Regisztráció  Belépés
bubamama.blog.xfree.hu
" A fény, csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle." Hamvas Béla : A láthatatlan történet. Dr Buttyán Kornélné
1937.04.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
B.Molnár M.: Ibolyával az élet
  2009-08-28 20:14:35, péntek
 
  IBOLYÁVAL AZ ÉLET...
Könyvrészlet

- Akarsz felülni a lóra?...Igen?...- kérdezte egyszer, teljesen váratlanul a röhögő görcsös fiú, - ( akinek volt egy sárga nyakkendője,...) - amikor Ibolyát vezettem ki, és véletlenül összetalálkoztunk.
A fiút különben Aladárnak hívták, sőt Ali-nak, - csak én nem, - mert én nem hívtam sehogyan sem. Legfőképpen azért, mert nem voltunk beszélő viszonyban. Akkor még.
Csak a Papával szokott beszélgetni, velem nem. Nekem, még köszönni se szokott. Engem, mindig csak bámult. Szó nélkül. Most is.
Se köszön, se semmi. Akkor, én se.
Elég barátságtalanul néztem rá. Aztán megmondtam neki őszintén, hogy nem akarok.
- Nem.
Többet aztán nem is mondtam. Sőt, rá se néztem.
Nem akartam vele beszélgetni. Miről beszélgettem volna?
Nézni se akartam.
Azért, amikor már elléptünk egymás mellett, gyorsan visszafordultam mégis, hogy megnézzem, most is rajta van-e az a ronda jaj-sárga nyakkendője, meg a gyönyörű lovagló csizmája?...-
Én, mezítláb voltam éppen, - és mindig, amikor csak lehetett, - de ez, most egy kissé zavart, nem tudom miért.
Különben, szerettem mezítláb járni, - csak most nem, - mert a talpammal éreztem, a port, a fűvet, a harmatot, az apró kavicsokat, és köveket, - sőt, a földet, és az egész világot, amit annyira szerettem átölelni.
Szerettem mezítláb járni, igen. Nem zavart az sem, hogy időnként, - bizony az üvegcserepet is, meg a rozsdás vasszöget is éreztem a talpam alatt, és a tüskéket is, - nemcsak az édes anya-földet.
Utána bámultam hát Alinak, hogy látom-e a nyakkendőjét?...- A jaj-sárgát. Igen. Azért.
Csakhogy nem láttam, nem láthattam, mert háttal volt. Azért, - nem is tudom miért, - mégiscsak álltam tovább, és néztem.
Legnagyobb meglepetésemre, azt láttam, amit addig sohasem. Azt, hogy milyen szép a tartása, és a járása, amikor megy. Igen.
Majdnem olyan szép volt, - mint egy lóé. Ezért, csak álltam, és néztem tovább Ali hátát. Igen.
Akkor hirtelen, váratlanul ő is megállt, visszafordult, - én meg elszégyelltem magamat. Elkaptam a fejemet, megrángattam Ibolyát, - aki a Paci volt, becézve, - és továbbléptünk.
A francba!...A francba! - gondoltam.
Aztán, sietve elindultunk a domboldal felé, - mert ott könnyen és gyorsan fel tudtam tenni magamat Ibolya hátára, - ha éppen kedve volt hozzá, és megengedte.
Ibolya nagyon szaporázta most felfelé, alig tudtam vele lépést tartani, - így hát, futottam mellette. Ez a futás, tejesen összehangolt volt, és nagyon élveztük mind a ketten.
Lépést váltottam, Ibolyához igazítottam a jobb lábamat, és felvettem a ritmusát. Szinte repültünk.
Sokszor csináltuk ezt, - szerettünk így repülni.
Félúton lehettünk a domboldal felé, amikor Bundás, a valódi, - fajtatiszta belga juhászkutya - utolért minket, és csatlakozott hozzánk.
Bundás, gyönyörű szép kutya volt. A fajtája ékessége. Illett Ibolyához.
Nagyon hosszú, és dús volt a szőre. Az egész eleje, hamvas fekete volt, a hátsója élénkvörös, a lábai meg sárgák, néhol, - különösen a bokája körül, - fehér. A hosszú, szinte földet söprő farka pedig, majdnem tiszta fehér volt, kevés sárgásvörös beütéssel, - és még kevesebb hamvas feketével..
Pici, hegyes, égnek álló fülei, gyönyörű okos, élénktekintetű szeme, és vastag, dús, fehérrel tarkított szemöldöke volt.
Illett Ibolyához, igen.
Nagyon szépek voltak együtt. Az ébenfekete ló, és a hamvas fekete kutya, - az élénkvörös, sárga és fehér színeivel.
Szépek voltak.
A kutya, Bundás, Tervueren fajta volt, amiről persze, máig nem tudom, hogy mit jelent, - de Ibolya gondozója, - aki a kutyával is törődött, tudta, - mert ők együtt jöttek valahonnan, együtt hozták őket.
Okos, jókedvű kutya volt, egészen addig, amíg Ibolyát el nem rabolták. Akkor, abba, félig belehalt.
Különben, Bundás, Ibolya kedvenc játszótársa volt. Régóta ismerték egymást, együtt kerültek a pusztára, -... de furcsa barátság volt az övüké. Nagyon furcsa.
Először, nem is gondoltam, és nem is hittem, hogy létezik barátság kutya meg ló között, - de létezett.
Nekem, úgy tűnt, mintha folyton piszkálnák, bosszantanák egymást. De nem így volt.
Ibolya, amint meglátta a kutyát, ugrott egy nagyot, meg rúgott egy nagyot a hátsó lábaival, - majd váratlanul felkapta a fejét, és kirántotta magát a kezemből. Aztán, otthagyott engem.
Mindenáron meg akarta fogni az előtte loholó kutyát, - aki vissza-vissza nézett, majd úgy csinált, mintha ész nélkül menekülne. Aztán csak megállt, és bevárta Ibolyát.
Amikor Ibolya odaért, azonnal beleharapott a Bundás fenekébe. Szerintem, nagyon gyengéden, csak úgy, ahogy engem szokott harapdálni. Bundás, erre visítva rohangászni kezdett a ló körül, mintha vissza akarná harapni, - az meg csak pörgölődött, pörgölődött, hogy újra elcsípje a kutyát. De az, mindig kitért előle, - nem hagyta magát.
Amikor már majdnem sikerült, akkor Bundás elugrott, - és menekülőre fogta. Ibolya meg utána...-
Aztán kezdődött minden elölről. Ibolya megint megcsípte Bundást, - aki visított,...és újra elkezdett rohangászni a ló körül...-
Mondhatom, én is jól szórakoztam ezen a játékon, - amikor már rájöttem, hogy csak játék. Tényleg játék.
Aztán, volt más is, - amit csak később vettem észre.
A lócitrom.
Elhűlve láttam, hogy Bundás, élvezettel hempereg bele abba a lócitromba, amelyet Ibolya frissen hagyott maga után. Én még ilyet, eddig nem láttam.
Mégjobban meglepődtem azonban akkor, - amikor a hempergőzés után a maradékot még meg is kóstolta. Nem mintha nem kapna eleget enni.
- Fúúúj, disznó,.. - mondtam neki, - de nem hallgatott rám. Egyébként se hallgatott rám. Ő, Ibolya kutyája volt, - nem az enyém.
Továbbra is, - mindig, amikor csak lehetett, belehempergett az Ibolya által hullajtott friss lócitromba. Utána meg, - kóstolgatta.
Meglehet, hogy csak illatosította magát, de az is lehet, hogy lószagot akart magára venni, hogy Ibolya azt higgye róla, ő is ló, mert neki is lószaga van. Lehet, hogy kellette magát, imponálni akart, - azt akarta, hogy elfogadja őt Ibolya, - nem tudom.
Ibolyát, - mindenki elfogadta. Olyannak amilyen volt. Gyönyörű volt. Okos volt, - és huncut volt.
Egyszer, éppen vacsoráztunk, - amikor váratlanul hatalmas lódobogást hallottunk. Apámnak, félúton megállt a kanál a kezében.
- Ibolya, megint kiengedte a lovakat...- mondta csendesen.
Igen, - mert Ibolya, az, - olyan volt. Olyan okos.
Tudtuk, hogy hogyan csinálja. Gyakran fordult elő.
A féltett lovak karámjánál, - ahogy a többinél is, - az összecsukott karámajtókat egy láncon lógó vastag faékkel zárták be. Csak az Isten tudja, hogy Ibolya, honnan jött rá arra, hogy hogyan kell kinyitni, - de rájött. Ráharapott a faékre, és addig rángatta, ráncigálta felfelé, amíg ki nem jött a helyéről. Aztán már csak neki az ajtónak, meg a világnak, -... a többi ló pedig követte.
Az sem kétséges, hogy a többi ló is pontosan tudta, hogy mi történik, - mert amikor Ibolya a faéket rángatta, már mindannyian szorosan ott álltak a háta mögött, és várták a szabadság gyönyörű pillanatát.
Igazából, a szökést rendszerint hamar észrevették, - és azonnal vissza is terelték őket.
A faék azonban, - maradt a régi. Mindig ugyanaz. Meg, - Ibolya is.
Sokszor gondoltam rá később, - hogy valószínűleg tetszett mindenkinek Ibolya szökdösése. Egy kis elevenséget, vagányságot vitt a lovak életébe, - meg a gondozók életébe is.
Könnyedén ki lehetett volna cserélni azt az éket, valami másra, valami biztonságosabbra, - esetleg egy lakatra, amit Ibolya nem tudott volna kinyitni, - mégsem cserélték ki.
Nem vették el a játékot Ibolyától, a szépséges csodapacitól, - meg, a többi lótól sem.


