|
 1/2 oldal 
|
Bejegyzések száma: 14
|
|
|
|
|
|
2007-07-03 17:40:47, kedd
|
| |
| |
SZOMJAN HALOK A FORRÁS VIZE MELLETT
A minap erdélyi barátaimmal felmentünk a Budai Várba egy kis városnézésre.
Amiért útbaesett, rácsodálkoztunk a XVIII. századi polgárházakra. Erről aztán eszembe jutott, hogy a lakóhelyemen is ilyen házak voltak a Kossuth Lajos utca nevezetű főutcában és mit tett a cuclista "városfejlesztés"? Ezeket rombolta le a 70-es években, legelőször nem a putriszerű, még ma is meglévő nyomornyegyed házait!!!
Az így hajlék nélkül maradtak a minimális kisajátítási összegből - a főváros egy távoli kerületében épült - panellakásra fizethettek be, elkerülve a nagyobb család tagjaitól. Csakhogy a nagyszülők ne vállalhassanak unokafelügyeletet a felnőtt gyermekek, pedig ne tudjanak gondoskodni a közben megbetegedő, idős szüleikről!!!!
Erdélyi barátaim mesélték, hogy náluk ugyanezt művelték a magyarokkal Causescu
idejében. Ott, a magyarok gyönyörű kertes házaikat rombolták le és telepítették őket a románok lakta blokk-házakba.
Nagyon sokan lettek öngyilkosok közülük, mert nem tudták elviselni a szülőföldjükről való elűzetést...
Nekem is eszembe jutott, hogy kismamák tucatjai ugrottak a mélybe, szinte naponta. Azt mondták, hogy a "falkórságtól". Elsőgenerációs panellakók voltak kivétel nélkül...
Nekem (és férjemnek) is panelba - a szüleimtől, Pesterzsébettől távoli, budai lakótelepen épülő lakásra engedélyezték a lakásvásárlást, banki (OTP)-hitelből a KISZ- az MSZMP- és az illetékes ágazati szakszervezet függetlenített vállalati titkárai...
Szóval, a világ egyik legszebb panorájában gyönyörködve megeredt a könnyem és megértették erdélyi barátaim, hogy mennyire közös a sorsunk - ebben is - határon innen és túl...
Ugye kitaláljátok, hogy miért éppen Villon egyik "ellentét-verse" járt az eszemben: a "Szomjan halok a forrás vize mellett".
(Bóna Mária Ilona)
Villon: Szomjan halok a forrás vize mellett
Szomjan halok a forrás vize mellett;
tűzben égek és mégis vacogok;
parazsas kályhánál vad láz diderget;
hazám földjén is száműzött vagyok;
csupasz féreg, díszes talárt kapok;
hitetlen várok, sírva nevetek;
az biztat, ami tegnap tönkretett;
víg dáridó bennem a bosszúság;
úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
befogad és kitaszít a világ.
|
|
| |
|
2 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2007-07-03 14:26:13, kedd
|
| |
| |
A JOBBIK CSELEKVÉSI TERVET KÉSZÍT HAZÁNK VÉDELMÉRE...
A Jobbik Magyarországért Mozgalom fokozott aggodalommal figyeli Szekeres Imre
miniszter honvédelemmel kapcsolatos tevékenységét. Egy olyan helyzetben,
amikor már felmerült NATO-tagságunk felfüggesztése is, jogos a kérdés,
hogy miért nem szerepel a kormányzat céljai között - egyéb fontos
teendők mellett - a harcoló alakulatok szétrombolásának
megállítása, illetve azok fejlesztése.
A Jobbik Magyarországért Mozgalom mindig is a katonai semlegesség pártján
állt, így ellenezte hazánk NATO-tagságát. Most azonban egy kész helyzetben
azon kell elgondolkoznunk, hogy e tagság felfüggesztésének esetén hogyan
tudja az állam biztosítani az Alkotmányban leírt feladatát, mivel
garantálja a kormányzat hazánk területi szuverenitását, az állampolgárok
védelmét.
A puszta reményre, hogy Közép-Európai NATO által garantált békéje
örökké fennmarad, nem alapozhatjuk Magyarország védelmét.
A Jobbik Magyarországért Mozgalom külső szakértők bevonásával
cselekvési tervet készít, amelynek célja, hogy hazánk védelmét ne e
reményre, hanem egy megfelelő méretű és hatékony hadsereg meglétére
alapozhassuk. Az elkészült munkát két hónapon belül eljuttatjuk az
illetékes minisztériumnak.
Varga Zoltán Péter
a Jobbik Honvédelmi Kabinetjének tagja
Komment-válasz:
Engem is aggaszt, hogy nincs egy rendes hadseregünk! Habár, ahhoz a "szeretetcivilizáció"-hoz amiről én álmodom, nem lenne hadseregre szükség. Ugyanis, én ilyesmiről álmodozom, hogy majd akkor érkezik el az emberiség az igazi aranykorához, ha ezt meg tudja valósítani.
De, ez csak utópia, mert nem hinném, hogy valaha is esélyünk lenne rá.
Az "emberi tényező" -t nem szabad számításon kívül hagyni egyetlen stratégiánál sem, ha nem akarunk belebukni.
Habár, van egy kis reményem, hogy a magyar mégiscsak különb (volt) mindig is mindeneknél...
Mert a szoc. táboron belül egyedül nekünk volt szabadságharcunk (1956).
Aztán, elintéztük a németeknek egy kis határ-menti piknikkel a berlini fal lebontását.
Aztán: "elintéztük", hogy hazamehessenek a szovjet katonák.
Vagyis, hogy kivonuljon Magyarországról - egyetlen fegyverlövés nélkül - a világ egyik legnagyobb hadseregének x számú fegyveres alakulata.
"Elintéztük" azzal a bizonyos paktummal, hogy a népet 50 éven keresztül sanyargató hazug bolsevik, magát szocialistának és liberálisnak hazudó politikusoknak a hajuk szála se görbülhessen 1990 után.
Erre, "hálából" soha nem látott, 1950-es éveket idéző népnyúzó, "reformnak" hazudott programot erőltetnek ránk választási hazugsággal, csalással...
Mert a magyar ember alapvetően - úgy "gyárilag" ilyen békés!!!!!! és befogadó!!!!!! Mindenkit a keblünkre ölelünk, mert a saját fajtánkról fel sem tételezzük, hogy bárki is bántani akarná...
Ezért is mentek kisgyerekkel az okt. 23-i nép-megemlékezésre az Astoriához.
Mindenki csak annyit feltételez a másikról, amennyit önmagáról!!!!!!
Ez egy örök igazság!
Ezért aztán, csak azt tudom írni erre, hogy bizony szükség is lenne egy nemzeti hadseregre, amelyik megvédene bennünket önmagunktól!
Vagyis, azoktól a HAZUGOKTÓL, akik csak hazudják magyarságukat és a haza védelmét, miközben tálcán kínálják föl ellenségeinknek...
BMI
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2007-07-03 13:46:28, kedd
|
| |
| |
HAZA ÉS HALADÁS ALAPÍTVÁNY
H - 1074 Budapest,
Rákóczi út 74-76. III. 7.
Filó Katalin részére
P I E T A
Miért is "ragadtam tollat"? Azért, mert... Itt kicsit hosszú lenne a felsorolás, mert annyi téma "hever az utcán", kavarog az agyamban, lelkemben, hogy igazán nehezemre esik arra az egyre koncentrálni amelyik miatt most megkerestem.
Ez, pedig nem kisebb horderejű kérdés - mert most már (ismét) a mindennapi élet során is felmerül, hogy: "Érdemes-e" a magyar állampolgár arra, hogy túlélje ezt a társadalmi krízist, amelyben élünk, vagy sem?
Miért érzem jogosnak e drámai kérdést?
Azért, mert az elmúlt két év során annyi keserű tapasztalatot szereztünk mindannyian, hogy akkora erővel kellene összefognunk, kiáltanunk, hogy beleremegjen még a Magyar Parlament is! Helyette hallgatnak az "írástudó", veszélyt érző asszonyok, lányok, anyák.
Miért? Miért?
"Mert lekötnek bennünket a hétköznapi feladatok, küzdelmek. Nem érünk rá irogatni, meg aztán úgysem jelenhet meg az ami a mostani "politika" ellen szól!"
Inkább úgy döntünk, hogy: nem szülünk, nem nevelünk gyermeket, gyermekeket, nem élünk családi életet; "húzzuk tovább az igát a nemszeretem munkahelyen, mert a rég kinőtt lakótelepi betonkaloda törlesztőrészletét-, az örökké emelkedő közüzemi díjat-, közös költséget-, a saját- és gyermekek tandíját, az öreg-beteg szülék ápolóját, gyógyászatát-, a fogpótlást... ki kell fizetni"! Miközben azon rettegünk, hogy 40-50 évesen nehogy utcára kerüljünk és azt a kis jövedelmünket is elveszítsük: naponta szembesülnünk kell azzal, hogy "rendszerváltozás" címén ön"képviselők" magánvállalkozásokba "mentik" az 50 évvel előtte "államosított" magánvagyonokat!
(Ezzel szemben: ismerek olyan 70-80 éves, kisjövedelmű nyugdíjast, aki még most is annyira fél a tulajdontól - saját, háború előtti, erőszakkal kolletivizált tulajdonától - hogy nem mert az iratok után menni és a jogos kárpótlási igényét bejelenteni! Milyen mélyen gyökerező félelmet hagyott az emberekben a 45 évig tartó politikai diktatúra! Milyen jól jött ez a félelem a mostani hatalmasoknak 1994-ben! Milyen gyakorlott módon önnön hasznukra tudják fordítani még napjainkban is!)
