A moszad hálójában,Zsidó betelepítés Magyarország, - zgfumag Blogja - Elgondolkodtató,Elmúlás,Érdekesség,Humor,

Továbbiak »

Belépés

			zgfumag.blog.xfree.hu
Ha azért nézel , mert ez a munkád, jó munkát kívánok! GYÁVA NÉPNEK NINCS HAZÁJA! Minden nemzetnek olyan kormánya van aminöt érdemel. Ha valami...			Zámbori Gusztáv 1957.12.05 Offline

Linktáram, Blogom

Blogom,

Képtáram,

Videótáram,

Ismerőseim, Fecsegj

Fecsegj

1/1 oldal

Bejegyzések száma: 2

A moszad hálójában

2010-04-17 20:34:12, szombat

	A moszad hálójában A Szerzők előszava A Moszadnál eltöltött négy év során általam megismert tények feltárása semmi esetre sem könnyű feladat. Buzgó cionista háttérrel arra tanítottak, hogy Izrael államát nem lehet rosszul vezetni. Mi voltunk a Dávidok a folyton növekvő Góliát elleni szüntelen harcunkban. Azt az érzést, hogy senki sincs, aki megvédjen bennünket, és csak saját magunkra számíthatunk, a holocaust köztünk élő túlélői csak megerősítették. A több mint két évezredes száműzetés után feltámadt nemzet az izraeliták új nemzedékére bízta a nemzet egészének a sorsát. Hadseregünk parancsnokait bajnokoknak hívtuk, nem tábornokoknak. Vezetőink egy nagy hajó kormányrúdjánál álló kapitányoknak tetszettek. Majd kibújtam a bőrömből, amikor kiválasztottak és megkaptam azt a kiváltságot, hogy csatlakozhatom az általam elitnek tartott Moszad-csapatba. De amit találtam, az egyfajta elferdült eszmeiség és öncélú gyakorlatiasság elegye volt, amihez jó adag úgynevezett csapatgőg, kéjvágy és az emberi élet iránti tisztelet teljes hiánya társult, és ez indított e történet elmondására. Izrael, mint szabad és igazságos ország iránt érzett szeretetem az, amiért még az életem is kockára teszem, szembekerülve mindazokkal, akik a cionista álmot mára már rémálommá torzították. Az izraeli titkosszolgálat, amelyet azzal bíztak meg, hogy irányt mutasson a nemzet élén álló vezetőknek, eljátszotta ezt a bizalmat. Saját szakállára és kicsinyes önérdekből szövött tervei az országot egy korlátlan háborúval fenyegető irányba sodorták. Tovább már nem hallgathatok és a könyv szavahihetőségét sem veszélyeztetem azzal, hogy a valóságot hamis nevek és homályos személyek mögé bújtatom (bár azért, hogy a még cselekvő területi személyek életét védjem, a vezetékneveknél csak a kezdőbetűt adtam meg). A kocka el van vetve. Victor Ostrovsky, 1990. július Több mint 25 éves újságírói pályafutásom alatt megtanultam, hogy soha ne mondjak nemet senkinek, aki egy történettel keres fel, függetlenül attól, hogy milyen furcsán hangzik az illető története. Victor Ostrovskyé pedig eleinte a legfurcsábbnak látszott. A többi újságíróhoz hasonlóan sok órán át lélegzetvisszafojtva hallgattam az embereket, amikor előadták, hogy ügyüket hogyan próbálta elnyomni a Marsbeli Összeesküvés csillag közötti gonosz működése. Másrészt minden újságíró átesett azon, hogy lecsapott egy tippre, amiről a végén kiderült, hogy egy sületlenség. 1988 egyik áprilisi délutánján az ottawai parlamenti sajtótájékoztató megszokott helyén voltam, amikor Victor Ostrovsky telefonált, hogy lenne egy története a számomra, amely jellegében nemzetközi és érdeklődésemre tarthat számot. Nem közölt részleteket, de javasolta, hogy találkozzunk egy közeli kávézóban kb. 15 percre, hogy meghallgathassam. Három órával később Victor még mindig lebilincselte a figyelmem. Neki tényleg érdekes mondanivalója volt. Az első aggodalmam nyilvánvalóan az volt, hogy honnan fogom tudni, hogy ez az ember tényleg az-e, akinek mondja magát. Néhány kapcsolatfelvétellel járó magán jellegű tájékozódás nyomán, valamint Victor együttműködési készsége és nyíltsága révén idővel megnyugodtam afelől, hogy valódi "darab", egy volt Moszad katsa (toborzó tiszt) áll előttem. Sokan nem lesznek boldogok attól, amit ebben a könyvben olvasnak. Felkavaró történet és nemigen nevezhető olyan olvasmánynak, amely az emberi természet szebbik oldalát mutatja be. Sokan árulónak fogják tekinteni Victort Izraelben. Ám legyen. De én olyan embernek látom, akinek hitét szétzúzta a kíméletlen valóság; olyan férfinek, aki úgy hiszi, hogy a Moszadnak és hasonlóképpen bármelyik kormányszervnek nyilvánosan el kell számolnia a cselekedeteiről. Még a CIA is köteles egy választott bizottság előtt számot adni. A Moszad azonban - nem. 1951. szeptember 1-én az akkori miniszterelnök, David Ben Gurion utasítást adott, hogy létre kell hozni egy olyan titkosszolgálatot, amely Izrael külügyminisztériumától független: a Moszadot. A mai napig - bár mindenki tud ennek létezéséről - sőt a politikusok időnként még annak sikereivel is dicsekednek -a Moszad minden tekintetben árnyékszervezet. Nem találni rá hivatkozó utalást például a költségvetésben. És vezetőjének nevét - holott ezt az állást is betölti valaki - soha nem hozzák nyilvánosságra. E könyv egyik fő témája Victor abbéli meggyőződését mutatja be, hogy a Moszad elszabadult, és még a miniszterelnöknek sincs - jóllehet látszólag ő a megbízó - felhatalmazása a Moszad irányítására és őt is gyakran úgy befolyásolják, hogy olyan lépéseket hagyjon jóvá vagy tegyen, amelyek a Moszad vezetőinek, de nem szükségképpen Izraelnek a legjobb érdekeit szolgálják. Izraelben még a miniszterelnök is, jóllehet állítólag ő a titkosszolgálat feje, gyakran mindaddig nem tud fedett akciókról, amíg azok végbe nem mentek. Ami a nagyközönséget illeti, az ritkán értesül bármilyen Moszad-intézkedésről. És egyáltalán nem működik a Moszad tevékenységét és személyzetét vizsgáló semmiféle bizottság. Egy másik jogos kérdés Victor történetével kapcsolatban az volt, hogy az Intézet - ahogy a Moszadot nevezik - ilyen viszonylag alacsony beosztású tagja hogyan tudhatott ennyi mindenről. Ez a kérdés helyénvaló. A válasz meglepően egyszerű. Először is a Moszad, mint szervezet, kicsi. A titkosszolgálat játszmái című könyvében Nigel West (a brit konzervatív párt parlamenti képviselőjének, Rupert Allasonnak írói álneve) írja, hogy a CIA főhadiszállásának a Virginia állambeli Langley-ben - amelyet már Washington DC előtt a George Washington Parkway-től táblák jeleznek - körülbelül 25 000 alkalmazottja van, "akiknek túlnyomó része nem is erőlködik, hogy munkája jellegét eltitkolja". Az egész Moszadnak alig van 1200 alkalmazottja a titkárnőkkel és a takarító személyzettel együtt, akiknek utasításba adják, hogy azoknak, akik a munkájuk felől érdeklődnek, mondják azt, hogy a Védelmi Minisztériumnál dolgoznak. West azt is írja, hogy "a szovjet disszidensektől származó bizonyítékok alapján a KGB Első Főigazgatósága körülbelül 15 000 szigorúan titkos egyedi feladattal megbízott tisztet alkalmazott" szerte a világon, amely állományból körülbelül "3000 dolgozott a Tyoplisztáni Központban, nem messze a Moszkva körúttól, a fővárostól délnyugatra". Ez az 1950-es években volt. A frissebb adatok szerint a KGB alkalmazottainak összlétszáma a világ egészén több, mint 250 000. Még a kubai DGI titkosszolgálatnak is világszerte 2000 képzett munkatársa dolgozik a kubai diplomáciai missziókban. A Moszadnak - ha hiszik, ha nem - csupán 30-35 egyedi esetekkel foglalkozó tisztje van, ahogyan ők nevezik, "katsája" van a világon egyidőben. Ezt a rendkívül kis létszámot az magyarázza, hogy - amint azt a könyvben is olvasni fogják - más országoktól eltérően Izrael képes megcsapolni az Izraelen kívül, a világban szétszórtan élő zsidó közösség jelentős és hűséges tagjait. Ezt a világon egyedülálló sayanim vagyis önkéntes zsidó segítők rendszerén keresztül valósítja meg. Victor naplót vezetett saját élményeiről és a mások által elmesélt tapasztalatokról. Átkozottul rossz az íráskészsége, de fényképszerű emlékező képessége van a táblázatokhoz, tervekhez és más szemléltető adatokhoz - ami rendkívül fontos a hírszerzés sikeres működéséhez. És mivel a Moszad ilyen kicsi, zárt szervezet, Victornak hozzáférése volt a számítógépes fájlok rendszeréhez és a szóbeli történetekhez - amik egy CIA-s vagy KGB-s kezdő játékos számára megszerezhetetlenek. Már diákként neki és osztálytársainak hozzáférésük volt a Moszad fő számítógépéhez és tömérdek időt töltöttek az osztályban azzal, hogy több tucatnyi Moszad-lépést a legapróbb részletekig kiveséztek. Ennek az volt a célja, hogy megtanítsa az újoncoknak: hogyan kell egy művelethez hozzáállni és hogyan kerüljék el a múlt hibáit. Azon kívül, hogy - bár nehéz a számukat megállapítani - a zsidó közösségek egyedülálló történelmi összetartása, valamint az a meggyőződésük, hogy politikai különbségeiktől eltekintve mindnyájuknak együtt kell működniük, hogy megvédjék magukat ellenségeiktől, egyfajta nyitottsághoz vezet egymás között, ami más alkalmazottaknál nem tapasztalható, mondjuk a KGB-nél vagy a CIA-nél. Egy szóval egymás között szabadon beszélgetnek minden részletről. És teszik is. Claire Hoy, 1990. július A SZFINX-MŰVELET Butrus Eben Halimnak megbocsátható, hogy felfigyelt a nőre. Végül is egy szőke bombázó volt, akinek olyan testhez simuló nadrágot és mélyen kivágott blúzt kellett viselnie, amelyben éppen annyit mutatott magából, amivel meglódítja a férfinép képzelőerejét. A szőkeség az elmúlt hét minden napján ugyanabban a buszmegállóban bukkant fel Párizs Villejuif nevű külvárosában, amelyet a férfi is használt. Ennél a buszmegállónál csupán két járat közlekedett - egy helyi és a RATP párizsi járat - és a néhány rendszeres utas között lehetetlen volt a nőt észre nem venni. És habár erről Halim mit sem tudott, ez volt a lényeg. 