|
2009-08-28 05:50:55, péntek
|
| |
| |
Nagyon korán ébredtem, már egy napja az este elmondandó szövegen dolgoztam. Fejben. De nem ismerem a közönséget, s a helyszín is idegen, így le kellett írni a beszédet. Reggel négykor ébredtem, most lassan hat óra. Készen vagyok. Íme:
Látni kell, ha belefájdul a szem is
,,Üres kondér körül ülünk. Ez jellemzi ezt a posztmodern világot." - mondta tegnapelőtt délután Jelenits atya egy a Bakonyban tartott lelkigyakorlaton, s ez a mondat motoszkál bennem azóta is. A posztmodern számomra kiürült, kiüresített kultúrát jelent, valami lekozmáltat. S festészetben a szobrászatban is ellepte egy időre a felszínt, átlényegített anyag helyett tárgyakat kaptunk, objektumokat.
Pótlékot.
Lebó Ferenc és Varga György nem pótlékokon tart bennünket. Tárgyaik, festmények, köztéri alkotásaik megszólítanak, elgondolkodtatnak.
Töprengtem egy darabig, hogy mi a közös bennük azon kívül, hogy Varga is alkotott kisplasztikákat, bár manapság készületet nem láttam nála. Aztán megtaláltam: a szeretet. Szeretik, amit készítenek, nehezen válnak meg tőlük.
Elkoptatott mondat: látni tanítanak bennünket, s vezetnek egy emberibb világba, ahonnét már nincsen visszaút, s hozzánk tartoznak dolgaik.
Varga Mosonmagyaróvárról költözött ki a Szigetköz egyik településére, Lebó is két otthont tudhat magának, a felvidéki Udvardot, ahonnét szüleit, nagyszüleit kitelepítették a Szarvas melletti Csabacsűdre. És Győrt, a fogadott várost, ahova felesége révén került. Én még egy harmadikat is mellé tennék, Mosonmagyaróvárt. Itt két köztéri szobra is áll, Szent Istváné és Szent Lászlóé, s érmek, táblák jelzik, hogy e város együtt gondolkodik vele múltjáról.
Lebó Ferencet a történelem foglalkoztatja. Egy megjelenés előtt álló interjúban így vallott nekem a minap: ,,Engem elsősorban a magyar középkor izgat. Ennek a kornak olyasféle szellemi kisugárzása van, amit én valahol a magaménak érzek. Azt szeretném, hogy ezek a dolgok az embereket arra intsék, hogy ezek után olvassanak, nézzenek a dolgok után. Akinek nincs múltja, nincs története, azt be lehet csapni. Annak nincs jövője sem. Akinek nincsenek gyökerei, az nem tud növekedni. Kell egyfajta életerőnek lenni minden nemzedékben. Én a dolgaimban jelképeket keresek, az udvardi emlékmű is jelképteremtés volt. A jelképek átszövik az emberek mindennapjait, s amikor meglátnak egy-egy szimbólumot, akkor tudják, hogy mit jelent. Akár az őskeresztények a hal szimbólumát. Ez is megjelenik az én munkáimban is. Akár az a fajta három nyúl, aminek csak három füle van, s az a Szentháromságot formázza. A szimbólumok keresése, ismét emlékezetbe idézése az egyik feladatom. Figyelmeztetni arra is, hogy melyek e nemzetnek a jelképei. Az a zászló például, amiért életüket adták, s amelyiken megjelennek az Aradon kivégzettek nevei."
Kétségtelen, legnagyobb hatású a kitelepítettek emlékműve Udvardon. A három méter magas tenyér középpontjában ott a ,,napszem", Isten szeme. A feltartott kéz szigorú parancsa: eddig, és ne tovább! Az öt ujj elmondása szerint az elszakított nemzetrészeket szimbolizálja. Az újkori európai történelem egyik nagy szégyenére emlékeztet ez az alkotás. De a téma tovább fejlődik Lebónál, jelenleg a mosonszolnoki kitelepítettek emlékére készít köztéri alkotást.
