Belépés
schuro.blog.xfree.hu
Mondd el és elfelejtem; mutasd meg és megjegyzem; engedd, hogy csináljam és megértem. schuro ...
2011.11.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 21 
VI. Sándor (214.)
  2009-06-23 09:06:49, kedd
 
  VI. Sándor uralkodói néven lépett fel Szent Péter trónjára a katolikus egyház történetének 214. pápája. Sándor tizenegy éves pontifikátusa a pápaság reneszánsz korának velejét közvetítette. A korábbi egyházfőkkel ellentétben Sándornak a különböző krónikák egyértelmű jelzőket adtak. Még a pápa halála után is sokáig zengett az egyház történetíróitól a komor jellemzés: Sándor egyértelműen a pápaság legsötétebb alakja. Pedig valójában a Sándor nem tett olyat, amit elődei már ne tettek volna meg, pontifikátusa nem ütközött kánoni jogokba, törvényekbe és nem sértett meg vele semmiféle egyházi törvényt. Egyedül személyiségére lehet hagyatkozni, amely ugyan a kor reneszánsz szellemének megfelelt, de egyházfőnek tragikus volt. Sándor kiváló politikus és szónok volt, de mindehhez társult kapzsi, nagyravágyó, erkölcstelen és ravasz jelleme. Uralkodásra és dicsőségre vágyó ember volt, aki céljainak elérése érdekében nem riadt vissza semmilyen módszertől. Sándor immár az Egyházi Államot Itália és családja legbefolyásosabb fejedelemségévé akarta tenni, és ez politikájának legközpontibb eleme.

1431. január 1-jén született Rodrigo Borgia néven, avagy spanyolosan Roderic de Borja y Doms. A mai Spanyolország területén, a Valenciához közel eső Xàtiva városában látta meg a napvilágot Jofre Llançol és Isabella Borja gyermekeként. A spanyol nemesi család nem büszkélkedhetett hatalmas vagyonnal vagy kiterjedt birtokokkal, azonban amikor Isabella testvére, Alfonso Borja bíborosként a pápai udvarhoz került, a család a tenger túlsó oldalán virágzásnak indult. Az olaszosított Borgia néven Itáliában megtelepedő Alfonso 1455-ben III. Callixtus pápa néven elfoglalhatta az egyház legfőbb hivatalát. A Borgiák ettől kezdve Itália leghatalmasabb családjai közé tartoztak. Az ifjú Rodrigo ekkor hagyta el atyai nevét, és felvette anyja révén a Borgia nevet, majd Itáliába utazott, hogy részesüljön nagybátyja kegyéből. Rodrigo eredetileg nem akart az egyház szolgálatába állni, de Callixtus rangja miatt ez kényelmes életet biztosított számára. A pápa fogadta őt udvarában, és miután vagyonnal és ranggal is ellátta unokaöccsét beiratta a bolognai egyetemre. Rodrigo itt vált igazán reneszánsz emberré.

Miután Rodrigo egy évet tanult az egyetemen Callixtus a pápai udvarba hívta és 1456-ban a San Nicolò in Carcere-templom bíborosává szentelte fel. Ekkor mindössze huszonöt éves volt, és a magas egyházi méltóság ellenére még nem kapta meg a papi felszentelést. Egy évvel később nagybátyja jóvoltából a Pápai Kancelláriához került, és ott megkapta az alkancellári méltóságot. Több éven keresztül vezette a kúria pénzügyeit, és ennek köszönhetően hihetetlen gazdagságra tett szert. Mindemellett még későbbi bírálói is elismerték, hogy a pápai kincstárat kiváló tehetséggel irányította. A pápák pénzügyeit mindig sikeresen kezelte, és többször is bevételhez juttatta a kúriát. Ennek köszönhette, hogy nagybátyja halála után is megtarthatta posztját a kancellárián. Növekvő vagyona és elismert munkája miatt a bíborosi kollégium egyik legbefolyásosabb és általános tiszteletnek örvendő tagja lett. 1468-ban kapta meg az egyházi felszentelést, és 1471-ben IV. Sixtus Albano püspök-bíborosává szentelte fel. 1476-ban Porto kardinálisa és a Szent Kollégium dékánja lett. Ezeken felül Borgia bíborosnak számtalan egyházi méltóság és rang is biztosította óriási vagyonát. Többek között Hunyadi Mátyás, magyar király neki adományozta a péterváradi apát címét.

A püspöki, apáti és bíborosi méltóság valamint az alkancellári hivatal Rodrigo bíborosi palotáját Róma legfényűzőbb rezidenciájává varázsolta. A kardinális nem igyekezett elpalástolni, hogy igazi reneszánsz emberként rajong a művészetekért, és az érzéki örömökért is. A korabeli leírások szerint Rodrigo igazi szépfiú hírében állt, és szinte mindenkit megkaphatott környezetében. Márpedig a csak a bíborosi cím miatt Rodrigo nem akart lemondani szerelmi ügyeiről. A tivornyák rendszeres vendégei voltak Rodrigo fényes palotájának. A bíboros szenvedélyes kártyajátékos volt és szeretett jókat enni és inni. Életmódja felszentelése után sem változott meg, sőt mi több pápaként sem tudta nélkülözni a női bájakat és az erkölcsi fertőnek tűnő bálokat. 1470-ben Rodrigo bíboros viszonyt kezdett egy Vanozza dei Cattani nevű nemes hölggyel, akitől négy gyermeke született. Cesare volt a legidősebb 1475-ben látta meg a napvilágot. 1476-ban született meg Juan avagy Giovanni nevű fia, majd 1480-ban Lucrezia nevű lánya. 1482-ben született meg legkisebb fia, Jofre vagy olaszosan Goffredo. Mind a négy gyermeket büszkén vállalta a bíboros, és későbbi életében is mindent elkövetett, hogy atyai szeretetét kimutassa. Rodrigo valóban szenvedélyes apa képében tűnik fel a krónikák nyomán.

Amikor VIII. Ince pápa halálhíre 1492. július 25-én bejárta a világot, Rómában a bíborosi kollégium már az utódlás körüli szövetségeket igyekeztek biztosítani. A Sixtus-kápolnába összehívott konklávé ceremóniamestere Jean Burchard volt, aki immár több egyházfőt is kiszolgált, és Ince halála után immár a sokadik konklávéját bonyolította le. Miután a választás lezajlott Burchard úgy nyilatkozott, hogy itt volt a legdrágább a bíborosok szavazata. Ez és emellett sok más hitelesen alá nem támasztott forrás is utal arra, hogy a zárt ajtók mögött folyó egyezkedés nem feltétlen alkalmassági alapokon zajlott. A konklávé összeülésekor mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy három bíborosnak van esélye megnyerni a választást. Ezek egyike volt Rodrigo Borgia is, míg Ascanio Sforza és főként Giuliano della Rovere Rodrigo ellentáborát gyarapították. A hatalmas vagyont felhalmozó Rodrigo már a konklávé összeülte előtt hatalmas vesztegetésekbe fogott, és így sikerült elérnie, hogy a huszonhárom fős kollégiumban mindössze nyolcan nem adták rá a voksukat. De miután a kánoni jog kimondta, hogy a választás csak akkor érvényes, ha a jelenlévő bíborosok kétharmada egy személyre voksol, ez éppen elegendő volt Rodrigo terveinek aláásásához.

Ettől kezdve a krónikák nagyrészt csak találgatnak a végső siker pontos forgatókönyvéről. Az mindenképpen szemet szúrt, hogy Ascanio Sforza a Borgiák mellé állt. Egy korabeli történész, Infessura azt írja, hogy Rodrigo négy öszvérnyi ezüstöt ajánlott fel Sforza bíborosnak a szavazatáért cserébe. Ez az elmélet mára megdőlt, ugyanis egyre valószínűbbnek látszik, hogy Ascanio nem ezüstöt kért Rodrigotól, hanem hatalmat. A Borgia pedig elfogadta az ajánlatot, így Ascanio a pápai udvar legfőbb tanácsosa lett, és minden bizonnyal jövedelmezőbb üzletet kötött így, mint amit az ezüsttel megrakott négy öszvér jelenthetett. A többi tizenöt bíboros sem valószínű, hogy önként szavazott a Borgiára. Sokan úgy vélik, hogy Rodrigo nem ijedt meg a fenyegetésektől, zsarolástól és minden célirányos de erkölcstelen meggyőzési formától.
Persze a másik oldal sem bizonyult sokkal szentebbnek. A della Rovere család köré csoportosult nagy pápaadó családok is megtettek minden tőlük telhetőt a Borgiák hatalmának visszaszorításáért. A della Roverék mellett a Medici, a Cibò, a Piccolomini, a Caraffa és a Costa család is felsorakozott. Fontos tudni, hogy a pápaválasztások hosszú évtizedek után ismét a világi hatalmak látószögébe került. A Franciaország és Spanyolország között egyre kiélezettebb hatalmi harc egyértelmű célpontja Itália volt. A konklávén pedig eldőlt, hogy a félsziget legnagyobb befolyású hatalmát ki kapja meg. Noha a Borgia család spanyol származású volt, Rodrigo mégis a franciabarát politikát képviselte a kollégiumon belül. Ezért aztán nem meglepő, ha később napvilágra került, hogy VIII. Károly, francia király kétszázezer aranydukátot ajánlott fel della Roverének, amennyiben a Borgia pártjára áll. Ezt Genova további százezerrel toldotta meg.
Minden intrika és pletyka mellett a lényeg végül mégiscsak az, hogy szimóniával ugyan, de az akkori szabályoknak megfelelve 1492. augusztus 11-én Rodrigo Borgiát választották meg az egyház fejének, aki koronázásakor felvette a VI. Sándor uralkodói nevet.
Sándor trónra emelkedésének évében már betöltötte hatvanegyedik életévét, de nagyravágyása és az egyházfői hatalom megszerzése új energiával töltötte fel. Amikor a konklávé nyilvánosan kihirdette Róma népének döntését, az egész város és Itália is helyeselte Sándor megválasztását. Mindenki tudta jól, hogy harmincöt éven keresztül állt a pápai kancellária élén, és éppen ezért egy kiváló vezetőt, megfontolt politikust üdvözöltek a Szentszék élén. A rómaiak ráadásul a Borgia családot rómaiként is tisztelték, így ők sajátjukként üdvözölték az új pápát. Megválasztásának hírére soha nem látott ünneplésbe fogtak az örök város lakói. Örömtüzek, fáklyás felvonulások, virágfüzérek és diadalívek jelezték a város elégedettségét. Az augusztus 26-án lezajló koronázásra is sokan gyűltek a Szent Péter-bazilika elé, és amikor Sándor a Lateránba vonult át, a krónikák szerint soha még egyházfő akkora ovációt nem kapott, mint Sándor.
A trónralépő egyházfő politikai nagysága már ezekben az első hetekben megmutatkozott. A rómaiak támogatását már pusztán szimpátia nyomán elérte, de értett ahhoz is, hogy ezt még jobban elmélyítse. Sándor első hónapjai valóban eszményi pápa képét mutatták. A várost nyomasztó féktelen bűnözést ő állította meg. Korabeli krónikák szerint alig pár hónap alatt a városban több mint kétszáz gyilkosság történt. A rablók is virágkorukat élték, és VIII. Ince semmit nem tudott ez ellen tenni. Sándor négy részre osztotta fel a várost, amelyek élére magisztrátusokat nevezett ki. Ezek feleltek az adott negyedek közbiztonságáért. Emellett nyomozóirodát is alapított az addigi bűnesetek felderítésére. A vádlottakat pedig szigorú mércével mérette meg. Akiről kiderült, hogy bűnös, azt felakasztották és házát is porig rombolták. Sándor minden hét keddjén fogadta a rómaiakat, hogy színe előtt személyesen számoljanak be az őket ért sérelemről. Ekkor maga a pápa döntött az ügyben. A szigorú kézben tartott rend és a meginduló építkezések Rómát újra Európa legfényesebb központjai közé emelték. A nép áhítattal követte az egyházfőt, és már szállóigévé vált, hogy Sándor valóban Isten akaratának közvetítője.
Érdekes történelmi tény, hogy a Borgia család kiszélesedése, termékenysége éppen egy pápa alatt érte el csúcspontját. Pedig Sándornak a krónikák alapján legalább nyolc gyermeke született, és efelett több esetben is kétes az egyházfő részvétele. A már említett Vanozza dei Cattani nem az első ágyas volt, aki gyermekeket szült Sándornak, bár kétségtelen, hogy apjuk politikájában ők játszották a legnagyobb szerepet. A pápa politikai tehetségének nagysága valóban abban állt, hogy trónralépése után azonnal maga mellé állította Rómát, és ezek után szemrebbenés nélkül adományozott rangot és méltóságot saját gyermekeinek.
Mindezek ellenére az első hónapokban a Borgiák spanyol befolyására koncentrált. Girolama nevű leányát egy befolyásos spanyol nemeshez adta, míg Pedro Luís nevű fiának a spanyol uralkodótól pénzért megvásárolta a Gandia hercege címet. De Pedro még Borgia szemmel sem tartozott a hosszú életűek közé, így hercegi címét halála után Sándor és Vanozza legidősebb gyermeke, Giovanni örökölte. Ezt a rangot a pápa vérségi szinten is igyekezett megpecsételni, így a spanyol uralkodó egyik unokatestvérét választotta Giovanni feleségének. Emellett a herceg bíborosi kalapot is kapott.
Sándor minden bizonnyal legnagyobb befolyású gyermeke Cesare Borgia volt, akit a pápa a Borgiák egyházi hatalmának kifejezésére szánt. A tizenhét éves Cesare egyébként már apja alkancellári méltósága alatt sem volt elveszett, ugyanis Ince pápa több spanyol birtokot is neki adományozott, és Pampeluna püspöki címét is neki adta. Sándor trónralépése után az alig tizennyolc éves Cesare megkapta Valencia érseki trónját, noha az ifjú sohasem vette fel az egyházi szentséget. A spanyol méltóságok gyűjtéséhez a pápa legfiatalabb gyermeke, Goffredo is hozzájárult, bár ő akkoriban kapta meg egyházi rangját, amikor Sándor családépítő terveinek középpontjába Itália került. Lucrezia nevű leányát még pápává választása előtt eljegyezte egy velencei nemes, Don Gasparo da Procida, de amikor Sándor trónra lépett, felbontották a jegyességet. Sándor leánya egyébként apja pontifikátusa alatt szinte folyton özvegy vagy menyasszony volt, ez mindig a pápa politikai érdekeitől függött. Sándor uralkodásának kezdetén éppen Pesaro urához, Giovanni Sforzához fűződtek érdekei, ezért 1493-ban a Vatikánban sosem látott pompa mellett kötött először házasságot Lucrezia Borgia.

A gyermekeinek megszerzett spanyol területek, a régi Borgia-birtokok mellett Sándor előtt lassan derengeni kezdett egy erős világi állam, amely a Borgiák irányítása alatt egyesíteni tudja egész Itáliát. A pápa úgy vélte, mi sem természetesebb ha szent hivatalát ezen céloknak veti alá. Első lépésben Sándornak támoigatókra volt szüksége Itáliában. Ezért adott Giovanni fiának bíborkalapot, és Lucrezia ezért ment hozzá Pesaro urához, akinek családja Milánót uralta. Három fiának azonban még jelentős birtokokat kellett szereznie, és ehhez elkerülhetetlen volt, hogy egyes családoktól elkobozzon egyet s mást. Ennek tudatában nem csoda, hogy Sándor kezdeti idillikus uralma hamarosan harcokhoz és háborúkhoz vezetett. A pápa kinyilvánította legfőbb hatalmát a Pápai Állam felett, és hűbéresi jogait is hangsúlyozta Nápoly felett. Ezért aztán több hatalmas birtokot is elkobozott, és azt fiainak adta. Sándor önkényes döntései leginkább a hatalmas Orsini családot érintették. A család nápolyi birtokai közül kettőt, Cervetrit és Anguillarát is elvette a pápa. Ez pedig hosszas háborúkat indított el, amely Sándor egész pontifikátusának legerőteljesebb vonásait is meghúzta.