1978 augusztusát írták. Úgy látszott mindkettőjük menetrendje állandó. A nő már ott volt, amikor Halim megérkezett a megállóba. Néhány perc telt el, és egy piros kétüléses BB512 rendszámú Ferrari robogott oda, halvány bőrű, kék szemű feltűnően öltözött sofőrje pedig felszedte a szőkét és elviharzottak, ki tudja merre. Halim, aki iraki volt, és akit felesége, Samira egyhangú párizsi életükkel egyetemben ki nem állhatott, munkába menet sokat gondolt a nőre. Volt rá ideje. Halim nemigen állt szóba senkivel útközben és az iraki biztonsági szolgálat utasítására kerülő útvonalakon közlekedett és azokat is gyakran változtatta. Csak két pont volt állandó, az egyik a buszmegálló nem messze villej uifi lakásától, illetve a Gare Saint-Lazare-i metróállomás. Ez utóbbin szállt fel a vonatra a várostól északra lévő Sarcelles felé, ahol egy iraki atomerőmű szupertitkos építésének tervezésén dolgozott. Az egyik napon a második buszjárat még a Ferrari előtt beérkezett. A nő végigpásztázta az utcát a kocsit keresve, majd vállát megvonva, felszállt a buszra. Halim busza elakadt egy kisebb "baleset" miatt. Két háztömbbel feljebb egy Peugeot vágott a busz elé. Percek múlva megérkezett a Ferrari. A vezető a szemével a lányt kutatta és Halim, miután rájött, hogy mi történik, odakiáltotta neki franciául, hogy a nő elment a busszal. A férfi zavarában angolul válaszolt, mire Halim elismételte a történteket angolul is. A férfi hálás volt ezért és megkérdezte Halimtól merre tart. Halim a Madelaine állomást jelölte meg, ami csak rövid gyalogsétára van a Saint-Lazare-tól, mire a vezető Ran S., akit Halim csak az angol Jack Donovanként ismert, azt mondta, hogy ő szintén arra megy és felajánlotta neki, hogy elviszi. "Miért ne?" - gondolta Halira és beugrott a kocsiba. A hal bekapta a horgot. És mintha csak a szerencsén múlna, igen értékes fogásnak bizonyult a Moszad számára. A Szfinx-művelet látványosan ért véget 1981. június 7-én, amikor amerikai gyártmányú vadászbombázók egy ellenséges terület fölött végrehajtott vakmerő légitámadásban lerombolták az iraki nukleáris komplexumot, a Tamuze 17-t (vagy Osirakot) Tuwaithában, nem messze Bagdadtól. De ez csak a Moszad által vezényelt több évig tartó nemzetközi intrika, diplomáciai manőverek, szabotázs és gyilkosságok után történt meg, amelyek ugyan késleltették az erőmű építését, de leállítani nem tudták. r : Izrael nagyon aggódott a terv miatt, mivel Franciaország és Irak között létrejött szerződés szerint Irakot, amely akkoriban Franciaország második legnagyobb olajszállítója volt, nukleáris kutatóközponttal látja el az 1973-as energiaválság kezdetén. Az olajválság idején megnőtt az atomenergia, mint alternatív energiaforrás iránti érdeklődés és azok az országok, amelyek rendszereket gyártottak, rendkívüli módon felgyorsították a nemzetközi értékesítési műveleteiket. Akkoriban Franciaország egy 700 megawattos kereskedelmi atomreaktort akart eladni Iraknak. Irak változatlanul állította, hogy a nukleáris kutatóközpontot békés célokra tervezték, alapvetően Bagdad energiaszükségletének az ellátására, csakhogy Izraelnek jó oka volt attól tartani, hogy ott esetleg atombombát fognak előállítani és azt ellene fordítani. A franciák beleegyeztek, hogy 93%-ces dúsított uránt biztosítanak két reaktorhoz a pierrelatte-i katonai dúsító üzemből. Franciaország abba is beleegyezett, hogy Iraknak négy üzemanyag töltetet ad el, összesen 150 fontnyi dúsított uránt, amelyből kb. négy atomfegyvert lehet előállítani. Az USA akkori elnökének, Jimmy Carternek legfőbb külpolitikai erőfeszítései az atomfegyver további terjedését kívánta megakadályozni, és az amerikai diplomaták buzgón lobbiztak mind a franciáknál, mind pedig az irakiaknál, hogy a szerződő felek módosítsák terveiket. Még a franciák is megriadtak, amikor Irak egyből elutasította azt a francia ajánlatot, hogy a dúsított uránt egy másféle, kevésbé erős fűtőanyaggal, az úgynevezett "karamellel" helyettesítsék, amellyel ugyan atomenergia előállítható, de amely atombomba készítésére nem alkalmas. De Irak hajlíthatatlan maradt. Az alku az alku. Az egyik bagdadi konferencián 1980 júliusában Bagdad erős embere Szaddam Husszein megmosolyogta az izraeli aggodalmakat, mondván, hogy pár évvel azelőtt az európai cionista körök kigúnyolták az arabokat, akik a cionisták szerint civilizálatlan és elmaradt népséget jelentenek és csak arra jók, hogy a sivatagban tevegeljenek... És lám, ma ugyanezek a körök szemrebbenés nélkül állítják: Irak azon a ponton van, hogy atombombát állítson elő. Az a tény, hogy Irak az 1970-es évek végén sebesen közeledett ehhez a ponthoz, arra indította AMAN-t, az izraeli katonai felderítő egységet, hogy feljegyzést küldjön (fekete jelzéssel, amely a legtitkosabb minősítést jelenti) Tsvy Zamirnak, a magas, sudár, kopaszodó volt hadseregtábornoknak, aki akkor a Moszad feje volt. Az AMAN a korábbiaknál pontosabb belső adatokat akart az iraki terv fejlesztési szakaszairól, ezért David Birant, a Moszad toborzó részlegének, a Tsometnek a vezetőjét berendelték, hogy találkozzon Zamirral. Ugyanakkor Biran, a tömzsi, kerek arcú hivatásos Moszad-alkalmazott és hírhedt piperkőc az osztályok vezetőivel is találkozott és elrendelte, hogy találjanak egy iraki összekötő kapcsolatot a franciaországi Sarcellen gyártóüzemben. A személyi kartonok kétnapos kimerítő átvizsgálása eredménytelen volt, így Biran felhívta a párizsi állomás vezetőjét David Arbelt, egy ősz hajú, sok nyelven beszélő hivatásos