Regisztráció  Belépés
bubamama.blog.xfree.hu
" A fény, csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle." Hamvas Béla : A láthatatlan történet. Dr Buttyán Kornélné
1937.04.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 18 
Weöres Sándor : Idézet....
  2007-09-28 12:23:49, péntek
 
 
" Alattad a Föld, feletted az Ég, ....- Benned a létra....-"

Weöres Sándor

 
 
0 komment , kategória:  IDÉZETEK  
Gabriel G. Marquez : Tedd meg
  2007-09-25 19:51:36, kedd
 
 
Búcsúlevél.....

"
Senkinek sem biztos a holnapja,
sem öregnek, sem fiatalnak.
Lehet, hogy ma látod utoljára azokat,
akiket szeretsz.
Ezért, - ne várj tovább, ....tedd meg ma, -
mert ha sosem jön el a holnap,
sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd
egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, ....-
és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz,
hogy teljesíts egy utolsó kérést.
Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz.... -
Jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, :
"sajnálom ", .... " bocsáss meg ",..." kérlek ",.." köszönöm ", ....


Gabriel Garcia Marquez



 
 
2 komment , kategória:  IDÉZETEK  
Juhász Gyula : Szerelem volt..
  2007-09-23 19:20:48, vasárnap
 
  Szerelem volt....
"
Oly messze, messze, messze már,-
Hol az öröm, - s a madár se jár.
Hová, - a vágy is elhervadva ér el, -
Oly messze, messze, ....messze vár.

Szerelem volt a neve régen, - ....
Tavaszban, ...éjben, ... - vagy mesében.
Tegnap még, - szenvedés volt, kínos, ... kedves.
Ma, - emlék. Holnap, - ...síromon kereszt lesz...."


Juhász Gyula verse

Szerelem,...Szerelem...

Férjem családja Svájcban élt, de ő meghívott előadóként más külföldi egyetemeken tanított. Csak laza kapcsolatban állt a családjával, általában csak látogatóba járt haza, és nem is túl gyakran. Szerencsére.
Ilyenkor, vele tartottam, mert sehogy sem tudtam kikerülni, -....nem volt mese, vele kellett mennem.
Eleinte, mindent megtettem, hogy az anyósom megkedveljen, de hiába.
Egy darabig még próbálkoztam, aztán lemondtam róla. Feladtam. Elég volt az araszolásból. Már nem érdekelt.
Általában duzzogóban voltam körülötte, - de ügyet se vetett rá. Nem érdekelte, ahogy én se érdekeltem.
Egyszer azonban, az ott tartózkodásunk alatt látogatóba kellett mennie az egész családnak egy közeli barátjukhoz. Engem se lehetett otthon hagyni, - sajnos.
Hát, mit tehettem? Mentem velük.
Zavart mindig, hogy az anyósom annyira flancos, a korához,súlyához nem illően is, én meg olyan voltam mellette, mint egy sápatag, árnyékban nőtt mezei virág.
És, a sminkje! Istenem! A sminkje olyan volt mindig, mintha éppen most dőlt volna rá a piperepolc, cakkom-pakkostól.
Rosszul éreztem magamat mellette.
Arról senki sem tehet, ha nem születik szépnek - én már csak tudom, én se születtem annak Nem voltam kifejezetten ronda, csak nem voltam szép. Ő sem, - de nem vett róla tudomást.
Én azonban nem törekedtem rá, hogy még annál is sokkal csúnyább legyek, mint amilyen vagyok! Elfogadtam magamat. Meg, a férjem is. Ő is elfogadott. Úgy szeretett, ahogy vagyok.
( Utólag, persze azt gondolom, - hogy azért kellett ehhez, némi elszántság. )
Ötven kilő voltam akkoriban, magas, vékony, elöl deszka, hátul léc, - hajam, mint a szénaboglya, arcom, mint pulykatojás, - de, mit csináljak? Ilyen voltam, és ilyen maradtam.
Bármibe öltöztetett a férjem, - akkor is ilyen maradtam. Nem lehetett rajta segíteni.
Eleinte az ember más szeretne lenni, mint amilyen, - én például kicsit húsosabb, nagyobb mellű és gömbölyűbb fenekű szerettem volna lenni, - de nem lettem.
Idővel aztán rájöttem, hogy nem baj, - minden úgy jó, ahogy van. Még a szeplőim is. A férjem pedig azt mondta, hogy, nem is csúnya, hanem pikáns, csakhát nem hittem neki.
A ruháim szépek voltak, de én nem lettem tőle szebb. Az viszont jó volt, hogy az emberek, a gyönyörű ruháimat nézték, - nem engem.
Mindenemet, - a ruháimat, cipőimet, táskáimat is mindig a férjem választotta, nem én. Nekem nem lett volna szívem kiadni annyi pénzt, ezekért a dolgokért.
Ékszereim, bár voltak, - nem igen hordtam őket, kivéve az egyetlenegy antik ékszert, a vagyont érő gyémánt fülbevalómat, amit a keresztanyámtól kaptam, pici baba koromban. Azt hordtam. Az, hozzám tartozott.