Az Orsinik bosszút akartak, és nem is volt nehéz megtalálni a megfelelő szövetségeseket. A Giuliano della Rovere által vezetett della Rovere család már a pápaválasztáskor köztudottan a Borgiák ellensége volt. A konklávén ráadásul Giuliano bíborost az aragóniai ház által uralt Nápoly támogatta. I. Ferdinánd, nápolyi király tehát azonnal a pápa ellen foglalt állást, és követei hamar szövetséget kötöttek Milánóval, Velencével és Firenzével. Ferdinánd igyekezett megnyerni a szövetségnek Spanyolországot is, amelynek élén akkoriban II. Ferdinánd állt. Azonban a spanyol korona nem akart szembeszállni a pápai hatalommal, mivel féltette új szerzeményeinek sorsát. Spanyolország akkoriban Amerika felfedezésének lázában égett, és a korona a pápa áldását akarta a spanyol hódításokra, elsősorban azért, mert Portugália is szemet vetett a tengerentúli birtokokra. Ez is mutatja, hogy még a reneszánsz korban is mennyire össze volt fonódva az egyház és az állam. 1493. május 4-én Sándor kiadta az Inter caetera divini kezdetű bulláját, amely a tordesillasi szerződés alapja volt. Sándor ebben úgy döntött, hogy a Zöld-foki-szigetek és Haiti között húzódó délkör mentén ketté osztja a földgömböt, és ettől keletre a portugálok hódíthattak míg attól nyugatra a spanyolok.
A Virginio Orsini által táplált háború mindenesetre küszöbön állt, ezért Sándornak is cselekednie kellett. Elsősorban Nápoly szövetségeseit próbálta elhódítani, ami kiválóan sikerült. Ekkor tartották meg Lucrezia és a Sforza házasságát, amely Milánó átpártolását eredményezte, és a pápai követek hamar megállapodásra jutottak Velencével is. Sándor 1493. április 25-én ki is hirdette a három hatalom szövetségét. A magára maradt Ferdinánd ennek ellenére háborút akart, de végül Spanyolország közbenjárására sikerült elkerülni a fegyveres konfliktust. Sándor legkisebb gyermeke, Goffredo feleségül vette I. Ferdinánd unokáját, Dona Sancha hercegnőt, akinek révén Goffredo Squillace hercege is lett. De a béke nagyon ingatag lábakon állt, amelynek legfőbb oka a pápa nyílt birodalomépítő politikája volt. A nagy nemesi családok pedig féltették birtokaikat és vagyonukat.
Sándor a nápolyi konfliktus után a kúriában is meg akarta erősíteni helyzetét, ezért 1493-ban tizenkét bíborost szentelt fel. Köztük szeptember 20-án Cesare is megkapta a bíborkalapot, és ami sokkal érdekesebb, ekkor vált kardinálissá Alessandro Farnese, a későbbi III. Pál, aki Sándor akkori ágyasának, Giulia Farnesenek a testvére volt.
Sándor a kollégium átrendezésével már felkészült az elkövetkezendő háborús évekre. Tudta jól, hogy az eszményként maga elé állított Borgia-királyság csak harcokon keresztül és érdekfüggő szövetségeken alapulva jöhet létre. A politikai események mozgatórugói azonban sokkal mélyebben rejlettek, mint Sándor és néhány nemes küzdelme avagy a pápai trón. Akkoriban támadt fel a százéves háborúból győztesen kikerült Franciaország külpolitikai ambíciója, és a Habsburg-ház is kecsegtető jövő elé nézett. Az elmúlt pár évszázadban Itáliában tulajdonképpen hatalmi űr bontakozott ki. A Német-római Birodalom szétesett, Franciaország véres háborúban volt lekötve Anglia ellen, és Spanyolország akkoriban még nem volt egységes hatalom. De a 16. századra ezek a viszonyok megváltoztak, és a szétdarabolt kisebb uradalmakból álló Itália mindhárom országnak vonzó célpontot jelentett.

Sándor ezeket egy ideig még nem látta át, és úgy vélte, hogy a nápolyi támadásra jobb előre felkészülni, és erős szövetségest keresni maga mellé. A pápa választása VIII. Károly, francia királyra esett, aki korábban szövetséget kötött Lodovico il Moroval, Milánó törvénytelen hercegével. Lodovico a törvényes herceg, Gian Galeazzo elűzése után léphetett Lombardia trónjára, ami azonban sértette Ferdinánd érdekeit. Az elűzött milánói herceg felesége, Izabella ugyanis a nápolyi király unokája volt. Úgy tűnt minden összecseng a háború megindításához, amikor I. Ferdinánd, nápolyi király 1494-ben meghalt. Sándor ekkor még a nápolyi-francia ellentétet szította, de Ferdinánd halála egészen más politikai terepet nyújtott a pápának. Sándor rádöbbent, hogy Károly túlságosan is magáévá tette az Anjou-ház jogán követelhető nápolyi trón ötletét, és már egy itáliai hadjáratról ábrándozott. A pápa Borgiák vezette fejedelemségének képébe VIII. Károly ábrándjai nem illettek bele, ezért a kúria lassan, de biztosan elfordult a franciáktól.
Sándor sietve elismerte Ferdinánd gyermekét, II. Alfonzot Nápoly királyának, és Giovanni fiát el is küldte, hogy megkoronázza őt a pápa nevében, és szövetséget kötött vele a franciák ellen. A pápa és Alfonz tervei alapján a nápolyi sereg Milánó felé veszi az útját, és ott veszi elejét Károly terveinek, míg a flotta Genovát támadja meg. De a gyorsan összedobott terv és a felkészületlen sereg kudarcot vallott mindkét területen, így 1494-ben Károly seregével átlépte az Alpokat. Lodovico il Moro seregével kiegészülve Károly gyorsan haladt előre Itáliában. A Colonnák közben megtámadták és elfoglalták Ostiát a franciák nevében. Sándor teljesen kétségbe esett, ugyanis tudta jól, hogy nagy az esélye annak, hogy az ellene ágáló nemesi családok és bíborosok Károllyal érvényteleníttetik pápai hivatalát. A pápa minden követ megmozgatott, hogy szövetségeseket találjon, még II. Bajazid szultánnak is küldött segélykérő levelet, de nem járt eredménnyel. Károly novemberben Firenzébe ért, és rövid pihenő után Róma felé vette az irányt. A Pápai Állam Sándornak felesküdött hercegei és bárói sorra hódoltak meg a francia csapatok előtt. Erről Sándor úgy emlékezik meg leveleiben, hogy a franciáknak nem volt szükségük más fegyverre ahhoz, hogy végigvonuljanak a félszigeten, mint a krétára, amellyel kijelölték a csapatok szálláshelyét. Amikor Károly különösebb akadály nélkül december 31-én Rómába érkezett, Sándor az Angyalvárba zárkózva készült a tárgyalásokra. A király üdvözlésére della Rovere bíboros és hívei siettek, és igyekeztek meggyőzni az uralkodót egy egyetemes zsinat összehívásáról, amelyen megtámadhatnák Sándor pápaságának legitimitását. De Sándor ekkor sem hagyta el magát és még évszázadokon keresztül hírhedt módszereit, és megkörnyékezte Saint Malo püspökét, aki Károly legbensőségesebb tanácsadója volt. A pápa bíborosi kalapot ajánlott neki, és mesés vagyont. Így hamarosan tárgyalóasztalhoz ült Károly és Sándor. 1495. január 16-án francia irányítással megszületett a megállapodás. Ezek alapján Sándor túszként Cesarét Károly kíséretéhez adta amíg a franciák Nápolyba érnek, ezen felül kiadta Károlynak Dzsem herceget, a szultán testvérét, és francia birtokba adta Civitavecchia területeit.
Károly január 28-án hagyta el az örök várost della Rovere bíboros legnagyobb csalódására és Sándor megkönnyebbülésére. Amint a franciák kitették a lábukat a városból a pápa azonnal ellentámadásba lendült. Mindenekelőtt Cesarét akarta kiszabadítani Károly "kíséretéből", hiszen addig nem mert a francia uralkodó ellen lépéseket tenni. Amikor végül Spoletonál Cesarénak sikerült kiszabadulnia Sándor újragondolta politikáját és az Egyházi Állam felépítését is. Eközben Károly február 22-én bevonult Nápolyba. A rémült II. Alfonz lemondott a trónról gyermeke, II. Ferdinánd javára, majd elmenekült. Ferdinánd sem tudott megfelelő támogatást maga mögé állítani, ezért ő is Spanyolországba menekült. Károly elfoglalta a nápolyi trónt, és felvette a kapcsolatokat Sándor kúriájával, hogy a pápa ismerje el Károly nápolyi trónját.
Sándor igyekezett elhúzni az időt, és eközben erős szövetségeseket is talált. A törökök elleni keresztes háború megindításának álcája alatt 1495. március 31-én Sándor létrehozta a Szent Ligát. A ligához csatlakozott Velence, Lodovico il Moro, Spanyolország és I. Miksa, német-római császár is. A szövetség kimondott célja az volt, hogy kiűzzék a pogányokat Európából, de valójában Károly ellen ígértek egymásnak támogatást. A francia király megunta a várakozást Nápolyban, és május 12-én királlyá koronázta magát. A francia nápolyi királyság azonban ekkor még nem volt hosszú életű. A szövetség egyre nagyobb nyomást gyakorolt Károlyra, így az lassan elindult észak felé. A francia seregek Fornovo mellett találkoztak a ligával, és a nagyrészt döntetlen csata után Károly hazatért Franciaországba.

Mindezek után spanyol segítséggel helyreállították II. Ferdinánd nápolyi trónját. A firenzei Lorenzo Medici equilibrium-elmélete a francia betörés után dőlt meg. Ennek az volt az alapja, hogy Itália egyensúlyát Velence, Milánó, Firenze, Róma és Nápoly politikai kiegyenlítettsége adja meg. De ez az egyensúly az európai hegemóniára törekvő nagyhatalmak fellépése miatt megbomlott. Sándor pedig fontos következtetéseket tudott levonni Károly hadjáratából. Ezek közül a legfontosabb az volt, hogy a Pápai Állam kulcspozícióiba saját rokonait, vagy mindenképpen megbízható embereket kell ültetni. Ez indította meg a Borgia pápa kíméletlen harcát a családja által birtokolt Itáliáért.

Sándor politikája igazán VIII. Károly fenyegetáésének elülte után vált igazán kiforrottá. Ez a korszak volt a pápa leggátlástalanabb időszaka. Az itáliai egyeduralom érdekében méregkeverők, bérgyilkosok, zsaroló levelek, fenyegetések és lefizetések jutottak főszerephez ekkoriban. A pápai udvar a szentség álarca mögött a bűn fellegvára volt. Leopold von Ranke, német történész tollából idézve, ekkor vált Sándor és fia, Cesare a bűn virtuózává.

Sándor elsődleges feladatának tartotta, hogy az eddig sem szerény nepotizmusát még hangsúlyosabbá tegye. Ennek legfőbb áldozatai az Orsini család birtokai voltak. A befolyásos római család feje, Virginio Orsini korábban a pápai seregek vezére volt, de Károly megjelenésére elárulta a pápát, ezért amikor a Szent Liga létrejött, a Nápolyba vezényelt spanyol csapatok elfogták és bebörtönözték az Orsini család fejét, ahol hamarosan meg is halt. Sándor tehát elérkezettnek látta az időt a visszavágásra. Elsőként elkobozta Virginio minden vagyonát, és sereget toborzott a család többi tagja ellen. A sereg élére fia, Giovanni állt, illetve Urbino hercege, Guidobaldo. A harcok hónapokon keresztül folytak, és az Orsinik várai egymás után estek el a pápai sereg előtt. Egyedül Bracciano vára bizonyult kemény diónak, amely az Orsinik központi erődítménye volt. Végül 1497. január 25-én Sorianonál döntő ütközetre került sor, amelyben a pápa hadai maradtak alul. A békét velencei közvetítéssel kötötték meg, és ebben igazán sokat nem veszített Sándor. Az Orsinik visszakaphatták váraikat, kivéve Cervetrit és Anguillarát, ami miatt az egész háborúskodás kezdődött. Ezekért az Orsini család ötvenezer dukátot fizetett a pápának. A történelem lapjain csak mellékesen szerepel ennek a békének egy kisebb fejezete, amely a Borgiák mindenkin átgázoló céltudatosságát mutatja be. Urbino hercege ugyanis az Orsinik fogságába esett. Sándor szövetségeséről úgy nyilatkozott, hogy amennyiben van pénze, váltsa meg saját magát az Orsiniektől.
Sándor ezek után a franciák által ellenőrzött Ostia felé fordult. A Colonnák és della Rovere kardinális segítségével elfoglalt várost a pápa Gonsalvo de Cordova spanyol kapitány seregére bízta. A tapasztalt hadvezér két hét alatt visszafoglalta a fontos kikötővárost.
Sándor buzgó tervei tehát nem igazán váltak valóra. Az Orsini család befolyása alig csökkent, területeket pedig nem sikerült családja kezére játszania. Éppen ezért a pápa azt találta ki, hogy az egyház közvetlen birtokában álló területek közül szakít ki Giovanni fiának birtokot. Benevento, Terracina és Pontecorvo területeit egybeolvasztotta, és azt legidősebb fiára akarta hagyni, mint beneventoi hercegre. A bíborosi testületben mindössze két kardinális mert szót emelni a történtek ellen, de a vita hamarosan tárgytalanná vált, ugyanis június 14-én Giovanni Borgia eltűnt, majd másnap a Tiberisből halászták ki holttestét, amely több sebből is vérzett és át volt vágva a torka. A történészek előtt mind a mai napig nem tisztázott, hogy ki állhatott a gyilkosság mögött, de nagy a gyilkos szerepére nagy eséllyel pályázhat Cesare Borgia, a másodszülött gyermek, aki egészen bátyja haláláig nem kerülhetett előtérbe. Cesare Sándor legvadabb módszerein is túltett, kegyetlen, bosszúálló és véres uralkodónak tartották, amire Giovanni halála után meg is adta az indokot.
Gyermeke halála vitathatatlanul megviselte Sándort. Hetekre az Angyalvárba zárkózott, és első kirohanásában kijelentette, hogy lemond a pápai tiaráról. Ezután három nap és három éjjel alvás és étel nélkül meditált, majd bíborosai elé állt, és kijelentette, hogy eddigi politikája aláássa a pápaság tekintélyét. Reformokat hirdetett meg, és klerikusok és kánonjogászok kezdték el kidolgozni az egyházi reform alapjait. De a hihetetlen változás hamar elmúlt, amelyben Cesarénak nagy szerepe lehetett. Sándor lelki összeomlása után a család lényegi története Cesare Borgia kezében nyugodott.
Cesare szervezte meg az első reguláris pápai hadsereget, amelynek élére ő maga állt. A zsoldos sereg nagy részét Svájcból toborozta, ami a későbbi Svájci Gárda alapjait vetette meg. Cesare le akart mondani bíborosi címéről és minden egyházi rangjáról, hogy világi herceg válhasson belőle. Ekkor történt, hogy Nápoly uralkodója, II. Ferdinánd váratlanul meghalt, és örökébe nagybátyja, IV. Frigyes ülhetett. Cesare egyházi pályafutásának utolsó mozzanataként királlyá koronázta Frigyest, majd feleségül kérte az új király lányát, Carlottát, Tarento hercegnőjét. Ezzel nemcsak hercegi rangot, hanem a nápolyi trón megszerzésére is esélyt kaphatott volna. De Carlotta kikosarazta őt.
Cesare működése egyébként Itália más tájain is lángra kapott. Imola városát megszerezte magának, miután elűzte onnan a della Roveréket. Cesare ezek után testvérére összpontosított. 1497-ben kijelentette, hogy Lucrezia és a Sforza házassága érvénytelen, mivel a pesaroi úr nemzésképtelen. Erre Giovanni Sforza vérfertőzéssel vádolta Cesarét és Sándort, azaz azzal, hogy rendszeresen ágybabújtak Lucreziával. A Borgia gépezet hamar elcsendesítette Lucrezia ex-férjét, és így a Borgia lány újra házasságot kötött, ezúttal Bisceglie hercegével, aki II. Alfonz gyermeke volt, és ezáltal a nápolyi trón követelője is lehetett. Nem nehéz kitalálni, hogy Cesare ebben saját nápolyi kudarcát próbálta kiküszöbölni.
Cesare működésének előtérbe kerülése hozta divatba az úgynevezett Borgia-módszert. Ez azon alapult, hogy Cesarénak terveihez, és hadjáratainak finanszírozásához pénzre volt szüksége. Éppen ezért előszeretettel kobozta el a Borgiák leghaloványabb ellenségeinek is a tulajdonát. Valamilyen koholt vád alá helyezték a kiszemelt áldozatot, majd bebörtönözték, és a jogra hivatkozva elkobozták minden birtokát és tulajdonát. A börtönök sötétjében pedig gyakran utolérte a halál a vád alatt állókat.

