Regisztráció  Belépés
bubamama.blog.xfree.hu
" A fény, csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle." Hamvas Béla : A láthatatlan történet. Dr Buttyán Kornélné
1937.04.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
Karácsonyi üdvözlet...
  2009-12-24 12:51:50, csütörtök
 
  Kedves Mindenki!

Áldott Karácsonyi Ünnepeket, - és egészségben, sikerekben, örömökben gazdag, Békés, Boldog Újesztendőt kívánok Mindenkinek.

Márta
 
 
1 komment , kategória:  Általános  
B.Molnár: Szomorúszemű Izabell
  2009-12-20 15:59:18, vasárnap
 
  Könyv részlet:

A MENEKÜLÉS...

Sokáig jártam egy szeretet otthonba, - egy vidéki kisváros, amúgy kellemesnek tűnő, katolikus szeretetotthonába, Borika nénihez, - aki valaha a takarítónőnk volt.
A szeretetotthonban minden volt, törődés, gondoskodás, odafigyelés, - még jó szó is, de szeretet, nem igen lehetett.
Nem, az, ...az, ... - nem igen lehetett.
Ki szeretett volna? Kit?...A gondozóknak, arra, - nem volt idejük.
Fizetést kaptak, dolgoztak, - azért csinálták.
A szeretet, - nem volt a munkaköri feladatuk. Késztetést sem éreztek rá.
Az öregek pedig, - kicsit már olyanok, mint a gyerekek. Rengeteg odafigyelést, törődést, - és szeretetet igényelnek.
Hát, ez, - ez, nem volt meg. Nem.
Az, emberek, ott, - a még hátralévő kis idő alatt, csak elvoltak.
El voltak valahogy. Úgy, ahogy.
Ahogy lehetett.
Borika néninek, nem volt senkije. Rajtam kívül, soha nem látogatta senki. Hét gyereket szült ugyan, de szétszéledt a családja, - élték a saját életüket. Szerteröppentek, amint lehetett. Borika néni pedig, - nem kellett senkinek. Egyik gyerekének se.
Magára maradt. Haláláig, magára maradt.
Amikor látogatni szoktam, félrevonultunk a hallba, - és beszélgettünk. Meséltünk, - emlékeztünk, nosztalgiáztunk.
Néha, még nevettünk is, - bár, ez, nem volt gyakori. A nevetésre, semmi okunk nem volt egy olyan helyen ahol állandóan ott sétált körülöttünk a halál.
Szinte érezni lehetett a közelségét.
Sajnáltam ezeket a magukra maradt örek embereket. Nem volt már előttük semmi, - csak a múlt.
Lassan, megbarátkoztak velem.
Egyszercsak azt vettem észre, hogy körénk somfordáltak, és megálltak mellettünk, ha Borika nénivel beszélgettem. Férfiak, nők, - vegyesen. Hallgattak, vagy csak néztek, nézegettek bennünket.
Nem szóltak.
Aztán, amikor már sokadszor találkoztunk, és szinte személyes ismerősükké váltam, - egyszercsak megszólaltak. Mesélni kezdtek.
Mély megrendüléssel hallgattam őket.. A történetekben, - benne volt az életük.
Aki sokáig nem szólalt meg, az egy kis madárcsontú, szép arcú, törékeny, kicsike öregasszony volt.
Ő volt, - a ,,Szomorúszemű Izabella".
Ő, - csak hallgatott, néha ránk nézett, - aztán ,,dolgozott" tovább. Nem lehetett tudni, hogy mit. Ő azonban, tudta.
A kezében nem volt semmi, - de kötött.
Máskor pedig varrt.
Néha megállt, elnézett a messzeségbe, - aztán, varrt tovább. Egészen addig, amíg megbökte az ujját a tűvel, és akkor hirtelen bekapta, és szopogatta. Aztán, megnézte az ujját, - ha már nem vérzett, akkor varrt megint tovább.
Néha úgy, mint egy profi szabó. Messzire kihúzta a tűt, mert hosszú cérnát fűzött bele. Gondosan, egyenletesen, - szinte kaszált a levegőben, kezében a tűvel.
Csendben, csak a munkára figyelve, szótlanul dolgozott..

