|
2007-05-15 21:29:19, kedd
|
| |
| |
Csóri Sándor: Márciusi Charta
2007-05-05.
Csóri Sándor
KÖSZÖNTŐ
Az internetes oldalrendszer célja, hogy röviden, mindenki számára érthetően megjelenítse a magyarság jelenkori állapotát, tényekkel mutassa be a tarthatatlanná vált helyzetet, a változás indokait, a holnapba vezető járható, emberi utat. Erősítse a tudatosságot, közéleti szervizként módszertani segédletekkel is támogasson mindenkit, aki a közösség érdekében tud és kíván tenni, legyen választó vagy képviselettel megbízott.
CSOÓRI SÁNDOR
MÁRCIUSI LEVÉL
Akárhova lépünk, kő csikorog a lábunk alatt. Akárhova nézünk, korhadozik az ég fölöttünk, mint az üresen maradt istállók mennyezete. Meg szeretnénk határozni a helyzetünket, szélben és napsütésben, de nem tudjuk, mert a nyelv elmenekül előlünk. Úgy vagyunk foglyok és tehetetlenek ebben a szerencsétlen, kis hazában, ahogy természetesek szeretnénk lenni benne. Őrület! - mondhatnánk halálos lelki nyugalommal magunknak is, de zavarodottan már önmagunkkal sem tudnánk szóba állni. Ezt szokták egy országban válságnak vagy csődnek nevezni. Csődnek - lábunk fejétől a koponyánk magaslatáig. A kórházi ágyak ilyenkor szoktak parancsszóra útra kelni, menni egyik városból a másikba, a hegyek tetejéről kiszellőztethetetlen házak sűrűjébe, és fejetlen rohangálásukat befejezni a roncstelepen. Az iskolák, a kis posták, a vidéki vasútállomások ajtaját ilyenkor szögezik be kalapácsos lidércek, hogy a peremlakók minél előbb megtudják: semmi szükség sincs rájuk. És egy Gyurcsány Ferenc nevezetű miniszterelnöknek is ilyenkor támad kedve hanyagul rákönyökölni a Művészetek Palotájában magányosan ácsorgó, mikrofonos asztalra és kioktatni a magyarságot arról, hogy mi is történt 1848. március 15-én. Tudomásunk szerint a Márciusi Ifjak nem a bécsi parlament és nem a pozsonyi országgyűlés magasztos termeiben töröltették el a cenzúrát, amely forradalmi tett volt, hanem az utcán. És Petőfi sem a Felsőházban szavalta el, napirendi pont előtti felszólalásaként a Nemzeti dalt. Meg a Tizenkét Pontot sem a képviselők terjesztették elő az uralkodónak. Nem, nem - sem az Uniót Erdéllyel! A miniszterelnök szerint még az is elképzelhető, hogy Március Tizenötödike csak a mi beteges képzeletünk volt! Barátaim! Történészek, írók, tudósok, tanárok, filmesek, filozófusok, egyházi emberek, feltalálók, Bartók és Kodály tanítványai - hova jutottunk? Valaha voltunk valakik és most csak bámuljuk az eseményeket, mint egy nevetséges panoptikum élethű másolatai. Tizenhét év óta jámboran dödögünk és lázadozunk, ahelyett hogy bevallanánk: elárultuk az értelmet, de helyette nem fedeztünk föl magunkban semmiféle dacos és barbár boldogságot, amellyel segíthettünk volna népünknek. Sőt mostanra az is kiderült, hogy elfogadtuk a diktatúrában gyökerező demokrácia minden züllöttségét és képmutatását. Sorsfordító könyvekben kellett volna már megírnunk, hogy a demokrácia épp úgy szabadított föl minket, mint a szovjet hadsereg s ugyanúgy fosztott ki és gyalázott meg mindnyájunkat. 1956 tizenkét napját kivéve, a kétségbeesés lett a mi hagyományunk! Ma bárhol járunk az országban, mindenki panaszkodik, hogy a Politika holtversenyében kell leélnünk az életünket. Az eldöntetlenség sorvasztó léthelyzetében. A döntetlen jelző helyett használjuk inkább a rosszul, sőt a bűnösen döntő helyzetek fogalomkörét. A rendszerváltás pillanatában azt hittük, hogy a szabadság megigazulása és megváltása jön el. De nem az jött el! Az első szabad választáson a vérbírók éppen úgy szavazhattak, mint az agyonlőtt vagy a fölakasztott vértanúk hozzátartozói. Akik 1956. október 25-én, az Országház téren tömeggyilkosságot rendeztek, szabadon járulhattak az urnákhoz. Elmaradt a törvényes, bírósági leszámolás azokkal szemben is, akik zsarolással lelkeket pusztítottak el, s akiknek vér tapadt a kezükhöz. Az ő bőrük megmentésével elvettük megtévedt százezrek megtérésének lehetőségét s ott hagytuk őket meghasonlásukban: és így növelték, s növelik a tegnapi bűnösök szavazótáborát. A diktatúra minden szennye és szörnyűsége így ömlött át zavartalanul a demokráciába, különösképpen felerősödve az utóbbi öt esztendőben. Mindenféle válság és tudathasadás ennek a következménye. A magyar értelmiségiek nagyobbik része ugyanis pontosan tudja, hogy ez az eredendő bűn, ez a válság mára elérte az élet minden területét. Ott csikorog az ország gazdasági teljesítményében, az államháztartás hiányában, az államigazgatás és a közösségi szolgáltatások állapotában, a romló nemzetközi kapcsolatokban, a közösségi és az egyéni züllésekben, a kormány által gerjesztett és megtűrt korrupcióban, az idegrendszert sújtó betegségek egyre növekvő számában. A hatalmat gyakorló kormány már nem is nagyon rejtegeti azt a szándékát, hogy a magyar lakosság becsapásával elért választási győzelmét legönzőbb módon saját anyagi gyarapodására használja föl. Eközben parlamenti többségét kérkedve és kéjjel mozgósítja kiszolgáltatott népe ellen. Az egészségügy, a kórházak barbár szétdúlása a ma emberét az 1919-es proletárdiktatúra gaztetteire emlékezteti. Ha a terror áldozatainak számát összevetjük a mai cinikus, üzleties intézkedések áldozatainak előre látható számával, akkor a proletárdiktatúra szelídebb korszaknak tűnik a mai dúlásokhoz képest. Ennek a pusztításnak a mértékét nemcsak az egészségügy szétverése adja, hanem a mai kormány minden intézkedése, amelynek nyomán romlik a nemzet többségének