|
2008-03-10 22:33:48, hétfő
|
| |
| |
Lélektársak
Gyere, ülj ide mellém, s nyújtsd a kezed.
Az érintésre az ujjad még megremeg.
S ahogy vállamra hajtod ezüstös fejed,
A nyakamon érzem forró leheleted.
Ugye, most nem kell a hímes szó.
Hisz szavakkal nem kimondható
Ez az érzés, mégis tudjuk nagyon jól,
Mi bennünk az örökre összetartozó.
Az arcod nem árul el még semmit,
De ahogy tekinteted tekintetem keresi,
Szívünk hajnalát gyengéden ébresztgeti,
S egy boldogabb jövő csillagát sejteti.
Hosszú volt az út és kerülőkkel teli.
A kegyetlen tér-idő cifra labirintusai
Sokat követeltek azért, hogy itt most mi
Újra egymás karjaiban köthessünk ki.
De jó, nagyon jó most ez a csend.
S ahogy karod szorosabban ölel,
Szívünk egyre nyugtalanabbul ver,
Ne félj! Többé már nem taszítalak el.
Ahogy tél után a jég olvadásnak indul,
Szemükből szívünk lassan kicsordul,
Ősz hajunk tengernyi könnycseppbe fúl.
S ahogy e csillogásban összeolvadunk,
Félelem helyett már örömtől remeg az ujjunk,
Mikor egymás hajába csókközben beletúrunk.
Szó helyett csak csók hagyja el ajkunk.
Mégis hisszük, érezzük, megtanultuk
És tudjuk, hogy egyek voltunk, vagyunk
És már mindörökké együtt is maradunk.
Hatalmas az erő, mi uralkodik rajtunk. / Niké / Szeged .2004. márc.28. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Idézetek |
|
|
|
|
|
Offline
