|
 1/2 oldal 
|
Bejegyzések száma: 17
|
|
|
|
|
|
2010-11-03 22:32:55, szerda
|
| |
| |
http://kitartas.mozgalom.org/publikaciok/demokracia-valodi-arca
A demokrácia valódi arca
2010. 11. 3. szerda. - 12:54
Az alábbiakban közöljük Adolf Hitler gondolatait, hogy hogyan vélekedett a parlamentáris demokráciáról, ha az olvasó hasonlóságokat vél felfedezni a mai magyarországi viszonyok között és a között, melyeket Hitler írt, az nem a véletlen műve.
A nemzeti létfenntartás ösztöne már ez okból is meggyűlöltette volna velem az olyan népképviseletet, amelyben a németségnek képviselet helyett mindig csak árulásban volt része. E fogyatékosságokat is mint olyan sok egyéb dolgot nem az intézmény, hanem az osztrák kormány rovására kell írni.
Ilyen belső érzelmekkel léptem be első ízben az éppen olyan szent, mint sokszor becsmérelt helyiségekbe. Mindenesetre a gyönyörű épületet csak nagyszerű szépsége tette szentté előttem. Hellén csodamű német földön.
Rövid idő múlva azonban a szemem előtt lejátszódó színház láttára a felháborodás lett úrrá bennem. Pár száz népképviselő volt jelen, akiknek éppen egy fontos gazdasági jelentőségű kérdésben kellett állást foglalniuk. Már az első nap is elegendő volt ahhoz, hogy engem hetekre gondolkodóba ejtsen. A tárgyalás szellemi színvonala már amennyiben azt az összevissza fecsegést egyáltalán meg lehetett érteni valóban nyomasztó "magasságban" mozgott. Néhányan az urak közül nem németül, hanem szláv anyanyelvükön, helyesebben tájszólásukkal beszéltek. Amit addig csak az újságokban olvastam, most saját fülemmel hallhattam: azt a gesztikuláló, mindenféle hangnemben kiáltozó, vadul hullámzó tömeget. amelyben egy izzadó, ártatlan, ősz öreg bácsi igyekszik hol lázas csengetéssel, hol intő szavával a Ház méltóságát biztosítani. Nevetnem kellett.
Néhány héttel később ismét bent voltam a Házban. A kép teljesen megváltozott; alig tudtam ráismerni. A terem kongott az ürességtől. Aludtak benne. Mindössze néhány népképviselő volt a helyén, akik kölcsönösen egymásra ásítoztak. Az egyik közülük szónokolt. A Ház egyik alelnöke volt jelen, aki látható unalommal meredt bele a terem ürességébe. Kételkedni kezdtem. Most már, hacsak valamiképpen is megengedte időm, újra bementem a Házba és figyelmesen szemléltem az eseményeket. Meghallgattam a beszédeket, már amiket meg lehetett érteni, és tanulmányoztam a különböző népei kiválasztottjainak többé-kevésbé intelligens szavait. Így lassanként kialakult a véleményem.
Egy csendes megfigyeléssel eltöltött esztendő elégséges volt ahhoz, hogy erről az intézményről táplált véleményemet teljes mértékben megváltoztassam. Bensőben már nemcsak az elgondolás ausztriai torzszüleménye ellen foglaltam állást, hanem most már magának a parlamentnek a létjogosultságát sem tudtam elismerni. Az osztrák parlament szerencsétlenségét mindeddig a német többség hiányának tulajdonítottam. Ettől kezdve maga az intézmény tűnt fel végzetesnek előttem. A kérdések egész sora vetődött fel bennem.
Tanulmányozni kezdtem a többség határozatán nyugvó demokratikus elvet, mint ennek az intézménynek az alapját. De ugyanilyen figyelmet szenteltem azok szellemi és erkölcsi értékeinek, akik a népek kiválasztottjaiként ezt a célt lettek volna hivatva szolgálni.
Egyszerre ismertem meg az intézményt és annak letéteményeseit. Néhány esztendő leforgása alatt plasztikus világossággal bontakozott ki előttem e korszak legjellegzetesebb típusainak egyike: a parlamenti típus. Benyomásom állandó érvényűnek bizonyult. A gyakorlati tényeknek szemléltető tanítása ezúttal is megkímélt engem attól, hogy elsüllyedjek az elmélet posványába.
A mai nyugati demokrácia a marxizmus előhírnöke, amely nélkül ez utóbbi el sem volna képzelhető. Az készíti elő e világpestis számára a talajt, amelyen aztán ez a fertő terjedhet. Külső megnyilvánulási formája: a parlamentarizmus, a piszok és tűz torzszülöttje, amelyből a tűz pillanatnyilag sajnos kialudtnak látszik.
Nem tudok elég hálás lenni sorsomnak, hogy ezt a kérdést Bécsben tanulmányozhattam. Félek ugyanis, hogy Németországban igen gyors és könnyű elhatározásra jutottam volna. Hogyha ezt a "parlamentnek" nevezett nevetséges intézményt először Berlinben ismertem volna meg, akkor talán az ellenkező végletbe esem. Nem minden alap nélkül azoknak az oldalára álltam volna, akik a nép és birodalom üdvét a császári gondolatnak és hatalomnak kizárólagos naggyá tételében látták, így korukkal és az emberekkel szemben mégis idegenül és egyszersmind vakon állottak.
Ausztriában ez teljesen kizárt volt. Itt nem lehetett olyan könnyen egyik hibából a másikba esni. Ha a parlament keveset ért, akkor még sokkal kevesebbet értek a Habsburgok. Itt a parlamentarizmus elvetésével nem nyert minden elintézést, mert "lég nyitva maradt a kérdés: mi következzék ezután? A "Reichsrat" elvetése ugyanis egyedüli kormányzói hatalomként magát a Habsburg házat jelentette volna, ami pedig számomra különösen elviselhetetlen gondolat volt.
Ez a különös eset a probléma alaposabb tanulmányozására késztetett, mint egyébként ilyen fiatal években egyáltalán bekövetkezhetett volna. Mindenekelőtt és leginkább az egyéni felelősség teljes hiánya késztetett gondolkodásra.
Még ha szörnyű következményekkel járó határozatot is hoz a parlament, senki sem vállalja érte a felelősséget, senkinek sem lehet azt a terhére írni, mert ugyan bizony felelősségvállalást jelente, hogyha egy példátlan összeomlás után a kormány lemond? Ha a koalíció összetétele megváltozik? Vagy a parlamentet feloszlatják? Vagy egyáltalán lehet-e az emberek egy állandóan ingadozó többségét kérdőre vonni? Nincsen-e mindennemű felelősség gondolata személyhez kötve?
