Regisztráció  Belépés
marcyt.blog.xfree.hu
Napraforgó a legtöbb lány, ahogy a virág, a fényre vár.Megváltozott az új világ. Szív és lélek, háttérben áll.... forognak a nap felé, pedig felhős az ég. Jánoki Imre
1945.12.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
Ifj. Szász Béla: Emlékezés apámra.
  2017-08-17 07:14:09, csütörtök
 
  Ifj. Szász Béla:

Emlékezés apámra.


Virrasztva ülök késő éjszakán,
- Álom csak boldogok szemére száll, -
Köröttem néma csend, kihalt magány,
S a lámpa fényét elnyelő homály.
De a homályból most egy néma árny
Lassan kiválik. -- és előmbe áll,
Fölém hajol gyöngéden, biztatóan.
Fölrezzenek. >Apám, te vagy valóban?!<

S elöltem áll alakja, mint a hogy
Oly sokszor láttam, régen, gyermekül,
Szemébe' tett-vágy, szenvedély lobog,
De arczán szeretet mosolylya ül,
S amerre megy, a főld is megdobog
Szilárd, erős kemény lépésitül.
S oly ébresztőn hat csengő, tiszta hangja.
Mint büszke tornyok ércz-szavú harangja.

S elöltem áll az ö erkölcsi lénye,
Mely bár világot áraszt, nem vakít,
Sőt tán vegyült homály is még a fénybe,
- Köztünk hibátlan meri ki volna itt?! -
De túlragyogta mindazt száz erénye.
Mint elnyeli a napfény - foltjait.
Csak nézek rája, - és szemem a mit Iát:
Alakja egyre fényesb, egyre tisztább . . .

És látom őt a tűzhely lángja mellett,
Ez egyszerű, e kedves kis tanyán.
Körötte játszik, futkos mind a gyermek.
S mellette kar-székében ül anyám,
Búzdítva, hogyha bátorítni kellett.
S fékezve, hogyha túlcsapongna tán.
Mini gyermeket kezén vezetve őöt itt.
És elsímitva homloka redőit.

És látom asztalánál csöndben ülve,
Öt, a kit zaj. hang, lárma nem zavart.
Komoly, nehéz munkába elmerülve.
Mely késő estig folytatódva tart, -
Majd tűzre gyúlva, majd föllelkesülve
Énekbe fogni, fűzve dalba dalt.
- Mert fölhasználni minden kurta perczet
Oly jól tudott, hogy majd csodának tetszett.

És látom őt az élet harcz-terén.
A hol mindenki oszt és nyer sebet.
- De szenny, mocsok soh'sem volt fegyverén,
S a tőle nyert seb így hamar hegedt.
Szent láng volt kardja, pajzsa az erény.
És zászlaján egy szó volt: Szeretet.
Békében támadt tán hevesen.
De ellenség nem volt a harczba' sem.

És látom őt a templom csarnokában,
Hol százak, ezrek gyűltek köribe,
Közöny - s vak-hittel szembe szállva bátran,
Hogyan fakadt ajkáról az ige,
S ragadt magával büvösen, csodásan,
Oly egyszerű volt, s oly erős hite:
A szenvedő, de munkás szeretet,
A Krisztus, a ki megfeszíttetett . . .

A lámpa-fény meglobban, és az árny
- A honnan jött - az árnyba elmerül.
Köröttem néma, éjjeli magány,
Az édes álom messze elkerül.
- Óh! mért hagyál most újra el, apám ? !
Hisz' oly magamban állok, egyedül !
Kinek szeretti élnek, édes annak,
De ládd, szívemnek csak halotti vannak !

Mert én tudék - példád taníta rá -
Szeretni nőt, barátot és szülőt,
S meleg szívem mind ő-nekik adá,
Mi benne legjobb volt; - s hol vannak ők ? !
Elhagytak, - vagy hantjával takará
Hűlő poruk már rég az anya-föld.
Nem hoztam én át mást a férfi-korba :
Egy-két emléket, - itt-ott szerteszórva . . .

Emlékezem, szilaj fiú valék,
Te munkás férfi, ki soh'sem hevert,
- Nem fáradál el a munkába' még.
- Nekem szűk volt a ház, szűk volt a kert,
A réten át száguldva nyargalék :
- De jött a láz, és hirtelen levert.
Hozzám jövél, kezed' fejemre tetted,
- Óh ! most is érzem még hűsét kezednek . . .

Emlékezem, az évek teltenek.
Repülve az idő gyors szárnyival,
- Én ifjú lettem, és te már öreg,
Csupán a lelked volt még fiatal.
Rám néztél, és mosolyga két szemed,
Ha ajkamon is megcsendült a dal.
Az ifjút lte megérted és szeretted.
- Óh ! most is érzem melegét szivednek.