Most éppen nem varrt. Most, kötött. Most éppen, - kötött.
Szegény.
Néha eltartotta a munkáját magától, hogy távolabbról is megszemlélje, - majd félrehajtott fejjel is megnézte, - aztán, sebesen kötött tovább. Szinte, hallani lehetett a kötőtűk csattogását.
Amikor fonalat tekert az ujjára, olyankor mindig megállt egy-két pillanatra, ilyenkor ránk nézett, - majd kötött tovább.
Tovább.
Sebesen kötött tovább.
Azt mondják, - bolond volt. Csendes bolond.
Hát, nem tudom, - nem is tudom. Nem hiszem, hogy bolond volt.
Vagy, nem ,,úgy".
Talán, csak csendes volt, hallgatag, nagyon hallgatag, - de talán nem volt bolond.
Volt egy világa, - egy saját világa, ahová elmenekült.
Elmenekült, mert nem tehetett mást.
- Az semmi,... - szólalt meg egyszer, amikor Borika nénivel éppen, egy szomorú eseményt idéztünk fel, -...az semmi. Aaaaz, semmi, ha mondom. Semmi. -
Nem mondott mást. Ránk nézett tűnődve, - de hallgatott.
Aztán, egy borongós, téli délután, - nem sokkal karácsony előtt, - váratlanul megszólalt:
- Elmondok maguknak valamit. Elmondok, úgyis mindegy már. Én, nem is vagyok magyar. Én aztán nem. Én csak menekült vagyok. Egész életemben az voltam. Menekült. Egy semmitelen senki. Az apám szerb volt, az anyám meg sváb. Igen. És, menekültünk. Igen...-