Részlet : B.Molnár Márta: Egyszer volt...c. könyvéből











 
 
0 komment , kategória:  Általános  
B. Molnár M.: Ibolya, a ló...
  2009-08-17 21:48:51, hétfő
 
  B. Molnár Márta
Könyv részlet:

IBOLYA, a ló...

Hosszú idő telt el azóta, de hiába, ...minden hiába. Nem tudok Ibolyára gondolni, - még most sem, - torokszorító szomorúság nélkül...-
Ő volt az első igazi ló az életemben.
Micsoda ló volt!
Istenem,... - micsoda ló!

A lovak iránti érdeklődésem, pici gyerekkoromban kezdődött, amikor a Papám nyakában, vagy a nagypapám térdén lovagoltam. Akkoriban, legtöbbször a Papám volt a ló, - aki mindig a nyakába vett, ha kértem.
Később pedig, a lovas élményeim, seprűlovaglással folytatódtak. Ez ugyan hatalmas és végeláthatatlan sírással fejeződött be, - mert Miska édesapja eladta a lovunkat, ami seprűből volt, - ( igen,...- eladta egy üveg borért! )...és nem lovagolhattunk többé. Aztán már csak nézegettük a lovakat Miskával, - méghozzá az igaziakat, - és minél tovább nézegettük, én annál jobban megkedveltem őket. Később pedig, már rajongtam értük.
Amikor kicsi voltam, nem mertem közel menni hozzájuk, mert féltem, hogy csípnek, rúgnak, harapnak, - ami később Ibolyánál be is igazolódott, de azért tisztes távolságból, mindig megnéztem őket. Akkor, nem tudtam még, hogy egyszer majd, szeretni fogom, sőt, - imádni fogom őket. Akkor,... - akkor még, - csak gyönyörködtem bennük. De, - nagyon!
Egyszer, Miskával, az örök barátommal, és örök szerelmemmel, éppen, ,,gyönyörködtünk", csak gyönyörködtünk,... - amikor, elhűlve hallottuk hogy B. bácsiék, Miskáék szomszédai, - meg akarják hámozni a lovat. Csak ez az egy lovuk volt, - el nem tudtam képzelni, - hogy miért akarják meghámozni.
Azt mondták, hámozni. Igen. Semmi tévedés. Hallottuk, - pontosan hallottuk. Jól hallottuk.
A vér, meghűlt az ereinkben, de gondoltuk, ezt azért megvárjuk. Meg.
Sohasem láttunk még hámozott lovat.
Ezért, - bevettük magunkat a gyepűbe.
A gyepű széles, erős, dús, orgonasövény volt, amit Isten tudja mikor telepítettek a telekhatárra, hogy elválassza egymástól az udvarokat, - és a családok életét. A faluban, majdnem minden háznál ilyen volt. Ezeken a gyepükön keresztül, nem lehetett átlátni, és nem igen lehetett bekukucskálni senkihez.
Azonban, mivel a kutyák-macskák, - szintén Isten-tudja mióta, - az orgonasövényen keresztül közlekedtek ki meg be, a sövényben jó nagy lukak, és ösvények keletkeztek, - ahol leskelődni azért, - ( szégyen ide, - szégyen oda, ) - lehetett.
Egy ilyen lukban húztuk meg magunkat Miskával, - és bekötöttük oda a saját lovunkat is, ami vesszőből volt, és szép volt, meg jó volt, - pont jó, -...és ráadásul, akkor megvolt még!
Vártunk hát. Vártunk a hámozásra. Aztán, csak vártunk. Csak vártunk.
- ,,Hámozd fel a lovat,...hámozd már, iparkodj!..."- mondta újra a szomszéd bácsi a fiának.
Libabőrös lett a hátunk tőle. Nem sokkal később pedig kijött a fiú, egy pokróc volt a kezében, és mindenféle szíjak, - de mi, attól, hogy a szíjakkal megkötözi azt a szegény lovat, mielőtt meghámozná, - végül is megrémültünk. Sose láttunk még olyat, -... de elképzeltük.
El lehetett képzelni. Igen...- Megkötözi, lefekteti a pokrócra, és meghámozza, mint a krumplit a Mamám.
Szorítottuk Miskával egymás kezét, de az ájulás határán álltunk.
- Mennyünk haza Annyánkhó...- súgta Miska sírósan, és halálraváltan. Csak bólintottam, aztán kimásztunk a gyepűből, - húztuk a lovunkat magunk után, - és futásnak eredtünk hazafelé.
Sajnos, senki sem volt otthon. Éppen. Éppen most. Pedig annyira kellett volna!
Csak a nővérem terpeszkedett a fa alatt a bambusz székben,...- de ő nem számított, mert vele nem lehetett beszélgetni. Vele, sosem lehetett beszélgetni, - mert emberszámba se vett. Akkor se, - meg később se.
Ezerszer is a tudtomra adta, hogy nem vagyok a testvére, mert engem a cigányoktól vettek el, - akik majd vissza fognak jönni értem. Minél előbb, annál jobb.
Papa, dolgozott. Mama pedig, nem tudom, hol lehetett. Talán, megint Mezopotámiába ment, mert szeretett odajárni.
Időnként, - rendszeresen elment otthonról, szombat délutánonként. Mindenki tudta, hová megy, csak én nem, - mert akkor a nyakán lógtam volna. Ha kérdeztem, hogy hová megy, mindig megmondta őszintén, hogy - elmegy Mezopotámiába.
Próbáltam felajánlani, hogy csatlakozom hozzá, - de nem fogadta el, - azt mondta, hogy fontos dolga van, - de majd jön, ha lehet, majd siet.
Én meg csak vártam, csak vártam, most is, mint mindig. De nem jött.
Aztán, nyílt a verandaajtó, és örömmel rohantam ki, hogy hátha ő, de sajnos, nem a Mamám volt, - hanem az orvos.
- Papád?...- kérdezte.
- Nem tudom...-
- Mamád?...-
- Nem tudom, de ha szombat van, akkor elment, Mezepotániába...-
Hát, - mondhatom, - a doki, földbe gyökerezett, annyira meglepődött, - de nem szólt semmit. Otthagyott.
Jó pár évvel később tudtam csak meg, - hogy Édesanyám, a tanítónő barátnőjével a Népházban volt. Tanítottak. Ma úgy mondanánk, - hogy szakkört vezettek. Néha, a Papa is besegített.
Háztartástan, gazdaságtan, főzés, szabás-varrás, kézimunka, stb. volt a téma, - és beszélgettek is ilyenkor, a felmerült problémákról. Mindenféléről, még bizalmas dolgokról is. Ezért én, - hiába szerettem volna, - nem lehettem ott. Nem mehettem Mezepotániába.
Szóval, hazaértünk, és nem volt otthon senki, akinek elpanaszkodhattuk volna, hogy B.- bácsiéknál, éppen most hámozzák a lovat. Úgy, mint a krumplit, - pont úgy.
A dokinak mégse mondhattam el, - különben is, ő mindig sietett, mert mindig dolga volt, és mindig késésben volt. Nem ért rá beszélgetni senkivel. Velem meg, pláne.
Ha pedig mégis sikerült volna erőt venni magamon, és a nővéremnek mondom el, hogy hámozzák a lovat, - ő azt mondta volna, amit mindig, mindenkire, akinek baja volt, - hogy úgy kell neki.
Amikor Miska lába eltörött, arra is azt mondta. Nem is bocsátottam meg neki soha.
Hát, - nem mondtam el. Nem. Ne örüljön.