Mi pedig zokszó nélkül beletörődünk, hogy felemeljék a nyugdíjkorhatárt - úgy, hogy semmi lehetőséget nem kapunk arra, hogy munkaerőnket, szakmai tudásunkat megújíthassuk!
Úgy, hogy a nálunk korszerűbb képzettséggel rendelkező gyermekeink: (a haza ifjúsága) pedig véglegesen megfosztottak lettek - a kreatív munkavégzéssel megteremthető egzisztencia - az otthon- a családalapítás minden lehetőségétől!
Pedig milyen újraéledő hittel kezdtük nemzetállamunkat újraépíteni!
Milyen újraéledő hittel kezdtük kutatni magánéleti és kulturális "gyökereinket"!
Mi történt valójában az anyai (és pedagógiai) státusszal a "rendszerváltozás" előtt és napjainkban?
Sok minden. Például: a "gyest" munkaerőként, a társadalmi munkamegosztásból kirekesztettként megélt anyák (és apák) öntudatos polgárként tervezték újra családjuk és önnön életstratégiájukat.
Mire alapozták ezen életstratégiát?
Arra a nyilvánvaló és egyszerű feltételezésre, hogy végre eljött a megszenvedett diktatúra vége és végre érvényesül a Teremtő természetes erő és tudás - ellentételezve a "T"űröm, "T"iltom kontraszelekcióját!
Milyen tudásra gondolok?
Arra a szellemi (kulturális) tőkére, amelyet a nemzet sorsáért érzett és annak jobbításáért szolgálatba álló értelmiségiek képviseltek (MDF-alapítók).
Közülük is most inkább azokról az anyapedagógusokról szeretnék írni, akiket úgy ért a rendszerváltozás, hogy abszolút kiszolgáltatott helyzetben voltak, mert utódokkal "megspékelve" kellett a kapitalizálódó "versenyszférába" bekapcsolódniuk, holott semmilyen eszközzel nem rendelkeztek a "váltáshoz".
Azokról a magyar anyákról szeretnék írni, akik 25-20 évvel ezelőtt úgy élték meg "kismamaságukat", mint valami "munkakerülők", mert terhesek mertek lenni, a "dolgozók rovására" szülni mertek - "számító, önzéssel, munka nélkül" akartak a gyes nevezetű segélyhez jutni! (Ezt a vádat hangoztatta a "fényes szelek" kedvezményezett nemzedéke.)
Ha valaki mégis inkább vissza akart menni a szülés után dolgozni, akkor meg a túlzsúfolt bölcsődéket és óvodákat "felügyelők" azzal utasították el gyermekük felvételét, hogy: "Milyen egy rossz anya az aki nem él a nagyszerű lehetőséggel, szocialista vívmánnyal, hogy együtt lehet a gyerekével három évig?"!
Arról a megalázó körülményről sem szabadna megfeledkezni, hogy otthont sem alapíthatott - akkor sem(!) - (a lakásvásárlás jogát sem szerezhette meg) az aki nem "vállalt előre legalább két gyereket", vagy nem szülte meg előre "mások nyakára" gyermekeit!
Arról sem szabadna megfeledkezni, hogy voltak, akik nem tudtak az apák által megkeresett, fizetés nevezetű alamizsnából megélni és kényszerűségből vissza akartak menni a munkahelyükre dolgozni!
Azokról az anyákról sem szabadna megfeledkezni, akik valamilyen bedolgozást vállaltak a gyes alatt, így gondoskodván a gyermeknevelés költségeinek fedezéséről.
Miért olyan nagy dolog ez?
Hát csak azért, mert bizony hosszú évekig törvényt szegett az a kismama (mert tilos volt pénzkereső munkát vállalni a gyes idején) aki ezt merészelte tenni!
Milyen iszonyatos kettősségben, milyen kíméletlen lelketlenségben kellett a demográfiai csúcsok anyáinak anyaságukat megélni!
Pedig a kímélet az életadás jogán, a természet kényszerével járna a szülő nőnek!
Miért?
Azért, mert a szülő nőnél és születendő gyermekénél nincs kiszolgáltatottabb ember a Földön!
Mi, emberek a fenemód civilizáltságunkkal megfeledkezünk erről. Pedig csak körül kellene egy kicsit nézni az élővilágban és akkor okulásul rájöhetnénk arra, hogy azok a fajok a legéletképesebbek, amelyek a legpraktikusabb módon oldották és oldják meg az utódokról való gondoskodást.
Az ember, minél "civilizáltabb", annál inkább elveszíti ezen képességét; annál inkább képtelen megszervezni a gyermeknevelést, és intézményeit.
Nem tudom elfogadni azt a tényt, hogy: míg a nyugati világ fogyasztói társadalmai sorban rájönnek arra, hogy az emberi utód évtizedekig tartó folyamattal válik (vagy nem válik) testben-, lélekben-, szellemiekben felnőtté és ezen felismerés alapján próbálják berendezni életüket társadalmaikat; addig nálunk, mint a ,,vaklónak", bele kell sétálnunk az összes csapdába! Miért hagyjuk, hogy az összes "kátyúba" belevezessenek bennünket?
(Olyan "kocsist" kell a "bakra" ültetni, aki a társadalom szekerét meg tudja kímélni a "tengelytörő kátyúktól"! A rendszerváltozásnak arról kellene szólnia, hogy: az új útvonalat bölcs előrelátással kijelölve, jobb utat "kitaposva" kezdjük meg azt a bizonyos életutazást!)
Vagyis, nem tudom elfogadni azt, hogy - demokráciával felcímkézve - rendeletek és törvények diktatúrájával elvegyék nemzedékem anyáitól az unokákhoz való jogot azzal, hogy az utánunk jövő generációktól még a lehetőségét is elveszik, hogy gyermekeket szüljenek és neveljünk!
Nem tudom és nem is akarom elfogadni azt a tényt, hogy (az előzőekben leírt módon) gyeses anyák ezreitől elvegyék azt jogot, hogy a nyugdíjjogosultságukba beszámíthassák ezen időszakot, mint szolgálati időt!
Nem tudom és nem is akarom elfogadni, hogy rendszerváltozás címén olyan társadalmat akarnak "berendezni", és úgy, amelyben az anyák arra kényszerülnek, hogy letagadják anyaságukat, esetleg több évig tartó gondozó-nevelőmunkájukat!
Nem tudom elfogadni azt az erkölcstelenséget, etikátlan szemléletet, ami miatt arra kényszerülünk például, hogy olyan munkaönéletrajzokon törjük a fejünket 40-50 évesen - egy-egy jobb, vagy akármilyen állás reményében, amelyben a gyesen töltött éveket úgy kell elhallgatni, vagy talán még annál is inkább(!), mint a börtönviselteknek a priuszukat!
(Tessék elképzelni, hogy még napjainkban is van olyan munkáltató, "aki" azzal utasítja el az ilyen jelentkezőt, hogy neki olyan emberre van szüksége, aki tud dolgozni, ugyanis nem kismama klubot akar nyitni, hanem komoly teljesítményt vár el és ugye a hosszú pihenőidő (gyes) alatt elkényelmesedhet az ember lánya, anyája...)
Nem véletlen, hogy a felvételi interjúk során vannak akik a férfiakkal szembeni diszkriminációnak tekintik és elutasítják a nőknél a gyes éveinek szolgálati időkénti beszámítását, sőt a felnevelt gyermekek után javasolt évek "jogosságát" is határozottan tagadják!
Annál is inkább elviselhetetlen az új nyugdíjtörvény-tervezet szemlélete, mert a szocialistának nevezett társadalomban úgy kezelték a gyeses anyákat, mint ingyenélőket és, ha nem volt a családban egy együtt érző nagyszülő, bizony úgy élték meg a gyest, mint a társadalomból száműzött bűnözők!
(És, mit tesznek most, azzal rontják a helyzetet, hogy a gyes megszüntetését tervezik! Vagyis, nem a a romboló közhangulatot és közgondolkodáson akarnak javítani, hanem a demográfiai katasztrofát elősegítő törvényt akarnak hozni! Ezen bejegyzést 2007.07.03-án iktattam be. BMI)
Most, azonban - amikor állítólag csupa "tanult" "szakértőre" adták a voksukat, akik rendszerváltásra hivatkozva sorra "alkotják" azokat a törvényeket amelyekről nem lehet mást mondani, minthogy: gyermekellenes, tehát: nemzetellenes - miért nem tiltakozunk? Miért hisszük el, hogy mindez "velejárója" a rendszerváltozásnak!
Miért nem hiszünk egészséges életösztönünknek, igazságérzetünknek?
Azért, talán, mert már nincs is meg bennünk, kihalt a háború utáni diktatúrában?
Ezzel magyarázható, hogy már észre sem vesszük, vagy talán majd csak akkor amikor már késő lesz, hogy: igen is az Élet ellen elkövetett sorozatos bűncselekményként éljük meg azt a részben céltudatos, részben öntudatlan politikai "munkát" és törekvést, amellyel megfosztani igyekeznek a társadalmat önmaga minőségi és mennyiségi reprodukálásától, vagyis egy szűk réteg privilégiumává igyekeznek tenni azt!
Azoktól pedig kiváltképp nem lehet és szabad mindezt elfogadni, akik az elmúlt évtizedekben olyan céltudatosan kialakították a "modern rabszolgatartás" intézményét a "puha diktatúrájukkal" és csak hatalmi pozícióból tudtak politizálni, kiszolgálva egy nagyobb politikai hatalom érdekét, úgy hogy - ha kellett elárulták népüket, nemzetüket!
