|
 1/1 oldal 
|
Bejegyzések száma: 4
|
|
|
|
|
|
2007-06-09 22:29:07, szombat
|
| |
| |
M E G H Í V Ó
Zétényi Zsolt T ö b b f é n y t!
című
KÖNYVBEMUTATÓJÁRA
Igazságosság és nemzetpolitika (tanulmányok, gondolatok, beszédek,
1995-2006)
A könyvet bemutatja
Dr.Papp Lajos professzor,
Győrffy László közíró ,
Szentmihályi Szabó Péter író,
Dr.Tóth Zoltán József jogtörténész.
Helyszín:
Szent László Akadémia
Magyarok Háza
Bp.V.ker. Semmelweis u. 1-3.
Időpont:
2007. június 13. (szerda) 18. óra.
A szerző - aki 1986-tól a Bajcsy-Zsilinszky Társaság egyik vezetője, az
Ellenzéki Kerekasztal
és az első szabadon választott Országgyűlés tagja, ügyvéd a Százak Tanácsa
tagja,
a Magyar Alkotók és Gondolkodók Szakértői Társaság tagja, a Nemzeti Jogvédő
Alapítvány elnöke,
két évtizede műveli a nemzetpolitikát
( a pártpolitikán felülemelkedő, a közösség sorskérdéseivel foglalkozó
gyakorlati és elméleti tevékenységet).
1994 óta nem folytat pártpolitikai tevékenységet.
Megjelent művei:
Mi a teendő a múlttal? 1994. Budapest,
A Szentkorona eszme mai értelme 1997.Bp.
Magyarország Szent Koronája 2001.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2007-06-09 22:22:30, szombat
|
| |
| |
Törvénysértő a Lex Földesi. Újabb jogi pofon - kisért a szocializmus szelleme
2007-06-08 11:56:51 elnök
Gyurcsány stílusa hódit az erzsébeti szocialisták között: nem érdekes a törvényesség, ha kell, erővel próbálják elhallgattatni Földesit, vagy szabályzatban (SZMSZ) korlátozni a Fröhlich Péter vezette Fidesz Frakció munkáját.
A Fidesz a Közigazgatási Hivatalhoz fordult, amely a Jegyzővel szemben a Fidesznek adott igazat. (Hányadik bakija ez a Jegyző asszonynak?) Pesterzsébet Önkormányzatának Képviselő - testülete 48/2007. (II.22.) számú határozatával módosította a 2007. évre vonatkozó munkatervét.
A módosítás lényege az volt, hogy a Fővárosi Közgyűlés ülései és a kerületi Képviselő-testületi ülések hajszál pontosan azonos napra kerüljenek.
Az MSZP-s többség így próbálta megakadályozni Földesi Gyulát, aki mindkét testület tagja, abban, hogy éles kritikáit a kerületi Képviselő-testület ülésén elmondja. A határozat jogszerűségét a Közép -magyarországi Regionális Közigazgatási Hivatal Törvényességi Ellenőrzési és Felügyeleti Főosztálya, dr. Vas Imre beadványára, két és fél hónapig vizsgálta. Megállapította, hogy a határozat törvénysértő, mert a Képviselő-testület jogszerűen nem vette napirendre Nemes László MSZP-s frakcióvezető fent kifogásolt munkaterv módosításra vonatkozó előterjesztését. Csupán egy szóbeli javaslat hangzott el puccsszerűen. Így nem is szavazhatott volna a testület, ennek ellenére tárgyalták, és ráadásul még határozatot is hoztak benne.
A Közigazgatási Hivatal továbbá arra is felhívta a polgármester úr figyelmét, hogy a Fővárosi Közgyűlés időpontjainak ismeretében a kerületi Képviselő-testület ülésnapjait ismételten gondolja át az Önkormányzat. "Pesterszébet Önkormányzata tudatosan gátolja egy választott tisztségviselő munkáját. Ez a hatalommal való visszaélés. És pont olyan mint amit a Gyurcsányék nagyban is csinálnak"- kommentálta Fröhlich Péter Így működik Pesterzsébeten a demokrácia.
Az éles kritikát megfogalmazó ellenzéki képviselőket az MSZP-s többség megpróbálja elhallgattatni. Kedves Nemes László frakció vezető úr, mint előterjesztő! ígérjük, ez nem fog sikerülni!
http://www.fideszbp20.hu/
|
|
| |
|
2 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2007-06-09 08:42:02, szombat
|
| |
| |
Wittner Máriának!
Isten éltessen 70. születésnapodon és még számos év, számos napján!
Tegnap ott voltam este, mert megígértem délvidéki barátnőmnek, hogy elmegyek és átadom Neked az ő jókívánságait is. Meg aztán, annyira szerettelek volna én is látni, hiszen olyan nagyon szeretve-tisztellek!!!
