyott velőm.
Sokszor toppant váratlanul elém,
hogy kószáltam rejtett ösvényeken
és akkor fájó sejtés szúrt belém
és elfakult sokszínű énekem.
De ily rémesnek nem láttam soha,
így nem sújtott rám durva ostora,
rémült szívemnek indulást üzenve;
így nem harsogták még hökkent fülembe
babonásarcú kísértetkarok,
hogy meghalok, hogy máris meghalok.


Isten veled. Én holnap elmegyek,
mesés griffek kék hátán utazom.
Már várnak rám a csúcstalan hegyek.
Odaszáguldok bűvös utakon,
hol vár reám a titkos rengeteg:
odasodor egy zsarnok fuvalom.
Felejts el, ahogy én is elfelejtlek,
téged, magam, ó, mindent elfelejtek,
ha elnyelt már a hajnaltalan éj.
Ott nem kínoz többé a szenvedély:
ott béke van és csend és nyugalom.
Most elmegyek halkan, mint egykor jöttem:
köddé válok a nagy, fekete ködben,
szétbomlok némán és személytelen.
Te még maradj! Tiéd az élet átka.
A semmibe mért is jönnél velem?
Te csak siess, nem nézve vissza, hátra:
kísérjenek e könnyel írt dalok.
Isten veled. Én holnap meghalok.

Itt bennem van, a tüdőben, a vérben:
eljött már értem: sejtem, látom, érzem.
Megérint és az érintése fáj:
gúnyos keze beteg húsomba váj,
lelkembe néz kegyetlenül, merőn,
de jaj, dacolni nincsen már erőm.
És vonszol egyre, hasztalan futok.
A szívemen már feszül a hurok.
Én meghalok, tudom, hogy meghalok.

De mégis élni, élni akarok!
éretted, értem és az életért,
mert szeretem az éhséget s a vért,
mert szeretek lebukni vad tusákon,
mert élni, sírni és csókolni vágyom . . .
De agyamban bús csákány kalapál.
Már bennem van, már vonszol a halál,
riadt szívemnek indulást üzenve.
Babonásarcú kísértetkarok
beléüvöltik két ájult fülembe:

Nincs kegyelem. Holnap tán meghalok.

Erdélyi Helikon 1943.
 
 
0 komment , kategória:  Jánosházy György  
Jánosházy György: Koncerten
  2017-03-13 07:41:54, hétfő
 
  Jánosházy György:

Koncerten


Trombita harsog, döngnek a dobok:
trillázva sír a beethoveni bánat.
A szívem fájó dühvel feldobog
s míg zúg a dal a kürtök sárga száján,
a múltba lebben vissza révedezve
a csellók gyászos, fájdalmas danáján.
Elnyúlok e csodás melódiákon,
mint forró nyáron tengerpart homokján
és reszkető véremben újra látom
az arcod, mit a tegnap elrabolt -
és torkomon kibuggyan a bús sóhaj,
mint egy mély, könnyes, disszonáns akkord.

Erdélyi Helikon 1943.
 
 
0 komment , kategória:  Jánosházy György  
Jánosházy György: Te csak maradj . . .
  2017-03-12 06:54:42, vasárnap
 
  Jánosházy György:

Te csak maradj . . .


Te csak maradj . . . Ó, nézd e kék eget:
a csillagok hol ilyen fényesek?
Az éj ily csendes és ily szép az álom,
meiy ránkcsurran borzongó holdsugáron.

Miénk e föld, e szent kőrengeteg,
komor bölcsője hangtalan daloknak,
e bús erdők, fehércsuklyás hegyek.
S a csillagok sehol így nem ragyognak.

Miénk e város és sok büszke tornya,
a bércek égrenéző, zordon orma,
a vágy, mely lázas velőmben remeg
s testvéreink e furcsa emberek.

Ne menj.. . Ott más a föld s az emberek:
ott árva leszel és gyökértelen.
Ott senki így nem vár, így nem szeret . . .
Te csak maradj, maradj mindig velem.

Erdélyi Helikon 1943.
 
 
0 komment , kategória:  Jánosházy György  
Jánosházy György: Menekülés.
  2016-05-12 08:13:02, csütörtök
 
  Jánosházy György:

Menekülés.


Futok. Köröttem zúgva zeng a fenyves.
Valaki egyre űz. A máskor csendes
ösvényen óriás láb lépte dobban. ,
Futok. Alattam száraz rőzse roppan,
fölöttem nyugtalan gallyak zihálnak
és fölrebbennek furcsa, kusza árnyak.

Tán milliónyi éve így futok már.
Már lankadok. Az éj lábam befonja,
mint gyilkoshurkú, rettentő szurokszál.
Valaki űz. A lúcok lusta lombja
arcomba csap és homlokomra pergő
ritmust dobol az ismeretlen erdő.

Futok. A föld halkan, lihegve döng fel.
Mögöttem gyors innal, komor közönnyel
rohan a rém az éber éjszakában.
Egy perc: utolér s megragadja vállam,
hogy roppant sarkai alá teperjen
és éhesen fölfalja béna lelkem.

Futok, talán már milliónyi éve,
bomlott ideggel, botladozva, kábán,
a győzedelmes hajnalfény elébe,
amely az őrült erdő szélén vár rám,
mely rengve reszket rémítő ütemre
és átkokat nyög borzadó fülembe.

A vad fenyők bőröm sebesre tépik.
Futok, talán még milliónyi évig,
amíg a hajnal rózsavére hull rám,
vagy míg megöl a szörny s lelketlen hullám
kaján vigyorral két karjába véve,
belehajít a nagy feketeségbe.

Erdélyi Helikon, 1944.
 
 
0 komment , kategória:  Jánosházy György  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 7 
2017.06 2017. Július 2017.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 10 db bejegyzés
e hónap: 228 db bejegyzés
e év: 1894 db bejegyzés
Összes: 28327 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 6791
  • e Hét: 6791
  • e Hónap: 145523
  • e Év: 998066
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.