Vagy lehet-e egy kormány vezetőjét gyakorlatilag felelősségre vonni azokért a tettekért, amelyeknek léte és keresztülvitele kizárólag több ember akaratától és beleegyezésétől függ?
Hiszen lassanként nem is annyira az alkotó és teremtő gondolatok és tervek megvalósításában látják a vezető államférfiak feladatát, hanem sokkal inkább abban a művészetben, amellyel terveik nagyszerűségét a fejbólintó Jánosokkal elhitetik és e réven azok jóakaratú hozzájárulását kikoldulják.
Vajon a rábeszélőképesség éppen úgy az államférfiú kritériuma, mint a nagyvonalú elvek és elhatározások keresztülvitelét biztosító tulajdonságok?
Vajon a vezér alkalmatlanságát bizonyítja, ha nem sikerül a többé-kevésbé tiszta véletlenek segítségével egybegyűjtött hadat egy ideának megnyernie?
És vajon volt-e már egyáltalán olyan eszme, amelyet ez a tömeg megértett volna, mielőtt a siker a kérdéses eszme nagyságát bizonyította?
Vajon minden igazi nagy tett ebben a világban nem egyben a lángész tiltakozása is a tömeg tunyaságával szemben?
Mit tegyen hát az az államférfiú, akinek nem sikerül e banda kegyét tervei számára kihízelegni?
Vesztegesse talán meg őket? Vagy talán polgártársai butasága miatt létkérdésekként felismert feladatok keresztülvitelétől álljon el, vonuljon vissza, vagy pedig maradjon mégis?
Vajon nem következik-e be ilyen esetekben az igazán gerinces ember számára egy megoldhatatlan összeütközés a dolgok felismerése és a tisztessége, helyesebben a becsületes gondolkodásmódja között? Hol van itt a határ a közzel szembeni kötelesség és. az egyéni becsület kötelezettsége között?
Vajon nem kell-e minden vérbeli vezérnek kikérnie magának azt, hogy ilyen módon politikai "síberré" alacsonyítsák, és viszont megfordítva, nem kell-e minden "síbernek" magát politikai pályára hivatottnak éreznie, mert hiszen a végső felelősség sohasem őt, hanem egy megfoghatatlan tömeget terhel? Nem vezet-e a mi parlamentáris többségi elvünk a vezéri gondolat teljes lerombolásához? Vagy talán azt hiszik, hogy a világnak minden alkotása a többség agyában és nem egyesek fejében fogamzott meg?
Hiheti-e bárki is, hogy az emberi kultúrának ezeket az előfeltételeit a jövőben nélkülözhetjük? Nincs-e éppen ellenkezőleg; erre ma nagyobb szükségünk van, mint valaha?
Mialatt a parlamentáris többségi elv elveti az egyén tekintélyét és annak helyére a mindenkori tömeg számát teszi, vétkezik a természet arisztokratikus alapgondolata ellen miközben persze semmi esetre sem szükséges az arisztokratizmust a mi felső tízezrünk mai dekadenciájával azonosítani.
Hogy milyen pusztítást végez ez a modern demokratikus parlamenti uralom, azt a zsidó újságok olvasói feltéve, hogy nem tanultak meg önállóan gondolkozni és mérlegelni csak nehezen tudják elképzelni. Mindenekelőtt ez az oka politikai életünk hihetetlen elposványosodásának és napjaink minden értéktelen jelenségének. Az igazi vezér visszavonul az olyan politikai tevékenységtől, amely legnagyobb részt nem áll alkotó munkából, hanem sokkal inkább a többség kegyeiért való versengésből. Ezzel szemben a kis szellemeknek éppen ez a tevékenység felel meg leginkább, ez részükre a legvonzóbb.
Minél törpébb egy ilyen szatócs szelleme és tudással minél inkább belátja a maga bárgyúságát, annál inkább ragaszkodik ehhez a rendszerhez, amely tőle nem az óriások erejét és zsenialitását követeli, hanem annak fölébe helyezi a félművelt ember tudálékosságát, és az ilyenfajta bölcsességet többre becsüli a periklészi mélységeknél. Emellett egy ilyen fajankót sohasem izgat tetteinek felelőssége. Annál kevésbé lehetnek ilyen gondjai, mert tudja, hogy állampolgári baklövéseinek eredményeként egyik napon így is, úgy is, át kell adnia a helyét egy hasonló "nagy" szellemnek. Ugyanis az is a bomlás tünete, hogy amilyen mértékben csökken az egyesek értéke, éppen olyan mértékben növekszik az államférfiak száma. A parlamenti többség befolyásának növekedésével egyre nő a függési viszony, és kisebbedik az ember, mert amint a nagy lelkek visszautasítják, hogy semmittevők és fecsegők poroszlói legyenek, éppen úgy megfordítva, a többség népképviselői sem gyűlölnek semmit jobban, mint a szellemi fölényt.
Mindig vigasztaló körülmény egy ilyen tanácskozó együttes számára, ha olyan vezért tudnak a maguk élén, akinek a bölcsessége az ő szintjüknek felel meg. Mindenkinek alkalom kínálkozik így szellemi képességei megvillogtatására. Ha Pál valamilyen mesterségre tehetett szert, miért ne lehetne Péter is egyszer mester. A demokrácia főtulajdonságának, a gyávaságnak felel meg leginkább ez a találmány, amely mindig módot ad az ún. vezérek legnagyobb részének arra, hogy minden fontosabb és döntőbb jelentőségű határozathozatal esetén az ún. többség szoknyája mögé bújhassanak.
Érdemes megfigyelni egy ilyen szélhámost, és látni, hogy miként könyörgi ki gondterhes arccal minden intézkedéshez a többség beleegyezését, aminek révén biztosítja a szükséges cinkostársakat és lerázhatja magáról a felelősséget. Ebben leli magyarázatát azután, hogy az ilyenszerű politikai tevékenység minden tisztességesen gondolkodó férfiú számára gyűlöletes, míg minden gyönge jellem olyan, aki gyáva kutyaként kihúzza magát a személyes felelősség alól és kibúvót keres és kap utána. Hogyha egy nemzet vezetői ilyen gyönge jellemekből állnak, az idővel súlyosan megbosszulja magát. Nem lesz vállalkozó, aki bátor lenne a határozott tettek keresztülvitelére, és mindenkor inkább elviseli a szégyenteljes megvetést, semhogy viselné a felelősséget egyenes, határozott döntésekért.
