Regisztráció  Belépés
marcyt.blog.xfree.hu
Napraforgó a legtöbb lány, ahogy a virág, a fényre vár.Megváltozott az új világ. Szív és lélek, háttérben áll.... forognak a nap felé, pedig felhős az ég. Jánoki Imre
1945.12.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
Batsányi János: Búsongás
  2018-06-18 07:43:06, hétfő
 
  Batsányi János:

Búsongás

I.

Vitae summa brevis.
HORATIUS

Ím, a tavasz vége még el sem érkezett,
Máris a forró nyár heve következett.
Elmúltak víg kedvem kevés szebb órái,
Lehulltak reményem alig-nyílt rózsái.
Itt az ősz, félig-ért ritka gyümölcsével;
Közelget a tél is havával, jegével; -
S míg fiatal korom napjait számlálom,
Eltünik életem, mint egy rövid álom!


II.

Pallida Mors aequo pulsat pede pauperum tabernas,
Regumque turres.
HORATIUS


De ki állhat ellent halál hatalmának?
Ki mond ellent az ég szent akaratjának?
Ah! valakik egyszer, az élet urának
Örök tetszéséből, lételre jutának.

S valakik e tündér világnak színére
Jövendők, víg vagy bús létek érzésére -
Mind el kell menniek Stiksz komor szélére,
Ahonnan még soha senki meg nem tére;

Mindnyájokat éri a halál kaszája: -
De nem tudja senki, mikor üt órája,
Mely erő, mely eset hoz veszélyt reája,
S hol lesz vég-nyúgalma, csendes nyoszolyája!

Hogy az egész földön minden változandó,
S hogy, ha van még, ami nem éppen múlandó,
Csak az ész munkája lehet maradandó.

Nem használ itt senki bajnoki ereje,
Sem a gyenge szűznek nyíló esztendeje,
Sem a tüzes ifjú virágzó ideje,
Sem a nemes lelkű ősznek tisztes feje.

Ki ma száz népet lát hódolni lábánál,
Holnap porban fekszik jobbágya poránál.
Nincs, nincs könyörület nála: egyre kaszál
Mindent, valamikor valakit hol talál!


III.

Boldog, ki éltében annyi jót tehete,
Hogy vele ki nem hal szép emlékezete;
Boldog, ki pályáját úgy elvégezheti,
Hogy koszorút nyernek hív igyekezeti.
De bánatra méltó, ki alig kezdette,
Útját, már elesik annak közepette -
Kinek még alig nyílt élte szebb virágja,
Már a titkos féreg gyökerét elrágja!...
Nézd ama nevendék almafát: ledőle,
Most, mikor gyümölcsöt várhatsz vala tőle!
Eddig csak virágzott; s csak alig mutatta,
Miként múlathatnánk majd egykor alatta.
Hányszor nem képzeltük, mi lesz majd belőle?
Mit nem ígért Klóris magának felőle?
Szerencsétlen kis fa! időnek előtte
Íme! gyökeréből a szél kidöntötte.
Hiába biztatott nyíló szépségével,
Oda van reményünk minden kellemével!...
De őt mégis, aki előbb ápolgatta,
Kedves nevelője mostan megsiratta;
Esetét a kegyes most szívére vette,
S szép szeme több ízben nedvesült érette.
Ah! lesz-e, (kimúlván), lesz-e, ki szívében
Fenntartson engemet emlékezetében?
Lesz-e, ki egy könyűt ejtsen hűlt poromra,
S egy szent áldást mondjon eltünt árnyékomra?


IV.

Nehéz ösvényemnek csak kezdetén vagyok,
S csak szándékim voltak, lehettek még nagyok:
Máris az irígység, (pokloknak leánya!)
S az álnok rablelkek ama rút bálványa,
Amelynek lappangó gonosz tudománya
Tőrit szünetlenül hinti, veti, hányja, -
S mely mindég orozva kezdi üldözését,
Míg bátran űzheti fene vérengzését;
Irtózatos fejét már feljebb emeli,
S mint rontson, veszthessen, nyilvábban kémleli.
Ah! ez-e hűségem érdemlett jutalma?
Ez-e hát Apolló megígért oltalma?
S vétek-e, ó hazám! tenéked szolgálni?
S hasznoddal kedvedet keresni, találni?