Az igazságtalanságok ellen egyedül Toszkána és vele együtt Firenze emelte fel a hangját. Nem is csoda, hogy Sándor mindent elkövetett, hogy a Medicieket elűzze a város éléről. A firenzei ellenzékkel és francia támogatással végül sikerült megdönteni a Medici család uralmát, azonban az ellenőrzés kisiklott a pápa kezéből, és nemsokára a köztársaság egy radikális népmozgalom bűvkörébe került. Ennek vezetője egy dominikánus szerzetes, Girolamo Savonarola volt. Ő az egyházi reformot és az erkölcsös egyház visszaállítását tűzte lobogójára. A szegények között hódító eszmék azonban nemcsak az egyházat ostorozták, hanem a polgárságot is. Ez pedig alapvető hiba volt, noha Savonarola 1494 és 1498 között így is Firenze korlátlan ura lehetett. Amikor a firenzei szerzetes a pápa ellenfordult, Sándor először csak figyelmeztette, majd 1497-ben kiközösítette. Ez pedig Savonarola végét jelentette. Az inkvizíció azonnal lépett, és a tüzesvaspróba pozitív eredménye után, 1498. május 23-án eretnekként máglyahalált halt Firenze főterén.
Sándor, és egyre inkább Cesare tervei nem értek el átütő sikert Itáliában. A pápa mindenekelőtt egy erős szövetségesre vágyott, aki támogatni tudja ügyét az Orsinik ellen. A megoldás 1498 áprilisában pottyant Sándor ölébe. Ekkor halt meg VIII. Károly, Franciaország királya és ráadásul az ő politikáját követő egyetlen trónörökös is szinte azonnal követte a sírba. A francia trónra tehát a néhai Károly unokatestvére, Orléans hercege, XII. Lajos ülhetett. A mellékági rokon trónra jutása több szálon futó eseménysorozatot indított el az európai politikai életben. Egyrészt Lajost Orléans hercegének nevelték és nem igazán számítottak arra, hogy király lehet. Ezért még gyermekkorában kiházasították Jeanne Valois-val. De a királyi trónra kerülve egyértelműnek tűnt, hogy amennyiben Lajos nem veszi feleségül az elhunyt király özvegyét, Anna királynőt, akkor a francia korona elveszíti Bretagne-t.

Másrészt az új francia uralkodó nagyanyja, Valentina Visconti miatt törvényesen jogot formálhatott Milánó trónjára, amelyről a Sforza család űzte el a Viscontiakat. Mindezek tudatában Sándor terve már készen is állt. A pápai udvar újra lepaktálhatott a francia udvarral, amely seregével éppen Itáliába készülődött, és a pápa kezében Lajos első házasságának felbontása volt az ütőkártya. Eközben a francia uralkodónak sikerült megtörnie a Szent Liga kötelékeit, és Velencét maga mellé állította. Rómában Cesare lemondott bíborosi címéről, és ezek után Lajoshoz indult, kezében egy pápai engedéllyel, amely az uralkodó első házasságát érvénytelenítette. Sándor két ok miatt vélte semmisnek a frigyet: egyrészt azért, mert Lajost akarata ellenére kényszerítették rá, másrészt mert a házasság gyermek nélkül maradt. Cesare 1498. október 1-jén indult el Rómából. A pápai levél mellett bíborosi kalapot is vitt magával Lajos államminiszterének, d'Amboise grófnak. A király elfogadta Cesare és rejtve Sándor szövetségét, és az ifjú Borgiát Valentinois hercegének és francia főnemesnek nevezte ki. Ezek után Cesare menyasszony után nézett, és a nápolyi hercegnő kosara után Lajos egyik unokahúgát és a navarrai király testvérét, Charlotte d'Albret hercegnőt vette feleségül.
A szövetség 1499. október 8-án diadalmasan bevonult Milánóba, amelynek sikereit Cesare továbbfűzte. A Borgia család a francia betörés után érte el legnagyobb hatalmát. Közép-Itália legtöbb kis fejedelmét Cesare elűzte trónjáról, és élükre a Borgiákhoz hű embereket állították. Összesen nyolcvan sikeres hadjáratot vezetett az ifjú Borgia, amelynek finanszírozásában nagy szerepe volt Sándornak. 1500-ban a korábbi egyházi rendeletek alapján Szentévet hirdetettek, amely újra megtömte a pápai kincstárat. Túlvilági bűnbocsátást és minden lelki üdvösségfajtát árultak az egy éven át tartó eseményen. Emellett Sándor újabb tizenkét bíborost szentelt fel, akik így összesen 120 ezer dukátot róttak le "hálájuk jeléül" a pápai kincstárnak. Ezek után Sándor még keresztes hadjáratot hirdetett a törökök ellen, amely igazából Cesare északi hódításit próbálta takargatni, és ezzel minden pénzt fiának adott. A háborúban Cesare mögé állt Franciaország és Velence is. Így 1501-re egész Romagna a Borgiák kezébe került. Cesare a korábban széttagolt, apró fejedelemségek és zsarnokok uralma alatt álló Romagnát vasmarokkal fegyelmezte meg. A legtöbb korábbi fejedelmet rejtélyes halálesetek érték. Ez az uralkodási mód valósággal elkápráztatta Machiavellit, aki Cesaréról mintázta meg A fejedelem című alkotását.
A Borgia család érdekei tehát a korábbi spanyol-nápolyi irányvonaltól eltértek, ezért aztán többé már nem illett a családi képbe Lucrezia férje, Bisceglia hercege. Július 15-én Cesare jóvoltából Lucrezia ismét özvegy lett. De Sándor politikai nézeteinek változása nemcsak lánya házasságát érintette. A pápa és Cesare örömmel fordult Frigyes, nápolyi király ellen. Ennek az volt a legfőbb oka, hogy a Colonnák, a Savellik, a Gaetanik és több nagy nemesi család is a nápolyi területek támogatásával tudta aláásni a pápai hatalmat. Éppen ezért Sándor elfogadta a granadai titkos szerződést, amelyben Franciaország és Spanyolország végül megegyezett a Nápolyi Királyság felosztásában.
Eközben Cesare a romagnai sikereken felbuzdulva újabb hódításokba kezdett. Amíg a franciák és a spanyolok tárgyaltak, az ifjú Borgia a Pápai Államhoz csatolta 1502-ben Camerino és Urbino városát. Azonban Toszkánával kapcsolatos tervei már nem valósulhattak meg, mivel Sándor délen újabb frontot nyitott. A francia csapatok lerohanták Nápolyt, és ezzel párhuzamosan Sándor egyházi átokkal sújtotta a Patrimonium Petri ellenséges báróit. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a nemesi birtokok és várak is az egyházat illették meg. A pápa személyesen állt a sereg élére, amely a Patrimonium nagyobb nemesi családjai ellen indult meg. Amíg Sándor délen háborúzott, a kúria ügyeit a megözvegyült Lucrezia vette át. A pápa lánya több hónapon keresztül irányította az egyház mindennapos dolgait, felbonthatta a pápának érkező bizalmas leveleket is. Ez példa nélküli az egyház történetében. A patrimónium nemessége sorra adta fel a várakat, amelyek Sándor magánvagyonához kerültek. Az Orsini család végtelen rövidlátására utal, hogy a legerősebb pápaellenes família Sándor mellé állt, ugyanis elhitték, hogy a pápa békét akar velük. A meghódított területeket végül két hercegségre bontotta fel, amelyek egyikét unokája, Rodrigo örökölte, míg a másikat Giovanni gyermeke.

A Borgia-pápa pontifikátusának utolsó szakasza mérhetetlen sikereket hozott neki és családjának. Ekkor Cesare már egyértelműen uralta a családot, és ez megmutatkozott Lucrezia újabb házasságánál is. A pápa törvénytelen leánya 1501. december 30-án ülte harmadik mennyegzőjéát, amelyet Alfonzzal, a ferrarai hercegi trón várományosával kötött meg. Alfonz apja, Ercole d'Este eleinte ellenezte a házasságot, mondván, az ő becsületes családi nevét nem akarja bemocskolni egy pápa törvénytelen leányával. XII. Lajos közbenjárására ez mégis megtörtént. A krónikák ettől kezdve Lucreziát mintafeleségként emlegetik, aki hűséges férjéhez, adakozó és erkölcsös.
Az egyre nyomasztóbb Borgia uralom egyedül az Orsini családot kímélte meg, és ez a nemesi família is érezte végzetét. Ezért úgy döntöttek, hogy nem várják ölbe tett kézzel a pápa és Cesare fondorlatait, és ők teszik meg az első lépést. Összeesküvést szerveztek Cesare meggyilkolására. A pápai seregeket először sikerült tőrbe csalni, és a vesztett csata után úgy tűnt, Cesare valóban szorult helyzetbe kerül. De a franciák kisegítették a pápát és gyermekét ebből a helyzetből, és az októberben kitört háború menete megfordult. December 31-ére Cesare Senigallia mellett lemészárolta az Orsinik seregét, és megölte Oliverotto da Fermot és Vitellozzo Vitellit, a családot támogató két legfontosabb nemest. Ennek hallatára Sándor is gyorsan cselekedett, és az Angyalvárba záratta az összeesküvés szellemi atyját, Orsini bíborost, aki tizenkét nap múlva rejtélyes körülmények között meghalt. A pápa elkobozta a kardinális minden vagyonát és letartóztatta a Rómában élő Orsiniket. Legkisebb fia, Goffredo pedig délre vonult seregével, hogy a nemesi család utolsó birtokait is elfoglalja. Később Cesare is csatlakozott hozzá, és a Giuliano Orsinivel megkötött béke alapján a megtépázott nemesi család egyedül Bracciano várát tarthatta meg.
Ezzel Róma és a Pápai Állam szilárdan az egyházfő hatalma alá tartozott. Míg egy évszázaddal ezelőtt a pápa római székhelye sem volt mindig biztos, most kérdés nem férhetett hozzá, hogy Sándornak volt a legnagyobb hatalma az örök városban. Az Orsinik ellen megindult nagy leszámolás több magas rangú egyházi méltóságot is magával rántott. A bíborosi kollégiumból Orsini kardinálison kívül még négy bíboros halt meg ekkor. Michiel bíboros 1503-ban mérgezés áldozata lett, Juan de Santa Croce bíboros, aki segített Orsini bíborosnak szökni, szintén brutális gyilkosság áldozata lett. A Borgiák kardját nem kerülhette el senki, ugyanis Troccio bíboros, a pápa személyes titkára és gyóntatója is gyorsan a sírba került. Ferrari bíboros esetében merülhet fel egyedül, hogy talán természetes halállal vált meg életétől.
Eközben Franciaország és Spanyolország között háború robbant ki Nápolyért, ugyanis a két állam uralkodója nem tudott megegyezni a királyság felosztásában. Sándor szokásához híven igyekezett kipuhatolni, hogy melyik féltől mit nyerhet. Lajossal úgy állapodtak meg a pápa követei, hogy amennyiben a francia korona nyerne Dél-Itáliában, Szicília Cesare birtokába szállna. Ugyanígy a spanyol király Siena, Pisa és Bologna birtoklásáért cserébe várta a Borgiák segítségét. A háború előtti egyezkedést azonban félbe szakította a hetvenhárom éves egyházfő rosszulléte, majd halála.

1503. augusztus 6-án Sándor és Cesare is hivatalos volt Adriano da Corneto bíboros villájába egy egyszerű estélyre. Ezen az estén érte el a pápát és gyermekét a végzetes kór. A krónikák sokféleképpen írják le Sándor utolsó napjait, és a rómaiak pletykáira is meglehetősen sokat alapoznak ezek a leírások. Az egyik ilyen legenda szerint Sándor és Cesare az általuk oly gyakran használt cantarella, az arzén egyik fajtája, áldozatai lettek. Sokan úgy vélták, hogy éppen házigazdájukat akarták eltenni láb alól, de a koccintás előtt összekeveredtek a poharak, így saját mérgüket itták ki. A kalandos leírások ellenére sokkal valószínűbb, hogy a pápa és Cesare rosszullétét malária vagy az úgynevezett római láz okozta. Mindezt alátámasztja a jelen lévő ferrarai nagykövet levele is: "Nem is csoda, hogy a pápa és a herceg megbetegedett, hiszen majdnem mindenki beteg volt Rómában a rossz levegő miatt."

A Sándort megválasztó konklávé ceremóniamestere, Jean Burchard írt a pápa betegségéről. Tőle tudjuk, hogy Sándor hasa felpuffadt, az arca vörössé vált és erős hámlásba kezdett. A pápának belső vérzése volt, és gyakran rázkódott a láztól. Két hétig tartó kínszenvedése után végül augusztus 18-án halt meg, miután felvette az utolsó kenetet.

Cesare viszont túlélte a betegséget, noha több hétig nyomta betegágyát. Amikor apja haláláról hallott, megtiltotta, hogy azt nyilvánosságra hozzák, amíg biztonságba nem helyezték a néhai Sándor magánvagyonát. Amikor felravatalozták a pápa holttestét, a legtöbb krónika egybehangzóan úgy ír róla, mint a legvisszataszítóbb testről, amit valaha láttak. A megduzzadt orr és ajkak, a szétnyílt állkapocs és benne a visszakunkorodó nyelv és a görcsbehúzódva megdermedt test csak erősítette a köznép azon véleményét, hogy Sándor az Isten akaratára szenvedett ilyen szörnyű halált. A kezdetben Itáliaszerte ünnepelt egyházfő népszerűsége annyira lehanyatlott, hogy a Szent Péter-bazilika papjai megtagadták, hogy a templomba temessék el a lélektelen pápát. Végül a Borgiák nyomására négy pap elvállalta a temetést. A Sándort követő egyházfő, III. Pius pápa megtiltotta, hogy imádkozzanak elődje lelki üdvéért, mondván: Istenkáromlás olyanért imádkozni, aki el van átkozva. A bazilika altemplomából rövid idő múlva átszállították Sándor földi maradványait a spanyolok által Rómában emelt nemzeti kegyhelyre, a Santa Maria di Monserrato-templomba.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
VIII. Ince (213.)
  2009-06-23 09:02:21, kedd
 
  VIII. Ince uralkodói nevet választva lépett fel a katolikus egyház trónjára a történelem 213. pápája. Ince nyolc éven át tartó pontifikátusa merész politikai döntéseket és néhol visszás gondolkodásmódot hozott. Bíborosként igazán nem számított esélyesnek a pápai trón elnyerésére, azonban Guiliano della Rovere kardinális hathatós támogatásával végül elnyerte az egyház legfőbb hivatalát. További uralkodására ez kellően rá is nyomta a pecsétet, hiszen Giuliano, a későbbi II. Gyula, teljes befolyása alatt tartotta. A történetírók ezért is vélik úgy, hogy uralkodása során többször is ellentmondásba keveredett. A törökök elleni hadjárattal ő is megpróbálkozott, és ő volt az első egyházfő, aki kapcsolatba lépett a szultánnal. Emellett igen fontos bullákat adott ki, amelyek egyike megalapozta a későbbi boszorkányperek elterjedését.

1432-ben született Giovanni Battista Cibo, avagy Gianbattista Cybo néven Genovában. Tekintélyes, görög származású nemesi családban született, amely azonban nem volt gyökeres genovai família. Apját Aran Cibonak hívták, és III. Callixtus uralkodásának idején Róma egyik szenátora volt. Anyját Teodorina de'Marinak hívták. A krónikák és más történetek nagyrészt homályos információkat őriztek meg Gianbattista életének korai szakaszáról. Az bizonyos, hogy apja szenátori kinevezése alatt ő a nápolyi királyi udvarban nevelkedett, és később beiratkozott a római és a padovai egyetemre. Ezek az évek nem igazán egy jövendő egyházfő erkölcseire vallanak, hiszen Gianbattista összesen tizenhat gyermekkel büszkélkedhetett, amikor beköltözött a vatikáni palotába. Ezek közül azonban nem volt mindegyik törvénytelen gyermek, ugyanis a krónikák alapján Gianbattista megnősült, de erre minden kétséget kizáró forrás nem vonatkozik.

