|
 1/1 oldal 
|
Bejegyzések száma: 6
|
|
|
|
|
|
2009-09-03 18:52:25, csütörtök
|
| |
| |
A városi tanító bácsi helyettesít a falusi suliban. Első dolga, hogy figyelmeztesse az ízesen beszélő srácokat a helyes kiejtésre:
- Gyerekek, figyeljetek: nem vella, hanem villa, nem tenta, hanem tinta és nem penna, hanem... izé... toll!
Tanárnő Pistikének:
- Pistike! Mondj egy névelőt, és egy személyes névmást!
- Ki, én???
Pistike az iskolában minden nap tanul egy csúnya szót. Egyszer amint hazajön és egy csúnya szót használ az apukája azt mondja: ha megígéred, hogy nem mondod ki még egyszer ezt a szót, kapsz egy ötvenest!
Pistike megígéri. Másnap azt mondja az apukájának: "Apa, ma olyan szót tanultam, hogy egy százast kapok érte".
Földrajzórán szakfelügyelői látogatás van - a diákok a földgömb előtt felelnek. A felügyelő rábök a földgömbre, és az egyik diákhoz fordul.
- Na, meg tudod-e mondani, miért ilyen lapult az északi és a déli sark?
A diák megszeppen, és ügyesen "kivágja" magát:
- Én hozzá se nyúltam, nem is láttam senkit és semmit!
A szakfelügyelő arca elsötétül, nem szól semmit, de óra után négyszemközt kioktatja a tanárt, aki kínjában mentegetőzni kezd.
- Tessék elhinni, a diák igazat mondott! Mi is így kaptuk a minisztériumtól.
A szakfelügyelő szó nélkül elrohan, azonnal ír egy felháborodott hangú levelet az "illetékeseknek". A válasz nem sokat késik.
"Nem érdemes az ügyet felfújni! Azonnal küldetek egy új földgömböt az iskolának."
- Itt horkol valaki! - mondja a professzor a hallgatóinak az órán. - Ébresszék fel!
Visszaszól egy szemtelen diák:
- Ön altatta el, Ön is keltse fel!
Az apa nyitogatja a gyerek ellenőrzőjét.
Matek egyes, durr egy pofon.
Olvasás egyes, durr egy pofon.
Ének ötös, durr egy pofon.
A gyerek méltatlankodva így szól:
- De apa, ének ötös, miért kaptam a pofont?
- Mert két egyes után még volt kedved énekelni.
Irodalom órán:
- Pistike, neked ki a kedvenc íród?
- A papám. Ő szokta írni az igazolásokat, amikor nem jövök iskolába.
- Milyen ige a "ver"? Cselekvő vagy szenvedő? - kérdezi a tanár úr Pistikétől.
- A tanár úrnak cselekvő, nekem pedig szenvedő...
Az apa elhatározza, hogy meglátogatja a kollégiumban lakó fiát. Felül a vonatra, és péntek éjszaka meg is érkezik a kollégiumba. Becsenget, majd amikor egy álmos hang megszólal a kaputelefonba, megkérdezi:
- Itt lakik Kovács János?
- Igen, rakja csak le a kapu elé, majd reggel fellocsoljuk - hangzik a válasz.
Levélben a szüleitől pénzt kér az egyetemista fiú:
"Kedves szüleim!
Nagyon nyomorultul érzem magam, hogy ismét pénzt kell kérnem tőletek, de sajnos katasztrofális a helyzetem. Annyira szégyellem magam, hogy legszívesebben a föld alá süllyednék.
Ui.: Annyira szégyelltem magam, hogy megpróbáltam ezt a levelet a postástól visszaszerezni, de sajnos már elvitték, így már nem tehetek semmit."
Nemsokára megjön a válasz:
"Kedves fiam!
Jó hírem van: nem kell szégyellned magad, mert sajnos a leveledet elkeverhette a posta, mivel mi nem kaptuk meg."
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: vicces, pikáns |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-09-03 18:25:57, csütörtök
|
| |
| |
"Ma megmentettem egy embert".
A pillantásunk találkozott, amikor az én folyosómon sétált, és benézett a kennelekbe. Azonnal éreztem, hogy gondterhelt és szomorú és, hogy segítenem kell neki.
Elkezdtem csóválni a farkam, de nem túl gyorsan, nehogy megijesszem.
Amikor megállt nálam, úgy álltam, hogy ne lássa hátul a kis balesetet, ami aznap történt velem. Nem akartam, hogy tudja, hogy ma még nem sétáltattak. A gondozóknak itt rengeteg dolguk van, és nem akartam, hogy rosszat gondoljon róluk.
Amikor elolvasta az ajtón a leírásomat és a múltamat, reméltem, hogy az nem szomorítja el őt nagyon. Én már csak előre tudok nézni, és szeretnék valakit szeretni, és valakinek sokat jelenteni.
Leguggolt hozzám és gyengéden cuppogott. Én hozzányomtam a vállamat és a fejemet a rácsokhoz, hogy megnyugtassam. Az ujjai elkezdték simogatni a nyakamat, sürgősen társaságra volt szüksége.