Úgy és ott ártottak ahol csak lehetett, a "nép nevében" a "Nép"-nek, miközben gondosan ügyeltek megszerzett előjogaikra, privilégiumaikra!
Most ugyanarról van szó, csak az előjelek változtak meg.
A lényeg: a nemzet folyamatos degradálása, a nép elárulása, csak a demagóg szlogen változott, imigyen: "... ez a kapitalizmus, ez a piacgazdaság. Ezt akartuk, nem?" Ja, hogy nem ezt ígértük 1993-94-ben? Sajnos közben kiderült, hogy "nem azt tesszük amit szeretnénk, hanem azt amit kell"!
Még mielőtt megvádolnának azzal, hogy munka nélkül szeretnék jövedelemhez jutni, és visszasírom a "gondoskodó" állam intézményeit, ki kell jelentenem, hogy nagyon akartam egy olyan világot amelyben két ember magánügye az, hogy akarnak-e (és mennyi) gyereket.
Mindig arra vágytam, hogy a szülő nő mellett legyen ott oltalmazón gyermekének apja is!
Mindig úgy képzeltem el, hogy a leendő anyákat, apákat fel lehet készíteni a gyermek fogadására, nevelésére azzal is, hogy követhető modellként éljük meg saját szülőségünket.
Ez, akkor (a 70-es, 80-as években) nem valósulhatott meg, de bíztam abban, hogy a rendszerváltozáskor úgy rendezzük be társadalmunkat, hogy az igazán jólképzett munkaerőnek olyan ára lesz, hogy meg tud belőle élni; otthont tud belőle teremteni, családot tud alapítani és vállalni tudja, hogy asszonyáról, gyermeke anyjáról is tud gondoskodni amíg a gyermek(ek) igényli(k) a minden-napos gondoskodást, az anyai testi- lelki odafordulást!
Bűn volt a férfitól elvitatni a családfői szerepet!
Bűn volt kirekeszteni őket a családi életből! (Tessék csak végigmenni Budapest utcáin, aluljáróin! Minduntalan belebotlunk a hajléktalan, középkorú férfiakba! Inkább ezt, az emberhez méltatlan létformát "élik", de akkor sem "hódolnak be holmi asszonynak, meg kölykeinek"! Áldozataik annak a téves életfelfogásnak, hogy aki gyereket gondoz, nevel és tanít az nem dolgozik!)
Igen is munka a gyermeknevelés, mégpedig személyiségformáló, nagy felelősségű alkotómunka, amiért nem jár fizetség!
A "fizetséget" utódaink fogják megkapni a teljes magukra hagyatottsággal, ellehetetlenítéssel.
Egy kicsit is átérezték ezt a súlyos létkérdést a férfiak?
Valószínű igen, mert úgy félnek a gyermekáldástól, mint valami halálos betegségtől.
Milyen elembertelenedett nemzet az amelyik ilyen céltudatosan lepusztítja és kipusztítja önmagát?
Talán mégis azoknak van igazuk, akik azt mondják, hogy "ezt a kultúrájában is haldokló népet le kell váltania egy életrevalóbbnak, pl ...... .........".?
Mert bizonyos körökben újra és újra felmerül ez a kérdés!
Ezt értelmezhetjük úgy is, hogy halálra vagyunk ítélve?(!)
A "kivégzés", önpusztítás tömeges, módszeres és folyamatos...
Kedves Katalin!
Bocsánat, hogy nem győztem kivárni - az 1996. okt. 21-22-i Magyar Nők Első Világkonferenciája óta, - hogy történjen valami! (Lehet, hogy "nyitott kapukat döngetek", csak én nem tudok róla? Lehetséges, hogy egyedül én éltem meg és élem meg e hazában ilyen drámaian anyaságomat, magyarságomat?)
Miért nem válaszol nekem senki ezen témájú írásaimra?
Talán az, hogy "csak" egy három gyermekes családanya vagyok - nem elég kompetencia ahhoz, hogy általánosítva írjak életérzéseimről?
Pedig nem csak panaszkodom, hanem folyamatosan, önerőből próbálom megoldani problémáimat!
Honnan veszem az energiát?
Gyermekkorom óta trenírozva voltam a megvetett diktatúra képviselői által. (Erről beszámoltam a Tudósítás Magyarországról az elmúlt lelketlen 50 évről című szociográfiámban.)
Talán az is erőt adott, hogy ...
Már legalább 6 szakmából van képesítésem és gyakorlati tudásom.
Tagja vagyok a MÚK-nak, az MDF XX. ker. szervezetének.
Alapító tagja vagyok (református létemre) a XX ker. Kolping Család Egyesületnek, a Magyar Nők Világszövetségének,
az MDF budapesti pedagógus kollégiumának...
Itt, a külvárosban élve az a rögeszmém, hogy míg csak élek: a kertvárosi minőségű életet visszahozzam a köztudatba, vagyis "civil kezdeményezéssel" is segítsek újrateremteni, az igényt felébreszteni, a feltételeket megteremteni hozzá.
Mégis, amikor az előzőekben leírt gondolataimnak hangot adok, vagy leírom azokat, mintha nem értenék az emberek, hogy miről is beszélek?!
Talán igazuk van, mert csak egy öregedő, állás nélküli anyapedagógus vagyok!
Márc. 8-án, a nőnapon leszek 51 éves. Több évtizedes tanulással sem tudtam diplomát szerezni, mert soha senki nem tartott "érdemesnek" arra, hogy intézményesen továbbtanulhassak, mert apám kulák és anyám polgári származása miatt nekem kellett fizetnem azzal, hogy kirekesztettek az iskolai képzésekből.
Tették ezt akkor, amikor a "csapból is az folyt", hogy "minden leszünk!".
Vagyis azt sugallták: csakis rajtunk, az egyénen múlik, hogy "kibontakoztatja-e tehetségét, vagy sem"! Ezzel a sugalmazással úgy lehetett manipulálni a közgondolkodást, hogy (a még ma is jelenlévő) kontraszelekciót le lehessen tagadni az oktatásban!
Példaképpen szolgálva, leírom továbbtanulási törekvéseim történetét.
Mint normában dolgozó varrónő - illegálisan, mert nem kaptam munkahelyi javaslatot - jártam gimnáziumba, majd három műszakos fizikai munka mellett, önköltséggel elvégeztem egy két éves gyors- és gépíró tanfolyamot. Mint gyors és gépíró, munkahelyi javaslat nélkül jártam a dolgozók szakközépiskolájába, közgazdasági szakérettségiztem 1974-ben.
Akkor, 1974-ben született (veszélyeztetett terhesség után) kislányunk.
Majd 1977-ben és 1980-ban újabb gyermekáldással - fiainkkal - ajándékozott meg a Teremtő.
A gyes évei alatt szerettem volna intézményesen továbbtanulni, de nem lehetett. (Mert nálunk nem épülhetett ki a felnőttképzés olyan rendszere, mint pl a finneknél a távoktatás?...)
A 9 évi gyes és a még plusz 2 évi betegápolási - fizetés nélküli - "szabadság" alatt végérvényesen a pedagógiára "szakosodtam".
Előfizettem a Tanítóra, a Gyermekünkre, a Pedagógiai Szemlére, a Köznevelésre, rendszeresen megvettem a (Múzeum körúti) Pedagógus Könyvesboltban a legújabb kézikönyveket.
(Szinte semmit nem költöttem ruházkodásra, mert tudtam varrni. A "pihenést" azonban az jelentette, hogy hol a varrógépnél, hol az írógép felett görnyedve dolgoztam, miközben gyermekeim joggal követelték az aznap elmaradt levegőztetést! Ismerős az ilyenkor fellépő lelkiismeret-furdalás?)
Minden esetre készültem arra, hogy visszamenjek dolgozni: mint képesítés nélküli nevelő a pályára kerülve és ezzel megszerezve végre az oly hiába áhított "munkahelyi javaslatot", főiskolás lehessek én is!
Mire azonban sikerült a felvételi követelményeknek megfelelő, minden körülményt prezentálni, 46(!) éves lettem és ez elegendő volt ahhoz, hogy elutasítsanak!
Most, végre egy vidéki egyetem "piacosított" karán másodévfolyamos, megmosolygott, lesajnált, de legalább is fölöttébb gyanús "művelődésszervező" szakos hallgató vagyok.
Mint tanuló, a saját bőrömön érzem nap, mint nap a közoktatás intézményeinek válságát.
Ráadásul olyasmit kell - nagy költséggel és fáradsággal - végighallgatnom, amit már megéltem, megtapasztaltam, és olvasmányaim alapján rendszereztem magamban.
Azután a vizsgákon majd meghalok a szégyentől, mert nálamnál 10-20 évvel fiatalabb tanárnak kellene számot adnom tudásomról.
Miért szégyenkezem amiatt, amire inkább büszkének kellene lennem?
Azért, mert "rendre" megaláznak az olyan megjegyzésekkel, hogy:
"Nincs jobb dolga, mint itt szenvedni a maga korában?".
Igen, "öreg vagyok ahhoz, hogy továbbtanuljak, tisztességes állást kapjak", de ahhoz nem vagyok öreg, hogy csak 11 év múlva menjek nyugdíjba???
Ahhoz sem vagyok öreg, hogy ápoljam, gondozzam a nem létező szabadidőmben öreg, beteg (erőszakkal proletarizált) szüleimet, pedig ők kénytelenek voltak engem rábízni az állam "gondoskodására", míg ők a gyárban "teljesítették, túlteljesítették a normát" és cserébe annyi bért sem kaptak, hogy iskoláztathatták volna gyermekeiket!
