|
2008-02-04 22:50:00, hétfő
|
| |
| |
Álom és ébrenlét közt... Más
Akkor hirtelen semmi másra nem vágytam, csak a napsütésre és a természetre. Már nem éreztem azt az erős fájdalmat, próbáltam bebeszélni magamnak, hogy a fájdalom nem más, mint a patak csobogása és a habokkal együtt szépen "kifolydogál" a fejemből. Ez bejött.
Erősen koncentráltam és kis idő múlva már csak a kellemes nyugodtságot éreztem, így zavartalanul tudtam élvezni a meleget, a nap sugarait az arcomon. Próbáltam kikapcsolni az agyam, de aztán rájöttem, hiába erőltetem, úgysem tudok nem gondolni semmire, hagytam hát, hogy eltöltsön az ébredező természet kellemes hangja.
Percek voltak - talán csak másodpercek - de óráknak tűntek. Élveztem ezt a fajta a csendet, számoltam a hangokat, hogy melyiket hallom előbb, melyiket másodiknak és így tovább. Tudtam, ki kell élveznem a "szünet" minden percét, hisz ez csak átmenet, egy híd a két hullám közt.
Aztán rámjött, hogy beszélgetni akarok. Egyedül, ugye, elég röhejes lett volna, de én mindenképp beszélgetni szerettem volna. A nap folyamatosan sütött, behunyott szemmel feléje fordulva kissé már égette az arcomat. Semmi mást nem akartam, csak ülni ott és beszélgetni. Aztán egyszercsak megjelent. Nem tudom honnan került oda, hisz semmi neszt nem hallottam, csak megéreztem, hogy ott áll. Oldalra fordítottam a fejem és kissé hunyorogva néztem balra, amikor megláttam a körvonalait és szemeim előtt fokozatosan tisztulni kezdett az arca.
Tudtam, hogy még sosem láttam, de mégis ismerem. Kifejezetten jóképű volt és eléggé meglepődtem, de tudtam, hogy miattam van itt. Nem szólt semmit, csak állt mellettem. Intettem, hogy foglaljon helyet, talán még arrébb is húzódtam, hogy helyet adjak magam mellett a földön, de nem nézett rám, nem vette figyelembe gesztusomat, továbbra is zavartalanul és szótlan álldogált.
Beszélgetni kezdtünk. Nem tudom miről, egyszerűen semmire nem emlékszem, csak azt tudom, hogy mennyire nyugtató volt jelenléte. Azt sem tudom mennyi idő telt el, órák talán, mi meg csak "beszélgettünk".
Időközben rájöttem, hogy jobban ismerem, mint saját magamat, pedig - eddig még - sosem találkoztunk. De tudtam, hogy nem ez volt az utolsó találkozás. Éreztem, hogy időnként muszáj lesz eljönnie, mikor már csak ő segíthet. Félni kezdtem, mert éreztem, hogy lassan menni fog, éreztem a visszatérő fájdalmat és tudtam, hogy időhúzás nincs, ennek lassan vége lesz. Próbáltam ilyen-olyan cselekkel visszatartani, de átlátott rajtam. Tudtam, hogy ő is tudja, de mégis, próbálkoztam. Minél erőszakosabb voltam, annál inkább erősödött a fájdalom, égette a nap az arcomat, hűvösebben fújt a szél és mikor kinyitottam a szemem, egyedül voltam.
Forrás: Ahogy érzed - Demény Ágnes)
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Írások |
|
|
|
|
|
Offline