Egy könnycsepp gördült végig az arcán és én felemeltem a mancsomat, hogy biztosítsam arról, hogy minden rendbe fog jönni.
Röviddel ezután kinyílt a kennel ajtaja, és olyan ragyogó mosoly töltötte be az arcát, hogy én rögtön a karjai közé ugrottam.
Megígértem neki, hogy nálam biztonságban lesz.
Megígértem neki, hogy mindig kísérni fogom.
Megígértem neki, hogy mindent meg fogok tenni, hogy a mosoly az arcáról és a szeme csillogása soha ne tűnjön el.
Óriási szerencsém volt, hogy pont az én folyosómon sétált.
És hányan vannak még odakint, akik ezeken a folyosókon még nem jártak.
Mennyien vannak, akiket még meg kell menteni.
Nekem sikerült legalább egyet megmenteni közülük.
Ma megmentettem egy embert!
(ismeretlen)
Link |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-09-03 18:19:39, csütörtök
|
| |
| |
Egy néger kisfiú nézte a léggömbárust a vásárban. Az árus jó üzletember lévén eloldozott egy piros lufit, amely felszállt a magasba, és egy sereg reménybeli fiatal vásárlót vonzott oda.
Aztán felengedett egy kéket, majd egy sárgát és végül egy fehéret is. Egymás után felszálltak a magasba, mígnem eltűntek a szem elől. A kis néger egy darabig álldogált egy fekete léggömb előtt, majd megkérdezte:
- Uram, ha elengedné a feketét is, az is felszállna olyan magasra, mint a többi?
A léggömbárus megértően mosolygott rá. Eloldotta a fekete lufi zsinegét, és miközben az felszállt a magasba, így szólt:
- Kisfiam, nem a színe, hanem ami belül van, az emeli a magasba.
(ismeretlen)
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-09-03 18:15:35, csütörtök
|
| |
| |
A büszke tölgyfa
Volt egyszer a Köröskörül erdőben egy sudár, fiatal tölgyfa. Kék ég felé nyújtózkodott, lombjain át arany napfényt szitálgatott, és erős gyökerével a föld minden erejét magába szívta. Ő volt a legszebb az erdőn. A madarak vágyakozva nézték erős ágai hajlását, védelmező lombját. Szerettek volna rá fészket rakni, de a tölgyfa dölyfösen rázta magát.
- Hess innen, hangos népség! Nem leszek fészektartó! Szép koronám nem ilyenre termett. Hess, hess!
Még a pihenő madárkát sem tűrte meg az ága hegyén, és ha olykor egy-egy tudatlan kis jövevény mégis próbálkozott rajta a fészekrakással, a büszke tölgy lerázta magáról a félig elkészült madárfészket. Őszidőben a mókusok vidáman felkapaszkodtak a derekára, és szépen kérték:
- Olyan éhesek vagyunk! Adj egy kis makkot!
A tölgyfa akkorát reccsent mérgében, hogy a mókuskák ijedtükben majdnem lepotyogtak róla. Csak a hízelgő szél tudott befurakodni a lombjai közé. Annak a duruzsolását hallgatta reggeltől estig. Lassan mindenki elkerülte. Már az őz sem mert a kérgéhez törleszkedni. Igazán mondom, egyszer a saját szememmel láttam mellette kibújni egy gombát a földből, de amint észrevette, hogy hol van, gyorsan kalapot emelt, és elgyalogolt máshová. Képzeljétek!... már az árnyéka sem kellett senkinek! Egy darabig így is megvolt a tölgyfa. Hanem idővel az évgyűrűk vastagítani kezdték a derekát, és - tetszett vagy nem tetszett! - belebújt a kukac. Hosszú éjszakákon át kegyetlenül rágta. A tölgyfa hasogató fájdalmakra ébredt.
Tavasz volt akkoriban. Minden fa boldogan érezte magában az új nedvek keringését, csak a tölgyfa állt rosszkedvűen, magányosan, szárazon. A féreg egyre jobban gyötörte.
- Ó, jaj nekem - sóhajtotta -, elpusztulok!
Keserves nyögését meghallotta a közelben tanyázó mókusasszonyka. Tüstént abbahagyta fiacskái mosdatását.
- Miért nem szóltál, hogy beteg vagy? - kérdezte sajnálkozva. - Mindjárt idehívom Harkály doktort!
- Nem kell! Nem kell! - hadonászott a fa. - Biztosan bosszút állna rajtam, és összevagdalna a csőrével, amiért nem engedtem be az odúmba.
- Ugyan, mit képzelsz? - csóválta a fejét a mókus, és azért is elfutott a harkályért.
Harkály doktor tüstént ott termett. Még pici, piros sapkáját sem vette le a fejéről. Nem sokat törődött a tölgyfa nyögésével. Végigkúszott rajta, körbekopogtatta, azután egy helyen megállt, és erős csőrét mélyen a kérgébe ütötte.
- Megvagy, mihaszna férge!
