|
2010-08-24 06:45:08, kedd
|
| |
| |
Szeretem októbert. Mások a fények, vastagok, mint széplányok arcán a rúzs, a smink. Vörösek, mint a frissen kiontott vér. Barnák, mint a meglőtt őz a domboldalon.
Rögtön kezdődik október 6-kával. Gyermekkorom emléke: az iskolai ünnepélyeken elhangzó idegen hangzású nevek hallatán borzongok az értem meghaltak névsorán. Arad nagynéném emlékezetéből csorog elő, elképzelek egy fölmagasodó dombot, rajta bitófák, majdnem olyanok, mint a keresztfák azon a másik Golgotán. És ömlik az eső. Nem tudom, hogy honnét veszem, hogy Aradon esni kellett 1849. október 6-án, nem is akarom tudni, hogy valójában milyen idő volt, Istennek sírnia kellett tehetetlenségében és fájdalmában. S hogyan, mivel sírhatna másként gyermekkorom Istene, mint esővel.
A másik október a titkok októbere volt, amiről csak félig elharapott szavakból lehetett valamit összeállítani. Az már felnőttként ért el ellentmondásaival, nyers valóságával, brutális átpolitizáltságával. Mint amikor a pokol bugyrai nyílnak meg, átszakad a gát, fölrobban a hegy és ömlik ki belőle a forró láva, s hoz mindent, görget sziklákat maga előtt, föltépett tetőket, fákat, s egy egész erdő lángol. S ez a láva elmos mindent, minden múltbéli hazugságot. Először üresség marad utána, majd morzsánként építed fel újra a múltat. Fánként az erdőt, a kicsi házat, a hazát aztán. Rakod össze magadban. S végül benned áll az épület, amit újkori hazugságok sem tudnak szétrágni, agyonünnepelni, bemaszatolni rikító pirossal, a gyász fehérével, s harmatos zölddel, olyannal, mint a fűé, amit friss tavaszi zápor mosdat.
Mert a haza belül van.
Vereségek, katasztrófák kicsi országa. Csoda, hogy megmaradtál. Nem a külső bajok voltak a nagyobbak, török, tatár, labanc, orosz elfoglalhat, rabláncra fűzhet, vethet babiloni fogságba, ez megmaradásodat erősíti. A gonosz belül volt mindig, törökkel kollaboráló, labanccal összefekvő, orosszal hempergő, pénzért minden hitet föladó természeted jelentette a legnagyobb veszélyt. Lobbanékonyságod szép eszmék iránt, s hódítók gondolatait kitaláló sunyiságod, alkalmazkodásod bitangok előtt. Leng az inga ide-oda. Mint a harang szíve, hajnali öt órakor, jelezve, hogy itt vagy, ide születtél, s tegnapok kongásával összeér a máé és a holnapé.
Szeretem októbert. A vér havát, a kampók havát, a megtisztulni vágyó lélek havát, várva nagy fehérségeket, havakat, szeleket, a jászolban megszülető reményt.
Ilyenkor a lányok is szebbek lesznek, talán a zászlók lobogása is teszi, de arcukon játszik a fény, magasra emelik fejüket. Ünnepelnek és gyászolnak, és a fekete összekeveredik a pirossal, s barna avar ropog a lábak alatt. Olyan barna, mint az elejtett őzé, mint a csöndé a szobában, amikor elindul egy kéz, hogy kezeden időzzön egy csöppet.
Október jön.
|
|
| |
|
1 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
