|
 1/2 oldal 
|
Bejegyzések száma: 17
|
|
|
|
|
|
2007-11-26 23:28:50, hétfő
|
| |
| |
Ady Endre: Finita
Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott.
Hogy maga jobban játszott, mint én?...
...Magának jobb szerep jutott!
Én egy bolond poétát játsztam,
Ki lángra gyúl, remél, szeret -
Maga becsapja a poétát,
Kell ennél hálásabb szerep?!...
Kár, hogy kevés volt a közönség.
Nem kapott illő tapsokat,
Pedig ilyen derék játékért
Máskor kap rengeteg sokat.
Mert e szerep nem most először
Hozott magának nagy sikert:
Volt már olyan bolond poéta,
Aki magának hinni mert...
Én magam e csúfos bukásért
Vádolni nem fogom soha,
Ez volt az utolsó csalódás,
A szív utolsó mámora.
Egy percig újra fellángoltam,
Álom volt, balga, játszi fény;
Megtört egy kegyetlen játékon,
Leáldozott egy lány szivén...
Vége van. A függöny legördült,
Végső akkordot rezg a húr,
Elszállt a hitem, ifjuságom,
Utolszor voltam troubadour...
Eddig a vágy hevéért vágytam,
Most már a hitben sincs hitem,
Ártatlanság, szűzi fehérség
Bolond meséjét nem hiszem.
Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott,
Rám tán halálos volt a játék,
Magának érte taps jutott.
Így osztják a babért a földön,
Hol a szív sorsa siralom...
...Hány ily darab játszódott már le
Ezen a monstre-színpadon?!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Ady Endre |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2007-11-26 20:23:05, hétfő
|
| |
| |
Nagyapa csillaga...
Korán jött az őszi alkonyat. Mire nagyapa kifogta kocsija elől a lovakat és lecsutakolva az istállóba vezette őket, szinte teljesen sötét lett. Unokája, Ferkó, már ott türelmetlenkedett az istálló ajtajában. Szép csillagos este volt. Ilyenkor mindig csillaglesre indult nagyapa és unokája. Különös örömet jelentett számukra a csillagok nézése.
- Mondd csak, nagyapa, tényleg igaz, amit a múltkor mondtál: minden embernek van külön, saját csillaga?
- De még mennyire - válaszolt hamiskás mosollyal nagyapa -, ám csak annak a csillaga ragyog oly fényesen ott fenn az égen, aki itt a földön is sugárzó életet élt, és fényt árasztott maga körül.
- Fényt árasztani ? Úgy mint a szentjánosbogarak ? - csodálkozott az unoka.
- Nem egészen. Az ember tettei által válhat sugárzóvá, azzal, hogy másokat is hasonló cselekedetekre ösztönöz. Tudod, Ferkó, csillagnak lenni az Isten egén, ez a legnagyszerubb dolog ezen a teremtett világon. A csillagok nappal magukba szívják a nap fényét, melegét, hogy aztán éjszaka kicsiny mécsesekként mindet a földre szórják.
Tulajdonképpen nekünk, embereknek is hasonló a dolgunk: Isten fényét felragyogtatni földi életünk során. Míg nagyapa beszélt, tekintete izzott; mint a parázs, mintha két fénylő csillag ült volna szemében. Aztán hirtelen elhallgatott - most egész másra gondolt-, megfogta unokája kezét és csendesen csak ennyit mondott:
- Gyere, induljunk, hideg már az este.
Már jó ideje egyre rövidebbek lettek ezek az esti séták. Valahányszor Ferkó ezt megjegyezte, a válasz mindig így hangzott:
- Hiába, egyre fáradtabbak a lovak, már nem úgy húzzák a kocsit, mint régen.
Egyszer aztán nagyapa szokatlanul korán jött haza. Még a lovak csutakolása is elmaradt, pedig. erre Ferkó emlékezete óta nem volt példa. Az alkony nagyapát már az ágyban találta. Arca lázban égett, szemei fényesen ragyogtak. Hamarosan megérkezett az orvos is, ot követte a tisztelendő úr. Nagyanya gyertyát gyújtott, mindenki csendben suttogott.