Éppen ezért: ezennel kijelentem, hogy tiltakozom minden, a közszolgálatinak nevezett televízióban, rádióban és sajtóban megjelenő nőnapi és anyák-napi, "ünnepinek" szánt műsor, minden leírt, vagy kimondott szó ellen, amellyel a női létet és az anyaságot akarják köszönteni!!!
Tiltakozom:
- mindaddig, amíg a hatalom nem változtat családpolitikáján, a magyar ifjúság nevelésének, oktatásának, képzésének "politikáján";
- mindaddig, míg nem teszi jóvá az elmúlt lelketlen 50 év minden, családellenes bűnét azzal, hogy rehabilitálják az anyaságot, az apaságot, vagyis a szülői hivatást!
Miközben e sorokat írom két férfiú jut eszembe. Olyan művészek ők, akik, helyettünk, nők helyett fogalmazták meg (vésték márványba) az anyaságról gondolataikat.
Az egyik: Mikes Kelemen, aki 272 évvel ezelőtt, 1725-ben a LXII. számú fiktív levelében így üzen az utókornak, (képzeletbeli nénikéjének):
"...jól nevelt, jól oktatott eszes leány asszonnyá változván, a fiát mind jól tudja nevelni, oktatni és tanítani, és aztot tehát az ország szolgálatjára alkalmatossá tenni..."
A másik: Michelangelo Pieta című szobra, amely szimbóluma lehetnek e modernnek nevezett korunknak: Jézus a rosszul értelmezett emancipáció "oltárán" feláldozott gyermekek millióit szimbolizálva, Mária pedig a feláldozott anyai hivatás mélységes gyászáé.
Budapest, 1997. február 20.
Tiszteletteljes üdvözlettel:
Bóna Mária Ilona
anyapedagógus és önkéntes krónikás
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2007-07-03 13:36:34, kedd
|
| |
| |
8.
MAKKAI SÁNDOR irodalmi művei
Egyházi- pedagógiai tárgyú művei:
- 1913 A nagy személyiségek nevelői jelentősége (Böhm Károly "idea" és "ideál"-elmélete nemcsak a vallás, hanem az egész szellemi élet magyarázata);
- 1925 Kolozsvár: Az erdélyi református irodalom 1850-től napjainkig.
Szépirodalmi művei:
- 1912 versek: Számadás;
- 1921 regény: Kapu előtt;
- 1923 Kolozsvár, regény: Holttenger;
- 1925 Kolozsvár, elbeszélések: Megszólalnak a kövek;
- 1925 Kolozsvár, regény: Ördögszekér;
- 1927 Kolozsvár: Magyar fa sorsa (A vádlott Ady költészete);
- 1928 Kolozsvár, előadások: Az elátkozott óriások;
- 1929 tanulmányok: Egyedül;
- 1928 regény: Ágnes;
- 1931 Kolozsvár, előadások: Magunk revíziója;
- 1932 Kolozsvár, tanulmányok: Erdélyi szemmel;
- 1933 Kolozsvár, tanulmány: Harc a szobor ellen;
- 1934 Kolozsvár, regény: A táltoskirály;
- 1934 Kolozsvár, regény: Sárga vihar;
- 1934 Kolozsvár, regény: Élet fejedelme;
- 1935 tanulmányok: Az élet kérdezett;
- 1937 regény: Magyarok csillaga;
- 1940 regény: Mi Ernyeiek;
- 1942 regény: Szép kísértet;
- 1943 regény: Szabad vagy;
- 1944 teológiai önéletrajz: Szolgálatom.
Műveinek egy részét francia, német és török nyelvre fordították.
(Makkai Sándor - 1-8 rész - vége) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2007-07-03 13:34:24, kedd
|
| |
| |
7.
MAKKAI SÁNDOR a Debreceni Tudományegyetem katedráján
Makkai Sándor régi, hűséges barátjának: Varga Zsigmondnak - aki akkor a debreceni egyetem református hittudományi karának dékánja volt - ajánlására a Hittudományi Kar meghívta egyik gyakorlati teológiai tanszékére professzornak.
"Debrecen ősi magyarsága és reformátussága úgy ölelt körül, mint éltető, gyógyító, vígasztaló lelki napfény és levegő."
Írja költői szépséggel megfogalmazott önéletrajzában.
Végre szabadon dolgozhatott s teljes idejét, erejét korlátozás nékül a szellemi munkára fordíthatta. Isten kegyelme iránti mélységes hálaadással kapcsolódott bele a tudományos, irodalmi és társadalmi élet munkájába és a gyülekezeti-, egyházkerületi-, országos egyházi életbe.
Munkásságával azonban megmaradt a "a tisztán lelki és szellemi nevelő hatások körében, elsősorban a teológusifjúság, azután az olvasóközönség s végül a különféle alkalmakkor adott hallgatóság építésére".
"Siker és elismerés helyett a legtöbbször meg kell elégednünk a munka belső jutalmával, az igazság szeretetével. Ez a szellemi ember osztályrésze s jó, ha megelégszik vele."
A professzor a nevelés eszközével hathat igazán a társadalomra és munkájának "gyümölcsei tanítványai életén át érnek meg".
Az írónak sem tett jót a politikai becsvágy elhatalmasodása a harmincas évek Magyarországán, mert a politikai dillettantizmus súlyos csalódásokkal járt, amitől sem a jóakarat, sem az írói tehetség nem ment meg/fel.
Az "író" Makkai Sándort a pártszempontoktól irányított kritika és irodalompolitika sem érdekelte és nem is vett rész benne.
Így azután az 1936 után írt szépirodalmi munkáival a kritika "hallgatással való mellőzését" érte el.
Témái az örök magyar és egyben örök emberi felé irányultak. Mit kezdhetett volna velük például egy jobboldali kritikus, amikor seholse találta bennük az egyoldalú fajimádatot? (Holttenger) Pl. István királyról írt Magyarok csillaga című művében sem a politikai megfontolást emelte ki, hanem az emberi karizma hatására és lelki szükségből megszülető európai magyarságot.
Az Ernyei családról szóló regénysorozat (Mi Ernyeiek, Szép Kísértet, Szabad vagy) egy székely kisbirtokos család - nemzedékeken át történő beleereződésének a magyar föld és szellemi élet egészébe - története. Ez a családregény már a háborús években jelent meg (1940-43) s ez is érthetővé teszi az irodalmi szélsőségek hallgatását, tükrözi a korszakra jellemző szellemi képet, tünetet.
Makkai Sándort mégis a szolgálat öröme töltötte el, mert könyvei eljutottak az emberi lelkekhez, az egész magyar nyelvterületen nagy volt az olvasóközönsége.
A Magunk revíziójában egy olyan politikai értelmű "transszilvánizmus"ról ír, amely "az értékekben megnyilvánuló örök magyarsághoz való erdélyi hűséget hirdeti".
1930 után, II.Károly román király rémuralmi időszakában még az is kétségessé vált, hogy egyáltalán lehetséges az erdélyi magyarságot megtartani.
A Budapesti Hírlap 1935. évi 8. sz-ban, Hősiesség c. cikkében annak az aggodalmának adott hangot, hogy: "az erdélyi magyar anyagi és szellemi existencia fenntartásához a magára utalt önerő nem elégséges."
Makkai Sádor meggyőződésévé vált, hogy "az egész magyarság létjoga, hivatása, sorsa jövője, - ha még van rá idő, - magyarországi magyar társadalomnevelés helyes megvalósításától függ".
Debrecenbe kerülve, ebből a hitből kiindulva évekig folytatott erre irányuló tevékenységet: az ország különböző pontjain tartott előadások, hírlapokba és folyóiratokba írt cikkek, tanulmányok sorozatai és nemzetpedagógiai könyvei kiadása által.
Élt egyetemi tanári állása minden adott alkalmával is, mint a pasztorális teológiai szeminárium vezetője, a középiskolai tanárvizsgáló bizottság tagja, a hittudományi karon a pedagógiai megbízott szakelőadója.
Nevelési előadások tartására is felkérte a miniszterelnökség, a közoktatási minisztérium, a rádió, a Magyar Filozófiai Társaság, a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, az Országos Bethlen Gábor Szövetség, a Magyar Kulturális Egyesületek Szövetsége és sok vidéki egyesület.
Nemzet és kisebbség, Örök Erdély, Erdély társadalma, A titokzatos Erdély, A nemzetiségi kérdés szabályozásának lelki feltételei és több más tanulmányában a magyar lelki egység és testvértársadalom kialakítását kívánta szolgálni.
Az 1937 tavaszán, a Látóhatárban megjelent Nem lehet c. cikkében kifejti a "kisebbségi" kategória lehetetlenségét, az emberi méltósággal össze nem férő voltát s tarthatatlanságát.
Mégis ellenérzést szült Erdélyben ez az írás, mert Makkai Sándor azt állította, hogy a "kisebbségi létforma elsősorban nem is politikai, hanem erkölcsi lehetetlenség..."
Ezt az állítását némely erdélyiek maguk ellen irányuló ítéletnek magyarázták, pedig "a lelkiismeretlen hatalmak megbélyegzésére vonatkozott, amelyek a kisebbségi szégyenkalodát kitalálták és megteremtették."
Nevelési elgondolásait két könyvben is megírta: Magyar nevelés, magyar műveltség, Bp/1937; Tudománnyal és fegyverrel, A nemzetnevelés terve Bp/1939.
Ezekhez lehet még számítani Az örök ifjúság c. tanulmányát, mely az Atheneumnál jelent meg 1941-ben.