Majd férfiúvá lettem én, - te meg
Fáradt, beteg agg lettél, jó apám.
- Sok munka, s egy nagy bánat őrle meg.
De a míg gyözött tested alkatán,
s a míg le bírta verni szellemed,
- Hogy nézni is kin volt. -- nehéz csatán,
Még maga a halál is bele-fáradt,
S szemedre csak lassan borita árnyat.

Én férfi lettem, - te meg újra - gyermek,
Aláhanyatlott munkás két kezed,
Kialudt régi lángja két szemednek,
S hangod csodás csengése elveszett,
Csak mosolyod mutatta már, hogy benned
A lélek élt még, szíved érezett.
Mert annyi kincs volt szerető szívedbe',
Egyszerre el a halál sem vehette !

Kezem' fejedre tettem, úgy mint hajdan
Tevéd szelid kezed' fejemre te,
S gyöngéden és halkan susogta ajkam :
>Apám, itt ülök, - látod, érzed-e?<
S a régi láng szemedben újra lobban,
A mint reám esett tekintete.
A szeretet egy gyöngéd pillantása
Volt életednek végső lobbanása.

A régi láng fellobbant még, kigyúlva,
Mint egykor, életednek hő delén,
Aztán a tűz gyorsan hamvába fúla,
S az árny az árnyhoz tért, a sír ölén.
Nem, óh ! nem úgy ! a fénybe szálla újra,
A mely lelkedbe lobogott : a fény !
- Csak a halál az, melyre nem eshet fény :
Az élet és öröklét közti mesgyén . . .

A lámpa-fény meglobban, - és kialszik,
Szobámba fényt a nap sugára vet.
Ott künn az élet tombol és viharzik,
Az élet, mely bomlás felé siet.
Sok jel mutatja, hogy a szörnyű harcz itt,
Harcz, melynek vége béke nem lehet,
Mert ön-testünket marczangolja széjjel.
- Óh ! szörnyü nap, még szörnyűbb, mint az éjjel . . .

Apám! az lstenek szerettek téged,
Hogy egy más korba tették éltedet,
Midőn a testvér testvért még megértett,
Elmúlt a harcz, és aztán béke lett, -
A szívbe' még a hon szerelme égett,
S uralkodott igazság, szeretet,
Nagyok kegyét nem leste senki térden,
S tért hódított, babért nyert még az érdem.

Apám ! az lstenek téged szerettek,
Hogy megveték hűs, síri ágyadat.
- Lehet, az emberek tán elfelednek,
S a kor fölötted gyorsan áthalad,
Fiad szerelme őrködik feletted,
Virasztva hosszú, csöndes álmadat.
Aludj' hát, s álmodd vissza lenn a földbe',
Mi itt fenn rég volt, és elmúlt örökre . . .

Vasárnapi Ujság 1909. deczember 26.
 
 
0 komment , kategória:  ifj. Szász Béla  
ifj. Szász Béla: Apa és fiú
  2017-07-26 07:52:33, szerda
 
  ifj. Szász Béla:

Apa és fiú


A férfi erős vala, küzdeni termett,
Ős-erdei tölgynek könnyen hiheted,
- Izmos vala, bátor a szöghajú gyermek,
Fiatal, de erős hajtás a fa mellett,
Mit a tölgy koronás törzsöke véd.

S mégis mi hamar elmentek örökre,
Oda, honnan vissza még senki se' jött.
- Villám szakadott-e az ágra, a tölgyre,
Vagy szörnyű vihar, mi derékba' letörte?!
- Megölé beteg és gyönge szivök.

Előbb a fiú ment. Tél száll le a tájra,
S a vak éjnek ezer gonosz árnya kisért.
S föllobban az éjben fegyver-csöve lángja,
Fölretten az alvó, döbbenve, zajára . . .
- Ki tudja miért tette, miért??

Követte az apja, - nem szűnve sóhajjal
Megnézni naponta a síri-lakot,
Mit már a tavasz betakart üde galylyal.
- Benéz a szobába mosolyogva a hajnal,
S ott fekszik az ágyon a néma halott.

Elmentek örökre, - nem bírva a harczot,
Mit nékik, eléjök az élet ada.
- De hajh! hova mentek, kínokba' viharzott
Szívének az ifjú talált-e vigaszt ott,
Talált-e nyugalmat az édes apa? !

- - Künn a temetőben, a melybe' pihennek,
Szép őszi virágdíszt öltött a halom,
Egy hang se' zavarja az ünnepi csendet.
Ott alszik a férfi s a szög-hajú gyermek.
- Ott, ott a vigasz s az örök nyugalom . . .

Vasárnapi Ujság 1911. deczember 3.
 
 
0 komment , kategória:  ifj. Szász Béla  
ifj. Szász Béla: Mi lesz Veled ? !
  2017-07-20 08:22:53, csütörtök
 
  ifj. Szász Béla:

Mi lesz Veled ? !


Azt, hogy így bántál velem,
Egykor tán feledni tudnám,
S hosszú, kínos évek múltán
Szenvedésem csillapul tán,
S enyhül majd a gyötrelem.