Amikor hazajött végre a Papa, - sírva meséltem el neki, hogy nagy baj van, nagyon nagy, - hámozzák a lovat, B. bácsiéknál. Úgy, mint a krumplit a Mama, pont úgy.
Annyira meglepődött, hogy kiesett a pipa a szájából. Aztán, ölbevett, és végtelen türelemmel magyarázta el nekem, hogy ez nem azt jelenti, amit én gondolok, hogy meghámozzák, és lenyúzzák a bőrét, - hanem azt, hogy felkantározzák, és ,,használatba veszik". Dologra fogják. Annyira örültem, - de annyira! - hogy nagy hévvel elkaptam a Papa nyakát, és majd kiszorítottam belőle a szuszt.
- Hála Istennek!...Hála Istennek, hogy nem lesz a B. bácsiék lova meztelen!...-
Amikor nagyobb lettem, a lovak iránti érdeklődésem aztán rajongássá változott. Közelebbi ismeretségbe azonban, csak akkor kerültem velük, - amikor a pusztára költöztünk. Ott se azonnal.
A puszta, - ahol sokáig éltünk, - egyik legszebb élmény volt az életemben, és az emléke örökre bennem maradt.
Amikor a pusztára kerültünk, - ahol minden és mindenki idegen volt, - bárhol mászkálhattam, bárhol játszhattam, - csak a lovak közelében nem. Kicsi voltam még.
A szüleim, bármennyire is könyörögtem, nem engedték meg, hogy a karám, az istálló, vagy a lovak körül járkáljak, csak messziről nézhettem őket. Nagyon messziről. Biztosságos távolságból.
- A lovak, veszélyesek...- mondta a mama.
- A lovak akkor is veszélyesek, - folytatta a papa, - ha semmi rosszat nem akarnak, és eszükbe sincs bántani téged. Egy ilyen hatalmas állat, véletlenül csak megbotlik, és ha a közelében vagy, rád esik,...- mondjuk, - és akkor kész, vége, meghalhatsz, vagy eltörhet a hátgerinced, és örökre nyomorék maradsz. Szóval, egy ilyen többmázsás állat, a szándékán kívül is életveszélybe hozhat bárkit. Ezért, - nem mehetsz a lovak közelébe. Punktum... -
Tudomásul vettem, - de teljesen lehervadtam. Nekem, elég lett volna annyi, hogy nézem őket, ahogy esznek, - de közelről. Vagy, ahogy csak állnak,... - de közelről. Vagy, ahogy hazafelé terelik őket, és átúsznak a völgyön, meg a pusztán. Vagy, ha nézhetem az itatást, vagy a lófürdetést, - vagy csak azt, ahogy pucolják őket. Vagy bármit, - de közelről. De, nem volt szabad. Nem. Csak a konyhaajtóból nézhettem, - azt, amit onnan láttam. Már, amit onnan látni lehetett.
Sokkal később aztán, ahogy nőttem, - mindig valaki kíséretében, - egyre közelebb mehettem hozzájuk, és egyre közelebbről bámulhattam őket. Majd, sok - sok idő elteltével, még közelebbről.
Az, már óriási engedmény volt, amikor a gondozója társaságában, megsimogathattam egy lovat. Aztán, többször is megsimogathattam. Egyre többször.
Mert egyre jobban nőttem, - és egyre nagyobb lettem. Igen. Már látszott is rajtam, hogy nagyobb vagyok.
Akkor aztán, már a gondozónak is segíthettem, - ami számomra nagy megtiszteltetés volt, mint ahogy az is, hogy szóbaállt velem. Boldog voltam, ha foghattam, és a kezébe adhattam a seprűt, vagy a lapátot.
Később pedig, - miután megtanultam a gondozásukat, -hajnalban keltem, és későn feküdtem, azért, hogy segíthessek lovat pucolni, vagy bármi mást, amit a lovak körül tenni kellett.
Így aztán, kicsinyenként, szinte az összes lovat megismertem, az összes lovat megszerettem, - és a nevükön szólítottam mindet.
Kényeztettem őket, amivel csak lehetett, sárgarépával, kockacukorral, almával és simogatással, - vagy tisztogatással, a sörényük és a farkuk fésülgetésével, fonogatásával. Így aztán, lassan ők is megismertek engem. Méghozzá, közelről.
Aztán, - igaz, nem a szüleim tudtával, - de kimerészkedtem utánuk a legelőre is, egy öl sárgarépával, és pár marék kockacukorral.
Ilyenkor csak elordítottam valamelyik ló nevét, - és rohant, vágtázott hozzám az egész csapat. Pontosan előttem torpantak meg, - és azonnal kezdték kirángatni a karomból, a kertünkből frissen szedett sárgarépát. Utána pedig elosztottam köztük a kevéske cukrot, vagy almát. Odajött ilyenkor a lovász is, - általában azért, hogy visszaterelje a lovakat, mert azok, az osztogatás után, amikor elindultam hazafelé, - mindig követtek. Utánam jöttek, és mindenképpen haza akartak kísérni.
Még később, - amikor már szabadon bemehettem az istállóba, - megismertem, megismerhettem a nagyon féltett lovakat is, - azokat, ,,akik" külön boxban voltak elhelyezve valamiért, - és külön karámjuk volt.
Ismertem ott egy lovat, ,,aki" a születése pillanatától kezdve, a kedvencem volt,...ő volt, Pulya... - de az egy másik,...hosszú-hosszú történet. Egyszer majd azt is elmesélem....-
Imádtam azt a lovat.
Pulyán kívül azonban, a Paci volt a kedvencem. Amellett természetesen, hogy az összes lovat, nagyon szerettem, akármilyen volt is, - Ő, különösen közel került a szívemhez. Ő volt az első. Az első igazi ló az életemben.
Az eredeti neve Ibolya volt, - de nem igen hasonlított az ibolyára, - azért lett Paci. Arra hasonlított.
Amikor Ibolyával először találkoztam, - éppen az istállóból vezette ki a gondozója, - én pedig pont akkor, befele rohantam volna ezerrel, - és megtorpantunk az istállóajtóban.
Amikor megláttam, földbe gyökereztem. Egy gyönyörű, fekete szépség állt előttem. Nem tudom, - mért nem láttam én őt addig soha? Miért?
Ibolya, - olyan volt, akár az ördög. Vagy annak a lova.
Koromfekete volt, mint az éjszaka, csillagok nélkül. Hatalmas volt, robusztus. Enyhén hullámos sörénye majdnem a térdéig ért, farka a földig, - a bokáin pedig kapcát viselt.
Büszke fejtartással állt, nem nézett rám, elnézett felettem, - mintha ott se lettem volna. Méltóság sugárzott róla, és az a biztos tudat, hogy ő a világ legszebb lova.
Csak megláttam, - és lezuhant az állam. Ilyen szép lovat én még életemben nem láttam, - és nem is gondoltam volna, hogy létezik ilyen.
Átnézett rajtam. Igen.
Nekem pedig remegni kezdett a lábam, és nem voltam képes megmozdulni.
- Hogy hívják?... - nyögtem.
- Engem?
- Nem, a lovat...-
- Ő az Ibolya...- mondta a gondozója...-
- Igen...- vacogtam - Ibolya. Szép név.
- Az.
- Hány éves?
- Én?
- Nem, a lova...-
- Nem az én lovam...-
Aztán, csak álltunk. Csak álltunk.