Életének fordulópontja akkor következett be, amikor felesége meghalt. Gianbattista úgy döntött, hogy belép az Úr szolgálatába. Rómába utazott, és ott felajánlotta szolgálatait V. Miklós pápa féltestvérének, Calandrini bíborosnak. Atyja befolyásos római barátainak köszönhetően Gianbattista gyorsan haladt előre az egyházi hierarchiában. II. Pál pápa 1467-ben Savona püspökének tette meg, majd 1472-ben a dél-keleti Molfetta városának püspöki székét kapta meg. A pápai udvarban gyakran megforuló Gianbattista közeli ismerettséget kötött Giuliano della Rovere bíborossal, akinek támogatásával 1473-ban bíborosi rangra emelkedett.
Amikor IV. Sixtus 1484-ben meghalt, Gianbattistát is meghívták a néhai pápáról elnevezett Sixtus-kápolnába a konklávéra. IV. Sixtus volt az első egyházfő, aki nyíltan dinasztiát épített családjára hagyatkozva, és inkább tűnt világi fejedelemnek, mint egyházfőnek. Éppen ezért Giuliano della Rovere bíboros vezetésével a harminckét tagú bíborosi kollégiumban tekintélyes párt alakult meg a della Rovere család támogatására. De Rodrigo Borgia is hasonló befolyású csoportot gyűjtött maga és a Borgia-család köré. A két ellentétes párt egyforma szavazati súllyal rendelkezett, ezért egyértelműnek tűnt, hogy a néhány pártatlan kardinálisból fognak választani. Giuliano della Rovere jelentős befolyásával végül Gianbattista mellett döntött a szent kollégium. Giuliano ismerte a megválasztott Gianbattistát, és éppen azért ajánlotta őt a trónra, mert tudta jól, hogy irányítani tudja politikáját. 1484. augusztus 29-én tehát Cibo bíborost pápává választották, aki hamarosan felvette a VIII. Ince uralkodói nevet.

Ince trónralépése után szinte azonnal nekilátott tizenhat gyermeke és széles rokonsága jólétének megalapozásához. IV. Sixtus dinasztikus itáliai politikája után Ince is ebbe az irányba tolta el a pápai hivatalt. Féktelen nepotizmusa ugyanúgy érintette az egyházi hivatalokat, mint a Pápai Állam világi rangjait. Ince a zavaros hátteret kiváló prédikációkkal próbálta eltakarni. Koronázási beszédében legfőbb feladatának a törökök elleni küzdelmet tartotta, és mindenek felett a keresztény uralkodók közötti béke megteremtése mellett tört lándzsát. Ehhez képest Ince igen intenzív politikát folytatott Itáliában. Alig pár évvel a békéről szóló lenyűgöző beszéde után a pápai kúria hadat üzent I. Ferdinándnak, Nápoly királyának, ugyanis az nem volt hajlandó megfizetni a pápának járó beiktatási díjat. Ince a déli királyságot a pápák hűbérbirtokának tekintette, és erre hivatkozva a király koronázásáért adót akart kicsikarni Ferdinándból. A király azonban erre nem volt hajlandó, és egy 1486 -os béketárgyalás megbukása után a pápa 1489-ben úgy döntött, hogy kiátkozza a nápolyi uralkodót. A megüresedett nápolyi trónra Ince VIII. Károlyt, Franciaország királyát hívta meg. Az Ince által gerjesztett háború egészen 1494-ig elhúzódott.

A Nápoly elleni hadakozás miatt Ince dinasztikus törekvései is nagyobb lángra kaptak. A pápa mindent elkövetett, hogy szövetségeseket találjon a déli szomszéd ellen. Firenzét akarta megnyerni a pápai trónnak, azok után, hogy elődje kis híján lemészárolta a várost vezető Medici családot. A pápa egyik fia, Franceschetto Cibo feleségül vette Maddalena Medicit, és Ince bíborossá szentelte fel Lorenzo Medici tizenhárom éves gyermekét, Giovanni de'Medicit. A béke ezek után valóban helyreállhatott a toszkánai várossal. A pápa békéltető szerepet vállalt magára Hunyadi Mátyás, magyar király és az újonnan trónra lépő I. Miksa, német-római császár között. A két uralkodó még Sixtus idejében veszett össze Ancona birtoklásán.

Ince uralkodásának kezdetén még gyakran emlegette a törökök ellen indítandó keresztes háborút, de ez a lelkesedés később lelankadt. A pápa tanult elődjétől, és hamar rájött, hogy a keresztény uralkodókat nem lehet motiválni egy törökellenes hadjárathoz. Éppen ezért úgy döntött a katolikus egyházfők közül elsőként, hogy felveszi a kapcsolatot II. Bajazid szultán udvarával, és megpróbálja tárgyalásos úton megoldani az iszlám és a kereszténység között feszülő ellentéteket. Róma és Isztambul között akkor élénkült meg a levélváltás, amikor Bajazid öccse egy sikertelen trónfosztás után Itáliába menekült a szultán haragja elől. Dzsem herceg egyenesen Rómába menekült, ahol Ince barátként fogadta, és megígérte neki, hogy nem adja ki a szultán követeinek. De a menedék lassan-lassan inkább fogsággá változott, ugyanis a pápa kihasználta a helyzetet, és felajánlotta Bajazidnak, hogy őrizet alatt tartja Dzsemet megfelelő árért cserébe. A szultán örült, hogy távol tudhatja trónjától és örököseitől a herceget, és 1489-ben úgy egyeztek meg, hogy 40 ezer dukát éves adót fizet a pápának, és hálája jeléül elküldi a Szent Lándzsát Rómába.

Miközben keleten nem sikerült áttörő sikert elérni a hitetlenekkel szemben Ince tanúja lehetett 1492-ben Granada elestének, amely az utolsó mór erődítmény volt Spanyolország területén. A Vatikánban hatalmas ünnepséget tartottak a spanyol reconquista sikerén felbuzdulva, és akkor még senki sem sejtette, hogy az egyesült spanyol föld több ezer kilométerre nyugatra újabb sikert ért el: Ebben az évben fedezte fel Kolumbusz Kristóf Amerikát. II. Ferdinánd, aragóniai uralkodó száz kifogástalan mór rabszolgát küldött ajándékba a pápának, és Ince hálája jeleként Ferdinándnak adta a "Katolikus Fenség" címet.

VIII. Ince volt az a pápa, aki VII. Henrik elismerésével igyekezett pontot tenni az Angliában évek óta dúló rózsák háborújának.

Ince politikájában a fentiekből is láthatóan a családi kapcsolatok érvényre juttatása játszotta a főszerepet. A későbbi korok viszont nemcsak a pápa politikai lépéseit, szövetségeit és háborúit jegyezték meg egész alaposan, hanem egyes egyházi döntését is. Pontifikátusának évei alatt végig küzdenie kellett a Rómában elharapódzó bűnözéssel. Elődje, IV. Sixtus nagy hatalmat adott rokonainak kezébe, és éppen ezért a gazdag nemesi rangra emelkedett della Rovere család vasfegyelmet tartott az örök városban, és még a Colonnákat is elűzték onnan. Amikor Sixtus meghalt, már a konklávé alatt bebizonyosodott, hogy a pápa által kreált hatalom Rómában törékeny, és nem maradhat életben. A tomboló rómaiak, a bosszúálló Colonnák igazán veszélyessé változtatták Róma utcáit és leginkább külvárosait. A város környékének közbiztonságát egy korabeli feljegyzés illusztrálja a leghitelesebben. Ebben a krónikás elmeséli, hogy I. Miksa császár díszes követségét egy rablóbanda még ruhájától is megfosztotta, így a koronás fő küldöttei gatyában érkeztek meg a pápai udvarba. Ince ekkor döntött úgy, hogy megpróbálja átrendezni a kúria felépítését, hátha a környező területek papi elöljárói jobban odafigyelnek a rablókra és más bűnözőkre. 1487. december 31-én adta ki Non debet reprehensibile kezdetű bulláját, amelyben ezeket a változásokat megindította. Ebben huszonnégy főben szabta meg a vatikáni titkárok számát, akik akkoriban a pápa kormányának feleltek meg. A titkárság élén álló secretarius secretus szerepét pedig megnövelte. A titkárság feladata közé emelte a belső pápai levelek ellenőrzését is. Ince uralkodásának idején ugyanis a pápai okleveleket kiállító iroda becstelen és önző üzletbe fogott. Jó pénzért Ince tudta nélkül egyházi, sőt pápai engedélyeket adott ki. A hamis oklevelek kiállítói 1489-ben kerültek a pápai bíróság elé. A Bullarium Romanumban megőrzött legmerészebb hamisítvány egy olyan oklevél volt, amely megengedte a norvégoknak, hogy bor nélkül áldozzanak.

A közbiztonság fenntartása és a bűncselekmények visszaszorítása kiterjedtebb keretekben is Ince elé került. A pápa az inkvizíció támogatója volt. Spanyolországban 1487-ben Ince nevezte ki Tomas de Torquemadát az ország főinkvizítorának. Tomas atya mind a mai napig hírhedt maradt kegyetlenségéről. A valdens eretnekek ellen is kíméletlen harcot ösztönzött, és ugyanígy Csehországban a husziták ellen is több világi hatalmat ösztönzött. Hivatalosan is betiltotta és elátkozta Husz János tanait és Pico della Mirandola kilencszáz pontját.
Mégis Ince legnagyobb hatású pápai bullája 1484. december 5-én született meg. A Summis desiderantes kezdetű egyházi rendelet főként a német domonkosok sugallatára született meg. Ebben Ince az egyház áldását adja a boszorkányok üldözésére. 1487-ben ez a bulla kiegészül a Malleus Maleficarum kezdetű egyházi rendelettel, amely kiterjeszti a boszorkányüldözést egész Európára. A boszorkányság elítélése a néphit és az egyházi tanok összefonódásának eredményeként született meg. A középkor végén fellobbanó üldözések hátterében két fontos motívum is állhatott. Egyrészt az egyház a népi mondák, naiv vallások allegóriájaként használta a boszorkány kiejezést, és ezzel azősi hitvilág egyházi megsemmisítését akarta elérni. Másrészt ez a szörnyű öldöklés karonfogva járt a nők megszégyenítésével. A nő által elkövetett ősbűn is az egyház előtt lebegett, és ezzel a szörnyű hadjárattal tiporták sárba a nők korabeli jogait és méltóságát.

Ince pontifikátusa végül 1492. július 25-én halálával ért véget. A Szent Péter-bazilikában eltemetett egyházfő uralkodásáról sokan rossz szájízzel emlékeztek meg, és hagyatékairól is több gúnyirat készült. Ezek leggyakrabban tizenhat gyermekét nevezték a pápa egyetlen fontos hagyatékának, akik közül állítólag csak kettőt ismert el törvényes gyermekének. A korabeli köznyelv Rómában a következőt őriztr meg róla: "Nyolc vásott fiú született, és ugyanannyi leány, ezért aztán ezt a pápát valóban Róma Atyjának lehet nevezni." (Octo nocens pueros genuit, totidemque puellas; Hunc merito poterit dicere Roma patrem.) Egy korabeli történetíró, Stefano Infessura pedig azt is megjegyzi, hogy Ince mindent elkövetett halálos ágyán, hogy elkerülje az elkerülhetetlent. Állítólag három fiatal fiú vérével transzfuzionálták. De a pápa vére nem tisztult meg, és hamarosan Ince is meghalt és a három fiatal is.

Reneszánsz pápaként Ince igazi hagyatékának építkezéseit lehet tekinteni, noha a kor többi egyházfőjével összevetve Ince alatt nem sok épület épült fel. A Vatikánt mindenesetre átrendezte, és az alakuló pápai palota föolé emelkedő Vatikán-dombra egy nyári rezidenciát építtetett, amelyet Belvedere formában alakíttatott ki. Ő kezdte meg kialakítani ennek a nyári palotának az előkertjét is, a Cortile del Belvedere-t. Az építkezésekhez és leginkább elődje féktelen költekezéseihez pénzre volt szüksége Incének, éppen ezért uralkodása alatt felvirágzott a pénzért megvásárolható hivatalok kora és a szimónia.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
IV. Sixtus (212.)
  2009-06-23 08:57:35, kedd
 
  IV. Szixtusz (Sixtus) pápa lépett Szent Péter örökébe 212.-ként. Római pápaként Szixtusz fellépése egy merőben új korszakot jelentett a pápaság és az egyház történetében. Sixtus a della Rovere család első tagfjaként foglalta el a pápai hivatalt, azonban tizenhárom éves pontifikátusa alatt olyan mértékű hatalmat és gazdagságot rakott le családja kezébe, amely hosszú éveken át meghatározta a Pápai Állam és Itália politikáját. Sixtus volt az első olyan egyházfő, aki felismerte, hogy valójában a keresztény világ hitbéli kérdéseiben már nem ő az egyetlen, aki diktálni képes, sőt a rendi monarchiákban az uralkodó szava döntött. Ezért úgy döntött, hogy itáliai hegemóniáját igyekszik megtartani, amelyet úgy akart biztosítani, hogy a legmegbízhatóbb embereket ültette az Egyházi Állam kulcspozícióiba. A nepotizmus féktelen felvirágzása mellett Sixtus Rómát is újjá varázsolta a reneszánsz jegyében. Többek között ő építtette a nevét viselő Sixtus-kápolnát. IV. Sixtus uralkodása tehát egyfelől a pápai udvar elüzletiesedésének korszaka, másfelől a lenyűgöző pompa és művészetpártolás kezdete.

1414-ben látta meg a napvilágot Francesco della Rovere néven egy szegény liguriai családban. A krónikák pontos születési helyét illetően két városkát is említenek Savona mellett. Az egyik Albisola, a másik, amelyet gyakrabban említenek források Celle Ligure. Ezek alapján az bizonyos, hogy Francesco a Genovai Köztársaságban született meg. Földműves szülei olyan sanyarú helyzetben voltak, hogy már kisfiú korában a családapa úgy döntött, hogy Francescot a közeli ferencesek közé adják be. Az ifjú gyermek kivételes tehetségnek bizonyult, és hamar a kolostor legképzettebb szerzetese lett. A ferences atyák fejlődését látva támogatták további tanulmányait. Így Francesco Padovában teológiát és filozófiát tanult, majd Bolognában, Páviában, Sienában és Firenzében szélesítette tudáskörét. Tulajdonképpen a humanizmus által átitatott egyetemeken tanult, amely nagy hatással volt rá. Tanulmányainak befejeztével a ferences rend prokurátora lett Rómában, majd Liguria tartományi rendfőnöke. 1464-ben a rend vezetőjévé, generálisává választották meg és II. Pál pápa 1467-ben a San Pietro in Vincoli-templom bíborosává szentelte fel. A kiváló teológus és képzett klerikus hírében álló Francesco kardinális bíborszínű kalapjában is a teológiának hódolt. Több értekezést is írt teológiai művekhez, amelyek között a szeplőtelen fogantatásról is szerepeltek feljegyzések. Amikor II. Pál 1471-ben meghalt, az összegyűlt konklávé őt választotta meg a katolikus egyház fejévé. Francesco elfogadta a megtisztelő címet, és felvette a IV. Sixtus uralkodói nevet.

Sixtus komolyan vette az egyház feletti hatalmat, és uralkodásának kezdetén valóban úgy tűnt, hogy a már bevált recept szerint ő is igyekszik majd a törökök ellen keresztes hadjáratot szervezni, és elkezd egyezkedni a bíborosi kollégiummal a pápai jogkörökön. Sixtus első intézkedése ugyanis az volt, hogy meghirdesse a törökök elleni hadjáratát, amelynek célpontja Szmirna városa volt. A csekély haddal nekilóduló keresztény sereg mindössze annyit tudott elérni, hogy a pápa színe elé vetett huszonöt szerencsétlen török rabot, akiket aztán nagy felhajtással végighurcoltak Róma utcáin. Pedig az egyházfő igyekezett megnyerni magának a görög egyházat is az ügynek, de nem sok eredményt sikerült elérnie. Sixtus követei komoly ajánlatokkal próbálták a katolikus hitre csábítani Oroszországot is. Ezzel Sixtus egy új szövetségest akart magának a törökök ellen. A törökellenes megmozdulások alkalmából Sixtus megemelte a pápai adókat, és óriási összegeket halmozott fel a hadjárat sikerének érdekében. Amikor mindennek kudarcát látta, levonta első fontos következtetését, miszerint a törökök ellen indítandó hadjárat lehetetlen vállalkozás.

A kudarc után Sixtus XI. Lajos Franciaországa felé fordult. Az egyház az uralkodóval már 1438 óta egyezkedett a Bourges-ban kiadott Pragmatica Sanctio miatt, amely a francia egyháznak önálló jogokat adott. Az így létrejött gallikán egyház a konstanzi zsinat alapjain nyugodva egyes területeken függetlenítette magát a pápai hatalom alól. Sixtus tárgyalni akart Lajossal a pragmatica eltörléséről, de a két hatalmasság nem tudott megegyezni a királyi rendelet egy pontjában. Lajos ragaszkodott ahhoz, hogy a pápai bullákat csak uralkodói engedéllyel hirdessék ki Franciaországban. Ezt az egyházfő nem fogadhatta el.