Ügyesen kiemelte, és - volt nincs! - már el is tüntette éhes kis begyében. A tölgyfa felsóhajtott:
- Jobban vagyok!
Körös-körül őzek, mókusok leskelődtek, madarak figyelték, hogy mi lesz. Mindenki örült, amikor a doktor bekapta a kukacot. A tölgyfa pedig csodálkozva kérdezte:
- Miért segítettél rajtam? Hiszen énrám mindenki haragszik!
Erre a körülállók kacagni kezdtek, és a harangvirágok összekoccantották fejecskéjüket.
- Ó, te tölgyfa!... Senki sem haragszik rád, hanem te haragudtál az egész világra!
Harkály doktor hozzátette:
- Beteg voltál, de most már meggyógyulsz. Orvosságot is rendeltem: sok vidámságra, madárdalra van szükséged.
- Meglesz! Meglesz! - kiáltották az állatok, és mindjárt körültáncolták. A tölgyfa nagyon sokáig nem tudott szólni, csak állt közöttük, szégyenkezve. Aztán egyszer csak gondolt egyet, és kitárta ág-karjait a madarak felé:
- Gyertek ide, hozzám!
Azok nyomban odasereglettek, és örömükben olyan vidáman kezdtek csivitelni, füttyögetni, énekelni, mintha mi sem történt volna.
(Forrás: Fésűs Éva: Az ezüsthegedű c. mesekönyve)
http://maya50.freeblog.hu
Link |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-09-03 18:10:29, csütörtök
|
| |
| |
A kőszívű király
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. A királynak pedig volt egy fia. Deli ifjú volt a királyfi, aranyhaja fényesebben ragyogott, mint a nap, délceg termetén sok királylánynak akadt meg a szeme. A királyfi messzi földről hozott magának asszonyt, s nem telt bele egy év, a királylány aranyhajú fiúgyermekkel ajándékozta meg. Egy újabb év elteltével pedig gyönyörű kislánynak adott életet. Boldog volt a király, boldog volt a királyfi, boldog volt szépséges felesége. Naphosszat kint ültek a kertben, a kis királyfi arany hintalován harcolt rettentő sárkányok ellen, a kis királylány kacagva szaladt az ezerszínű pillangók után.
Aztán eljött a Fekete Halál. Hullottak az emberek, mint ősszel a legyek, s bizony a királyi palotát sem kerülte el a járvány: meghalt a királyfi apja, felesége és két gyönyörű gyermeke is. Király lett az ifjúból, de nem sok öröme telt benne. Nem volt, akivel trónszékét megossza, nem volt, akivel együtt nevessen, együtt sírjon. Üresen árválkodott az arany hintalovacska, nem verte fel apró léptek zaja a palotakert csöndjét. A király csak ült a trónterem homályában, és búslakodott.
Nem sokkal később a Fehér Király támadt az országra. Rettentő haddal jött, és bizony a járvány pusztította országot könnyen le is tudta győzni. Bujdosnia kellett a királynak. Bevetette magát a rengetegbe, és vadászatból tartotta fönn magát. Egy napon észrevett egy őzikét, akinek lába beszorult egy sziklahasadékba. Megesett a király szíve a szerencsétlen állaton, és kiszabadította. Abban a pillanatban csodaszép leány lett az őzikéből, és így szólt:
- Tudd meg, ifjú, hogy nem vagyok én őzike, hanem ennek az erdőnek a tündére. Ki akartam próbálni az emberek jóságát, de te voltál az egyedüli, aki segített rajtam. Ezért hát teljesítem egy kívánságod.
A király szeme felcsillant:
- Add vissza feleségemet, gyermekeimet és apámat!
A tündér szomorúan sóhajtott:
- Elvett életet visszaadni nem tudok. S életet elvenni sem. Kérj valami mást!
Gondolkodott a király, gondolkodott, majd így szólt:
- Ha nem tudod visszaadni szeretteimet, akkor add, hogy ne fájjon a szívem! Ne kelljen minden reggel hasogató fájdalomra ébrednem, egész nap gyötrődnöm, s éjszaka az álmaimban sajgó szívvel emlékeznem rájuk!
- Ha azt akarod, hogy ne fájjon a szíved, kővé kell változtatnom. De akkor örülni sem fogsz tudni semminek. És ha megbánod, sem tudom visszaváltoztatni.
A király szomorúan legyintett:
- Nincs már a világon senki és semmi, aminek örülni tudnék. Változtasd kővé a szívem!
A tündér megcsóválta a fejét:
- De hisz fiatal vagy még, és annyi szépség van a világon!
A király szomorúan sóhajtott:
- Az én boldogságomnak már úgyis vége.
- Legyen hát, ahogy akarod! - felelte a tündér, és megsuhintotta varázspálcáját.
A király szíve pedig kővé vált.