Néztem Ibolyát, - aki olyan volt, mint maga az ördög. Vagy a lova. Néztem a majdnem térdig érő, hullámos sörényét, a gyönyörű fejét, és a lélekkel teli, tiszta tekintetét. Az, - nem az ördög tekintete volt.
Nem bírtam megmozdulni, és megszólalni sem. Végül, a lovász, - aki látta, hogy letaglózott a látvány, - törte meg a csendet:
- Akarsz nekem segíteni?...Akarsz? ...Fésülheted, ha akarod. Mindennap megfésülheted a sörényét, meg a farkát is, ha akarod. Szereti, ha fésülik...-
- Igen, igen, akarok,...akarok segíteni, de nem merek...-
- Nem baj,... ne félj,... nem kell tőle félni, meglátod. Nem bánt. Nem olyan ló ez, ismerem én, amióta megszületett...-
Így aztán, remegő kézzel átvettem a sörényfésűt, kimentünk az istálló elé, és azonnal elfelejtettem, hogy hová is rohantam annyira, - ezerrel. A lovász fogta, én pedig megpróbáltam, tisztes távolságból, fésülgetni Ibolyát. Ő azonban, nem hagyta magát. Ahogy hozzáértem, azonnal elhúzta a fejét tőlem. Megpróbáltam újra, de akkor is.
Aztán, csak az Isten tudja, hogy hányszor próbáltam meg újra, akkor is, meg máskor is. Nem engedte. De nem adtam fel.
A lovász fogta, - én meg fésültem, - másképp nem lehetett.
Telt az idő, később pedig, valami lassan megváltozott köztünk.
Egyszercsak nem nézett már át rajtam Ibolya, nem nézett át a fejem felett sem, és nem rántotta el a fejét, ha a sörényéhez értem. Tudomásul vette, hogy én is a világon vagyok.
Azonban, sok idő telt még el addig, amíg beleegyezett abba, hogy helyes kis copfokat fonjak a hajából, a homloka közepén, a két picike füle között, - azért, hogy kilásson a szőr alól.
Fontam aztán egy-egy copfot, a gyönyörű sörényéből is, a feje két oldalán, - a többi meg szabadon maradt.
Nem kellett nekem többé baba és játék. Semmi sem kellett. Ott volt nekem Ibolya. Ibolya, akit imádtam.
Alakult vele a kapcsolatunk. Alakult. Elégedett voltam. Sőt, repestem az örömtől.
Fésültem, fésülgettem tovább, és már copfokat fontam a földön húzott farkából is. Aztán, azt is megengedte, hogy megtisztítsam és megfésüljem a bokaszőrét, ami a patáját is eltakarta, - s amit én kapcának hívtam, - és kegyesen megengedte, hogy felemeljem ehhez a lábát. Mind a négyet méghozzá, egymás után. Pont úgy, ahogy kell.
Felrúghatott volna könnyedén, - de nem akart. Hatalmas sikernek éreztem ezt. De ez, - csak a szolgálat volt, amit elfogadott tőlem.
A barátkozás, amit szerettem volna, nagyon nehezen indult, mert kizárólag én akartam vele barátkozni, - ő meg nem, énvelem.
A lelkéhez is közel akartam kerülni, - mert azt mondta a papa, hogy a ,,lónak, lelke van", és ez, látszott is Ibolyán, hogy van neki, - hogy tényleg van neki, - de Ibolya nem engedte meg. Bezárta a lelkét.
Az elején, volt úgy, hogy lehajolt hozzám, megnézett közelről is, - majd, miután jól szemügyrevett, megszaglászott, aztán csak úgy egyszerűen összecsippentette a mellemen a grabancomat, megrázott egy kicsit, majd elengedett, - és ott hagyott.
Különben, nem illett rá a neve, mert az ibolya, az szerény, és visszafogott, - a Paci meg nem volt az.
Paci volt, igen. Később már édes, aranyos, - de az elején, egy gyalázatos rossz paci volt, aki kutyába se vett engem. Nem kellettem neki barátnak. Igen, - az volt a helyzet.
Hiába sétáltattam kedvére, meg az én kedvemre is, amikor csak lehetett, és hiába vittem neki marékszám a kockacukrot, meg a sárgarépát, és az almát, - elfogadta ugyan, és szívesen megette, de ez is csak szolgálat volt, - és ezzel, nem loptam be magamat a szívébe. Nem lehetett őt megvesztegetni.
Akármit csináltam, nem tudtam megszerettetni vele magamat.
- Ibolya, te egy dög vagy - mondtam neki, -...nem is szeretlek, lemondtam rólad...-
Sokszor közöltem ezt vele, mert sokszor adott rá okot, és alighanem, értette. Valahányszor a tudtára adtam neki, hogy neheztelek rá, és nem szeretem őt, - és ez, gyakran előfordult, - megálltam előtte, a szemébe néztem, ahogy egy embernek, pont úgy, és csak mondtam, mondtam, mondtam a magamét. Úgy tűnt, hallgatta, amíg meg nem unta.
Néha, felröhögött közben, vagy lehajolt hozzám, és lelegelte a fülem fölé tűzött margarétát, vagy a kezemből a csokrot, - vagy egyszerűen csak mellbelökött, hogy hanyatt estem. Aztán, - otthagyott.
Ibolya, - a dög...-
Álltam ilyenkor Isten szent ege alatt, felfelé néztem, és azt gondoltam, elkelne, - sőt jól jönne, - némi segítség odaföntről, mert magam, Ibolyával nem boldogulok, az biztos, - és soha nem is fogok, - az is biztos.
Hát, igen. Ibolyát, először csak vezetgettem, csak sétáltattam, csak kényeztettem, és csak barátkoztunk, - de később, amikor úgy gondoltam, hogy eljött már az ideje, - rajta tanultam lovagolni. Nem ment könnyen. Tízen-egy-pár éves lehettem akkor.
Sokkal szerencsésebb lett volna azonban, ha továbbra is csak a seprű mellett maradok, és kizárólag azzal próbálkozom, nem Ibolyával. Mert ahogy végre felkepesztettem nagy keservesen a hátára, - ami akkora volt, mint egy bontóasztal, - abban a pillanatban ugrott egy nagyot, meg rúgott egy nagyot, meg röhögött egy nagyot, - aztán ledobott.
Utána pedig csak ezt ismételtük jó ideig.
Felültem, ledobott.
Felültem. Ledobott.
Megint felültem, - és megint ledobott.
Aztán, ha már kinyúlva feküdtem a fűben, - akkor még jól bele is harapott a fenekembe.
Nem tudom miért, - de így is szerettem Ibolyát.
Igaz, sose hagyott ott, ha leestem, mindig megszemlélt közelről is, sőt, meg is szagolgatott, - és türelemmel várt, amíg újra felkanalazom magamat a fűből.
Aztán, - kezdődött minden elölről.
Felültem, ledobott, - megint felültem, - és megint ledobott.
Sohasem volt ennek vége.
Az, már a haladó próbálkozásaim közé tartozott, amikor felmásztam, és ráhasaltam a hátára, megkapaszkodtam a sörényében, ő pedig, - az első meglepetés után, néhány pillanattal, - könnyedén és szép nyugodtam megemelte a mellső lábait, én pedig lecsúsztam róla, - hátul, a fenekénél. Akárhogyan kapaszkodtam, akkor is.
Amikor már a földön voltam, odafordult megnézni, - ha nem mozdultam, akkor odajött, megszaglászott, és rám fújt párszor. Amikor rájött, hogy élek, - otthagyott.