V.

Mit, kedves barátom! mit gondolsz felőlem?
Tudhatod-e vajjon, mit kívánsz ma tőlem?
Én erősítselek s biztassalak téged,
Hogy el ne csüggesszen csoportos inséged?
Én! ki gyengült testtel s bágyadott elmével
Már alig küszködöm az élet terhével,
Én nyújtsak tenéked segélytő kezeket,
Hogy birhasd bajaid lenyomó terheket?
Tehát világtalan vezessen-e vakot?...
Ah! nem látok én már soha több víg napot!
Régen eltávozott örömem egéről,
Alig emlékezem néhai fényéről!
Kérdezkedvén majdan társad mintlétéről,
Egykor csak azt hallod Hernád vidékéről,
Hogy kinek múzsáját oly örömest látod,
Nincs élők számában szíves jó barátod -
Ama társad, kinek lantja zengésére
Oly vígan siettél Helikon hegyére,
De ki már, elesvén útja közepében,
Elfelejtve nyugszik ciprusa tövében!
Megcsalván, s eltünvén régi reménysége, -
Érzi, hogy nincs messze bujdosása vége.
Visszatér nemsoká hajdani honjába,
Ama jobb s szebb világ boldog országába,
Hol több igaz magyar, (halhatatlan holtak,
Kik tiszteletének fő tárgyai voltak),
Hol Zrínyi s Gyöngyösi dicsőült árnyéki,
Orczi nagy lelkével intenek már néki;
Hol Faludi s Ányos bánkodó múzsája
(Látván, hogy ennek is végződik pályája,
S másra hagyattatik még egyszer árvája)
Keseredett szívvel várakozik rája! -
A bús végezések így gátolván benne,
Alig mutathatná, majdan mire menne,
S jövő esztendei érettebb korának
Hazája hasznára mi jót hozhatának -
- - - - - - - - - - - - -
De bármit rendeltek élete sorsáról,
Légy bizonyos mindég barátod szaváról:
Hogy (ha mit ígérhet ember önmagáról)
El nem tér ő soha választott útjáról;...
S hogy, míg e világtól végbúcsút nem vészen,
Te szívedhez szíve mindenkor hív lészen!

(1791)
 
 
0 komment , kategória:  Batsányi János  
Batsányi János: Serkentő válasz
  2018-05-16 07:31:09, szerda
 
  Batsányi János:

Serkentő válasz

Virág Benedekhez,
1789.
(Székesfejérvárra)


Vettem leveledet Duna mellyékéről,
Dicsőült királyink temetőhelyéről,
Hol nemzetünk újra felkelő fényéről
S Nemesnek énekelsz szép győzedelméről.

Látom: a természet két legszebb kincsével
Birván, érzékeny szív s mennyei elmével -
Gyakran barátkozol múzsák seregével,
S borostyánt érdemelsz lantod verésével.

Megjártam múzsáddal Szelim bús országát:
Dőlőfélben láttam tündéres nagyságát;
Letette hajdani dagályos vadságát:
Gyász-szín váltotta fel a félhold világát.

Iszonyodva nézi kipusztult vidékit,
Félelem s jaj tölti elrémült hajlékit;
Hasztalan mutatja hatalma árnyékit,
Végső romlás várja Ozmán maradékit.

Néha-nap Szulejmán ha kardját kötötte,
Egész kereszténység reszketett előtte;
S ha vitéz nemzetünk útját nem vehette,
Vérengző táborát Bécs alá verette. -

Szerencse kockái ekképpen változnak;
Egynek dicsőséget, másnak gyászt okoznak.
Ha két hatalmasok öszvebarátkoznak,
Harmadik fejére végső veszélyt hoznak.

Innét emelkedvén elmémnek szárnyára,
Klióval szállottam Apolló halmára,
S felvevén a földet szemem cirkalmára,
Úgy néztem a népek változó sorsára.

