Regisztráció  Belépés
lambert.blog.xfree.hu
Bár úgy tűnik ma, mintha csak a hamisak, a gazok és gonoszok számára gyümölcsözne az élet; ne irigyeld őket! Összeomlik alattuk a csalásra épült világ. A jövend... Magyar Anya
2006.07.04
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/19 oldal   Bejegyzések száma: 182 
Mi AtyánkAdj bíztató kitartást
  2009-10-31 00:46:10, szombat
 
  Ima

Mi Atyánk, aki a mennyekben
vagy, bocsáss meg nékünk, mert
kételkedtünk. Nem abban, hogy
vagy-e egyáltalán, hanem azért,
hogy oly messzire kerülvén
egymástól, ki mertük mondani,
meg mertük kérdezni egymástól
és magunktól: Atyánk, miért
hagytál el minket? Miért csuktad
össze pilláidat ránk tekintvén,
megfosztva minket hitet éltető
szemeid Fényétől és melegétől?
Bocsáss meg, mert mi hagytunk el Téged.
Te ezt tudod, de lelki megnyugvásunkért,
gyónásként hadd mondjuk:
Atyánk, a sátán kerített hatalmába minket,
elrabolta mindenünket,
egyik kezünkben kenyeret tartottunk,
a másikkal fedelet magunk és szeretteink fölé
- ennyit hagyott meg nekünk.
Gyarló emberként féltünk imára kulcsolni kezeinket,
mert elejtvén valamelyiket - megsemmisülünk.
Szenteltessék meg a Te neved,
mert eménytelenségbe tiport
évtizedeinkben neveddel tettük elviselhetővé
testi-lelki fájdalmainkat, vágyva-remélve országod eljöttét.
Ne vádolj minket türelmetlenséggel,
de legyen meg a Te akaratod már ma,
amint a mennyekben, úgy a földön is.
A mindenség végtelenében földi létünk pillanatnyi:
add meg hát Atyánk, hogy élni akarásunkat
a Te akaratod tegye elviselhetővé.
Mindennapi kenyerünket
add meg nékünk ma és holnap is.
Add, hogy búzánkat anyaföldbe vethessük,
kenyerünket anyanyelvünkön nevezhessük.
Adj bíztató kitartást,
hogy ne süllyedjünk a napi küzdelmek kilátástalanságába,
hogy feléd fordíthassuk kérges tenyerünket
és érdes lelkünket,
hogy legyen bátorságunk és időnk
Téged kérni: bocsásd meg vétkeinket,
taníts meg újra, hogy őszintén valljuk és tegyük:
mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.
Mi, akik végigszenvedtük a poklok éveit,
hova vétkek kényszerítettek
vétkezni, kérünk, adj erőt és időt
megbocsátani embereknek,
nemzeteknek, évtizedeknek.
És ne vígy minket a kísértésbe, hogy
elégedettek legyünk magunkkal,
ne engedd, hogy sanyargatóink
szenvedéseit látva-hallva, a bosszú
bódulatába zárkózva kárörvendjünk.
Szabadíts a gonosztól, mely itt van
közöttünk felöltvén az anyagiasság és
önimádat csábító palástját.
Bízva és reménykedve fordulunk most és
mindig Hozzád:Tarts meg a
szülőföldünkön, emelj fel magadhoz,
add meg Atyánk, kegyességed tanúi
és részesei legyünk,
mert Tiéd az Ország, a Hatalom és a Dicsőség
mindörökké.

Ámen



 
 
0 komment , kategória:  HIT  
Diafilm: Úgy múlik el az élet
  2009-10-31 00:31:35, szombat
 
  Diafilm: Úgy múlik el az életünk...



Link







Kedves Barátaim, Látogatóim!

Meghitt, szép hétvégét kívánok mindenkinek.
Sajnos nem leszek gyakran gépközelben novemberben,
így előfordulhat, hogy huzamosabb ideig nem jelentkezem.
Megértésüket köszönöm és azt is, hogy megtisztelnek látogatásaikkal.
Istentől megáldott, békés napokat kívánok kedves mindnyájuknak.



 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Mindenkiért 1-1 gyertya égjen!
  2009-10-31 00:26:01, szombat
 
  Kedves Barátaim, Látogatóim!

Emlékezzünk mindazokra, akik már nem lehetnek velünk, de addig velünk
lehetnek, míg emlékezünk rájuk. Nyugodjanak békében!