Egyet ugyanis nem szabad elfelejteni: a többség ebben az esetben sem tudja pótolni a nagyságot. A többség nemcsak a butaság, hanem a gyávaság megtestesítője is, és amint száz üresfejű fráter nem tesz ki egy bölcset, úgy nem lehet száz gyávától sem hősies elhatározást vámi.
Minél kisebb aztán az egyes vezér felelőssége, annál inkább meg fog azoknak a száma növekedni, akik bár minden rátermettség nélkül úgy érzik, hogy a nemzet vezéri szolgálatába kell állítaniuk "halhatatlan" erejüket. Alig tudják kivárni, hogy sorra kerüljenek: ott állnak hosszú sorokban, fájdalmasan számoljak az előttük állókat, és szinte kínos pontossággal számolják ki, hogy emberi számítás szerint mikor kerülhetnek sorra. Örömmel üdvözölnek minden változást, minden botrányt, amely megritkítja az előttük állók sorait. Ha valaki mégsem akar tágítani a már bevált állásából, azt szinte a kölcsönös szolidaritás megszegőinek tekintik. Gonosz indulattól vezetve nem nyugszanak, amíg ki nem túrják helyéből és nem bocsátja a köz rendelkezésére állását, hogy aztán az ilyen kimozdított egyhamar vissza se kerülhessen a helyére. Mert az ilyen állásából kitaszított mindjárt ismét megkísérli a vállalkozók soraiba való beférkőzést, hacsak a többiek fokozódó szidalma és ordítása vissza nem rettenti őt.
Ennek az egész állami berendezkedésnek következményeként szinte félelmetes gyorsasággal változnak a legfontosabb állások és tisztségek viselői; olyan következmény, amely gyakran végzetszerű hatással lehet. Mert nemcsak az alkalmatlan és üresfejű esik a változó rendszer áldozatául, hanem még inkább az igazi vezéregyéniség is, akit a sors véletlenül ilyen állásba juttatott. Az ilyen egyéniség ellen ugyanis rögtön egységes frontot képeznek azok, akik nem tartják, nem érzik maguk közül valónak őt, és egész egyszerűen közös ellenségüknek tekintik. Beverik a fejét annak is, aki az emberi nullák közül tehetségével kiválhatnék, és ebben az irányban ösztönük annál erőteljesebb, minél inkább hiányzik ez náluk minden egyéb vonatkozásban.
Ennek a következménye azután a vezető rétegek mind nagyobb arányú szellemi elszegényedése. Mit jelent azonban ez a nemzetre és államra nézve, azt mindenki megállapíthatja, feltéve. hogy nem tartozik ő is a "vezéreknek" ehhez a rendjéhez.
A régi Ausztriában immár legjellegzetesebb változatában tenyésztődött ki az ilyen parlamentáris kormányforma. A miniszterelnököt ugyan a császár nevezte ki, de ez a kinevezés a parlamenti akarat végrehajtását jelentette. Az egyes miniszteri tárcákért folytatott alkudozás azonban mára "tiszta nyugati demokrácia" szellemében történt. Az egyes személyiségek olyan gyors egymásutánban váltották fel egymást, hogy ez már szinte hajtóvadászat jellegét öltötte magára. Ennek megfelelően csökkent az értéke ezeknek az "államférfiaknak", míg végre csak az a kis parlamenti "síber"-típus maradt meg, amelyiknek az értékmérője csupán a koalícióknak, e legkisebb stílű politikai üzletkötéseknek keresztülvitelében mutatkozó tehetségében rejlett. Ilyen módon a bécsi iskola a legnagyszerűbb tanulmányokat nyújtotta.
Érthető érdeklődéssel vontam párhuzamot ezeknek a népképviselőknek a tudása és szellemi képessége, valamint az általuk vállalt feladatok között. Természetesen, foglalkoznom kellett ezeknek a "kiválasztottak"-nak a szellemi színvonalával, és vizsgálódásom akarva, nem akarva arra késztetett, hogy nyilvános életünk e nagyszerű példányainak az előéletét is tanulmányozzam. Az a mód, amellyel ezek az urak szolgálatukat a haza javára fordították, tehát tevékenységük technikája is megérdemelte ezt az alapos vizsgálatot.
Minél mélyebbre hatolt az ember a belső viszonyok tanulmányozásában és minél élesebb tárgyilagossággal vizsgált egyeseket és tárgyi alapokat, annál szomorúbb lett a parlamenti élet összképe. Ez a megállapítás nagyon is figyelemre méltó olyan intézménnyel szemben, amelyik minden alkalommal a tárgyilagosságra, mint egyetlen igazi alapra hivatkozik. Ha az ember ezeket az urakat és salamoni ítéletük törvényeit vizsgálja, csodálkozik az eredményen.
Egyetlen elv sincs, amely tárgyilagosan szemlélve annyira helytelen lenne, mint a parlamentáris kormányzás elve.
Eltekintve attól, hogy milyen körülmények között és mily módon történik ezeknek a népképviselő uraknak a megválasztása, és hogyan kerülnek ezek az urak tisztségükbe és új méltóságukba, mindenki előtt világos, hogy csak a legritkább esetekben és csak egy kis töredéknél lehet szó általános óhaj és szükség teljesüléséről. A nagy tömegek politikai iskolázottsága sokkal alacsonyabb színvonalon áll, semhogy maguk tudnák megszabni általános politikai világnézetük irányát, és ki tudnák választani az azok megvalósítására hivatott megfelelő személyeket.
Amit általában "közvélemény"-ként szoktunk megjelölni, az csak a legritkább esetben nyugszik egyesek egyéni tapasztalatain és ismeretein, hanem legnagyobbrészt, sajnos, a legerőszakosabb és legkíméletlenebb "felvilágosítás" eredményeként jelentkező elgondoláson.
Amint a felekezeti hovatartozás csak nevelés eredménye, és az emberben csak a vallásosság szükséglete jelentkezik élő valóságként, éppen úgy a nagy tömegek politikai gondolkodásmódja is gyakran egészen hihetetlenül kitartó és alapos lelki és szellemi megdolgozás eredménye.