Nem lehet, hogy ne tegyek említést a Mosonmagyaróváron álló István szoborról. A Millennium évében számtalan Szent István alkotás készült, ezek közül a legsikerültebb az övé. Ereje teljében lévő férfit ábrázol, aki birtokában van mindazon képességeknek, amelyek alkalmassá teszik egy ifjú nemzet, egy születő nemzet vezetésére. Ez a szobor rányomja bélyegét a városra.
A szobrász köztéri alkotásai élik tovább a maguk életét, azokat nem lehet tárlatról-tárlatra hurcolni őket. De Lebó ugyanúgy mestere a kisplasztikáknak, az érméknek, mint a monumentális szobroknak. Ha az előbb Szent Istvánt említettem, hadd szóljak Géza fejedelem halálának 1000. évfordulójára készített gyönyörűsége érméről, de említhetném a Magyar Nemzeti Bank felkérése készített emlékpénzeket is.
A mosonszolnoki munkát már említettem, emellett jelenleg a Mátyás templom János Pál harangján dolgozik, s Bukarestnek készít egy magyar hősi emlékművet.
Lebó Ferenc hívő ember. Erről így vall: ,,Azt gondolom, hogy mint teremtett lények, valahol az isteni alkotás folytatói vagyunk. Ez nagyon nagyképűen hangzik, de vallom, hogy életünkkel ezt kell folytatnunk. S ezt vidáman, derűvel kell tennünk. S ameddig erőnkből telik."
Varga Györgyöt az elején említetteken kívül a mélyben más is köti Lebóhoz, az elmúlt évtizedben megjelenik vásznain a szenvedés, s jelen van egyféle mélyben megbúvó történelemkeresés. Ennek talán oka a magyaróvári tragédia, az embertelen 1956-os mészárlás, és annak átéléskényszere. Mint ahogyan Lebó is vallja azt, hogy elődeink emlékeit fel kell élni, folytatói vagyunk az ő életünknek, Varga is tudja, apáink elvakart múltjával nehéz élni.
Varga 1968 óta fest, mellette figyelemreméltó kisplasztikákat is alkotott. Magyaróváron a városi könyvtár előtt köztéri alkotása is látható. Ő magát a Szigetköz festőjének vallja, de olajképein és akvarelljein inkább látjuk a megsebzett tájat, mint az emberrel harmóniában élőt. Az elhagyatottságot érzem ezeken a műveken, amely egyszerre emberi és nem emberi. Valahogyan összevillan az ember szomorúsága a tájéval.
Talán nem tévedek akkor, ha azt mondom, Varga György perspektívája is akkor lett tágabb, amikor kinyílt előtte a határ, barátokra tett szert, részt vett művésztáborokban, megöregedett, s nem csak a holnap horizontját, de a múltét is kémlelni kezdte. Modern vásznain mintha egy Árpád kori templom agyonkarcolt, apró jelekkel televésett fala jelenne meg, fölmutatva egy négyzetméteren a szenvedéstörténetet, amelyre a háttérben Korpusz vetül, a kereszt szimbóluma hatja át. A megváltásra váró ember alázata is ott lüktet e képekben, s a Bárány vére folyja be őket.
A művészet tesz emberré bennünket, hogy ne ragadjunk a sárba. Ez vígasztal és menedék is egyben ebben az üres kondérú világban.
A posztmodern azt mondja, hogy valami után vagyunk, a világ szövete szétesett, a Himnuszból kihullottak a szavak. Lebó Ferenc és Varga György szobrai, vásznai, plasztikája nem ezt sugallják. Azt, hogy folytatói vagyunk a történetnek, ezer gyökérrel kapaszkodunk a múltba, de a jövőt kémleljük. Aminek semmi értelme az átélt múlt nélkül. S hogy meg kell szenvedni minden lépésért, s hogy látni kell, ha néha ebbe belefájdul a szem is.
Böröndi Lajos
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
