|
2009-07-22 16:58:23, szerda
|
| |
| |
Rock Évkönyv 1981. január-december
Zeneműkiadó Budapest, 1982.
Szerkesztette: Sebők János
A főnixes Mici Mackós Annás apokalipszis a szentháromsággal indulva (Illés, Omega, Metro) érintve a babiloni korokat, köztük az aranykort, vaskort, cserépkort, az Útont, a kutyákat, valamennyi egyházat a biblia történetéből. Kezdet: 1946-os tűzkutya évében született Koncz Zsuzsa és a Vörös Oroszlán misztikus szülöttjei és különféle alkémiás zsidó rendjei, a Nyomorultak 1967. óta.
Kőbánya Blues
Voltam már Hobo-koncerten, s egy pillanatig sem unatkoztam. Érdeklődéssel, várakozással ültem le megnézni Szomjas György Kopaszkutya című filmjét - ahol úgyszólván egy pillanat sem múlik el Hobóék nélkül. Magam voltam a legjobban elkeseredve, hogy egy idő után küszködnöm kellett figyelmem ébrentartásáért. Ami remélhetően nem jellemző azokra, akikről ez a film szól, akikhez szól és eljut. A tizenévesekre gondolok. A film az övék - szórakoztató, zenés, életükre érzékeny szemmel pillantó film.
Nagy kár, hogy csak ennyi.
Megismételném: lankadó figyelmem nem a témából fakadt. Mondom, voltam koncerten, nyomban megvettem a HBB nagylemezt és az utolsó betűig elolvasom Földes László nyilatkozatait elképzeléseieről és a "helyzetről" szurkolva próbálom figyelemmel kísérni pályafutásukat, a körülöttük zajló hullámverést, sajátos tünetét a hetvenes évek hazai "kifutásának", izgalmas vízreszállás, önkormányzó erőfeszítések, egyszer olaj a hullámokra, máskor olaj a tűzre.
Sajnos, éppen csak az utóbbiak maradtak ki a filmből, a hetvenes évek vége és az izgalom. Egy olyan rendező filmjéből, aki a "szociofilm" egyik hazai űttörője. Pedig a Kopaszkutya több akar lenni zeneszámokat egymásutánban felvonultató filmnél. A Kopaszkutyában arról van szó, hogy egy korpulens, korosodó, hagyományokból varkocsos-hosszúfarkú tagokból álló beat-együttes tíz éve begyakorolt angolszász stílusával nem tud megélni. Új stílus kell és a Főnök ezt a rock-blues dallamvilág és a külvárosi, részben tizenéves, részben csöves népesség "életérzésének" az ötvözésében véli megtalálni. Vállaljuk fel a "kivertek", a "leszakadtak", "lemartak" életérzését! Legyünk a "kutyaéletű tizenévesek" szócsövévé! Az újítás beválik, a zenekar újra feljön, a Főnök történetesen magára marad.
Nem akarom elmosni a Hobi Blues Band és a többi zenekar közötti különbségeket, nem akarom elkenni az egyes csoportok originalitását - de nyissuk szélesebbre a képet, aminek a lehetősége benne van a fenti "sztoriban". Arról a jelenségről van szó, amely változó intenzitással, de szakadatlanul foglalkoztatja közvéleményünk tetemes részét az utóbbi időben. A jelenség: fél évtizede feltűnnek a zenekarok, amelyek egy fél évtizede "feltűnt" népességcsoport igencsak szürke élményvilágát és igencsak redukált élménykapacitását kiáltják világgá. Bombasikerei - az érintetteknél. Másfajta explozióval - megszorításokba, tiltásokba, karhatalomba ütközve - az illetékeseknél. Ezek a zenekarok - szociológiai tudálékossággal szólva - felismerték, hogy az életmód megvonja a kifejezésmód alaprétegét, ergo az adott kifejezésmód vállalásával magukhoz szippanthatják az adott - városi-külvárosi, csöves-aluljárós - életmód tizenéveseit. Kifejezésmód, életmód? Benne legalább három mozzanat. Rossz érzés, fonák környezetkép (Hobo: "megtanítottak szépre, jóra", miközben "apám verte anyám"), aztán: városrészromantika, a lokalitáshoz tapadó ingermotiváció erős hangsúlyozása (Hobo: "Kőbányán születtem, ott is nőttem fel"), s még valami: az életkorral összefüggő, bájosan zűrzavaros blődliző kommunikatív infrastruktúra felvállalása ("Ne rám, inkább a falra mássz" - éneklik a lányok tanácsát). E példák, szempontok bőven folytathatók Mások ezek a szövegek, mint a tizenöt évvel előttiek - nem radikálisabbak, hanem desperáltabbak -, mert más a társadalmi helyzet és más az adott zenét és szöveget befogadó, társadalom alatti vagy előtti csoport. Kardos István, a film társírója a Mafilm-Mokép füzetben így jellemzi a lokalitást: "szobakonyhás megtámasztott házfalak, tenyérnyi kiskertek, tojástartókkal kitapétázott zenekari próbappincék", "féltékeny és beletörődő feleségek", "férjek, akikből már nem lesz soha senki", a kocsma mellett szakállas, féllábú énekes terjeszt életfilozófiát, s ad képzést snúrozásból-snóblizásból a kicsiknek, zenét tanuló cigánygyerekek a tanárnak lopott tojással fizetnek - s így tovább. Ez nem a "gyöngyhajú lány" vidéke, itt nem bódít a "kis kék elefánt meséje és ködfelhője". Ez Kőbánya - például - benne hátrányos helyzetűekkel, benne jobb sorba kerültekkel, kik viszont nem tanultak meg még jól élni.