E politikai nevelés oroszlánrésze amelyet ebben az esetben a propaganda szóval fejezhetünk ki legtalálóbban a sajtót illeti. Az gondoskodik elsősorban erről a "felvilágosító" munkáról, és ezzel mintegy a felnőttek iskoláját teremti meg. De ez a nevelési eszköz nem az állam kezében, hanem részben igen értéktelen erők hatalmában van. Éppen Bécsben, még mint fiatal embernek nyílt nagyon jó alkalmam ennek a tömegnevelő eszköznek a tulajdonosait és szellemi gyárosait megismerni. Csodálkoznom kellett azon, hogy milyen gyorsan sikerült egy államban ennek a legátkozottabb nagyhatalomnak egy bizonyos gondolkodásmódot teremteni, amelyik pedig a mindenkori valódi kívánságok és nézetek tökéletes meghamisítását jelentette. Rövid idő alatt nevetséges dolgokat nagy jelentőségű állami aktusokká fújtak fel, máskor viszont életbevágóan fontos problémákat a feledés homályába borítottak, helyesebben egyszerűen kiloptak a tömegek emlékezetéből.
Így sikerült néhány hét alatt a semmiből nevet elővarázsolni, e név viselőjének a nagy nyilvánosság reménységét biztosítani, részére olyan népszerűséget teremteni, amilyen igazán nagy jelentőségű férfiaknak egész életükben nem jutott osztályrészül. Míg egyfelől így bukkantak fel soha nem hallott nevek, másfelől a nyilvános és állami élet kipróbált egyéniségei legjobb egészségük mellett egyszerűen meghaltak a világ számára, vagy pedig olyan vádaskodásokkal illették, amelyekkel lehetetlenné tették őket. Behatóan tanulmányozni kell azt a szörnyű zsidó aknamunkát, amellyel tisztességes embereket rántanak a szennybe és a pocsolyába, hogy értékelni tudjuk e sajtókalózok veszedelmes működését.
Nincsen az a piszkos eszköz, amihez az ilyen szellemi rablólovag ne folyamodnék, ha céljai eléréséről van szó. Beférkőzik a legtitkosabb családi rejtekbe, nem nyugszik, amíg csak egyetlen vékonyka esetre nem bukkan, amelynek segítségével meghurcolhatja szerencsétlen áldozatát. Ha pedig sem a nyilvános, sem a családi életben nem talál még nagyítóüveggel sem kivetnivalót, akkor egyszerűen a megrágalmazás módszeréhez folyamodik. Nemcsak azért, mert tudja, hogy az ezerszer visszavont rágalomból is mindig visszamarad valami a meghurcolt hátrányára, de különösen azért, mert a százszoros ismétlés következtében amelyhez mindig talál cinkostársakat, az áldozatnak még védekeznie is szinte lehetetlenség.
Mindezt az "újságírói kötelesség" fehér tógájában teszik. Ez a banda gyártja legnagyobbrészt azt a "közvélemény"-t is, amelyből a parlamentarizmus burjánzik ki. Ennek a fejlődésnek a szemléltetése és hazug valószínűtlenségének a bemutatása köteteket venne igénybe. De hogyha mindettől eltekintünk és csak a tényleges terméket és tevékenységet figyeljük, akkor már az is elég ahhoz, hogy még a legvakonhívőbb előtt is fellebbentse a fátyolt az intézmény ésszerűtlenségéről. Ezt az ésszerűtlen és egyben veszélyes tévedést legjobban akkor érthetjük meg, hogyha a későbbiekben a demokratikus parlamentarizmust az igazi germán demokráciával hasonlítjuk össze.
A demokratikus parlament legfőbb sajátsága abban rejlik, hogy bizonyos számú, mondjuk ötszáz férfiút, vagy az utóbbi időben asszonyt is, válasszanak, akiket azután mindenben döntő szó illet; mert igaz ugyan, hogy van kormány is, amely kifelé az állami tevékenység irányítását végzi, de ez csak látszat. A valóságban a kormány egyetlen lépést sem tehet a képviselőegyüttes engedélye nélkül. Éppen ezért nem is lehet semmiért felelőssé tenni, mert a döntés joga a parlament többségét illeti. A kormány így semmi egyéb, mint a többség akaratának a végrehajtója. Politikai képessége pedig tulajdonképpen abban nyilvánul meg, hogy miként tudja magát a többség akaratához idomítani, vagy pedig a többséget a saját akarata szerint befolyásolni. Ez a körülmény a kormányt a tényleges kormányzat magasságából a többség koldusává alacsonyítja. Legfontosabb feladata tulajdonképpen a többség jóakaratának esetről esetre való biztosítása, vagy pedig egy alkalmasabb és inkább befolyásolható többség megteremtése. Ha ez sikerül, akkor meghosszabbította életét; ha nem: mehet. Munkatervének helyessége ebből a szempontból éppenséggel semmi szerepet sem játszik.
Ezáltal megszűnik minden felelőssége is. Hogy mihez vezet ez az út, arra könnyen rájöhetünk, ha meggondoljuk, hogy a megválasztott ötszáz népképviselő összetétele az egyesek hivatása vagy képességei szerint éppen olyan egyenetlen, mint sivár képet mutat. Mert ne higgye senki, hogy a nemzetnek ezek a kiválasztottjai egyben szellemi és értelmi kiválasztottak is! Remélhetőleg nem gondolja senki, hogy ennek a minden egyéb, mint szellemdús választói tömegnek a szavazócédulái nyomán az államférfiak százai nőnek ki. Egyáltalán az ember nem tudja eléggé elítélni azt a balga hiedelmet, hogy az általános választásokból zsenik születnek. Elsősorban is egy-egy nemzet számára csak nagy, szent időkben adódik egy-egy igazi államférfiú, de semmi szín alatt sem száz és még több egyszerre; másodsorban a tömeg szinte ösztönszerűleg idegenkedik a lángelméktől. Előbb megy át a teve a tű fokán, semmint egy választás felfedezzen egy igazi nagy férfit.
Az, aki az általános átlag fölé emelkedik, a világtörténelem folyamán mindig személyesen szokott jelentkezni. Így azonban több mint ötszáz szerény képességű ember határoz a nemzet legfontosabb kérdéseiben, állít össze kormányokat, amelyeknek azután minden esetben és minden különösebb kérdésben a gyülekezet hozzájárulását kell kikérnie, tehát röviden azt mondhatjuk, hogy valójában ötszáz ember csinálja a politikát. Úgy is néz az ki.