Hirtelen, elhallgatott. Ölébe ejtette a kezét meg a kötőtűket, és sokáig messze nézett. Nagyon messze.
Eltűntek a falak, eltűnt a szeretetotthon, és eltűnt az idő.
A múlt bukkant fel, a messzi múlt, minden fenyegetésével, minden félelmével, minden rettenetével. De ő,.... nem volt benne, nem. Nem, Ő, kívülről nézte. Ő, elmenekült.
Nem volt benne, nem.
Azok, ott, - menekültek. Igen.
De nem,... nem ő, és nem ők,... nem. Jaj, nem.
Menekültek.
Igen.
Csillagtalan, komor, sötét éjszaka volt. Szellő se rebbent, - és vágni lehetett volna a parton a csendet.
Sehol egy ház, sehol egy pislákoló fény, - és sehol egy lélek.
Mintha, egyedül lettek volna a világon.
Mégis, - aggodalom szorította össze a szívüket, és görcsbe rándult a gyomruk a félelemtől. Mert nem lehetett tudni, hogy ki bújik meg a parton, a bokrok, vagy fák mögött.
Nem lehetett tudni, hol állnak lesben a partizánok.
Egy farönkön úszott a család, a sebes sodrású folyón, az ismeretlen, bizonytalan jövő felé.
Menekültek.
Menekültek a biztos halál elől, a bizonytalan jövő felé.
A sváb asszony, aki veszélyben volt, a szerb férfi, - a szökött partizán, - és a két pici gyerek.
A férj ült elöl a rönkön, a lábával irányította azt, és a kezével evezett.
Csak csendben, csak csendben, hogy a víz ne csobbanjon, jajszó ne hallatsszon, és senki meg ne hallja. Jaj, senki meg ne hallja.
Mert akkor vége, - akkor meghalnak.
A férfi mögött az asszony ült, karjában a pici lánnyal, - aki akkor 5 éves lehetett. A kislány, anyja nyakába kapaszkodva, csendesen sírt. Az asszony, rémülten csitítgatta, miközben a másik karjával hátranyúlva a derekába kapaszkodó 6 év körüli kisfiát ölelte magához. Az is sírt.
- Ne sírj, ne moccanj, - súgta hol az egyiknek, hol a másiknak, - ne sírj, ne moccanj,... ne mozdulj, mert akkor meghalunk...-
Vitte őket a folyó.
Vitte.
- Ne sírj, ne moccanj,...-
Messze volt még a part.
- Ne sírj,...ne moccanj, ...ne sírj, ... Istenem,...ne sírjál...-
Messze volt még a part.
Igen.
Nem lehetett látni, - mert valahol a sötétben, a végtelenben volt.
Az asszony, csak a térdével tudott kapaszkodni. A térdével szorította a rönköt, mert mindkét karjával, és minden erejével a gyerekeit ölelte, azokat tartotta moccanás nélkül, - mert ha megbillen velük a rönk, és vízbe hullanak, akkor vége. Magával viszi őket a hideg, fekete, sebes sodrású folyó.
Sokszor dobta meg a rönköt az örvény, és még sokáig hányódtak-vetődtek a folyón, - a vacogással, rémülettel és halálfélelemmel teli sötét éjszakában, - aztán, váratlanul meglátták a túlsó part körvonalait.
Majd nem sokkal később a sodrás, kidobta őket a partra. A rönk, egy sziklának ütközött.
A férfi leugrott róla, megvetette lábát a parti kövek között. Elkapta a rönköt és megpróbálta megtartani, - de az, nagy erővel kiperdült a kezei közül, és elszabadult.
Az asszony azonban, abban a pillanatban, karjában a gyerekekkel, - beugrott a vízbe, és elkapta őket a férj.
Egy pillanatig összekapaszkodva álltak, - aztán, a kövekbe és a parti fák gyökereibe kapaszkodva, vonszolták magukat és a gyerekeiket tovább. Egy alacsonyabb résznél aztán, végre elérték a partot.
Lábuk még a vízben volt, de ráborultak az éppenhogy elért földre.
A földre.
Megmenekültek.
Ölelték a földet a fél karjukkal. A másikkal meg, - a gyerekeiket.
Ölelték a földet. Igen.
Megmenekültek, itthon voltak.
Nem volt semmijük, és senkijük, se házuk, se hazájuk, - de itthon voltak. Mégis itthon voltak. Ezt érezték akkor.
Hideg volt. A lábuk, szinte lefagyott, - de földet ért. Érezték alatta a földet. Igen. És ez, annyi viszontagság után, leírhatatlan érzés volt.
Hazataláltak.
Hazát találtak.
Sírva ölelték a földet, - a sváb asszony és a szökött szerb partizán. Ölelték a földet, az áldott földet, az áldott magyar földet, ahol partra vetette őket a sors.
Meg a víz.
Elöntötte őket a hála.
Ez a föld, a kezét nyújtotta feléjük, - gyökereket adott eléjük, amiben megkapaszkodhattak, - és köveket, sziklákat, amin megvethették a lábukat.
Aztán önmagát adta támaszul.
Megmenekültek, - itthon voltak.
A föld, ... a part, ... a rév...-
Az élet.
Mögöttük, a végtelen, fekete éjszaka, a sebes sodrású folyó, - és a halál.
Itthon voltak. Itthon voltak, igen. A szerb férfi, a sváb asszony és a két pici gyerek.
Itthon voltak.
Hazataláltak.
Igen, - annyi viszontagság után, hazataláltak.
Haza.
Igen.