Kőbánya blues - mondták tehát (mondják a filmben is) a hazai pionírok. Elég a Vadnyugatból, Hollywoodból, Johnny B. Goode-ból, Bye, bye Johnnay. Énekeljünk magyarul, ezeknek, magunkról. Lógó nyelvvel, keserű pofával, kétrét görnyedve. "Lefele nyitunk". - "Le kell menni kutyába!" Ez a siker titka, le kell menni, hogy feljöjjünk! A film találóan és finom iróniával elkapja ezt a paradoxont. ("Bella Donna? Bella Donna túl szép nekünk. Változtasd meg. Nekünk kutyább kell"). S ahogy a rendező, némileg mosolygós-mulattató távolságtartással jelzi az "elkutyásodás" stádiumait, úgy, s annál nagyobb gúnnyal figyelik a "Kopaszkutyák" a tizenöt éve felnőtt beat-zenekart, vállalt, fölényes kontrasztban annak andalító, "bizsu" szövegével nem kevésbé a diszkó bájlötyögéseivel. Az ő szövegük egyszerűen kiüti a bevett szövegek mindegyikét. "A bátyám ült, a tanár vert, a húgom pénzért bárkivel elment" - ez a szöveg valóban "hiányzott". Kinek hiányzott? A társadalmi közízlésnek nem, a kultúripar bonyolítójának végképp nem. A film elválik a valóságtól, utóbbi - nem pusztán Hobóékra gondolva - botrányok, csaták, elismerési küzdelmek, kizárások, eltiltások, megcímkézések (társadalomellenesség) színterévé vált, miközben a fejük felett kézrázó ifjú tömegek folytatták a felzárkózást. Ezeket a szálakat azonban elvágja a film, társadalmi hátteret, a társadalmi erőteret, a társadalmi hozadékot alig-alig vállalja. Pedig kiváló alkalom lett volna, hogy szóljanak róla.
Már az is megfejthetetlen, hogy a Rolling Stones muzsika, vagy szélesebben, a rock-blues "magyarosításával" évtizede kísérletező Hobo-Földes László - miért nem "mondhatja fel" önmagát a filmben, hogy miért kell az ő spiritus rector szerepét mással eljátszatni, amikor előttünk egy sajátos-szerencsés helyzet, hogy egy ember elképzelései idővel dalokban, zenekarban sikerben testet öltenek, hogy valakinek a teóriája - az álma parxissá válik. Elég nehéz aztán megbarátkozni azzal, hogy az "elkutyásodás" hozta siker közelítő oknyomozása, vagy legalább látleletezése, átvilágítása is elmarad. Ehhez persze be kellett volna lépni azok közé a tizenévesek közé, akiket eltalált ez a zene és szöveg, meríteni kellett volna a befogadó gyakorló szakadtságából, akit a "ki vagyok én?" kérdés és a "le kell menni kutyába" - javaslat látnivalóan nagyon közelről érint. A film - mondjuk így - művei emelkedettsége itt lesz nyilvánvaló: csak a zenekar tagjai érdeklik, a tizenévesek epidémája háttér, kulissza marad, s legfeljebb telivér tinilányok szűnni nem akaró kérésznászában manifesztálódik. Miért, hogy leheletnyi marad a kulturális ipar hivatalaival és kommunikációs intézményeivel való kapcsolatfelvétel, vita - a görcsök, az elmérgesedések? Vagy - említeni sem merem, mert sajnos nyilván túlvezet a vállalt hordtávolságon - legalább felszikráztatta volna azt a problémát, amit pedagógusok sora így fogalmaz meg: ha csak egy gyerek felköti az osztályomból a (mondjuk) babos kendőt, másnap már mind a huszonöt felköti - én meg ott állok erőtlenül és tehetetlenül, normalistásra váró elveinkkel és gyakorlatunkkal. Amit a pedagógusok hada így fogalmaz meg: "tessék megmondani, mit tegyünk ezek ellen?" Amiből gyönyörűen kisejlik két körülmény. Az egyik, hogy saját fejéből nem tudja, mit tegyen "tessék megmondani" -, mert valamelyest nyilván leszoktatták a használatáról, s ha a falakon kívül feltűnnek a "kutyák" szabadidőtechnikai csódöt mond és központi receptre vár. Hogyan közöljön éményt a gyerekeivel, aki maga is autonómiátlan? Aztán "ezek ellen?" Mit tegyünk - ellenük? A kérdés viszont azt jelzi, hogy a jelenséghez nem alternatív, hanem rivalizáló, nem konkurráló, nem átcsábító-elhódító megközelítéssel állnak hozzá, nem megnyerni, elnyerni kell amazoktól a srácokat - hanem fel kell lépni ellenük! El kell nyomni - a mást. Amikor ennek az életkornak megkülönböztető sajátossága, hogy