A vendéglátóink, nagyon kedvesek voltak, percek alatt szót értettünk velük. Elég jól beszéltem a nyelvet, igaz, valódi göcseji dialektusban, - s emiatt jókat derültek rajtam, - viszont én is jókat mulattam az ő német kiejtésükön, és biztos voltam benne, hogy ők beszélnek "hibásan", nem én..
Szóval, élénk beszélgetésekbe bonyolódtam, és általános sikerem volt.
A sorozatos kudarcaim után, ami az anyósom mellett ért, ez a kis siker, s az, hogy mások emberszámba vettek, - jó érzéssel töltött el, és igencsak növelte az önbizalmamat. Meglehet, sokat segített ebben az a két pohár pezsgő is, amit bátorításul elszopogattam.
Aztán, kimentünk a vendéglátóink farmjára, ahol sportlovakat neveltek, tenyészettek, - és mindenki megdöbbenésére, meg még a magaméra is, - akkor találtam egészen magamra.
- Lovak,...Istenem, lovak!!!...- sóhajtottam
Még jó, sőt tiszta szerencse, hogy örömömben, nem kurjantottam el magamat., - mert mit szólt volna a férjem, meg az anyósom?
Imádtam a lovakat.
Tele voltam lelkesedéssel, és be nem állt a szám. Ismertem a lófajtákat, és mindegyikről, - kapásból tudtam valamit mondani.
Mit,... mondani? - kis előadást rögtönöztem róluk. Irodalmi német nyelven méghozzá,...- ( gondoltam én, ) - igaz, göcseji dialektusban.
Mindenesetre, ,,ámulva" hallgatták, - méghozzá röhögés nélkül.
Még az anyósom is ,,ámulva" hallgatott, ás ámulva keresgélte a padlón az állát.
Aztán, séta közben odaértünk egy boxhoz, és akkor, mit ne mondjak? ....- akkor, nekem is leesett az állam.
Mukkanni se, moccanni se bírtam, és megindult a föld is a talpam alatt.
Mintha Ibolya lett volna a bokszban, -...Istenem, Ibolya! - ....Ott állt előttem egy ébenfekete csoda.
- Istenem, Ibolya!... Ibolya, aki olyan volt, akár az ördög. Vagy annak a lova.
Koromfekete volt, mint az éjszaka, csillagok nélkül. Hatalmas volt, robusztus. Enyhén hullámos sörénye majdnem a térdéig ért, farka a földig, - a bokáin pedig kapcát viselt.
Büszke fejtartással állt, nem nézett rám, elnézett felettem, - mintha ott se lettem volna.
Méltóság sugárzott róla, és az a biztos tudat, hogy ő a világ legszebb lova.
Valószínűleg az is volt, a világ legszebb lova, - és valószínűleg ő ezt tudta is Rám nézett, - de nem moccant.
Közel engedett magához, és nem rántotta el a fejét akkor sem, amikor a sörényéhez értem.
Csak álltam, és néztem, - aztán hirtelen, kihullottak a könnyeim.
Nem tudtam szólni.
Visszarántott a múlt.
Aztán, nagyot nyeltem, - összekanalaztam magamat, felemeltem a fejemet, és elmondtam őszintén a körülöttem állóknak a történetet. Ibolya történetét.
Azt, hogy egyszer, amikor nagyon fiatal voltam még, - nekem is volt egy ilyen gyönyörű és nagyon drága lovam, az én hazámban. A gyönyörű hazámban. Pont ilyen.
Évekig lovagoltam őt, és nagyon közel kerültünk, közel álltunk egymáshoz. Imádtam őt, egyszerűen imádtam, - és akkor, egy éjszaka elrabolták az oroszok.
Mindent megtettünk, hogy a nyomára bukkanjunk, de minden hiábavaló volt. Sohasem került elő, - soha többé nem láttam a lovamat.
Megrendülten hallgattak.
Én is hallgattam, könnyek szorították a torkomat. Aztán némi döbbent csend után, miután összeszedtem magamat egy kicsit, - hangosan kimondtam:
- Szeretném,... - nagyon szeretném, ha megengednék nekem, hogy felüljek erre a lóra, mert ez olyan, éppen olyan, mint az én Ibolyám volt, valaha rég. Mintha annak a reinkarnációja lenne....-