De ha teljesen figyelmen kívül hagyjuk is ezeknek a népképviselőknek a zsenialitását, meg kell gondolnunk, hogy milyen különböző kérdések és ezeknek mennyire különféle területen mozgó megoldása és döntése vár elintézésre, akkor megállapíthatjuk hogy mennyire méltatlan egy ilyen kormányzati rendszer, amely a döntés jogát emberek sokadalmára bízza. Olyan együttesre, amelyből csak egy csekély töredéknek van tudáson és tapasztalaton alapuló fogalma az éppen szőnyegre kerülő ügyekre vonatkozólag. A legfontosabb gazdasági kérdések olyan fórum elé kerülnek, amelyeknek tagjai csak egy tized részben rendelkeznek gazdasági előképzettséggel. Ez pedig nem jelent egyebet, mint a döntést olyan emberekre bízni, akiknek ehhez minden feltételük teljesen hiányzik.
Így van ez azonban minden más kérdésben is. Mindig a tudatlanok és tehetetlenek többségét illeti a döntés; azt a többséget, amelynek összetétele változatlan marad, mialatt a tárgyalás alá kerülő kérdések az életnek majdnem minden területéről kerülnek szőnyegre, miért is a döntés jogát gyakorló népképviselők állandó változása is szükséges lenne. Teljesen indokolatlan állapot az, hogy a közlekedési kérdésekben ugyanazok határozzanak, akik a magas politika kérdéseit eldöntik. Ezeknek a népképviselőknek egyetemes lángelméknek kellene lenniük. Sajnos, legtöbbször egyáltalán nem nagy koponyákról van szó, hanem korlátolt, beképzelt, pöffeszkedő dilettánsokról, a szellemi világ e legundorítóbb fajtájához tartozókról. Ehhez járul az az érthetetlen könnyelműség is, amellyel ezek az urak olyan dolgokról beszélnek és tárgyalnak, amelyek még a legnagyobb szellemóriásoknak is gondos mérlegelést tennének szükségessé. A nemzet jövőjét érintő nagy fontosságú határozatokat hoznak olyan könnyedén, mintha a tárgyalóasztalon egy kedélyes tarokkparti folynék, és nem pedig egy nemzet léte függne azoktól.
Igazságtalanság lenne azt hinni, hogy az ilyen parlament minden egyes képviselő tagja már önmagában ennyire kevés felelősségérzettel rendelkezne. Nem. Semmi esetre sem.
Mialatt azonban a rendszer az egyest arra kényszeríti, hogy olyan kérdésekben foglaljon állást, amelyekhez egyáltalán nem ért, lassanként megöli a jellemet is. Senkiben nem lesz bátorság annak kijelentésére: "Uram, én azt hiszem, hogy mi ehhez az ügyhöz nem értünk, én legalábbis semmi esetre sem értek. " (Egyébként ez is keveset változtatna a dolgon, mert nemcsak hogy nem értenék meg a becsületes nyíltságnak ezt a módját, de nem is engednék egy ilyen becsületes szamár miatt az egész játékot felborítani. ) Aki azonban az embereket ismeri, az tisztában van azzal, hogy egy ilyen kitűnő társaságban senki nem akar a legbutább lenni, annál kevésbé, mert bizonyos körökben a becsületesség egyet jelent a butasággal.
Így azután, ha egy alapjában véve becsületes képviselő kerül a parlamentbe, idővel kénytelen maga is együtt ordítani a farkasokkal. Már az a meggondolás, hogy egyetlen embernek az ellenkezése az egészen mit sem változtat, megöl minden Jóindulatú elhatározást. Lassanként bebeszéli magának, hogy ő személy szerint távolról sem a legrosszabb és hogy az ő együttműködése talán sok rossz megakadályozását jelentheti.
Felvetődhet az ellenvetés: lehet, hogy az egyes képviselő ehhez vagy ahhoz a kérdéshez nem ért, de viszont az ő állásfoglalása a politikáját irányító frakció megbeszélésének a tárgyát képezi, melynek megvannak a maga külön szakosztályai, amelyek szakértőik útján kellőképpen tájékozottak.
Első látszatra ez tényleg így is van. De akkor viszont felmerül a kérdés, miért kell ötszáz embert választani, ha egyébként is csak néhányan rendelkeznek a legfontosabb közérdekű kérdésekben való állásfoglaláshoz szükséges tudással. Itt van a kérdés lényege.
A mai demokratikus parlamentarizmusunknak nem is célja, hogy a bölcsek együttesét teremtse meg, hanem sokkal inkább az, hogy függési viszonyban lévő szellemi senkiket hozzon össze, akiknek bizonyos irányban való vezetése annál könnyebb lesz, minél nagyobb az egyes személyek korlátoltsága. Csak így lehet mai értelemben vett pártpolitikát folytatni, és csak így lehetséges, hogy a tulajdonképpeni főmozgató mindig a háttérben maradjon anélkül, hogy őt valamikor is felelősségre lehessen vonni. Ha a nemzetre bármilyen káros határozatot hoznak is, azt nem egy mindenkitől ismert személy rovására írják, hanem egy egész frakció terhére.
Ez minden gyakorlati felelősség kikapcsolásához vezet, mert a felelősség csak egyes személyek kötelezettségében állhat, nem parlamenti testületben.
Ez a rendszer csak a leghazugabb sötét bujkálónak lehet kedves és értékes, egyenes jellemű, becsületes és egyéni felelősséget vállalni hajlandó egyén csak gyűlölheti azt.
Ezért vált az ilyen demokrácia annak a fajnak az eszközévé, amely a maga belső célkitűzéseit most és a jövőben is mindenkor rejtegetni kénytelen. Csak a zsidó becsülheti azt az intézményt, amely éppen olyan kétszínű és hazug, mint ő maga.
forrás: Adolf Hitler, Mein Kampf (III. Politikai képzésem bécsi tartózkodásom alatt)
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2010-11-03 22:23:18, szerda
|
| |
| |
A birodalmi rend és a Nobel-díjak kiosztásának stratégiája
large-nobelAz október minden évben egy szinte már rituális forgatókönyv szerint a Nobel-díj odaítélését hozza, amelyet a nyugati doxa az egyéni érdem ,,egyetemes" szentesítésének felülmúlhatatlan csúcsaként tart számon. Ha a tudományos díjazottak általában nem is adnak alapot a polémiára (noha egyesek szerint egy bizonyos kisebbség ebben a kategóriában is erősen felülreprezentált), a béke és az irodalom terén felmutatott egyéni teljesítmények távolról sem mindig találkoznak egyhangú elismeréssel.