más (is) akar lenni, mint a többi, s ezen az alapon (is) szeretne valahova tartozni. Ezt - ugye - nem tolerálhatjuk, a világ jó-rossz, fehér-fekete alapon szervezendő és nem a sokféleség alapján. Marad a tisztes egytömbűség - és a kiváltott közérdektelenség, szükségképpen kitermelve a "kutya" jelenséget, mint többeket átsodorva amazok táborába, akik lassan elkezdik igazgatni fejükön a töviskoszorút, hatványozva a vonzerőt. Ismert, nem eléggé kitárgyalt-átvilágított körülmények ezek, kár, hogy nem történt meg a felvállalásuk, s ezzel pont az maradt ki a filmből, hogy "kopaszkutya" és tábora - a m i kutyánk kölyke -, s hogyan lett azzá? Ehhez viszont a film készítőinek - le kellett volna menniük kutyába. Ehelyett a rendező megelégedett annyi fáradtsággal, hogy együtt üldögél a Hobó-fiúkkal muzsikus szárnypróbálgatásaikon, készülődéseiken, pincében, pitvarban, klubban, filmre veszik őket és összekötő képanyagnak bevág néhány villanást a zenekar életéből s azon túli világból. Ezek a bevágások esetenként kitűnőek, szikrázóan szellemesek, irónikusak. Bill, a féllábú énekessztár, ki csupa nagydarab emberség, s így nem mentes minden emberi hiúságtól, csendes egyetértésben önmagában, egyben egészségesen önnépszerűsítendő, kiírja a kihalt utca házfalára: BILL A KIRÁLY. Aztán pár lépéssel odébb orra esik egy pocsolyában. Hobo, adekvát, tehát "kutyás" dalszövegeket keresve, azt alkalmi rajongója csupasz testén találja meg, onnan kopogja egyenesen az írógépbe az ott redőző-feszülő tetovált szlogeneket. ("zugló a hazám") A klubvezetőnő Váci Mihály gondgyötört képe, s a "tudás, erkölcs, szorgalom" felirat alatt számolja a bevételt, ami aligha származott a fenti normák népszerűsítéséből. Aztán ezek a szikrák is fényüket vesztik. A megfáradt, normális életre vágyó, munkára és tanulásra ösztönző, folyvást pénzért pumpolt feleség figurája unos,untiglan elismételt klisé, a külvárosi udvar hordós kulisszája avagy a kisház előtt időtlenül időző, sokmacskás-fejkendős nagymama visszatérő képe nem hoz semmiféle információt, s ha harmadszor is megérkezett volna a Főnök a "csókolom nagymama, van-e bukta?" szöveggel, nem tudom a nézők hova küldték volna buktáért. A háttér nyomorúságának jelzései,a mindig hátrányos színtérő szeretkezések, a kopár tűzfalak, az elrothadt világítóudvarok, a pállott szemét-montázsok, a lassított kutyapecér-foglalatoskodás - avagy a színesből fekete-koromba átcsorgó képek - jelzések maradnak. Nem közölnek, nincs exploratív értékük. (Apróság, de a kerettörténet átgondolatlanságát - és szükségtelenségét - mutatja, hogy amikor ezek a zenekarok sokáig fütyültek a hivatalos elismerésre és a tömegkommunikációs szereplésrem, amikor a filmbeli Hobo sikeres koncertjük közben azt mondja az újságírónőnek, hogy "kutyák nem nyilatkoznak a sajtónak" - akkor miért a televízió elmaradása, s az ebből adódó csalódás (?) és verekedés vezet pár pillanattal arrébb a film zárópoénjához, a Főnök magára maradásához ?). A nemzetközi rockirodalom hol lapos, hol mélybölcs röpkéinek háromnyelvű, szakadatlan feliratozása is erősíti a benyomást: fölös külsődleges applikációkkal próbálták pótolni a film hiányzó dinamizmusát.
A Kopaszkutya tehát szórakoztató, zenés film, némi diagnosztikus érdekességgel. A fiatalok bőségesen hallhatják - a talán nem túl indokoltan végigénekelt - dalokat, derülhetnek jó bemondásokon, kapnak némi szexet és sintértelepes külvárosi romantikát. Sőt - nevelő hatás! - láthatják, hogy klubkoncertre alkoholt nem szabad bevinni, valamint, hogy a színpadra nem tanácsos feltülekedni. Sőt, lehet, hogy a film kasszasiker lesz, ami manapság nem megvetendő szempont. Hiányzik a feszültség, kimaradt, hogy itt egy égető problémáról van szó, lefokozódott a láz, a lobogás, az elementaritás.
Papp Zsolt
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Rock Évkönyv 1981. |
|
|
|
|
|
Offline