Gyújtsunk gyertyát eltávozott szeretteinkért:




Link






 
 
0 komment , kategória:  SZERETET  
Wass Albert:Gyertyaláng
  2009-10-31 00:20:41, szombat
 
  Wass Albert:Gyertyaláng

Emlékszobor. Aranyló nevek rajta:
mögöttük izzó, vérpiros csaták,
mögöttük sajgó, megtört életek:
síró gyermekek és síró anyák...

Emlékszobor... ennyi maradt csupán
belőlük, és a tűzből, mely vezette
a milliókat messze golgotákra,
és feszítette millió keresztre.

Sok régi ház hiába várja őket,
s fehér csöndjével sok fehér falu...
üzenetet nem hoz többé felőlük
fehér felhők közt a vándordaru.

Nem járnak többé esténként csodálni
kalászhullámon tékozolt csodát...
bús hazájuk elvégzett csodáit
magukkal vitték s most őrzik tovább.

Magukban őrzik. Dölyfösen, keményen,
s nem tudják, hogy a szent haza ledőlt...
Boldog halottak. Lám, mi árvábban állunk
tornyosuló emléketek előtt...

Halottak napja van ma. Rejtve, lopva
a Hargitán megszólal egy harang...
a Tátráról felel reá egy másik...
zeng-bong az éj... galang...galang... galang...
ezer kicsi harang...

Az emlékezés gyertyalángja mellett
felsorakozik óriási sorba
határon innen és határon túlról
az elesettek emlék-légiója.

Sok sápadt arc. Óh Istenem, szívünkből
de messze volt a mit sem érzés vágya...
piros rózsákat mentek megcsodálni
s megérkeztek a bíboros halálba.

Ki hinné el, hogy minden név mögött
tervek izzottak és célok lobogtak,
s hogy álmodozva, mint megannyian,
vérük titkának hordozói voltak?

Küzdtek, lemondtak, aztán újra küzdtek,
vágytak, csalódtak és megint reméltek...
Ki hinné el, hogy életük rögén
ők is csak ilyen torz meséket éltek?

Ez vőlegény volt. Ajkán csókok íze,
szívében pompás báli éjszakák...
Aztán gránátok zúgták a zenét...
aztán gránátok hozták a halált...

Ez gyermek volt még. Fák suhogtak benne,
talán szerelmes sem volt még soha...
Doberdó várta. Képét most is őrzi
kopott keretben egy kopott szoba.

Ez gyermekét hagyta itt és hazáját,
hogy a hazája boldogabb legyen...!
Ő ott maradt. A lelke itt barangol
hazát keresve, völgyön és hegyen.

Nyugosznak mind. A vérüket beszívta
a kalásztermő, szomjasajkú föld.
Mögöttük összedőlt a szörnyű Bábel,
s ami még nem volt, az is összedőlt.

S mily furcsa is: Halottak éjszakáján
a hősök lelke hogyha hazaszállna:
hány lenne, aki nem találna többé
széles e földön egy piciny hazára!

Szélvész üvölt a csíki hegyek ormán,
fekete fenyők zúgnak szilajon...
Hazájukat ha számon kérik egyszer,
mit fogsz felelni, győztes Trianon?

Mit fogsz felelni, ha Csaba vezérrel
a meg nem alkuvók seregbe kelnek,
csontváz vitézek, csontváz paripákon,
s egy bolond éjjel hazamenetelnek?!

Székely faluk harangja újra kondul,
a gyertyalángtól tüzet fog a Tátra...!
Magyarország... hányan mentek érted
örvénylő tűzbe és tüzes halálba...

Ismeretlen Testvér, ki messze földön
alszol, lelkében fűnek és virágnak.
Te már tudod, hogy hasztalan a Törvény
amit itt fent az emberek csinálnak.

Te már tudod, sorsverte zátonyodnak
magasságos, bölccsé csitult fokán,
Te már tudod, hogy örök egy a törvény:
bűn bűnhődést hord esztendők során.

Testvér, ki alszol ismeretlen sírban,
s megbékélt arcod nem láttam soha:
álmodd tovább az elnémultak álmát,
csöndes Testvérem: halott katona.

Emlékszobor. Aranyló nevek rajta,
nevek mögött egy hallgatag világ...
Ennyi sírra hogy virágot hintsek,
határon innen nem terem virág.