Sok országot bejárt a király, sok megpróbáltatásban volt része, így hát amikor három évvel később visszatért hazájába, már senki sem ismerte föl. Letelepedett a fővárosban, ahol most a Fehér Király uralkodott, s gyógyítani kezdte az embereket. Vándorlásai alatt sok gyógyfüvet megismert, sok gyógymódot elsajátított, s nagy bölcsességre tett szert. Szájról szájra adták a hírt előbb a városban, majd az országban is, hogy micsoda tudós telepedett le közéjük. Messzi falvakból hozták anyák gyermekeiket, s ő mindenkit meggyógyított. Később aztán már nemcsak betegségükkel, hanem apró-cseprő bajukkal is hozzá fordultak az emberek, mert sok jó tanácsot tudott adni mindenkinek.
Bölcsességének híre eljutott a palotába, a Fehér Király csodaszép leányának fülébe is. Kíváncsi lett a királylány, s megkérte dajkáját, hogy kísérje el a tudós bölcshöz. El is mentek, és abban a pillanatban, hogy a királylány meglátta a királyt, rögtön belészeretett. Attól fogva a királylánynak nem volt sem éjjele, sem nappala, minden gondolata a király körül forgott. Minduntalan egyszerű ruhát öltött, kiszökött a palotából, s meglátogatta őt. Ott ült a közelében a szájtátó kíváncsiak között, csak nézte, és itta szavait. A Fehér Királynak föltűnt, hogy leánya rendszeresen eltűnik, megkérdezte hát tőle, hogy mi történt vele.
- Édesapám, megismertem egy tudóst, akinél bölcsebbet még nem hordott hátán a világ. Megszerettem őt: feleségül akarok hozzá menni!
Elszörnyedt a Fehér Király:
- Hiszen gazdag királyfik, deli vitézek, hercegek kérik kezedet, s te hozzá akarsz menni egy nincselen senkihez?!
- Több kincse van neki a világ minden királyánál: a bölcsessége.
De könyöröghetett, sírhatott a királylány, a Fehér Király nem egyezett bele a házasságba. Megtiltotta leányának, hogy meglátogassa a bölcset, s szigorú őrizet alatt tartotta őt. A királylány sírt, sírdogált, nem evett, nem ivott, ágynak dőlt nagy bánatában. A Fehér Király orvosokat, tudósokat rendelt mellé, de azok csak fejüket csóválták:
- A szerelem betegségét gyógyfüvekkel nem tudjuk kikúrálni.
Mit volt mit tenni, a Fehér Király beleegyezett, hogy leánya feleségül menjen a tudóshoz. A bölcs először meglepődött, amikor eljöttek hozzá a Fehér Király követei, hogy meghozzák a hírt, de aztán belenyugodott: a Sors elvette országát, most visszaadja azt. S arra gondolt: ha nem kőből lenne a szíve, most biztos örülne. így hát lakodalmon csak a királylány volt boldog, aki rajongott bölcs uráért.
De boldogsága nem tartott soká. Észrevette, hogy ura nem tud örülni semminek. Hiába becézgette, kényeztette, leste minden kívánságát, hiába szerette tiszta szívéből, a férfi érzéketlen maradt. Keserű lett az újdonsült asszonyka sorsa, naphosszat tépelődött, bánkódott a palotakertben. Kereste, mivel nevettethetné meg urát, gondolkodott, mi rosszat tehetett, hogy még egy mosolyt sem kap tőle. Egy este, amikor férje már elaludt a baldachinos ágyban, csak nézte-nézte őt. Nézte komor arcát, melyet kővé szilárdított, hogy sohasem mosolygott, sohasem sírt. Ráborult, és elkezdett zokogni. Csak sírt, sírt, mígnem álomba sírta magát. A király ekkor fölébredt. Értetlenül látta, hogy asszonya könnyei áztatják hálóruháját, s ezen elgondolkodott. Látta világszép feleségét bánatosan, s arra gondolt, hogy neki mennyire fájt a szíve, amikor elvesztette szerelmét. S arra gondolt, az lenne a legjobb, ha nem fájdítaná többé asszonya szívét, hanem hagyná, hogy az valaki mást találjon magának, aki teljes szívéből szerethetné őt. Felkelt hát csendesen, felöltötte régi vadászruháját, magához vette egy fényes köntösét, majd kisurrant a palotából. Elment a város széli folyóhoz, ott megszaggatta a szép köntöst, és bedobta a vízbe.
Meg is találták másnap a szakadt ruhát. Elvitték a királylányhoz, aki már aggódva kereste urát. Amikor meglátta férje ruháját, hangtalanul összeomlott.
Gyászba borult a város, gyászba borult az ország, bezártak a kocsmák, nem lehetett sehol sem zenét hallani, annyira szerette bölcs trónörökösét a nép. Fekete ruhában járt a királylány, s fekete párnák közt szülte meg pár hónap múlva gyermekét, egy aranyhajú kisfiút.
