Regisztráció  Belépés
tataimelinda.blog.xfree.hu
"mert virágot adok,s nem örök tavaszt" Tatai Melinda
1977.09.04
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/8 oldal   Bejegyzések száma: 76 
ajándék...
  2008-10-22 13:37:21, szerda
 
  Ó, élet Ura, add meg, hogy életünk minden szakaszát ajándékként értékeljük, mert telve van további ígéretekkel!
II. János Pál
 
 
0 komment , kategória:  imádságaink  
Névtelen Hősök 1956
  2008-10-22 10:12:03, szerda
 
  Névtelen Hősök 1956

Lyukas zászló
leng a szélben,
egy percnyi nyár
a hosszú télben.

Nyíló remény
szívek mélyén,
Hajnalcsillag
a lelkek éjén.

Vérbe mártott
szent akarat
kér most jogot,
rendet, javakat.

De tankok jönnek,
tép, zúz láncuk,
s porrá törik
minden álmuk.

És gyilkos kezek
körbefonják,
árulóké
Magyarország...
 
 
0 komment , kategória:  Paudits Zoltán versei  
Gyémántszárny
  2008-10-22 07:45:34, szerda
 
  Gyémántszárny

Hogy élhessek, előbb meg kell halnom,
lyukat vágni a fojtó hatalmon,
szívét kitépve születni meg újra,
gyémántszárnnyal repülni a felhőkön túlra.

 
 
0 komment , kategória:  Paudits Zoltán versei  
1956
  2008-10-22 07:37:03, szerda
 
  András Sándor: Nagy Imre

Utolsó kívánsága az akasztás előtt,
hogy fenntarthassa szemüvegét
Amikor összerándult a teste
és előrezökkent a halálba,
a fémkeretes könnyű üveg
betonra hullott és megrepedt.
Ha látni akarsz, vedd föl tedd föl
és tekints a repedt világba.

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Nincs már semmi
  2008-10-22 07:35:47, szerda
 
  Nincs már semmi

Én ismerek egy ismeretlent,
ki életet korán tanul,
s amikor úgyis fázva fázik:
hullaként a hullámba hull.
Szemünk behúnyt, szívünk kihúnyt,
a halk hullám dobálva ringat,
és vén sziklák loccsantják vissza
ájult, szomorú szavainkat.
Nincs már semmi, nincs hova menni,
csak fonni, kötni, szavakat fonni
és fonva venni fontolóra,
amit úgysem lehet kifonni.
Nincs már semmi, nincs mit tenni,
csak keresni, amit más keres.
Kerekes szívvel kátyúba futni,
mint részeg, bamba szekeres,
csak néha sírva, szűz papírra
ákombákom sorokat vetni
s ha ki ezért ma kinevet,
holnap talán majd nem nevet ki.
Néha tudom a nevemet,
néha csiholtan csillanok
s ha jön az álom, kitalálom:
mit álmodnak a csillagok.

Nagy utakból ha visszatérek;
fölrezzenve rezeg a szívem,
tudom: testem csak tiszta kéreg
és nincsen nekem senki hívem.
Percek riadt várása perceg,
zsebórámat összetöröm,
ruhámon csillog a fagyos éther,
csillagporos az üstököm.
Olyankor az anyámra nézek;
egy ember, aki a tanyán
s talányaimnak puha fészek:
anyám, anyám, anyám, anyám!
Beszédem idegen beszéd,
s mégis mintha mellette járnék,
csak varrogat s a kályha-tűzből
arcára ugrik egy furcsa árnyék.

