Belépés
kohlinka.blog.xfree.hu
Lehet, hogy fentről többet látni, de a jajszó már nem hallatszik olyan élesen. Szendrei Klaudia
1958.03.07
Offline		 Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
Magyarságtudatunkról
  2009-06-19 18:47:19, péntek
 
 

Kun József: Hozzátok szólok, magyarok!

Borítón: Rajzolt kisfiú arc, két rajzolt kalapos alakzat, a ferde kiskeresztes címer, holt tengeri tekercses szakállas, szemüveges fekete kalapos rajzolt alakzat nagy kövek előtt


Nem hiszem, hogy az utóbbi évtizedekben sokan írtak volna erről a kérdésről. Magyarországon legalábbis. Fennmaradt bizonyos szorongás az emberekben a 40-es és az 50-es évekből: hogy aki a magyarságát hangoztatja, az téves utakon jár, mindenképpen maradi ember, a reakció késő hirnöke. Az ellene felhozható vád az, hogy nacionalista, sőt soviniszta. Széles körökben fennállt az a sajnálatos tévedés, hogy a magyarságtudat vállalása, összeférhetetlen azzal az elkötelezettséggel, amit a magyar állam a szocialista tábor tagjaként vállalt a "béke és az egyetemes emberi haladás" érdekében.

Én ezt a nézetet nemcsak tévedésnek, hanem nevetségesnek tartom.

Képzeljünk el egy magyar-szovjet labdarugó-mérkőzést! Az intelligens szurkoló nem háborúnak fogja föl ezt az összecsapást, hanem sportvetélkedésnek. Számára az a legfontosabb, hogy nemes és szép küzdelmet lásson, s győzzön az erősebbik, a jobbik csapat. A magyar ember egy fokkal közelebb áll saját csapatához: lehet, hogy kettővel is, de megtapsolja az "ellenfél" akcióit, s ha nem mi győzünk, akkor gratulál a diadalmaskodónak, mert a sportszerűség így kívánja. És sportszerűség nélkül nincs igazi sport. Ugyanígy viselkedik a művelt szovjet néző is. Természetes dolog, hogy mi a magyar csapatnak szurkolunk, mert magyarok vagyunk, a szülő is a saját gyerekéhez húz elsősorban, de ha van egy jó és egy rossz, egy jó és egy kevésbé jó, az igazság nem szenvedhet csorbát, a jónak kalapot emelünk.

Én úgy látom a mai helyzetünket, hogy az orosz ember orosz, a szlovák szlovák, a román is román a nemzetközisége mellett - s minek soroljam tovább -, csak a magyar nem az, ami lehetne, s aminek lennie kellene: önmagát mindenekfölött magyarnak valló, ugyanakkor becsületes békepárti és nemzetközi ember.

A békepártisággal talán nincs baj, mert ki az az őrült, aki egy újabb, s mindennél borzalmasabb háborúra vágyódna, aki szívszaggató fájdalom nélkül látná elpusztulni gyermekét a keleti vagy a nyugati fronton. A nemzetköziséggel azonban baj van: mert hogyan tud lelkesedni valaki más nemzetekért, ha a maga nemzetét sem szereti, vagy közömbös iránta. Hogyan lehet valaki jó nemzetközi, ha nem jó nemzeti! Hogyan tisztelheti valaki a más szüleit, ha a sajátjait sem tiszteli! Az ilyen ember tévelygő lelkű,de lehet karrierista, sőt jellemtelen is. Lenin rajongott az orosz népzenéért, az orosz zeneszerzőkért, például Csajkovszkijért, de azon csodálkozott: hogyan képes az ember olyan szépet alkotni, mint Beethoven Sonata appasionatája!

Azt valljuk minduntalan, hogy a népek és nemzetek egy-egy színfoltot jelentenek az emberiség óriási virágoskertjében, együttesen adják meg annak pompáját, s akkor gondoljuk el: milyen sokat veszítene varázsából a virágoskert, ha színpompáját egyetlen virágfajtára korlátoznánk!

Aki jogtalannak tartaná helyesen értelmezett magyarázkodásunkat, s annak elhagyására, vagy elhanyagolására ösztökélnek bennünket, nem lehetne sem testvérünk, sem barátunk többé, szükségképpen ellenségünket kellene látnunk benne.

Amikor 1973-ban Magyarországra kerültem, bevallom, hogy meglepett magyarságtudatunk hajszálvékonyra méretezett zsinórszála. Nem tartottam elégségesnek ahhoz, hogy összetartson, testvérré fűzzön össze bennünket. Megkívánták mindenkitől, hogy tudja, mi történik Libanonban, Izraelben, Iránban, Angolában, s a Fülöp-szigeteken, mert másként nem tartották intelligens, művelt embernek, de belenyugodtak abba, hogy tanítványaink nem tudják megmutatni a térképen Nagyszalontát, holott csak néhány kilométerre van a magyar határtól, s ott született Arany János, a legnagyobb maegyar epikai költő, nyelvünk legnagyobb művésze mindmáig, aki egyben a világirodalom legnagyobb balladaköltője is. Hihetetlennek tűnő dolog! Hova vezethet egy ilyen önismeret nélküli magyarságtudat? Lehet-e tudatnak nevezni többé?

Beletemetkeztem akkor elődeink és nagy klasszikusaink olvasásába, hogy erőt merítsek belőlük és hazafias ihletet, én a Mócvidék szomszédságából elszármazó, aki úgy féltettem a magyarságtudatomat, mint önnön szívemet és mindig azt vallottam: ha megszünik az egyik, szünjön meg amásik is,mert olyan két dolog ez, ami elválaszthatatlan egymástól.

Nézzük hát,mit üzennek sírjukból is nagy elődeink a magyarságtudatunkról, akik már rég porrá, anyafölddé váltak, s ha felszántjuk őket, búzát teremnek nekünk!

Bornemissza Péter áldottnak, Balassi édesnek nevezi hazánkat: "Legyön Isten hozád, áldott Magyarország" - mondja az első. "Ó, én édes hazám, te jó Magyarország" - sóhajtja a másik, mikor idegen országba kell elbujdosnia.

