Regisztráció  Belépés
bubamama.blog.xfree.hu
" A fény, csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle." Hamvas Béla : A láthatatlan történet. Dr Buttyán Kornélné
1937.04.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
B.Molnár: A legemlékezetesebb
  2010-01-10 22:03:00, vasárnap
 
  B. Molnár Márta:

A LEGEMLÉKEZETESEBB CSÓK...
( Ilyen címmel fut egy kérdés, a Velveten, hogy melyik volt a legemlékezetesebb?... Az Első, a Legforróbb, és a,.. stb. stb.)
Hát, nekem, ez volt a leg emlékezetesebb.

AZ ÉLETVESZÉLYES CSÓK...

Olyanok voltunk Alival, mint a kissé megviselt porcelánbabák.
Picik, érzékenyek, finomak, és nagyon törékenyek.
Leginkább Ali. Igen.
Ali, - különösen törékenynek látszott, - és az is volt valójában.
Vörösesszőke volt, a bőre, mint a porcelán, - a szeplők, szinte világítottak az arcán.
Alig volt nagyobb, mint én. Szinte gyerekek voltunk, és csak nem régóta házasok.
Ő, karcsú volt, és szép mozgású, - én nem.
Én, - egy kicsit vaskosabb, és erőteljesebb voltam, nem annyira finom, mint ő.
Szeplős voltam én is, - nem túl magas, és nagyon vékony, - ruhástul se voltam ötven kiló. Elöl deszka, hátul palló, - a fejem pedig, mint egy szénaboglya.
De, akármilyenek is voltunk, szépnek látszottunk egymás szemében, - a legszebbnek, - mert szerettük egymást.
Egyszer, egy vasárnap délután, amikor otthon voltunk a szüleimnél, - a Papa valamiért nem jött velünk horgászni, - mi pedig egyedül indultunk el.
Ali, azt gondolta, - hogy nem baj. Egyedül is tud kukacot fűzni a horogra, a botot is elbírja, - én meg ugye tudtam. Tudtam, hogy tudja, igen, mert máskor is horgásztam már vele.
Hát, mért ne próbáltuk volna meg?
A stégen aztán leraktuk a cuccainkat, és csak néztük egymást gyönyörködve.
Egyedül voltunk.
Kora ősz volt, kellemes, langyos, napsugaras.
Álltunk a stégen, és néztük egymást, boldogan, fülig érő szájjal.
Lábunk alatt, hullámzott a Balaton.
A stég mellett, a nádas védettségében himbálódzott a Papa kikötött, leláncolt csónakja.
A stég alatt, kis kuttyogások, csobbanások hallatszottak, ahogy a hullámok, a lábazaton megtörtek.
Egyedül voltunk.
Álltunk. Csak álltunk, - és néztük egymást. Aztán, egymásba feledkezve, csókolózni kezdtünk. Végeérhetetlenül.
Körülöttünk, susogott a nádas, - aztán eltűnt ez a világ.
Hogy ki és hogyan lépett félre, - az sose derült ki. De a következő pillanatban, - a vízben voltunk, ruhástól.
Összekapaszkodva zuhantunk a víz fenekére, majd azonnal fel, levegőért kapkodva. Aztán, megint le.
Tudtam, - abban a pillanatban tudtam, hogy most, meghalunk, - belefulladunk.
Ezt a szégyent!
Egész életemben tudtam úszni, - de most belefulladunk.
Ali, kétségbeesetten kapaszkodott belém, egy pillanatra el nem engedett. Nem tudtam, hogy mit akar, - ő akar engem megmenteni, - vagy én mentem, mentsem, őt?
Fel-le jöttünk-mentünk, levegőért kapkodva.
Nagyon mély volt ott a víz.
Aztán, valahogyan az egyik kezemet sikerült kiszabadítanom Ali szorításából, - és többszöri próbálkozás után elkaptam a Papa csónakját.
Aztán, már nem merültünk le.
Kapaszkodtam, és tartottam Alit, aki folyamatosan öklendezett, és úgy tűnt, talán nem is fogta fel a helyzetet.
Nem tudtam, mit csináljak.
Még soha nem voltam ilyen helyzetben.
Abban a pillanatban döbbentem rá, - ami eddig soha szóba nem került, a tény, - hogy Ali, nem tud úszni.