életminősége. A felemelkedés helyett milliók kerülnek a lecsúszás pályájára és sok ezren pedig, inkább az önpusztítást választják. Mit tudunk hazánk megmentésére kiverítékezni magunkból? Csak olyasmit, ami nekünk van. Bátorságot, konok hajthatatlanságot, félresöpörhetetlen érveket. Ehhez azonban kellene egy a Prágai Chartásokra emlékeztető értelmiségi csapat, amely Németh László gondolatát követi szigorúan: A szellem embere az, akiben ott feszeng a szellemiség örök ösztöne... A szellem: rendező nyugtalanság, amely nem tud beletörődni az elszórt tények halmazába, mindig az összefüggéseket keresi. Ma Magyarországon a legnyilvánvalóbb igazság az, hogy aki értelmiségi és nem vakítja el a félelem, önző érdek vagy valamiféle téveszme, az magában leszámol ezzel a kormánnyal. Úgy is mondhatnánk, hogy aki értelmiséginek tartja magát, nem azonosulhat ezzel a kormánnyal, hanem megtesz mindent annak érdekében, hogy azok a megtévesztett jóhiszeműek, akik még e kormányban hisznek, hasonló következtetésre juthassanak, hisz valójában, az ő kezükben van a döntés. Ehhez pedig közgazdászok, tudósok, írók, filmesek, filozófusok, jogászok, tanárok, szociográfusok, tisztességes pénzemberek szükségesek, valamint hitben és képzeletben nagyra nőtt emberek. Ne feledjük: 1848 Március Tizenötödike, azért lehetett máig is legnagyobb erőt sugárzó ünnepünk, mert történelmünkben ez volt az első -, de úgy is mondhatnám, hogy az egyetlen olyan esemény, az egyedüli csoda - amelyben népünk elsősorban a szellem embereire hallgatott. A létrehozandó értelmiségi testületnek úgy kellene majd működnie, mint egy morális felsőháznak, amelyben rangot az erkölcs, az értelem, a rokonszenv, a nemzeti érdekek egységes védelme ad. Természetes, hogy a tagjai között épp úgy helyük van a környező országokban, s a világ bármely táján élő magyaroknak, mint az itthoniaknak. A természetvédők mintájára legyenek a politikai élet védelmezői; amikor pedig ez kezelhetetlenné válik számukra, akkor magát a politikai életet kell megreformálniuk. Az alapító csoporthoz csakis az elért eredmények alapján lehet csatlakozni. Minden esetben nyilvánosan. Tagjaink akár havonta is megszólalhatnak tájékoztatva a hazai és külföldi közvéleményt. Azért gondolkodunk ilyen fegyelmezett és újfajta formák szerint, mert azt tapasztaljuk, hogy az újságokban megjelent komoly tiltakozások is másnapra a szemétkosárba kerülnek. Jelmondatunk szerény, de irányt mutató: Egy nemzet boldogsága inkább függ az emberek jellemétől, mint a kormányzás formájától. Csoóri Sándor
CSATLAKOZÓK A MÁRCIUSI LEVÉLHEZ
Albert Gábor Alexa Károly - irodalomkritikus Ács Margit - író Andrásfalvy Bertalan - egyetemi tanár Balás Béla - kaposvári római katolikus püspök Balogh Ferenc - hegedűművész Barlay Ö. Szabolcs - paptanár, művelődéstörténész Balázs Csaba - orvosprofesszor Bába Iván - kisebbségkutató, volt nagykövet Bábel Balázs - Kalocsa-kecskeméti római katolikus érsek Bánkövi Gyula - zeneszerző Bárdi László - Ázsia-kutató Beke Pál - művelődéstörténész Berecz András - népművész Bíró László - Kalocsa-kecskeméti római katolikus segédpüspök Bíró Zoltán - egyetemi tanár Bogár László - közgazdász Bónis Ferenc - zenetudós Czakó Gábor Csaba - író Csath Magdolna - egyetemi tanár Császár Angéla - színművésznő Cseh Tamás - zenész Csete Ildikó - textilművész Csete György - építész Csomós József - tiszáninneni református püspök Csókay András - idegsebész Csóti György Czigány György - költő, szerkesztő Döbrentei Kornél - költő Dudás Károly - író, lapszerkesztő, Szabadka Duray Miklós - az MKP alelnöke, Pozsony Dux László - orvosprofesszor Eperjes Károly - színművész Fasang Árpád - zongoraművész, volt UNESCO nagykövet Fekete Gyula - író Fekete György - belsőépítész Fekete György - orvosprofesszor Ferenczes István - költő, lapszerkesztő, Csíkszereda Für Lajos - egyetemi tanár Fábry Sándor - humorista Finta József - építész Freund Tamás - orvosprofesszor Fricz Tamás - politológus Garay Mária - nyugalmazott Legfelsőbb Bírosági bíró Gazsó Ferenc - társadalomtudós Gábor S. Pál - pszichiáter Gergely István - csíksomlyói római katolikus plébános Granasztói György - történész, volt nagykövet Gyurkovics Tibor - költő Hankiss Ágnes - író, pszichológus Hegyi Sándor - református lelkipásztor, Székelyudvarhely Herczegh Géza - akadémikus Hódi Sándor - pszichológus, Zenta Illyés Mária - művészettörténész Jankovics Marcell - író, filmrendező Járai Zsigmond - közgazdász, a MNB volt elnöke Jókai Anna - író Kalász Márton - költő Karátson Gábor - festőművész, író Karsai Béla - Karsai Művek elnöke Kellermayer Miklós - orvosprofesszor Kisida Elek - orvosprofesszor Kiss-Rigó László - Szeged-csanádi római katolikus püspök Klinghammer István - egyetemi tanár Kodolányi Gyula - költő, lapszerkesztő Kopp Mária - orvosprofesszor Kovács István - költő, polonista Kubinyi Anna - textilművész Kukán Ferenc - főorvos Kun Miklós - egyetemi tanár Lányi András - filozófus Lászlóffy Aladár - költő, Kolozsvár Lentner Csaba - közgazdász Lovas István - fizikus Martonyi János - egyetemi tanár Maróth Miklós - egyetemi tanár Mádl Ferenc - akadémikus, volt köztársasági elnök Márfi Gyula - veszprémi római katolikus püspök Mellár Tamás - közgazdász Melocco Miklós - szobrászművész Mezei Katalin - költő, könyvkiadó Morvai Krisztina - büntetőjogász Náray-Szabó Gábor - egyetemi professzor Ódor László - iskolaigazgató, volt nagykövet Orosz János - festőművész Oláh János - költő, lapszerkesztő Papp Lajos - orvosprofesszor Pápai Lajos - győri római katolikus püspök Pitti Katalin - operaénekesnő Pozsgay Imre - egyetemi tanár Réthelyi Miklós - orvosprofesszor Sára Sándor - filmrendező Schöpflin György - egyetemi tanár, EU-parlamenti képviselő Schubert Éva - színművésznő Schulek Ágoston - egyetemi tanár Skrabski Árpád - szociológus, főiskolai tanár Sótonyi Péter - orvosprofesszor Spányi Antal - székesfehérvári római katolikus püspök Stumpf István - egyetemi docens, a Századvég Alapítvány elnöke Sylevester Lajos - lapszerkesztő, Sepsiszentgyörgy Szabó István - dunamelléki református püspök Szász Károly - közgazdász Szász Jenő - polgármester, Székelyudvarhely Szekeres Ferenc - a Madrigálkórus alapító karnagya Szerdahelyi Csongor - újságíró Széles Gábor - a GYOSZ elnöke Szokolay Sándor - zeneszerző Szőcs Géza - költő Szűrős Mátyás - diplomata, volt köztársasági elnök Takács Klára - operaénekesnő Tóth Erzsébet - költő Tóth Gábor Sándor - fogszakorvos Tornai József - költő Töröcskei István - vezérigazgató Tőkéczki László - történész Tőkés László - királyhágómeléki református püspök Tringer László - orvosprofesszor Vásárhelyi Gábor -rendszerfejlesztő mérnök, a Bartók-jogok gondozója Veres András - szombathelyi római katolikus püspök Vida Gábor egyetemi tanár Vukovics Gabriella - jogász, demográfus
BÁBEL BALÁZS
érsek
Rövid válaszom a feltett kérdésre: Egy ország állapotát lehet gazdasági, demográfiai, egészségügyi, politikai, vallási és erkölcsi szempontok szerint vizsgálni. Az első három területen csak annyit tudok, mint a tájékozódó magyar állampolgár. Nagyfokú eladósodottság, elöregedés és katasztrófális népesség-fogyás jellemzi országunkat. A politikai élet sokkal összetettebb, mert a Kádár-kor örökségét most is hordozzuk: a nomenklakura gyakorlati hatalmon maradása miatt valóságos rendszerváltás nem történt. Ehhez társul az egyre globalizálódó világ nyomása e kis országon. A népre jól illik Kossuth egy mondása: "Hosszan tartó rabszolgaság nem szokott hősöket teremni." A "legyőzhetetlen tudatlanság" miatt - amihez a média nagyban hozzájárul - sokan nosztalgiáznak egy olyan kor után, amelyben föléltük jövőnket és a bajok gyökerei erednek. Ismét egy idézet érzékelteti ezt a helyzetet. Szent Ágoston írta a vandáloktól körbezárt karthagóiakról: "A nép meghal, de cirkuszt kíván." A showműsorok világa és a szenvedélyekbe való menekülés bizonyítja nálunk is ezt. Az erkölcsi élet mély válságban van. A jóra azt mondják, hogy rossz, a rosszra pedig, hogy jó. Nem csoda, hiszen három nemzedék nőtt fel valláserkölcsi oktatás nélkül. Súlyos erkölcsi kérdéseket, mint például az abortuszt, eutanáziát, a sterilizálást, a homoszexuális együttélés házasságnak történő elfogadását, imperialista háborúban való részvételt, határainkon kívül élő magyarok kirekesztését szavazás útján fogadtatják el. Mindez azért is lehetséges, mert Plinszkyvel szólva: " Nem betű a betű, nem szám a szám." A hazugság polgárjogot nyert, amelynek a Biblia tanítása szerint Sátán az atyja. A vallási élet a népszámlálási adatok szerint még jónak volna mondható, de a valóság árnyaltabb. A gazdaság-kor egydimenziós embere nem fogékony a transzcendencia iránt. Újonnan felállított iskoláink legjobb esetben professzorokat tudnak nevelni, de konfesszorokat csak életpéldával lehet, márpedig igazi hitvalló keresztényből sokkal kevesebb van, mint akik a vallási hovatartozásukat meg merték vallani. Igaz a múlt évi Püspökkari Körlevélnek a döbbenetes megállapítása: "Nemzetünk nagyon nagy bajban van, csak Isten irgalma menthet meg bennünket."
Szeretettel
Bábel Balázs
érsek
HEGYI SÁNDOR
református lelkipásztor, székelyudvarhely
Gondolatok a jövő Magyarországáról, magyarságunkról
A napokban kis háztáji kertecskénkben gaztalanítottam. Közben arra gondoltam, hogy a magyar nemzet kertjében - határok nélkül - gaztalanítani kell, mert sok az igaztalan, hazug, hamis, egyszóval sok a gaz. A múlt és jelen igaz ismerete nélkül nem beszélhetünk a magyar nemzet, sem Magyarország jövőjéről.
Többször felcsendült az ének, hogy "szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország" s ilyenkor azon töprengek mivé is lett az ország, - Erdélyország is a XVI_XVII század Tündérkertje.
Igaz, sok történelmi csatánk volt, sok veszteség, vereség, jelenleg pedig mindenhol politikai csatározások vannak - s lassan-lassan a magyar nemzet e harcokban és az Európai Unióban elvérzik. Újból meg kell tanulnunk - nem országokban, országban, hanem határok nélküli nemzetben gondolkozni és cselekedni öntudatosan.
Elsősorban öntudatra van szükségünk, tudatosítani magunkban és az utánunk jövő nemzedékben, hogy honnan jöttünk, hol vagyunk és kik vagyunk, valamint merre tartunk, hová megyünk?, mert míg lobbizunk, projektezünk, hivatali tisztségeket és a hatalom megszerzését sikeresen előkészítjük és megszerezni akarjuk, mint a horvát-magyar labdarugó EB megrendezését, addig mások "lenulláznak" Ezután pedig kereshetjük, ki a hibás, hol hibáztunk!
Másodszor, nem pénzben, hanem lélekben s így nemzetben gondolkozni. Mindenkor a pénz értékét veszíti. Mennyi minden már értékét vesztette - néhányat megemlítek: házasság, család, gyermek, igazság, tisztaság, emberség, stb. Sokan ma képesek a pénzért a lelküket is eladni. Ezért van káosz Magyarországon is. A káoszt a reformok, a rendőr- állam nem oldja meg, csak továbbfokozódik a zűrzavar, csalódottság, kiábrándulás és reménytelenség.