Egek! mely képeket láttanak szemeim!
Mely szörnyűségeken jártak képzéseim!
Irtózás fogta el érzékenységeim,
Míg végre keblembe hullhattak könyveim.

Mint a bús tengernek felzúdult habjai
Ordítnak, s halmokra dőlöngnek halmai:
Úgy törnek egymásra a földnek fiai,
Harag s bosszúságnak gerjesztvén lángjai.

Sokalják társoknak kiszabott pályáját,
Nem várhatják sírba-döntő nyavalyáját;
Magok élesítik a halál kaszáját,
S dicsekedve rontják istenök munkáját!

Nékünk is, kik hajdan Tanais partjait
Elhagyván, lakhelyünk szoros határait,
S nem tudván az egek titkos szándékait,
Harcolva kerestük ősink birtokait, -

Mennyi vér festette súlyos fegyverinket,
Míg elfoglalhattuk új örökséginket?
S Róma törvényihez szabván erkölcsinket,
Bátran mivelhettük gazdag mezeinket?

Mennyi magyar vértől pirult Márs oltára,
Hogy hazánk ne jutna mások birtokára?
Elődink, felkelvén gyakran oltalmára,
Százezrenként dőltek ellenség kardjára.

Vérbe merült idők! Egek keménysége!
Ó Várna, ó Mohács szomorú térsége!
Tirólatok áradt hazánk sok ínsége,
Tirajtatok húnyt el régi dicsősége!

László! vitéz ifjú! kinek drága vére
Oly gyászos éjt hozott magyarok egére,
Ó! miért ügyeltél mások intésére,
Frigytörést javallók csalfa beszédére!

Lajos! boldogtalan atyának magzatja,
Gonosz tanácsosok példás áldozatja!
Te, kinek csak neved szomorú hangzatja
Népedet még ma is könyre fakaszthatja!

Voltam táborodnak puszta állásain,
A siető Duna suhogó partjain:
Bús csendesség fekszik atyáink hamvain,
S bágyadt szél lengedez sírjaik hantjain.

Harmatozó homály borul a szemére,
Ha tekint az utas ez iszonyú térre;
Epedő szívvel dől oszlopod kövére,
Népünk s dicsőségünk temetőhelyére!

Hazánk, vitézségnek hajdan oskolája,
Ott lett dühös égnek vérengző pályája;
S Árpád szabad népe, híres unokája,
Ott lett egy szultánnak adózó szolgája!

Nyögött a bús nemzet jármának alatta,
De láncából magát nem szabadíthatta,
Mert hogyha bosszuló fegyverét ragadta,
Akkor is csak önnön kebelét szaggatta.

Az egyenetlenség, (pokol rút fajzása!)
Irígység, kevélység titkos súgallása,
Sok maszlagos polgár garázdálkodása,
S rossz, kaján szomszédink vad agyarkodása -

Úgy hányták hazánknak szédült gyermekeit,
Mint a balszerencse játékeszközeit.
Örökös homályok fedezték egeit;
Jaj s panasz töltötte bánatos völgyeit!

Hát a vallás ügye mennyi vért ontatott,
Míg az ész fáklyája világot adhatott?
Ha ki ajándékot égből nem kaphatott,

De hová, ó múzsám! gyászos énekeddel,
S szíveket terhelő emlékezeteddel?
Ne újítsd sebeink érzékenységeddel;
Hagyj fel véres könyre kísztő keserveddel.

Ím, nyög a hazafi most is fájdalmában,
Nem vehetvén reményt árva mivoltában;
S nem találván hazát önnön hazájában,
Csak panasz, csak jajszó zeng bús ajakában.

Hasztalan említi törvénye szentségét,
Annyi drága vérrel szerzett örökségét;
Sőt, gyanúba hozván egyenes hívségét,
Ezáltal halmozza nagyobbra inségét.

Igy, ha a múltakat eszébe juttatja,
Arcáit öntözi szemének harmatja;
S ha viszont jövendő napjait forgatja,
Szívét bú, gond, bánat s kétség fojtogatja.