Nem tudtam mit csináljak.
Nem.
Végül ráordítottam:
- Itt a csónak! Fogd meg, és másszál be!!...-
- Nem tudok!!!...- ordított vissza.
- De igen!
- Nem tudok!!
- De igen!
- Nem!!
- De igen, fogd meg, aztán segítek!...Kapaszkodj bele!
És lőn. Elengedte egyik kezével a vállamat, és megkapaszkodott. Aztán, elengedett a másik kezével is, - és azzal is a csónakba kapaszkodott.
- Húzd fel magad, emeld fel a lábadat és másszál be!...Segítek...-
- Nem megy...-
- De igen...-
- Nem, nem,... nem bírok, nem megy...-
- De igen.
Aztán, már szinte teljesen váratlanul, a következő próbálkozásánál, amikor rásegítettem, és elkaptam ruháját, szinte belebukfencezett a csónakba. Aztán, úgy is maradt, oldalra fordulva, ahogy beleesett.
Tiszta szerencse, hogy a csónakot a próbálkozásainkkal nem borítottuk föl.
Pár pillanattal később, bemásztam mellé.
Nekem, könnyebb volt, mert én ezt korábban is sokszor megtettem már.
Ali, öklendezett és vacogott. A fogai hangosan kocogtak.
Mit tehettem volna? Mit?
Ölembe vettem, megöleltem, és simogattam, amíg megnyugodott.
Aztán, csak ültünk.
Halkan susogott a nádas, és ringattak bennünket a hullámok.
Csendben voltunk.
Nem tudom, hogy mennyi időt töltöttünk így.
Közben, száguldottak a gondolataim, - hogy jutunk innen ki?
Hogyan?
A víz, nagyon mély. Ali nem tud úszni.
( A méreg is elfutott közben, - hogy lehet, hogy valaki ekkora nagy melák, és nem tud úszni?! Hogy lehet?! Hogyan?!...)
Aztán számításba vettem ami volt, - a csónak ugye?...de le volt a lánca lakatolva, - aztán, ott van a két evezőlapát a csónak fenekén, - de mire megyek vele?
A stégen meg, ott a horgászbot, és a merítőháló. Egyikkel se megyek semmire.
Nincs más hátra, - segítséget kell hoznom.
A közelben azonban, se másik móló, se strand, se lakott rész nem volt. A faluból hozhatok csak segítséget, a falu pedig messze van.
Nincs más hátra, - el kell mennem.
- Ali, ...- nyögtem, - el kell mennem segítségért...-
Rémülten kapaszkodott belém újra.
- Ne menj el, ...ne hagyj itt,..- könyörgött.
És abban a pillanatban tudtam, hogy nem hagyhatom itt, - mert talán bele is halna. Mást kell kitalálnom.
Sebesen száguldottak a gondolataim, és hirtelen aztán, bevillant valami.
És abban a pillanatban, tudtam, hogy menni fog.
- Jól van, ..jól van Ali, - nyugtattam, - nem hagylak itt. Bízol bennem?
- Igen.
- Akkor jó. Akkor jó. Én most kimegyek a stégre, - aztán tedd azt, amit mondok.
Csak bólintott.
Én pedig kimásztam a csónakból, majd fel a stégre. Már pontosan tudtam, hogy mit csinálok.
Ali, közben újra öklendezni, és vacogni kezdett.
Kiléptem a bokáig érő, bő kartonszoknyámból, és felhasítottam a két oldalát, a közepét az arasznyi széles gumírozott dereka tartotta..
Kétfelé hajtottam és összesodortam. Megrángattam, - elég erős volt.
- Jól van...- mondtam, - Ali, ez most egy kötél, gondolt azt, hogy ez egy kötél, és most odadobom neked...-
Ali, bólogatott. Aztán néhány próbálkozás után, elkapta a kötelet.
- Jól van Ali, bízol bennem?
Csak rábólintott, de én tudtam, hogy bízik bennem.
- Jólvan, akkor fogd erősen a kötelet, el ne ereszd, ne szólj egy szót sem, és ha azt mondom, hogy ugorj, akkor ugorj...-
Nem szólt. Fogta a kötelet.
- Ugorj!...Most!...-
És Ali ugrott. Szó nélkül. Haláltmegvető bátorsággal. Fogta a kötelet, és ugrott.