Mikes Kelemen úgy gyötrődik hazájáért, Erdélyországért, mintha nem is több száz kilométerre volna tőle: azon töri a fejét, hogyan lehetne otthon jövedelmező módon dohányt termeszteni, selyemhernyót tenyészteni. Onnan látja meg, Európa végéről, hogy nemesifjainkat haszontalanságokra nevelik, lányainkat pedig szinte semmibe sem veszik. Ezzel a fájó gondolattal fekszik le este, ezzel ébred fel másnap reggel.

Besenyei - drága tapintatos magyar -, ahelyett, hogy lehurrogna bennünket, így finomkodik: "Valljuk meg, hogy nagyon megszűkültünk a magyarságba, melynek ugyan bőségébe soha nem voltunk."

Csokonai Dorottyáját nemhogy nem tanítjuk, de meg sem említjük a szakközépiskolákban, pedig mekkora magyrságtudatot tükröznek a sorai. Mikor arra gondol Csokonai, hogy táncolnak nálunk galoppétát, stájert, straszburgert, anglus kontratáncot, hanákot, minétet, valcerest - meg mi az ördögöt -, így vádaskodik felháborodásában:

"Miért nem tánczol magyart az anglus, francia?
Csak a magyarnak kell más nemzet módia?
Így vesztjük hazánkat a magunk kárával,
Külső tánczczal, nyelvvel, szokással, ruhával!"

Nem tudom, mit szólnék ehhez azok a fiataljaink, akik akkora borzas hajat növesztenek, hogy inkább kinéznek oroszlánivadékoknak, meg pulikutyának, mint magyar leszármazottaknak! A táncukról már nem is beszélek, legfeljebb saját szavukkal jellemzem azt: "állatlian" szép. Figyeljék meg, mire oktatja őket Csokonai:

"Nemes magyar tánczom! ki ősi nyelvünkkel
A ruhánkkal jöttél ki dicső nemzetünkkel,
Ki európai finnyás lakhelyeden
Máig sem szenvedtél mocskot szépségeden,
Ázsiai színben fénylik nemességed,
S még a módi nem tett alacsonynyá téged:
Im a külső népek bámulják díszedet,
S tulajdon nemzeted nem becsül tégedet!"

Ha népi táncegyütteseink külföldi sikereiről olvasok, vagy hallok a rádióban, nekem mindig az alábbi Csokonai-sorok jutnak eszembe, arra gondolva, hogyan lelkesedne láttukon jó Csokonaink:

"Csak a magyar táncz az, mely soha nem jára
A jó egészségnek semmi ártalmára,
Mivel mérsékelve mozgatván bennünket,
Frissíti elménket, testünket, vérünket."

Csak azt tenném hozzá a saját meglátásomból: én kecsesebb táncot a magyar palotásnál álmomban sem tudnék elképzelni.

Nem unommeg a példák felsorolását,dehogy unom. Beszéljenek csak őseink, ne én szóljak a fiataljainkhoz! Az ő szavuknak minden bizonnyal nagyobb hitelük lesz -, ha egyáltalán lesz!

Nagy Petőfink így nyilatkozik a Magyar vagyok című versében magyarságáról, hazaszeretetéről:

"De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet"!

A magyar disszidenseket pedig így átkozta meg:

"A miként ti e szegény hazából
Magatok száműzitek:
Vesse úgy ki csontosokat a sír
S a mennyország lelketeket!"

Ady az allkotó, a munkás magyarságával hozakodik elő, mikor ezt írja a rá jellemző hetykeséggel: "Jobb a magyar vagyok minden honhazafinál. A magyar Géniusz igájába fogtam magam, amit csinálok, arra büszke vagyok."

Más helyen: "A féle magyarnak látom magam, akit Katona József kifelejtett az összesküvés nagyjelenetéből."

Ismét másutt: "Nem tehetek róla, hogy érdekel, izgat, foglalkoztat a saját magyarságom, s a magyarság együttes kínja, problémája, sorsa."

1916-ban írta: "Arra pedig figyelmeztetek minden gonoszérzésű embert, hogy talán szükség lesz még a magyarság védelmére, s akkor én halálos ágyamról is föl tudok kelni, mert - sajnos - többet érzek és sejtek,mint a mai szerencsés vagy szerencsétlen hősök."

Nem hiszem, hogy nagyobb mélységgel és több fájdalommal szólalhatna meg akárkinek a magyarságtudata, mint Adynak, mikor így jellemzi hazáját (amelyért különben meg is tudna halni: "Terhelt ország, összevissza-ország, koldus ország, beteg ország, gennyes ország, úri ország, függő ország, rossz helyzetű ország és persze: kulturálatlan ország.

A magyar Adyít, az igazi Adyt sohasem taníthattuk, csak a nemzetközi forradalmárt hangsúlyoztuk óráinkon.

József Attila 1937-ben öngyilkosságra kényszerül, de még ugyanebben az évben azért fohászkodik a sorshoz, hogy egyszer a szépről és a jóról írhasson népének, a magyarságnak forrása még így buzog:

"édes Hazám, fogadj szívedbe,
hadd legyek hűséges fiad!"

A magyarzsidó Radnóti de nagy ember, de nagy költő volt, amikor tíz hónappal halála előtt meghurcoltatásában és megkínoztatásában is így fejezte ki hazaszeretetét:

"Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángokból ölelt
kis ország, messzeringó gyermekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága,
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom."

Bizony, magyar fiaim és lányaim, azt érezni, hogy van magyarságtudatunk, felér a mindennapi kenyérrel, mert betennivaló nélkül nincs élet, ugyanúgy őszinte és áldozatos kiállásunk nélkül nincs: becsületes élet. Becstelenül élni pedig nem érdemes. Legnagyobb és leghaladóbb költőink egy részével igazoltam ezt. Nekik csak elhihetitek.