Sixtus dupla kudarca után úgy döntött, hogy figyelmét teljes egészében a Pápai Államra és Itália politikai viszonyaira irányítja. Erős háttérállamot akart építeni, hogy arra támaszkodva nyomást tudjon gyakorolni a franciákra vagy akármelyik keresztény államra. Ennek érdekében minden befolyását és a törökök ellen felgyülemlett óriási kincstárat is felhasználta. Eltökélt szándéka volt, hogy családját a félsziget leghatalmasabb famíliái közé emelje. A nepotizmus hihetetlen méreteket öltött Sixtus pontifikátusa alatt. A pápa nemcsak egyházi rangokat adományozott előszeretettel testvéreinek, unokaöccseinek hanem gyakran hercegi vagy más fejedelmi címeket is adott emellé. IV. Sixtus ugyan ígéretet tett arra, hogy nem szentel fel újabb bíborost, kissé elszámítva ígéretét harmincnégyet nevezett ki, akik közül hat rokona volt. Ennek legjobb példáját mutatja Melozzo da Forlì freskója a Vatikáni Könyvtár megalapításáról. Sixtust ezen a képen egyházfejedelemként ábrázolja a festő, aki előtt Platina térdel. A többi alak nagyrészt a pápa rokonságát ábrázolja. Az egyházfő jobbján áll az apostoli jegyzőnek megtett Raffaele Riario, míg előtte Giuliano Rovere bíboros áll, a későbbi II. Gyula pápa. A térdeplő alak mögött pedig Giovanni della Rovere és Girolamo Riario áll. Ez utóbbinak volt a legnagyobb hatása nagybátyjára. Girolamo nem lépett az egyház szent kötelékébe, ő volt a Pápai Állam zsoldosseregének vezére. Sixtus és Girolamo minden erejüket felhasználták arra, hogy Romagna területén a pápa fennhatósága alatt álló önálló hercegséget hozzanak létre az unokaöcs uralma alatt. A képről lemaradt Sixtus udvarának egyik fontos tagja, Pietro Riario, aki a pápa külpolitikájáért felelt. Róma leggazdagabb nemesei közé tartozott, és a városban Sixtus mellett ő uralkodott. Hirhedt volt erkölcstelenségéről, de mindezért korai halálával fizetett meg. Raffaele Riario az ő helyét foglalhatta el.

Sixtus itáliai terveit és legfőképpen a pápa növekvő befolyását a környező államok nem nézték jó szemmel. Az egyházfő megerősítette a szilárdan a pápa fennhatósága alatt álló területek erődeit, sőt újakat építtetett. A pápa uralma alatt álló hercegségek élére saját rokonait nevezte ki, de korántsem akarta abbahagyni a terjeszkedést. Sixtus Giovanni nevű unokaöccsét hozzáadta Urbino hercegének, III. Federico da Montefeltro lányához. Az idős herceg halála után a della Rovere család uralkodott Urbino felett egészen 1631-ig. De a pápa nem riadt vissza a kissé erőszakosabb területszerzésektől sem. A Medici család egyike volt Itália befolyásos családjainak, akik nem akarták tétlenül végignézni a pápa térhódítását. 1478-ban Raffaele Riario bíboros, Girolamo Riario és Sixtus Firenze uralkodó nemesi családja ellen szőtt összeesküvést. A Mediciek hatalmának megdöntéséhez Girolamo szövetkezett a firenzei Pazzi családdal, akikről a történelembe Pazzi-összeesküvésként vonult be a Mediciek ellen elkövetett merénylet. A tervek alapján a firenzei nemes család vezetőit a firenzei dómban akarták lemészárolni. Giuliano de'Medicit az összeesküvők megölték, de Lorenzo megmenekült és hamar véget vetett a felkelésnek. A Pazzik pártján álló pisai érseket másnapra a firenzei Palazzo della Signoria falára kötötték fel, ezzel üzenve Sixtusnak. A pápa bosszúból interdiktum alá helyezte a várost és a Medicieket és két éves háborút indított el Toszkána ellen.

Sixtusnak nagy szerepe volt a Ferraraért kirobban háborúban is. A pápa szemet vetett a határain túl fekvő városra és annak területeire. Hogy megbontsa a környező államok békéjét, arra bátorította Velencét, hogy támadja meg a várost. 1482-ben megindult a háború Ferrara birtoklásáért. De az itáliai harcnak már sokkal nagyobb tétje volt a háborús felszín mögött. A Velencei Köztársaság és Sixtus egyaránt saját érdekeiért küzdött, de hamar szövetségre lépett ellenük a legtöbb itáliai fejedelemség. A milánói Sforzák, a Mediciek és a nápolyi uralkodó is a ferrarai I. Ercole d'Este pártjára állt. A szövetség célja az volt, hogy meggátolja a pápa túlzott hatalmát. A szövetségesek végül fölénybe kerültek, és kényszerítették Sixtust, hogy ítélje el Velencét, és vessen véget a küzdelemnek. 1483-ban a pápa interdiktum alá helyezte Velencét. Mindemellett két várost a pápa sikerrel csatolt a Pápai Államhoz: Forlìt és Imolát.
Sixtusnak a későbbi korokban többen is rossz emlékét akarták kelteni. Politikai ellenfelei, akik csak a della Rovereék dinasztikus kiépítőjét látták benn vitathatatlanul hajlottak a pápa emlékének befeketítésére. Főként a Rómából elűzött Colonna-család volt erre hajlamos. De egyben mindannyian egyetértettek. IV. Sixtus kiemelkedő szerepet játszott abban, hogy Róma visszanyerje igazi székesvárosi kinézetét, és gazdagodjon olyan kiváló reneszánsz alkotásokkal, amelyek évszázadokon keresztül egyedi vonzerőt adtak a városnak. A pápa jóvoltából Róma új utakat, tereket, templomokat, erődöket, hidakat és vízvezetékeket kapott. Ez utóbbi közül az egyszer már felújított Aqua Vergine kapja újra a főszerepet, amely Sixtus nyomán újra életre kelt, és ekkor nevezték el ezt a vezetéket Trevi-kútnak. Ebben az időben újult meg a város harminc temploma, köztük a San Vitale vagy a Santa Maria del Popolo. Hét új templomot építtetett szerte a városban. Sixtus egyik legnagyobb és legzseniálisabb városrendezési terve az ókori Rómát kötötte össze a Vatikánnal. A legnagyobb utcák az antik kor óta először új burkolatot kaptak. Sixtus kitiltotta a Capitolium lábától a vásárokat, és széles utakat valamint parkokat alakított ki a város szívében.

Mind a mai napig a város ékességei közé sorolható az a három építmény, amely a nevét viseli. Az egyik a Via Sistina, amelyet később Borgo Sant'Angelonak neveztek el, egy széles utca volt, amely az Angyalvárat kötötte össze a Vatikánnal. Ez az út volt az egyike, amely összeköttetést biztosított az antik emlékek és a pápai kúria épületei között. A második a Ponte Sisto, avagy a Sixtus-híd, amely az első olyan híd volt a Tiberis felett, amelyet nem az ókorban építettek fel. A harmadik pedig mind közül méltán a legismertebb: a Sixtus-kápolna. A negyven méter hosszú, 14 méter széles és 18 méter magas kápolna 1483-ra készült el. A falakat ekkor még hat-hat festmény díszítette, amelyek Pinturicchio, Botticelli, Ghirlandaio, Perugino, Roselli és Signorelli művei voltak. Michelangelo mennyezet-freskói későbbi korok emlékei. A két oldalon elhelyezkedő festmények Mózes és Jézus életének nevezetes eseményeit örökítik meg.
Az építkezés és a művészeti alkotások mellett Sixtus igyekezett bővíteni a vatikáni ókori gyűjteményt. Az antik Róma legcsodálatosabb szobrai kerültek a Vatikán tulajdonába pontifikátusa alatt. Ugyanakkor más művészeti ágak is vonzották a pápa érdeklődését. Az irodalom és a költészet iránti rajongása a Vatikáni Könyvtárnak is nagy jelentőséget adott, sőt ekkor alapult meg a Vatikáni Levéltár őse is. A pápai udvarba hívatta a kor legkiválóbb zenészét, Josquin des Prez-t. A legkülönbözőbb tudományok támogatójaként is tisztelték Sixtust. Több tudóst is alkalmazott, hogy vizsgálják felül a Julianus-naptárat. Legnagyobb figyelmet az orvostudományra irányította. Pápai bullában adott engedélyt a püspököknek arra, hogy a bűnözők illetve az ismeretlenek holttestét adják át az egyetemeknek, ahol felboncolhatták a testeket. Ezzel az európai orvostudomány jelentős fejlődéséhez járult hozzá.

A sors különös fintora, hogy egy pápa történetének leírásakor a krónikák csak elvétve tartalmaznak olyan rendelkezéseket, amely magára a katolikus egyház szervezetére vonatkozna. Ez is azt mutatja, hogy a pápák szerepe egyre inkább eltolódik a spirituális egyházi vezetők felfogásától, és egyre jobban közelít egy dinasztikus uralmat kiépítő világi uralkodóhoz. Sixtus pontifikátusa során tehát alig találkozunk egyházi döntésekkel. 1478-ban pápai bullában hozta létre Sevilla központtal az egyesített Spanyolország inkvizícióját. II. Ferdinánd, aragóniai király és Izabella, kasztíliai királynő 1479-es házassága révén újra egyesült az Ibériai-félsziget két jelentős állama. Az összeolvadó államok között nagyon úgy tűnt, hogy egyedül az egyházhoz való ragaszkodás az egyedüli közös pont. Ezért Ferdinánd ragaszkodott az erős pápai támogatáshoz, és egy mindenek fölött álló komoly inkvizíció felállításához. A spanyol inkvizíció egész Európában elrettentő példaként szolgált, ezért Sixtus 1482-ben formálisan elítélte azt. Valójában azonban nem bánta, hogy az általa gyűlölt eretnek irányzatok ellen olyan keményen fellép.
1475-ben még elődje bullájának eleget téve megrendezte a Szentévet Rómában. A hatalmas eseményen bűnbocsánatot és minden egyéb lelki támaszt pénzért lehetett megvásárolni, amely hatalmas vagyont hozott a Vatikán konyhájára. Ekkor vezette be december 8-ára a Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepét.

A vitatott pontifikátus után végül 1484. augusztus 12-én halt meg Rómában. Testét a Szent Péter-bazilika őrzi egy reneszánsz pápához méltó bronz síremlékműben. Az Antonio Pollaiulo által kiöntött remekmű tetején a pápa élethű fekvő mása látható. A sír szélén faragott nőalakok személyesítik meg a művészeti és tudományos ágakat. A nyelvtant, retorikát, aritmetikát, geometriát, zenét, festészetet, asztronómiát, filozófiát és teológiát. Mindegyik allegória kezében tölgyfaág látható, amely a della Rovere család címernövénye, ugyanis olaszul a rovere tölgyet jelent.

IV. Sixtus halála után a bíborosi kollégium harminckét tagot számlált, akik közül mindössze hárman kerültek a bíborosok közé II. Pál pontifikátusa előtt. Közéjük tartozott III. Callixtus pápa két unokaöccse, Rodrigo és Ludovico Borgia, valamint egy Piccolomini, II. Pius pápa rokona. Hat olyan kardinális foglalt helyet a szent kollégiumban, akiket Pál nevezett ki, és a fennmaradó huszonhárom bíborosnak Sixtus adta át a palliumot. Az erőviszonyok a megosztott kollégiumban túlságosan is kiegyenlítettek voltak. Sixtus erős utódokat hagyott maga mögött, így a della Roverék saját pártot alakítottak a bíborosi testületben. A Borgiák is idejében észbe kaptak, és a néhai egyházfő unokaöccseivel szemben a Borgia család is több kardinálissal fogott össze.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
II. Pál (211.)
  2009-06-23 08:55:26, kedd
 
  II. Pál néven lépett trónra a történelem 211. pápája. A velencei születésű Pál a humanizmus és az éledő reneszánsz korában foglalhatta el a legfőbb egyházi trónust. A polihisztor költő-pápa, II. Pius után Szent Péter örökét egy olyan ember foglalhatta el, aki a humanista filozófia ellensége volt. Ez nem is véletlen, hiszen a bíborosok kollégiuma a konciliarizmus elnyomása miatt elégedetlen volt II. Piusszal, és ezért egy olyan kardinális tettek meg utódjának, aki teljesen ellentétes elveket vallott a néhai egyházfővel. De Pál tipikus velencei volt. Önimádó, számító és furfangos. Ezek a tulajdonságai később több belső összetűzéshez is vezettek a kúrián belül. Az előző negatív jelzők mellett azonban kivételes éleslátás, politikai ügyesség is vegyült jellemébe, amely szintén sokat számított pontifikátusa során.

1417. február 23-án látta meg a napvilágot eredetileg Pietro Barbo néven a gazdag kereskedőállam, a Velencei Köztársaság szívében. Apját Niccolo Barbonak nevezték, aki Velence egyik legősibb nemesi családjának feje volt. A Barbo család több dózsét is adott a köztársaság számára. Niccolo Polixena Condulmert vette feleségül, aki IV. Jenő pápa testvére volt. A kiváló családi háttérrel rendelkező Pietro elsőrangú neveltetésben részesült. Apja mindenképpen azt szerette volna, hogy az ifjú Pietro a gazdasági életben találta volna meg a helyét. Éppen ezért a kereskedelemre fókuszálva kezdték meg taníttatását. Azonban a korabeli iskolák leginkább az egyház szárnya alatt tanítottak, így Pietro az üzleti oktatás mellett kiváló teológiai alapokra is szert tett. Amikor IV. Jenő 1431-ben elfoglalta a pápai trónt, nagy befolyással volt unokaöccse további fejlődésére. Jenő a pápák között is kiemelkedő nepotizmussal akarta ellenőrzése alá vonni az Egyházi Államot, ezért a legtöbb kulcspozícióba rokonait emelte. Pietro egyházi karrierje tehát igen dinamikusan kezdődött. Jenő trónralépése után röviddel Bologna archidiakónusának nevezte ki, majd hamarosan Cervia és Vicenza püspöke lett. 1440-ben diakónusi rangon bíborossá szentelték, majd kiváló jelleme és nagylelkűsége miatt Velence bíborosának tették meg. Így vált a pápaválasztó bíborosi testület teljes jogú tagjává. IV. Jenő, V. Miklós és III. Callixtus alatt is több küldetést bíztak rá külföldön, amelyeket mindig teljesített. Így a kollégium egyik legbefolyásosabb tagjává vált. II. Pius uralkodása alatt azonban a pápa ellenzékébe vonult, és így kissé háttérbe is szorult, amely Pius 1464-ben bekövetkezett halála után még előnyére is vált

A II. Pius politikájával elégedetlen bíborosok egy teljesen más jellemmel rendelkező egyházfőt akartak a pápai trónusra. A Pius halála után Rómában összeülő konklávé augusztus 30-án Pietro Barbot választotta meg egyhangúlag a legfőbb katolikus hivatalra. Pietronak a választások előtt esküt kellett tennie a bíborosi kollégiumnak, miszerint pápaként visszaszorítja majd a nepotizmust, a törökök ellen hadjáratot indít és mindenekelőtt egyetemes zsinatot hív össze. Miután minderre Barbo kardinális ígéretet tett, szeptember 16-án a Szent Péter-bazilikában II. Pál néven megkoronázták.