Én pedig azonnal felhúztam a víz színére. Prüszkölt, nyögött, bugyborékolt, - de kapaszkodott, és ott volt a víz színén.
Csak kétrét görnyedve értem el, úgy, hogy az orrom, majdnem a pallót érte, de ez most nem számított.
- Jól van, - mondtam, - és innentől nem beszélünk. Nézz rám, és kapaszkodj. Kimegyünk....-
Csak oldalazva, nagyon apró lépésekkel indultam kifelé, továbbra is hétrét görnyedve, mert másképpen nem értem volna el Alit.
Aztán, csak mentünk.
Csak mentünk.
Néha, egy-egy pillanatra megálltunk, aztán újra.
Vittem Alit kifelé.
Ő pedig kapaszkodott, és le nem vette rólam a szemét.
A móló, valóban hosszú volt, de még annál is sokkal hosszabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt.
Csak mentem, csak mentem.
Még akkor is tartottam és húztam Alit, amikor már a rég talajt ért a lába, és a hasán csúszva a nád torzsája véresre bökte a meztelen karjait.
Amikor leugrottam hozzá, a kötél, mindkettőnk kezében benne volt.- Akkor se engedete el, amikor már mellette térdeltem, - de nekem is, még akkor is, a kezemben volt.
Aztán, csak levetődtem mellé, és átöleltem.
Akkor kezdtünk el sírni.
Amikor aztán megnyugodtunk, felkanalaztuk magunkat a vízből. Hogy hogyan is néztünk ki, azt le se lehet írni.
Ali karjaiból, vékony patakocskákban csorgott a vér, ahol a nád elvágta, és azonnal szétfutott a vizes, iszapos, rothadó náddal teli ruháján.
Nekem, - ugye, nem is volt ruhám, csak egy vékonyka kötött pulcsi, meg egy fehér bugyi.
Mind a kettő, teljesen átlátszott, és rám tapadt. Az egyik szandálom meg elveszett.
De, - nem számított.
Kicsavartam a kötélnek használt szoknyámat, amikor Ali végre elengedte, - és beleléptem. Csak a széles gumis dereka tartotta, és jobbról balról kilátszott belőle a fenekem, - de ez sem számított.
- Menjünk haza, - mondtam Alinak, és megfogtam a kezét.
Csak bólintott. Beszélni, még mindig nem tudott, de engedelmesen megindult mellettem.
- Haza...haza, ...haza a Mamához, - gondoltam, mint régen is mindig, ha nagy baj volt.
Kikerültük a falut, hogy ne botránkoztassunk meg senkit az öltözetünkkel. A kertek alatt mentünk.
Amikor hazaértünk, és Anyám meglátott bennünket, csak összecsapta a kezét és egy szót se tudott szólni. Csak nézett ránk.
Mi is hallgattunk.
Aztán kijött az Édesapám, aki, szó nélkül magához ölelte Alit, ő pedig azonnal sírva fakadt.
Anyám akkor elkapta a kezemet, - és behúzott a konyhába.
Úgy gondolta, - jobb, ha nem látom sírni Alit.
Jobb.
Ő se igen látta Apámat sírni.
Én is csak kétszer, egyszer, amikor meghalt a nagymamám, - és később pedig akkor, amikor élve kotortak ki engem a lebombázott kórház romjai alól.
A Papa, - úgy tudom, nem sírt máskor.
Vagy nem láttam, - ahogy Anyám sem.
A férfiak, - állítólag nem igen sírnak.
Én ugyan, nem tartottam szégyennek, azt, hogy Ali sír. Fiatalok voltunk, szinte még gyerekek.
Szabad nekünk sírni.
Igen.
Sírtunk mi már Alival máskor is, - és valószínűleg, még fogunk is.
A történteket, nehezen hevertük ki. Azonban, ez az iszonyú sokk, a halálveszedelem, - ha egyáltalán lehetséges, - még közelebb hozott bennünket egymáshoz.
Megacélozta bennünk az egymás iránt érzett bizalmat és vakhitet. Tudtuk, hogy számíthatunk egymásra.
Biztosan tudtuk, hogy, bármikor, bármi történik, - számíthatunk egymásra.
A csók pedig, csodálatos volt.
És, - emlékezetes.
A legemlékezetesebb...


