|
2009-10-03 12:23:11, szombat
|
| |
| |
A törékeny lét lenyomatai
Koppány Attila kiállítás elé
2009. október 3.
A világ azonos, csak bennünk él ezer lenyomat? Részei vagyunk, vagy csak szemlélői? Alakítói vagy alakítottságában is elszenvedői? Miért csupa kérdés az egész? Miért nincsen egy érvényes válasz, egy érvényes festmény? Mert akkor megszűnünk emberként létezni? Hisz bizton mondhatjuk, a másféle látások szebbé teszi az amúgy matematikával is bizonyára leírhatót, az ingoványos terep nem elvesztésünkre lett ilyenné, hanem értünk, hogy megtanuljunk járni.
Koppány Attila nem először zavarja meg elrendezettségében is tökéletlen világunkat, az enyémet is. S mióta ismerem festményeit, azóta nyugtalanabbul alszom, mert tudom, a harmónia széttörtségében ragyog igazán, s teremtett világunk rettenetesen esendő. S milyen értékes is egyben. S hogy attól különösen az, hogy múlékony.
Koppány Attila képeiből a megdermedettség sugárzik, s olyan rend látszik rajtuk, amelyet csak természettudományos műveltséggel is megáldott alkotó tud teremteni. S fénylik minden. Színházi maszk mögül néz ránk valaki, az elhasított összeforr, tengerpart ragyog, s a Haragvó angyal ítélete hallatszik, kardja suhint le ránk. El kell mondanom, Attila képei címükkel együtt teljesednek ki, s ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert jó címadó ő, a benne lévő magyarázat felé terel bennünket. Nem tudom jól megfogalmazni, de legtöbb képén a szétfröccsenés, a középponttól a szélek felé tágulás, a szemünk előtti kifeszülés teremt különös atmoszférát, de a mértani rend ezt a robbanékony állapotot mégis egységbe fogja. Valami előtt vagyunk.
S lehet, hogy teljesen félreértem, de mondom, a pusztulás előtti pillanat képeinek is látom dolgait.
Fázom ezek alatt a képek alatt, s didergésem az emberiségé, a széthullás, a rend fölbomlása érződik a vásznakon. Pedig az építész szigorú rendet tart dolgai között, s ha festő is egyben, ez képeinek szervező ereje is. A rend utáni vágyódásra is gondolok a 'rendetlenség' közben, s reményre. Ezek a kékhideg dolgok azonban vacogó szájjal mondatják velem, a vágy kevés, kellene valami kapaszkodó is.
Szép új világ, írja egyik képe alá címül Koppány Attila, s én idézőjeles mellékjelentést is érzek ebben a címben. Persze lenyelt indulatokkal szabad e képeket szemlélni, s a zárt formák fegyelmeznek, az előbb említett széthullás is a belső erózióját jelenti, a keret adott, az szinte túlléphetetlen.
Mintha ez a belső robbanásig vitt feszültség lenne a titka e dolgoknak, marad valami nehezen megmagyarázható bennük, s ránk kérdeznek, s a választ nem tudjuk pontosan nyelvi módon megadni, ezért még sokáig forgolódunk otthon az ágyban, s magunkkal vívódunk, s kérdezünk tovább: kellett-e nekünk e pimaszul modern kép-tükörbe néznünk?
S tudjuk, kellett. S mert az emberi lét, az ember kifejezhetősége a tét, nem lehet hát úgy tennünk, mintha nem értenénk semmit.
Katasztrófák-karambolok lenyomatait látjuk, s olyan egységes világot, amely szépségében is a törékenységet mutatja fel, sőt már-már eltörtségét. S arra figyelmeztet, hogy csak azért, mert nem akarjuk tudomásul venni esendőségünket, a világ másik arcát, az attól még ,,realitás".
Ez a létező realitás az, amitől igazán elszomorodhatunk
Böröndi Lajos
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
