|
2007-01-16 00:02:12, kedd
|
| |
| |
Óda, egy kicsit másképpen.... nem amire rögtön gondolnánk.
Rossz a kedvem.
Ettől sem lesz jobb, de mindazt az érzést adja, mint amit most érzek.....
ÓDA
Csak én magam, éjjel, s e rossz közérzet,
a hidranyelv, meggyújtott zöld levél,
mely mint egy hártya, hogy a lények fénye
ne nyíljék teljesen meg. Mintegy jelet
ad minekünk a fa, mikor az éj
szele kijelöli helyét, a szél, mely
rágja a legzsengébb testet s nem áll meg.
Végtelen éjszakák, zászlótlan ég
nem hallható zenéjével, a puszta
s üres fenség lakása, mit sem érő
kor, zsenge, mint szőlőfürt, csillagok
mélyébe dobva. S reszket, mint üres
és félénk menedék, fekete szem, mint
a fekete szem, mely az ég mélyéről,
párásan, testet ígér nékünk. Bársony,
sötét gyertya! Tudjuk a testeket?
Dobva? Ha csak el lettek volna dobva!
Sem test barázdája a vízben, sem
két pajzs lélegzete, sötét pecsét
égette, sem egy test langymeleg űrje,
mikor a lepedők hiányzó zsákmányt
mozdítnak Nap sólyma alatt, s az éj,
a szétterült arany-sörényű tér sem,
mert szakadék az ég! Láttátok-e?
Zord, aranyszín, mozdúlatlan. Nem reszket,
biztos, les minket egymaga. Arany tűz,
éj ellensége, nappal hercege!
És a fény a halál. Az éj: test az,
mondhatnám, de látjátok karmait?
Épp ahogy a dél vize égetett.
Épp ahogy csillagok tüze. Megrágva,
igen, a gyöngét fojtó éji széltől,
a meztelen váll másfajta tüze,
annyi megragadott kéz, és a zárt
ajkak, halott és szűzi hajnal, annyi
kéznek a mellek, köd-sötét, hiába
szüretelt termés! Gránátalma, szenge
cseresznye színe s még aranyszínűbb
alma s mandulafa, mely ismeri
a végzetét, fehér, és vár; és nem
a testet várja? Elhordja a szél
az érett zajokat, a levélzúgást,
két testnek érverését. S ki tud róla?
Nem ez a test ege, s nem tükrözi
vissza a viz sem fehér teljességét.
Másik terek és más sötét hullámok
mozgatják országát! A mélybe nézek,
és szakadék a tér, és a sörény
a vizeknek mélyébe hull. A két ég
vagy a két szirt, talán. Mind egyetlen
meggyújtott aratás, mind egy ügyetlen,
haszontalan, fojtott lélegzet. Nappal
fényes csatjai, szikra, mely ellépdelt
a felejtett erdők fölött! Ó, tél,
árnyas tél, szélkakasok, csókák földje,
sorompó-játék! Honnan a zene,
a vágy mögül? Mit kell tennem veled,
te koldús, ha a napok fénye vissza
nem tér, s más őszt a madarak nem hoznak?
Talán az a várakozás, ahogy csak
a mandula csupasz fehérségét
várja, csupa fény, s a fehérség lánggá
teszi őt. S hogy várt, értelme e láng volt?
Ki tudja ezt? A szél, mely rág s nem enyhül,
kitart s felel. S mint a legifjabb fém,
a bőr oly feszes, melyet megsebez
a nyári fény, az alkonyat üllője.
Ez volt az értelme? S az eltűnt lég nem
felel. A csillagok az eget szántják.
Szép álmokat, reggel ha süt a nap vidámabban ébredhetünk....
 |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
