Regisztráció  Belépés
marcyt.blog.xfree.hu
Napraforgó a legtöbb lány, ahogy a virág, a fényre vár.Megváltozott az új világ. Szív és lélek, háttérben áll.... forognak a nap felé, pedig felhős az ég. Jánoki Imre
1945.12.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
Ifj. Szász Béla: Merengés
  2017-10-02 07:01:13, hétfő
 
  Ifj. Szász Béla:

Merengés


Virasztva ültem, némán, gondolatlan',
- Nem jelzé, csak az óra-kettyegés,
Hogy az idő nem állt meg mozdulatlan,
- Mint alvók életét a szív-verés.
Fáradt valék, kezem aláhanyatlott,
Elejtve a félig-beirt papirt;
- S hallék a csöndes égben tiszta hangot,
Mely szóla hozzám : Vedd a tollat, írj !

Írj ! rázd föl lelkedet a tespedésből,
Írj, a mint tudnod adatott, - talán
Egy lélek lángra gyúl lelked hevétől,
Egy szív merengni fog lantod dalán.
Mint fáradt utas, erdőn, alkonyatba',
Ha dalba kezd az ágon egy madár,
Nem érzi már magát úgy elhagyatva,
És csüggedt lelke enyhülést talál.

Írj ! és dalod harsanjon meg, riadva,
- Szélvész legyen, mely kerget felleget,
S a kis tűzhelyről egy szikrát kikapva,
Pirosra festi lánggal az eget.
Ledől, kivész nyomán a régi erdő,
De dúsabb földet szánt föl az eke.
Legyen megrázó, új életre keltő,
Világra szóljon - lantod éneke !

Írj! — óh! lehet, e lassan elhaló kor
Nem hallja meg, nem érzi át dalod,
- Felednek, és nem nő virág a porból,
A melyre szived vérét hullatod.
De sírod eszméidnek sírja nem lesz,
Eljő a kor, a mely megért, - ne félj!
Jő nemzedék, mely eljár sír-helyedhez,
- Mert meg kell halnod, hogy örökre élj . . .

De nem, - ne kérdd; jelen s jövő mit adnak,
- Hiszen egyik sem adhat szárnyakat,
S nem szegheti röptét a gondolatnak.
- Lelked legyen forrás, hol dal fakad.
S nem kérdi a forrás, egy szomjazónak
Enyhet ad-é, egy sebre Önt-e írt,
Vagy hord-e hátán egykor majd hajókat?!
- Önnön lelkedből ön-lelkednek - irj !

Vasárnapi Ujság 1911. május 28.
 
 
0 komment , kategória:  ifj. Szász Béla  
Ifj. Szász Béla: Emlékezés apámra.
  2017-08-17 07:14:09, csütörtök
 
  Ifj. Szász Béla:

Emlékezés apámra.


Virrasztva ülök késő éjszakán,
- Álom csak boldogok szemére száll, -
Köröttem néma csend, kihalt magány,
S a lámpa fényét elnyelő homály.
De a homályból most egy néma árny
Lassan kiválik. -- és előmbe áll,
Fölém hajol gyöngéden, biztatóan.
Fölrezzenek. >Apám, te vagy valóban?!<

S elöltem áll alakja, mint a hogy
Oly sokszor láttam, régen, gyermekül,
Szemébe' tett-vágy, szenvedély lobog,
De arczán szeretet mosolylya ül,
S amerre megy, a főld is megdobog
Szilárd, erős kemény lépésitül.
S oly ébresztőn hat csengő, tiszta hangja.
Mint büszke tornyok ércz-szavú harangja.

S elöltem áll az ö erkölcsi lénye,
Mely bár világot áraszt, nem vakít,
Sőt tán vegyült homály is még a fénybe,
- Köztünk hibátlan meri ki volna itt?! -
De túlragyogta mindazt száz erénye.
Mint elnyeli a napfény - foltjait.
Csak nézek rája, - és szemem a mit Iát:
Alakja egyre fényesb, egyre tisztább . . .

És látom őt a tűzhely lángja mellett,
Ez egyszerű, e kedves kis tanyán.
Körötte játszik, futkos mind a gyermek.
S mellette kar-székében ül anyám,
Búzdítva, hogyha bátorítni kellett.
S fékezve, hogyha túlcsapongna tán.
Mini gyermeket kezén vezetve őöt itt.
És elsímitva homloka redőit.