Harmadszor, mindenkinek dolgozni és imádkozni kell úgy, hogy az egyéni érdek helyett a közösség érdeke kerüljön előtérbe: népem, nemzetem és nemzedékem, valamint a jövendő nemzedék. Valóban mit hagyunk magunk mögött - a jövendő nemzedéknek. "Lemossuk a gyalázatot" - mossuk le a gyalázatot és alázatos életet éljünk. A két világháború között a SDG (Soli Deo Gloria - Egyedül Istené a dicsőség- reformáció egyik tétele volt) mozgalom vezetője, Soós Géza hangoztatta "Evangéliumot Magyarországnak" s ez ma is időszerű. Nem a párt akarata, a kormány erőszakos akarata, nem az én akaratom, hanem az Isten akarata a lényeges. Az evangélium, az örömhír segít bennünket arra. hogy az Isten akarata a szeretet és az ember is szerethet- ezt felismerjük. Ennek az akaratnak engedelmeskednünk kell. Igy kiépíthetjük újból a kapcsolatainkat Istennel és az emberekkel. Hittel, bátran mondjuk és énekeljük a Nemzet Imáját: "Isten áldd meg a magyart". Végezetül hadd idézzek Wass Albert: Karácsonyi üzenetéből néhány sort:
"Nyissátok meg szíveteknek minden ablakát és eresszétek be oda a napfényt... változzatok át a szeretet nemzetévé és lássátok meg: attól a pillanattól kezdve veletek lesz az Isten." Úgy legyen! Ámen.
Székelyudvarhelyen, 2007 május 3-án
Hegyi Sándor - református lelkipásztor
CSÓKAY ANDRÁS
idegsebész
"Isten irgalmas szeretete nem jogosítja fel az egyént, közösséget sem egy országot a bűnre. Lehet, hogy Isten egyszer mindent megbocsát, de a természet soha, semmit. Vagyis bűntelenül soha nem tudunk bűnöket elkövetni magunk vagy mások ellen. Mindent meg kell szenvednünk, mert a pszichikai, fizikai, biológiai törvények Isten igazságosságát szolgálják. Egy idő után megfizetjük az árát annak, amit elkövettünk, akár az erkölcsi rend, akár a természet rendje ellen vétünk". (Varga L. Atya) Az országunk jelenlegi állapotában mindez tükröződik. Amíg a többség nem fordul valóban Krisztus felé, vagy nem hívők esetében mondhatjuk a lelkiismerete felé, ami nem más, mint "Krisztus homályos hangja" addig nem tudunk megújulni, szabadok, boldogok lenni. Tehát amíg a szabadságot, boldogságot kizárólag a teremtményektől, politikától, kultúrától , tudománytól stb. várjuk és kizárólag önerőből akarjuk kivívni, képtelenek leszünk a teremtett világot, jelen esetben szűkebb környezetünket Magyarországot boldoggá szabaddá tenni. Az is igaz, hogy nem akkor vagyunk szabadok amikor minden könnyű, hanem sokszor akkor amikor minden nehéz minden lehetetlennek tűnik. Azzal amink van és azzal amink nincs, azzal amit tudunk , azzal amit nem , maradék egészségünkkel, hiányos tudásunkkal, kevés anyagi javunkkal és kis lehetőségeinkkel kell alkotnunk. Istentől kapott ajándékunk a magyar kreativitás. Ha ezt félelemből, hiszékenységünk miatt elnyomjuk, elveszik a nemzetünk. Ha Istent megvallva tanúként élünk és alkotunk, kiindulva abból amink van, újra szabad és boldog szárnyaló nemzet leszünk. Az ember, vagy egy közösség vagy egy ország egyedül semmire sem viszi oszló test lesz. Ha az ország Krisztussal él vele fog feltámadni.
ALBERT GÁBOR
Hogy mit vártam 1989-től? 1956 kiteljesedését. Miben reménykedtem? Végső soron abban - és ezt próbáltam megfogalmazni, körülírni, sugallni minden munkámban, mondhatnám, minden életmegnyilvánulásommal -, hogy még egy halálba hajszolt, az élet szentségét megtagadó társadalom is megtalálhatja önmagát, ha felismeri, hogy kik és milyen csapdába ejtették, hogy becsapják. Unos-untalan gazdasági és pénzügyi válságról beszéltek és beszélnek, mintha az volna nyomorúságunk, öngyilkos közérzetünk, legendás pesszimizmusunk igazi oka. Holott ez csak álarc, a demagógia spanyolfala, amely mögött közben milliárdos vagyonok keletkeztek és cseréltek gazdát. Minden bajunk gyökere, ősoka, a kádári rendszer igazi öröksége, a mindent elpusztító és felemésztő erkölcsi válság volt és maradt mind a mai napig. Amely, sok más mellett természetesnek tekinti a szemérmetlen szabadrablást, az "emberiségben" gondolkozik, s egy vállrándítással intézi el, hogy minden évben egy kisváros tűnik el a magyar népesedési térképről.
Ez döbbentett rá, hogy halálra ítélt országban élek. És ha nem szabadulunk meg a nemzettagadó hazugságoktól, ha nem tudjuk megoldani a halállal fenyegető demográfiai válságot, ha nem építjük fel az új, erkölcsi alapokon nyugvó eszmei Magyarországot, akkor további történelmünk nem más, mint reménytelen halotti szertartás.
BALÁZS CSABA
orvosprofesszor
Tenni vagy nem tenni, lenni vagy nem lenni?!
Napjainkban egyre több orvoskolléga, nővér és beteg arcán látom a növekvő feszültséget, félelmet.. Mi lesz velünk, kérdik politikai szimpátiától függetlenül. Nem tudom a választ, de azt igen, hogy felelős vagyok értük, mindannyiukért, nemcsak mint vezető, hanem mint értelmiségi és honfitárs. Számomra nem az anyagi javak gyarapodása vagy az új orvosi műszerek csillogása a leglényegesebb, hanem az a szellemi teljesítmény, amelyet az e honban élő emberek elvehetetlen sajátja, hiszen az ő tudásuk ennek az egyedi magyar kultúrának szerves része. Ezért most azt sugallni vagy egyenesen felszólítani arra kollégáimat, hogy hagyják el szülőföldjüket és ne honfitársaik gyógyításáért és egészségük megőrzéséért kamatoztassák - a világ minden részén elismert - tudásukat, mélységesen felháborító és elfogadhatatlan. Mi közben rohamosan csökken hazánk lakossága, egyre több a lelki és testi betegségben szenvedők száma, a várható életkor hazánkban egyre alacsonyabb és sereghajtókká váltunk Európában. Vannak idők, amikor az elődeink által egy ezredév alatt létrehozott értékek végveszélybe kerülnek, ideértve a templomot, az iskolát és az egészségügyet. Ebben az esetben - politikai hovatartozástól függetlenül - némának maradni bűn, szólni kötelesség, tenni pedig honfiúi erény. Miként történelmünk bizonyítja, ha mi nem tesszük meg azt amit ebben a nehéz időben a haza megkövetel, senki nem teszi meg helyettünk. Tegyük ezt elsődlegesen nem magunkért, hanem ezt az országot ezer éven át megőrző elődeink emlékéért, legfőképpen pedig gyermekeinkért, unokáinkért, mert ha nem így cselekszünk, ők hontalanná válhatnak saját hazájukban. A költővel:
"Vallom rendületlenül,
hogy Ő az út, s az élet
és maradok ez úton, míg csak élek
töretlen hittel ember és magyar." (Wass Albert)
Dr. Balázs Csaba
BÍRÓ ZOLTÁN
egyetemi tanár
Már gondolkodó, kritikus szellemű embernek sem kell lenni ahhoz, hogy erről a mai magyarországi helyzetről lesújtó képet alkosson magának valaki. A kérdés legfeljebb az, hogy a jelenlegi koalíciós kormányban látjuk-e nyomorúságaink legfőbb okát, vagy magát azt a demokratikusnak mondott rendszert látjuk alapjaiban szerencsétlennek, amely itt rendszerváltás címén kialakult és amelynek létrejöttében mi magunk is - más szándékokkal és egészen más várakozással ugyan - valamiképpen közreműködtünk.