Moszad-tisztet, megadván neki a megbízás szükséges részleteit. Valamennyi ilyen állomáshoz hasonlóan a párizsi is az Izraeli Nagykövetség alatti betonbunkerben kapott helyet. Arbel, az állomás vezetője még a nagykövetet is felülmúlta rangban. A Moszad személyzete ellenőrzi a diplomatatáskát (a dip-et) és a követség összes be- és kimenő postája rajtuk keresztül megy. Feladataik sorában szerepel még az úgynevezett biztonsági házak fenntartása, amelyek "műveleti lakásként" ismeretesek. A londoni állomásnak egyedül például több, mint száz ilyen lakás van a tulajdonában és további ötvenet bérel. Párizs sem szűkölködött sayanok-ban. A sayan (ti. sayanim héber szó) önkéntes zsidó segítő az élet minden területéről és egyikük, aki a Jacques Marcel fedőnevet viselte, a sarcelles-i nukleáris üzem személyi állományában dolgozott. Ha a tervezet nem lett volna olyan sürgős, akkor az illetőt nem kérték volna meg a tényleges anyag megszerzésére. Szokásos esetben az adatokat szóban vagy fénymásolatban továbbította volna. Egy irat kiemelése azzal a kockázattal jár, hogy rajtakapják és így a sayan veszélybe kerül. De ebben az esetben úgy döntöttek, hogy magára az eredeti iratra van szükségük, elsősorban azért, mert az arab nevek gyakorta megtévesztők (az arabok gyakran használnak különböző neveket különböző helyzetekben). Így, hogy biztosra menjenek, Marceltől elkérték az összes ott dolgozó iraki ember személyzeti kartonját. Mivel Marcel a következő héten egyébként is Párizsba jött volna a tervek szerint, megkérték, hogy tegye az iratot kocsijának csomagtartójába más egyebekkel együtt, amelyeket legálisan hozott volna a találkozóra. Az ezt megelőző este egy Moszad "katsa" (toborzó tiszt) találkozott vele, aki kapott egy kulcsmásolatot a csomagtartóhoz és közölte vele az utasításokat. Eszerint Marcelnek egyszer körül kell hajtania egy mellékutcán, az Ecole Militaire közelében a megjelölt időpontban: ott majd látni fog egy piros Peugeot-t, amelynek hátsó ablakán egy bizonyos matrica van. A kocsit bérelték és egész éjjel egy kávéház előtt hagyják, hogy parkolóhelyet biztosítsanak, ami Párizsban szinte fényűzésnek számít. Marcelt továbbá arra is utasították, hogy körözzön a háztömb körül, mire a Peugeot kiáll és átadja neki a parkolóhelyet. Aztán el kell neki mennie a megbeszélésre a személyzeti anyagot pedig a csomagtartóban kell hagynia. Mivel a kényes szakmákban az alkalmazottak véletlenszerű biztonsági ellenőrzésnek vannak alávetve, Marcell a Moszad a férfi tudomása nélkül követte, miközben a találkozóra ment. Amint a kéttagú Moszadkülönítmény megbizonyosodott arról, hogy Martelt senki sem követi, a kocsi csomagtartójából kivették az iratot és besétáltak vele a kávéházba. Mialatt egyikük leadta a megrendelést, a másik a mosdóba ment. Ott elővett egy olyan fényképezőgépet, amelyhez négy kicsi visszahajtható lábacska csatlakozott, az úgynevezett karmocskák. Ezt a készüléket nem kell külön beállítani, mivel már fókuszálva van és egy különleges felvételpatront használnak hozzá, amely egyetlen filmtekercsre 500 felvételt tud rögzíteni. Ez utóbbit a Moszad fényképészeti részlege állítja elő. Miután a karmocskákat kiengedték, a fényképező a készülék alatt gyorsan be- és kitudja csúsztatni az iratokat oly módon, hogy a fényképező személy foga közé szorított gumieszközzel kattintja a zárat minden egyes alkalommal. A három oldal lefényképezése után az aktát visszarakták Marcel csomagtartójába és távoztak. A neveket azonnal továbbították számítógépen a tel-aviv-i "Párizs"- részlegnek a Moszad előírása szerinti kettős kódolással. Ez esetben minden hangtani egységnek egy szám felel meg. Ha pl. az Abdul nevet veszszük, akkor az "Ab"-ot jelölhetjük a 7-es számmal és a "dul"-t a 21-sel. Ráadásul, hogy a dolog még bonyolultabb legyen, minden számnak van egy rendszeres kódja- egy betű vagy egy másik szám - és ezt a - "persely" kódolást hetente változtatják. Sőt, minden üzenet csak a történet egyik felét tartalmazza, oly módon, hogy az egyik tartalmazza az "Ab" kód kódját, míg a másik a "dul" kód kódját. Így ha valakinek sikerülne is elfogni ezt az üzenetátvitelt, az illető semmire sem menne vele, ha megpróbálná dekódolni azt. A teljes állományjegyzéket ily módon küldték meg a központnak a számítógépen, két külön részletben. Mihelyt a neveket és a beosztásokat dekódolták Tel-Avivban, azokat megküldték a Moszad kutató részlegének és az AMANnak, de mivel a Sarcelles-ben dolgozó iraki személyzet tudósokból állt és őket korábban nem tekintették veszélyeseknek, ismét csak azzal a gonddal szembesültek, hogy a Moszadnál alig volt valami róluk a személyi kartonjukon. A Tsomet vezetője visszaüzent, hogy mielőbb meg kell találni a legkönnyebb célpontot. És gyorsan. Így esett a választás Butrus Eben Halimra. Ez szerencsés húzásnak bizonyult, bár akkor még csak azért szemelték őt ki, mert ő volt az egyetlen iraki, aki megadta a lakcímét. Ez azt jelentette, hogy a többiek vagy óvatosabbak voltak