A Magyar nevelés, magyar műveltségben a "pedagógiai gondolkozás" útját - iskolai és kultúrpolitiaki értelemben - vázolja föl. Megfogalmazza a műveltség lényegét, tisztázza az önfenntartó és önértékű szellemiség megvalósulásának tudományos, művészeti és erkölcsi irányait; a művelt emberek, értékes művek és célszerű szervezetek egységét és kölcsönösségét:
"A közműveltség lehetősége: az alapértékekben való megegyezés, a múlt helyes szemlélete, a felhalmozott kultúr- kincs (a felnövekvő nemzedékeknek való) átadása, a jövőt előkészítő reális célkitűzések ... elvezetnek a testvéri közösséghez, melyben mindenki a maga munkáját végezve egyformán megbecsült tagja a nagy egésznek."
A köznevelés szervezésében, irányításában és ellenőrzésében a döntő szerep az államot - mint "a közösség legfőbb létérdekét hordozó, felelős lelkiismeret megtestesítőjét" - illeti, de részt kapnak belőle az egyházak is.
A helyes köznevelésben: összhang van "a tudatosságot hordozó munkásság és értelmiség között"; kifejezéshez jut az "ösztönösségében az örök magyar értékeket őrző népiség."; "...nem kívülről és felülről erőszakolunk népünkre egy idegen kultúrát, hanem alulról és belülről építjük meg a sajátos népi kultúrörökségnek az európai kultúrkinccsel való egészséges összeolvasztásával..."
Makkai Sándor pedagógiai munkásságát a hivatalos kormányzati tényezők "sok tanulságos, értékes és nemegyszer elismerő irodalmi bírálatban" részesítették, gyakorlatait azonban nem vették figyelembe, jóllehet: a nemzetnevelés a közoktatási kormánynak valóságos "varázsszava" volt.
Lelkészi tanfolyamokon és konferenciákon kiderült, hogy a református egyház és a református nép helyzete és létkérdése a testület előtt sem ismert. "A falukutatók, népszociológusok és népi írók munkáiban pedig többnyire vagy semmiféle, vagy torz és néha célzatosan egyházellenes képet találtam a reformátusságról." (A magyar reformátusság egyházi élete c. munkája. Megjelent: Igazság és Élet 1939. és 1940. évfolyamában, valamint könyvalakban az Igazság és Élet Füzetei c. kiadványban..)
Az Egyház missziói munkája című, 1938-ban megjelent munkájában, az egyház történeti képét, életét, tevékenységét - az ekkléziasztikai szemlélet szempontjából - a lelkipásztori munka jelentőségében tárgyalta.
Az ekkléziasztika a theol. tudományban és a lelkészképzésben c. munkájában írta meg a Coetus Theologorum debreceni tagozatán, a témakörben lefolytatott vita során fölmerült kérdéseket.
(Megjelent: a Theologiai Szemlében, 1942-ben, majd a Károlyi Emlékkönyvben: Kijelentés és egyház címmel.
Vita Victor Jánossal, megjelent a Theologiai Szemle 1941. évfolyamában, majd Egyház és gyülekezet, különös tekintettel a lelkigondozásra címen az Emlékkönyv Szentpéteri Kun Béla hetvenedik születésnapjára c. kiadványban 1946-ban.)
Makkai Sándor belebetegedett abba a gigászi harcba, amelyet a román hatóságokkal - közvetlen és közvetett módon, Erdélyben folytatott.
Hazai földön, "határon belül", túlélve a második világháborút, annak minden gyötrelmeit megszenvedve is dolgozott és dolgozott. Amikor véget ért a háborús borzalom, az oly áhított békével újabb békétlenség szakadt Magyarországra...
1951. július 19-én, 61 éves korában Makkai Sándor meghalt és feledésbe merült egész - teológiai, pedagógiai, lelkészi és szépirodalmi - munkássága, pedig életműve példaértékű és nemzeti megújhodásunkat szolgáló lehetne ma is...
(folyt.köv.) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2007-07-03 13:31:24, kedd
|
| |
| |
6.
MAKKAI SÁNDOR püspöki szolgálata
Püspöksége 1926 és 1936 közötti tíz esztendejét - a szűkös önfenntartási keretek közötti - egyházi élet belső elmélyítésének, lelki átszervezésének szentelte.
"A lelki egyház kötelezett, de képes is arra, hogy a politikai nemzetből lelki nemzetet neveljent..." Írta teológiai önéletrajzában Makkai Sándor, majd a püspökválasztó egyházkerületi közgyűlésen a következőket mondta: "Eljött az ideje, talán az utolsó ideje annak, hogy összes sorsdöntő kérdéseink megoldásában egy döntő és irányadó törvényt kövessünk: mindenütt, mindenben komolyan venni, életre-halálra komolyan venni Krisztus evangéliumát. Jövendőnk kulcsává lett az, hogy becsületbeli dolognak tudjuk-e tartani és bizonyítani református keresztyén voltunkat."
Irodalmi munkássága ebből az időből: Erdélyi református problémák, Protestáns Szemle/1931.; Ágendáskönyv; A mi istentiszteletünk; Erdélyi Református Anyaszentegyház Ágendáskönyve/1929; A lelkészképzés és nevelés reformjának tervezete/1927; Az elátkozott óriások (1928); A mi utunk (1929); Evangélium az egyházban (1934); A világ vége (megjelent a Mi utunkban); Theologiai feladataink Erdélyben, (Református Szemle, Út/1930.);
Kemény János által alapított Erdélyi Helikon írói munkaközösség kiadóvállalatának, az Erdélyi Szépmíves Céh-nek könyvsorozatában megjelent irodalmi művei: Magyar fa sorsa. A vádlott Ady költészete (1927); Egyedül. Bethlen Gábor lelki arca (1929); Magunk revíziója (1931); Erdélyi szemmel (1932); Harc a szobor ellen (1933); Táltos király (1934); Sárga Vihar (1934).
Az élet kérdezett című kötet (mely Az elátkozott óriások, a Nem békességet! és A válság tükre c. tanulmányokat tartalmazta) Budapesten, 1935-ben a Révai Testvérek kiadásában jelent meg.
Ezen irodalmi alkotások, valamint az 1926-ban létesített egyházkerületi "Biblia- és Iratterjesztés"-nek a 10 év alatt 101 saját kiadványa; a nyolc alkalommal megrendezett "Református Nagyhetek"; az egyes szövetségek körzeti, megyei, kerületi konferenciái, tanfolyamai; ... mind-mind a "belső önerőből élő egzisztencia-közösség" megszervezését szolgálta.
Kikből állt ez a "belső önerőből élő egzisztencia-közösség"?
A helyi gyülekezetek, a vasárnapi iskola, fiú- és leányifjúsági, férfi- és nőszövetségek együtt alkották meg azt a nagy missziói közösséget, mely életet öntött az intézményes egyházba és azt a hit és szeretet lelki egyházává tette.
Ez a szövetségi missziói rendszer lett azután a támogatója a szeretetintézményeknek, így a Szászvárosi Árvaháznak, a Kolozsvári Diakonisszaintézetnek és a vele kapcsolatos Református Kórháznak. Makkai Sándor csak erre a rendszerre támaszkodva tartotta lehetségesnek megindítani a külmisszió tényleges munkáját.
A dialektikai (az anyagi világnak objektív magyarázata) teológiával való találkozása Tavaszy Sándor Dogmatika c. művéhez fűződik. 1932-ben megjelent róla írott kritikája a Református Szemlében.
1932 tavaszán, Budapesten három előadást tartott a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság felolvasó ülésein. Beszédeiben a humánum és az evangélium kapcsolatát boncolgatta.
"A humánum korunk gépkultuszában...fölbomlóban van, az "emberi" porrá és köddé válik. Az ember, aki helyettesíteni akarta magát a gépkultúrával, lemondott önmagáról, rabszolgája lett művének."
Itt ismét hivatkozik a Heidelbergi Kátéra. (Megjelent a Soli Deo Gloria kiadásában: "Nem békességet!" címmel.)
Hogyan volt képes erre a nagyon sok és sokrétű munkára?
A választ kiolvashatjuk önéletrajzából: "...a szolgálat belső lelkületének egysége képessé tett a munka terhének vidám és fáradhatatlan hordozására."
Azután mégis bekövetkezett a "végső kimerültség", ami miatt 1935 decemberében Budapestre utazott orvosi gyógykezelés céljából. Mivel öt hónap múlva sem mutatkozott semmi biztosíték arra, hogy belátható időn belül visszatérhessen a küzdelembe, 1936 május 15-én lemondott püspöki állásáról.
Ha nem ez, a - még elbeszélve is tengernyinek tűnő - munka merítette ki, akkor mi?
Erre is választ kapunk önéletrajzából:
"Nem a munkába fáradtam és betegedtem tehát bele, hanem olyan meddő küzdelmekbe, melyeket a mind imperialistábbá és reakciósabbá váló kormányzattal legelemibb jogainkért és ősi intézményeinkért folytatva, mind inkább éreznem kellett, hogy tevékenységem már nem előmozdítja, hanem akadályozza egyházam, népem érdekeit." "...Lassanként halmozódott fel lelkemben a kisebbségi kategóriának tarthatatlanságát, lehetetlenségét, a nemzeti és emberi méltósággal összeegyeztethetetlen voltát éreztető tapasztalások betegítő mérge is..."
(folyt.köv.) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2007-07-03 13:29:07, kedd
|
| |
| |
5.