Mint a sérült atya, ki háza népére
Éh-halált lát jőni kisded gyermekére,
Hogy kedveseinek lenne segédére,
Elszánja életét tenger veszélyére.

De hajóját szélnek alig eresztette,
Hogy rengő zaj támad alatta s felette;
Csattogó mennykövek repülnek mellette;
Ég, föld, tenger egybeszakad körülötte.

Partra vervén a szél megrepedt sajkáját,
Szívdobogva éri elhagyott tanyáját,
S ölelni akarván párját s fiacskáját,
Híve koporsóján találja árváját. -

De sokat-tűrt hazánk kétes homályában
Bízzunk a nemzetek kegyelmes atyjában!
Ha sorsa őnéki vagyon oltalmában,
Nem fog elhagyatni bús árvaságában.

Véget ér szenvedett erőszak-igája,
Kedvet nyér hallatlan hűsége példája;
S talán megindulván József is reája,
Biztos partra jutand hánykódó bárkája. -

Ilyen jobb szerencse édes reményére,
Igyekszünk mi nyelvünk felemelésére,
Hogy Phoebus, tekintvén dicső szépségére,
Nyájasb szemmel nézzen nagy Árpád népére.

Boldog az az ország, melynek kebelében
Múlatnak a múzsák békesség ölében.
Ott van az igazság teljes mértékében,
S törvény és szabadság egész erejében.

Míg ezek kedvelik csendes vidékinket,
S híven megőrizvén magyar erkölcsinket,
Egyességre intik hajlott szíveinket -
Addig folyja bőség áldott mezeinket.

Jövel hát, barátom! te is e pályára;
Segítsd társaidat elfuthatására.
Siessünk egyszersmind dicsőség halmára,
Míg borostyán lehet fáradságunk ára.

Lesznek majd olyanok a magyar hazában,
Kik reánk ismérnek érdem templomában,
S ha már enyészünk is ciprus árnyékában,
Jó hazafiaknak neveznek számában!
 
 
0 komment , kategória:  Batsányi János  
Batsányi János: A rab és a madár.
  2018-05-15 07:57:26, kedd
 
  Batsányi János:

A rab és a madár.

(Kufstein, 1795.)
Dulci laborum decipitur sono.
Horatius


Te czifra kis madár !
Miért hagyád el már
Elmét kecsegtető,
S a búban elmerült
Gyötrelmes árva szívet
Veszélyes aggódásiból
Édesdeden serkentget
Érzékeny énoked ?
Vagy is mivel köszönjem én neked,
Hogy bús magánosságomban meglátogatsz ?
S hogy (a mit embertől szívem hiába vár !)
Vigasztalást és kedvet adsz?
Ékes szavú, szép tollú, drága kis madár !
Mivel köszönjem én meg ezt neked ?

Fel-felrepülsz rostélyos ablakomra:
Bízvást előmbe állsz,
S úgy kandikálsz
Majd bévasalt szűk rejtekembe,
Majd elfogyó sovány
Ábrázatomra,
S vígasztalásidért
Hálát mosolygó bánatos szemembe.
De nem sokára
Tőlem megint elválsz !
S a búnak e felhőkig ért
Boldogtalan lakóhelyéről
Szárnyadra kelvén, újolag leszállsz
A vár fokára,
Vagy még tovább ama
Sebes folyónak zugó partjain
Büszkén emelkedő bokros halomra;
S onnan, szokott örvendezésed
Kellős, verőfényes hegyéről,
Onnan tekintgetsz fel homályos ablakomra.

Ott hangzik újra kedves éneked
A fenyvesek tollas polgárinak
Bút, gondot elfelejtető,
S a várasokban fonnyadó kevély halandók
Szemetcsaló tündér hívságinál
Százszorta méltóbb, boldogabb, s szebb életéről!
Ott hangzik édes éneked
A halmok, erdők, völgyek, s tér mezők
Szárnyas lakossinak
Önként jövő, szünetlen változó,
Mindenkor új, mindenha víg,
S mindég örömmel teljes ünnepéről !
Ott hangzik, ott zeng éneked
Az e kerek föld birtokánál,
A széles e világ
Minden javánál
Kivánatosb, áldott szabadság
Meg nem becsülhető nagy érdeméről !