Emlékeztetőül, a Nobel-békedíjjal elvileg azt a személyiséget kellene honorálni, aki ,,leginkább hozzájárult a népek egymáshoz való közeledéséhez, az állandó haderők megszüntetéséhez vagy csökkentéséhez, a békéhez szükséges haladó lépések előmozdításához vagy népszerűsítéséhez", ahogyan azt végrendeletében Alfred Nobel meghatározta. A tegnap világa, Egy európai visszaemlékezései (Die Welt von Gestern. Erinnerungen eines Europaers) című könyvében Stefan Zweig azt meséli, hogy állítólag Florence Nightingale angol ápolónő bírta rá Nobelt a díj megalapítására, hogy ,,helyrehozza a dinamitjával okozott rosszat". A névadó tehát egy halálkufár volt, aki ebből gazdagodott meg, és aki később a piromán tűzoltó szerepkörében akart tetszelegni az utókor szemében.
Az irodalom és béke idei Nobel-díjasai a nevezés ,,metódusát" illetően egyáltalán nem különböznek a korábbiaktól. A szokásos módszer egyszeriben érthetővé teszi, hogy október 7-én miért éppen Mario Vargas Llosa perui írót és közszereplőt (országa sikertelen elnöki aspiránsát) találták alkalmasnak a kitüntetésre, akinek egészen véletlenül Hugo Chávez venezuelai elnök a fekete báránya, akit szerinte bármilyen módon ,,ki kell iktatni" - nyilván a demokrácia legnagyobb dicsőségére. Az egyetemistaként kommunista szimpatizáns és 1971-ig önmagát Fidel Castro hívének valló Vargas Llosa időközben a neoliberalizmus egyik leglelkesebb apostolává vált. ,,Remélem, hogy inkább az irodalmi munkásságomért adták (a Nobel-díjat), mint a politikai nézeteimért, de ha a demokrácia és a szabadság védelmében és a diktatúrák ellen kifejtett politikai véleményemet számításba vették, akkor ennek örülök", mondta a New York-i Cervantes Intézetben az őt faggató újságíróknak. Látható tehát, hogy neki magának is vannak kételyei, és úgy véli, hogy talán mégis inkább a Nyugat érdekében tett politikai állásfoglalásait értékelték a Nobel-díj ítészei.
Köztudott, hogy a Nyugat, amely önmagát képzeli az értelem egyedüli birtokosának, diktálni akarja az egyetemes normát a jó és a rossz megítélése tekintetében is. A meggyőzéshez szánt ,,érvei" a légi úton, robotrepülők révén exportált demokráciára apellálnak, ami lehetővé teszi egy texasi surmónak, hogy klimatizált patkánylyukából távirányítóval döntsön a jóról és a rosszról, szadista kéjjel üldözve önkényesen kiválasztott célpontját, majd miután sikerült megsemmisítenie azt, a jól végzett munka örömével térjen haza, és ha esetenként túllő is a célon (vö. ,,járulékos veszteségek" a polgári lakosság körében), akkor sem kell aggódnia: egyszerűen működésbe lép egy másik szolgálat, hogy eltussolja vagy legalábbis elfeledtesse a baklövését. Ehhez képest igazán ,,szoft" módszernek számít zavargásokat szítani vagy ellenzékieket manipulálni azokban az országokban, amelyek problémát okoznak a birodalmi rendnek.
Tagadhatatlan, hogy az irodalmi és béke Nobel-díjak odaítélésénél mindenféle politikai trükközésekre került sor. Így a hidegháború idején Borisz Paszternak szovjet író például egy olyan kéziratáért kapta meg az irodalmi díjat, amely a CIA ,,jóvoltából" került ki a Szovjetunióból 1959-ben. Szolzsenyicin és Lech Walesa díjazásában is politikai megfontolás érvényesült, hiszen mindketten belülről bomlasztották a kommunista rezsimeket, amiért ugyebár - az előbbi munkásságának tényleges értékétől függetlenül is - elismerés járt az irodalom és a béke nevében. Gorbacsovról nem is beszélve, aki a maga balek módján, gyakorlatilag akaratán kívül tett elévülhetetlen szolgálatot a ,,szabad világ" és mindenekelőtt az amerikai imperializmus ügyének, ahogyan egyébként Shirin Ebadi iráni ellenzéki is az országa elleni USraeli agresszió előhangolásaként.
Ha már itt tartunk, ki hallott az utóbbi évek Nobel-békedíjasairól azután, hogy betöltötték a Washington által pillanatnyi stratégiai/geopolitikai érdekből rájuk osztott történelmi szerepet? Az előzékeny média ellenére sem sikerül a felszínen maradniuk, sőt olyan is van köztük, akit éppenséggel a média fülsüketítő hallgatása közepette zsuppoltak ki a Közel-Kelet ,,mintademokráciájából", amint azt Mairead Corrigannel tették az izraeli hatóságok, mert együttérzését nyilvánította a palesztin gyermekek sorsa iránt. De nem sokkal járt nála jobban a ,,haladó" Nyugat egykori kedvence, Desmond Tutu dél-afrikai érsek sem, akit egy amerikai egyetemen tartandó előadásától tiltottak el 2007 októberében a ,,nem létező lobbi" nyomására. Pedig Cris Toffolo, a Szent Tamás Katolikus Egyetem (Minneapolis/St.Paul) ,,Igazság és Béke" néven futó tanulmányi programjának felelőse különösen büszke volt rá, hogy sikerült meghívnia az apartheidellenes küzdelem legendás alakját, az egyetem vezetősége azonban ,,vitától" tartva jobbnak látta előbb ,,egyeztetni a város zsidó közösségével". A lehető legfelsőbb helyről származó vétót azután Doug Hennes, az egyetem alelnöke imigyen tálalta a közvéleménynek: ,,Tudomásunkra jutottak bizonyos dolgok, amelyeket (Tutu) mondott, és amelyeket egyesek antiszemitának tartottak, mert szemben álltak az izraeli politikával. Nem vádoljuk azzal, hogy antiszemita, de Hitlerhez hasonlította Izrael államot, és mi úgy véljük, hogy az effajta erkölcsi párhuzamok sértik a zsidó közösség egyes tagjait." Így Tutu is megtanulhatta, hogy a dél-afrikai apartheid bírálatáért elismerés jár, az izraeli apartheid bírálatáért viszont - jobb esetben - szájkosár.