Határon túl kéne virágért menni...
ha már virágot hozni nem lehet,
ismeretlen, hontalan Halottak:
nektek adom e csöndes rímeket.

(1929)




 
 
0 komment , kategória:  IRODALOM/VERSEK  
Istenke, vedd térdedre ...
  2009-10-31 00:17:47, szombat
 
  Csukás István - Istenke, vedd térdedre édesanyámat

Istenke, vedd térdedre édesanyámat,
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert ő mindig hitt és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet.
Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen,
hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
magadat operálod e föld alatti ambulancián.
Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
a semmiből a semmibe a létező világot,
anyát és gyereket, az élőt a holtat,
s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat.




 
 
0 komment , kategória:  IRODALOM/VERSEK  
Ady Endre: HALOTTAK NAPJÁN
  2009-10-31 00:14:35, szombat
 
  Ady Endre: HALOTTAK NAPJÁN

Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón...
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!...
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk -
- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!...

1899 november 1




 
 
0 komment , kategória:  IRODALOM/VERSEK  
Paudits Zoltán: Élet,Halál...
  2009-10-31 00:12:36, szombat
 
  Paudits Zoltán: Élet,Halál,Öröklét

Egy olyan földi, materiális világ részelemei vagyunk, ahol elsősorban fizikailag érzékeljük és éljük meg a történéseket.
A magasabb, szellemi szubsztanciák elérésére kevesen törekszenek és még kevesebben képesek.

Amíg az átlényegülésre képtelen egyén mindent a metafizika parafrázisaival magyaráz, vagyis, hogy a dolgok, jelenségek
egymástól függetlenek, elszigeteltek, addig a tudatára ébredő szellem az oksági, transzcendens létben a tökéletes egységet,
harmóniát, az egy azon tőről fakadás csodálatos, semmihez sem hasonlítható, lélekemelő misztériumát tapasztalja meg.

A lét és a nemlét határán álló halál csak az ateista felfogásában jelenik meg úgy, mint egy végső, visszafordíthatatlan állapot,
az Istenben hívő lélek tudja, hogy a halállal csupán a test életfunkciói szűnnek meg, a tudat és a szellem fizikai burkából kilépve
folytatja létezését, Isten által elrendelt útját az örökkévaló világban.

Ennek a láthatatlan, de a tudatalattit megnyitni képes szellemnek igenis létező és látható isteni univerzumnak a mozgató, éltető
ereje a szeretet.

A mai kor, acsarkodó, gyűlölködő, gátlástalan, önző, irigy és reményvesztett emberének ez a fogalom szinte már majdhogynem
ismeretlen. Pedig a reményt, mint 'életmentő övet' adta oda Jézus a kereszthalálával a benne hívőknek, és vele együtt a szeretet
törvényét, azt a törvényt, amelynek önzetlen és folytonos gyakorlásával esélyünk lehet arra, hogy evilági utunk végén belépjünk
Mennyei Atyánk Égi Házába és elfoglaljuk a nekünk szánt helyet a kiválasztottak között.




 
 
0 komment , kategória:  IRODALOM/PRÓZA  
Zonda Attila: A fecskékről
  2009-10-31 00:10:10, szombat
 