Volt olyan elsős tanítványom a szakközépiskolában, aki nem tudta elmondani a Himnusz első szakaszát, s még eléneklésére sem vállalkozott. De ennél szomorúbb esetről is beszámolhatok:

Köztudomású, hogy nálunk az iskolai év tanulmányi kirándulásokkal kezdődik, amelyeknek az a céljuk, hogy megismerjük és megszeressük hazánkat. Nos, egy ilyen kirándulás alkalmával Csekére is ellátogattunk egy leányosztállyal, amelyet én tanítottam, kísérőként cseperedtem bele ebbe a társaságba. A délutáni órákban érkeztünk meg és itt szállásoltuk el magunkat éjszakára. F.I. osztályfőnöknő elengedte a lányokat egy kis csavargásra, fagylaltozásra), de kikötötte, hogy egy óra múlva a templom előtt találkozunk és kimegyünk Kölcsey sírjához. Nem hiszem, hogy távolabb lett volna tőlünk 200 méternél. Beosztottuk a lányokat a szobákba, papíron elrendeztünk mindent, a csomagok még egy szobában hevertek halomban. Aztán elindultunk a kartársnővel a lányok keresésére. Ott üldögéltek a templom előtt, ki a fűben, ki a padon. Az osztályfőnökük megkérdezte:
- Na lányok, kimenjünk a temetőbe, vagy fáradtak vagytok?
Kórusban adták meg a választ.

- Ó tanárnő, fáradtak vagyunk. Maradjunk már itt a padon!

Összenéztünk a tanárnővel. Nem akartunk hinni a szemünknek és a fülünknek. Ilyen leforrázást nem kaptunk több évtizedes pályafutásunk alatt. Mintha késsel szúrtak volna belénk. Anékül, hogy összebeszéltünk volna, elindultunk ketten a temetőkert felé.
Két-három lány utánunk szegődött, a többi maradt. Felkerestük a sírt, elénekeltük vigyázzállásban a Himnuszt, elgyönyörködtünk a temetőkert kopjafáiban. Megkönnyeztük Kölcseyt és siralmas szituációnkat. Engem már a sírás környékezett. Az erdélyi magyarok vigyázzba vágják magukat, ha egy labdarugó-mérkőzés előtt megszólal a rádióban, vagy a tévében a magyarok himnusza. Ezek pedig... ezek nem gyalogolnak 200 métert, hogy megnézzék Kölcsey sírját. Nem normálisak. Hát azért jöttünk Csekére, azért szállásoltuk el magunkat egy éjszakára, azért fizettük ki az ellátás költségeit, hogy lerójuk kegyeletünket Kölcseynek. Ez hihetetlen!

A kartársnőm megszólalt végül bánatosan:
-Ne menjünk vissza értük? Ne kényszerítsük őket, hogy eljöjjenek?

A szívem majd megszakadt a fájdalomtól, mire én is összeszedelőzködtem, hogy megadjam a választ:

- A világért se tegye! Kölcseynek nincs szüksége ilyen látogatókra. Mi pedig törjük csak össze magunkat testileg-lelkileg, mert tagjai vagyunk egy országos pedagógiai testületnek, amely hagyta, hogy a dolgok idáig fajuljanak.

Reszkettem az idegességtől. Inkább a fájdalomból. A szívembe markolt egy Kölcsey-monat: "Szánd meg, Isetn, a magyart!" Szánd meg tudtán és akaratán kívül, mert nincs még egy ilyen szánalomra méltó nép sehol. Ennek nem volt elég a tatár, meg a török. Nem volt elég két vesztes világháború. Egy olyan nagyméretű kivándorlás, amely szétszórtabbá tett bennünket a világ bármelyik népénél. Így lettünkmi "kányák, kígyók, férgek" (Kölcsey szerint), "cigány-népek, lang szívű sihederje" (Ady szerint). Nekem már ne szóljon senki, mert szembe röhögöm! Egy őrült röhögésével. Aki már maga sem tudja, mit cselekszik. Egy dolog biztos, hogy soha roma diákokkal ilyesmi nem történhetne meg. Nekik van románságtudatuk.
Sokra is vitték vele. Egy gyönyörű országot kovácsoltak össze. Hegyeket és völgyeket. Erdőket és termőföldeket. Európa egyik legszebb országát.
- Szeresd a hazát! Boldog leszesz, ha férfikor napjaiban e szavakat úgy fogod érthetni, úgy fogod érezhetni, mint kell - írta Kölcsey a Parainesisben.

Ó, drága Kölcseynk, de jó már neked!

Nem szabad azonban ennyire elcsüggednünk. A pedagógusok nem lehetnek pesszimisták. Legfeljebb ideig-óráig. Mert lám, azt olvasom a mai újságban, hogy már három éve folyik a "Magyarország az én hazám" című országos verseny is - amióta nyugdíjas vagyok. - Eddig csak a "Mit tudok Szovjetúnióról?" című verseny létezett. Valami dereng. Kezdenek nemzetivé válni, hogy jó nemzetköziek is legyünk. Öntudatos magyarok és öntudatos európaiak. Már hallom is a nagy Berzsenyi-vers Kodály feldolgozásában, valamikor 120-an énekeltük Kolozsvárt válogatott diák-énekkarában:

"Ébreszd fel alvó, nemzeti lelkedet!
Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély:
Nem félek, A kürt harsogását,
A nyihogó paripák szökését

Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem
Lélek, s szabad nép tesz csuda dolgokat.
Ez tette Rómát föld urává,
Ez Marathont, s Budavárt híressé."

Adja a magyarok Istene, hogy így legyen! S akkor mi is olyan büszkén fogjuk hordani a piros-fehér-zöld kokárdát március 15-én, ahogyan a franciák hordják a maguk trikolórját, a "gloire" fiai. Nemcsak a diákjaink, hanem - még hihetetlennek tűnik - a pedagógusaink, sőt az orvosaink is.

Miskolc, 1986.		  
 
0 komment , kategória:  Hozzátok szólok, magyarok!  
A magyar összeférhetetlenség
  2009-06-19 13:22:25, péntek
 
 
Kun József: Hozzátok szólok, magyarok!