És látom asztalánál csöndben ülve,
Öt, a kit zaj. hang, lárma nem zavart.
Komoly, nehéz munkába elmerülve.
Mely késő estig folytatódva tart, -
Majd tűzre gyúlva, majd föllelkesülve
Énekbe fogni, fűzve dalba dalt.
- Mert fölhasználni minden kurta perczet
Oly jól tudott, hogy majd csodának tetszett.

És látom őt az élet harcz-terén.
A hol mindenki oszt és nyer sebet.
- De szenny, mocsok soh'sem volt fegyverén,
S a tőle nyert seb így hamar hegedt.
Szent láng volt kardja, pajzsa az erény.
És zászlaján egy szó volt: Szeretet.
Békében támadt tán hevesen.
De ellenség nem volt a harczba' sem.

És látom őt a templom csarnokában,
Hol százak, ezrek gyűltek köribe,
Közöny - s vak-hittel szembe szállva bátran,
Hogyan fakadt ajkáról az ige,
S ragadt magával büvösen, csodásan,
Oly egyszerű volt, s oly erős hite:
A szenvedő, de munkás szeretet,
A Krisztus, a ki megfeszíttetett . . .

A lámpa-fény meglobban, és az árny
- A honnan jött - az árnyba elmerül.
Köröttem néma, éjjeli magány,
Az édes álom messze elkerül.
- Óh! mért hagyál most újra el, apám ? !
Hisz' oly magamban állok, egyedül !
Kinek szeretti élnek, édes annak,
De ládd, szívemnek csak halotti vannak !

Mert én tudék - példád taníta rá -
Szeretni nőt, barátot és szülőt,
S meleg szívem mind ő-nekik adá,
Mi benne legjobb volt; - s hol vannak ők ? !
Elhagytak, - vagy hantjával takará
Hűlő poruk már rég az anya-föld.
Nem hoztam én át mást a férfi-korba :
Egy-két emléket, - itt-ott szerteszórva . . .

Emlékezem, szilaj fiú valék,
Te munkás férfi, ki soh'sem hevert,
- Nem fáradál el a munkába' még.
- Nekem szűk volt a ház, szűk volt a kert,
A réten át száguldva nyargalék :
- De jött a láz, és hirtelen levert.
Hozzám jövél, kezed' fejemre tetted,
- Óh ! most is érzem még hűsét kezednek . . .

Emlékezem, az évek teltenek.
Repülve az idő gyors szárnyival,
- Én ifjú lettem, és te már öreg,
Csupán a lelked volt még fiatal.
Rám néztél, és mosolyga két szemed,
Ha ajkamon is megcsendült a dal.
Az ifjút lte megérted és szeretted.
- Óh ! most is érzem melegét szivednek.

Majd férfiúvá lettem én, - te meg
Fáradt, beteg agg lettél, jó apám.
- Sok munka, s egy nagy bánat őrle meg.
De a míg gyözött tested alkatán,
s a míg le bírta verni szellemed,
- Hogy nézni is kin volt. -- nehéz csatán,
Még maga a halál is bele-fáradt,
S szemedre csak lassan borita árnyat.

Én férfi lettem, - te meg újra - gyermek,
Aláhanyatlott munkás két kezed,
Kialudt régi lángja két szemednek,
S hangod csodás csengése elveszett,
Csak mosolyod mutatta már, hogy benned
A lélek élt még, szíved érezett.
Mert annyi kincs volt szerető szívedbe',
Egyszerre el a halál sem vehette !

Kezem' fejedre tettem, úgy mint hajdan
Tevéd szelid kezed' fejemre te,
S gyöngéden és halkan susogta ajkam :
>Apám, itt ülök, - látod, érzed-e?<
S a régi láng szemedben újra lobban,
A mint reám esett tekintete.
A szeretet egy gyöngéd pillantása
Volt életednek végső lobbanása.

A régi láng fellobbant még, kigyúlva,
Mint egykor, életednek hő delén,
Aztán a tűz gyorsan hamvába fúla,
S az árny az árnyhoz tért, a sír ölén.
Nem, óh ! nem úgy ! a fénybe szálla újra,
A mely lelkedbe lobogott : a fény !
- Csak a halál az, melyre nem eshet fény :
Az élet és öröklét közti mesgyén . . .