( Részlet a: HOL NEM VOLT...c. könyvből )




 
 
1 komment , kategória:  Könyv részlet.  
B. Molnár: Ha lemegy a nap...
  2010-01-08 19:53:47, péntek
 
  B. Molnár M.: Ha lemegy a nap...( Részlet.)

A POKOL TORNÁCÁN

Az ember, hajlandó azt hinni, hogy mindig neki van a legnagyobb baja, a legnagyobb szomorúsága, a legnagyobb fájdalma, és a legszörnyűbb élménye.
Aztán, rá kell jönnie, hogy az, semmi.
Az, mind semmi.
Máséhz lépest, szinte semmi. Semmi, ha mondom, - mert más, sokkal nagyobb terhet, keresztet cipel.

Az otthonban, egyszercsak, a Róza néni is mesélni kezdett, - és sajnos, az sem volt szívderítőbb.

- "Az Idesapám, meg a testvérem, - mesélte, - nem sokkal karácsony előtt behajtották a veszprémi nagyvásárba a két hízott ökrünket. Gyalog mentek persze, pedig messzire laktunk, - merthogy vonattal nem mehettek ugye, mert az ökröket, nem vette föl a vonat, ugye?
Hát, gyalog mentek, igen, mert mit tehettek?
Aztán a gyönyörű ökreinket, annak a rendje-módja szerint hamar el is adták jó pénzért, és már indultak volna is haza, azon nyomban, vonattal méghozzá, - és akkor történt a baj.
Szakadt a hó, és süvöltve hordta a szél a havat, méghozzá annyira, hogy mindent betemetett. Édesapámék, alig látták egymást, az utat meg egyáltalán nem. De azért, mégiscsak odataláltak valahogyan a vasútállomásra.
És, akkor történt a baj. Igen. Merthogy nem volt vonat. Egyáltalán. Kitört a rossz idő, méghozzá annyira, hogy tisztára elálltak a vonatok. Nem is mentek, - meg, nem is jöttek, sehunnan, sehova.
Olyan rossz idő volt, amilyenre nem számított senki. Édesapámék se.
Hát, csak vártak, vártak Édesapámék, - de vonat, az nem jött. Csak a még rosszabb idő.
Már, teljesen megesteledtek, de a hóvihar az nem hagyott alább, a vonat meg nem jött. Tisztára elálltak a vonatok. El.
Hát, - mit volt mit tenni, haza kellett menni.
Végül, elindultak gyalog hazafelé, Édesapám, meg a testvérem. Pedig, nagyon messze laktunk.
Mivel az országutat is befújta a hó, a kocsiutakat meg pláne, ezért a síneken, meg a sínek mellett mentek Édesapámék. Méghozzá, széllel szembe, pont.
Azt gondolták, hogy azért állomástól-állomásig, majd csak hazatalálnak valahogy előbb-vagy utóbb. Hiszen, el se tévedhetnek.
De, - nem bírták ki addig. Nem bírták ki hazáig.
Szentkirályszabadjánál, meg Almádi-Öreghegyben, már csak vonszolták magukat elgémberedett lábakkal, de alig haladtak.
Már szinte lefagyott a fülük, meg az orruk, meg még a szemük is befagyott szinte, aztán még kesztyűjük se volt nekik, a kezük is majd lefagyott, mert olyan hideg volt akkor, hogy még a lélegzet is beléjük fagyott.
A testvérem meg még gyönge is volt, kis fiatal fiúcska, még nem vót 13 éves se, a vásárba is csak kiváncsiságbul ment el Édesapámmal, nem azért, mert muszáj volt. Aztán, ilyen helyzetbe kerültek.
A szegény testvérem, csak sírt meg sírt, meg sírt, meg ordítozott hogy ,, megfagyunk Idesapám, meglássa", - a könny, már tisztára ráfagyott az arcára, de azért, csak mentek tovább.
Aztán, ahogyan elhagyták Öreghegy után Káptalant, - már nem bírtak tovább menni, és akkor, nem messze a vasút fölött a partoldalban, megláttak egy icike-picike házikót, és egy icike-picike, pislákoló fényt. Akkor aztán azt gondolták, hogy most meg vannak mentve.
Itt, most, megállnak, és nem mennek máma tovább. Itt, menedéket kérnek.
Valahogyan felkapaszkodtak a partoldalon, és bekopogtattak a házba. Bár, ne tették volna! Bár, ne! De bekopogtattak.
Aztán, be is engedték őket, aztán még vacsorát is adtak nekik, szívesen. Meg, még beszélgettek is velük.