vagy az üzem közelében lévő katonai bázison laktak. A tudósoknak csak a fele volt nős, köztük Halim, ugyanakkor nem voltak gyerekei. Egy 42 éves irakinál a gyermektelenség már önmagában is szokatlan, legalábbis nem a szokványos boldog család példája. Most, hogy már megvolt a célpont, a következő feladatot a beszervezés mikéntje jelentette. Tel Aviv ugyanis jelezte, hogy ez e ain efes akció, ami egy rendkívül erős kifejezés héberül, és olyan műveletet jelent, ahol nem lehet tévedni. Ennek a feladatnak az elvégzésére két csoportot hívtak be. Az első a yarid, amelyik az európai biztonságér felel, azt a feladatot kapta, hogy Halimnak és feleségének Samirának napi menetrendjét, mozgását figyelje meg, iraki vagy francia megfigyelés alatt állnak-e, és nekik kellett a megfigyelt személyek közelében lakást szerezni egy "ingatlanos sayan" révén (az egyik sayan ingatlan ügynök megbízást kap a kért lakás felkutatására és nem kérdezősködik). A második, a neviot olyan csoport, amelyik elvégzi a kívánt betöréseket, terepszemlét tartanak a célpont lakásán, beszerelik a lehallgató készüléket, például valami "fát" ha azt asztalba vagy padlóba rejtik, vagy például "üveget", ha telefonról van szó. A biztonsági osztály yarid részlege három, egyenként 7-9 emberből áll, amelyek közül kettő külföldön dolgozik, egy pedig Izraelben tartalékos. Amikor a csoportokat a művelethez behívják, akkor ez mindig nagy alkudozásokkal, vitatkozással jár, mivel mindegyik a saját különleges működését tartja a legfontosabbnak. A neviot részleget szakértőkből álló három csoport alkotja. Ezeket arra képezték ki, hogy néma tárgyakról adatokat olvassanak le, betörjenek vagy dokumentumokat fényképezzenek le, és úgy hatoljanak be szobákba, épületekbe és szereljék be a megfigyelő készülékeket, hogy nyomot nem hagyva mindenki számára észrevétlenül dolgozzanak. Ezek a csoportok olyan alkalmas eszköztárral rendelkeznek, amelyben például megtalálhatóak a legtöbb és legnagyobb európai szállodák szobáinak az álkulcsai. Ajtókinyitási módszereiket állandóan fejlesztik, legyen az ajtó kártyával, kóddal, számzárral vagy egyéb módon nyitható. Egyes szállodákban például az ajtók a vendégek ujjlenyomatával működnek. Miután a lehallgató készüléket vagy "poloskát" Halim lakásában elhelyezték és működésbe hozták, a Shicklut (lehallgató részleg) egyik munkatársa figyeli és rögzíti a beszélgetéseket. A szalagot az első naptól kezdve küldik a tel-avivi csoportnak, ahol az adott dialektust azonosítják és egy olyan marats-ot, másképpen lehallgatót küldenek Izraelből a lehető leggyorsabban a párizsi állomásra, hogy az az elektronikus megfigyelést folytassa és azonnali fordítást készítsen, aki a szóban forgó nyelvjárást a legjobban érti. A művelet e pontjánál még csak egy név és cím állt rendelkezésre. Az irakiról még fényképük sem volt és egyáltalán az sem volt biztos, hogy az illető dolgozik-e majd nekik. A yarid csoport az utcáról és egy közeli lakásból megkezdte a Halim lakásának figyelését, hogy megtudják hogyan is néz ki az iraki és a felesége. Az első tényleges kapcsolatra két nappal később került sor, amikor egy rövid hajú, vonzó fiatal nő Jacqueline néven bekopogtatott Halimék ajtaján. Ez a nő, Dina egy yarid munkás volt, akinek mindössze annyi volt a faladata, hogy jól megnézze a feleséget és leírást adjon róla a csoportnak, hogy a felderítés valóban megkezdődhessen. Dina parfümárusnak álcázta magát, aki árúját nagy mennyiségben szerezte be. Egy diplomatatáskával és megrendelési nyomtatványokkal felszerelkezve kínálta árúját, lakásról lakásra haladva a háromemeletes épületben, hogy a gyanakvást elkerülje. Úgy szervezte az időzítést, hogy Halimék lakására még jóval a férj megérkezése előtt kerüljön sor. Samira valósággal felvillanyozódott a parfümajánlattól. Akár csak a többi nő a házban. Ezen nincs mit csodálkozni. Hiszen az árak sokkal alacsonyabbak voltak,mint a kiskereskedőknél. A vevőknek csak az ár felét kellett azonnal kifizetniük, a másik felét pedig az árú megérkezésekor kellett és ezen kívül egy "ingyenes" ajándékra is számíthattak a kézbesítéskor. Ráadásul Samira még be is hívta "Jacqueline-t a lakásba és kiöntötte neki a szíve bánatát. Elmondta, hogy milyen boldogtalan, a férjéből hiányzik a becsvágy, hogy karriert csináljon. Ő egy jómódú családból származik és már nagyon elege van abból, hogy az ő pénzéből kell megélniük és két hét múlva visszamegy Irakba, mert anyja komoly sebészeti beavatkozás előtt áll. Ezzel pedig a férj nemcsak, hogy egyedül marad, hanem még sebezhetőbb lesz. Samirát elbűvölte Jacqueline alakítása a dél-franciaországi jó családból származó diák szerepében, aki parfüm ügynökösködést vállal egy kis külön pénzért. Jóllehet Jacqueline elsődleges feladata csupán az volt, hogy beazonosítsa a nőt, ez a külön siker vitathatatlan volt. A felderítésben minden pillanatnyi részletet visszajelentenek a biztonsági háznak, ahol minden egyes szakaszban a csoport átrágja az információt és