Sok jel mutat arra, hogy még az úgynevezett jóléti társadalmakban, a régi demokráciákban is egyre súlyosabbak a bajok és hiányoznak a válaszok, a megoldások.
Mégis, a mi helyzetünk a Gyurcsány-kormány tevékenysége, de már puszta léte miatt is kétségbeejtően kivételes. Nem hiszem, hogy van még olyan ország a világon, ahol a kormány ilyen szenvedéllyel rombol ,pusztítja az ország javait, ellátó rendszereit és végsősoron azt a népet, amelynek képviseletére és védelmére lenne hivatott. A legkeservesebb azonban és a jövőre nézve a leginkább ijesztő mégis az, hogy a magyar nép a teljes tehetetlenség állapotába került s csak nézi bénultan, hogyan zsugorítják nap mint nap létfeltételeit, hogyan szívják el a vérét, hogyan szűkítik gátlástalan hazudozással tájékozódási lehetőségeit. Az értelmiség java is csak sorvad az általános bénultságban és egyelőre nem talál utat - ha már mozdulna is - a társadalom többségéhez. Ez a kormánykoalíció programjául a népirtás sajátos "reformer" útját választotta. Mit választ a magyarság: az önpusztítást vagy az önvédelmet?
Bíró Zoltán
BOGÁR LÁSZLÓ
közgazdász
Válságok örvényei közt
A magyar társadalom történelmének egyik legsúlyosabb válságát éli át. Az egyre mélyülő krízis legalább négy rétegből tevődik össze.
A felszínen érzékelhető réteg a közbeszéd válsága, ez alatt húzódik a rendszerváltás rendszerének a válsága, a harmadik rétegben a magyarság ön-reprodukciós folyamatainak évszázados ívű válsága tűnik elő, és végül a globális lét-mód zsákutcájának a Magyarország nevű "lokalitásban" való megjelenése a válság legmélyebb szintje.
A közbeszéd válsága ma már a "verbális polgárháború" egyre vészjóslóbb elmélyülésében mutatkozik meg. Alkalmatlan, zavaros, hamis elbeszélési módok kaotikus örvényei teszik egyre lehetetlenebbé, hogy az ország népe egyáltalán megértse saját helyzetét.
A diskurzusnak a felszínen megjelenő válsága valójában a második szint, a rendszerváltás rendszere elmélyülő válságának a tünete. A rendszer most azért bukik meg, mert a magyar társadalom vesztes-létre ítélt döntő többségének teljes kizárásával született.
Valójában nem demokrácia, hanem a globális hatalom-gazdaság brutális diktatúrája a cinikus-gátlástalan kollaboráns-komprádor oligarchiák által "üzemeltetve".
A társadalmi újratermelés válságának alapkérdéseit az uralmi csoportok nemcsak megválaszolni, de feltenni sem tudták. A nemzet lelki szétzüllése, népesedési lejtője, egészségének szétroncsolódása jelentik e harmadik válság-szint legfőbb elemeit.
Mindez azonban csak megjelenése annak az egész emberiséget sújtó válságnak, amely az önmagát félrevezető módon "globalizációként" megnevező lét-mód következménye.
CZAKÓ GÁBOR
író
Helyzet
A kormány tagjai nyíltan beszélnek az ország "államtalanításáról", ugyanis az állam, mint a polgárok érdekében létrejött ősintézmény útjában áll a magánhatalmak gátlástalan kizsákmányolásának. Az államtalanítás a Magyar Köztársaság fölszámolására szőtt összeesküvés. Immár nem is titkos.
A tandíj, az adó-világcsúcs, az egészségügy, a közerkölcs lebontása, a szemérmetlen hazudozás, a szavak jelentésének kiforgatása, a folyamatos gyűlöletkeltés stb. nyílt támadás az itt élők ellen.
A honi politika és sajtó meghatározó hangja üldöz mindent, ami magyar a nyelvtől, az érzéseken, a történelmen át a nemzeti jelképekig. A világon eddig sehol sem fordult elő, ami nálunk az őszi tüntetéseken. Az embereket megtámadó rendőrségi gyakorlóruhás bűnözők nyíltan vadásztak a nemzeti zászlót hordozó emberekre, s kíméletlenül bántalmazták őket - gaztetteiket a kormányfő elismeréssel nyugtázta, az igazságszolgáltatás tessék-lássék vizsgálódik.
A demokrácia megszűntnek tekinthető: sem a törvényhozás, sem az igazságszolgáltatás, sem a kormány, sem a sajtó nem teljesíti kötelességét.
Az értelmiség jelentős része elárulta - nem a hazáját: az emberség alapelveit.
A nép állapota ahhoz a rovaréhoz hasonló, melyet egy pók megbénított, becsomagolt, s petéi közé helyezett, hogy a kikelő ivadékoknak legyen friss, eleven táplálékuk.
Czakó Gábor
FASNAG ÁRPÁD
zongoraművész, volt UNESCO nagykövet
Magyarország mai állapota
Az ország "mai" állapota egy öt esztendős folyamat "eredménye", mely időszak alatt fokozatos hanyatlás és züllés következett be, s vált nyilvánvalóvá.
Az erkölcsi helytállás sorozatos elmaradása (például a 2004. december 5.-i népszavazás kudarca) következtében a társadalom összetartó eresztékei szétesőben vannak. Az anyagiasság s a kapzsiság (miközben az általános elszegényedés tömeges méreteket öltött) a szolidaritás kötelékeit szétszakította. Nincs közös eszmény, közös cél, amely a magyar népet jelenleg egységbe forrasztaná. Két közmondás fejezi ki találóan a mostani helyzetet. Az egyik az országot jelenleg vezetők nép iránti kötelezettségére figyelmeztet: "fejétől bűzlik a hal". A másik -amely egy bibliai idézet is- a vezetők és vezetettek kölcsönös felelősségét hangsúlyozza: "Ha vak vezet világtalant, mindketten a verembe esnek".