Amikor a tisztelendő úr is elment, Ferkó észrevétlenül besurrant a szobába és az ágy szélére telepedett.
- Nagyapa, mi lesz a csillagokkal?
- Én már csak egy karnyújtásnyira vagyok tőlük. De hadd lám, tudod-e még, hogy mi a csillag dolga ? - kérdezte suttogó hangon nagyapa.
- Hogy magába szívja a nap fényét és éjszaka a földre szórja.
- És az emberé?
- Hogy Isten szeretetét szívja magába, és mint égen a csillag, itt a földön mások felé sugározza.
- Úgy van. Látom, jól megtanultad. Ne feledd sohasem! Minden ember Isten csillaga. Úgy élj itt a földön, hogy egyszer majd az örökkévalóság egén ragyoghass - hangzott nagyapa utolsó tanítása a csillagokról.
Azzal lehunyta szemét és elaludt. Hajnalban már nem kelt fel, hogy friss abrakot tegyen lovai elé, s közben megbámulja a csillagokat. Csak aludt, aludt...végtelen álomba merülten; csendben, békén, csillagmosollyal az arcán. Ferkó szívén átsuhant a keserű fájdalom. Hosszú hetekig nem találta helyét. De aztán újra eszébe jutottak a csillagok és nagyapa szavai. Most már az ő csillaga is ott fenn ragyog, a földről égi pályára lépve.
Felnézett a csillagos égboltra. Néhány pillanatig kétségbeesetten keresgélt, már-már sírásra görbülő szájjal. Egyszer csak meglelte, amit keresett. Rátalált nagyapa csillagára, közvetlenül a Göncölszekér felett: ott ült a bakon, ostorral kezében...
(íróját,nem ismerem)
|
|
| |
|
1 komment
, kategória: Az életről |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2007-11-26 17:44:31, hétfő
|
| |
| |
Nevetve jöttem a világra,
tréfának véltem az egészet.
Aztán gondosan, szépen, türelemmel
megtanítottak sírni.
Most már megy folyékonyan.
/Ágai Ágnes/ |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Versek,idézetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2007-11-26 15:03:58, hétfő
|
| |
| |
Őri István
Dosszié a szerelemről
Dosszié lett a szerelemből
tele papírfecnikkel, képekkel és álmokkal,
reményekkel, örömökkel, tévedésekkel...
és itt egy fax is az Ő kézírásával:
a legdrágább kincs nekem!...
Amikor megszerettelek,
dossziét nyitottam,
mint a jó hivatalnok,
hogy később is megtaláljak mindent,
ami Rólad szólt,
hogy amikor 20 év múlva
együtt nézzük át az álmokat,
a boldog bizonyosság melege
éltessen minket,
hogy azt mondhassam mindenre,
minduntalan: "Nézd, Kedves! Emlékszel?",
mint egy gyerek,
kinek minden új, amit meglát,
mint egy hálás gyerek,
alázattal,
szerelemmel
fogjam szent kezed,
szolgáljam életed
minden percét,
mi még hátra van...
lesni mosolyod,
érteni szavad,
s mindened,
mi ki nem mondható gondolat
együtt olvasni a szép mesét,
amit a dosszié mesél,
s nézni egy-egy képet - Téged
emlékezni a régre,
mikor úgy hittem: soha el nem érlek,
s most mégis itt vagy velem,
egyetlenem,
szerelmesem...
A fakó papírok a mi Könyvünk
Rólad szóló drága Evangélium
a sötétségről - mikor nem érhettelek
a teremtésről - mikor először fogtam szép kezed
a vándorlásról, harcokról és győzelmekről - mikor követtelek
a kétségekről és szenvedésről - mikor elvesztettelek
s a Megváltásról - mikor visszatértél, s a két út újra egybe lett.
Nézd, Kedvesem!
Életem!
