Voltakszép napok
és voltak éjszakák,
éreztem gyakran
hajnali fák szagát.
Simultak hozzám
nyíló illatok.
De bezárták lelkem
a csukott ablakok.
Ébredő...
A hervadás bús pompájában áll most
A temető. Ó, mennyi szín, derû,
Fehér és lila őszi rózsatenger,
Mely hullámzik az enyészet szelére.
Egy alacsony pad vár rám pihenőül,
Előtte zöld deszkából ácsolt apró
Sírdomb szelíden mosolyog a fényben.
Fölöttem magyar égnek végtelenje,
Előttem a határtalan magyar táj.
E kicsi sírban egy csöpp lányka szunnyad,
Mint elhervadt virág az ősi kertben.
Köröttem mindenütt békés keresztek
S mély nyugalom beszédes csöndje hallgat.
Mely minden bölcsességnél igazabb.
E kicsi hant előtt, e nagy magányban
Megölelem az édes életet,
Mely ragyogást küld jeltelen sírokra
S virágözönt az ódon temetőkbe
S az őszi nap csókjával arcomon
Megindulok rózsásan, dalosan,
A boldog elmúlás víg vőlegénye.
A hervadás bús pompájában áll most
A temető. Ó, mennyi szín, derû,
Fehér és lila őszi rózsatenger,
Mely hullámzik az enyészet szelére.
Egy alacsony pad vár rám pihenőül,
Előtte zöld deszkából ácsolt apró
Sírdomb szelíden mosolyog a fényben.
Fölöttem magyar égnek végtelenje,
Előttem a határtalan magyar táj.
E kicsi sírban egy csöpp lányka szunnyad,
Mint elhervadt virág az ősi kertben.
Köröttem mindenütt békés keresztek
S mély nyugalom beszédes csöndje hallgat.
Mely minden bölcsességnél igazabb.
E kicsi hant előtt, e nagy magányban
Megölelem az édes életet,
Mely ragyogást küld jeltelen sírokra
S virágözönt az ódon temetőkbe
S az őszi nap csókjával arcomon
Megindulok rózsásan, dalosan,
A boldog elmúlás víg vőlegénye.
Tárd ki a szíved,
lelkeddel láss,
hallgasd az erdőt,
a madár dalát,
alázattal nézd
a környezeted,
önzetlen hittel
az embereket!
Számtalan apróság:
fű, fa, pici virág,
levegő kell nekik,
tőlük szép a Világ.
Botra támaszkodót
vezetni is lehet.
Éhező embert látsz?
Adj neki kenyeret!
Ha csak egy parányit
számít is lelkednek,
saját kicsiny morzsád
kérlek, mind ehhez tedd!
Építsük szeretetből
egymás között a hidat,
ez teszi boldogabbá
a jövő világunkat!
Szerelmemről ezt mondhatom csak:
felejtettem, hogy vagyok, élek,
feláldozom a teljes énem,
s tízezer lelkem hogyha volna,
mind odaszórnám elibéd.
Szerelmemről ezt mondhatom csak:
a hűsége rendíthetetlen.
Sorakozzék elém a földnek
minden legfőbb gyönyörűsége,
meg se rezzent: én tégedet, csak
tégedet látlak, s valamennyi
más kép szétfoszlik nyomtalan,
Medsnun vagyok, aki, az őrült,
Perzsiáért, Arábiáért,
a virágzó Földért s a mennybolt
minden szikrázó csillagáért
nem adta az édes Leilát.
Fenyegessen szívemre vont vas,
dőljön ezer sebből a vérem,
üssék le fejem, a bolondot!
Nem távozom a küszöbödről,
nem engedem a szörnyű kardnak
a drágakövet, az egyetlent,
mely az enyém: igaz szerelmem -
jeges, dermedt kezemmel is
szorítalak még, büszke gyöngy
Halovány gyertya lángjánál
írom e sorokat,
s lassan felidézem
szavamnak ezt a vágyálmát:
forró tested borogat...
hm...így érzem:
...szeretlek...
Égő tested csókolom,
s vörös szád.