Ez a "diagnózis", "terápiának" pedig íme, néhány szerény tanács:
Visszautasítása mindannak, ami ízléstelenség, közönségesség, csalárdság, megtévesztés, és erőszak.
Az ország jelenlegi állapotáért felelősök, a zavarosban halászók, a félrevezetők néven nevezése.
A történelmünkből jólismert példák mintájára a bizalom szálainak ismételt újraszövése, az együttesen vállalandó törekvések világos újrafogalmazása.
Olyan közös cselekvési terv, egy "minimum-program" kidolgozása, amelyet minden hazáját szerető ember jó szívvel vállal és támogat.
A kollektív depresszióval szemben az önbizalom és az önbecsülés erősítése minden magyarban. A remény táplálása, és ébren tartása, hogy "Lesz még egyszer ünnep a világon".
DR. HÓDI SÁNDOR
pszichológus
A magyarországi közállapotokról
Egy jól működő társadalom mindenkit előnyösebb helyzetbe hoz. Mindez nem mondható el a rendszerváltásról, amelynek - egy vékony rétegtől eltekintve - csaknem a teljes magyar népesség a kárvallottja. Mi lehet ennek a paradox helyzetnek a magyarázata? Számos ok közül itt kettőt emelnék ki.
A magyar nép sokrétű és elegendő tudással rendelkezik ahhoz, hogy bármilyen társadalmi problémára megoldást találjon. A gond az, hogy ez a tudás nem hasznosul. Az ún. rendszerváltás idején, és azóta sem nyílt tényleges lehetőség egy új szellemiségű, tehetséges nemzedék felemelkedése számára. Az eseményeket azok a régi káderek irányították, akik az új rendszerben is fontos szerepet játszanak. Ők szervezik meg az új pártokat, a tőzsdei és bankvilágot, ők privatizálják az állami vagyont. Ennek a régi-új garnitúrának a szelleme torzult aztán olyan politikává, amely már indulásnál vakvágányra vitte a rendszerváltást. A későbbiek során pedig a magas államháztartási hiánnyal és az államadóssággal gyakorlatilag csődbe vitte az országot. Ebből a képtelen helyzetből adódóan ma hiteltelen és megbízhatatlan a magyar kormány és annak politikája.
A másik problémát abban látom, hogy azt a politikai modell, amely Nyugaton hosszú idő során alakult ki, a demokratikus hagyományok híján levő országokban nem adekvát módon működik. A népakaratot nem a nép alakítja ki önállóan, úgy, ahogyan akarja, hanem ahogyan az országot sújtó pártparazitizmus diktálja. A pártoknak alkotmányos joguk megmondani, hogy mi a jó a népnek, és azt is, hogy nép mit akarjon. Valós társadalmi önszerveződés híján ezekben az országokban a pártok nem népképviseleti formációk, hanem üzleti vállalkozások.
Ebben a helyzetben a társadalom éppúgy leszakad az államirányítástól, ahogyan leszakadt az egypártrendszer idején. A releváns társadalmi cselekvés hiányában rezignáltság, közöny, kétkedés, reményvesztettség, vagy másfelől cinizmus, törleszkedés, árulás, szorongás, félelem lett úrrá az embereken. Mivel minden erő és hatalom az államgépezet megszerzésére hajtó pártok kezében van, ez gyakorlatilag vegetálásra kényszeríti a magyar társadalmat. A baj annál nagyobb, mivel a pártoligarchia megfosztotta a társadalmat egy vállalkozó szellemű, autentikus értelmiségi réteg kialakulásától, amely a közgondolkodást, az életfelfogást, az állami és szociális rendszert magasabb szintre emelte volna.
Meg kell találni annak a módját, hogy a nép egészséges többsége, akiket eddig nem ragadott el a politikai élet, s akik ugyanakkor nem fordítottak teljesen hátat a közéletnek, hogyan tudnák megfelelő politikai és társadalmi formában saját érdekeiket érvényesíteni. Mindenképpen sort kell keríteni a hatalom decentralizálására, a helyi önkormányzatok megerősítésre, a civil szféra felemelésére, amelyeket jelenleg a párthatalom fojtogat. És el kell érni, hogy a mondvacsinált demokrácia helyett a nép valóban a saját képviselőit segítse hatalomra, mielőtt még a pártparazitizmus teljes egészében káoszba taszítja az országot.
Dr. HÓDI Sándor pszichológus
Széchenyi István Stratégiakutató Intézet
Ada, Délvidék, Szerbia
KELLERMAYER MIKLÓS
orvosprofesszor
Magyarország mai állapota
A "halál minden magyarra" politikai program ma Magyarországon leplezetlenül, nyílt, arrogáns, gátlástalan módon a végrehajtási fázisába került. Ennek háttere természetesen a világméretű életellenesség, gyermekellenesség, amelyet kifejezően a nagy pápa, II.János Pál a "halál civilizációjának" nevezett. A világméretű életellenesség, gyermekellenesség az élővilágból, a kezdettől, azaz a 4 milliárd éve a föld mélyén felhalmozódott kőszén, kőolaj és földgáz igazságtalan kisajátításából táplálkozik. Technikai vívmány képében, a száguldozásban megélt szabadság és hazugság generációkon átívelő mételyében, a deformált puszta létezésben, a demokráciának nevezett, de valójában fegyverekkel védett felhalmozott semmi diktatúrája, az általános eladósodottság társadalmi létformájában jutott el az emberiség a végpusztulás, a föld önmaga számára lakhatatlanná tételének kapujába.
Tenni, gyógyítani kell sürgősen és összeszedetten összemberiségi szinten és nemzeti, családi - mint a legkisebb emberi közösség - szinten egyaránt! Az energiát biztonságos atomreaktorokkal összemberiség szinten kell és lehet megoldani. Az újraerdősítést, a talaj ,a vizek, a levegő megtisztítását nemzeti, családi, egyéni szinten kell végrehajtani! Tenni és gyógyítani csak az igazság tudása és feltétlen követése, a hazugság minden formájának azonnali leleplezése mellett lehet. A tudást a jóval, a feltárt igazságot a kinyilatkoztatott igazsággal, a tudományt az istenhittel összekapcsolva lehet az életet, a Földet, az emberiséget, a magyarságot megmenteni.