Aztán, sokáig csináltuk ezt, - felhasaltam, kapaszkodtam, lecsúsztatott.
Felhasaltam, kapaszkodtam, lecsúsztatott.
Jó játék volt. Egy darabig. Aztán már nem.
A végén, - amikor sehogy se tudtunk előbbre jutni, - már nem is tudtam mit csináljak, sírjak, ordítsak, vagy zokogjak, esetleg könyörögjek Ibolyának, vagy káromkodjak. Tudtam még. Csak nem szoktam...-
Ibolya, - nem szeretett engem. Azt gondoltam.
Az volt a baj. Az.
Neki, én olyan pici és jelentéktelen voltam, mint nekem egy szúnyog. Szóba se jöhetett, hogy valaha is alkalmazkodik hozzám, hogy megtanulom valaha is irányítani, vagy szót érteni velem. Ibolya nagy volt, - én meg nem.
Azt kellene mondanom, hogy Ibolya akkora volt, mint egy ló.
Biztos, volt legalább 5 mázsa. De mivelhogy Ibolya ló volt, méghozzá igazi, - a nagyságát ezzel nem tudom jól kifejezni.
Ibolya, hozzám képest hatalmas volt, - nekem, akkorának tűnt, mint egy hegy, vagy egy ház. Pedig, lehet hogy csak akkora volt, - mintha két lóból gyúrták volna össze.
Szóval, Ő nagy volt, én meg, esélytelenül kicsi, igen, - és teljesen jelentéktelen vele szemben. Meg, mással szemben is.
- Én, szeretem az ibolyát, - mondtam neki egyszer, elkeseredetten, - de téged nem szeretlek. Az ibolyát még szagolgatni is lehet, téged meg nem. Neked nem illatod van, hanem lószagod, és az, azért más. Te büdös vagy, igenis, - mert te nem vagy ibolya, hanem csak egy paci. Egy haszontalan, szófogadatlan, harapós, ronda paci. Hát ezért nem szeretlek én téged, ezért, - és nem is kellesz nekem, sőt szóba se fogok állni veled, de csak holnaptól...-
Akkor, - miközben csak állt, nézett, és csapkodta magát a farkával, - hirtelen, lehajtotta, és váratlanul bedugta a fejét a hónom alá. Pont úgy, mint ahogy Büdös, a kutyám szokta, ha azt akarta, hogy simogassam meg. A meglepetéstől, dermedten álltam. De ennek az ösztönzésnek, nem lehetett ellenállni.
Abban a pillanatban, egyszerre mindent megbocsátottam neki. Még azt is, amit csak később fog elkövetni ellenem.
Elkaptam a fejét, megöleltem, hozzásimultam, és odatettem a fejemet szorosan az övéhez, nagy - nagy szeretettel. Pár pillanatig így álltunk mozdulatlanul, - aztán lerázott.
Mégis, pontosan éreztem, hogy akkor, ott, abban a pillanatban, valami elkezdődött köztünk. Odaadta akkor Ibolya a lelkét.
Teljes bizalommal, tiszta és ártatlan szemekkel nézett rám, - de a tekintetében benne volt az, hogy pontosan tisztában van a helyzettel. Azzal, hogy mennyire szeretem, - ...és akkor, megcsókoltam a gyönyörű szeme fölött.
Hát, - így kezdődött. Így. Aztán, így is folytatódott....-
Minden alkalommal, amikor a hosszú séták, a végeláthatatlan játékok és viháncolások után visszavittem a karámba, vagy az istállóba, - mindig megálltunk vele egy pillanatra. Ilyenkor, szorosan megöleltem, - ő pedig lehunyta a szemét.
Aztán csak álltunk, ...csak álltunk.
Ezek a pillanatok, - örökszép pillanatok voltak. A lelkünk is összesimult.
Akkor már, nagyon közel kerültünk egymáshoz. Nagyon közel. Szívből szerettem őt, - bár, ezt a lovat mindenki szerette, nemcsak én, mert nem is lehetett nem szeretni. Az érzés, - akkor tudtam már, - kölcsönös volt.
Aztán, - így maradtunk. Így.
Később, nem dobott le, és akár elfekhettem a széles hátán, - ami elég jól ki volt párnázva, - nem bánta. Megengedte azt is, hogy fordítva üljek rá. Sőt, - keresztbe is fekhettem. Csak úgy, a szőrén, - játékból, - hogy kezem-lábam lelógott a két oldalán.
Kényelmes volt a háta, és biztosan ültem, vagy biztosan hasaltam rajta, még a szőrén is. Még később, már fel is álltam a hátán, - és azt sem bánta.
Egyszer, amikor a gyalogösvényen bandukoltunk, szép lassú, élvezetes tempóban, - Bundás meg utánunk, - hirtelen váratlanul kirepült mellettünk a bokorból egy fácán. Egyenesen Ibolya fejének.
Annyira megijedt akkor, hogy ledobott, és elvágtatott.
De nem ment nagyon messzire, - mert rövid idő alatt lecsillapodott, és odaügetett hozzám.
Feküdtem kinyúlva a fűben. Megbökdösött párszor az orrával, és szokás szerint, többször is az arcomba fújt. Én pedig, amikor az első ijedtség után magamhoz tértem, elkezdtem nevetni, talpra ugrottam, - és megöleltem.
Akkor már nem taszított mellbe, örült, hogy élek. Csak felkapta a fejét, megpördült, és otthagyott. Örömében, óriásit vágtázott a mezőn, - vidáman, boldogan, és - csak úgy mellékesen, - megpróbálta lerúgni a csillagokat is az égről.
Aztán, visszajött.
Még később, - amikor Ali úgy látta jónak, hogy meg kell tanulnom tisztességesen lovagolni egy ,,iskolalovon", és a szüleim beleegyeztek, - akkor nagyon sok, és nagyon szabályos, keserves tanulás, és gyakorlás után, - már azt is megengedte, hogy felüljek Ibolyára.
Addig, nem engedte meg, - anélkül ültem fel, - de alighanem tudta. Mert Ali, mindent tudott, - bár ez, nem látszott rajta.
Abban a pillanatban, amikor először ültem nyeregben Ibolya hátán, majdnem elsírtam magamat a gyönyörűségtől. A mennyekben éreztem magamat!
Igaz, volt egy, - egyetlenegy, - rémült pillanat, amikor átfutott rajtam, hogy mi lesz akkor, ha elragad, és elvisz engem világgá, ahol nekem, se apám, se anyám,...- és akkor, miközben kapaszkodtam ész nélkül, görcsösen, - hirtelen átvillant a fejemen az összes imádság, amit addig életemben imádkoztam, - de még az is, amit nem.
Aztán megnyugodtam. Kapaszkodtam továbbra is, de nyugodtan. És azt gondoltam, - nem baj, ha elvisz, valahol majd megáll.
Akárhol.
Mindegy.
Meg fog állni.
Előbb-utóbb elfárad, - és akkor hazajövünk.
Tudtam, hogy nem lesz baj, tudtam, hogy vigyázni fogok rá, ahogy ő is rám.
Hosszú időbe telt azonban, amíg összehangolódtunk, - de teljesen összehangolódtunk. Éreztem, amit ő érez, és ő is azt, - amit én.
Imádtam Ibolyát. Igen.
Éveket töltöttünk aztán így.
- Ez a ló, egy kincset ér,... - mondta egyszer a Papa. Ő, akkor már tudta, hogy Ibolya, ,,kicsoda". Én, - még nem.
- Igen, Ibolya egy kincs, - gondoltam. Igen,... - de nem azért, mert nagy értékű, ritka szép ló, - hanem azért, mert ő Ibolya. Csak azért...-