Mert mit is akar a Nyugat? Fegyveresen megvalósított demokráciát, mint Irakban és Afganisztánban, vagy legalábbis Kína szétesését és Venezuela behódolását, amelyből csak a kínaiaknak és a venezuelaiaknak származna káruk, és lehetővé tenné a gazdasági vadliberalizmusnak, hogy az egész planétára rátegye a kezét. Az elesettek és nélkülözők ügyét csupán propaganda-szólamnak tekintő nyugati demokrácia áll szemben a kínai és venezuelai ,,felvilágosult despotizmussal", amely kenyeret biztosít mindenkinek és nem hagy senkit az út szélén. Ezek után érthető, hogy a Nyugat csak azoknak a disszidenseknek tartalékolja a krokodilkönnyeit, akik így vagy úgy, akarva-akaratlanul, a saját országuk lerombolásában vállalnak cinkosságot.
MD 2010. XI. 4.
http://ellenkultura.info/a-birodalmi-rend-es-a-nobel-dijak-kiosztasanak-strategia ja.html |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2010-11-03 22:20:37, szerda
|
| |
| |
Pályázati felhívás akasztásra!
Cimkézve: Biszku Béla
Az Ellenkultúra.info internetes szamizdat pályázatot ír ki megfelelő igazságérzettel rendelkező, kreatív fiatalok számára.
imagesA pályázat apropója és célja tiltakozni azon felháborító és sértő cinizmus ellen, amelyet a Fővárosi Főügyészség a minap méltóztatott kiadni, s ami nem csupán az áldozatok hozzátartozóinak szembeköpése, de az, hogy egy ilyen Biszku Bélához hasonló köztörvényes tömeggyilkos (elvtársaival együtt) még ma is védve van. Miről is van szó? Az ügyészség a minap közleményben közölte, hogy “az emberiség elleni bűncselekmények miatt Biszku Béla és társai ellen tett beadványt, benne az előre kitervelten, több emberen elkövetett emberölés bűntette miatt tett feljelentést a Fővárosi Főügyészség elutasította (...) a feljelentésben megjelölt cselekmények nem minősíthetők a vonatkozó nemzetközi dokumentumok szerint emberiség elleni bűntettnek, így a feljelentett személyek nemzetközi szokásjog alapján történő felelősségre vonására nincs lehetőség". A szóvivő szerint a hazai jog rendelkezése szerint a feljelentésben megjelölt cselekményt (előre kitervelten, több emberen elkövetett emberölés bűntette) az elkövetéskor hatályban lévő jogszabályok szerint kell elbírálni. Ennek rendelkezései szerint azonban e bűncselekmény miatt - elévülés okán - eljárás már nem indítható.
Eztán pályázatot hirdetünk meg minden igazságszerető, fiatal antikommunista számára, melynek feltételei a következők:
1; A pályázatban résztvevő fiatalok feladata, hogy a főváros több, ám jól frekventált és forgalmas pontján akasztóköteleket lógassanak lámpavasakra, avagy fákra, az alábbi táblával ellátva: “Kommunistáknak, árulóknak kiadó". Kreatívabbak természetesen plusz pontot kapnak az olyan kiegészítésekért, mint “Biszku Béla előnyben", vagy egyéb szellemes elszólásokért, street art, illetve egyéb képzőművészeti kiegészítésekért.
2; Pályázni egy adott mozgalmi vagy fantázia név alatt lehet (a név fedhet személyt, illetve csoportosulást, max. 3 főig). A művekről készült fotókat, vagy videofelvételeket kérjük az: info@ellenkultura.info címre elküldeni.
3; A beérkezett pályaműveket 1-10-es skálán való pontozással bíráljuk el a következő szempontok alapján:
-láthatóság
-kreativitás
-méret
4; Az első tíz legjobb pályázó fedőnevét illetve elért pontjait az Ellenkultúra.info weboldalon adjuk közzé. A játékban részt vehet mindenki, akit sért az a végletes cinizmus, amit az úgynevezett “rendszerváltás" után megenged magának a “magyar igazságszolgáltatás", és zavarja az a kettős mérce, amely ha egy náci, vagy nyilas háborús bűnösről szólna, már rég előrángatták és nyilvánosan felnégyelték volna - s minderre szeretnék felhívni a társadalom figyelmét.
A játékba bármikor be lehet kapcsolódni, ami 2010. november 4-én veszi kezdetét és 2011. március 15-ig tart! (A hosszabbítás jogát fenntartjuk)
5; A győztes szerényen csak (?) dicsőséget és egy limitált, ámde igen kompromittáló Ellenkultúra.info pólót nyer, illetve egy háromnapos üdülési csekket Biszku Béla rózsadombi rezidenciájába.
Jelige: Kreatívan az igazságért!
A játékhoz jó szórakozást kívánunk.
http://ellenkultura.info/palyazati-felhivas-akasztasra.html |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2010-11-03 22:14:38, szerda
|
| |
| |
Az előző ciklusért kapott másfélmilliós jutalmat a fideszes polgármester
2010, november 3 - 17:49
Másfél millió forintos jutalmat szavaztak meg a kormánypártiak a polgármesternek Nagykőrösön.
Cikk Front kép - 280x185:
Dénes DénesElpusztítandó rákos daganatnak nevezte az MSZP nagykőrösi elnökét, László Ferencet, a helyi önkormányzat egészségügyi bizottságának fideszes elnöke. Nagy Balázs indulatát valószínűleg az váltotta ki, hogy a szocialista politikus nehezményezte, hogy a testület kormánypárti többsége a helyi Fidesz-elnök javaslatára másfél millió forint jutalmat szavazott meg Czira Szabolcs fideszes polgármesternek, a térség országgyűlési képviselőjének. Mindezek apropóján kérdeztük a Jobbik városi képviselőjét, Dénes Dénest, a Nagykőrösön kialakult helyzetről.
Már mindjárt az képviselő-testületi alakuló ülésen másfél millió forint jutalmat kap a fideszes polgármester, amit képviselőtársai szavaztak meg neki. Egy kívülálló számára nehezen értelmezhető a döntés, mi áll a háttérben?
A testület tizenkét főből áll, melyből kilenc fideszes. A polgármester jutalmát csak ők szavazták meg, mégpedig a helyi Fidesz-elnök előterjesztésére, és legnagyobb megdöbbenésemre. Az indok az volt, hogy Czira Szabolcs még az előző ciklusban végzett tevékenységéért érdemel jutalmat, merthogy már akkor is polgármester volt. A háttérben pedig a mohóság és a kapzsiság áll, a polgármester nem szorul rá a pénzre, mert szerintem az egyik leggazdagabb ember a városban. Valódi földbirtokos, nem tudjuk pontosan mekkora földvagyonnal, és különben is, az egyhavi parlamenti fizetése és a polgármesteri tiszteletdíja meghaladja az átlagember egyéves jövedelmét. Ő is álláshalmozó politikus.