Kellermayer Miklós
egyetemi tanár
DR KOPP MÁRIA
orvos-pszichológus, egyetemi tanár
MTA doktor
Kitűnő tanulmánykötet jelent meg arról, hogy az idő előtti egészségromlás és halálozás milyen hatalmas gazdasági károkat okoz Oroszországnak. Ebben a tekintetben a magyar mutatók közelebb állnak az orosz vagy az ukrán helyzethez, mint a szomszédos szlovák, cseh vagy lengyel mutatókhoz. Miért maradtunk le mind testi-lelki egészségünk, mind gazdasági helyzetünk tekintetében a hozzánk hasonló hátterű szomszédaink mögött is? Selye János születésének századik évfordulóján tudatosítanunk kellene, hogy a kihívások, a stressz a fejlődés alapvető feltétele, ha kontrollálni tudjuk a saját helyzetünket, ha bízhatunk a társadalom közös értékrendjében. Éppen ezért a politika legfontosabb feladata a bizalom, az azonosságtudat, a közös erkölcsi elvek betartása, a nemzeti szolidaritás lelkiállapotának kialakítása a közös kihívásokkal való megbirkózás érdekében. Ez biztosíthatja csak egy nemzet testi-lelki egészségének, fejlődésének alapját. Ezzel szemben Selye laboratóriumában valamennyi állat belepusztult a krónikus stressz, a tartós kontrollvesztés állapotába. Ma az ország jelentős hányada a krónikus stressz állapotába került, amit a depressziós tünetegyüttes, az ellenségesség, a bizalom hiánya, a hosszútávú tervezés képtelensége, a kiúttalanság, a demoralizálódás, az érdektelenség jellemez. Az idősek, betegek nem tudják, hogy a számukra mindennél fontosabb, jól ismert orvosok, nővérek kezelhetik-e őket, a dolgozók és dolgozni akarók nem tudják, lesz-e munkájuk, szükség van-e rájuk, a vállalkozókra irreális adóterheket rónak, a fiatalok nem tudják, tanulhatnak-e, a médiumokban dolgozók többsége a megfélemlítés nyomása alatt nem beszélhet szabadon, mi állampolgárok nem bízhatunk a demokráciát biztosító intézmények rendeltetésszerű működésében. A krónikus stressz egyik első következménye az érdeklődés elvesztése. Érzelmi alapon politizálunk, pedig a valódi kérdés, mindannyiunk égető kérdése ma csak az lehet, mi a jó politika az ország súlyos helyzetében, hogyan foghatunk össze hatékonyan gyermekeink, unokáink, a mai fiatalok jövője, esélyeinek erősítése érdekében.
Előrelátó országok, ha gazdaságilag nehéz helyzetbe kerülnek, a hosszú távú megoldás esélyét szem előtt tartva, elsősorban a kultúrába, az oktatásba és az egészségügybe fektetnek be. Ezt tették a balti-államok Finnországgal együtt az 1930-as évek világgazdasági válsága idején. Hasonlóképpen cselekedett Magyarország a trianoni sokkból felocsúdva. Klebelsberg Kuno kultuszminisztersége idején a költségvetés több mint tizenhat százalékát fordították oktatásra, kultúrára. Ma a velük kapcsolatos kiadások a két százalékot se érik el. És ezt is csökkentik. Mintha a kultúrán és oktatáson megspórolt garasokkal helyre lehetne állítani a gazdasági egyensúlyt ott, ahol egyébként a milliárdokat elherdáló rossz döntéseknek még személyi következménye sincsen. Ma nem a szemünk láttára zajló ún. egészségügyi reform a legaggasztóbb a maga botrányos útvesztőivel, hanem az oktatásé, amely az amerikai típusú és szellemű iskolarendszer átplántálását tűzte ki célul. A kreativitásé a jövő - hirdetik indokul, miközben az Egyesült Államokban a társadalom mind nagyobb arányát jellemző funkcionális analfabétizmus rémképe jelenik meg előttünk... Legégetőbb feladatnak oktatási rendszerünk bölcsen mérlegelt átalakítását és a kultúrarombolás megakadályozását tartom. A kultúrarombolás kategóriájába tartozik például a "nagy könyv" típusú idétlen program is, amelynek során az évi magyarországi könyvtámogatás összegének többszörösét zsebelte be az elektronikus "média" műsorszervezés, reklám és miegyéb címén. Nem véletlen, hogy ugyanez a médium-hálózat az igénytelenség konzerválója és gerjesztője. (Tisztelet azoknak, akik nem állnak be a sorba!) Vagyis a kultúraépítés és az oktatás nem függetleníthető a tömegtájékoztatási eszközök befolyásától. Ebből következően az e tényeket is figyelembe vevő médiatörvényre égető szükség van.
LOVAS ISTVÁN
fizikus
A neoliberális-bolsevikok az élet szinte minden területén kaotikus állapotokat teremtettek. Összekeverték a balt a jobbal, a liberalizmust a diktatúrával, a szólás szabadságát a hazugság szabadosságával stb. stb. A káoszt, az jellemzi, hogy nincs benne rendszer, annak ellenére, hogy létrehozói tervszerűen gerjesztik. A cél az, hogy az emberek a zűrzavarért és a bajokért a környezetüket, azaz a rokonokat, a szomszédokat, a munkatársakat, az orvosokat, a tanítókat, stb., stb. tegyék felelőssé, és eszükbe se jusson, hogy a zűrzavart a felső politikai vezetés szándékosan idézi elő. Így a társadalom szövete teljesen szétfoszlik: a rokonból haragos, a munkatársból ellenség, a népből tömeg lesz, amely felett az uralkodást a neoliberális-bolsevikok már régen megtanulták. A káosz elemzésére kár fecsérelni az időt, mert tanulságot úgy sem hoz.
Amit elemezni kell, az a módszer, amivel a káosz gerjesztőit mennél gyorsabban el lehet távolítani az ország vezetéséből! Megfontoltan, de késlekedés nélkül cselekedni kell! Arra nem várhatunk, hogy majd az elkeseredett nép elzavarja őket, mert a feszültséget haszontalan belső súrlódássá degradálja a káosz. A fenyegető gazdasági csőd sem tudja őket elsöpörni, mert a külső szövetségesek uzsorakamat fejében kimenekítik őket a pillanatnyi csődből, aminek az árát majd dédunokáinknak kell megfizetni, ha addig nem dől össze a neoliberális rendszer. De összedől! Az, az ideológia, amely az egyén szabadságát tekinti a legfőbb jónak, szükségképpen kitermeli a saját "versenyképes" sírásóit. A nemzeti szocializmus megbecstelenítette a testvériség szent jelszavát. Ugyanezt tette az egyenlőség jelszavával a nemzetközi szocializmus. Megértük mindkettő bukását. Most a szabadság szent eszméjét becsteleníti meg a neoliberalizmus immáron nyílt diktatúrája. Ne féljetek, megérjük a bukását ennek is! Ez gyorsabban fejlődik a csúfos vég felé, mint a másik kettő! De önmagától nem fog összedőlni, mint ahogy az elődei sem dőltek össze maguktól. Most a pesti srácok molotov koktéllal nem győzhetik le a káosz gerjesztőit. Szükség van az értelmiségiekre!