Borítón: Rajzolt kisfiú arc, két rajzolt kalapos alakzat, a ferde kiskeresztes címer, holt tengeri tekercses szakállas, szemüveges fekete kalapos rajzolt alakzat nagy kövek előtt


Egyszer felvetettem egy kisebb baráti társaságban a magyar összeférhetetlenség kérdését. Úgy került rá sor, hogy ketten összeszólalkoztak. Az egyik fél rám támadt és kijelentette, hogy felesleges ezt a kérdést ilyen formában felvetni, mert minden nép összeférhetetlen, nemcsak a magyar és nagyon hozzászoktunk ahhoz, hogy szidalmazzuk a fajtánkat.

Nyilvánvaló, hogy nem ilyen egyszerű a dolog a magyar összeférhetetlenség kérdése, az pedig valótlanság, hogy minden nép ennyire összeférhetetlen. Azt szoktuk mondani: "Egyesülésben az erő.". Ezt minden nép tudja, szólásként él szerte a világon. A román nyelvben például így hangzik: "Unica face puteres." A román fejedelemségek egyesítését ez a mondat késztette elő, szájról szájra terjedve a Havasalföldön és Moldvában.

Ahol összeférhetetlenség van, ott nincs összetartás, nincs ott semmi, egy ilyen közösséggel semmit sem lehet kezdeni.

Felteszem tehát a kérdést: létezik a magyar összeférhetetlenség? Erre minden józanul gondolkodó magyar csak azt felelheti: létezik. Akkor meg foglalkozni kell vele mindaddig, amíg olyan neveltségi szinthez jutunk, hogy nyugodt lelkiismerettel elmondhatjuk: nem is tudjuk, hogyan lehettek elődeink olyan összeférhetetlenek. De addig még sok víz folyik le a legmagyarabb folyón, a Tiszán és sok magyar vér folyik el imitt, meg amott éppen összeférhetetlenségünk miatt.

Én ötvenéves koromig Romániában éltem. Senkit sem akarok megbántani azzal, ha ki merem mondani: az összmagyarság sorskérdéseivel mi egy kicsit átéltebben foglalkoztunk, ami nem véletlenség, meret ami hátunkon talán valamivel több fát aprítottak, s nyugtalan éjszakáink száma is meghaladta az ittenieket. Tudom, hogy itt is voltak igen nehéz időszakok, hiszen nacionalistáknak, sovinisztáknak bélyegezték azt, aki ki merte mondani, hogy ő magyar, még akkor is, ha tiszteletben tartott minden más nemzetet.

Az erdélyi származású Ady ezt a sorsot kívánta mindannyiunknak:

"Ha van Isten, földtől fényes égig
Hallgasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk."

Isten meghallgatta Adyt, s bennünket, érdélyieket, kétszeresen is végigrángatott, hosszabb ideje tartott a rángattatásunk. És tart ma is. De éppen a rángatások következtében nyílt ki a szemünk és kezdetet kialalkulni a nemzettudatunk. (Sajnos, nem mindenkiben ott sem, mert a terror megfélemlítette a magyarság egy részét.) Így aztán elég gyakran felvetődött bennünk a kérdés: mik vagyunk? milyenek vagyunk? És: mivé kellene lennünk?

1939-ben gyönyörű könyv jelent meg. a Magyar Szemle Társaság kiadásában. A címe: Mi a magyar? A szerkesztője Szekfű Gyula volt. Többek között Ravasz László, Babits Mihály, Keresztury Dezső, Zsirai Miklós, Zolnai Béla, Kodály Zoltán és Szekfű Gyula is írt bele egy-egy tanulmányt. Ennek az 558 oldalas könyvnek az utolsó szava az "önismeret" szó, amely Szekfű Gyula mondatában jelenik meg:"A szellem legelső kötelessége mindig az önismeret." Ez a kötet kulcsszava, minden e körül forog benne. Olyan jelentősége van itt ennek a szónak, mint a Szózatban a "rendületlenül" szónak, mikor rendületlen hazafiságra int nagy nemzeti költőnk. (Arany János nem tudott szabadulni a hatása alól, ezéret 24 év múlva egyik legszebb hazafias versének ezt a címet adt:Rendületlenül.

A nemzeti önismeret szükségessége talán sohasem vetődik fel felelősségteljesebb formában, mint ebben a roppant bonyolult XX. században. Amely nemzet nem jut el önmaga helyzete felismeréséhez, annak pusztulnia kell. A magyarságra ez különösen vonatkozik, mert - meg merem reszkírozni - : történelmünk legnagyobb tragédiája előtt állunk, ha nem szállunk önmagunkba. A következőkkel igazolom (a kérdések mind ismertek, de naponként elrepülnek a fülünk mellett):

1. Szemtanúi vagyunk a 3 milliós romániai magyarság felszámolásának. Nagyobb csapás ez Mohácsnál is, mert ez már kegyelemdöfés.

2. Számarányunkat tekintve az elhalálozás nálunk a legnagyobb a világon, de a születések száma a legkevesebb. Elöregedett ország vagyunk, nincs fiatalságunk. Évek óta gyűlés gyűlést követ mindenféle tömegszervezetünkben, de a legfontosabb kérdésünkről, demográfiai kérdés megoldásáról még csak meg sem emlékeznek. A legfontosabb kérdés az lett, hogy mit eszünk, pedig nemzeti tragédiánk egyik komoly oka az, hogy túl sokat eszünk, szívinfarktusban halnak el legértékesebbkorú embereink.

Kinek építjük ezt az országot? Ha csak magunknak, akkor minden nemzedéknél hitványabbak vagyunk. Gondolkozzunk egy kicsit!