Csakhogy, mióta kiderült a D-209-s kapcsán, hogy nekem is van egy spiclim, aki kislánykorom óta megkeseríti az életemet, majd amikor meghalt, "sikerült" a saját családomból beszervezni valakit, hogy ... De ez annyira fáj, hogy nem tudom elmondani, leírni... Szóval, most ott tartok, amiről az alább közölt interjúrészletben Te is beszélsz:
- "Nem is tartotta senkivel sem a kapcsolatot?
- "Nem mertem. Amikor bent voltam az ORFI-ban és megműtötték a gerincemet, próbáltam Klimkó Ági után érdeklődni. Tudtam a címét is, hogy én hogyan, miképpen vagyok számon tartva, és nem tudtam, Áginak hogy alakult a helyzete, nem akartam bajt hozni rá. Pedig nagyon szerettem volna vele találkozni! Akkor tudtam meg, hogy Ági meghalt. Nekem ez volt az első igazi nagy temetésem. Egyszerűen nem tudtam kimondani a számon, amikor kérdezték a betegek, hogy miért sírok, nem tudtam kimondani. Nem tudtam senkinek beszélni róla, ezt a fájdalmat egyedül nekem kellett megemészteni."
Drága Mária!
Még ennyi év után is itt tartunk!
Nem merek senkivel beszélni, mert meghal utána...
Írásaimat most itt a TVN-blogjában jelentetem meg, de nem hinném, hogy ezt is sokáig fogom tudni csinálni...
Tegnap este, amikor ott álltam a sorban, hogy én is felköszöntselek, már nagyon aggódtak érted, hogy nagyon elfáradtál!!!
Közben, bárkivel beszédbe elegyedtem, valahogy mindenki a hátam mögé nézett és amikor megfordultam, kézzel-lábbal mutogattak a beszélgetőtársamnak valamit. Talán, hogy vigyázzon velem, mert spicli vagyok, meg komcsi bérenc.
Drága Mária!
Ezt teszik velünk, velem! A módszer azt hiszem, hogy ismerős!
Még csak azt szerettem volna Veled tudatni, hogy a névjegyemet azért nem tettem bele a dobozba, mert eddig még mindenkit baj ért, akinek átadtam az írásaimat, v. a névjegyemet... Ajándékot sem vittem, csak a szívem szeretetét, tiszteletét!
Isten éltessen sokáig!!!
Igaz szeretettel és tisztelettel: Bóna Mária Ilona
 |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2007-06-09 08:20:47, szombat
|
| |
| |
,,Az életem a forradalomé"
Beszélgetés Wittner Máriával
Megjelent 1996-ban Simoncsics Zsuuzsa Töredékek a történelemből című könyvének 102-112. oldalán.
(Részlet)
...
...
...
- ,,Mi történt az elsőfokú ítélet után?
- Átvittek bennünket a Gyűjtőbe, egy hónapig voltunk Katival a Gyűjtő kórházában, majd átkerültünk a Kisfogházba, ahol a halálraítéltek voltak. A lépcsővel szembeni zárkában voltunk végig...
- Ez azt jelenti, hogy lehetett hallani és látni mindenkit, akit...
- Mindent hallottunk, mert ott vitték el, még a folyosó végéről is, tehát ott vitték ki az elítélteket azon a kapun, amelyik mellett a mi zárkánk volt. És az ablakunk alatt... Ez volt az a pont, azt hiszem, amikor annyira sűrű volt a csend, hogy szinte kést lehetett volna benne megállítani. Én azt hiszem, hogy ilyenkor mindenki önmagában volt, és gondolatban végigkísérte azokat, akiket kivittek. Talán el se lehet mondani ezt az érzést, mert ezt át kell élni, ez az embernek a zsigereiben van. Sokszor gondolkodtam azon, hogy én magam, aki halálraítélt voltam, de nem mentem el az utolsóig, az akasztófáig, én vajon hogy viselkedtem volna... Nem tudom. Biztos, hogy jól akartam volna viselkedni, de nem tudom. Az ember nem tudja: amin nem ment keresztül, azt nem tudja. A búcsúszavak a zsigerekbe itták bele magukat, ebbe az állapotba tulajdonképpen mindig vissza tud menni az ember, még érzelmileg is. De ezt át kell élni ahhoz, hogy az ember igazán átérezze.
- Sokan voltak akkor a Kisfogházban?
- Sokan. Volt olyan nap, hogy hetet akasztottak egyszerre, és abból a hetediket tőlünk vitték el, Bakos Gyulánét, akinek már egy hónappal korábban örökbe adták a gyerekét.
- Katit is onnan vitték el?
- Katit is közvetlenül mellőlem. Előttem van ma is, kis vékony, szőke, nálam jó fél fejjel alacsonyabb, az a nagyon fenntartott feje van előttem, a háta, ahogy kimegy, ahogy kiviszik.