Lovas István
fizikus
ÓDOR LÁSZLÓ
iskolaigazgató, volt nagykövet
Csoóri Sándor márciusi chartájában leginkább a felsőház megalapításának gondolata ragadott meg. Erkölcsi és szellemi felsőház már eddig is létezett, szervezetlenül, többnyire az ideák embereinek elképzelésében és beszélgetéseiben, gyakori dohogásaiban.
Amire szerintem a magyar nemzetnek létértékűen szüksége van, - éppen most, az Európai Unióban megszerzett tagsága miatt - hogy önmagát mint önállóan működő intézményi rendet megteremtsük.
A most épülő felsőháznak csak akkor van értelme, ha annak tudatában alapítjuk meg, hogy működési helyét mielőbb a parlamentben megjelölt hagyományos termébe helyezi át. Kérjük, hogy működésének terét és módját jogászaink alakítsák ki, addig is.
A nemzet az európai világban nem érzés tárgya, hanem szervezet.. A magyar felsőháznak egyesítenie kell európai politikai megvalósításának két típusát: a regionális egyeztetést és a párt(rész)érdekek képviseletén felülemelkedő és ezt ellenőrző közügyi képviseletet.
Megismétlem: a nemzet nem rész, hanem egész corpus: a felsőháznak ezért sokrétegűen és szabadon kell működnie. Nem szabad újabb pártosságot létrehozni benne. Legyen benne jelen a teljes magyarországi népesség és a határainkon túli magyarság, megfelelő képviselettel.
A pártokkal is meg kell értetni: a nemzet egészének az érdeke diktálja, hogy létesüljön olyan magyar grémium, amely az aktuális szempontok korlátjain túl tekint.
Egyelőre, míg a fentiek meg nem valósulhatnak, javaslom, hogy civil testületként lépjünk fel, hallassuk hangunkat.(mondjuk: Magyar Felsőház Egyesület).
A felsőház a nemzet egészének az érdekeit kell hogy képviselje. Így működnek az európai nemzetek.
SCHULEK ÁGOSTON
egyetemi tanár
A mai Magyarországról, a híres német evangélikus lelkész Martin Niemöller írása jut eszembe, akit annak idején a nácik üldöztek, majd Dachauba hurcoltak.
Niemöller tiszteletes üzenete így hangzik: "Németországban a nácik először a kommunistákért jöttek, de én nem szóltam, mert nem vagyok kommunista. Majd a zsidókért jöttek, de én nem szóltam, mert nem vagyok zsidó. Azután a szakszervezetisekért jöttek, de én nem szóltam, mert nem vagyok szakszervezeti tag. Később a katolikusokért jöttek, de én nem szóltam, mert protestáns vagyok. Végül értem jöttek, de akkor már nem maradt, aki szólt volna értem!"
Ijesztő a hasonlatosság a mai magyar valósággal. A "fekete autók" még nem járnak, de a vadászat folyik. Sorozatosan állítják fel helyükről azokat, akik nem feltétlen kiszolgálói a hazug, diktatórikus hatalomnak. Veréssel, megfélemlítéssel, vagy jobb esetben csak törvénytelen eszközökkel tesznek lehetetlenné embereket. Minden fontos posztra saját, megvásárolt emberüket ültetik. A gyárakat eladták, majd bezárták, százezreket utcára téve.
Most a kórházak vannak soron, tudatosan teszik tönkre az amúgy is nehéz helyzetben lévő egészségügyet. A következő lépés az egészség és nyugdíjbiztosítási rendszer szétverése, ami a szegények végső leszakadását eredményezi! Iskolákat, postákat, vasútvonalakat zárnak be, állítanak le, elviselhetetlenné téve az életet a kis településeken. Cél a lakosság elüldözése a kis falvakból. A parlagon maradó földet így fillérekért fel tudják vásárolni.
Kegyetlen vadászat folyik. Most a közszolgálati Magyar Rádióban folyik a tisztogatás. Sorra szűnnek meg az értékes műsorok, a legjobb szerkesztőket elbocsátják, a magyar kultúra kiszorul a nemzeti főadó műsorából.
Szólni kell! Ha kell ordítani, mert nemsokára nem lesz, aki szóljon.
DR. SKRABSKI ÁRPÁD
szociológus, főiskolai tanár
A társadalmi azonosságtudat úgy kell az emberi léleknek, mint a testnek a kenyér. Ennek lényege a nemzet iránti elkötelezettség, a társadalomban betöltött személyes szerep felismerése, ami értelmet ad az életnek. A társadalmi azonosságtudat kétarcú, miközben a nemzet tagjait egyesíti, minden személynek egyéni helyet ad a társadalomban. A magyar társadalmi azonosságtudat magában hordozza génjeink sokszínűségét, első királyunk sok nemzetiségű országra vonatkozó elképzeléseit. A nemzet legtöbb tagjában több etnikum (magyar, kun, jász, cigány, zsidó, lengyel, szlovák, német, délszláv), több társadalmi réteg vagy osztály, több vallás és világnézet öröksége keveredik, de közös a magyar kultúra, a közösen elfogadott normák, a magyar történelem, a nemzeti hősök, szimbólumok, rítusok, amelyek közös magyar társadalmi azonosságtudatot alakítanak ki. A magyar társadalmi azonosságtudat mindig is magában foglalta az Európához tartozás tudatát és a magyarság jelenlétét, szerepét a nagyvilágban. A társadalmi azonosságtudat a társadalmat összetartó erők, így a bizalom (önbizalom, biztonságérzet), a kölcsönösség, a civil szerveződés alapja, amit ma divatos szóval társadalmi tőkének nevezünk. Az utóbbi ötven év diktatúrái megpróbálták a nemzetet származási, vagy osztály alapon megosztani, a társadalmi azonosságtudatot egyoldalúvá silányítani, az embereket egymás ellen kijátszani, manipulálható masszává gyúrni. Megfosztották az embereket az egyéniségüktől, a biztonságérzetüktől, tiltották a civil szerveződést, elterjesztették a félelmet, megfosztották a társadalmat a magyar múlt örökségétől. Ez a mai magyar társadalom legsúlyosabb terhe ma is. Minden erőnket latba kell vetnünk, hogy újra építsük a sokszínű magyar nemzeti azonosságtudatot és újraélesszük azt a társadalmi tőkét, egymás iránti bizalmat, amelyről 1956-ban világraszóló példát adtunk. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