Haza?...
A szomorúszemű, madárcsontú, törékeny kis öregasszony, sebesen kötni kezdett újra. Szeméből, peregtek a könnyek, megállíthatatlanul.
Dermedten néztük.
Elhallgattunk, és csak néztük őt, - nem tudtuk, nem tudhattuk, hogy miért sír.
Néztük ,,Szomorúszemű Izabellát", - aki a múltjába merült, és továbbra is a messzeségbe nézett, miközben dús patakokban folytak végig az arcán a könnyei.
Szállingózott a hó, varjak telepedtek éktelen rikácsolással az ablak alatti kopár fákra.
Egyébként, csend volt.
Csend.
- Nem sokkal karácsony előtt történt, ...- mondta Izabella, - ...nem sokkal karácsony előtt. Akkor történt, igen. Akkor.... Akkor volt. Igen. Menekült egy család, Szerbiából... Istenem. Mert, muszáj volt menekülni,... azért. Nem másért. Megölték volna őket, ha ott maradnak. Hát, menekültek. Magyarország felé, ...igen. Volt velük egy kislány . Igen. Az Iza....-
Elhallgatott, és letette a kötését is.
Csend volt sokáig, aztán megint megszólalt:
- Én voltam az a kislány, ...az anyja ölében, ..én voltam az, ...az Iza. Én. Bár, ne én lettem volna az.....A partról, egy tanyára vetődtünk akkor, teljesen összefagyva, és ott, befogadtak bennünket. Enni adtak nekünk, melegszobát adtak, meg meleg ruhát. Hanem, ...az édesanyám, a sváb asszony, nem sokkal később meghalt tüdőgyulladásban, ...az Édesapám meg, fölakasztotta magát. Minket, - a testvéremet meg engem, ott tartottak a tanyán, mert kellett a dolgos kéz. Volt ruhánk, meg ennivalónk. Igen. Más aztán nem volt. Nem. Csak a munka, meg a munka, meg a gazda. Én aztán, ott is maradtam egész életemben, - mert,...hová mehettem volna?...Hanem a testvérem, az, nem. Az kikötötte a legszebb lovat az istállóból, és megszökött. Aaaaz, világgá ment. Bizony. Sose nem jött többet vissza. Hiába vártam Mert én vártam. Mindig vártam, - de sose nem jött vissza. Sose. De én? Én, hová mehettem volna? ...Hová? Nem vót nekem senkim, meg aztán, az adósság, ugye? A ló,...- azt, le köllött dolgozni, ugye? Így aztán, nem mehettem sehova. Ottmaradtam egész életemben, hogy ledógozzam a lovat, amit a testvérem elkötött. Azért, hogy fő ne jelentse a gazda a testvéremet. Egész életemben dógoztam érte, ...azért a lóért. Meg a testvéremért. Nem is volt nekem más életem, csak a munka, meg a munka, meg a gazda. Nem volt ez élet. Nem. Akárki, akármit mond, nem volt az. Jobb lett volna, nekem, ha elkap, és magával ragad engemet a sötét folyó. Én mondom, jobb lett volna nekem, meg a családomnak is, ha sose érünk partot, ...jobb lett volna, ha a folyóba veszünk. Becsapott bennünket az a part, és az a föld. Becsapott bennünket, igen, ...és jobb lett volna, ha a folyóba veszünk....-

 
 
1 komment , kategória:  Könyv részlet.  
Ciki....
  2009-12-15 17:19:44, kedd
 
  Lehet, hogy szakálla van, de aranyos...

Miért rúgtam ki a titkárnőmet?
Két hete volt a 45. születésnapom.
Egyébként sem éreztem magam valami fényesen.
Lementem reggelizni. A feleségem azt sem mondta: Jó reggelt, nem hogy Isten éltessen. ...
A gyerekek sem mondtak semmit, teljesen hidegen hagytam őket.

Úton az irodába már teljesen levert voltam.
Bementem az ajtón és Sári, a titkárnőm felállt és így szólt:
-Isten éltesse sokáig, főnök!
Na, ettől egy kicsit mindjárt jobban lettem. Legalább egyvalaki nem felejtett el!
Délig dolgoztam. Pontban 12-kor Sári bekopogott az ajtómon és azt mondta:
-Főnök, ma van a születésnapja. Menjünk el ebédelni, csak mi ketten!