A király eközben járta az erdőt, nem örült semminek, nem szomorkodott semmin, de egyre többször gondolt szépséges feleségére. Eszébe jutott, hogy milyen boldog volt esküvője napján, úgy ragyogott a boldogságtól, hogy káprázott tőle az ember szeme. Eszébe jutott, milyen kedvesen csacsogott neki, hogy fölvidítsa. Eszébe jutott, hogy leste minden kívánságát. És eszébe jutott, hogy égették bőrét könnyei azon az éjszakán, amikor elhagyta őt. Egy napon aztán arra gondolt, felkeresi a tündért, és megkérdezi tőle, nem lehetne-e mégis megszakítani a varázslatot. Elindult oda, ahol találkozott annak idején vele, de nem találta ott. Attól fogva lankadatlanul járta az erdőt hónapokon át, mindennap elment arra a helyre, ahol annak idején találkozott vele, de sehol nem lelte. Már nem vadászott, nem törődött magával, csak ment, ment, kergette az őzikéket, kiabálta mindenütt a tündér nevét. El is terjedt a híre, hogy egy bolond került az erdőbe, s jóemberek vittek neki élelmet. De a tündér sehol sem volt. A király pedig csak ment-ment, nem látott, nem hallott, ruháját szétszaggatták a tövisek, teste csonttá soványodott, haja megfakult, szeme beesett, s kiabált:
- Hová rejtőztél szép tündér? Segíts rajtam! Hát nem esik meg a szíved szegény feleségemen? - s aztán zokogva leborult a földre. Ott zokogott egészen addig, amíg valaki puhán meg nem érintette a vállát.
- Engem keresel, kőszívű király?
Ott állt a király előtt a tündér.
- Azt akarod, hogy visszavarázsoljam a szíved, s újra doboghasson? Újra fájjon, és újra örüljön?
A király csak nézte, szólni sem tudott, csak bólintott.
- Pedig megmondtam, hogy nem tudom visszavarázsolni a szíved.
A király szeme megtelt könnyekkel. A tündér rámosolygott, és azt mondta:
- Én nem tudom visszavarázsolni a szíved, de nincs is rá szükséged. Figyeld csak!
Azzal megfogta a király kezét, s a király mellére rakta.
- De hiszen... de hiszen - dadogta a király - , hiszen dobog a szívem!
A tündér mosolyogva bólintott.
- Saját szíved olvasztotta föl a kőburkot! Rájöttél, hogy nincs értelme élni, ha nem tudsz szeretni, ezért is kezdtél el engem keresni. Rájöttél, hogy fájdalmat is kell érezned ahhoz, hogy teljes legyen az életed. S most, hogy ezekre rájöttél, itt az ideje, hogy megvigasztald bánatos asszonyodat, és apja legyél fiadnak, akinek már nagyon hiányoztál.
Suhintott egyet varázspálcájával, s a király megint olyan volt, mint régen. Aranyhajú, délceg, s valami olyan fényesség is volt az arcán, ami nem a tündér varázslata volt, hanem saját szívéé: a szerelme felesége iránt.
Szaladt is haza a király, karjába zárta asszonyát, csókjaival szárította föl könnyeit, elmesélte egész történetét, s megígérte neki, hogy soha többé nem hagyja el őt. Kicsit fiát pedig földobálta a levegőbe, aki boldogan sikongatott, s rövid időn belül újra hangos volt a palota aranyhajú kis királyfik és királylányok hangjától.
(Számomra ismeretlen szerző)
forrás:http://maya50.freeblog.hu/
Link |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-09-03 17:42:28, csütörtök
|
| |
| |
Arthur király
Uralkodása Britannia aranykora volt, a szerelmes és harcias lovagok kora. Története évszázadokon át képzőművészeket és írókat ihletett meg.
Korunk tudósai és irodalomtörténészei szerint azonban a valóság nagyon távol áll a legendától.
Tengerbe nyúló sziklás földnyelven áll a komor vár, ahol Igraine férjének, Gorlois cornwalli hercegnek visszatértét várja. Ám a herceg képében Uther Pendragon, Britannia királya lép be éjjel a hercegnő szobájába, a varázsló Merlin kölcsönözte neki Gorlois alakját, hogy kielégíthesse Igraine iránti tiltott szenvedélyét. A nászból egy fiú fogan. Így kezdődik a legendás Arthur király története, amely oly sok írót és képzőművészt ihletett meg, és századok óta tartja fogva az emberek képzeletét.
Merlin ellopja Igraine újszülött fiát, és a jóságos Sir Ectorra bízza, hogy mint saját gyermekét nevelje föl. A királynak nem lesz több gyermeke, Igraine és Gorlois házasságából viszont három lány születik, kettő közülük királyhoz megy majd feleségül, a harmadikat zárdába adják. Ez a lány, Morgana le Fay valahogy varázshatalomra tesz szert, és végül végzetes szerepet játszik féltestvére életében.
Merlin csak a király halála után fedi föl a tizenhat éves Arthurnak származása titkát, de csak azután, hogy a fiúnak sikerült kihúznia a temetőben egy márványtáblára helyezett üllőből kiálló kardot. Bár sokan megpróbálták, mindenki elbukott ezen a próbán, amelyet csak "Britannia vér szerinti királya" állhatott ki sikerrel. Merlin azt is elmeséli Arthurnak, hogy Avalonban, a titkok földjén élő tündérek milyen varázslatot bocsájtottak rá még kisfiú korában. A jóslat szerint Arthur lesz a legkiválóbb lovag és a legnagyobb király, aki csak élt a földön, és "tovább fog élni, mint bárki valaha is gondolhatná". Az emberek új uralkodójuknak térdre borulva esküsznek hűséget, az érsek pedig Arthur fejére helyezi a koronát.