MAKKAI SÁNDOR teológiai tanársága Kolozsvárt
1918-ban Kolozsvárra nevezték ki teológiai tanárrá. Szeptember 15-én tartott székfoglaló értekezését A mi fakultásunk címmel tartotta meg. Ebben a beszédben megállapítja, többek között, hogy: "...A vallás nem a theologiából származik, hanem a hitből. A theologia feltételezi a hitet, úgy is, mint tárgyát, úgy is mint személyi feltételét a theologusban..." Erről az alapról kiindulva kezdődött meg nyolc évig tartó kolozsvári teológiai tanársága.
Nagy Károly püspökkel és Ravasz Lászlóval azonnal belefogtak a hét erdélyi kollégium nevelési reformja érdekében indított nagyszabású vállalkozásba és meglátogatták a nagyenyedi, marosvásárhelyi, sepsiszentgyörgyi és kolozsvári kollégiumokat. A nevelés és oktatás hitbeli elmélyítése s egy református kegyességi életrend bevezetése volt ezekben az ősi intézményekbe a cél.
A történelem azonban közbeszólt, mert a román megszálló sereg 1918. karácsony szombatján bevonult Kolozsvárra és ezzel a változással "nagy csend szakadt az erdélyi magyar közéletre s nemcsak politikai, társadalmi, kulturális, hanem egyházi vonatkozásban is megdermedt minden nyilvános élet. A magyarság visszahúzódott a család, az iskola és a templom szentélyébe... Ravasz Lászlóval, Révész Imrével és a később csatlakozott Tavaszy Sándorral eltemetkeztünk a theologiai könyvtárba..."
Elsősorban vallástörténeti tanulmányozást folytatott. Nagy gondot okozott számára, hogy az örökölt eklektikus-liberális dogmatikai és etikai jegyzetekben semmi sem volt Kálvinból
és még említés sem történt a református hitvallásról. A Heidelbergi Kátét is - annak is egy régies fordítású változatát - csak 1919-ben ismerte meg, melynek kiadását és oktatását azonnal szorgalmazni kezdte.
A tanulást, mint mindig ismét "irodalmi gyümölcsök termése" követte, melyek 1923-ban jelentek meg az egyházkerület kiadásában. Ezek: A vallás az emberiség életében; A vallás történeti képe; A vallás lényege és értéke; Vállásfilozófiai előadások, Kegyelemből, hit által; A református keresztyén vallás alapvonalai, tartalma és védelme.
Tekintettel arra, hogy hallgatóinak szükségük volt ilyen történeti áttekintésre, a tanulmányok egyúttal előadásai vezérfonalául is szolgáltak. A Kegyelemből, hit által című könyvében a református keresztyén vallás alapvonalait, tartalmát és védelmét foglalta össze, mely tankönyvvül szolgált a középiskolák legfelső osztálya számára, másrészt "a református értelmiség hitbéli öntudatosítását kívánta munkálni".
A húszas évek első felében, a "kiutasítások és kiköltözések folytán meggyérült magyar értelmiségi réteg összetartására, lelki építésére, szellemi táplálására" évről évre "akadémiai estélyek" sorozatát rendezték, melyeken több, a vallásfilozófia és a rendszeres teológia körébe vágó előadást tartott. (Az előadások címei: A tudatalatti; Illúzió, szuggesztió, vallás; A lélek találkozása Istennel; A keresztyénség az élet ítélőszéke előtt; Isten valósága; Szocializmus és keresztyénség.)
1925 őszén, a budapesti Soli Deo Gloria Diákszövetség felkérésére megírta az Öntudatos Kálvinizmus című tájékoztató iratát, amely 1926 elején előbb Budapesten, azután Kolozsvárt is megjelent. Ebben az írásában a Vallás, Biblia,
Confessio, Theologia, Egyház, Világnézet, Kultúra, Nemzet címszavak alatt jellemzi mint vallást a kálvinizmust, amely nem más, "mint Isten szuverénitása az élet minden viszonylatában...".
"A vallás filozófiai vizsgálatának történeti típusai" című tanulmányában megfogalmazza a vallás filozófiai vizsgálatát.
Tanulmányában nyilvánvalóvá válik, hogy a vallás lényegét, a vallás realitásának igazolását kívánja tisztázni.
A nyolcévi teológiai professzorsága ideje alatt vallásfilozófiai szeretete nem változott, fontosnak tartotta felhasználni szempontjait, módszereit, eredményeit a teológia számára, melynek igazi céljának a lelkipásztori munka irányítása, a gyülekezet, a lelkek építése, tevékeny egyháztagokká nevelése volt. Erre az időszakra - a húszas évekre - esik az erdélyi magyar irodalomnak a kibontakozása, melynek munkájában élénken részt vett: gyermekkori barátjával, "Erdély nagy költőjével", Reményik Sándorral. Az irodalmi munka kapcsolta barátságba Áprily Lajossal, Bánffy Miklóssal, Kuncz Aladárral is.
"Erdély magyarságának (az egész elszakított keleti területen) többségét a reformátusság alkotta s ez a körülmény ... megkívánta, hogy lelki és szellemi igényeire különös tekintettel legyünk." Az ekkor keletkezett alkotások címei: Eszter padja (1924), Megszólalnak a kövek (1925), Élet fejedelme (1934). Megjelentek Kolozsvárt. Kritikai munkái: Közönség és irodalom, majd A mi utunk című kötet, amely élénk visszhangot keltett nemcsak Erdélyben, hanem Magyarországon is. Móricz Zsigmond például olyan propagandának nyilvánította, "mely az egész magyar irodalmi életre, az egész magyar nyelvterületen érvényesítendő volna".
Közben, 1921-ben Révész Lászlót dunamelléki püspökké választották és Makkai Sándor lett az igazgatója a teológiának, felelős szerkesztője az egyházkerületi hivatalos lapnak, a Református Szemlének s egy év múlva, 1922 júliusában püspökhelyettes-egyházkerületi főjegyzőjévé is megválasztották.
Még 1921 nyarán, Marosvécsen tartott konferencián - Tavaszy Sándorral és Imre Lajossal - megalkották a "Vécsi Szövetséget". E Szövetségben megfogalmazták többek közt azt, hogy: "...az egyház legfontosabb, sőt egyedül lényeges szolgálata a tiszta igehirdetés, gyülekezeti istentiszteleti és evangelizációs formájában s döntő tisztsége a lelkipásztorság...".
Mindez ellentétben állt Nagy Károly püspök politizáló egyházvezetésével.
E harcból Makkai Sándorék kerültek ki győztesen, mert Nagy Károly - legyőzve "szenvedélyes, a maga akaratát minden lehető módon keresztülvinni kész természetét" - keresztényi alázattal felajánlotta, hogy "kölcsönös támogatással együtt igyekezzenek megtalálni az egyházi szolgálat Ige-szerinti útját", s maga hívta össze és vezette 1924 őszén, Sepsiszentgyörgyön az első nagy missziói konferenciát, amelyből a későbbi "református nagyhetek" rendezvényei lettek. Ezt a korszakát Makkai Sándor Az erdélyi református egyházi irodalom 1850-től napjainkig címen megírt történeti áttekintésével zárta. Ebben három nemzedék: 1./ az 1870-es évek enyedi liberalizmust képviselők, valamint 2./ a kolozsvári teológián 1895-től működő tanárok, végül 3./ Ravasz László képviselte irányzat irodalmi tevékenységét összegezte.
(folyt.köv.) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2007-07-03 13:25:31, kedd
|
| |
| |
4.
MAKKAI SÁNDOR egyházi pályafutása
1912. július 1-től 1918. augusztus 31-ig tartott egyházi pályafutásának első szakasza.
Egyetemi tanulmányainak elvégzése után két hónapig volt segédlelkész Nagyenyeden, szülőfalujában.
A rövid idő alatt megérezte a várakozás, a reménykedés felé áradó sugárzását a gyülekezet szívéből, ami egyszerre lelkesítette és kötelezte. Úgy érezte, hogy mindez néhai apja emlékének és a család jóhírének is szólt és ezért különös gonddal készült minden alkalommal az igehirdetésre. (Ezekkel a gondolatokkal emlékezik vissza Makkai Sándor teológiai önéletrajzában lelkészi szolgálatának első két hónapjára. És itt fölvetődhet bennünk a jogosnak vélt kérdés: gondolunk-e mi, későbbi utódok hétköznapi életünk, munkánk során elődeink és családunk jóhírére?)
Ekkor került abba a helyzetbe, hogy rendszeresen kellett bibliamagyarázatokat és prédikációkat tartania és elég gyakran temetett is. Belátta, hogy igét hirdetni nem lehet alkalmilag keresgélt, kiszakított textusokról. Tanulmányozni kezdte Kálvin nagy Institutioját, hogy irányítást kapjon az Ige helyes értelmezéséhez.
Ravasz László a beszéd szerkesztésében és a szemléltetés módjában továbbra is ihletője és mestere maradt. Tartalmilag Czeglédy Sándor fordításában Robertson neves angol prédikátor, valamint Imre Lajos tolmácsolásában: Peabody, amerikai unitárius teológus munkái gazdagították.
A gyülekezetből csakhamar jelentkeztek olyanok, akik szerettek volna jobban elmélyedni a Szentírásban. Ha ott marad, bizonyára termékeny bibliaköre alakult volna.
1912. szeptember 1.-én, püspöki kinevezéssel kolozsvári hitoktató lett. Eleinte bizalmatlanul fogadták az állami tanító- és tanítóképző intézetben a fiatal, a teológiáról éppen hogy kikerült hitoktatót.
(Gondoljunk bele abba, hogy micsoda felelősséget és bizalmat feltételezett ez a "kinevezés" a kinevezők és a kinevezett 22 éves fiatalember részéről egyaránt. Ez csakis úgy működhetett, hogy mindkét fél - nevelő és nevelt, oktató és oktatott - biztonsággal tudatában volt saját munkájának és teljesítményének értékével.)