- Mikor változtatták életfogytiglanra az ítéletet?
- Február 23-án és 24-én volt a másodfokú ítélet, 24-én változtatták át, és 26-án volt a kivégzés.
- Amikor életfogytiglanira változtatták az ítéletet, az óriási megkönnyebbülés lehetett a halálos ítélet után... Másfelől viszont mi játszódik le az emberben, amikor arra gondol, na, most itt élem le az egész életemet. Vagy reménykedett abban, hogy egyszer csak jön egy amnesztia?
- Amikor hoztak vissza bennünket a rabóban, rólam ugye levették a telet, az egy borzalmas út volt visszafelé. Az emberben egyfolytában az a gondolat motoszkált, hogy... szóval groteszk helyzetben voltam. A vigasztalás farizeus dolognak tűnt volna, pont tőlem. Majdnem bocsánatot kértem, hogy életben maradhatok, hogy egyáltalán életben hagytak: szinte lelkiismeretfurdalásunk volt azért, hogy életben maradtunk. Egy életfogytinak néztünk elébe, ez lehetett akármennyi is, ez lehetett volna valóban életfogytiglan. Sok reménye nem volt az embernek. De sokszor gondoltam a börtönben arra, hogy jobb lett volna, ha fölakasztanak!
- Tizenhárom hosszú év után reménykedik-e még az ember? Vagy már teljesen elfásul?
- Már nem számítottunk arra, hogy bármi is változik, amikor 1970-ben kijött az amnesztia. De úgy szólt, hogy csak Btk.-ra. Ezért amikor megkérdezte a főnevelő meg a parancsnok-helyettes, hogy mit gondolok az amnesztiáról, hazamegyek-e, akkor azt válaszoltam, hogy nem, ez az amnesztia nem vonatkozik rám, rám a '63-as vonatkozott. Másnap lehívattak bennünket a műszaki irodába, onnan átvittek a parancsnokira, és ott közölték, hogy tulajdonképpen egyéni kormánykegyelem mellett jövünk haza. És egyik róáról a másikra szabadítottak bennünket.
- Kiket?
- Hármunkat. Hrzova Erzsit, aki most Stanczel Lászlóné, Elekes Margitot és engem. Hirtelen ért, öröm is volt, várakozás is volt, félelem is volt, vegyes érzések voltak az emberben. Vettek nekünk ruhát a saját pénzünkön, és elbocsátottak. Kint úgy érezte magát az ember, mintha egy idegen bolygóra érkezett volna. Minden lépését szinte meg kellett gondolnia. Bementem egy önkiszolgálóba, és azt nézem, mit csinál a másik, hogy én is úgy csináljam, mert azelőtt nem ismertük. És valahogy úgy járt az ember, mintha tojásokon lépkedett volna...
- Amíg a börtönben volt, tudott a gyerekről?
- Az első időben, amikor még a Markóban voltam, az egyik zárkatársamat Klimkó Áginak hívták, sajnos a hetvenes években meghalt. A Makarenkó utca 1-ben lakott a Rádió környékén. Másodéves orvostanhallgató volt, sebésznek készült, remek ember volt, remek zárkatárs. Kitöltött idővel szabadult, mind a mai napig megvannak a levelei, amelyeket azután írt nekem az édesanyja neve alatt, mert nem lehetett volt zárkatársakkal levelezni. Nagyon sokat beszélgettünk a gyerekről, és tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy végül megtaláltuk. Amikor ugyanis engem letartóztattak, a gyerek Tatabányán volt, voltam lenn nála látogatóban. Amikor Ági Patkóson keresztül kereste, a gyerek már Hőgyészen volt, ott találtak rá. Rögtön megírta, hogy legyek nyugodt, mert most már jó kezekben van a gyerek. A siralomházból írtam az anyámnak, hogy ha végrehajtják rajtam az ítéletet, vegye oda a gyereket, és legalább az unokáját nevelje föl. Válasz nem jött, akkor írtam Patkósnak, az igazgatómnak, szintén kérve, hogy adja egy jó helyre örökbe a gyereket, rábízom teljesen, de ha nem hajtják végre rajtam az ítéletet, akkor nem mondok le a gyerekről. Viszont szeretném látni utoljára. Februárban - sose felejtem el, nekem a tizenhármas szám úgy látszik, szerencsés - tizenharmadika péntekre esett, gombóc volt ebédre, mikor szólítanak: Wittner, visznek a beszélőre, és ott van az én kicsi fiam. Kísérőjét nem engedték be, úgyhogy nem tudtam, ki kísérte be.
- Mit tudott a gyerek, hol van az anyja?