Döbbenten hallgattak, ...- ez egy nagyon féltett, nagyon drága ló volt. Aztán a tulajdonos rábólintott.
Hozzátette azonban, - hogy ez, egy különleges ló, és akár, veszélyes lehet, mindkettőnknek.
- Tudom, ...- mondtam, - tudom én, tudom,... de ne aggódjon, szeretem a lovakat, és értek hozzájuk egy kicsit.
A tulajdonos ismét rábólintott,- hitt nekem. Láttam az arcán. Elmosolyodott, majd intett a gondozónak, és megkérte, nyergelje fel a lovat nekem.
Én pedig odaléptem a csoda lóhoz, éppen csak megérintettem a két ujjammal az arcát, és beszélni kezdtem hozzá. Méghozzá, magyarul.
Kizárt dolog, hogy értette, - de hallgatott engem, és nem rántotta el a fejét, amikor hozzáértem.
Elmondtam neki, hogy nekem is volt egyszer egy lovam, egy ilyen gyönyörű lovam, mint ő, pont ilyen ébenfekete csoda. Ibolyának hívták.
Közben megsimogattam az arcát, a fejét a sörényét.
Addig is, beszéltem hozzá, amíg felnyergelték. Majd, én vezettem ki az istállóból.
Amikor átadták nekem, álltam még előtte egy pillanatig, és elmondtam neki megint, hogy milyen gyönyörű! Milyen gyönyörű a sörénye, a selymes szőre, meg még a kapcája is...-
A kapcája is, igen, ...-
És akkor megint elszorult a torkom, ...- mert eszembe jutott Ibolya sörénye, meg a kapcája, amit annyira szerettem kefélni, és fésülgetni. Meg, simogatni is, - gyerekkoromban.
A könnyek elfojtották a hangomat. Nem bírtam megszólalni, - de talán értett így is.
Csak álltam,...csak álltam előtte, ..- és akkor váratlanul lehajtotta, majd betette a fejét a hónom alá.
A meglepetéstől, szinte megdermedten De ennek az ösztönzésnek, nem lehetett ellenállni. Én is értettem őt.
Elkaptam a fejét, megöleltem, hozzásimultam, és odatettem a fejemet szorosan az övéhez, nagy - nagy szeretettel, így álltunk mozdulatlanul, összesimulva.
Csodálatos pillanatok voltak.
Aztán, odaadtam a férjemnek a retikülömet, kiléptem a cipőmből, - ő pedig lehajolt érte, felvette. Nem szólt ugyan semmit, de nem örült a szereplésemnek, az biztos, - látszott rajta.
Mezítláb voltam, megint, - mint régen, gyerekkoromban, annyiszor. Istenem.
Nem ültem fel azonnal a lóra. Beszélgettünk még egy kicsit. Gondoltam, próbáljuk megszokni egymást, majd egymás ritmusát. Ezért, elindultunk, sétáltunk, - és ,,négylábaztunk" egy kicsit. Ez az én saját találmányom volt, gyerekkoromban. Rengeteg dorgálást kaptam érte.
Megvártam, amíg kilép a jobb lábával, és abban a pillanatban kiléptem én is, majd elkezdtük szaporázni, aztán már futottunk. Csak futottunk, teljes beleéléssel, teljesen összehangoltan.
Aztán, megállítottam, és feszálltam a csoda lóra. Azt hittem akkor, hogy álmodom. Igen.
Egy pillanatig, csak álltunk. Meg kellett szoknom ezt az érzést. Rég nem ültem lovon. Rég nem volt már nekem Ibolyám.
Amikor elindultunk, - újra a mennyekben éretem magamat. Mint valaha rég, Ibolya hátán.
Emlékszem, valamikor, - abban a pillanatban, amikor először ültem nyeregben Ibolya hátán, majdnem elsírtam magamat a gyönyörűségtől. A mennyekben éreztem magamat! Aztán, - most újra.
Elkapott az öröm, a boldogság. Otthon voltam a csodaló hátán.
Bemutattam mindent, amit tudtam, - a ló, tökéletes volt, és szófogadó.
Amikor visszaértünk, lelkesen tapsoltak.
Mindenki tapsolt, - még az anyósom is, - csak a férjem nem. Meg tudtam éárteni.