Kisebb zökkenők után azonban sikerült lekötnie növendékei figyelmét és megnyerni bizalmukat, miután boldog munkaközösségben telt el három tanév.
Filozófiai doktorátusában "Bevezetés a személyiség pedagógiájába" címen tárgyalta a nevelés értékelméleti megalapozását a már említett Böhm Károly filozófiája: a "nemes intelligentia"-fogalma alapján, valamint a Schneller-féle "ethizált éniség"-fogalmának összevetésével.
Azonban, semmilyen elmélet nem gazdagíthatta volna annyira lelkileg, mint a gyermekekkel és a tanítójelölt fiúkkal, lányokkal való gyakorlati foglalkozás, együttes munka és áhítat!
Böhm Károly 1911-ben bekövetkezett halála után a filozófia és esztétika tárgyaknak Pauler Ákos lett a professzora.
Pauler "csupán" a források közvetlen ismeretét kívánta. Éppen ezért semmilyen jegyzettel nem szolgált hallgatói számára.
Makkai Sándor délelőttönként tanított, délutánonként bejárt az egyetemre Pauler Ákos "Bevezetés a filozófiába" c. előadásait meghallgatni, miközben szorgalmasan jegyzetelt egyéni módszerével.
Hamarosan rátért arra a gyakorlatra, hogy pont éjfélkor lefeküdt és pont ötkor felkelt. Így: napi tíz, esetleg tizenkét órát fordíthatott a tanulásra. Ezzel a módszerrel képes volt a több kötetnyi könyv, szakirodalom elolvasására, tanulmányozására.
Későbbi élete során hálával gondolt vissza ezért Paulerre, mert a műveket és nem a róluk készült értelmezéseket kérte számon, ezzel lehetősége nyílt arra, hogy elmélyedjen a filozófusok munkáiban.
A szigorlatot december közepén tette le, s karácsony előtt avatták doktorrá.
1913 nyarán megházasodott és az "ő kis tűzhelyük körül egész baráti társaság gyűlt össze". Teológiai vitákat folytattak, heves egyházpolitikai ellenzéket képezve. Felvetéseik későbbi reformokban valósultak meg. Filozófiai és teológiai kérdéseket Tavaszy Sándorral, az egyházi élet megújításának gondolatait, pedig Imre Lajossal tárgyalták meg.
1914 márciusában Ravasz László felkérte, hogy legyen munkatársa a Protestáns Szemlében. Ravasz László "szemléi", "Jelek és magyarázatok" című rovataiban megjelenő harcias észrevételei sokszor országos érdeklődést váltottak ki. Makkai Sándornak állandó feladata volt a lap szerkesztése és a vallás lélektani- és filozófiai vizsgálatára vonatkozó szakirodalom ismertetése, bírálata s ennek a tárgykörnek a feldolgozása.
A közben kitört a világháború és egyre inkább meghatározta a közéleti, irodalmi, felekezeti jelenségek tárgyalási módját és hangnemét.
1915-ben Ravasz László az Út címmel "a lelkipásztori munka táplálására és irányítására" új folyóiratot alapított. Ravasz László az igehirdetés- és kultusz rovatot vezette; Imre Lajos, mint gyakorló lelkipásztor, a gyülekezeti munka és lelkigondozás rovatának vezetését kapta.
Makkai Sándor, mint hitoktató: "Hogyan tanítsunk vallást?" cím alatt valláspedagógiai tanulmányait és tapasztalatait tette közzé az 1915 és 1918 közötti három évben. Ebben a cikksorozatban kifejtette azt az álláspontját, hogy: "...a vallástanítás nem ismeretközlés s célja nem lecketudás, hanem a gyermek vallásos építése". "...a vallásos nevelés legfőbb módja,...mikor "megragadó képeket" ültet el a gyermek lelkében, melyek mint az Ige magvai, továbbélnek a lélekben s a maguk idejében feltámadnak, kivirulnak, hogy elhatározó erővel tettre indítsanak." "...Tankönyvre tulajdonképpen nincs is szükség, csak Bibliára és Hitvallásra..."
1915 októberében lelkészi állást vállalt a mezőségi Vajdakamaráson. Közel két évet töltött ott, a hegyek között rejtőző kis faluban. Ebből az ellenmondásos környezetből merítette a Holttenger című könyvének környezetrajzát.
Ezekkel a szavakkal emlékszik vissza életének erre a két évére: "...később igen szükségesnek bizonyult falusi lelkipásztorok és családjaik küzdelmes életének testvéri és elöljárói értésére".
Ez az időszak volt ihletője az Út Csendes óra rovatába írt lelki elmélkedéseinek. (Összegyűjtve megjelent 1938-ban Az egyház missziói munkája címmel, Budapesten.)
A háború alatt a románok elfoglalták a vasútat, így 1916-ban kénytelen volt Vajdakamarástól egész Kolozsvárig szekéren-, majd miután a lovak is elfogytak, gyalog megtenni a 33 km-es utat. A mostoha körülmények ellenére, hozzáfogott a teológiai magántanári vizsgára való felkészüléshez.
Erről így vall: "...talán belefáradtam volna s abbahagyom, ha Isten nem rendel mellém olyan élettársat, aki nem szűnt meg munkára buzdítani s magára vállalni az élet sok gondjának terhét helyettem is, csakhogy tanulhassak."
Ravasz László is segítségére volt azzal, hogy a Protestáns Szemle és az Út szerkesztőségébe járó s érkező folyóirat- és könyvanyagot átengedte Makkai Sádornak. Így aztán elkészült A hit problémája című magántanári értekezése, ami megjelent 1916-ban.
Ez a vallásfilozófiai tanulmánya a hit kritikájának is nevezhető, mert "megméri a hit világmagyarázó és életformáló erejét".
A vallás lényege és értéke c. munkájában továbbgondolja és kifejti a hit életformáló erejének filozófiáját, valamint az értelem, és a hit, a képzelet és a hit kapcsolatát.
Makkai Sándor már ekkor feltette magában, hogy a vallásnak eredetiségét, önállóságát, egyetemességét, nélkülözhetetlenségét lehetőleg minden oldalról alapos vizsgálat és igazolás tárgyává fogja tenni.
Közben fájdalmasan merült föl benne, hogy mennyire nélkülözniük kellett a tudományos munkák során a magyar teológiai műveket és, hogy ezeknek hiányában mennyire elerőtlenedik, gyökértelenné válik maga a magyar lelkipásztori munka.
Cikket írt erről az Út 1916. évfolyamába Magyar theologia és magyar lelkipásztori munka címmel. Ekkor még a magyar népiség kutatásának semmi jele sem volt.
Makkai a falusi tapasztalatai alapján hangoztatta, hogy a tudományos lelkipásztori munkának alkalmazkodnia kell a magyar nép lelkéhez és életviszonyaihoz, tehát: "a teológiai alapnak is magyarnak kell lennie".
Az Országos Kálvin Szövetség lelkészi konferenciájára, Losonc városába, 1916 nyarán meghívást kapott Ravasz László, Imre Lajos és Makkai Sándor.
Itt először volt alkalma élőszóban gondolatot cserélnie az egyházi élet megújításával kapcsolatban. Losoncon ismerkedett meg Nagy Béla sárospataki teológiai professzorral is. Miután visszaérkeztek Kolozsvárra, vagyis Vajdakamarásra, (a román hadüzenet miatt, a Székelyföld kiürítése, valamint) a járványos betegségek miatt kirobbant szekta-tevékenységgel való küzdelemmel telt Makkai Sándor élete. Ez, a gyakorlatból való ismeret lett a forrásává A szekták keletkezésének okairól írt tanulmányának, melyet a Kálvin Szövetség 1917. januári budapesti konferenciáján adott elő általános érdeklődés közepette.
A szekta-problémán keresztül jutott el a gyülekezet nevelésének nagy szükségességéig. (Megjelent A kálvinista gyülekezetnevelés alapelvei címmel, az Út/1917/7-8.számában.) Itt vetődött föl az a gondolata, hogy a háború után a nemzetnevelés lesz az egyház legfontosabb kötelessége.
A helyi gyülekezetek szerepét a következőképpen fogalmazta meg: "A kálvinista nemzetnevelés az igazi önerőre és az igazi demokráciára való nevelés. Az igazi gyülekezet önmagát képes kormányozni és nevelni a felelősség alapján, melyet minden tagja önmagáért és egymásért visel. Csak magától a gyülekezettől várhatunk, beleértve a lelkipásztort is, önfegyelmet és öntevékenységet..."
1917. február 20.-án meghívást kapott a sárospataki főiskolára, a gyakorlati teológiai tanszékre tanári- és főiskolai lelkészi állásra.
Az 1917-18-i tanév egyúttal a világháború utolsó éve is volt. A háborús viszonyok elsősorban technikai és anyagi nehézségeket jelentettek.
(Tanáraik többsége a fronton volt, ugyanis 55 év volt a hadkötelezettségi korhatár. A világításhoz szükséges petróleum nem volt, villany akkor még egyáltalán nem létezett Sárospatakon. Hiányzott a teológusneveléshez elengedhetetlen internátusi közösség is. "Sárospapatak olyan, mint egy világítótorony, de a tövében sötétség van." Mondta a viszonyokra egyik professzora.)
Makkai Sándort és családját - akkor született második fia - sok kedves család vette körül jóakarattal, segítő szándékkal. Korlátlan lehetőséget kapott az iskolai és a társadalmi életben is a lelki munka különféle ágainak beindítására.