1929. V. 25.

 
 
0 komment , kategória:  Dsida Jenő versei  
Nem kérdezem már
  2008-10-22 07:33:09, szerda
 
  Nem kérdezem már


Szomorú Testvérem, én megpróbálom
Nem kérdezni többé tőled, miért vagy szomorú.
Nem hessegetem s nem riasztgatom többé
Tapintatos, vagy akár tapintatlan szóval
Az árnyékodat, mely csupán tied,
Tied, megoszthatatlanul.
Szerény vagyok én, vigasztalni vágyó testvéred,
Azt kívánom csupán,
Lássalak úgy, ahogy láttalak utoljára:
Ajkad körül nyoma sincs dacnak, keserűségnek,
Fájdalmas, kemény, szigorú önuralomnak sem,
Áttetsző orcádon kifinomult, éteri virág a bánat,
Ha földi gyökere volt e drága virágnak,
A gyökeret mintha elmetszette volna kegyesen arany olló.
Két szomorú szemed két nyugtató fényű lámpás.
Fényük már a szelíd öröm távoli rokona talán.
Az Ő szomorúságának fénye visszfénylik bennük,
Ki maga mondta: Szomorú az én lelkem mindhalálig.
Szomorú Testvérem, látod,
Így is fáj, fáj,
De nem nyugtalanít már úgy a szomorúságod.

Szomorúak a szemeid, ezek a csendes csillagok?
Magadba nézel, s nézel magad köré:
Tiszta szemed hogy ne volna hát szomorú csillag?
Látó ember szeme lehet-e más, mint szomorú?
S elvehetem-e én szemedből ezt a szomorúságot?
Hiszen, ha felnézek az égre, érzem:
Millió szelíd, szomorú csillagszemével,
Valami legmagasabb, éteri szomorúsággal
Néz a világ éjjelébe az Isten is.
Az Isten is.

1937
 
 
0 komment , kategória:  Reményik Sándor versei  
Elment megint
  2008-10-21 07:19:21, kedd
 
  Elment megint


Elment régen.
S én menni, menni hagytam.
Elengedtem kezét
Búsan és boldogan.
Hadd járja életét
Szolgáló, szerető,
Elhívott asszonykép
Más férfi oldalán.
Nekem csak ragyogjon,
Számomra maradjon
Trónon királyleány.
S apródja maradjak,
Igrice maradjak
Trónjának küszöbén -
Költője, látója,
Zengője, mondója
Én.

Királylánynak akartam -
Aki néha feláll,
Lejön lassan a trónja lépcsején,
Fejemre teszi nyugtató kezét:
Szép volt, poétám, ma az esti ég,
S szép a szívedből szakadt költemény.
S míg mondja ezt,
Szemében ritka könny és ritka fény.
És könny és fény enyém.
Enyém a visszhang ajándék-szava.
Ennyit akartam én.
Királylánynak akartam,
Ki néha rámtekint
S akinek én szolgálok
Magam módja szerint.

Királylánynak akartam - -
És sok-sok év után
Tenger gondja közül
Tenger gondom közé
Egy hétre elszegődött
Mint "szolgálóleány".
Bánatom s betegségem
Terhét vállára vette,
Öreg szülémet szépen,
Kézenfogva vezette.
Meleg szívvel suhant
Hideg szobákon át:
Szította itt egy hétig
A düledező tűzhely
Haldokló parazsát.
Feslett kabátomon
Titkon öltögetett,
Amit kerülni vágytam:
A szürkeségben társam,
Hamupipőkém lett.
Sorsunk rémeivel
Némán viaskodott,
Erőn felül -
Halkan beszélt,
Mosolygott, mint az angyalok, -
És szenvedett belül.
A gondok tengerével
Csak a türelme nőtt - -
S én mégis csak kerestem,
Nyugtalanul kerestem
Magamat s Őt.

Aztán letelt a hét,
Az együtt-szürke hét
A szívünk Hamupipőke-hete.
Kigördült árva udvarunkból,
S kigördülőben már
Csupa csillagot szórt a szekere.
Aranypor kavargott nyomán.
Elment megint.
Most messze van.
S megint királyleány.

1934 december 26. Karácsony másodnapján
 
 
0 komment , kategória:  Reményik Sándor versei  
Itt feledtek
  2008-10-21 07:17:50, kedd
 
  Itt feledtek


Jaj, milyen szánandó lehetek így,
sírásra görbült szájjal,
magamra húzva az est köpenyegét,
lelógó karokkal a rózsafa mellett.
Dehát egyedül vagyok,
felhő-kígyók kúsztak a csillagokra,
senki se láthat.