Boldog kis állat ! ártatlan, szabad lakossa
Ezen magas hegyek homályinak !
Víg hirdetője,
Szíves magasztalója
Nagy alkotód jóságinak !
Te szép, te kedves kis madár !
Édes enyhítője,
Egyetlenegy vígasztalója
Elbágyadott lelkem fájdalminak !
Mivel, mivel köszönjem én neked
Elmémet ébresztő gyöngy éneked ?

De íme ! már megint itt hagyott . . .
Meg vissza tére
Az eosti szellők gyenge szárnyain
Előbbi mulatóhelyére,
Túl a folyónak partjain
Ama bokros halomra; - s ott,
A nyári dísziből kivetkőző
Kis fának özvegy ágain,
Ott áldja, ott
Köszönti
A nyugalomra költöző
Aranyhajú szolid napot:
Ott önti
Gyönyörködésre kísztő mennyei
Kis torka fodros énekit,
S hangokra olvadott szebb érzeményei
Messzére hajtanak minden bút, bánatot.
Tornyunkra felható édes lehelletit
Enyhülve szíják bé sokat tűrt szíveink,
S dobogva hajlanak le víg dombjának a völgy
Árnyékos öbliből
Felénk koválygó lágy szellőihez;
És, felfohászkodván
Megilletődött lelkeink
A szenvedők el nem feledkező
Irgalmas atyja székihez,
Keblünkbe hullanak le könyeink . . .
Elhallgatott: s majd ágról ágra száll,
És, mintha tudná,
Hogy szíveink érzésivel
Kényére játszik,
S hogy édesen mulattató
Szép énekéért
Méltán magasztaltathatik,
Fülelve néz mindenfelé, s kérdezni látszik :
Ha tetszik-e?
S kitől miként hallgattatik ?

De néma csendesség uralkodik
Már mindenütt; s hallgat, figyelmez a vidék
Körűl-belől.
Csak a feleslő visszahang fondorkodik,
Csak ő cseveg, s ingerii még
A messze kősziklák felől.
Bámulva bámul és álmélkodik
E táj kis Orpheussa szép szaván
Még a folyó is, csendesebben
Hajtván bolyongó habjait
A vár alatt,
S nem oly igen sietve,
Nem oly zajongva dúlván partjait,
S a kőfalat.

Zengj még tovább ! zengj, ó kegyes
Kis énekes !
Enyhítsed árva szívemet,
Enyhítsed ah ! s felejtesd el velem
Határt nem érhető keservemet.

És íme zeng ! . . . De mely szokatlan,
Mely új erővel hangzik ezüst szava?
Mint éled ah ! s mely ellenállhatatlan
Vígságnak indúl minden a partok körűl !
Miként örül,
Miként süvít az ő
Hatalmas énekének
Hegy, völgy , mező !
Mely víg örömre gerjedének,
S miként felelgetnek; mindenfelől neki
A szirtos oldalú hegyek
Látatlanúl enyelgö gyermeki !
Téged, Szabadság ! tégedet énekel.
Nincs szíved, ember ! hogyha nem érdekel;
Ha fel nem indíthatnak édes
Hangjai zengedező szavának -
Megbájoló kedves szavának,
Mely által új
Életet ád az egész tanyának !
Áldás reád,
Ó édes
Kis énekes !
Áldás reád ! !
Ne ártsanak néked soha
E vad vidéknek éhes ölyvei !
Ah! el ne érjenek téged soha
Kegyetlen üldöződ vérengző körmei !

Vasárnapi Ujság 1869. deczember 19.
 
 
0 komment , kategória:  Batsányi János  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2018.05 2018. Június 2018.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 10 db bejegyzés
e hónap: 219 db bejegyzés
e év: 1732 db bejegyzés
Összes: 31629 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1967
  • e Hét: 19959
  • e Hónap: 96405
  • e Év: 1181752
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.