Arról mi már lekéstünk, hogy elsősorban önmagunknak építsünk . A mi nemzedékünk fiatalon kezdte el az építést és óriási áldozatokat vállalva beleöregedett. Majdnem ott vagyunk, ahol fél évszázaddal ezelőtt voltunk. Szépen haladtunk, elég jól éltünk, aztán sok mindent elrontottunk. Ha minden jól megy, akkor 15-20 év múlva leszünk ismét ott, ahol 15 évvel ezelőtt voltunk. Hol lesz már akkor a mi nemzedékünk? A temetőben. A fiaink is megöregednek, vagy mindenképpen túl lesznek életük delén. A sorrend világos: mi már elsősorban az unokáinknak, másodsorban a gyermekeinknek és csak harmadsorban magunknak építjük a jövőt. De ha nem lesznek unokáink? Akkor kár törnünk magunkat, Mire meglesz a 30 millió román, nem lesz csak 8 millió magyar. Ez nem magyar jövő.

3. A töményital-fogyasztásban, a dohányzásban, a családi erkölcs felrúgásában (vagyis a válásban), az öngyilkosságban szintén az elsők között vagyunk világviszonylatban. Én azt hiszem: az összeférhetetlenség terén is. Erről szeretnék részletesen beszélni.

Még megvoltak az iskoláink Romániában, amikor körülbelül 30 évvel ezelőtt azt mondtam a tanítványimnak egy osztályfőnöki órán: "Gondoljátok át a történelmünket és mondjátok meg, mi volt a legnagyobb erényünk és mi volt a legnagyobb gyöngeségünk!" Legnagyobb erényünknek a katonai vitézséget tartották, legnagyobb gyöngeségünknek az összeférhetetlenséget, a széthúzást. Megdöbbendő az éleslátásuk. Azóta is rengeteget gondolkoztam ezen az összeférhetetlenségen. A megnyilatkozási formáin és az okan. Nézzük meg mot is közelebbről!

Egyszer az édesanyám falujában, a színmagyar Gyantán (Nagyváradtól körülbelül 40 km-re délre, a Mócvidék irányában fekszik ez a település) egy leányka irhabundát kapott a szüleitől. Erre sok édesanya nem tudott megnyugodni addig, amíg el nem látta a leányát egy hasonló bundával. Hallottam már ilyen esetet a zongorával is. Állítólag ott hevernek ezek a zongorák egy-egy sarokban, soha senki nem játszik rajtuk. Ezek a magyar édesanyák tulajdonképpen valamennyien összeférhetetlenek: azzal a gondolatta, hogy bizonyos magyar lányoknak irhabundájuk van, vagy zongorájuk legyen. Ebben az esetben az irigység szülte bennük az összeférhetetlenséget.

Ilyen ok lehet az áskálódás is, mikor nyíltan rágalmazunk valakit, vagy titokban ártunk neki: Ezekből kerülnek ki minden időben a nagy besúgók.

Az összeférhetetlenség bizonyos esetekben arra a magatartásra vezethető vissza, amit a legszívesebben irgalmatlanságnak neveznénk. Nem tudunk felejteni, megbocsátani és ezért irgalmatlanul haragszunk, bosszút forralunk. Ilyenkor a "szemet szemért, fogat fogért" el lebeg előttünk, nem az újszövetségi szeretet és megbocsátás elve. (Megjegyezni kívánom, hogy ez a magatartás nem jellemző például a román népre. Ha ma összevész két román ember, könnyen elképzelhető, hogy holnap, holnapután már a legjobb barátok lesznek.)

Capri szigetén jártam egy társas kirándulás alkalmával. Nápolytól kezdve egy Márta nevű vérrokonunk kalauzolt minket, egy egészen kedves, behízelgő modorúnak látszó nő. Kint élt már hosszabb idő óta Olaszországban. Nyilvánvaló, hogy nem elégedtünk meg a kikötő, a tengerpart megtekintésével, hanem a tetőre is vágytunk, a függőkert és az Axel Munthe Múzeum megnézésére. Márta busszal vitte fel a társaságot és ez az út személyenként 9000 lírámba került. Én véletlenül lemaradtam a buszról és elhatároztam, hogy egyedül is felmegyek mindenképpen. Rájöttem, hogy létezik ott egy sikló, amely meglehetősen magasra szállítja az utasokat és onnan gyalog vagy autóbusszal lehet a tetőre eljutni. Körülbelül 3000 lírámba került az út, tehát nyertem 6000 lírát. Márta tudta, hogy mennyire szegények vagyunk, hiszen senki sem vállalkozott közülünk a Kék barlang megtekintésére a pénzhiány miatt. (kéthetes utazás volt ez, még jó néhány város állt előttünk, minden pénzünket be kellett osztanunk.) Kezdetben az volt az érzésünk, hogy Mártában egy nagyon rendes magyar testvérünkre találtunk, aki boldog, hogy kiszolgálhat bennünket és egy kis hazai levegővel telítődhet. Elhidegültünk egymástól, összeférhetetlenné váltunk egymás számára, mert Márta önző volt, pénzéhes, összejátszott a busz vezetőjével: százalékot kapott minden ilyen útjáért, 40-50 ember után ez már elég szép összegnek számított. Mártától elváltunk, ő még két-három napig a Capri szigetén sütkérezett. Abból a pénzből, amit kapott.

Moldvában sok tízezer csángó testvérünk él még mindig. A második világháború idején mintegy tízezret Magyarországra telepítettek közülük. A telepítések előkészítéséhez hozzájárult Domokos Pál Péter egykori kolozsvári igazgatóm felvilágosító munkássága is. Sok helyen be sem fogadták ezeket a csángókat, hanem lenézték őket, mert nem úgy beszéltek, mint ők, meg hát sok gyermekük van, mint a disznóknak. Ezt mondták róluk. Olyan emberekkel tették ezt, akiket évszázadok óta kegyetlenül elnyomtak. Akik nem énekelhették magyarul a templomaikban, akiknek a Groza Péter idején több, mint száz néptanítójukat egytől egyik elzavarták, magyar iskoláikat felszámolták. Tehát? mi itt az összeférhetetlenség alapja? Az, hogy lenézte az itteni magyarok egy része azokat a magyarokat, akik különbek náluk a legfontosabb kérdésben: a magyarságtudatukban, a magyar szerepvállalásukban. A magyarságot évezredes történelme alatt a hazafisága és istenfélelme tartotta meg. Ez a két érzés fűtötte Szent István királyunkat, a végvári harcosokat, Tinódit, Balassit, az erdélyi fejedelmeket és katonáikat, a kurucokat, Zrinyit, Kölcseyt, Aranyt, Adyt és rengeteg más magyart. A csángó anyák 10-12-13 gyermeket is vállaltak hazafiságból és attól a hittől áthatva, hogy ez Istennek tetsző magatartás. Szabó Dezső kedvelt dorgáló szavával üzenem mindenfelé azoknak, akik a menekült testvéreinket nem fogadták és nem fogadják be: hékások, ezek sokkal különbek nálatok, mert jobb magyarok, értékesebb hazafiak.