A csend-falon kísértet-újjak motoszkálnak,
nehéz illatok kapaszkodnak vállaimra.
Először csöndesen nyöszörgök,
aztán hangosabban sírok,
aztán az egyedüllét iszonyú félelmében
felszökök és rekedten kiabálok:

- Emberek, halló, emberek!
Idegyertek, itt állok a kertben,
ember vagyok, kétkezű, kétlábú, mint ti,
pirosszívű, vonagló életű,
azonfelül költő, aki szépeket akar írni
s felétek tárja karjait.
Gyertek ide, vegyetek körül, lármázzatok,
kérjetek verseket, tegyétek a lapokba,
adjatok sok pénzt, jó meleg ételt,
kínáljatok borral és szerelemmel,
csókoljatok meg, szeressetek!!
Hiszen tudom, hogy nem egyedül vagyok
a földön, él még valaki.
Jó emberek, ne hagyjatok elesni
gyöngén, reszkető ínnal,
átokkal piros, fiatal ajkamon -
Emberek! Emberek!

Kiáltásomra fülledt sötét a válasz,
senki sem felel.
Messziről ropogós muzsika olvadt foszlányai
folynak csiklandozva fülembe
s kétségbeesésemet végighengereli
a táncdobogás hömpölygő, zavaros gurulása.
Lakodalom van valahol az ezredik házban,
a nagy ucca végén. Oda mentek,
mindenki oda ment, az egész világ.

Engem itt feledtek.

 
 
0 komment , kategória:  Dsida Jenő versei  
most meghaltam....
  2008-10-20 13:51:39, hétfő
 
  Only: Most..

Most megálltam
Most
Meghaltam
Kicsit
Valami körém
Fonja
Sötét karjait
Kívülről nézem
Magam
Hasztalan
Csak eltörött
Szárnyak
Ahogy
Megadják
Magukat
A valóságnak
Azután
Belűlről
Keresem
Hová lett
Amiért
Létezem
Hideget látok
Fagyott
Vércseppeket
S ködfoltok közt
A semmi
Közepén
Egyedül reszketek
Kint és bent
Nincs
Ami én
Lennék
Felébreszt valaki?
Vagy
Maradok
Egyre távolodó
Emlék?
Nekem már
Nincs
Erőm
Itt lenni
A hős halott
Mostantól
Megint
Fekete és
Fehér vagyok
Színtelen
Fénykép
A zsebedben
A lelkem
Is csupasz
Neked
Mindenem
Levettem
Benned létezem
Csak
Kimondott
Nevedben


 
 
0 komment , kategória:  vége  
visszavonulás
  2008-10-20 07:48:40, hétfő
 
  Hilde Domin:

Visszavonulás

Ki hiszi el ma már, hogy jobb kezem
nyílt rózsa volt valamikor,
pillangókkal teli.
Mint ahogy elesik a megtaszított,
olyan váratlanul
hullatta le minden levelét,
mezítelen lett és fakó,
emberi kéz,
mint bárki másé.
Te még emlékezel rá,
hogy bal kezem csészéje volt
szomjúhozó madaraidnak,
s amikor összetört,
cserepei hosszú időn át
kallódtak lenn a kertben.
Én egykoron venyige voltam,
szőlővel futtatott fal,
méheid lakomája.
És mindegy volt,
akármi évszak,
míg eljött az a nap,
amikor kezemet
az asztallapra tettem,
és puszta volt már mind a két kezem.
Szerény vagyok azóta,
szatyorral járok a piacra,
ahol az árut mérik és levágják,
edényeket vásárolok neked,
mint egy valódi háziasszony.
De hogyha fölsírsz,
és álmodban panaszkodsz,
tehetetlenül,
szívemet akkor
fájdalmas szárnyak verdesik,
türelmetlen vágyaikat
torkomban érzem,
és lélegzetem elakad.

 
 
0 komment , kategória:  szerelmes versek  
     1/8 oldal   Bejegyzések száma: 76 
2008.09 2008. Október 2008.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 76 db bejegyzés
e év: 265 db bejegyzés
Összes: 699 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 12
  • e Hét: 143
  • e Hónap: 599
  • e Év: 21807
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.