A lovagság kora
Arthur jótékony országlása alatt Britanniára 12 évi béke köszönt. Ez az idő a lovagság igazi virágkora. Camelot-i várában a király maga köré gyűjti birodalmának hűséges és bátor lovagjait (Lancelotot, Gawaint, Percivalt és a többieket) és egy óriási kerek asztal köré ülteti őket. Minden lovag nevét aranyba véseti a székén. Merlin arra tanítja a kerekasztal lovagjait, hogy vessék meg a gyilkolást, kegyetlenséget és a gonoszságot, hogy tartózkodjanak a hazaárulástól, hazugságtól és becstelenségtől, irgalmazzanak a kegyelmet kérőnek, és főként arra neveli őket, hogy tiszteljék és védelmezzék a nőket.
A lovagok útra kelnek Camelot-ból, hogy sárkányokkal, óriásokkal és ravasz törpékkel küzdjenek meg. A gonoszság erőivel vívott párviadalaik általában kísértetkastélyokban, sötét erdőkben és elvarázsolt kertekben zajlanak. Büszkeséggel eltelve térnek meg, hogy eldicsekedjenek kalandjaikkal az udvar előtt.
Camelotba hozza Arthur a szép Ginevrát is, hogy királynőjévé tegye. Amikor Lancelot nem bír ellenállni Ginevra iránti bűnös szerelmének, Mordred, Arthur unokaöccse, Morgana le Fay fia, leleplezi a szerelmeseket, és arra kényszeríti Arthurt, hogy ítélje nyilvános megégetésre hûtlen feleségét. Lancelot megmenti a királynőt, és Franciaországba menekül vele. Mielőtt Arthur elindulna seregével a szerelmespár üldözésére, Mordredre bízza az országot, aki a király távollétét kihasználva államcsínyt hajt végre.
Britanniába visszatérvén Arthur fegyveresen megütközik Mordred seregével. A csatában Arthur lándzsája Mordred pajzsa alá hatol, és átdöfi a testét. De mielőtt meghalna, Mordred halálos sebet ejt Arthur-on.
Hű alattvalói a haldokló királyt csónakba teszik, amely a tejfehér ködben elsuhan a tengeren Avalon felé.
- Ne bánkódjatok - kiált Arthur a tengerparton álló, bánat sújtotta lovagjainak -, biztosak lehettek abban, hogy visszatérek, ha Britanniának szüksége lesz rám.
Britannia Arthur idejében
Arthur király feltehetően az V. század végén és a VI. elején uralkodott, Mordreddel vívott utolsó csatája 537-ben vagy 542-ben volt. Milyen is volt valójában akkor a szigetország politikai helyzete ? Ki volt az uralkodó ?
A rómaiak már egy évszázaddal korábban fokozatosan kivonták erőiket a brit provinciából, amelyet Julius Caesar i.e. 54-ben hódított meg. Az európai kontinens felől betörő barbár jütök, angolok, szászok, valamint a pikt néven ismert északbritanniai törzs erősödő nyomása késztette meghátrálásra őket.
Az ezt követő zavaros idő harcias kiskirályai állandóan hadban álltak az újabb támadókkal, és egymással. Egységes királyságról vagy helyi hatalomnál többel bíró uralkodóról nincs szó az írásokban.
A kereszténység egy talpalatnyi helyen sem tudta megvetni a lábát Britanniában, egészen 597-ig, Szent Ágoston és 40 szerzetese megérkezéséig. Britanniában és Európa nagy részén ekkor vette kezdetét a sötét középkor.
Ha hihetünk Nennius walesi szerzetesnek, egy Arthur nevű harcos vezette “a britek királyaival együtt" a támadók elleni harcot. A britek története címû, 826-ban írt mûvében Nennius 12 ütközetet sorolt fel, melyekben Arthur a barbárok fölött diadalmaskodott. Az utolsó csatában egymaga ejtette el az ellenség 960 katonáját.
Mintegy 150 évvel Nennius után egy ismeretlen walesi krónikás összeállította a brit történelem kronológiáját, a Cambrian Annals-t. Az 537-es évnél szerepel a “camlanni csata, amelyben Arthur és Medraut elesett". A Medraut névben nem nehéz felfedezni a Mordredet. Arthurt ezután 150 évig nem említi történelmi forrás, és akkor is csak a következő homályos utalás formájában. 1125-ben egy William of Malmesbury nevű szerzetes megemlékezik egy bizonyos harcias Arthur-ról, “akiről a britek üres szavakban áradoznak csupán, pedig valójában megérdemli, hogy ne csak félrevezető mesék és álmok alakja legyen, hanem a történelem is foglalkozzék vele, mert hosszú időn át düledező hazájának oszlopa volt, aki háborúra ösztönözte a parasztság megtört harci szellemét". William egyik kortársára maradt, hogy Arthur-ból uralkodót csináljon.