Anyai ágon szegényparaszt, apai ágon munkás származású vagyok, de tulajdonképpen ezen az ágon is szegényparaszt. Én voltam az első tanult embere családunknak, azt hiszemaz Árpád-korig visszamenőleg. Édesapám mindig arra figyelmeztetett: "Fiam, sohase felejtsd el, hogy honnan származol!" És elmesélt nekem többször is egy történetet, amely egy román püspökről és a bocskoros apjáról szólt. Belényesen történt, a szülővároskámban. A püspök szónoki beszédet mondott Románia nemzeti ünnepe alkalmából. Az ünnepség végén valaki közölte vele, hogy itt van az édesapja is a nagytiszteletű püspök úrnak. A válasz ez volt: "Láttam egy hasonló embert a tömegben, de az nem lehetett az én apám, mert ő szumányban (darócban) és bocskorban jár:" És át kellett öltöznie az apjának, hogy keblére ölelje őt.

Köztük éltem, nagyon jól tudom: a tanult román sohasem nézte le a paraszt rokonait, sőt: a származására mindig büszke volt.

Az úri magyar politika és a dzsentriéletmód hozta létre azt a magatartást, hogy egymást lenézzük, hogy szégyelljük a származásunkat. A városba bekerült mai parasztlány azt sem tudja, hogy rázza a rongyot - stílszerű kifejezéssel, Beatrixnek, Henriettnek, Mónikának, Alexandrának, Norbertnek nevezi el a gyermekét - a hagyományos, vagy magyaros nevek helyett - , mert szégyelli a parasztszármazását

Hékás magyarok! Horatius, az ókori világ legnagyobb lírikus költője Maecenas barátjaként sem tagadta meg soha a rabszolga származását! Ehhez mit szóltok?

Tévedés ne essék: én azt a magyar testvéremet is szeretem, akit szidok, tulajdonképpen: megleckéztetek. Pedagógus vagyok. Az a feladatom, hogy az iskolán kívül is népnevelő legyek. Hogy egyszerre otorozzak és szeressek is. Aki csak a katedra mellett pedagógus, annak más pályát kellett volna választania. Ady kegyetlenül ostorozta népét, de senki sem szerette nála jobban a magyar népet (s az emberséget). Petőfire is vonatkozik ez.

Összegzem az eddig elhangzottakat:

A magyar összeférhetetlenség legfőbb lélektani okai tehát: az irigység, az áskálódás, az önzés, az irgalmatlanság és az, hogy lenézzük egymást. Mindez egy közös okra vezethető vissza: nem vagyunk elég intelligensek, félműveltek vagyunk.

A félművelt ember a legveszélyesebb réteg. A művelt ember tudja, hogy mikor kell beszélnie és hogyan. A műveletlen nem tudja, mert nincs mit mondania, vagy vakon megbízik valakiben, aki helyette is beszél. A félművelt ember akkor is beszél, amikor nem kell és sohasem tudja, hogy mit beszél. Veszélyes, mert ártani akar, mivelhogy igazából használni nem tud. Sokszor: érdekember. Szintén besúgótipus.

A magyar összeférhetetlenség lélektani okát a történelmünkre vezethetők vissza. Babits szerint "szép hazánk rossz helyen van, a népek keresztútján",a török és Habsburg elnyomatása után nem tudta pótolni több évszázad mulasztásait.

Én így látom történelmi múltunk helyzetét, következményeit.

A mi népünk nyugodt életet sohasem élt. Csak harcolt a külső és belső ellenséggel, meg önmaga ellen. Már a tatárok megtizedeltek bennünket, aztán idegeneket telepítettek ránk. Következett a 150 éves török pusztítás, a falvak és városok összeomlása, a lakosság elhurcolása, újabb telepítések, felmérhetetlen beszivárgás elsősorban a románság részéről, Habsburg elnyomatás véget nem érő betelepítések.

Lopások, kifosztások, hadisarcok, gyilkosságok, árvizek, tűzvészek, járványok, kivándorlások tizedelték, pusztították népünket. Itt mindig éheztek óriási tömegek, amelyek csak úgy tudtak megmaradni, ha mások dolgába belekontárkodtak, irigykedtek, áskálódtak, loptak,. Létezett egy rettenetes földéhség, amilyen nem volt talán az egész világon. Jogász nemzet lettünk, sehol sem pereskednek annyit, mint nálunk. Megölte a fiú az apját, az anyját, a testvérét a föld miatt. Hogyne vesztek volna össze szegényparasztjaink egy tyúkon is, ha cak a nagy ünnepnapokon jutott nekik egy-egy darabka hús. Lebbencsleveshez szokott gyomruk nem kereshette a megbékélést, mert az csak háborogni tud, ...nem is az ellen, aki megérdemelné, hanem aki a legközelebb áll hozzá. Az éhező ember csak civakodni, összeférhetetlenkedni tud. Ezt a népet mindig csak egymás ellen ingerelték: idegen hódítók, magyar és nem magyar földesurak, korteskedők. Nem kapott legalább száz nyugodt évet a történelemtől, hogy egy kicsit barátkozzék, összemelegedjék, rendbehozza magát. Ez a nép dolgozott látástól vakulásig és pálinkával itatták, hogy dolgozzék még. Egyre csak termelt, termelt, létrehozta a javakat, hogy mások meg kereskedjenek velük. A magyar nemesek szégyelltek iparral és kereskedelemmel foglalkozni, még azt is, hogy ilyesmibe befektessék a pénzüket - az angol újnemesség nem szégyellte. Sokat gondolkoztam rajta: Észak-Erdély négy évig volt a miénk. Miért nem lehetett 20-30 évig, hogy magyarságtudatunkat jobban kialakíthassuk?