Mindenem!
milyen szép voltál akkor,
s milyen szép vagy most...
kinevetjük az éveket,
mert megnyertük a csatát,
elnyertük az Életet
együtt
örökké
túl az időn...
Minden a miénk, mi létezett
s mi létezni fog,
mert Te minden vagy
a nap érted melegít
a föld érted forog
s a szív megáll,
az elme támolyog,
mert fel nem fogható,
hogy itt vagy velem...
s mégis igaz,
hisz érzem: fogod kezem,
Életem...
Mindenem...
Szerelmesem...
Ne tovább, szavak!
ne tovább, gondolatok!
mert Te velem,
s én Veled
egy és örök vagyok. |
|
| |
|
1 komment
, kategória: Versek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2007-11-26 13:58:04, hétfő
|
| |
| |
Szabó Lőrinc: A kezdete volt csak...
De hát mért nem voltál elég, ha így
szerettelek? - Lassan derűlt ki, hogy
mit értünk egymásnak: bűntudatod
sokszor hitte: jobb, ha, bárhogy, szakít;
a fájó üdv uj fájdalmakba vitt,
s közösségünk így maradt zaklatott,
ideiglenes: kegyetlen kapocs
zárta gyönyörét és tiltásait.
Gyöngék, gyávák, bolondok mind a ketten,
nem bíztam benned eléggé, s te bennem;
a legnagyobb jó voltál életemben
és most mégis a kevésért siratlak:
minden kincs a kezdete volt csak annak,
mit bűneim benned eltékozoltak. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szabó Lőrinc |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2007-11-26 12:22:49, hétfő
|
| |
| |
Dsida Jenő: Most elmondom...
Most elmondom, kicsim, az úgy volt:
mikor a halk sík bársonyán
kihúnyt a nap és már sovány
arccal fölkelt a szép, hazug hold,
nagyon vágytam hozzád beszélni -
Ó, nem bohón és nem bolondul,
de mélyen, mint harang ha kondul
s ahogy csak férfi tud beszélni.
Kezembe fogtam kezedet
s felpillantottam, - fel a fára,
melynek tar ágán furcsa, árva
levél-sziluett reszketett,
úgy imbolygott fonnyadt-ezüsten,
mint lágy könnycsepp, mely csüng a vékony
pilla szélén, vagy illanékony
pernye, ha percig áll a füstben.
Mint bús leány, kit lassu méreg
naponta mart s félig megölt,
de menyasszonyi fátylat ölt,
bár tudja, több napot nem ér meg
és révedezve haboz és vár,
tétovázik a hajdani
mérget ma is felhajtani:
maradna is még, hullna is már.
Társai, sárga, hullt szerelmek,
halomban hevernek alul
s éreztem, jaj, ez is lehull,
ha szavaim most rálehelnek,
nem bírja ki e halk, finom lény,
ha holdsugárnál tömörebben
csak egy hang is feléje rebben...
És én hallgattam, mint a holdfény.
Ez annyira szép,hogy el sem hiszem,tud valaki ilyeneket írni!! ?? |
|
| |
|
1 komment
, kategória: Versek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2007-11-26 12:07:01, hétfő
|
| |
| |
Szép Ernő: Én így szerettem volna élni
Én úgy szerettem volna élni
Minden halandóval beszélni
Mindenkinek nevét kérdezni
Mindenkinek szívét érezni
A járdán osztani virágot
Tegezni az egész világot
Megsímogatni ami állat
Érinteni minden fűszálat
Imádni végtelen sereggel
A napot ha fellangall reggel
És énekszóval összejönni
Az esti csillagnak köszönni
S testvéri csókkal hazatérni
Én így szerettem volna élni.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Versek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/2 oldal
|
Bejegyzések száma: 17
|
|
|
|
2007. November
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
414 db bejegyzés |
| e év: |
1292 db bejegyzés |
| Összes: |
12857 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 191
- e Hét: 337
- e Hónap: 3558
- e Év: 29686
|
|
|
Offline
