|
2009-01-31 11:53:24, szombat
|
| |
| |
Kosztolányi Dezső: Könyörgés az ittmaradtakhoz.
"Ha meghalok majd, mélyre ássatok,
gyarló valómban meg ne lássatok,
ködként inogjon eltűnt társatok,
s nekem, szegénynek, megbocsássatok.
Ne nézzétek karomat-térdemet,
csak szándokom és ne az érdemet,
mi vérzikés fáj most mellem megett,
azon lehet akkor megmérnetek.
Önváddal és mérgekkel olykoron,
vertem magam füstös-boros toron,
mindig a kín volt ólmos ostorom,
mindig magány a mély monostorom.
Vétkeztem itt, s vétkeztek ellenem,
bár senki úgy, mint lázadt szellemem,
az sarkantyúzott szűnős-szüntelen,
s ezért vagyok én bűnös-bűntelen.
De a komor szemet el nem birom,
örök gyehenna lesz attól sirom,
Nézd, fél a lelkem, mint hulló szirom,
legyen az irgalom az én biróm.
Azzal, mi biztos és szilárd-igaz,
holtomban új halálba taszítasz,
aki hajlandó, folyvást botlik az,
számomra csak a kétes a vigasz.
A kancsal emlék szépítsen tovább,
mint hold, mely a felhőkön oson át,
s széthordva magbocsátó mosolyát,
ezüstté bűvől minden pocsolyát."
|
|
| |
|
1 komment
, kategória: versek |
|
|
|
|
|
Offline