Az új egyházfő hamar kiábrándította a bíborosi kollégiumot. A kánoni jogra hivatkozva kijelentette, hogy a választás előtt tett ígéreteit nem köteles megtartani. A Vatikánban berendezett pápai kúria is lassan felvette új gazdájának ritmusát és elveit. Pál alig tartott meghallgatásokat, ezért a bíborosok és más számára is szinte megközelíthetetlen volt. Nem különösebben rajongott a humanista gondolatokért, egyáltalán nem volt emberközpontú. Mégis a pompát és a művészetet őszintén szerette és csodálta. Elődeitől mindösszesen csak abban különbözött, hogy a művészetet az ember nélkül szerette. II. Pál pontifikátusa alatt alakult ki a reneszánsz egyházra jellemző külső pompa és fényes hagyományok. A drága udvartartás mellett Pál az egyházi ceremóniákat is kimagasló fényűzésben rendezte meg. Ennek fontos következményei is voltak, ugyanis az egyszerű emberek számára a művészet, a humanizmus és más értékek az egyház közvetítésével váltak elérhetővé. A szabadidő tulajdonképpen az egyházi ünnepeken múlott. Ez jelentette a tömegek szórakozását, legnagyobb élményét. A Pál által életre hívott fesztiválok és csillogó felvonulások tehát nemcsak a pápa személyes kultuszát emelte a rómaiak és az itáliaiak szemében, hanem a művészet is szélesebb körben vált ismertté és kedveltté. 1470-ben kiadott bullájában elrendeli a Szentév huszonöt évenkénti összehívását, amely szintén az egyházi ünnepek szaporítását szolgálta. Az antik emlékek sem maradtak ki Pál szemléletéből, és ekkor vált igazán jelentőssé a vatikáni kincstár ókori gyűjteménye. Elrendelte az ókori épületek és szobrok felújítását és kijavítgatását. Ő építtette fel a Szent Márk- palotát, amely ma a Palazzo di Venezia nevet viseli. Többször is segélyt és alamizsnát osztott a szegények között. A népszerű egyházfő tehát Róma lakóira bátran támaszkodhatott, amelyre igen nagy szüksége is volt, ugyanis a bíborosi testület és a kúria gyakran szembeszállt Pál politikájával és döntéseivel.
II. Pál pontifikátusa az egyházfői önkényuralom kiépítésének egyik fontos határköve volt, amely együttjárt a bíborosok megnövekedett hatalmának visszaszorításával. A pápa alaposan megnyirbálta a kúria és a bíborosok jövedelmeit és jogait. 1466-ban úgy rendelkezett, hogy feloszlatja az Abbreviáriumot, amely a pápai kúria hivatalos okiratait és más közleményeit fogalmazta meg. Emellett korlátozta a Római Akadémia szabadságjogait is, és jelentősen csökentette a kardinálisok bevételeit, valamint kíméletlen harcot indított a szimónia ellen. A megcsappant bíborosi és kuriális jövedelmek azt is jelentették, hogy a Rómában élő művészekhez sokkal kevesebb megrendelés futott be. Nem csoda hát, hogy a humanista művészek Pál ellen fordultak. A bíborosok által is bátorított humanisták egyik vezéregyénisége Bartolomeo Platina lett, aki az akadémia és az Abbreviárium tagja is volt. Platina az egyetemes zsinat összehívását követelte, mire Pál az Angyalvárba záratta a lázongó humanistát. Később Platina kiszabadult, de 1467-ben a pápa elleni összeesküvés vádjával ismét börtönbe került. A pápai főhatalom Pál uralkodásának idején nem talált komoly ellenfélre, és a belső konfliktusok ekkor még nem törtek a felszínre. Ennek nagy szerepe volt abban, hogy Pálnak valóban sikerült maga mellé állítania a tömegeket. Pedig valójában a korabeli krónikák úgy írnak az egyházfőről, mint aki magán kívül senkiért sem rajong. Politikájában és művészetpártolásában is megjelenik ez az egocentrikusság. Pál megrendeléseiben csak magáról készíttetett képeket, és minden döntését eredendően jónak és igazságosnak tartotta.

Pál nagy felháborodást okozó belső átalakításai a pápai hatalom megszilárdítása miatt kerültek napirendre. Ugyanez a törekvés hajtotta a pápát a Vatikán külpolitikájában is. Pál jövőbe tekintő politikus volt, és több olyan eseményt is belátott, amelyet elődjei képtelenek voltak. Elsőként rájött, hogy a Pápai Állam megerősítése létfontosságú az egyházfő világi befolyásának megtartásához. Rájött, hogy erős pápai uralom nélkül a szomszédos államok különböző indokokkal le fogják rohanni az egyházi állam területét. Ausztria, Franciaország és Aragónia nem is titkolta túlzottan ezen vágyát. Éppen ezért Pál erős kézzel látott neki a szétzilált közép-itáliai állam összefogásához. Leginkább Anguillara grófjait kellett seregével legyőznie. A grófok rablóhadakat toboroztak és fosztogatták az állam városait, ráadásul rendszeresen elrabolták a pápai adókat is.

A másik nagy felismerése a török elleni harc stratégiájának átértékelése volt. Rájött, hogy a keresztes hadjáratok kihirdetése a rendi monarchiák által uralt Európában már hatástalan. A keresztény államok pusztán a hit miatt már nem fognak összefogni a hódító iszlám ellen. Ezért úgy gondolta, hogy a pápák legfőbb feladata a közvetlen veszélyben élő államok erkölcsi és főleg anyagi támogatása. Pál kúriája Hunyadi Mátyás Magyarországával és Kasztrióta György Albániájával tartotta fenn a legintenzívebb kapcsolatot. Valóban nagy összegek vándoroltak a két uralkodóhoz, a pápai kincstárból. Pál külpolitikájában Podjebrád György, Csehország királya játszotta a másik főszerepet. A Pius alatt megkezdődött tárgyalásokat Pál idején folytatták. György király minden pápai ellenkezés mellett támogatta a huszitizmus enyhébb változatát. Országában nem akarta semmisnek nyilvánítani a bázeli megegyezést, amit az egyház elítélt. De amíg Pius enyhébb eszközökkel, sőt kicsit hiszékenyen bánt a cseh uralkodóval, Pál keményebb ellenfélnek bizonyult. A pápa a római egyházi bíróság elé idézte meg Podjebrád Györgyöt, és amikor az nem jelent meg az egyházfő színe előtt, 1466 decemberében egyházi átokkal sújtotta a királyt, és minden alattvalóját felmentette a Györgynek tett eskü alól. Mátyás, magyar király a pápai kiközösítést kihasználva a megüresedett cseh trónért indult. Pál támogatta harcában, és hamarosan az ország jelentős részét birtokába is vette.
Pált a korbaeli krónikások az eretnek tanok ádáz ellenségeként is ábrázolják. Németországban és Franciaországban kíméletlen hadjáratot indított az elfajzott tanok kiirtására. Emellett több követet is küldött Oroszországba, hogy megpróbálja rábírni az északi államot a római kereszténységre.

Pál 1470-ben még tanúja volt annak, hogy a törökök kezére kerül Negropontosz szigete. A betegség ekkor már eluralkodott rajta, és végül 1471. július 26-án örökre lehunyta szemeit. Pál pontifikátusa során sok ellenséget szerzett a humanista felfogású művészek és írók között éppen úgy, mint a bíborosi kollégiumban vagy a kúriában. Ezért halála után kíméletlen lejáratókampány indult meg emléke befeketítése érdekében. A legnagyobb hangadó természetesen a börtönéből végül kiszabadult Platina volt, aki több gúnyiratot is készített Pálról. Leggyakrabban önimádását túlozták el. Így például elterjedt, hogy Pál annyira beleszeretett önmagába, hogy egy időben a Formosus nevet akarta felvenni uralkodói névként, amely latinul helyeset, jóképűt jelent. Egyes bíborosok pedig Maria Pietissimának gúnyolták, mert állítólag minden nehezebb döntésnél elsírta magát. Mások szerint ez a név éppen azért illette meg őt, mert minden ruhája különleges kifinomultsággal volt elrendezve, akár egy nőn. Ismeretlen írók tovább is mentek az önimádásnál. Úgy írtak Pálról, mint aki "antik könyvek, kincsek szobrok és csinos fiúk gyűjtője volt". A pápa homoszexuális beállítottságára azonban nincsenek valós bizonyítékok, ugyanúgy mint a többi rágalomra sem.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
II. Pius (210.)
  2009-06-23 08:53:22, kedd
 
  II. Piusz (Pius) uralkodói nevet felvéve lépett a katolikus egyház legfőbb hivatalába a történelem 210. pápája. A történelem lapjaira Pius is reneszánsz egyházfőként vonult be. A viszonylag fiatalon megválasztott pápa a humanizmus korának eszményképe volt. Igazi polihisztor, a régészet és a művészet pártolója, és mindemellett az emberi élet elkötelezett híve. Személyében a kor egyik legkiemelkedőbb humanista figurája lépett az egyház trónjára, amelyet a reneszánsz Itália nem győzött dicsőíteni. És valóban a több tudományhoz is kiválóan értő Pius hamar megtalálta helyét a kléruson belül is. Bíborosként, és később pápaként tiszteletet vívhatott ki magának, bár pontifikátusa csak néhány esetben hozott igazi áttörést. Uralmának középpontjában a törökök elleni keresztes hadjárat megindítása szerepelt. Az iszlám európai kiirtása mellett Pius a konciliarizmust is határozottan zárta le.

Eredetileg Enea Silvio de'Piccolomini (vagy latinul: Aeneas Sylvius Piccolomini) néven látta meg a napvilágot 1405. október 18-án a Sienához tartozó kicsiny Corsignano városkában. A modern kor életrajzkutatói számára is a reneszánsz pápaság egyik eszményképeként él a későbbi pápa, ugyanis mind a mai napig ő az egyetlen olyan egyházfő, aki megírta saját életrajzát. Ebből tudjuk azt is, hopgy apját Silvio de'Piccolomininek nevezték, anyja pedig a Vittoria Forteguerra nevet viselte. A tizennyolc gyermeket nevelő család nem volt egyszerű helyzetben. A nemesi Piccolomini név gazdagsága Enea születésekor már csak régi káprázat volt. Az egykori sienai család elszegényedett, és maga művelte birtokait Corsignano környékén. Enea született meg elsőként a családban, így neki bőven kijutott a ház körüli mezőgazdasági munkából. Ugyanakkor élénk érdeklődést mutatott a tudományok iránt. Az egyház közvetítésével sikerült is némileg megalapoznia későbbi tudását. A városka plébánosa megtanította néhány alapvető dologra, ami után tizennyolc évesen elhagyta a családi fészket, és beiratkozott a Sienai Egyetemre. Lázas szorgalommal vetette bele magát a tanulásba, és hamar képzett teológus vált belőle. A Toszkánában egyre nagyobb táborra találó humanizmus Eneát is megérintette. Barátai lebeszélték arról, hogy szerzetesnek vonuljon, és hamarosan Firenzébe utazott, hogy közelebbről megismerkedjék a kor dicsőített költőivel, íróival és minden művésszel, aki akkoriban az emberközpontúságot, és hamarosan a reneszánszt hirdette mind a fizikai, mind a lelki dolgok terén.

Saját bevallása szerint ez az időszak a testi érzékek időszaka is volt. A teológiát szabadon értelmező Enea tivornyáról tivornyára járt, de családja hamar véget vetett ennek az életnek, és visszahívták Sienába. Az egyetemen jogot tanult, majd hamarosan a város katedrájának egyik legjelesebb képviselőjévé vált. 1431-ben a városba érkezett Fermo püspöke, Domenico Capranica, akinek nagy szerepe volt abban, hogy Enea elinduljon hosszas karrierjén. A püspök titkárának fogadta, majd megkérte, hogy kísérje el Bázelbe, az egyetemes zsinatra.
A zsinat 1432-ben nyílt meg és az újonnan megválasztott IV. Jenő elnökölt rajta. A konciliarizmus és a pápai hatalom legnagyobb csatája zajlott a zsinaton, amelyen Enea is a bíborosok és püspökök mellé állt, akik a pápával szemben a zsinati hatalom elsőségét hirdették, a rendi monarchiává szerveződő európai államok mintájára. A Capranica püspök mellett küzdő Enea nem tartott nagyhatású szónoklatokat a zsinaton, és nem is játszott igazán fontos szerepet. A zsinat méltóságainak kegyeit azonban sikerült elnyernie. Éppen ezért a zsinat megnyitása után pár hónappal elhagyta Capranicát, és a gazdag Albergati bíboros szolgálatába állt. A kardinális oldalán több zsinaton is részt vehetett Enea, ami megnövelte ismertségét és gyakorlottságát is. 1435-ben részt vett az Arrasban megtartott gyűlésen is, ahol Franciaország és Burgundia békeszerződést kötött.

A sikeres politikai találkozó után Albergati egy titkos küldetést bízott Eneára, aki ezután Angliába és Skóciába utazott. A részletesen leírt életrajz homályba burkolja a brit szigeteken tett látogatását. Céljairól semmit sem jegyzett fel, mindössze titkos voltát hangsúlyozta. A hajóút rendkívül veszélyes volt leírása szerint, és miközben célja felé tartott, esküt tett rá, hogy amennyiben túléli az utat, gyalog vág neki a skót tengerpartról az első Szűz Mária kegyhelynek, hogy lerója háláját. A hajó végül a skót Dunbar partjainál tette partra, ahonnan mezítláb valóban el is indult a tíz mérföldnyire fekvő Whitekirk felé, hogy beváltsa esküjét. Az átfagyott, köves, téli hegyvidéken átvezető út alaposan meggyötörte. Ekkor kapta el először a lábfájás, később a köszvény, amely egész életében végigkísérte.

A kalandos utazás végeztével Enea visszatért Bázel városába, annak ellenére, hogy Albergati bíboros már nem tartózkodott az egyre vadabb eszméket valló zsinaton. Úgy tűnik a titkos küldetés után Enea már kellően megerősödött, hogy egyedül is megállja a helyét a klérus soraiban. A zsinatot Enea valósággal felrázta. Kiváló szónoklatai és beszédei mind a konciliarizmus mellett próbálták meggyőzni a zsinatot. Ekkor foglalt először nyíltan állást IV. Jenővel szemben. A művelt humanista klerikus hamarosan a bázeli események egyik legfőbb figurájává vált. Bázelben több barátra is szert tett, akikkel gyakran ültek le beszélgetni a humanizmus felszabadult szellemében. Később ez odáig vezetett, hogy Enea rendszeresen összejárt bázeli barátaival, és tivornyákon vettek részt. A buja életvitel szenvedélyét sem csillapította, és két törvénytelen gyermeke is született. Az egyik még Skóciában, a másik pedig Strasbourgban. A mértéktelen életet Enea nem szégyelte, és az emberi értékeket magasztalta ebben az életvitelben is. Később pápaként sem mondott le gyermekeiről, és maga mellé vette őket a pápai palotába. Igaz ekkoriban még nem volt pappá szentelve.
A zsinat és Jenő között 1439-re annyira elmérgesedett a viszony, hogy a bázeliek törvénytelennek nyilvánították a pápa megválasztását, és éppen ezért új konklávét hívtak össze Bázelban. Hiába próbálta lebeszélni a pápaválasztásról több európai hatalom is a zsinatot, Enea vezetésével a konciliarista zsinat 1439-ben megválasztotta Savoya hercegét, VIII. Amadeust egyházfőnek, aki felvette az V. Félix pápa nevet. Az új pápa Eneát nevezte ki újjáalakuló kúriájának titkárává. A nagy befolyás azonban elmaradt, sőt mi több Enea kellően átgondolva Félix lehetőségeit, végül megpróbálta lebeszélni az ellenpápát trónjáról. A Lausanne-ba átköltözött zsinat előtt is kijelentette, hogy értelmetlen a római egyházfő elleni harc továbbfolytatása. De Félix nem volt hajlandó lemondani trónjáról, így Enea fogta magát és tovább állt. Erre kiváló lehetőséget nyújtott az 1442-ben Frankfurtban összeülő birodalmi zsinat. Az új ismerettségek nyomán, az akkorra már európai hírre szert tett Enea könnyedén az új császár, III. Frigyes kegyeibe férkőzött. Az uralkodó költői babérkoronával ismerte el Enea tehetségét, és meghívta udvarába. Így november 11-én Félix egykori titkára Frigyes udvarával együtt Bécsbe utazott, ahol kiváló barátságot kötött Kaspar Schlick kancellárral. A kancellárián titkárként dolgozott éveken keresztül, és a komoly feladat, valamint a császár diplomáciája hamar megkövetelte Eneától, hogy gondolja át kapcsolatát a római kúriával. 1445-ben hivatalos ügyben érkezett meg Rómába, ahol tárgyalt IV. Jenő pápával is. Enea teljes bűnbocsánatot kért, és megígérte, hogy közvetít az ellenpápa és Jenő között. Ezekre az ígéretekre Jenő feloldotta a korábban Eneára kirótt egyházi átkokat.