  Zonda Attila: A fecskékről

Az állatvilágra, a madarakra figyelek, mert a Mindenség, az élő és élettelen világ teremtője általuk üzen felénk, kitől egyre jobban rugaszkodunk el és a természetes helyett egyre inkább a saját remekeinket választjuk: vasbeton, műanyag, műkő, műalma, műanyatej.
Megérzéseinkre, ösztöneinkre és főleg indulatainkra már rég nem hallgatunk, és megvetjük azt, kiről azt beszélik, hogy a polgármesteri hivatalban az asztalra csapott. Úgy teszünk, mintha a Teremtő még az állatvilágot is a mi rendelkezésünkre és szórakoztatásunkra alkotta volna. Pedig a fecskemadár sereg, amely ősszel a villanydrótra sorjában rátelepszik, a saját önálló életét éli. Úgy ősszel, amikor a hajnalok hűvösödni kezdnek, a nagy út előtt ők is tudni akarják, hogy hol élték le a mögöttük hagyott szép nyári hónapokat. Egy indulás előtti utolsó pillantást vetnek az aszfaltozatlan, kikövezetlen füves utcára, a félévszázados cserepek alatt megbújt fecske- és emberlakra, de lehet, hogy azt is tudni akarják, valójában kik és hová rohannak a magasból nézve aprónak tűnő emberi lények. De ez még fecskeszemmel nézve is titok.
Nekem már igazából nem is fáj, ha ők onnan fentről néznek le rám, mert mindig arra törekedtem -idáig sikertelenül-, hogy hozzájuk hasonlítsak. Mert csak az ők világukban nincsen folytonosan gyötrő halálfélelem, de hazugság sincsen, se jegyzőkönyvek, se nyilatkozatok, általában bizalmi válság. Nekünk több ezer egymás mellé rakott szó és több ölnyi silány, műtrágyával viríttatott rózsa sem elég ahhoz, hogy elhiggyék rólunk azt, hogy tudunk szeretni. Nem zavar, ha ők fentről néznek, mert ők mindig tudják, hogy mit kell tegyenek, melyik a jó irány, amerre indulni érdemes, ki az igazi vezér, ki a legrövidebb úton a trópusokra visz.
Egyébként az emberi nemre jellemző racionalitás és az ebből eredő kétes önbizalom nem is lenne rossz vagy hiba, ha ez nem a Gondviselőnktől távolítana el minket, aki nélkül élvezhető, boldogító eredmények nincsenek. Mert a racionális életmód, a kitartó kemény munka eredménye a tömegpusztító fegyver is, melyeket a másik, a rossznak vélt társunk ellen dobunk be, a békés célokra előállított, de alkalomadtán gyilkos cián, sőt, a kipufogógáz is, melytől belvárosi köhögő gyermekek zsenge tüdeje egyre gyakrabban sípol.
Veszélyes és önpusztító lehet mindig csak egy irányba előre nézni, főleg ha elfogultan, öntelten tesszük. Úgy ősz derekán, tájak, domborzatok és szélességi körök szerint változóan - mert az én Magyarországom tágasan szép - indulás előtt a fecskék vissza is tekintenek. Látom én ezt rajtuk. Nemcsak azért teszik, mert így muszáj, hanem azért is, mert most inkább ráérnek. Tavasszal az elhagyott fészkek fölkutatásával kezdték, majd később lakhatóvá tették, mások pedig újat építettek. Majd jött utána a (fecske) szerelem, a nász, az igazi, az alárendelhetetlen és a beszennyezhetetlen, majd a tojások és a keltetés. Később az újszülöttet kellett életszárnyra bocsájtani, és amire mindez megvan, már az őszi hűvös szélben másképpen koccan a nyírfalevél, ami azt jelenti, hogy nemsokára menni kell.

Újra.

Fontos tehát körülnézni, mielőtt ebből a régi világból egy újba elindulnának. Azért figyeltem oda ennyire a fürkésző tűnődéseikre, mert egyfolytában valahová mind-mind elmegyünk. Egyszerre késztet a hívás a taszítással. Iskolából kicsengetnek az életbe, egyik munkahelyről átmegyünk a másikba, munkából nyugdíjba és végül, nyugdíjból is el valahová, amit nehéz kimondani, és ahol már a visszatérő vándorfecskékkel tett párhuzam fájdalmasan hamis.
Elérhetnénk, hogy saját sorsunkat jobban belássuk, ha lennének nekünk is a fecskékhez hasonlóan bizonyos magaslataink, ahová szárnyak híján lélekben fölemelkednénk, és ahol nemcsak a jövő parancsa visít ránk, hanem adott a visszatekintés lehetősége is. Ők ott fent indulás előtt tudják, hogy a Kárpátok lejtőjén fekvő utca, amelynek elhagyására készülnek az ő életüknek is része és sok ezer szárnycsapással sem tudnak elszakadni, színeit, hangulatát és parancsolatait magukkal viszik. Minél erősebb és keményebb a fecskenéző ember, a lelkébe beépült parancs is annál erősebb és keményebb és ez akkor is így van, hogyha ez számára végzetessé válhat. A világoddal válsz hasonlóvá, melynek parancsolataival összeolvadsz. Ezért, aki a fecskesereghez hasonlóan elindul, és alaposan körülnéz, valójában tükörbe néz.
Sorsunk közt alapvető különbség nincsen. Egy új világ mindannyiunkat vár, úgy is, hogy mi megyünk el a régiből, de úgy is, hogy helyben maradva, a minket körülvevő világ változik meg.
Meg szokott történni, hogy elmúlik a nyár és egy másik világ, az ősz jön helyébe, pontosan úgy, mint mikor ifjak hoppra megvénülnek.
A fecskék őszi útja nem ilyen, mert velük tavasszal újra találkozunk, de csak akkor, ha a nagy találkozáson az őket fürkésző, az elmúláson töprengő, elfáradt ember is jelen lehet.