Mézédes ajkad
játékából azt olvasom,
s így gondolok rád,
így ragad szemem rajtad,
...szeretlek...
Halovány gyertyafénynél
még beleborzongok
tested érintésébe.
Jobban szeretlek életemnél!
S kis füledbe suttogok,
gondolva szívem végzetére:
...szeretlek...
Ahogy a vízesés, úgy csobog az élet.
Egyszer talán én is nyugodt tóba érek.
Nézem, ahogy zuhog sziklák közt keményen:
Ahogy a vízesés, úgy csobog az élet.
Egyszer talán én is nyugodt tóba érek.
Nézem, ahogy zuhog sziklák közt keményen:
Igy kell élnem a sok akadály közt, érzem!
Életem szikláit tudom, le kell győznöm,
Erősnek kell lennem ahhoz, hogy eljöjjön
Az a boldog nap, és az a boldog óra,
Mikor elérek a tiszta vízű tóba.
Mennyi ember van,
akit szeretek.
Mennyi nő és férfi,
akit szeretek.
Rokonszenves boltileányok,
kereskedősegédek, régi és hű
cselédek, lapkihordók, csöndes,
munkás írók, kedves tanárok,
kik vesződnek a kisfiammal.
Találkozunk mi olykor-olykor,
meg-megállunk, szemünk összevillan
s én még maradnék tétovázva,
talán, hogy elmondjam ezt nekik.
Mégsem beszélek, mert csak a részeg
aggastyánok, s pulyák fecsegnek.
Ilyesmiről szólni nem ízléses.
Meg aztán nincs is időnk.
De hogyha majd meghalok egyszer
s egy csillagon meglátom őket,
átintek nekik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
"Lásd, téged is szerettelek."
Táncol az eleven tűz, a holdra szegezi a lángját
Táncol, és vadakat űz, a széllel keresi a párját
Bárhol ha mellé ülsz, érzed féktelen vágyát
Táncol, amíg elszédülsz,
Nehogy rábízd éjjeled álmát!
Vén völgy mélyén halvány fény,
Hajnali tűz kél nem várt rém,
Átkel a hídon a folyónál,
Átfut az erdőn, bosszút áll.
Zord hegyek csúcsát elérné
Emberek búját megnézné,
Vándorok útját bejárná,
Ha égen a felhő nem várná.
Táncol az eleven tűz, a holdra szegezi a lángját
Táncol, és vadakat űz, a széllel keresi a párját
Bárhol ha mellé ülsz, érzed féktelen vágyát
Táncol, amíg elszédülsz,
Nehogy rábízd éjjeled álmát!
Ártó tündér varázsol,
Olvad az élet a dalától,
Vérvörös fényt szór magából,
Tűzszívű szolgát halálból
Zord hegyek csúcsát elérné,
Emberek búját megnézné,
Vándorok útját bejárná,
Ha égen a felhő nem várná.
Táncol az eleven tűz, a holdra szegezi a lángját
Táncol, és vadakat űz, a széllel keresi a párját
Bárhol ha mellé ülsz, érzed féktelen vágyát
Táncol, amíg elszédülsz,
Nehogy rábízd éjjeled álmát!
Szép kék az égbolt,a szél se fúj
Széttárja szárnyát a sasmadár
Indulni készül a nagy ég felé,
Hogy hódítson meg mindent,legyen ő az úr.
Alkossunk nagy kört,hívjuk le őt
Szálljunk együtt fel,repüljünk el
Milyen szép az élet,a világ csodás
Napfény táncol át a nyáron,az idő megáll.
Nem búcsuzunk,nem indulunk,
Álmodjunk egy kicsit együtt még.
Várunk a csengőszóra,szóljon még utoljára
Kézenfogva átlépünk az álmok kapuján
Itt állunk szsép ruhában,összebújva csodát várva,
Béke száll a hajló fák közt,ünnep ez perc.
8,8,8, 8 éve már amikor átléptem kapuján.
Elmúlt a 8 év, most mégis félsz
Sok kedves emlék, úgy fáj a szív
Eljött a búcsú, ne sírj, ne félj
Mert nem múlik el minden, ami jó és szép.
xMagazin
Offline