megtervezik a következő lépést. Ez általában több órás kikérdezést jelent, amelynek során minden apró részleten többször is oda-vissza mennek és ilyenkor az indulatok gyakran felforrósodnak aszerint, hogy a vitatkozók egy adott mozzanat jelentőségét miképpen értékelik. A csoport tagjai az egyik cigarettáról a másikra gyújtanak és közben valósággal öntik magukba a kávét. A biztonsági ház légköre óráról órára egyre feszültebb lesz. Mivel Dina (Jacqueline) olyan jól megtalálta a hangot Samirával és az események ilyen szerencsés fordulatot vettek, az a döntés született, hogy a dolgokat felgyorsítják. A következő feladat az lesz, hogy Dina két alkalommal elcsalja a nőt a lakásból, így először felmérik, hogy hol lenne a legjobb helye a lehallgató készüléknek, majd másodszor annak beszerelése történne meg. Ez azt jelentette, hogy be kell jutni a lakásba, felvételeket készíteni, méreteket venni, chipeket megfesteni. Mindez azért szükséges, hogy egy adott dologról hű másolatot lehessen készíteni, de abba már bele van építve a "poloska". Bármit is csinál a Moszad, a kockázat csökkentése alapkövetelmény. Már az első látogatás alkalmával Samira említette, hogy képtelen egy jó helybéli fodrászt találni, aki a haja színével tudna valamit csinálni. Amikor Jacqueline két nappal később visszatért az áruval (ezúttal alig valamivel Halim hazaérkezése előtt, hogy megszemlélhesse a férjet is) mesélt Samirának az ő menő fodrászáról a Left Bank-en. "Meséltem Andrénak rólad és azt mondta alig várja, hogy foglalkozzon a hajaddal" - mondta Jacqueline. "De egy párszor el kell menni hozzá. Ő olyan csodálatos! De én szeretnélek magammal vinni". Samira lecsapott az alkalomra. Nekik nem voltak igazi barátaik a közelben, szinte semmi társasági életet nem éltek és most annak lehetősége, hogy egy pár délutánt a városban tölthet hátrahagyva lakásuk végtelen unalmát, módfelett feldobta. A parfümvásárlásért Samira egy divatos kulcstartót kapott külön ajándékként, amelyen minden kulcshoz egy fülecske volt. "Tessék" - mondta. "Add ide a lakáskulcsot és megmutatom hogyan működik" Amit viszont Samira nem látott, amikor átadta Jacqueline-nak a kulcsot, az volt, hogy Jacqueline belecsúsztatta azt egy két hüvelykes zsanéros dobozba, ami szintén úgy nézett ki, mintha egy másik ajándék volna. Abban púderrel behintett plasztilin volt, hogy a kulcs beragadását megakadályozza. Amikor a kulcsot belecsúsztatják a dobozba, a doboz szorosan bezárul és így tökéletes lenyomatot hagy a plasztilinban, amivel aztán a másolat elkészíthető. A neviot kulcs nélkül is betörhetett volna, de minek növeljék a lebukás kockázatát, ha úgy is meg lehet oldani, hogy egyszerűen besétálnak a főbejáraton, mintha ott laknának. Ha már egyszer bent vannak,mindig bezárják az ajtót, majd azt a padló és a belső ajtókilincs közé helyezett rúddal kitámasztják. Ily módon, ha valakinek netán sikerül a külső megfigyelők éberségét kijátszani és megpróbálja kinyitni az ajtót, általában azt hiszi, hogy a zár valószínűleg eltört, elmegy segítségért és ez idő alatt a bennlevők időhöz jutnak, hogy észrevétlen távozzanak. Miután Halimot azonosították, a yarid bevetette a "statikus követés" taktikáját, azaz olyan módszert alkalmazott, amellyel az adott személy napi életvitelét, mozgását fürkészik ki, ugyanakkor észrevétlenek maradnak. Ez azt jelenti, hogy szakaszosan figyelik meg, nem ténylegesen követik: először a közelben figyeli valaki, hogy merre megy és miután ezt pár napon keresztül teszik, egy másik személy a következő háztömbnél figyeli és így tovább. Halim esetében mindez rendkívül könnyű volt, mert minden nap ugyanabba a buszmegállóba ment. A lehallgató készülék segítségével a csoport pontosan tudta mikor repül haza Irakba Samira. Azt is hallották, amint Halim mondja neki, hogy el kell mennie az Iraki Nagykövetségre biztonsági ellenőrzésre, így a Moszad tudta, hogy még körültekintőbbnek kell lennie. De még ekkor sem tudták, hogyan fogják Halimot beszervezni és az ügy sürgőssége miatt nem sok idejük maradt annak eldöntésére, hogy vajon Halim együttműködik-e velük. Ebben az ügyben Oter bevetése (olyan arab, aki azért kap pénzt, hogy más arabokkal lépjen kapcsolatba) szóba sem jöhetett, mert a műveleti biztonságiak szerint túl kockázatos lett volna. Az ügy egy esélyes és nem akarták elpuskázni. Azt a korábbi elképzelést, hogy Dina Jacqueline-ként a feleségen keresztül környékezi meg Halimot, hamar elvetették. A második fodrászlátogatás után ugyanis Samira már nem kért Jacquelineból. "Láttam, hogy bámultad azt a lányt" mondta Samira Halimnak egyik civakodásuk alkalmával. "Nehogy beinduljon a fantáziád, csak azért mert elutazom. Tudom, hogy milyen vagy". Ekkor jött az ötlet a buszmegállós lánnyal meg a hivalkodó angol Jack Donovannal, aki nem volt más mint Ran S., egy katsa. És hagyták, hogy a Ferrari meg Donovan többi szemfényvesztő gazdagsága megtegye a magáét. Viktor Ostrovsky - Clare Hoy (Folytatjuk) Szittyakürt 2009.november