Úgy tűnt,. elbűvöltem a házigazdát is, aki, a nap hátralévő részében már nem igen mozdult el mellőlem. Azonnal meghívott, hogy járjak hozzá lovagolni, amikor csak kedvem van. Bármikor.
Ránéztem. Aztán már nem, is láttam mást,- és elhűlten éreztem, hogy ebben a tekintetben el lehet veszni
Szívem szerint, kapásból, azonnal igent mondtam volna, - ...mert annyira szerettem a lovakat! És, ha belegondolok, a puszta óta, legfeljebb a szódás lovát láttam néha, a kertes házak utcájában. Meg a szódást.
Szóval, kapásból igent mondtam volna, - anyósom is lelkesen bíztatott, sőt, felajánlotta, hogy szívesen elkísér. Én pedig ránéztem a férjemre, akinek a földön lógott az orra, - és akkor szépen megköszöntem, - de nemet mondtam.
Fájó szívvel, - igaz, - de nemet mondtam, mert nem tehettem mást.

A házigazda, - a lovasember, - nagyon jó képű volt, nagyon jóképű, - sőt, nagyon, de nagyon jóképű, - és hasonló korú, mint én.
Ismeretlen fények villantak a tekintetében, és már a nézésétől, remegni kezdett a lábam.
Ismertem ezt az érzést. Valaha, egyszer rég, csak ránéztem egy csodálatos, különleges emberre, egy férfira, egy igazi férfira, és akkor is remegni kezdett a lábam. Abban a pillanatban átölelt a Napfény, és beborított a színes Szivárvány. Az, akkor, a soha el nem múló ,,egypillanatos" szerelem volt.
Akkor, ott, - úgy tűnt, hogy egy pillanatra, - csak egy pillanatra, megtorpantam, és ,,visszaröppentem" a magam életébe, a múltba.
A nem is olyan nagyon messzi múltba.
A ,,lovasember" felidézett bennem valamit. Egy érzést, egy különleges érzést. A szívemben egyszer, egy pillanat alatt fellobbant, de soha el nem tűnt szerelmet.
Istenem, szerelem....-
Szerelem?...-
A szerelemről mindig Ő, csakis Ő jutott eszembe.
Szerelem?...- Szerelem?... Szerelem?!...-
Talán lehetne egy új szerelem? ...Istenem!- Jaj, ...Lehet, hogy éppen most. Lehet, hogy éppen itt?...Lehet!....Lehet...- Lehet, hogy éppen a ,,lovasember az"?...
Igen. Még az is lehet.
És akkor, ...- hát akkor,...akkor ránéztem a férjemre, - pedig nem kellett volna. Az álom ugyanis, a reménnyel együtt azonnal elröppent, szertefoszlott.
Egész, eddigi életemben, csak Őt szerettem, a valamikori főnökömet. - és évről évre reménykedtem benne, - ahogy ma is, egy évtized multával is reménykedem, - hogy találkozom majd egyszer, egy ugyanolyannal. Pont ugyanolyannal. Egy férfival. Egy igazi férfival.