Álmomban, néha látom még!...Látom Ibolyát.
A hollófekete, csodaszép lovat, a hosszú lobogó sörényével, a földet söprő farkával, és a kapcás lábaival.
Hát igen. Álmomban, ha rápillantok, még mindig úgy látom, ahogy legelőször, - hogy ez, ez a ló, maga az ördög. Vagy az ördög lova.
Pedig, a valóságban, - ahogy bebizonyosodott, - nem volt az.
Egy tünemény volt, egy szépséges tünemény. Egy tünemény, aki átsuhant az életemen.
Álmomban, látom még,... - igen. És álmomban, érzem, a selymes, dús, gyönyörű, hosszú sörényét, amelyet, ha fésültem, fonogattam, vagy simogattam, szinte elveszett benne a kezem.
Látom még a dús, hosszúszőrű, szép kapcáit is, - amit szintén, annyira szerettem fésülgetni.
Látom a hosszú farkincáját, ami a földet söpörte, és látom őt száguldás közben, a sárga repcetáblában, - amint a gyönyörű sörénye, lobogott, lengett, úszott utána a levegőben.
Látom még, ahogy ugrik, - és megcélozza a csillagokat az égen.

Álmomban,... - él még. Álmomban ott áll az istállóajtóban, hollófeketén, mint maga az ördög. Igen. Vagy, mint annak a lova...-