- Szerintem akkor még nem sokat tudott. Később már tudta, mert megvannak a levelei, amiket írt a börtönbe. Amikor átváltoztatták az ítéletet életfogytra, írtam a dirimnek, hogy vigye egy jó helyre a gyereket, olyan intézetbe, ahol nem korosztályonként változik az intézet, mert borzasztó rossz mindig új környezetet megszokni. Akkor vitték Fótra, a Gyermekvárosba. Fóton a gyerek óvónőjével kezdtem el levelezni. Utána az ő keze alatt volt a gyerek, és elég jó kontaktus alakult ki közöttük. Lenke ki is vitte magához a gyereket, aztán megvan az a levél is, amelyben megírja, hogy igazgatói utasításra többé nem hozhatja el a gyereket, és csak egy évben egyszer tájékoztathat a fejlődéséről. Hát amikor ezt a levelet elolvastam, póriasan szólva begurultam, és írtam a dirimnek egy levelet, hogy inkább ne legyen reprezentatív intézetben a gyerek, de én tudni akarok róla. Patkós elhozta, de akkorra már a gyereket iskolakezdésre gyógypedagógiai iskolába sorolták be, ahonnan aztán nyolc éven keresztül nem tudta kivakarni az igazgatóm. Minden anya valahogy jobbat akar a gyerekének, mint ami neki volt... Hogy mégis jó szakmunkás lett, azt csak a dirimnek köszönhetem. Akkor már kint voltam, és esténként általában ott kötöttem ki náluk. A gyerek festő szeretett volna lenni, szobafestő-mázoló, viszont ilyen szakma nem volt abban az intézetben, ahová vinni akarták, csak asztalos, épület- és bútorasztalos. A gyerek nagyon tehetségesen faragott is, így Terike néni, a dirim meg én rábeszéltük, hogy inkább legyen asztalos, mert azt később művészetig tudja fokozni, a famunkát. Így lett asztalos a gyerek, én vittem el Tiszadobra, a szakmunkásintézetbe.
- Nem különböztették meg őt, nem volt hátránya abból, hogy ön volt az édesanyja?
- Biztos, hogy volt.
- Mit mondott el neki, miután kijött a börtönből? Emlékszik rá?
- Emlékszem. Nagyon érdekes dolog ez. Kötődött a gyerek, mégsem kötődött, szóval meglátszott rajta az a sok év, hogy nem voltam mellette. Összehasonlítom a két gyereket, a kicsit én neveltem, őrzöm első lépteit, az első gagyogását, első biliztetését. A két gyerek nagyon hasonlít egymásra külsőleg, de a viselkedésükön meglátszik, hogy a nagy intézetben nevelkedett. Karesz ideges, ingerült, hamar felkapja a vizet, zaklatott. Miku, a kicsi nyugodtabb. Higgadtan fogad dolgokat, bár az arcán neki is látszik a befeledolgozás, ha valami éri; csak ő összeszorítja a fogát.
- Szokott beszélni a gyerekeinek ötvenhatról?
- Igen.
- Egyformán fogadják?
- Nem. A kicsi legelőször az apja révén értesült: adott esetben mindig megkaptam, hogy rohadt börtöntöltelék. Így tudta meg a gyerek, hogy börtönben voltam. Aztán amikor jött a harmincadik évforduló és elkezdték vetíteni a Kádár-féle ellenforradalmat, egy darabig néztem, majd fölszaladt a pumpa, fölkavarodott minden, és azt mondtam: kapcsold ki, mert ezt a hazugságot nem hallgatom. Nem is néztem végig. Ellenben amikor Pozsgay kijelentette, hogy népfelkelés, próbáltam minden szót kapni a tévében és valahogy megemészteni. Figyeltem az eseményeket, de gondolataimat nem tudtam kivel megosztani... Furcsa módon én vagy másfél évtizedig egyszer sem találkoztam senkivel.
- Nem is tartotta senkivel sem a kapcsolatot?
- Nem mertem. Amikor bent voltam az ORFI-ban és megműtötték a gerincemet, próbáltam Klimkó Ági után érdeklődni. Tudtam a címét is, hogy én hogyan, miképpen vagyok számon tartva, és nem tudtam, Áginak hogy alakult a helyzete, nem akartam bajt hozni rá. Pedig nagyon szerettem volna vele találkozni! Akkor tudtam meg, hogy Ági meghalt. Nekem ez volt az első igazi nagy temetésem. Egyszerűen nem tudtam kimondani a számon, amikor kérdezték a betegek, hogy miért sírok, nem tudtam kimondani. Nem tudtam senkinek beszélni róla, ezt a fájdalmat egyedül nekem kellett megemészteni.
..."
(A részlet másolatáért BMI felel, 2007.06.09-én) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 4
|
|
|
|
2007. Június
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
312 db bejegyzés |
| e év: |
2982 db bejegyzés |
| Összes: |
7719 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 5231
- e Hét: 6611
- e Hónap: 7558
- e Év: 43499
|
|
|
Offline