Ah ! de bánt egy gondolat, -
Az, hogy tőlem elszakadva,
Búsan, árván, egy-magadba,
Vagy kezed' bár másnak adva,
Te se' lesz majd boldogabb...

Engem nem köt semmi se',
S búmat messze idegenben,
Vagy egy puszta rengetegben
Könnyű lesz majd eltemetnem,
- S már sírom sincs messzire.

De még ifjú éltedet
Neked végig élned itt kell,
Együtt bús emlékeiddel,
S nem lesz, ki megértsen, hidd el,
- És akkor - mi lesz veled ?!

Vasárnapi Ujság 1910. szeptember 4.
 
 
0 komment , kategória:  ifj. Szász Béla  
ifj. Szász Béla: Stanzák.
  2017-07-19 09:46:53, szerda
 
  ifj. Szász Béla:

Stanzák.


Megismerélek, - gyermek-lányka voltál, -
A csöndes parton sétáltam veled,
Beszéltem hozzád, te csak néha szóltál,
S reám veted ábrándos kék szemed'.
Szép nyári est volt, - jól emlékezem még, -
A víz felett a szellő is elült,
Egy hab se szánta a tó sima keblét,
- És nézésébe lelkünk elmerült.

S szövőde köztünk, lassan, észrevétlen,
Valami édes, gyöngéd érzelem,
- Megmondani nem tudnám a nevét sem,
- Mi lesz belőle, nem sejted te sem.
Lassan hevült át lelkem, öntudatlan,
Mint asszu föld az izzó nap hevén,
- S egy édes, mégis fájó pillanatban
Azt vettem észre, hogy - szeretlek én.

Igen, szerettelek ! - nem pillanatnyi
Fellobbanással, mely gyorsan kiég.
Óh ! hát hogy' tudnék arról számot adni,
Ez érzelem mely perczbe' születék.
Titkon nőtt óriássá szenvedélyem,
És lett hatalmas úrrá lelkemen,
- Vihar, mely lopva jő a nyári éjen,
S már nincs menekvés, hogyha megjelen.

Igen, vihar! - villám a fáklya-fénye,
Világot vetni oda, merre lép,
- Vad szél-zúgás az ünnepi zenéje,
- Vihar, rettentő, romboló, de - szép !
Amerre átmegy, pusztulnak vetések,
Vén, korhadt fák, ha rájuk zúgva csap,
- Hogy nyomdokán a fű legyen kövérebb,
A lég üdébb, a rét virágosabb ! . .

Vihar, - midőn már elnyomá az álom
A tó vizét - váratlan érkezik,
Száguldva jő éjszínű paripákon,
- Szikráznak csattogó vas-körmeik,
S lengő sörényüket prüszkölve rázzák, -
S a bősz vihar most a habokra csap,
Vág a kerék-talp hosszú, mély barázdát,
És vizbe járnak szügyig a lovak.

S kél szörnyű zaj, vad hangok, egy a másra,
- Szelid álmából felriadt a tó, -
A megvadult lovaknak hánykodása,
S rémült habok zúgása hallható.
Tajtékzik a viz, mint veszett vadállat,
Tolongva hajtja egymást habra hab,
S ha rést - amerre fusson - nem találhat,
Az égre föl vadul riadva csap!

Mi szép lett volna akkor, e viharba',
Mely könnyű sajkám' játszva emelé,
Te véled szállni a sötét habokra,
S repülni egy szebb, tündér-part felé!
>Oh : jöjj velem ! - sugám megittasodtan -
Ha elveszünk, közös sirunk az ár!
Oh! jöjj velem, bizzál erős karomban !<
- - S te akkor kishitűen elhagyál . . .

Mert gyáva voltál, - féltél a vihartól,
Mely üdvbe visz, vagy halált rejt ölén.
Nem bíztál bennem, - ne tagadd, tudom jól,
- Mert nem szerettél úgy, mint téged én.
- Magamra hagyva, mért küzdjek hiába' ? !
Kezem a két lapátot eldobá,
- Ragadva vitt a bősz elem vad árja,
A mélybe, vészbe, mit tudom hová ! ! . . .

- - Csönd van megint, - a vad vihar kitombolt.
Ne félj a viztől, nem hoz már veszélyt.
Halk suttogás kél a szelid habokból,
Mint mikor hozzánk nyájasan beszélt.
- Oh! menj ki néha majd a puszta partra,
- A hol két jó barát merengve űlt,
- Hol átvonult a szörnyű vész viharja,
- Hol éltem tört hajója elmerült . . .

Vasárnapi Ujság 1911. julius 16.
 
 
0 komment , kategória:  ifj. Szász Béla  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
2017.07 2017. Augusztus 2017.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 8 db bejegyzés
e hónap: 166 db bejegyzés
e év: 2139 db bejegyzés
Összes: 28570 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4973
  • e Hét: 29885
  • e Hónap: 98507
  • e Év: 1145399
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.