0 komment , kategória: Általános

Zsidó betelepítés Magyarország

2010-04-17 20:10:02, szombat

	Zsidó betelepítés Magyarországra Csurka István Magyar szemmel 2001. június 28.-augusztus 02. "Sorozatot kezdek el ma. A közlendő anyag terjedelme nagy, megmondani sem tudom, hogy ennek az írásnak hány része lesz. Az Izraelből Magyarországra irányuló tőkebefektetés útját, módját, célját kívánom végigkísérni, különös tekintettel az "ingatlanfejlesztésekre". Ez a szó azért van idézőjelben, mert új keletű, és talán szándékosan is homályos tartalmú. A magyar fül még nemigen érti, hogyan lehet egy ingatlant fejleszteni. Hiszen, ha ház, történetesen, akkor még csak hagyján, akkor lehet tatarozni, emeletet ráépíteni, szebbíteni, s ezt lehet ugyan "fejlesztés"-nek mondani, de már ebben az esetben is eltérünk nyelvünk tárgyias szellemétől, amely szereti megnevezni a dolgokat és a tatarozást tatarozásnak, a ráépítést ráépítésnek mondja. A legegyszerűbb ingatlanfejlesztés egyébként húsvét előtt történt, annak idején, amikor a gondos gazdaasszony kimeszelte a házát. Szép fehérre. Manapság nem ilyen meszelések vannak. Először papíron meszelik, minősítik át a földet, mezőből, szántóból belterületté, alácsövezik, villanyt, gázt, csatornát építenek bele, s ez már kétségtelenül fejlesztés. A baj csak az, hogy ez-után a fejlesztés után rendszerint megváltoznak a tulajdonviszonyok. Érkezik egy vevő valahonnan -, megveszi a telket. No, nem éppen azon az áron, amit mezőkorában ért, de nem is azon, amit alácsatornázva ér. S ekkor kezdődik, az új, tőkeerős tulajdonos jóvoltából az igazi fejlesztés: rövidesen elkészül a plaza vagy a "gyógycentrum". Az Ingatlanbefektetés című újság írja: "1995-ben és 1996-ban a befektetéseknek újabb lendületet adott az izraeli gazdaságban bekövetkezett belső válság, amely a külföld felé terelte a pénzembereket, és az, hogy akkorra Magyarországot a térség egyik legstabilabb, befektetésre alkalmasabb piacaként tartották számon." - Itt azért álljunk meg egy szóra. Milyen stabilitás volt akkor hazánkban? A Bokros-féle stabilitás éveit éltük, mindenki - mármint a Bokros-Suchman-Medgyessy-féle bankárkaszt kivételével - sokkal szegényebb lett, minden eladóvá vált, minden leértékelődött, gyorsan elkelt a villany, a gáz, a belterületi földek és Tocsik nemsokára elkezdte felvenni a sikerdíjait. Demszky a Vector 2000-nek fizetett, harmonikusan együttműködött a Horn-Kuncze-kormánnyal, benne majd a Bokrost váltó Medgyessyvel és a mögötte álló Fekete Jánossal. Még itt van a Leumi Bank, de már szedelőzködik. "1998-ra az izraeli befektetések elérték a 250 millió dollárt, és az előzetes adatok szerint 1999-ben mintegy 300 millió dollárra becsülhető a Magyarországra érkezett izraeli tőke nagysága." Azóta a befektetések összege elérte, sőt meghaladta a 900 millió dollárt, s így a kicsiny Izrael bekerült a legnagyobb külföldi befektetők körébe. Nem sokkal maradva el a hatalmas Németországtól vagy a még nagyobb USA-tól. "Célterületeik közé tartoznak az ipar, a telekommunikáció és legnagyobb mértékben az ingatlanfejlesztések." (Ingatlanbefektetés) Később majd tételesen felsoroljuk ezeket a fejlesztéseket. Most azonban álljunk meg egy pillanatra. 1995-96-ban adva van egy "belső válsággal" küzdő ország, ahonnan kimenekül a tőke, amint azt az Ingatlanbefektetés a liberális sajtó szóhasználatát idézve írja, meg egy stabil, ahol éppen ennek a stabilitásnak a következtében minden eladó. Itt mindenki szegény, s a napi fennmaradás érdekében mindent el kell adni. Legalábbis ezt mondják azok, akik a gyors privatizációt szorgalmazzák, intézik. Kik ezek? Az egyik Bokros Lajos, aki "Riccardó" álnéven írt a Beszélőbe gazdasági értekezéseket a rendszerváltás előtt, de ezt soha nem rótták fel neki szocialista elvtársai, sem előtte, sem utána, és akik magát a Beszélőt állítólag üldözték, a másik pedig Suchman Tamás, a marcali zsidó hitközség tisztségviselője, egy marcali zsidó fuvaroscsalád sarja. Történik még ekkor az országban, hogy folytatják a megkezdett bankkonszolidációt, azaz pénzt nyomnak bele olyan bankokba, amelyek előzőleg nagy hiteleket adtak soha meg nem nevezett egyéneknek, cégeknek, és emiatt elvesztették tőkéjük nagy részét, a Nemzeti Bank éléről eltávolítják a református magyar család történelmi nevű Bod Péter Ákosát, és helyére visszateszik a zsidó származású kedvencet, Surányi Györgyöt, s a stabilitás nagyobb dicsőségére a kormány elkezdi tönkretenni, becsapni, elszegényíteni az államszervezet alapsejtjeit, az önkormányzatokat, visszatartva a korábban elprivatizált belterületi ingatlanaikért járó pénzeket, és sikerdíjat ajánlva fel annak, aki rá tudja beszélni őket, hogy fogadjanak el sokkal kevesebbet is, érjék be egykori vagyonuk töredékével. Az ügylet egyik lebonyolítója, aki még ma is bíróság előtt áll: Tocsik Márta. A főbűnösök azonban különböző kitüntetések birtokosai. Itt, a stabil országban, ahová a válságövezetből menekül a tőke, a bankárok havonta leértékelik a nemzeti valutát, s így a menekült ingatlanfejlesztő egységnyi dollárjáért minden nappal nagyobb területre teheti rá a kezét. Bankárjai jóvoltából a magyarnak, legyen akár paraszt, kárpótolt, akár önkormányzat, minden órával több földet kell ingatlanfejlesztés alá bocsátani, hogy ugyanazt az összeget kapja meg érte, mint amit tegnap kapott volna. 1996 elején születik meg a médiatörvény, aminek a következtében gyorsan megalakult a két kereskedelmi csatorna, anélkül, hogy kifizetné az ügylet alapján járó áfát, és egyidejűleg rendszeres pusztítás áldozatává lesz a Magyar Televízió, és a nemrégiben alakult Duna Tv is a létéért, a fennmaradásáért küzd. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, természetesen, hogy mindkét kereskedelmi televízió, de elsősorban a Tv 2, a ma már "mosógép"-tévének nevezett, a Bronfman család tulajdonában van, és az irányítása is ennek megfelelő. Edgar Bronfman úr tudvalevőleg a Zsidó Világkongresszus elnöke. A Horn-kormány mindjárt hivatalba lépése után magas állami kitüntetéssel jutalmazta. Göncz Árpád elnöksége első ciklusában, a forró napokban, amikor sok jó tanácsra volt szüksége, hét- vagy nyolc ízben járt Amerikában, ennek a világszövetségnek a vendégszeretetét élvezve. Ennek egyik leányvállalata, az Emanuel Alapítvány - és a Soros rendezte meg ott egyik darabjának a bemutatóját, amiről a Magyar Fórumban tudósítottunk. Vessünk azonban egy pillantást a válságban lévő országra is, ahonnan magyar ingatlanfejlesztésekbe menekül a tőke. Ott háború van, pontosabban háború volt, háború dúl jelenidőben, és háború készül a jövőre. A hadsereget állandóan készenlétben kell tartani. Időnként mindenki katona. Senkinek nincs fogalma róla, hogy mennyibe kerül ennek a mindig győztes és mindig számszerű túlerővel szemben győztes hadseregnek a fenntartása, de hogy ez olcsó nem lehet, az nyilvánvaló. A tőkének mégis van útja kifelé. Idézzük újra az Ingatlanbefektetést. "A Magyarországon megjelenő külföldi befektetők közül talán az izraeliek vannak a legspeciálisabb helyzetben. Míg a nyugati országok befektetői a rendszerváltást követően érkeztek hazánkba azért, hogy megismerjék az országot és felmérjék a lehetőségeket, addig az izraeli üzletemberek számára Magyarország sok esetben a születés helyét, rokoni, baráti kapcsolatokat jelentett. Ma már kicsit más a helyzet. A Magyarországon jelenlévő legnagyobb izraeli befektetők közvetlenül általában nem kötődnek az itt élőkhöz - ezeket talán az itt dühöngő antiszemitizmus és a velük született mazochizmus vonzza ide -, de szinte minden esetben olyan képviselőt delegálnak üzleteik élére, aki jól ismeri ezt az országot. Így a befektetések és a magyarországi üzletek hátterében valóban dominálnak a közvetlen, személyes kapcsolatok." Fordítsuk le, értelmezzük az Ingatlanbefektetés ezen mondatait? Miért is ne? Még akkor is, ha ez antiszemitizmusnak minősül majd. Az izraeli befektetések zsidók számára létesülnek, azokat magyar zsidók irányítják, akik jól ismerik a terepet. Ennyi. Nincs ez másként a másik befektetési ágazatban, a telekommunikációban sem. Ahol pedig ez csak foghíjasan működik, mint az Állami Televízióban és Rádióban, a foghíjak betömése céljából ezeket állandóan kereszttűz alatt tartják. Addig, amíg olyan homogén nem lesz a vezetés, mint az izraeli üzletek élén, az ingatlanfejlesztésben. Izraelből nézve tehát Magyarország nem egyéb, mint egy nagy ingatlanfejlesztés. Jó üzlet ez? Igen, de egyelőre csak azért, mert potom pénzért lehet hozzájutni a magyar földhöz, ingatlanhoz. A haszon egyelőre csak a világbanki parancsok szerint tönkretett, elszegényített magyar talaj megvételében jelenik meg. A nagy üzlet majd akkor valósul meg, ha az új áron eladják ugyanezeket a fejlesztett telkeket. De eladják-e? Lehet-e feltételeznünk, hogy más céljuk is van ezekkel az ingatlanokkal, a fejlesztésekkel, az üzletláncok felépítésével, a plazákkal, mint a későbbi továbbadás? Gondoljunk bele: a pénzt háborús térből hozták ki, egy válságövezetből, ahol a legnagyobb tőke tulajdonosai sincsenek teljes biztonságban, s ahol gyakran a saját rendőrségüknek is szembe kell szállniok, sokszor véresen össze kell csapniok azokkal a telepesekkel, akiket az egykori Szovjetunió területéről hoztak ki. Ezek követelőznek és ezek nem látják be, hogy ott, a volt Palesztina területén már jóformán nincs számukra hely. Már Amerika is szót emelt a további telepítések ellen. Még ha ez meglehetősen hatástalan maradt is. A volt Szovjetunió területén, az egykori pogromok helyén államilag fedezett, lappangó antiszemitizmus van, nincs és nem is lehetséges semmilyen ingatlanfejlesztés. Ha ott lakóparkokat építenének és üzleteik élére csak olyan embereket neveznének ki, aki az Ingatlanbefektetés szavaival "jól ismeri az országot", a helyiek szétvernék a berendezéseket és nem tűrnék el a vezetőket, mert ők meg azt ismerik jól - vagy nem jól -, aki a befektető szerint jól ismeri az országot. A cionista összegyűjtés programja tehát megfeneklett, mégpedig elsősorban az arabok nagyarányú szaporodása következtében. Nincs hely, s egyelőre nem lehet annyit kiirtani közülük, hogy legyen. Más hely kell. Azok tehát, akiket a befektetők megbíznak a fejlesztések vezetésével, akik rokonok és barátok, nem arra figyelmeztetik a terepet nem ismerő sorstársaikat, a pénzembereket, hogy ne gyertek ide, mert itt tombol az antiszemitizmus, hanem éppen ellenkezőleg, azt mondják, azt kell hogy mondják, hogy itt a pénz is és az ember is biztonságban van, mert a nép - hála Istennek - türelmes, és csak a sajtónk írja azt, hogy itt antiszemitizmus tombol, meg kirekesztés, és üldözik a cigányokat meg a zsidókat. Valószínűleg megmondják nekik nyíltan: - Nézzed, elvtárs, ezt csak a mi sajtónk írja, hogy olcsó legyen a telek. És jön a pénz. Épülnek a plazák, a lakóparkok, a földeket átminősítik az önkormányzatok, mindenki előzékeny, és kalapot emel a tőke előtt. Bizony, szálláscsinálás ez, mégpedig olyan, amihez a médiumoknak és a pénznek százszázalékos összedolgozására van szükség, mert a gazdanépnek, a fejlesztés előtti földtulajdonosoknak nem szabad észrevenniök, hogy mi történik. A folyamatnak rejtve, a demokrácia és az Európához való csatlakozás jegyében kell lejátszódnia. Kenyeret keveset kell adni a népnek, de cirkuszt annál inkább. A cirkuszt az ingatlanfejlesztésekhez már évek óta Torgyán szolgáltatja, s ezzel teszi a legnagyobb szolgálatot az ingatlanfejlesztőknek, nem pedig azzal, hogy időnként kipát tesz a fejére. Cirkusz az is, amikor "komonistázik", és harag napját tart, s cirkusz az is, amikor letartóztatott mindenesét, államtitkárát védi, holott tudván tudja, kicsoda, micsoda. A következő részletben az ide érkező pénz útját, esetleges eredetét kísérelem meg nyomon követni. (...) Teljes írás: http://www.freepress-freespeech.com/holhome/kiscikk1/zsidbetel.htm

0 komment , kategória: Általános

1/1 oldal

Bejegyzések száma: 2

2010. április

Hét	Ked	Sze	Csü	Pén	Szo	Vas


			1	2	3	4

5	6	7	8	9	10	11

12	13	14	15	16	17	18

19	20	21	22	23	24	25

26	27	28	29	30

Blog kereső

Bejegyzések
ma:	0 db bejegyzés
e hónap:	95 db bejegyzés
e év:	3186 db bejegyzés
Összes:	64003 db bejegyzés

Kategóriák

Keresés

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum

Látogatók száma

Ma: 217
e Hét: 1704
e Hónap: 12815
e Év: 166311

Szótár

Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.