Épen áll a ház még,
de a malom már rég
nem őröl gabonát.
Sebesen szalad át
a tarajos patak
a bozótos alatt.
Karcsú, büszke fenyők
túlnőttek a tetőn.
Ahol hajdan zsákok
garmadája állott,
színes virágözön
díszlik kövek között.
A vadvirágos tájon
nem látható lábnyom.
Kik e szépre vágynak,
a járt úton járnak.
Nincs itt sokadalom,
csak béke, s nyugalom.
Malom és a molnár
elvégezte dolgát.
Csupán kedves emlék
a nagy malomkerék.
Mementója már csak
egy letűnt világnak.
Felsóhajt a lélek:
-Istenem! -De szép!
Olyan, mint valami
mesés költemény:
Bíborszínű ágak
nyírfa törzseken,
csillogó nap-sárga
a szép fövenyen.
Halványkék égboltnak
tükre a tavon -
kacérkodik velem
e friss hajnalon.
Erdő sűrűjéből
bársony olajzöld
a szűrt napfényben
halkan rám köszön,
majd arra invitál,
fogjak ecsetet,
ma e tájat fessem
ne csendéletet.
Kérése, mint parancs,
már is megfogan,
s én festeni kezdek
békés boldogan.
Életed jövőbeni sorsát misztikus homály fedi.
S e táv, gyakran gödrökkel, elágazásokkal van teli.
Az ipszilonok előtt - bizony - gyakran meg is torpanhatsz,
csak egyik ága az, melyen helyes irányba indulhatsz..
Fókuszálnod kell a pislákoló, apró fénysugárra,
mely lelked mélyéről segíthet döntésed jó útjára.
Életed folyásának végét előre nem tudhatod.
Befolyásolhatod, de önként soha meg nem szabhatod!
Ha mégis megtennéd, magadat a pokolba juttatod,
s fájdalmas kínok közt, lángokban lesz majd égi otthonod!
Lehetnek jó célok, amik végig jó irányban tartanak,
de lehetnek rosszak is, melyek korán elpusztítanak.
Tartalommal megtölteni életed, csak magad tudod,
mint ahogy az utadat is mindig csak egymagad futod.
Bármiben is döntesz, egyedül Te vagy ura sorsodnak,
akkor is, ha netán - a választásnak súlya - olykor nagy.
Csak az marad belőled, amit embertársaidnak adsz.
Jól gondold meg tehát, hogy mi az - mit az utókorra hagysz!
Jaj, a hátam! Jaj, a vállam úgy sajog!
Nem csoda, hogy napnyugtára jajgatok.
Ásó, kapa, gereblye a vétkesek,
Mert, hogy velük napok óta vétkezem.
S miközben e panaszra nyílik szám,
előveszem vadonatúj fűkaszám.
Vág is az, mint a jól megfent borotva!
Örülök, hogy ily jól megy dolog - ma.
Ha elvégzem, mind azt, amit terveztem,
tudom, ismét rend lesz majd a kertemben.
Ehhez nem kell, hogy itt legyen már a tél;
száguldanak ötleteim, mint a szél.
Érzem, hogy a napsugár mily erőt ad;
azt is látom, kikelt már fenyő mag.
Bújik már a nem rég vetett zöldborsó,
s tulipántól mosolygós a kőkorsó.
Ismét hallom rigó, cinke énekét;
ereimbe táplálom e szép zenét.
Hadd dobogja szívem is a ritmusát,
s szívja azt be, mint jóféle tinktúrát.
Jut eszembe,- panaszkodtam. Már bánom.
Elfáradtam? Egy cseppet sem sajnálom.
Eltűnt már a kertemből a sok dudva,
megtérült a kedvvel végzett sok munka.
Ha felkúszik a fény az égbolt peremén,
nefelejcsszín kékség csillog, ragyog felém.
Bizarr ez a látvány, kedves, megnyugtató,
amely a lelkemnek oly sok reményt adó.
Égszínkék bársonyként szinte körül ölel;
érzem simítását amint felém közel'g.
Ám, ha sötét felleg vegyül e szépségbe,
tovaszáll a kékség, tűnő messzeségbe.
Fáj, sajog a szívem a nem várt fordulattól;
szabadulni vágyom a rossz hangulattól...
A lelkemben halkan felszakad egy sóhaj:
- Én édes Teremtőm! Fordítsd sorsom jó
Oly súlyos felhőket adott múltam, sorsom;
maradék létemben add, hogy szűnjön gondom!
Ám, hogy érdemlem-e ez isteni kegyet
el fogja dönteni, Aki erről tehet.
Köszönt téged fű, fa, ág,
s én is kedves hóvirág!
Hóvirág, ó hóvirág,
de szeretlek kis virág!
Tavaszt hoztál kertembe,
s ide be is szívembe.
Beragyogtad napomat
és a kis-ablakomat.
Veled szebb lett a világ,
ártatlan kis hóvirág.
Oly kedves vagy énnekem,
mint az első szerelem.
xMagazin
Offline