Nem a szokásos étterembe mentünk, hanem egy hangulatos kis falusi lokálba, hogy egy kicsit
magunk lehessünk.
Ittunk két Martinit és elégedettek voltunk a kiváló ételekkel. A visszaúton Sári azt mondta:
-Tudja, olyan szép ez a mai nap, és ma van a születésnapja. Ne menjünk vissza az irodába!
Menjünk fel hozzám és igyuk meg ott, a délutáni kávét!
Így aztán felmentünk a lakására és kávé helyett megittunk még két Martinit, és kényelmesen -
elszívtunk egy-egy cigarettát.
Egy idő után Sári így szólt:
-Ha Önt nem zavarja, felveszek valami kényelmesebbet. Csak beszaladok a hálóba, azonnal itt
vagyok.
Néhány perc múlva valóban jött is. Jött.
A kezében egy születésnapi torta volt, és őt követték: a feleségem, a gyerekeim és a közelebbi munkatársaink. A Happy Birthday-t énekelték.

Én meg ott ültem a heverőn, és ....... a zoknimon kivül semmi nem volt rajtam.



 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Nem semmi!... ( Humor...)
  2009-12-08 18:28:50, kedd
 
  NEM SEMMI!...

Néhány jól sikerült válasz a baleseti kárbejelentőkről, a "Baleset oka"
rublikában:

1. Hazafelé tartva véletlenül rossz házba álltam be és összeütköztem egy
fának, ami az én kertemben nem volt.

2. A másik autó nekem ütközött anélkül, hogy ezt a szándékát előre jelezte
volna.

3. Azt hittem, hogy az ablakom le van húzva, de aztán rájöttem, hogy nem,
amikor kidugtam a kezem rajta.

4. Ütköztem egy álló kamionnal, ami a szembejövő sávban közeledett.

5. A teherautó a szélvédőn keresztül a feleségem arcába tolatott.

6. Egy gyalogos nekem jött, és az autó alá feküdt

7. A fickó elfoglalta az egész úttestet, jónéhányszor kikerültem mielőtt
elütöttem.

8. Lehúzódtam az út szélére, megláttam az anyósomat, és nekimentem a vasúti
töltésnek.

9. Abbéli igyekezetemben, hogy agyonüssek egy legyet, nekimentem egy
telefonpóznának.

10. Egész nap növényeket vásároltam, majd hazaindultam. Amikor egy
kereszteződéshez értem, egy sövény ugrott elő és
megzavarta a látásomat, így nem vettem észre a másik autót, ami felém
közeledett.

11. Negyven éve vezetem az autómat, de most elaludtam
a kormány mellett és balesetet szenvedtem.

12. Végveszélyben az orvoshoz siettem, amikor a
csuklóm kificamodása balesetet okozott.

13. Amikor a kereszteződéshez értem egy stop tábla jelent meg az úton, ahol
eddig semmilyen tábla sem volt. Nem tudtam elég
gyorsan fékezni és így elkerülni a balesetet.

14. Hogy elkerüljem az autóm első lökhárítójának sérülését,
elütöttem egy gyalogost.

15. Az autóm szabályosan parkolt, miközben beletolatott egy másik autóba.

16. Egy láthatatlan autó előtűnt a semmiből, nekiment az enyémnek, majd
eltűnt.

17. Bár azt mondtam a rendőröknek, hogy semmi bajom, amikor levettem a
kalapomat, azt vettem észre, hogy koponyasérülést szenvedtem.

18. Biztos vagyok benne, hogy az az öregember nem is akart átmenni a másik
oldalra, amikor elütöttem.

19. A gyalogos csak bóklászott, nem tudta, merre menjen, így hát elütöttem.

20. Láttam egy lassan mozgó, szomorú arcú öregembert, amint lepattan az
autóm motorháztetőjéről.

21. A baleset közvetett okozója egy kiscsávó volt egy kis autóban, nagy
szájjal.

22. Kirepültem az autóból, amikor az leszaladt az útról. Később talált meg
néhány kóbor macska.

23. A telefonpózna nagyon gyorsan mozgott. Megpróbáltam kitérni az útjából,
amikor nekem ütközött.


 
 
0 komment , kategória:  Általános  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
2009.11 2009. December 2010.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 4 db bejegyzés
e év: 67 db bejegyzés
Összes: 350 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 160
  • e Hét: 809
  • e Hónap: 3796
  • e Év: 14079
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.