Érdemes volna egyszer számba venni, hogy Mohács óta mikor intézték magyar emberek Magyarország kül- és belügyeit, gazdasági, társadalmi, kulturális ügyeit.

Az úri politika, s az urak közt a sok idegen tette összeférhetetlenné ezt a népet. A németpárti Pálffy grófoktól meg a zsellérfalvakat és - tanyákat szétverő Pallavicini családtól mit várhatott volna? Ilyen körülmények között a magyarság sohasem fejthette ki igazi képességeit. Jól látta ezt Voltaire is, mikor ezt írta rólunk: "Valamennyi nép között ...egy sem volt olyan szerencsétlen, mint a magyar, hiába alkotott benne a természet erős, szép, szellemes embereket."

Nép- és nemzetnevelő íróink mindig figyelemmel és aggodalommal kísérték a magyar összeférhetetlenséget.

Tinódi Lantos Sebestyén így oktat a "Prinl Péternek, Mallát Istvánnak és Terek Bálintnak fogságokról" című munkájában:

"Tudjátok, magyarok, hírösök valátok,
Míg nagy szeretettel egymást hallgatátok.
De mihelt köztetök ti meghasonlátok,
Ottan országtokban im mind pusztulátok."


Tinódi nagyon is jóságosan viselkedik. Úgy állítja be a kérdést, mintha előtte összetartás lett volna őseink között mindig, tehát szemet huny olyan gazembereknek, mint a Csák Máték, a Sámsonok, meg a Káldorok. Összeveszett két földesúr és a jobbágynépét egymás ellen harcoltatta. Beoltották a népbe a gyűlöletet. Mindamellett sok szép példáját láthatta Tinódi a magyar összefogásnak is.

Pázmány Péter ilyen aranyosan ír a vele együttértő Rákóczi Györgynek: "Akarnám, hogy ezt a kevés magyarságot jobb időkre tartanók és egymást ne fogyasztanánk."

Zrínyi Miklós így ostoroz: "Csúfsága lettünk a nemzeteknek és magunknak...a részegségért, a tunyaságért, az egymás gyűlölésért és ezer ilyen vétkünkért."

Kölcsey így kesereg a Himnuszban:

"Hányszor támadt teniad
Szép hazám kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre?"

Kölcsey úgy értelmezte történelmi sorsunkat, hogy Isten bűneink miatt büntet bennünket, s a legnagyobb bűnünk a belső viszálykodás: a magyar pusztítja a magyart. Kányának, kígyónak, féregnek nevezi a széthulló magyarokat, elsősorban a nemességet.

Berzsenyi így veti szemünkre széthúzásunkat A Magyarokhoz című hatalmas ódájában:

"Nyolc századoknak vérzivatarjai közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad."

Talán senki sem mutatta be szebben, mélyebben a magyar összeférhetetlenséget, mint Móricz a Birkaitató válú című novellájában. Meghal a falu legszegényebb zsellérje, nem hagy maga után csak néhány szegényes tárgyat és limlomot: egy szőrtarisznyát, egy vedlett rossz csizmát, egy kopott gombos lajbit, meg egy veres pipát.A nyomorult szőrtarisznyára hárman is szemet vetnek: az öregasszony meg a két fia. Képesek kígyónak, bitangnak lehordani egymást a jelentéktelen holmikért. Az egyik testvér arra gondol, "soha az életben, még háttal sem fog arra fordulni, amerre az egy testvérét véli." Nem marad más hátra, csak egy rettenetes rossz birkaitató válú. Az idősebbik testvér így kalkulál: ha kettévágnák, akkor ő a levágott végire deszkát szegezne, jó lenne még válúnak. De a kisebbik nem tudna mit csinálni a másik végével, mert a városba megy. Végül: hogy egyiké se legyen, hosszában fűrészelik ketté a válút.

Érdemes megfigyelni ma is, hogy egy-egy temetés után a családban összevesznek, elidegenednek egymástól a rokonok, családtagok is.Pedig a közös veszteség össze kellene fogja őket.

Itt vagyunk tehát a jelenünkben. Ne nézzünk most már hátra, hanem törjük a fejünket a megoldásban.

A magyar nép egységére mindig szükség volt, s ma különösen. Építsük egységünket, úgy,hogy mindenkori hozzáállásunkkal igyekezzünk előrelendíteni közös ügyünket: a gazdasági élet helyreállítását, műveltségünk, intelligenciánk fejlesztését, s legalább akkora súllyal magyarságtudatunk helyreállítását, amit az utóbbi időkben elhanyagoltunk, amiről vezetőink szinte teljesen megfeledkeztek: sőt volt egy olyan időszak is, amikor tudatosan feledkeztek meg. Egységesek csak akkor lehetünk, ha kiírtjuk magunkból az összeférhetetlenséget, elsősorban önneveléssel, de iskoláinkra is igen nagy feladat vár.

Hol van egy olyan olvasmány az iskoláskönyvekben, amely a magyar összeférhetetlenséggel foglalkozik? Móricz kitűnően használható novellája?

Mivel foglalkozunk mi az osztályfőnöki órákon? Sokszor elcsépelt dolgokkal, demagógiával, merev ideológiával. Miért nem foglalkozunk legalább az óra felében népnevelési kérdésekkel? (A demográfiai helyzetünkkel, az összeférhetetlenséggel, a magyarságtudatunkkal stb.). Középiskolás koromban Domokos Pál Péter igazgatóm minden hónapban tartott egy ilyen jellegű órát a végzős osztályokban Kolozsvárt. Ilyen témáink voltak: Mi a magyar?, Népzenénk nemzetnevelő szerepe, Csángó testvéreink.