Zonda Attila székely közíró versei, elbeszélései a saját blogjában olvashatóak az alábbi címen, jobbra a versei, elbeszélései alcímeknél:

http://hidegkut.blog.xfree.hu





Link


 
 
0 komment , kategória:  IRODALOM/PRÓZA  
Szabó Dezső: Egységet!
  2009-10-31 00:07:35, szombat
 
  Szabó Dezső: Egységet!

Az eltávozó év még visszafordítja irtózatos arcát. Széttépett ország, mozaikra tört társadalom és megmondhatatlan nyomorúság szörnyű víziója van szemeiben. Szegény magyarság, ki tudná elmondani szenvedéseidet?
Mi volt az első rugó, hol rejlik a végzetes hiba, mi a magyarázó oka ennek a mérhetetlen tragédiának?

Az emberiség termésének alapformája, erői megszervezésének végső titka a faj: a természeti adottságok, a vér, az idegek, az átörökölt lelkiségek egysége. A faj ugyanaz az emberiség életében, mint az egyén fajéban: a termő princípium, a megtartó erő, a megújító változás. Az angol gazdasági élet, az olasz művészet, a francia irodalom, a német filozófia, egy faj sajátos egyéni képletei, s a faj a létrehozó és megmagyarázó okuk. A nem rég múlt szörnyű napok prófétái kezet emeltek irodalmunk és művészetünk ellen egy "nemzetközi művészet" nevében. Nem akarták észrevenni, hogy nemzetközi művészet alatt két igen ellentétes dolog érthető. Vagy a pesti, bécsi, párizsi, londoni nemzetközi betűélősdi gyökértelen, minden irodalomból összebábelezett exportdrámái, regényei, versei, Molnár Ferencségei, tehát tagadása minden művészetnek.

Vagy a Tolsztojok, Balzacok, Dickensek és Petőfik minden fajiságon átkonduló művészete. És Tolsztoj, Balzac, Dickens, Petőfi éppen fajuknak roppant tömörülései, kik művészetük erejével belém zsúfolják oroszságuk, franciaságuk, angolságuk, magyarságukat: milliók sajátos életével és sok század meggazdagodásával élhetem meg az embert. Minden igazi művészet egy fajnak mély mondanivalója.

A magyarságnak legnagyobb szerencsétlensége, hogy a fajnak, ennek a termő alapszolidaritásnak fogalmát mindjárt európai élete küszöbén elhomályosította egy másik általánosabb fogalom: a nemzet, az állam fogalma. Természetes, hogy eleinte a faj és a nemzet fedte egymást, s minden hódításunk a faj gazdagodását jelentette. De a magyarságot letelepedése az új hazában egy új történelmi feladat elé állította: a Magyarország erős földrajzi egységében élő néptöredékeket egy nagy, védő kultúregységévé tenni Európának. Ha a honfoglaló magyarság olyan óriási számú lett volna, hogy az itt talált, s később behívott idegen töredékek felszívható mennyiségek lettek volna, lassanként fejlődő iparunk, kereskedelmünk, s városi polgárságunk is a faj élethódító szerveivé váltak volna. És olyan értelemben beszélhetnénk Magyarországról, mint ahogy angol és Franciaországról beszélünk. De fajunkat csekély száma, az akkori történelmi helyzet, s az átöröklés minden törvénye az új állami életnek csak bizonyos funkcióira utalta. És az új szükségek ellátására idegen szerveket kellett beállítania. Így a faj európai élete első lépésénél rászorult, hogy idegeneket hívjon be, hogy életszükségletei egy részének kielégítését azokra bízza, azoktól várja, hogy idegenségük minden sajátságában kímélje és kiváltságokkal dédelgesse őket, s hogy saját magát ne tartsa elégségesnek a megélhetésére.