A lámpa-fény meglobban, - és kialszik,
Szobámba fényt a nap sugára vet.
Ott künn az élet tombol és viharzik,
Az élet, mely bomlás felé siet.
Sok jel mutatja, hogy a szörnyű harcz itt,
Harcz, melynek vége béke nem lehet,
Mert ön-testünket marczangolja széjjel.
- Óh ! szörnyü nap, még szörnyűbb, mint az éjjel . . .

Apám! az lstenek szerettek téged,
Hogy egy más korba tették éltedet,
Midőn a testvér testvért még megértett,
Elmúlt a harcz, és aztán béke lett, -
A szívbe' még a hon szerelme égett,
S uralkodott igazság, szeretet,
Nagyok kegyét nem leste senki térden,
S tért hódított, babért nyert még az érdem.

Apám ! az lstenek téged szerettek,
Hogy megveték hűs, síri ágyadat.
- Lehet, az emberek tán elfelednek,
S a kor fölötted gyorsan áthalad,
Fiad szerelme őrködik feletted,
Virasztva hosszú, csöndes álmadat.
Aludj' hát, s álmodd vissza lenn a földbe',
Mi itt fenn rég volt, és elmúlt örökre . . .

Vasárnapi Ujság 1909. deczember 26.
 
 
0 komment , kategória:  ifj. Szász Béla  
ifj. Szász Béla: Apa és fiú
  2017-07-26 07:52:33, szerda
 
  ifj. Szász Béla:

Apa és fiú


A férfi erős vala, küzdeni termett,
Ős-erdei tölgynek könnyen hiheted,
- Izmos vala, bátor a szöghajú gyermek,
Fiatal, de erős hajtás a fa mellett,
Mit a tölgy koronás törzsöke véd.

S mégis mi hamar elmentek örökre,
Oda, honnan vissza még senki se' jött.
- Villám szakadott-e az ágra, a tölgyre,
Vagy szörnyű vihar, mi derékba' letörte?!
- Megölé beteg és gyönge szivök.

Előbb a fiú ment. Tél száll le a tájra,
S a vak éjnek ezer gonosz árnya kisért.
S föllobban az éjben fegyver-csöve lángja,
Fölretten az alvó, döbbenve, zajára . . .
- Ki tudja miért tette, miért??

Követte az apja, - nem szűnve sóhajjal
Megnézni naponta a síri-lakot,
Mit már a tavasz betakart üde galylyal.
- Benéz a szobába mosolyogva a hajnal,
S ott fekszik az ágyon a néma halott.

Elmentek örökre, - nem bírva a harczot,
Mit nékik, eléjök az élet ada.
- De hajh! hova mentek, kínokba' viharzott
Szívének az ifjú talált-e vigaszt ott,
Talált-e nyugalmat az édes apa? !

- - Künn a temetőben, a melybe' pihennek,
Szép őszi virágdíszt öltött a halom,
Egy hang se' zavarja az ünnepi csendet.
Ott alszik a férfi s a szög-hajú gyermek.
- Ott, ott a vigasz s az örök nyugalom . . .

Vasárnapi Ujság 1911. deczember 3.
 
 
0 komment , kategória:  ifj. Szász Béla  
ifj. Szász Béla: Mi lesz Veled ? !
  2017-07-20 08:22:53, csütörtök
 
  ifj. Szász Béla:

Mi lesz Veled ? !


Azt, hogy így bántál velem,
Egykor tán feledni tudnám,
S hosszú, kínos évek múltán
Szenvedésem csillapul tán,
S enyhül majd a gyötrelem.

Ah ! de bánt egy gondolat, -
Az, hogy tőlem elszakadva,
Búsan, árván, egy-magadba,
Vagy kezed' bár másnak adva,
Te se' lesz majd boldogabb...

Engem nem köt semmi se',
S búmat messze idegenben,
Vagy egy puszta rengetegben
Könnyű lesz majd eltemetnem,
- S már sírom sincs messzire.

De még ifjú éltedet
Neked végig élned itt kell,
Együtt bús emlékeiddel,
S nem lesz, ki megértsen, hidd el,
- És akkor - mi lesz veled ?!