A könyv, itt megrendelhető: http://a-zarda.freeweb.hu/


 
 
0 komment , kategória:  Könyv részlet.  
B. Molnár M.: Az Áldott Föld
  2009-08-16 13:45:08, vasárnap
 
  AZ ÁLDOTT FÖLD...


Mostanában, mély megrendüléssel vettem tudomásul, - bár nehezen fogtam föl, és még nehezebben értettem meg, - hogy az emberek, nálunk, nem szeretik a földet.
Ahogy a hazát sem, és a családot sem.
Felnőtt a háború óta néhány nemzedék, - akinek nem jelent semmit, sem a Haza, sem a Föld, - sem a Család. A legnagyobb értékeink, - az örök értékeink, - stzinte kivesznek az életünkből..
Több nemzedéket, nem tanítottak meg arra, - sem a családban, sem az iskolában, - hogy ezek az értékek, mit jelentenek.
Haza, ...Föld, ...Család, ...sokaknak, - nincsenek ezekkel kapcsolatban érzéseik, érzelmeik, - legfeljebb csak nagyon halovány.
Vannak, akik már rég elfelejtették azt, hogy mi van a városon túl, - és vannak, akik soha nem is tudták.
Azonban, - itt lenne az ideje annak, hogy végre megismerjék, - mert nyakunkon a szegénység újra, - és bármikor, bárkit elüthet, - akár téged is, akár a gyerekedet, de az unokáidat biztosan.
Vissza kellene hát menni a faluba. A faluba, - ahol, még most is másképpen élnek az emberek, - a faluba, ahol a jóság, - manapság is körbejár.
A faluba, ahol ott van a föld, - aminek része vagy.
A Föld, - az Áldott Föld! - ami akkor is enni ad, ha már semmid sincsen.
A Föld, ami akkor is megtámaszt, ha már, a Bankok és a politika, - kihúzták alólad a szőnyeget.
A Föld, - ami akkor is megölel, - ha mindenki elhagyott, - és akkor is befogad, ha már mindenkit elhagytál, itthagytál.

Vissza kellene menni oda,...- Igen. A Faluba, a Földhöz.
Mert nincs más út, - ez az egyetlen, ami megtart, és mára ez az egyetlen, ami még reményt ad.
A Föld.
Az Áldott Föld.



 
 
1 komment , kategória:  Általános  
B.Molnár Márta : A Mese...
  2009-08-05 20:40:39, szerda
 
  A MESE... "