- Aztán, hova-hova, ebbe a farkasordító hidegben? - kérdezte a házigazda.
- Hát, csak hazafelé tartanánk...- mondta Édesapám.
- Aztán, hunnan gyünnek keetek?
- Hát a vásárban vótunk, onnan gyüvünk...-
- Aztán, mi szépet-jót vettek keetek?
- Venni má, ugyanhogy nem vettünk mink semmit, hanem csak eladtunk...-
- Aztán, mit adtak eee, keetek?
Apámnak addigra, talán a melegtől, talán a barátságos fogadtatástul, talán a literes bögre forralt bortul, - megeredt a nyelve.
Beszélt.
- Az ökreinket adtuk el . Azt. A hízott ökreinket. A szép, hízott ökreinket.
A gazda, csak ránézett akkor a feleségére, az meg már hozta is a következő bögre forralt bort, a literes bögrében. Apám meg, el is fogadta. A testvérem, az nem. Őt is szívessen kínálták, de az nem ivott. Se akkor, se máskor. Ő még, nevendék volt. Hanem Apám, az, ivott. Igen.
Aztán, sokáig beszélgettek még.
- A pééz, ...a pééz, ...azt megkapta-e keed? - kérdezte a házigazda.
- Meghát. Már hónne kaptam vóna meg. Megkaptam én. Itt van nálam.
- Hát, csak vigyázzon rá keed. Tegye a feje alá, jó helyre, hogy eee ne vesszen...-
Aztán, jót nevettek ezen.
Kínálgatták Apámat, az meg csak iszogatott. A literes bögrével.
Amikor már annyit ivott, hogy béesett az asztal alá, akkor megajánlották nekik az ágyat a szobában, azzal, hogy ott meghálhatnak. Ők, majd elalszanak a konyhában, Idesapámék meg csak pihenjenek nyugodtan. Aztán, reggel, majd tovább mennek.
De, - nem került rá sor.
Apám, ahogyan ágyat ért, azonnal mély álomba zuhant, elaludt, - de a testvéremre, rájött a szükség, nem tudott elaludni. Ki kellett neki menni. Ezért, szép halkan lenyomta a kilincset, hogy ne zavarja a háziakat, és éppencsak résnyire nyitotta még az ajtót, amikor meghallotta az asszony hangját:
- Várj míg elalszanak, aztán akkor. Addig fend meg a kést...-
A testvérem, ijedtében majd összerogyott, de vigyázva becsukta az ajtót, - aztán elkezdte rázni Idesapánkat. De az, nem vót magánál. Nem lehetett felébreszteni. Hiába rázta a testvérem, nem tudta felébreszteni. S akkor, mert nem tehetett mást, gyorsan összekapkodta a holmiját, és és szép halkan kilopakodott a pici ablaklukon.
Akkor aztán futásnak eredt. Futott ahogyan csak bírt, sőt, még annál is jobban. Mint az őrült, úgy futott, hogy Idesapánknak segítséget hozzon.
De sehol senki. Sehol egy lélek. Sehol egy ház, se egy kis pislákoló fény.
Végül, mikor már lélek is alig volt benne, szinte béesett az alsóörsi vasútállomásra. Ott aztán csak azt tudta kinyögni, hogy
- Segítsenek, az Istenre kérem, segítsenek, ...megölik az idesapámat...-
Hittek az én testvéremnek. Hittek neki. Hittek.
Azonnal hívták a csendőrséget, azok meg azonnal jöttek is. De mire odaértek, már késő volt.
Idesapámat megölték, sőt, addigra, már föl is darabolták...- Isten nyugosztalja szegényt, jó ember vót.
Sose nem felejtettük el a szegényt. Sose. Jó ember vót. Az idesanyám is azt mondta.
A rohadék gyilkosokat, - hogy soha ne tudjanak nyugodni még a földbe se, - azonnal elvitték, bilincsbe verve. El is ítélték őket. Börtönbe kerültek. A pénzt is megtalálták, és azt vissza is kaptuk, de az Idesapámat nem.
Azt, nem.
Aztán, ugye, jött a háború, és a gyilkosok kiszabadultak. Senki se kereste őket a háború után. Szabadok voltak.
Kiszabadultak, és büntetlenül éltek tovább. Ki tudja merre? Ki tudja, hol?...Nagy az ország, ugye?
Fiatalok voltak akkor azok a gazemberek. Talán, máma is élhetnek még.
Ki tudja? ...Ki tudja?...-
Azt kívánom nekik, hogy még a föld se fogadja be őket soha, még az is vesse ki őket magábul,... és, hogy a pokol tüze égesse őket, végestelen végig, örökkön örökké..."-