1139 körül egy walesi diakónus és későbbi püspök, Geoffrey of Monmouth befejezte monumentális, Britannia királyainak története című művét, amelyben átfogóan tárgyalja a brit uralkodókat a római időktől a saját koráig. Nennius, Geoffrey és más korai történetírók munkáit a különböző népek hagyományából, kelta és skandináv mítoszokból, sőt a Bibliából kölcsönzött motívumokkal színezte ki.
Geoffrey 12 könyvéből kettőt szentelt Arthur-nak. Nála bukkan fel először Merlin, a varázsló alakja, Ginevra megszöktetése és Mordred árulása. A szegényes történelmi forrásokat képzelt eseményekkel és soha nem hallott személyek felléptetésével színezte ki. Módszerével századokon át ható iskolát, és egy V. századi harcosból hős királyt teremtett.
Arthur átalakulása
1155-ben a Wace néven ismert angol-normann pap franciára fordította Geoffrey elbeszélését. Romantikus történetet formált belőle, amelyben Arthur a lovagság hőseként uralkodik udvara fölött. A század vége felé Layamon angolszász szerzetes Geoffrey Arthur-ját ádáz harcossá és szigorú apává változtatta. Mindkét szerző említést tesz a kerekasztalról.
Arthurt valószínűleg mégis az 1160 és 1180 között alkotó francia költő, Chrétien de Troyes tette meg a lovagi udvariasság és erények, valamint a lovagi szerelem mintaképének. A következő évszázad elején tűnt fel az Arthur mondakörrel foglalkozó két német eposz: Wolfram von Eschenbachtól a Parsifal és Gottfried von Strassburg Tristan-ja.
Arthur a XV. században élt angol Sir Thomas Malory posztumusz kiadású mûvében nyerte el tartósnak bizonyult végső irodalmi karakterét.
Malory átvette, sûrítette és átrendezte a régebbi anyagot, és többé-kevésbé egységes elbeszélést hozott létre, melyben az Arthur-monda ma ismert formájának minden lényeges figurája és mozzanata fellelhető.
Malory munkája, a Le Morte d' Arthur (Arthur halála) 1485-ös megjelenése óta széles körben ismertté vált, és más művek szerzői forrásként használták fel, például Edmund Spenser a Tündérkirálynőben (1590-96) és Lord Alfred Tennyson a Királyidillek-ben (1859-85).
A legenda XX. századi feldolgozása, T. H. White műve, az "Üdv néked, Arthur, nagy király" szolgált a Camelot című musical színpadi és filmváltozatának alapjául.
Ásatások Arthur udvarában
Arthur legendájának ilyen széles körű és tartós elterjedése valósággal követelte, hogy a tudósok végül megkíséreljék lehántani róla az irodalmi "ékítéseket", és feltárni a legenda mögött meghúzódó tényeket.
Amikor 1965-ben megalakult a Camelot-kutató Bizottság, alapítói beleborzongtak a gondolatba, hogy felszínre hozhatják a kerek asztalt vagy a Szent Grál kelyhét.
Öt évig ástak Somerset megye területén, míg végül a Bizottság régészei a Glastonbury közelében fekvő Cadbury várának romjait azonosították Camelottal.
Az első, a Bristol-csatornáig nyúló erőd a római idők előtt épült a környező síkság fölött uralkodó dombtetőn. Az eredeti erődítmény fölé épült falakba beépített hulladék elárulja, hogy Cadbury várát a római megszállás évszázadaiban is használták.
A Camelot-kutatók legizgalmasabb felfedezései azonban azok a cserépedények voltak, amelyeknek tanúsága szerint 500 körül (a rómaiak kivonulása után, de még a szász hódítás előtt) egy brit törzsfő lakott itt. Főhadiszállása egy 7 x 20 méteres, fából épült, valószínűleg zsúpfedeles terem volt. Ha nem is a legendás és irodalmi művek hős Arthur-ja volt, de mindenesetre a római civilizációt védelmezte a barbár hódítók meg-megújuló támadása ellen.
A Camelot-kutató Bizottság eredményeit nem fogadja el az amerikai Norma Lorre Goodrich, aki azt állítja, hogy Arthur uralkodásának székhelyét nem Angliában, hanem északon, Skóciában kell keresni.
Kimerítő irodalmi kutatásai az Edinburghtól északnyugatra fekvő Stirling-hez vezették. Goodrich szerint ott, nem pedig Cadbury-ben állt Camelot vára.
Arthur kora a területi épség és politikai függetlenség védelmében vívott vad háborúk időszaka volt. A lovagság a sokkal megállapodottabb távoli jövőben, Geoffrey of Monmouth és Sir Thomas Malory idején bontakozott ki. Mindketten voltaképpen a saját jóval békésebb korukat méltatták, és annak értékeit és eszményeit vetítették vissza az elképzelt múltba.