Vasárnapi Ujság 1910. szeptember 4.
 
 
0 komment , kategória:  ifj. Szász Béla  
ifj. Szász Béla: Stanzák.
  2017-07-19 09:46:53, szerda
 
  ifj. Szász Béla:

Stanzák.


Megismerélek, - gyermek-lányka voltál, -
A csöndes parton sétáltam veled,
Beszéltem hozzád, te csak néha szóltál,
S reám veted ábrándos kék szemed'.
Szép nyári est volt, - jól emlékezem még, -
A víz felett a szellő is elült,
Egy hab se szánta a tó sima keblét,
- És nézésébe lelkünk elmerült.

S szövőde köztünk, lassan, észrevétlen,
Valami édes, gyöngéd érzelem,
- Megmondani nem tudnám a nevét sem,
- Mi lesz belőle, nem sejted te sem.
Lassan hevült át lelkem, öntudatlan,
Mint asszu föld az izzó nap hevén,
- S egy édes, mégis fájó pillanatban
Azt vettem észre, hogy - szeretlek én.

Igen, szerettelek ! - nem pillanatnyi
Fellobbanással, mely gyorsan kiég.
Óh ! hát hogy' tudnék arról számot adni,
Ez érzelem mely perczbe' születék.
Titkon nőtt óriássá szenvedélyem,
És lett hatalmas úrrá lelkemen,
- Vihar, mely lopva jő a nyári éjen,
S már nincs menekvés, hogyha megjelen.

Igen, vihar! - villám a fáklya-fénye,
Világot vetni oda, merre lép,
- Vad szél-zúgás az ünnepi zenéje,
- Vihar, rettentő, romboló, de - szép !
Amerre átmegy, pusztulnak vetések,
Vén, korhadt fák, ha rájuk zúgva csap,
- Hogy nyomdokán a fű legyen kövérebb,
A lég üdébb, a rét virágosabb ! . .

Vihar, - midőn már elnyomá az álom
A tó vizét - váratlan érkezik,
Száguldva jő éjszínű paripákon,
- Szikráznak csattogó vas-körmeik,
S lengő sörényüket prüszkölve rázzák, -
S a bősz vihar most a habokra csap,
Vág a kerék-talp hosszú, mély barázdát,
És vizbe járnak szügyig a lovak.

S kél szörnyű zaj, vad hangok, egy a másra,
- Szelid álmából felriadt a tó, -
A megvadult lovaknak hánykodása,
S rémült habok zúgása hallható.
Tajtékzik a viz, mint veszett vadállat,
Tolongva hajtja egymást habra hab,
S ha rést - amerre fusson - nem találhat,
Az égre föl vadul riadva csap!

Mi szép lett volna akkor, e viharba',
Mely könnyű sajkám' játszva emelé,
Te véled szállni a sötét habokra,
S repülni egy szebb, tündér-part felé!
>Oh : jöjj velem ! - sugám megittasodtan -
Ha elveszünk, közös sirunk az ár!
Oh! jöjj velem, bizzál erős karomban !<
- - S te akkor kishitűen elhagyál . . .

Mert gyáva voltál, - féltél a vihartól,
Mely üdvbe visz, vagy halált rejt ölén.
Nem bíztál bennem, - ne tagadd, tudom jól,
- Mert nem szerettél úgy, mint téged én.
- Magamra hagyva, mért küzdjek hiába' ? !
Kezem a két lapátot eldobá,
- Ragadva vitt a bősz elem vad árja,
A mélybe, vészbe, mit tudom hová ! ! . . .

- - Csönd van megint, - a vad vihar kitombolt.
Ne félj a viztől, nem hoz már veszélyt.
Halk suttogás kél a szelid habokból,
Mint mikor hozzánk nyájasan beszélt.
- Oh! menj ki néha majd a puszta partra,
- A hol két jó barát merengve űlt,
- Hol átvonult a szörnyű vész viharja,
- Hol éltem tört hajója elmerült . . .

Vasárnapi Ujság 1911. julius 16.
 
 
0 komment , kategória:  ifj. Szász Béla  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
2017.09 2017. Október 2017.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 204 db bejegyzés
e év: 2746 db bejegyzés
Összes: 29175 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2176
  • e Hét: 37958
  • e Hónap: 118451
  • e Év: 1510668
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.