Jaj, ...Lehet, hogy éppen most. Lehet!....Lehet?...-
Lehet, hogy éppen a ,,lovasember az"?...
Igen.
És akkor, ...- hát akkor,...akkor ránéztem megint a férjemre. Az álom pedig, a reménnyel együtt azonnal elröppent, szertefoszlott. Én pedig lehervadtam.
Amikor hazaértünk, és végre egyedül maradtam, - újból eszembe
jutott a múlt. A nem is olyan régi múlt, - és Ő. Igen. Molnár Mihály, a Főnököm.
Ő, - akire gondolnom sem lett volna szabad.
Egészen különleges ember volt. Az első döbbenetes találkozás után, amikor megfogott, és (fogva tartott) a személyes kisugárzása, rájöttem, hogy mennyi mindent érzek iránta.
Szerelmet, hálát, mélységes tiszteletet, és végtelen csodálatot.
Visszaadott nekem egy világot, amit akkoriban veszítettem el, s akkor úgy tűnt, hogy végleg, és egészen.
Ez az ember, biztonságot, védettséget, nyugalmat, békességet, - és élhető, emberi életet adott. Talajt, a lábam alá, tetőt a fejem fölé, - és kenyeret a kezembe. Tőle tanultam meg dolgozni, - és élni. Újra, emberi módon élni.
Példát mutatott, példát adott arra, hogy így is lehet, - majd arra is, hogy csak így szabad, csakis így érdemes élni, dolgozni.
Nem ismertem hozzá hasonló embert, soha, senkit. Se előtte, se utána.
Megdobbant a szívem, ha valahol megláttam, - mégis, messze ívben elkerültem, ha lehetett. Titkoltam, - és szégyelltem, még magam előtt is akkoriban az érzéseimet.
Nem tudhatott róla senki. Olyan valaki volt, akit nem szerethettem. Nem szerethettem volna,... - de mégis megtörtént.
Amolyan ,,első pillanatos" szerelem volt. Anno...- Csak álltam előtte, és nem bírtam megszólalni. Teljesen elvesztem. Még azt is elfelejtettem, hogy hívnak.
Egyoldalú szerelem volt. Álom csupán.
Sohasem fogtam vele kezet, soha rám se nézett, s a közel 3 év alatt, amíg a Főnököm volt, egyetlenegyszer sem beszéltem vele. Természetesen sohasem tudta meg, hogy mit éreztem iránta, s hogy mit jelentett nekem anno, - s mit jelent ma is.
Sohasem kerestem vele kapcsolatot.
Telt az idő. Éltem az életemet, - miközben gyakran gondoltam rá, - bár ez, nem akadályozott meg abban, hogy házasságot kössek.
( Más dolog a szerelem, és más a házasság....)
A kiválóan működő házasságom pedig, - a csodálatos férjemmel, - nem a szerelemről szólt. Sohasem szólt arról, - így, nem volt bűntudatom miatta és az álomszerelem miatt.
 