Mégsem a homályos és zord idők sötét harcosa, hanem az ő Arthur-juk maradt fenn, akinek örök emlékezetû dicsőséges uralkodása, egyik méltatója szavaival szólva: “egy rövid időszak volt, amely mint csillag az éjszakai égbolton, úgy világlik ki a középkor sötétjéből".
A Szent Grál keresése
Az Arthur-elbeszélés középpontjában a Szent Grál keresésének története áll. A Grál az a kehely, amelyből Jézus az utolsó vacsorán ivott.
A történelem során csodálatos gyógyító és fiatalító erőt tulajdonítottak neki. A kelyhet (azzal a lándzsával együtt, amellyel a római katona átszúrta a megfeszített Jézus oldalát) Arimatheai József kapta meg, az ő leszármazottai voltak azok, akik végül Britanniába vitték.
A legenda szerint, amikor a tiszteletre méltó ereklyék egyik őre elfeledkezett szent kötelességéről, és buja pillantásokat vetett egy női zarándokra, a lándzsa magától nekirepült, és egy soha nem gyógyuló sebet ejtett rajta. Ugyanakkor a Szent Grál nyomtalanul eltűnt.
Merlin Arthur királyhoz Camelotba küldött üzenete indította el az elveszett serleg utáni kutatást. Közölte, hogy nemsokára feltűnik az a lovag, akit a végzet arra jelölt ki, hogy a Grál megtalálója legyen. Arthur és lovagjai pünkösd előestéjén a kerek asztal körül virrasztottak, amikor vartó villámlás és fülsiketítő mennydörgés adta hírül a lovagoknak a Szent Grál látomásának eljövetelét: a szent kehely pompás fehér lepellel borítva kecsesen lebegett végig a termen. Nem sokkal ezután egy öregember javasolt egy lovagot a kerek asztal még egyetlen üresen maradt helyére. Ez az ifjú, mint kiderült, nem volt más, mint Sir Galahad, Sir Lancelot fia.
A Szent Grál keresése folyamán a kerek asztal lovagjai sok kalandot éltek át. Gyakran érte őket kihívás, hogy olyan áldozatot hozzanak, amely meghaladja erejüket.
Lancelot azzal zárta ki magát a keresésből, hogy képtelen volt lemondani Ginevra iránti bűnös és legyőzhetetlen szerelméről. Végül ahogy Merlin megjósolta, Galahad-nak jutott a kehely megtalálásának dicsősége, ő szolgáltathatta ki az Oltáriszentséget belőle. A kehely előtt térdepelve döbbent rá az ifjú lovag, hogy küldetése itt a földi létben beteljesedett. Lelke a mennybe ragadtatott, teste pedig holtan elterülve az oltár előtt maradt. A keresésből két évvel ezután tértek vissza a lovagok Camelotba, hogy elmeséljék kalandjaikat királyuknak.
A történet másik verziója szerint Sir Percival bukkan rá a kehelyre a spanyolországi Pireneusokban levő Monsalvat várában, ahol Amfortas, a Szent Grál lovagjainak királya féltve őrzi azt.
Ám egy varázsló a keresztre feszítés dárdájával megsebesíti a királyt, aki ettől kezdve félholtan fekszik, de megbocsájtatlan bűnei miatt visszautasítja a szentségek felvételét. Amikor Percival a lándzsa hegyével érintve meggyógyítja a király súlyos sebét, a Szent Grál láthatóvá válik az oltáron.
Merlin a Varázsló
Az Arthur-mondák talán legkülönösebb és legrejtélyesebb alakja Merlin, egy erényes leányzó és egy inkubus (ártatlanokat megrontó, éjjel garázdálkodó gonosz szellem) fia.
Születése után Merlint sebtében megkeresztelték, így nem örökölte apja ördögi természetét, de néhány természetfölötti képessége így is megmaradt. Nemcsak a múltba látott, hanem a jövőbe is, és az sem okozott neki különösebb nehézséget, hogy tetszés szerinti alakba (törpévé, leánykává, agárrá vagy szarvassá) változzék.
Amikor azonban varázserejének titkaiba beavatta szerelmét, Viviane-t, a hölgy ellene fordította saját bûvös hatalmát, fejdíszének fátylával megkötözte, és egy toronyba zárta ót. Ettől kezdve senki nem látogathatta a varázslót, csak ő.
A Britannia királyainak története című műve előtt Geoffrey of Monmouth írt egy rövid latin nyelvű értekezést, a Merlin könyvecskéje címmel. Az olvasóközönség ebből ismerte meg a varázsló alakját.
A tudósok szerint Geoffrey Merlinjének több előképe volt, köztük egy Myrrdhin nevű walesi jövendőmondó és egy Lailoken nevű skót látnok.
Link |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 6
|
|
|
|
2009. Szeptember
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
492 db bejegyzés |
| e év: |
6691 db bejegyzés |
| Összes: |
50420 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 30
- e Hét: 3465
- e Hónap: 8203
- e Év: 114347
|
|
|
Offline