Búza Lászlón, a jogakadémia professzora és a főiskola akkori közigazgatóján kívül Nagy Béla és Marton János kortársaival dolgozta ki és valósította meg azt a munkaprogramot, amely a teológus ifjúság nevelésére vonatkozott:
• "vasárnapi iskola",
• "szórványmisszió",
• "theologus internátus szervezése",
• "a református társadalom evangelizálása",
• a "reformáció négyszázados jubileumi főünnepély keretében istentiszteleti és előadássorozat a környező településeken - városokban és falvakban",
• "a lelkipásztori munka tudományos megalapozásának elfogadtatásához a lelkészi testület megnyerése",
• "a missziói munkák megismertetése és megkedveltetése - a testületi önfegyelmezés kialakítása érdekében",
• "az egyházi sajtó útján propaganda kifejtése az 1918-ban megtartott lelkészi konferenciával kapcsolatban"
országos sikerrel járt. Itt Makkai megemlíti a Keresztyén Ifjúsági Egyesületet, élén Megyercsy Béla elnökkel, valamint a Magyar Evangeliumi Diákszövetséget, Victor Jánossal - a későbbi budapesti teológia tanárral az élen, akik hozzájárultak "a pataki szellem" megújításához.
Makkai Sándor számára, pataki munkálkodása hitbeli és teológiai szempontból fordulópontot jelentett.
Küzdött a hitért, győzni akart vele az értelem felett.(Megjelent Aratás c. gyűjteményes kötetében Losoncon, 1926-ban.)
Ettől kezdve nem akart értelmet adni az Igének, mert: "az Ige adott értelmet és célt" az életének.
Pataki évei alatt olvasta A. B. Ritschl Bonnban, 1870-1874 között megjelenő teológiai művét, melynek gondolatmenete nem filozófiai, hanem teológiai bizonyossággal ajándékozta meg. "...a vallás a hitnek és nem a tudománynak tárgya, ... célja szerint is az ember önállóságának életszférája...".
Ezek a gondolatok voltak ihletői az ebben az évben kiadott műveinek is: A vallás a protestantizmusban (Protestáns Szemle), A protestáns szellem, A kálvinizmus és a magyar lélek (A mi örökségünk című, főiskolai kiadvány), mely művek - "...gyökerükben, a hitélményben és a vallásos tapasztalás igazságában lényegesek..."
Szintén erre a gyökérre tért ki a A halál mysteriuma c. könyvében.
(folyt.köv.) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2007-07-03 13:20:32, kedd
|
| |
| |
3.
Professzorai közül kiktől kapott és milyen életre szóló útmutatást?
Nagy tisztelettel emlékezik Kecskeméthy Csapó Istvánról, a kolozsvári fakultás tanáráról. Kecskeméthy az egyetem megnyitásától, 1936-ig volt rendes tanára, aki főként az ószövetségi tudományoknak volt termékeny művelője.
"Olyasmikkel hatott, amikre esetleg nem is helyezett különösebb hangsúlyt. Sohasem tudhatja a professzor, mikor, melyik szava, megjegyzése, kijelentése ragad meg egy ifjú lelket s válik abban felejthetetlenül nevelő hatásúvá."
Nagy Károlyhoz, a kolozsvári fakultás másik teológia tanárához bensőségesebb kapcsolat fűzte. Ő figyelmeztette arra, hogy sohase foglalkozzon tömegekkel, hanem mindig csak egyénekkel, mert: "nincs más érték, csak az egyéni lélek, Isten székhelye" és kérte: "Egyéniségét soha ne vesse meg és csak lelkiismeretére hallgasson!" Meggyőződése volt, hogy:"...hadd próbáljon, keressen, üsse meg magát s szökkenjen talpra a saját erejéből, aki férfi s mások pásztora akar lenni!" Rabul ejtőnek találta Nagy Károly villámló dialektikáját és etikai szenvedélyét, mely erkölcsi megújulásra serkentette, de hiányolta szellemi alkatából az esztétikai tényezőt, a művészi szemléletre és alkotásra képesítő képzeletet.
Makkai ugyanis az értelmi és erkölcsi erőket a képzelet hatalma nélkül nem tartotta elégségesnek arra, hogy valóságos belső tapasztalást adhassanak Istenről és az örök életről...
A következő évek alatt vallástörténetet, vallásbölcsészetet, a keresztyén hittant és a keresztyén erkölcstant hallgatta.
A vallástörténetet és -bölcsészetet Kovács Ödönnek, a teológiai liberalizmus legtekintélyesebb képviselőjének: A vallásbölcsészet kézikönyve c. munkája alapján adta elő Nagy Károly.
Neki köszönhetően Makkai Sándor lelkében felébredt az első olyan gondolat, amely aztán elindította a saját teológiai szemlélődése útján. Elemi erővel merült fel benne a kérdés: "miféle valóságra vonatkozik a vallás?" "Arra-e, ami az értelmi tudás, vagy a költői képzelet?"
Úgy érezte, hogy megtalálta életcélját és arra a végleges döntésre ösztönözte, hogy a teológián maradjon. Volt olyan évfolyamtársa, aki azonban "a magával hozott gyermeki hit omladékai közül elmenekült a természettudomány szilárd várába".
Ezt a célt azonban csak később, Ravasz László teológusprofesszor segítségével sikerült megközelítenie. Az ő személyes, élő, evangéliumi hite; a történelemnek, a lélektannak, a filozófiának művelése és felhasználása a hit igazságának emberi oldalról való magyarázása; tudományos világnézetének meggyőző igazsága és teológiájának az élet alakítására törő lendülete nagy hatással volt rá. De megragadta a legjellegzetesebb szellemi képessége: a művészi képzelőerő, amellyel az Ige szolgálatában állt.
Ravasz László: Megújulás című beszédét olvasva "mélyebb megérzését fakasztotta benne a művészileg ábrázolt isteni valóságnak" és megírta elmélkedéseit, amit átadott Ravasz Lászlónak, aki változtatás nélkül megjelentette 1910-ben a Református Szemle vezető helyén.
Bartók György, fiatal professzor két irányba: vallástörténeti és filozófiai irányba formálta gondolkodását.
Általa az Újszövetség reális és életteljes világításban bontakozott ki. Megtudta, hogy: az Újszövetség nyelve a koiné, valójában népnyelv. (A "kofák és katonák beszéde", s mint ilyen, a ,,kisemberek" üzeneteinek közvetítője.)
Bartók György buzdítására fordította le W. Bousset Jézus című könyvét, amely fordítás megjelent Klozsvárt 1911-ben. (Bousset a könyvet 1904-ben írta.)
Első lelkészképesítő vizsgai szakdolgozatát is nála írta a "Héberekhez írott levél theologiájáról" címmel, az általa ajánlott forrásmű és kommentár alapján.
Bartók György buzdítása juttatta arra az elhatározásra, hogy alapvizsgái után megszerzi a filozófiai doktorátust, melyhez Böhm Károly filozófiája adta meg a hathatós segítséget.
(A böhmi filozófia lényege: az öntudat végső tapasztalati tényén nyugvó evangéliumi hitigazságok... a személyes hitben jutnak kifejezésre.)
Makkai Sándor számára a teológiai diákévek végére ily módon kezdtek elrendeződni az élet nagy miértjeire kiáltó kérdések: "a filozófia nem öncélú tudomány, hanem a hitbéli belső meggyőződés öntudatosító kifejeződése és magyarázata, másrészt a szolgálat alapja". Vagyis: "öntudatosan hinni és szolgálni ez a theologus sajátos feladata a világban.
Ez a tudomány és a gyakorlat helyes egysége, melyre a theologiai képzésben törekedni kell."
(folyt.köv.) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2007-07-03 13:18:59, kedd
|
| |
| |
2.
MAKKAI SÁNDOR teológiai tanulmányai
1908 szeptemberében (18 éves korában) beiratkozott a kolozsvári református teológiai fakultásra. Azt remélte, hogy itt majd választ kap a költészet és a filozófia nagy kérdéseire; "az Isten, világ, élet, halál titokcsomóira".
Előbb költő akart lenni, mivel úgy érezte: "arra vagyok hivatva, hogy a végső dolgok titkait keressem".
Később úgy gondolta, hogy előbb teológussá kell lennie, hogy azután betölthesse költői hivatását.
Egy másik "hajtóerő" is ösztönözte a teológiai pályára...
16-18 éves korában vakációi egy részét rokoni: Ignácz László lelkipásztori házánál töltötte, ahol több ízben végzett istentiszteletet. Később prédikált is és "innen-onnan elismerő nyilatkozatok is érték, ezért erős kísértést érzett, hogy olyan pályára menjen, ahol mindig lesz "közönsége".
Az 1895-ben megnyílt és 1908-ban még fiatal éveiben járó intézetben, a tanulmányi rend szerint az elsőéves hallgató az éppen előadásra kerülő tantárgyakat kapta s volt köteles hallgatni, minden átmenet és előkészítés nélkül.
Ez a körülmény legtöbb diákra zavaró és kiábrándító hatással volt. Makkai Sándor számára mindez indítóok volt arra, hogy professzorkorában előharcosa legyen az első évfolyam tanulmányi elkülönítésének. Alkalmat adva ezzel a hallgatók számára, a teológiai tanulmányokra való felkészülésre.
(folyt.köv.) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/2 oldal
|
Bejegyzések száma: 14
|
|
|
|
2007. Július
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
265 db bejegyzés |
| e év: |
2982 db bejegyzés |
| Összes: |
7719 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 495
- e Hét: 1332
- e Hónap: 9936
- e Év: 45877
|
|
|
Offline