( Könyvészlet, a : "Ha lemegy a nap" c. könyvből. )










 
 
0 komment , kategória:  Könyv részlet.  
Óbecsei I. : Szeressétek az...
  2010-01-02 15:28:07, szombat
 
  ÓBECSEI ISTVÁN:
SZERESSÉTEK AZ ÖREGEKET...

,,Nagyon szépen kérlek titeket: szeressétek az öregeket!
A reszkető kezű, hős apákat, a hajlott hátú jó anyákat,
A ráncos és eres kezeket, az elszürkült, fáradt szemeket!
Simogassátok meg a deres fejeket, csókoljátok meg a ráncos kezeket!
Öleljétek meg az öregeket, adjatok nekik szeretetet!
Szenvedtek ők már eleget, a vigasztalóik ti legyetek!
Ne tegyétek őket szűk odúkba, ne rakjátok őket otthonokba!
Hallgassátok meg a panaszukat, enyhítsétek meg bánatukat!
Legyen hozzájuk szép szavatok, legyen számukra mosolyotok.
Ők is sokat küzdöttek értetek, amíg fölnevelkedtetek.
Fáradtak ők is eleget, hogy ti módosabbak legyetek.
Ők is s elfogadtak titeket, mikor Isten közéjük ültetett.
Ha majd az Örök Szeretet elhívja őket közületek,
Ti foglaljátok el a helyüket, mert ti lesztek az öregek!
És mindazt, mit nekik tettetek, azt adják nektek a gyerekek.
Azért előre intelek titeket: Szeressétek az Öregeket! ,,

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Tanulságos...
  2010-01-02 15:18:27, szombat
 
  Olvastam valahol, a neten:

,,Ez már haladás...
Amikor nagyanyám meglátogatta édesanyját, három napra volt szüksége.
Egy nap oda lovas kocsival, egy napot töltött ott.
Beszélgettek és meghallgatták a legújabb eseményeket. Dolgoztak egy kicsit a kertben és a konyhában.
A harmadik napon indulás haza.

Amikor édesanyám ment látogatóba az anyjához, - két napra volt szüksége.
Vonaton utazott.
Szerencsés esetben, jó volt a csatlakozás, - és az első nap ott maradt nála. Megbeszélték a legújabb eseményeket, és másnap, irány haza.

Amikor én látogatom meg anyámat, elég egy fél óra.
Autóval megyek és csak tíz percre állok meg, mert a gyerekek nyugtalanok, unják magukat, és valamit még vásárolni szeretnének.

Ha egy szép napon az én lányom jön el látogatóba, vajon mennyi időre lesz szüksége?..."
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
2009.12 2010. Január 2010.02
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 4 db bejegyzés
e év: 20 db bejegyzés
Összes: 345 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4
  • e Hét: 425
  • e Hónap: 1475
  • e Év: 1475
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.