 
0 komment , kategória:   KEDVENC VERSEK  
Mme. Pompadour: Szerelemmel...
  2007-09-21 11:31:40, péntek
 
 
" Szerelemmel, ....múlik az idő, - ........Idővel, - múlik a szerelem....."


Madame Pompadour

 
 
2 komment , kategória:  IDÉZETEK  
Nádudvari N. János : Óhajtás..
  2007-09-18 18:51:50, kedd
 
  Óhajtás ősszel....

Egy kis melegség kéne még
a gyorsan tűnő nyári fényből.
A lelkem, - borzadva fél
a közelgő tél, zord hidegétől.

Egy kis gyöngédség kéne még, -
felvidító, igazi jóság,
hiszen élni akkor is kell, -
ha nem hajt a vágy, vagy csókmohóság.

Egy kis megértés kéne még, -
nem zord szavak hideg pengéje, -
amik úgy döfnek belém, -
mint bárány szívébe, - a hentes kése.

Egy kis szeretet kéne még, -
hisz ez az élet íze, sója :
ami lényünket a végső úton, -
a nagy bukástól majd megóvja.


Nádudvari Nagy János verse
 
 
4 komment , kategória:   KEDVENC VERSEK  
Hajnal Anna : Ma....
  2007-09-16 19:13:34, vasárnap
 
  Ma...
"
Ez a ma, - a béke napja volt,
s a málnaízű csendé, -
a nap, ma egész nap sütött, -
s az est most hűvös szentély.

Szívem, ma, - csak a magamé,
s egyedül lenni legszebb.
Pilláim alvó sásain, -
elálmosul a könnycsepp...." -


Hajnal Anna verse

 
 
2 komment , kategória:   KEDVENC VERSEK  
G. Garcia Marquez : Búcsú....
  2007-09-16 14:35:18, vasárnap
 
 
Búcsúlevél....

"....Senkinek sem biztos a holnapja, -
sem öregnek, - sem fiatalnak.
Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, - akiket szeretsz.
Ezért, - ne várj tovább, tedd meg ma, -
mert ha sosem jön el a holnap, -
sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd
egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, -
és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz,
hogy teljesíts egy utolsó kérést.
Tartsd magad közelében azokat, akit szeretsz,
jusson időd arra, hogy azt mondd nekik :
" sajnálom ", " bocsáss meg ", " kérlek " , " köszönöm "......"


Gabriel Garcia Marquez
 
 
0 komment , kategória:  IDÉZETEK  
Tibeti könyv : Önéletrajz....
  2007-09-16 14:25:09, vasárnap
 
 
Önéletrajz, öt fejezetben....

1, " Sétálok végig az utcán.
Van egy mély lyuk a járdán.
Beleesek.
Elveszett vagyok, - ...remény nélkül.
Nem az én hibám.
Egy örökkévalóság lesz, mire kijutok.

2, Sétálok, - ugyanazon az utcán.
Van egy mély lyuk a járdán.
Úgy teszek, mintha nem látnám.
Megint beleesek.
Nem tudom elhinni, hogy megint ugyanott vagyok.
De nem az én hibám.
Ismét, - hosszú időbe telik, mire kijutok.

3, Sétálok, - ugyanazon az utcán.
Van egy mély lyuk a járdán.
Látom, hogy ott van.
Mégis beleesek.....Ez már szokás.
Nyitva a szemem, - tudom, hogy hol vagyok.
Az én hibám.
Azonnal kikerülök onnan.

4, Sétálok, - ugyanazon az utcán.
Van egy mély lyuk a járdán.
Kikerülöm.

5, Egy másik utcán sétálok...... "


Tibeti könyv, Életről és halálról....
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Csukás István : Ülj ide mellém
  2007-09-16 14:08:20, vasárnap
 
  Ülj ide mellém....
"
Ülj ide mellém, - s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett, -
és hol van már az a felelet...."


Csukás István verse
 
 
0 komment , kategória:   KEDVENC VERSEK  
Kamarás K. : Őrízz meg....
  2007-09-14 11:22:37, péntek
 
  Őrízz meg....
"
Borongós árnyékkal szívemben,
járom a kertet,.... - őszi csendben.

Búcsút veszek lombtól,.... virágtól....
maroknyi léttől, .....csalfa nyártól....-

Tőled, ... még nem....-
Kérd, hogy maradjak...!

Aki voltam, ....- ....s aki vagyok ma, ...-
Őrízz meg annak... " -


Kamarás Klára verse
 
 
0 komment , kategória:   KEDVENC VERSEK  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 18 
2007.08 2007. Szeptember 2007.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 18 db bejegyzés
e év: 131 db bejegyzés
Összes: 350 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 6
  • e Hét: 41
  • e Hónap: 602
  • e Év: 21527
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.