Nincs itt helye, hogy részletesen kifejtsem, de aki a magyar betelepítések, kiváltságok, bányászság, iparosság és városi polgárság fejlődését ismeri, mintegy fokról fokra kísérheti a magyar pszichének egy végzetes kialakulását. A faji védő ösztönök elgyengülnek, a faji öntudat elhomályosodik, az idegen szükséges és kapva kapott lesz előtte, mint a mindennapi kenyér, a másoktól készre sütött pecsenye. Sőt, mivel a magyarság történelemcsináló részét igen sokszor osztályérdekek s egyéni tülekedések egymás ellen uszították, a magyar versenytársat és ellenséget látott egymásban, de az idegen, aki az élet egészen más, békés teendőit végezte, mely féltékenységét nem izgatta, érdekeit nem veszélyeztette, megbecsült eszköz volt szemeiben, melyet nagy ígéretekkel és kiváltságokkal csábított magáévá. S míg az idegen a harcos és jogalkotó magyarsággal szemben megmaradt kérlelhetetlenül idegennek, vére, kultúrája és hite acélszervezettségében a magyar pártokra, osztályokra, érdekcsoportokra törve, a magyar élet mind több stratégiai pontját adta át az idegennek, hogy a nagy történelmi marakodás igényeit kielégíthesse.
Így történelmi szükségből s bizonyos képességek tragikus hiányából már bölcsőnkben belénk fúrt a liberalizmus, mint egy kielégíthetetlen galandféreg, mely később hatalmassá szíva magát, magába eszi a faj minden életerejét.

Egy egészen különös, perverz és beteg liberalizmus, mely öngyilkosságává lesz az egész fajnak. Míg a vérünkbélit a legnyugtalanabb kritikával, folyton viszkető függetlenségi ösztönnel és már nem is tudatos, s minden belső disciplinát lehetetlenné tevő féltékenységgel akadályozzuk erői kifejtésében, minden idegen középszerűség szabad mezőre talál nálunk, és háborítatlanul foglalhatja el gazdasági, művészi, politikai életünk minden fontos pontját.
Ehhez járult történelmi fejlődésünk egy másik tragikus velejárója. A magyarság kormányzott nagy tömege, a nép a magyar oligarchia, török uralom, német-osztrák katonaság és adminisztráció egymást követő vagy egyszerre rásúlyosodó zsarnoksága alatt minden hatalmi szót vakon követő, az életösztön eltompulásáig engedelmeskedő alaktalan tömeg lett, melyből bárki bármit gyúrhat, s melytől a nagy történelmi pillanatok hiába várják a felriadt életösztön kezdeményezését, merész ellenállását.

Később pedig, mikor a súlyos habsburgi uralom alatt a politikát élő vagy sportoló arisztokrácia végleg behódolt az udvarnak, s az élet minden ragyogását: hatalmat, dicsőséget, vagyont, szerepet az udvartól várt: a történelemcsináló legfelsőbb réteg is vak engedelmességre beidegzett, az uralkodó kéz minden legyintésére buzgón igazodó elem lett, s lelkéből kiveszett a kezdeményezés felelőssége, a kritika merészsége, az ellenállás méltósága. A köznemesség középosztállyá nyomorodva, elszegényedve, a megélhetés súlyos szorongásában ugyanezen a fejlődésen megy át, talán még fokozottabb mértékben. Beülve egy "hivatalba", melyhez sem teremtő ösztönei, sem egy nagy, személyes kultúra tanításai nem fűzik, teljesen passzív elem lesz, legjobb esetben egy pontos kerék, mely híven továbbítja a neki átadott mozgást.

A nemesség azon kisebb része pedig, mely a hosszas történelmi küzdelemből sorvadhatatlan gerincet örökölt, kellő kulturális horizont s működési tér híján apró ellenzéki zörgők rázogatásával próbálja elhitetni, hogy van, hogy akar, hogy tesz. Az idegen fajok felsőbb osztályai pedig vérük roppant szervezettségében a kezdeményezés, a célelérés ezer bátorságára, ezer eszközére nevelődnek rá napról napra abban a titkos, makacs szervezkedésben, mellyel az impérium elnyerésére törekednek.

És maga a középosztály, az egész középosztály? Van-e olyan gigászi torzkép, mely visszaadja ennek a tragikomikus emberragunak a valóságát? Kép, melyre Teniers és Delacroix, Rembrandt és Hogarth dobná az életet, s mely Swift riktuszában s a Jób fekete jajgatásaiban találna hangra. Itt jön felszínre minden betegség, minden elmulasztott kötelesség, ez a magyar halál laboratóriuma.