Egyszer volt, hol nem volt...".- Így kezdődnek a mesék, - meg az igaz történetek is.....-
A gyermeknek mese kell, - de a felnőtteknek sem árt.
Én is mesélek, - nekem is meséltek, másnak is meséltek, ... és mások is mesélnek, - én pedig szerettem, és szeretem őket hallgatni.
Egyszer volt,... hol nem volt...-
Egyszer volt,... hol nem volt...-
A mesék, varázserővel bírnak, - felnőttre és gyerekre egyaránt hatnak. Megfognak, és fogva tartanak bennünket. Helyzeteket mutatnak be, példát adnak, megoldást nyújtanak. Csak az ember fantáziáján múlik, hogy meddig megy el, - meddig viszi a mese, hová jut el.
"A mese, a történet, szárnyalás, ilyenkor a láb, nem éri a földet"...- mondta egy csodálatos mesélő-író-ember ismerősöm, Kiss Lajos István.
Az igazi mesék egyszerűek, tiszták, - és mindenki számára érthetőek. A bennük lévő tanulság, világos: - az emberek vagy jók, - vagy rosszak. A jó, - mindig győzedelmeskedik, a gonosz felett, - és akkor minden rossz jóra fordul.
Egy gyereknek, nincs is szüksége másra. Ebben a hitben nő fel, - és meg is őrzi magában ezt a hitet felnőtt korára is, - hogy egyszer végül, mindig, minden jóra fordul. Aztán, - vagy jóra fordul, vagy nem.
A hitre azonban, szüksége lesz egész életében. Mert enélkül a hit nélkül, - talán élni sem lehet.
"Egyszer volt, hol nem volt...".-
A meséket, nemcsak a gyerekeknek, - hanem réges-régen, felnőttek mesélték, felnőtteknek, - nálunk, Magyarországon is. Aztán ez a szokás valahogy alábbhagyott, majd szép lassan kiveszett az életünkből.
Amikor a falvakban elvették az emberek földjét, és megalakultak a Tsz.- ek, megszűnt a kukoricafosztás. A háztájiban, - alig volt kukorica, sem a töréshez, sem a fosztáshoz nem kellett segítség. Miután nem volt kukorica, liba sem volt már. Így aztán, nem volt toll sem, - nem volt mit fosztani.
Mesélni pedig, - nem ültek már össze az emberek.
Felperegtek az események, az életünk egyre hajszoltabb lett, - semmire sem volt idő, - mesére meg pláne.
Emlékszem azonban, - sokszor hallottam róla, - hogy réges-régen,... - ( meg nem is olyan nagyon régen!... ) - téli estéken a fonóban, vagy a tollfosztóban, meg a kukorica-fosztóban, - meséltek még a felnőttek.
A szüleim, nem jártak el ilyen összejövetelekre, - egyszer azonban a Mama, nem bírt ellenállni egy invitálásnak, és elment a tollfosztóba.
Mivel a Papa nem volt otthon, - engem is magával vitt, meg Büdöst, a kutyánkat is.
Büdöst, - sajnos nem eresztették be, mivel a kutyának kint a helye, - de én bemehettem, - bár, gyereknek ilyenkor ágyban a helye, - s mivel mindenkit ismertem, elég jól éreztem magamat. Más gyerek azonban nem volt ott.
A tollfosztó, - a felnőttek szórakozása.
A ház előtti gangon, a sötétben, a házigazda nagypapa pipázott békésen, és simogatta Büdöst, aki ezt nagyon szerette. Számtalanszor kirohantam megnézni, - hogy simogatja-e még? Simogatta.
Ilyenkor, beszélgettünk egy kicsit a nagypapával, - aki nem volt az én nagypapám, sőt nem is volt a rokonunk, de ez nem baj, mert így is nagypapának hívtam, és ő nem bánta.
- Aztán ha bemész, hajolj a toll fölé, és ordíccsál jó nagyot, hogy ,,pompos"! - mondta - ...de az se baj, ha azt ordítod a tollba, hogy ,,fon-fos"! Csak ordíccsál bele, el ne feledd!...-
Általában szófogadó voltam, ha nem lehetett kikerülni, de az a szó, hogy fonfos, nem mondott nekem semmit, nem is tetszett nekem, - a pompost pedig úgy ismertem, hogy kicsike kenyér, kenyérke. Ezért aztán, jó nagyot sóhajtottam a toll fölött, és beleleheltem a fosztott tollba, hogy kenyérke.
Azonkívül, hogy tele lett a szám pehellyel, - amitől köhögni, meg öklendezni kezdtem, - nem történt semmi. Lemásztam akkor az asztal alá, - pont a Mama lábára, - jól megöleltem, és elaludtam.
Félálomban voltam, amikor a ,,Lúdvércről" kezdtek mesélni, - vagyis a lidércről, - meg a láp szelleméről.
Már nem tudom, mi volt belőle a mese, és mit álmodtam hozzá, - de valahogy az egész félelmetes, és hátborzongató volt. Sohasem felejtettem el. Így maradt meg bennem, a kettő együtt. Az Álom-Ludvérc.
A Ludvérc után aztán, - jött a Kígyó. A Tete kígyó, - a Kígyók Királya.
A kígyókat, mindenki utálta, - de ezt a kígyót, - mégis mindenki megsiratta a tollfosztóban. Még én is, - félálomban, - mert ez egy olyan kígyó volt. Igen.
- ,,Az úgy volt, - mesélte az erdészné, aki az előző erdésznétől hallotta, aki az előző erdésznétől hallotta,...aki azt, az előző erdésznétől hallotta. -... szóval az úgy volt, hogy az erdészlak körüli hatalmas erdőrengetegben, élt egyszer egy kígyó.
Több is élt ott, de ilyen hatalmas egy se, mert ez, - ez az egy volt a kígyók királya. Egyesegyedül ez. Igen.
Történt aztán, hogy a fiatal erdészéknek született egy gyönyörűséges, szép szőke kisfiúk. ( Az erdészné ismerőse azt mondta, hogy azér nem volt ám, az olyan nagyon szép, - csak a szülei látták annak, de mindegy.) A kisfiút aztán az erdészné, reggelenként, mindig kitette az erdőszélre, a hatalmas tölgyfa alá, szundikálni. Néha-néha rápillantott, de közben tette a dolgát.
Amikor a kutya veszett nagy ugatásba csapott, - akkor éppen nem ment ki, hogy rápillantson, mert nem ért rá. Hanem később, azér mégiscsak megnézte, minek ordít az a dög folyton-folyvást. Hát aztán meglátta, meglátta.
A kutya, veszettül futkosott a kisfiú bölcsője körül, és be nem állt a szája, - mert a bölcső mellett egy hatalmas kígyó ágaskodott, és éppen a bölcsőbe tekintgetett bele, folyton-folyvást. Aztán elkapta a fejét a bölcsőtől, amikor a kisfiú utánanyúlt,... és várt, -...utána meg megint belekukucskált. Így játszadoztak, így.
A kisfiú, visongva nevetett, és kapkodott a kígyó nyaka után, - de az, nem hagyta magát megfogni. A kutya, a közelükbe se mert menni, mert annyira félt, - de nem csak az, hanem az erdészné is.
Aztán mégis, - miután már képes volt megmozdulni, - összeszedte magát, fölkapta az udvarsöprűt, és elkergette a kígyót. Hanem a gyerek, - nem örült ennek, és azonnal sírva fakadt, alig lehetett megvigasztalni.
Másnap aztán erdészné, megint kitette a gyereket, - de lesben állt a férje, meg az ő emberei, - és figyelték, hogy jön-e a kígyó.
És az, - jött azonnal, amikor a gyerek hívta. Jött.
És ez, így volt, - és igaz volt, mert nekem a másik erdészné mesélte, aki ismerte azt az erdésznét, aki neki mesélte, és az ismerte azt az erdésznét, aki...- Szóval ez így volt, ez így igaz. Igen.
Csak kitették a gyereket az erdőszélre, és az, azonnal elkezdte hívogatni a játszópajtását, hogy:
- ,,Tete!...Teteeee!!!" -
Az meg már jött is. Jött.
Jött, Tete, a Kígyók Királya, - és kezdődött a játszadozás. Messzire hallatszott a kisfiú boldog, sikongató nevetése. Úgy nevetett, hogy csak úgy döcögött. Igen.
És akkor aztán nagy hirtelen, lerohanta a kígyót az erdész, meg az ő emberei, és azon nyomban agyon is verték, ott helyben. A kisfiú, pedig, - másnap már hiába hívogatta jópajtását, hogy: - ,,Teteee!...Teteee!! ...Teteee!!" -
Nem jött.
Hiába hívogatta, - igen, - a Kígyók Királya nem jött többé. Nem, - mert már nem élt. Meg volt dögőve. Agyon volt verve.
A kisfiú, keservesen sírt. Aztán nem ivott, nem evett, csak szomorkodott.
Három nappal később pedig, meghalt az erdészék gyönyörű gyereke. Belehalt a bánatba.
Azt is mondják, hogy a Kígyók Királya, Tete, - eljött a pajtása lelkéért, és magával vitte azt. Most aztánnék, fönn ülnek a felhők tetején, és odafönt játszadoznak, néha még a jó időben le is hallatszik, a sikongató nevetésük, -...igen.
És a szegény szomorú erdészné, amikor csak lehet, kimegy az erdőszélre, és könnycsurgatva hallgatja őket...."
Hát, ez volt a mese, igen. És mondhatom, mi is könnycsurgatva hallgattuk. Szipogott az egész tollfosztó.
Ezeket a meséket, történeteket, mindenki a maga módján, és a maga értelmezése szerint jegyezte meg, majd adta tovább. A mese, - megváltozott, - és folyton változott.
Az enyémet, én is az álmommal fűszerezve őriztem meg, és adtam tovább.
A mesemondásnak, a szabad mesemondásnak, - évezredes előzményei vannak. Amikor az emberek még nem tudtak írni, - akkor a mesék, a történetek, - szájról-szájra terjedtek, - így őrízték meg, és így adták tovább az emberek.
A legrégebbi már leírt történetek és mesék, a Bibliában találhatóak, amelyeket számtalanszor olvasunk, olvasgatunk, - és újra és újra értelmezünk. Ilyen a Gilgames-legenda is.
Minden bizonnyal, mielőtt ezeket a történeteket leírták, - már mesélték őket. Mert a mesére, minden időben szükség volt.
A mese, a történet, szellemi és lelki-táplálék, amire mindenkinek szüksége van, gyereknek, felnőttnek egyaránt.
A mese szavai, kifejezései erősen hatnak, - kép és helyzetteremtő erejük van. A világ tárul elénk.
A gyerekek, - de talán a felnőttek is, - tiszta szívvel-lélekkel hallgatják a mesét. A mesét igaznak hiszik, és teljes beleérzéssel sírnak nevetnek, szenvednek, és örülnek a mesealakkal.
Amikor mesélünk, mi magunk is résztveszünk a mesében, teljes átéléssel benne vagyunk a mese világában, - és a mesét hallgatók világában, - benne vagyunk az örömben, az aggodalomban, a könnyekben, a szenvedésben, a szomorúságban, - de a sikerben és a boldogságban is.
Benne élünk a mesében, igen, - és a jó sikere benne, a mi sikerünk is. Mi is szenvedtünk, könnyeztünk és harcoltunk érte, - de a győzelem, megérte a harcot.
Így van ez a valóságos életben is. A jó győzelme, - megéri a harcot.
A mese, - maga az élet. Felkészít a harcra, - és biztatást ad, hitet, hogy a jó győzni fog.
A mese, maga az élet, - igen.
Bruno Bettelheim írja:
,,Mert a mesék olyan elevenek, mint az élet, olyan régiek, mint az öregek, olyan ifjak, mint a gyerekek, olyan kegyetlenek, mint saját esztelenségeink, és olyan bölcsek, mint az igazság, amit keresünk. Aki valóban meg akarja érteni őket, mernie kell elhagyni korábbi álláspontját, hagynia kell magát elragadni a mese által"....-
A mese, - utat mutat.

Egy mesekutató fejezte ezt ki egyszer így:
"Akárhogy kérdezi az ember a mesét, az mindig válaszol..."-

Mert a mese, - maga az élet. Igen.

 
 
2 komment , kategória:  Könyv részlet.  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
2009.07 2009. Augusztus 2009.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 4 db bejegyzés
e év: 67 db bejegyzés
Összes: 350 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 29
  • e Hét: 291
  • e Hónap: 852
  • e Év: 21777
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.