Mit tesz a rádió és a tévé az összeférhetetlenség leküzdéséért? Semmit. Az újságokban még lehet találkozni ezzel a kérdéssel, vagy hasonlókkal.

Miért nem tanulunk mi semmit azoktól a szomszéd népektől és nemzetiségektől, amelyek összetartanak? (A szlovákoktól, a románoktól és a zsidóktól.) Nem Ceausescu neveltjeire gondolok, hanem azokra, akiket nem tudott sovinisztává átnevelni. Nem hiszem, hogy van olyan román a világon, akinek ne volna nemzettudata. Zsidó honpolgáraink sokkal műveltebbek, okosabbak, összetartóbbak nálunk. Tanuljunk tőlük! Szeretni kell az ilyen embereket.

A horvát származású Zrínyi minden idők egyik legnaegyobb magyarja ezt a mottót adta a Török áfium ellen való orvosság című röpiratában: "Ne bántsd a magyart!" A mi generációnknak is ezt üzeni: Ne bántsd te se, soha! Hanem állj mellé, ha bántják! Add oda neki kenyered nagyobbik felét és gyönyörködj a jó étvágyában! Oszd meg vele a ruhádat és koccints az egészségére! Állítsd meg az utcán és hallgasd meg a panaszát, mondj egy-két vigasztaló szót neki! Nincs a te fajtád pusztulásra ítélve, csak megváltókra vár, hogy kihúzzák a bajból.

Az egyik iszik és embereket gázol el kocsijával. A másik családja nyugalmát dúlja fel. Mértéktelen az evésben, a harmadik: szívinfarktus leselkedik rá. Van köztük munkakerülő, meg hetvenkedő, virtuskodó stb., stb. Íme, mennyi feladat vár a pedagógusokra, az államférfiakra, minden becsületes honpolgárra! Itt volna az ideje, hogy a sok pufogtatás és meddő vita helyett nemzetmentő munkához lássunk.

Zrínyi szelleme erre is figyelmeztet:

Az iszákosság Mohács. A mértéktelen evés Mohács. A rengeteg elválás Mohács.

Ne sújtsd te is a fajtádat az összeférhetetlenség, a gyűlölet Mohácsával!		  
 
0 komment , kategória:  Hozzátok szólok, magyarok!  
Viccek állatokról
  2009-06-19 08:41:59, péntek
 
 
Boborján eszmefuttatásai némely állatokról 1

1. A tehén
A tehénnek négy lába van viszonylag közel egymáshoz, meg aránylag szimmetrikusak is. A tehén szemből és hátulról szimmetrikus leginkább, jobbról illetve balról nem nagyon. Felülről és alulról nehéz a tehenet vizsgálni mert fentről ráeshetünk, alulról meg ránk léphet.

2. A malac
A malac testének szimmetrikus vizsgálatakor hasonló eredményeket kapunk mint a tehén esetében. A malacot azonban magasabb emberek felülről is megnézhetik, mert a malac egy alacsony állat, és így könnyebb a rálátás. A malac nem szokott tehénre támadni.

3. A sündisznó
A sündisznó nem áll másból mint valószinüleg négy lábból és
szúrótüskékből.Az oroszlánra és a mérges kígyóra csak akkor támad, amikor azok nem támadnak rá. Rendkívül éles fogai a szájüregétől a vastagbeléig tartanak.

4. A gólya
A gólya csőre nagyon hosszú és elbír legalább 3 kilogrammot. Ezenkívül piros színe van. A kisbabák ezért szeretik annyira a piros színt. Ha a kisbaba több mint 3,5 kg akkor a gólya vagy lezuhan vagy lassan repül. Az öreg gólyák lezuhannak.

5. A bálna
A bálna süket állat mert nem hal. Szereti a nála nagyobb testű vízi lényeket. A bálna ezért nem szeret senkit. Egyébként igen békés állat. Ha volna keze és lába, könnyebben tudna úszni.

6. A zöld szemes ostoros
Az egyik zöld szemes ostoros a Mars nevű bolygóról esett le a Föld
nevűre. A Marson pusztákon élt, kedvenc időtöltése a lovaglás volt. Ehhez kellett neki az ostor. A zöld szem meg adott volt.

7. A bogár
A bogár nem egy állat hanem sok kis bisz-basz repkedő állat összefoglaló neve. De mindegyik ugyanazt csinálja. Nyáron belerepülnek a fagyinkba, télen meg megfagynak.

8. A mérges kígyó
A mérges kígyó nem is mérges csak valaki kitalálta. Valójában szégyenlős amiért keze helyett lába nőtt ki. A lábai nagyon csúnyák, ezért inkább nappal visszahúzva tartja azokat. Így viszont nem tudja utolérni áldozatát. Ezért inkább beleharap egy jó nagyot.


  
 
0 komment , kategória:  Viccek  
Joshi Bharat mai idézete
  2009-06-19 05:58:38, péntek
 
 

"Életünket a lehetőségeink határozzák meg. Azok is, amiket elszalasztunk." 		 
 
0 komment , kategória:  Idézetek  
Mai harmoniakáryám
  2009-06-19 05:47:00, péntek
 
 

A mai napodat Tapasztalat hatja át
-

Borostyán - Gyógynövény és futónövény. Az ódon házak falán találod. Jelképezi a boldogulást, a szellemi felkapaszkodást, a lelki ellenállókészséget. A borostyán makacs növény, szorosan tapad a falhoz, büszkén ellenáll a viharoknak és a szélnek. Ez a makacs büszkeség segít most Téged ebben az élethelyzetben. 		 
 
0 komment , kategória:  Napi harmoniakártyáim  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
2009.05 2009. Június 2009.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső
Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 204 db bejegyzés
e év: 1940 db bejegyzés
Összes: 7246 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1639
  • e Hét: 3961
  • e Hónap: 10202
  • e Év: 62468
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.