A keresztény egyházhoz való csatlakozás szinte egy csettintésre kicserélte Enea életfelfogását. A művészetek és a humanizmus kedvelője ezentúl igazi szent életmódot folytatott. A hosszú böjtnek meg is volt a haszna, 1446 márciusában Viennában aldiakónusnak szentelték fel. A német hercegek és Jenő között többször is sikerrel közvetített, ezért hamar a Laterán egyik legbennfentesebb alakja lett. A kiváló szolgálatokat a Szentszék nem felejtette el, és az 1447-ben trónra lépő V. Miklós pápa egyik első intézkedéseként Eneát felszentelte Trieszt püspökének. Miklós uralma alatt sikerült végleg megtörnie a zsinati elv mellett kardoskodó német fejedelmeket, és nagy szerepet vállalt a bécsi konkordátum aláírásában. Ennek elismeréseként 1450-ben Siena püspöki székét is megkaphatta. Itália legtiszteltebb klerikusa volt. A nép és a nemesség rajongott érte, hiszen Enea igazi mesterműveket alkotott az irodalomban, és emellett majdnem minden művészeti és tudományos ághoz értett. Egyházi berkekben is elismerték teljesítményét. 1450-ben Frigyes bizalmas feladattal küldte Portugáliába, ahol Eneának kellett megnyernie Eleonóra, portugál hercegnő kezét Frigyesnek. A sikeres utat követően a császár Csehországba küldte, hogy a husziták vezérével állapodjon meg a békében. Enea találkozott Podjebrád Györggyel, akivel jó feltételek mellett kötött egyezséget. 1452-ben Frigyessel együtt Rómába érkezett, hogy részt vegyen a német király császári koronázásán. Három év múltán, 1455-ben érkezett újra Rómába, hogy biztosítsa Frigyes támogatását az új egyházfőnek, III. Callixtusnak. Frigyes, és V. László, magyar király is támogatta Enea bíborosi kinevezését, de Callixtus csak a családja között kiosztogatott rangokat követően volt hajlandó Eneával foglalkozni. Végül 1456. december 18-án megkapta a bíborszínű kalapot.
1458. augusztus 6-án meghalt III. Callixtus, és a bíborosok szent kollégiuma Rómába gyűlt, hogy megválassza a megüresedett egyházi trónus új fejét. Az augusztus 10-én összeülő konklávé egyik legesélyesebb jelöltje a francia Rouen kardinálisa volt, aki gazdagsága és befolyása mellett kiváló jellemmel rendelkezett a szent hivatal betöltéséhez. Mindemellett Enea ellenezte a francia bíboros megválasztását, azon egyszerű okból, hogy saját magát sokkal alkalmasabbnak tartotta a hivatalra. A korabeli Itália légkörére jellemző volt, hogy egy humanista egyházfő mérhetetlen népszerűséget hozhatott az egyháznak. Többek között ennek is nagy szerepe volt abban, hogy hosszas vita után végül augusztus 19-én a kollégium őt választotta meg Szent Péter trónusára. Enea felvette a II. Pius uralkodói nevet.

A választás híre lázba hozta az egész reneszánsz világot. Pius személyében egy igazi humanista emberideál lépett fel az egyház legmagasabb hivatalába. A koronázás kirobbanó ünneplés volt, amelyre egész Itáliából özönlöttek a tudósok és művészek. Piust a római származású Colonna bíboros koronázta meg, ezzel is jelezve az örök város rajongását új ura felé. Az új egyházfő a rajongás ellenére nem sokat tartózkodott Rómában. Pontifikátusának központi elemévé egyértelműen a keresztes háború megindítását tartotta. A törökök kiűzésére tett első erőfeszítése humanista filozófiájából lépett a valóság mezejére. 1458. október 13-án kihirdette a Vocabit nos Pius kezdetű bulláját, amelyben úgy vélekedett, hogy a törökök okozta válságot egy olyan fejedelmi kongresszussal lehet megoldani, amelyen részt vesz a keresztény világ minden uralkodója és világi hatalmassága. A kongresszust Mantovába hívta össze 1459. június 1-jére. Pius lelkesedése minden képzeletet felülmúlt. A nagy gyűlés előtt újabb bullát adott ki, amelyben elrendelte egy újabb lovagrend megalapítását. A Betlehemi Miasszonyunk rend a törökök elleni harc egyik fő sarokköve lehetett volna a pápa terveiben, amelynek székhelyéül Lemnosz szigetét jelölték meg. A történelem mélyen hallgat ennek a lovagrendnek a későbbi sorsáról. Az sem valószínű, hogy végül megalakult a Betlehemi Miasszonyunk-rend. Mindenesetre nagy Pius nagy hévvel és tervekkel teli érkezett meg Mantovába nyár elején. A korabeli írók és művészek legnagyobb megelégedésére kiváló beszédet tartott a kongresszus nyitónapján, az egyetlen probléma az volt, hogy azt nem sokan hallották. Az egyházfő hívó szavára szinte egyetlen jelentős politikai hatalom sem felelt. A koronás fők teljes közönye miatt Pius tervei kudarcot vallottak. A pápának rá kellett döbbennie, hogy a régi lovagkor ideje végleg leáldozott. Egyedül Németország ajánlott fel jelentősebb létszámú sereget a keresztes hadakba, és a jelenlévők beleegyeztek egy három éves törökellenes hadjáratba, de végül az ígéretek szertefoszlottak, és nem vált valóra semmi. szeptember 26-án Pius csalódottan zárta le a kongresszust.
A kudarc után szülőföldjére, Sienába tért vissza, ahol önéletrajzában leírta, hogy a vidéki élet gyönyörűségeibe burkolózva elmélkedett a törökök elleni hadjárat további lépésein. Itt született meg az a lehetetlen ötlet is, hogy levelet küldjön a szultánnak. A pápa 1461-ben II. Mehmed szultánt megkérte, hogy vegye fel a kereszténységet és azt tegye államvallássá birodalmában. Cserébe elismeri őt a bizánci császárok örökösének, és császárrá koronázza Konstantinápolyban. A derűlátó humanizmus szülte békéltető ötlet természetesen kudarcba fulladt.

Végül Pius reményei évek múltán újjáéledhettek, ugyanis a törökök újabb hadjáratokat indítottak Európa felé. Ez felpezsdítette a közvetlen veszélybe került Magyarország és a Velencei Köztársaság érdeklődését is egy hadjárat iránt. Pius újult erővel fogott bele a hadjárat szervezésébe. 1463-ban a pápai követek elérték, hogy Hunyadi Mátyás magyar király rettegett fekete serege összhangban a velencei flottával támadásba lendüljön. Pius egy konzisztóriumon kijelentette, hogy az egyesült velencei és pápai flották élére személyesen akar állni. De a megtört, agg egyházfő váratlanul meghalt, és vele együtt a hadjárat összetartója szállt sírba. A török hadjárat tehát ezúttal is elmaradt.

Mielőtt Pius elfoglalta volna a pápai trónt, többször is járt követként Csehországban, ahol a huszita tanok még mindig vad fenyegetést jelentettek az egyháznak. A későbbi reformáció előhírnökeit a pápaság intézménye nem nézte túl jó szemmel, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy elfojtsa a huszitizmust. Ebben III. Frigyes császár is segítségére volt a pápai hatalomnak. Pius a Csehország uralkodójává megválasztott Podjebrád Györggyel már korábban is tárgyalt az ország vallási ügyeinek rendezéséről. Pápaként ez a kapcsolat még nagyobb súlyt kapott. A furfangos uralkodóként megismert György királyi rangjához kellett az egyház elismerése. Éppen ezért a cseh uralkodó titkos szerződést kötött Piusszal, aki a koronázásért cserébe azt kérte, hogy tegyen esküt a római egyházzal való egyesülésre, és a bázeli engedmények visszavonására. Podjebrád György megfogadta, hogy semmissé nyilvánítja a bázeli paktumot, amelyben a zsinat többek között engedélyezte a cseheknek, hogy két szín alatt áldozzanak. De György sohasem gondolta komolyan a titkos szerződésben tett ígéreteit. A becsapott egyházfő viszont bátran támogatta a cseh uralkodó törekvéseit, és befolyásával a cseh király uralma alá helyezte Boroszló városát is, amely ellenezte a huszitizmust. A területszerzések után már György sem rejtette véka alá igazi álláspontját. 1461-ben kihirdette országa népének, hogy megtartja a bázeli pontokat. Pius ekkor döbbent rá, hogy átverték, és azonnal Rómába hívatta a cseh királyt. Hosszas halogatás után végül 1462-ben érkezett meg a cseh követség az örök városba. Podjebrád nem volt hajlandó lemondani a bázeli kiváltságokról, sőt, azt követelte, hogy a pápa is ismerje el a paktum pontjait. A tárgyalások Pius halála miatt abbamaradtak.

Pius pontifikátusa során sohasem mondott le a törökök ellen indítandó háború víziójáról. A Mantovába összehívott kongresszus mellett igazán nagy erőfeszítéseket tett a keresztes seregek összefogására. 1461-ben Rómába kellett utaznia, hogy a Tiburzio de Maso vazatte nemesi felkelést elfojtsa, és a Pápai Állam nagy részén is szükség volt az egyházfő seregének beavatkozására. A nagyrészt helyreállított itáliai béke mellett Piusnak sikerült tárgyalóasztalhoz ültetnie Hunyadi Mátyást, magyar királyt és III. Frigyes császárt. Európa és a törökök elleni támadás két fontos koronás fője többször is egymásra támadt, és Pius intése is csak időleges békét biztosított a két uralkodó között. A pápa igyekezett meggátolni a Német Lovagrend és Lengyelország között kirobbant háborút is, de miután ez teljes kudarcba fulladt, Pius egyházi átokkal sújtotta mindkét állam lakosait.

Ezek mellett kiemelkedően fontos szerep jutott a Franciaországgal fenntartott kapcsolatnak, amely alapvetően két szálon is érintette a római kúriát. Egyrészt, a korábban a zsinati döntés elsőbbségét valló Pius trónra kerülve homlokegyenest ellent mondott ifjúkori nézeteinek, és a kúria abszolutizmusa mellett foglalt állást. A pápai főhatalom megerősítésének fontos állomása volt a francia egyház szabadságának csökkentése. Az 1438-ban Bourges-ban kiadott Pragmatica Sanctio a francia uralkodó által garantálta a gallikán egyház szabadságát, azaz a pápai hatalomtól való függetlenségét. Pius minden erejével igyekezett megszüntetni ezt a királyi rendeletet, amelyre az 1461-ben trónra lépő XI. Lajos, francia király hajlandó is lett volna. A körülmények pedig nem voltak egyszerűek az uralkodó számára. Pius 1460. január 18-án többek között a mantovai kudarc hatására is kiadta Execrabilis kezdetű bulláját, amelyben kijelentette, hogy a pápa ítélete ellen senki sem fellebbezhet az egyetemes zsinatokon. Aki mégis így járna el, azt azonnal kiközösítik az egyházból. Lajos klérusa hevesen tiltakozott a pápa abszolutisztikus törekvései ellen, de a francia koronának akkoriban különösen szüksége volt a pápa jóindulatára, ugyanis Nápoly trónjáért háború robbant ki az Anjou-ház és Aragónia között. Pius már a kezdetekben I. Ferdinándot, az aragóniai trónkövetelőt támogatta, így XI. Lajos a Pragmatica Sanctio eltörlésétől azt várta, hogy a pápa cserébe az Anjouk mellett teszi le voksát. De a gallikán szabadságjogok visszavonása után sem állt Pius a francia érdek oldalára. Ezért Lajos hamarosan visszaállította a bourges-i privilégiumokat.

A konciliarizmussal való harca a Német-római Birodalomban is sok bonyodalmat okozott. Rimini bárójával és a tiroli herceggel is harcokba bocsátkozott. Ugyanígy a mainzi érsek megválasztásakor is kisebb háború bontakozott ki Pius abszolutisztikus módszerei miatt. A német területek a túlzott pápai adók miatt is lázadoztak. Mindezek ellenére Pius kiválóan keverte kártyáit, és végül az ő akarata juthatott érvényre.

II. Pius trónra emelkedése és regnálása az egyik legkülönösebb karakterrel rendelkező pápa fellépésének időszaka volt. Életrajzából és egész karrierjéből kitűnik, hogy igencsak hajlékony természettel áldotta meg őt az ég. Mindig igyekezett megtalálni azt a viselkedési formát, vagy azt a tudásmennyiséget, amelyet környezete és érdeke megkívánt tőle. Ezért aztán életének voltak buja időszakai éppen úgy, mint szigorúan erkölcsös évei. Kezdetben életét áldozta volna a bázeli zsinat konciliarista felfogásáért, azután a pápai hatalom legelhivatottabb védelmezőjévé vált. Jellemének kettőssége a reneszánsz emberideáljából is következhetett. A polihisztor személyisége ekkoriban a legdicsőítettebb emberi karakter volt. Ennek Pius mindenféleképpen megfelelt.
Egyházfőként sem csak a legfőbb egyházi méltóság szerepét töltötte be, hanem emellett a művészetek megszállott rajongója volt. Korának egyik legelismertebb és legtermékenyebb költője és írója rejtőzött meg a pápai tiara alatt. A sors fura fintora, hogy Pius éppen pontifikátusának idején volt a legtermékenyebb író. Rengeteg műve maradt fenn mind a mai napig, és több ezek közül kiemelkedő értéket képvisel. A legismertebb, és történelmi valamint irodalmi szempontból is az egyik legfontosabb műve a Commentaries címet viseli. Ez a tizenhárom könyvből álló mű a pápa saját életét írja le. A művet gyakran emlegetik Memoirs címmel is, de amikor 1584-ben Pius egyik leszármazottja, Francesco Bandini Piccolomini bíboros kiadta a néhai egyházfő önéletrajzát, akkor még a következő címet viselte: Pii II Commentarii rerum memorabilium, quae temporibus suis contigerunt. A latin nyelven íródott mű megindító, megdöbbentő jelentekkel és őszinteséggel írja le a pápa életútját. A kellemes és könnyű olvasmányban a pápa önmagáról egy harmadik személy elmondásában ír, akit Gobellinusnak nevez el. A sajátos elbeszélési mód mellett kiemelkedő történelmi jelentőséggel bír a mű.

Életének korai szakaszára volt jellemző az erotikus költészet. Rengeteg ilyen tartalmú verset írt, és ekkoriban született meg az Euralius és Lucretia címet viselő szerelmes elbeszélő költeménye is. A legendák szerint ez a mű Bécsben született, és a visszafogottabbak szerint Kaspar Schlick kancellár egyik szerelmi történetét veszi alapul. Aki nem ennyire visszafogott, az a bázeli időkre utal vissza, és a főhős erotikus vágyait magára a pápára vetíti ki. Euralius és Lucretia története mind a mai napig olvasható, és a korareneszánsz művek között viszonylag népszerű is. Ennek alapvetően nemcsak az az oka, hogy a szerelmes pár története örökérvényű ideákat fogalmaz meg, hanem az a különlegesség is vonzó benne, hogy egy pápa írta meg. A közelmúltban fedezték fel Pius egyetlen komédiáját, amely a Chrysis címet viseli és elsősorban az erkölcsi botlásokról vázol fel komikus jeleneteket. Több verse mellett episztolái, levelei is nagy szerepet kaptak abban, hogy korának legelismertebb alkotója legyen. A jelen kutatói számára több történelmi tárgyú leírása és más tudományos munkája emeli a halhatatlanok közé Piust. A pápa két művet is írt a bázeli zsinatról (Libellus dialogorum de generalis concilii auctoritate et gestis Basileensium és a Commentarius de rebus Basileae gestis), emellett megírta III. Frigyes császár élettörténetét (Historia rerum Frederici III imperatoris) és a husziták által felfordított Csehország történetét is (Historia Bohemica). Földrajzi és etnográfiai műveket készített Európáról és Ázsiáról, több politikai és erkölcsi művet is megfogalmazott, amely korának társadalmi felépítését és gondolkodását tükrözi a későbbi korok számára. A középkori városok fejlődését is kutatta, amelyre szülővárosa adta legnagyobb kísérletéhez a díszleteket. Pius városi rangra emelte Corsignanot, és fejleszteni kezdte. Falakat emelt köré, palotákat és katedrális építtetett a városban. Az egykori agrár falu hihetetlen változásokon ment keresztül, még neve is megváltozott: Pius tiszteletére a város felvette a Pienza nevet. A város mind a mai napig Pius keze nyomát viseli.