A magyar középosztály általában négy rétegből verődik össze. A volt nemességből, a falusi nép felküzdöttjeiből, a városi munkás proletárság úrrá vergődött elemeiből, s idegen fajok törtetőiből. És mert minden falat kenyér, minden előrelépés az uralkodó elemek kényétől függött, s mert az egész közélet roppant gépezetében kezdeményezésre, felelősség elvállalására semmi sem ösztönözte az egyedet, mert vak eszköz és pontosan járó óra kellett, és mert minden krajcárjában egy halálos függés parancsa volt: a középosztály lelkében valósult meg legteljesebben ez a végzetes fejlődés.

Oroszországban a távirat feltalálása előtt jeladótornyokról továbbították Moszkva parancsait be, Szibéria szívébe. Egy Moszkva melletti tornyon az őr megunta életét és felakasztotta magát. A szomszéd torony őre azt hitte, hogy ez a cár parancsa, és szintén felkötötte magát. S ez így ment tovább az egész vonalon, Szibéria legvégső állomásáig. Ez az anekdota adja meg a magyar középosztály pszichéjét.

Az idegen itt is szerencsésebb volt. Maga az a tény, hogy az oláh, szerb vagy valamelyik más faj átjövője mellére rikította a "magyar vagyok" kokárdát, hatalmas előnyt biztosított neki a versenyben. Ha a magyar túlizzóan s minden aggódásával volt magyar, ez akadály volt pályáján: ellenzékiség s a nem mindenre kaphatóság gyanúja tette nemkívánatossá a hatalom szemeiben. A magyarnak Magyarországon hátrány volt igazán és mélyen magyarnak lennie. De aki más fajból máról holnapra így nekimagyarult, az megbízható kormányzati eszköz volt, azt minden asszimilációra el lehetett várni. Ráadásul az idegent összes vérbelieinek hatalmas, titkos szolidaritása is tolta előre, míg az egyik magyar a másikat dobta félre az útról.

Az a történelmi tény tehát, hogy az élet számos funkcióját idegen fajokkal végeztettük, s hogy a királyság és a hadsereg egy bizonyos időtől fogva többé nem a magyar fajiság szervező, védő és harcoló formája volt, a magyar pszichét két sarkalatos bűnére, halálos betegségére determinálta:

1. A vérbeli szolidaritás ösztönös érzésének elhomályosulására.

2. Szellemi és morális szolgaiasságra, gyávaságra. Az utóbbi pontot részletesen kell hangsúlyoznom. Az élet és halál nagy kérdőjele előtt nem azzal szolgálok fajomnak, ha olcsó rímekben hazug cirádákat szaggatok rá, ha kongó jelzőkkel a világ csodájává rikoltozom. A magyar fizikai hősiességét, harci bátorságát három világrész mezőin mutatta be, s tettei feleslegessé teszik a frazeológiát. De ha a morális bátorság a szellemi kezdeményezés ösztönös merészségét, a felelősség és szolidaritás halálig való vállalását jelenti, nem sok fajt fosztott meg jobban a történelmi fejlődés ettől a bátorságtól, mint a magyart. és e fejlődés révén lett a magyar Európa legnagyobb balekjévé, hogy minden hibánk csak nekünk ártott, s minden erényünk idegennek volt a haszna.

A faji ösztönös szolidaritás s a kezdeményezés morális bátorságának a hiánya tett lehetetlenné egy nagy, alkotó lelki egységet. Ilyen egységnek nevezem azt, mikor a hit, kultúra, nézet, párt, temperamentum, s minden más különbségek dacára az élet bizonyos alapkérdéseire egy közösség minden tagjában ugyanúgy látó szem, ugyanazt felelő agy, ugyanazt a tettet beidegző akarat van.

Nem is tudatos látás, szándékolt felelet, akart akarat, hanem a vérnek, húsnak, életünk mély gyökereinek azonos válasza a világ bizonyos hatásaira. A németeknél, angoloknál, franciáknál s az ezen a téren bámulatos zsidóknál minden egyedben megkapjuk ezt a megmásíthatatlan vérkatekizmust. És a magyar? Míg az idegen fajok, az idegen uralom alatt élők acél egységével szervezkedtek, s egymás szemrebbenéséből mély programot értettek, az oldott akaratú, szervezetlen, szellemileg bátortalan, felelősségtől és kezdeményezéstő1 irtózó magyar nyálas liberalizmusát csak éppen vérbelijével szemben nem alkalmazta, s a hódító idegenek közt véres türelmetlenséggel marta egymást, mert faji öntudat nem tette céltudatos harci egységgé. Így történhetett meg, hogy legfelsőbb hatalmi szerve nemcsak, hogy nem a faji érdek, a faji akarat megnyilvánulása volt, hanem legtöbb esetben a fajjal ellentétes életakarat szerve lett.