A nagy író és egyházfő egészen a halálos ágyáig a törökök elleni harcok tüzében élt. Amikor Velence és Magyarország végül belement egy törökellenes hadjáratba, a lelkes egyházfő Anconába utazott, hogy a seregek élére álljon. De ekkor már halálos beteg volt, és nemsokára, 1464. augusztus 14-én meghalt. Testét a római Sant'Andrea della Valle-bazilikában helyezték örök nyugalomra. A Szent Péter-bazilikában egy üres síremléket állíttattak fel Pius emlékére, amely mind a mai napig ott áll.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Olimpiai Nap.
  2009-06-23 08:22:53, kedd
 
  1987 Június 23. Olimpiai Nap.
1894. június 23-án Pierre de Coubertin báró kezdeményezésére Párizsban összeült a "Kongresszus az olimpiai játékok felújítására", amelyen elhatározták az olimpia eszme újjáélesztését. Ennek emlékére 1987. óta ünnepeljük az Olimpiai Napot.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Meghalt Fekete István
  2009-06-23 08:21:58, kedd
 
  1970 Június 23. Meghalt Fekete István, József Attila-díjas író, a Tüskevár szerzője.
Fekete István 1900. január 25-én született a Somogy megyei Göllén. Apja Fekete Árpád tanító, iskolamester. Anyja Sipos Anna. Fekete István nagyapja, Fekete Antal az Esterházyak hercegi építésze volt. Fekete Árpád kemény, kitartó munkával alapozta meg családja jövőjét, megbecsülését Göllén. A mester, Gölle fő- és kántortanítója tudásával, szigorával és tisztességével nyerte el a falusi emberek tiszteletét, de gazdálkodóként is híressé vált a környéken és országosan egyaránt.
Nagy hatással volt rá anyai nagyanyja- akivel egy szobában lakott-valamint édesanyja, akik melegszívű szeretetükkel ellensúlyozták apja vasszigorát. Fekete Árpád gyakran túlzott szigorának több oka is volt: egyrészt akkor még dívik a pálca használata és természetes a fiúgyerek verése. Másrészt a mester gyerekének a legkülönbnek kellett lennie az egész városban, de közrejátszott a maga és felesége családjában jellemző szélsőségek (iszákos és közönséges csavargók mellett szent életű papok) sora is. Talán ettől akarta óvni fiát. Önmagát akarta látni Istvánban, szorgalmának, kitartásának, értékeinek továbbvivőjét. Fekete István így írt erről: Sokáig azt hittem, talán nem is szeret engem; soha meg nem csókolt, csak nagyon későn, akkor már erre kevés időnk volt Néha-most már a kegyelet és a végtelenségbe hulló szeretet szavával mondom-majdnem gyűlöltem apámat.Az elemi iskola első négy osztályát helyben végezte el, ahol az apja volt az igazgató. Időközben azonban három lánytestvére is született-jelentősen megváltoztak a körülmények. Kicsi és szűk lett a falu. Fekete Árpád hosszas töprengés után úgy döntött, hogy iskolamesteri nyugdíjaztatását kéri. Megkezdte a birtok felszámolását, hogy a család a városba költözhessen. A döntés elsősorban azért születik, hogy a gyerekek kellő fokú iskoláztatása megoldott legyen. István az elemi iskola ötödik osztályát már Kaposváron kezdi el. Egy év múlva az egész család Kaposvárra költözik, a Honvéd utcába. Az apa a Városházában kap hivatalnoki állást, a fiú a helyi gimnáziumba jár. Itt azonban gyengén megy neki a tanulás, félévkor megbukik. Az apja instruktort fogad mellé, de a bukás év végén is megismétlődik. Ezután beíratják a polgári fiúiskola első osztályába, ahol végre megtalálja önmagát és barátokra is szert tesz. 1914-ben kitör a világháború.
14 évesen, cserkészőrsvezetőként éli meg ennek keserű tapasztalatait. 1915 nyarán végzi el az iskola utolsó osztályát, év végén a hároméves felsőkereskedelmi iskolába iratkozik. A tanulás már jól megy neki, de az unalmas, száraz tananyag kényszerű ismeretei elől egyre jobban vágyik a város széli rétek, erdők világába. 1917 nyarán Somogyfajszra utazik nagyapai nagynénjéhez.
Ez a kirándulás arról nevezetes, hogy itt szerzi első vadászélményét. Igazi patronos puskával járja az erdőket, mezőket és sikerül elejtenie első rókáját. Időközben kiteljesedik az első világháború, így sokáig ez marad utolsó vadászélménye. 1917 végén besorozzák.Behívója a 19-es önkéntes honvéd gyalogezredhez szól, amelynek Kaposváron van egy zászlóalja, így a városban maradhat.1918 tavaszán iskolájában hadiérettségit tesz. Ezután Gödöllőre kerül a tartalékos tiszti iskolába.
Káplárként szolgál 1918-ig, a Monarchia seregének összeomlásáig. Életének eme keserű időszakára Ballagó idő című könyvében emlékezik. 1923-ban élete felveszik a Debreceni Gazdasági Akadémiára, de csak az első félévet végzi el. 1924 januárjában Magyaróváron folytatja tanulmányait. Dunántúliként nem érezte jól magát az Alföldön, visszavágyott. Mivel ezredének itt is van egy zászlóalja lehetővé válik átiratkozása. 1926 júliusában ér véget az iskola. Nyolc év után végre levetheti katonaruháját is. A frissen végzett mezőgazdász Bakócán, gróf Mailáth György birtokán kap állást. Kora hajnalban kel, lóháton járja be az uradalmat. Az erdőről, a földekről hazatérve gyakran ragad tollat, hogy élményeit, megfigyeléseit feljegyezze. Munkája során ismét lehetősége nyílik arra, hogy visszatérjen a természethez. A falu előkelőségei élénk társadalmi életet élnek, akik gyakran meghívják őt is. Azonban ezeken az összejöveteleken nem érzi jól magát, a meghívásokról el-elmaradozik, amiért a természetesen a társaság is kiveti őt magából. Azonban ezeken az összejöveteleken ismerkedik meg egy hölggyel, Piller Edittel, a bakócai belgyógyász főorvos lányával. Vele 1929. december 12-én házasságot is köt a bakócai római katolikus templomban. A fiatal házasok az esküvő után Ajkára költöznek, első közös otthonukba. Itt kap állást vezető gazdatisztként Fekete István, a holland származású, disznókereskedésből lett földbirtokos, Nirnsee Ferenc birtokán. Munkája alatt fellendül a birtok, hírnevet szerezve neki és gazdájának egyaránt. Tejüzemet szervez az uradalomban, búzavetőmagot nemesít, a kiállításokon pedig rendszeresen díjat nyernek az ő irányítása alatt tenyésztett kosok. Gyakorlott, tapasztalt, feladatát kiválóan értő szakember, aki gazdatisztként tekintélyt vált ki magának. Virradattal indul útnak, és késő este érkezik haza. Lovon járja az uradalom földjeit, az állattenyésztő telepeket, amelyek nagy területen, szétszórtan vannak. Gazdát és cselédet egyaránt tisztelettel köszönt. Keveset beszél és kevés szóból is ért. Hangja csendes és szelíd, az emberhez szól, a munkatárshoz, akit a földművelésnél keservesen kemény munkájában önmagával egyenrangúnak tekint.
Kislánya, aki 1930-ban születik, édesanyja nevét örökli. Kisfia pedig, aki két évvel később, 1932-ben érkezik, az István nevet kapja édesapja után. Írni nyolc éves korában kezdett Göllén. Első verse egy rövidke költemény a békéről 1916-ban megjelenik a Zászlónk című diákújságban. Nem tanult író, hanem született tehetség. Diák évei után katonasorban és akadémistaként is írogatott. Ezek az írások csak rövid vázlatok voltak. Első felnőtt írásai rövid lélegzetű megfigyelések elsősorban a vadászat vadgazdálkodás témaköréből, amelyekkel mint Nirnsee birtok gazdatisztje találkozik a mindennapi munkája során. Ezeket a Nimród vadászújság szerkesztőjének, Kittenberger Kálmánnak küldi el, aki megjelenteti azokat. Kittenberger ébreszti rá arra, hogy tudása, mondanivalója érték, amelyet másokkal is meg kell osztani. Első cikkét a Nimródban újabbak követik. Ezekben a madarak vonulásáról, a vadak viselkedéséről, szokásairól, a vadászat etikájáról ír. Egy év múlva Kittenberger levélben kéri, hogy látogassa meg a szerkesztőségben. A pályakezdő vadászíró és a neves Afrika-vadász író és lapszerkesztő személyes találkozása elmélyíti egymás iránt érzett kölcsönös rokonszenvüket. Fekete István nagyszerű embert ismer meg Kittenberger Kálmánban, akire egész életében tisztelettel tekint, és közöttük szoros, halálukig tartó barátság kötődik. Fekete István későbbi munkáiban a parasztembereket, parasztsorsokat, a paraszti világot bemutató írásaival a hagyományos népiességet képviselő írókhoz áll közel. Ez a népies irányzat a két világháború között népi irodalom előtt bontakozott ki, és élt tovább a húszas-harmincas években is. Ez az irodalmi vonulat-amelynek jeles képviselői Mikszáth, Gárdonyi, Móra-a parasztokat mint nehéz életű, szegény és elesett emberként ábrázolja. Fekete Istvánnak az Új időkben megjelent írásai, amelyeknek válogatása 1941-ben jelent meg öreg utakon címmel, javarészt természettárgyú írások, vadászemlékek. 1936-ban a Gárdonyi Géza Társaság történelmi regénypályázatot hirdet. Ekkor írja meg a koppányi aga testamentumát. Ez volt első könyve és rögtön a pályázat első helyezettje lett. Következő kisregénye a Csí 1940-ben jelenik meg. Főszereplői madarak, pontosabban egy fecskepár. A magyar parasztság helyzetéről, a feudális úr-paraszti viszonyról Gyeplő nélkül című könyvében rajzol átfogó képet (1948). Első regényeinek megszületése után mind gyakrabban látogat Pestre, írói feladatai ide szólítják. Kiadóhivatalokban, szerkesztőségekben fordul meg, új megbízásokat, feladatokat kap. 1940-ben a Kisfaludy Társaság soraiba választja. Ismeretségi köre bővül, ismeretséget köt a kor jeles íróival. Nem sokkal később színdarabot is ír, Hajnalodik címmel. A drámát telt ház előtt játsszák a Magyar színházban és a Kamaraszínházban is, amely a második világháború kitöréséig közel száz előadást ér meg. Ezután pedig Bánki Viktor filmrendező kéri fel egy forgatókönyv elkészítésére. Egy hét alatt megírja a Doktor Kovács István című film forgatókönyvét, amely számára újabb sikert hoz. Időközben az ajkai uradalom gondjai mind terhesebbé válnak számára, írói munkássága elé egyre nagyobb terheket gördítenek.
Eljön tehát a változtatás ideje. A Fekete család pesti barátai összefognak és segítenek. Lakást szereznek, Fekete István pedig a Földművelésügyi Minisztériumban kap állást. Hamarosan elkészül második romantikus regénye, a Hajnal Badányban. Második elbeszéléskötete 1944-ben jelenik meg Egy szem kukorica címmel. 1948-ban jelenik meg tíz szál gyertya című novelláskötete. 1949 tavaszán megtisztítják a minisztériumot, és Fekete Istvánt sokadmagával együtt nyugdíjazzák. Állása megszűnésével a nélkülözés hosszú hónapjai, sőt évei köszöntenek a családra. Könyveit nem adják ki, állandó foglalkozást sehol nem kap, s alkalmi munkát kell vállalnia, hogy eltarthassa családját. 1951 őszén tanári álláshoz jut a kunszentmártoni Halászmesterképző iskolában. Itt készül a Kele, valamint Lutra című regénye. 1955-ben végre megtörik a jég: a Halászat című műve kezdi a sort; a Mezőgazdasági Könyvkiadó tankönyvként adja ki. A Kele következik, a Magvető gondozásában. A Lutra 1955-ben jelenik meg, megelőzve a Bogáncsot, a Tüskevárt és a Vukot. Ezzel véget ér száműzetése az ötvenes évek irodalmi életéből. Megírja Pepi-kert című könyvét, amely a szarvasi arborétum történetét meséli el, annak történelmi hátteret festve. 1960-ban a Tüskevárért József Attila díjjal tüntetik ki. 1965-ben jelenik meg a Csend, mintegy bevezetéseként a három kötetre tervezett életrajzi regényének, amelyből-utolsó írásaként csak a Ballagó idő készülhetett el. E regénye már írói számvetés is, visszatekintés az elmúlt, emlékké vált java életre. Az 1968-ban megjelent, Barangolások című elbeszéléskötete elsősorban felnőtt vadászélményeit foglalja egybe. 1968-ban másodjára kap szívinfarktust, orvosai ennek fő okaként a rengeteg cigarettát tartják. 1969 őszén az Akadémia mátraházi üdülőjében éri a következő rosszullét, a gyöngyösi kórházba szállítják. Hetvenedik születésnapának méltó megünnepléseként megkapja a Munka Érdemrend arany fokozatát. Betegsége közben egyre súlyosbodik, 1970. június 23-án örökre lehunyja szemeit Budapesten. Szerettei, ismerősei, olvasói június 25-én vettek tőle végső búcsút a Farkasréti temetőben. Fekete Istvánt a természettel együtt élő, titkát ismerő, vele naponta találkozó ember élményei avatták íróvá. Új műfajt teremtett, amellyel a civilizáció révén a természettől eltávolodott embert újra természetközelbe tudta hozni. Életútját, munkásságát talán az alábbi, tőle származó idézettel jellemezhetnénk:" Kerestem az utat, a patakot, a nádast, a cserszagú erdőt...s közben-megtaláltam a Hazámat
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Az Antarktisz-szerződés
  2009-06-23 08:19:52, kedd
 
  1961. június 23. Hatályba lép az Antarktisz-szerződés
Az 1959. december 1-jén Washingtonban aláírt Antarktisz-szerződés volt az első többoldalú nemzetközi szerződés, amelyet az atomenergia romboló hatásának kiküszöbölésére kötöttek. A 12 ország - többek között a Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország által aláírt, a kontinens semlegesítéséről szóló szerződés kimondta: a Déli-sarkvidék legyen és maradjon atomfegyvermentes, demilitarizált, semleges és környezetszennyezéstől mentes térség, békeövezet, amelytől távoltartják a területi vitákat és a politikai rivalizálást. A szerződés a 14 millió négyzetkilométernyi, tehát Európánál majdnem másfélszer nagyobb területen megtiltotta katonai támaszpontok létesítését, hadgyakorlatok tartását, atomhulladék lerakását, mindenféle fegyverkísérletet, különös tekintettel az atomrobbantásokra. Nem akadályozta azonban katonai személyzet alkalmazását vagy katonai felszerelési tárgyak felhasználását tudományos kutatásokhoz vagy bármely más békés célra. A tudományos kutatás szabadságának rögzítése mellett a szerződés szorgalmazta a nemzetközi tudományos együttműködést, egyebek között az Antarktiszra vonatkozó kutatási információk cseréjét, az expedíciók és kutatóállomások tudományos személyzetének, a tudományos megfigyelések adatainak és eredményeinek cseréjét. A szerződést az évek során több ország képviselője aláírta. Az egyezmény keretei között 2011-ben 26 teljes jogú, úgynevezett konzultatív és 13 nem konzultatív tagország tevékenykedik. Magyarország 1984-ben nem konzultatív tagként csatlakozott (megfigyelői státusú, társult államként.) 1991. október 4-én Madridban a tagállamok aláírták a szerződés környezetvédelmi jegyzőkönyvét, amely 50 évre megtiltja az ásványkincsek és az élővilág gazdasági célú hasznosítását.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Megszületett Frances McDormand
  2009-06-23 08:15:30, kedd
 
  1957 Június 23. Megszületett Chicagoban Frances McDormand Oscar-díjas amerikai színésznő. Ismertebb filmjei: Minden végzet nehéz; Az ember, aki ott se volt; Majdnem híres; Láger az édenkertben; Fargo - Oscar-díj (1997) - Legjobb női főszereplő; Rövidre vágva; Lángoló Mississipi; Arizonai ördögfióka.



 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Megszületett Bryan Brown
  2009-06-23 08:12:05, kedd
 
  1947 Június 23. Megszületett Sydney-ben Bryan Brown ausztrál színész. Ismertebb filmjei: Derült égből Polly; Veszélyes gyémántok; Utazás a Föld középpontja felé; Grizzly Falls; Nemo kapitány és a víz alatti város; Trükkös halál 1-2.; Gorillák a ködben; Tai Pan.



 
 
0 komment , kategória:  Általános  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 21 
2009.05 2009. Június 2009.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 779 db bejegyzés
e év: 9484 db bejegyzés
Összes: 38183 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 10254
  • e Hét: 62911
  • e Hónap: 302401
  • e Év: 4085644
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.