Egy pusztán természetrajzilag is őrült képletté fejlődött ez a szerencséden faj, mintha az űzött vadkan futó lábait, védő agyarait, fogait az öt üldöző kutyáknak kölcsönözné, hogy saját lábaival érjék utol, saját agyaraival döfjék le, saját fogaival falják fel.
Felébreszteni a faji öntudatot, megteremteni a faj lelki egységét, kezdeményezésre, a felelősség elvállalásának bátorságára nevelni a fajt: ez az életmentés első feladata. A kommunizmust követő őrült haláltánc még zűrösebb vir-várrá tette a belső harcteret; még inkább egymásnak futtatta az elbódult magyart, még gazdagabb teret nyújtott idegen kalandorok portyázásának.

Az utolsó óra sürget, hogy minden politikai pártot könyörtelenül szétzúzzunk, s egy szakértőktől kidolgozott egységes program alapján új alapokra fektetett parlamentben, hadseregben, iskolában, s a faj mély életérdekei szerint megszervezett népben, munkásságban és középosztályban teremtsük meg a jövő győzedelmes magyar pszichéjét. Nagy idők jönnek, nem halljátok-e a jövő irtózatos zuhanásait? Ó, legyünk ébren, ébresszünk és fogjuk egymás kezét!

Virradat, 1921. I. 1.





 
 
0 komment , kategória:  IRODALOM/PRÓZA  
Egy madarászról s a madarakról
  2009-10-31 00:05:52, szombat
 
  KILENCVENNYOLCADIK FABULA

Heltai Gáspár Uram Értelmes Utánvetésivel

Egy madarászról és a madarakról

Egy madarász szürét csinála a mezőn, és hálóját megveté, és önni vete a madaraknak a szürébe.
Látván azt egy rigó, mondá: "Jó ember! Mit munkálkoszol itt, és mit csinálsz?" Felelé a madarász:
"Várost építek itt."

És a rigó elhivé a madarásznak beszédit. Elméne onnég a madarász, és elrejtezék. Odamenvén
a rigó, hogy megnézegötné a madarásznak épiletit, látá ott az önnivalót. És midőn reáment volna,
ottan reája burítá a madarász a hálót, és megfogá a rigót. Midőn odafutamnék a madarász, hogy
kivenné a rigót a hálóból, mondá a rigó: "Ó, ember, ember!
Bezzeg hitván építő vagy! Ha te olyan várost építeni akarsz, nyilván nem sok polgárokat avagy lakosokat
találsz beléje!"

ÉRTELME

E fabula ezt jelenti, hogy a közenséges társoságnak és annak ő hasznájának semmi nincsen nagyobb
ártalmára, mint ha a fejedelmek megváltoznak az ő tisztekben, és kegyes gondviselőkből kegyetlen nyúzók, fosztók és tirannosok lesznek.
Efféle vérszopó fejedelmek alatt nem sokáig állandó a közenséges békösség, és a közenséges társoságnak ő állapatja nem állandó, hanem elbomolt, és nyavalyás élet leszen belőle.
Ez okaért e fabulából tanoljanak ez urak, hogy elhagyják a kegyetlenséget és a sok nyúzást. Mert ha esztelen kegyetlenségből megrontják a szegény alatta valókat, és mindenütt hálót vetnek azoknak: mi lészen végre benne?
Pusztaságban lészen birodalmok.
Hová marad még az Istennek kemény haragja és bosszúállása. Jaj, mond az Isten, annak, aki prédál! Nyilván ismeg megprédáltatol! De e mostani veszett időben nem hiszik azt az emberek.
A pap költötte, úgy mondnak, hajts is el ez okaért a csörcet.

De az Isten sem siet, sem késik. Jövel.
 
 
0 komment , kategória:  IRODALOM/PRÓZA  
     1/19 oldal   Bejegyzések száma: 182 
2009.09 2009. Október 2009.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 182 db bejegyzés
e év: 2231 db bejegyzés
Összes: 22752 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4064
  • e Hét: 36746
  • e Hónap: 172456
  • e Év: 2071484
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.