A polgármester valóban annyira jól dolgozott, hogy megérdemli ezt a pénzt?
Czira Szabolcs egyáltalán nem dolgozott jól, mert a városban nincsenek munkahelyek nincs megélhetés, az emberek nagy része más településekre jár dolgozni. Történtek bizonyos beruházások, de nem munkahelyteremtő szándékkal. Ahogy hallom, a település tartozása jóval több, mint egymilliárd forint. De van itt jó néhány korrupciógyanús ügy is. Például az ivóvíz beruházáskor már a Pest-megyei Rendőrkapitányság is nyomozott, de tudomásom szerint az ügyészségen elakadt a folyamat, még 2006-2007-ben. Én 2002-2006 között önkormányzati képviselő voltam, MIÉP színekben és tagja voltam az ivóvíz beruházást vizsgáló bizottságnak, így teljes rálátásom volt a törvénytelenségre. Az akkori képviselőtestület fegyelmit adott Czirának. (Czira 2002-től polgármester a városban - szerk.) A 2006-os önkormányzati választások után az első feladatuk az volt, hogy engem eltávolítsanak a munkahelyemről, a városi vízműtől, közel 30 év munkaviszony után, bosszúból.
Jelenleg a város főterének felújítási előkészülete zajlik. Október másodikára sürgősen összehívták a közbeszerzési bizottságot, hogy döntsön a pályázatról. Úgy tudom Czira nászurának cége nyert. Egymilliárdos beruházás.. Egyébként az elmúlt években minden jelentősebb munkát Czira násza végzett a városban. Az említett ivóvíz beruházást is. A város legszebb épületét áron alul értékesítették, a szennyvízberuházás előkészítése is meglehetősen aggályos volt.. Mind-mind a korrupciógyanús ügyek. Az esetek egy részében indultak eljárások, de valahogy mindig kibújtak a felelősségre vonás alól. Hosszan sorolhatnám még az ügyeket.
Nagy Balázs, helyi Fideszes képviselő az MSZP-s képviselőtársát elpusztítandó rákos daganatnak nevezte. Ez a bevett stílus Nagykőrösön? A polgármester nem szól ilyenkor?
Nagy Balázs szájából valójában elhangzott ez a kijelentés. Ő egy előre megírt szöveget mondott el, sőt rajta kívül még két fideszes képviselő olvasott fel másokat sértő sorokat. Sajnos, Nagykőrösön ez bevett szokás, a polgármester még fokozni szokta a feszültséget cinikus beszólásokkal. A napirend előtti felszólalások szövegét előre le kell adni, így a polgármester azt teljes egészében ismeri, sőt szerintem sokszor ő illetve az őt körülvevő csapat írja. Ezen a testületi ülésen egyébként Nagy Balázs engem is próbált kellemetlen helyzetbe hozni; különböző kérdéseket tett fel részemre, melyek lényege az volt, hogy neveket mondjak több, általam leírt vagy kijelentett korrupció gyanús ügyben. Azért, hogy fel tudjanak jelenteni egy-két kártérítési pert a nyakamba akasztva.
Czira Szabolcs milyen ember?
Czira Szabolcs már a negyedik párt tagja. Volt ő már MSZMP-s, SZDSZ-es, kisgazda, most pedig fideszes. Egy valódi köpönyegforgató érdekember, komoly jogi háttérrel. Van egy nagykőrösi ügyvédi iroda: dr Feldmájer, dr Czira, dr Mocsai. Gondolom, ismerősen csengő nevek. Céljuk, hogy a jog eszközeivel maguk alá gyűrjenek gazdasági és politikai ellenfeleket.
barikad.hu
http://barikad.hu/az_el%C5%91z%C5%91_ciklus%C3%A9rt_kapott_m%C3%A1sf%C3%A9lmilli% C3%B3s_jutalmat_fideszes_polg%C3%A1rmester-20101103 |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2010-11-03 22:11:30, szerda
|
| |
| |
Vona Gábor: Első paragrafus - A Fidesznek mindig igaza van
2010/11/03
Vona Gábor keddi, napirend előtti felszólalásában a kormány alkotmányozásának visszásságaira hívta fel a figyelmet. Kijelentette: a Jobbik azért nem lép ki az alkotmányozásból, mert nem akarja, hogy az alkotmány két pontból álljon:
1. A Fidesznek mindig igaza van.
2. Amennyiben mégsem, az első pont lép életbe.
http://www.youtube.com/watch?v=-YNRPl9cAPM&feature=player_embedded |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2010-11-03 12:33:00, szerda
|
| |
| |
Aggodalmas civilek vagy elhibázott tervezés?
Civil kurázsi
Korlátozná a civil szervezetek jogait egy törvényjavaslat a közigazgatási, környezetvédelmi és fogyasztóvédelmi eljárásokban, mert az előterjesztők szerint sokszor miattuk húzódnak egyes beruházások. A Levegő Munkacsoport jogásza szerint a gondot nem a civilek, hanem az elhibázott tervezés okozza.
Egy kormánypárti javaslat megkurtítaná a társadalmi szervezetek jogait a közigazgatási, környezetvédelmi és fogyasztóvédelmi eljárásokban, mert sokszor előfordul, hogy magán, állami vagy éppen önkormányzati beruházások a civil szervezetek miatt húzódnak el. A törvényjavaslat egyik kezdeményezője, Kovács Zoltán fideszes képviselő sajtótájékoztatón ismertette volna a részleteket, a tájékoztató azonban elmaradt és a politikus nyilatkozni sem kívánt.
A tervezetről Bendik Gábor, a Levegő Munkacsoport jogásza a 180 percben azt mondta: a civil szervezetek a környezetvédelmi, közigazgatási eljárásokban nem élhetnének jogorvoslati lehetőségeikkel, azaz nem fellebbezhetnének, és később sem fordulhatnának bírósághoz, ami azt jelentené, hogy sok beruházás mindenféle társadalmi kontroll nélkül valósulhatna meg.
A közbevetésre, hogy a törvénytervezet indoklása szerint a feladatkörükben érintett szervezetek beavatkozhatnának az eljárásokba, Bendik Gábor úgy válaszolt: szerinte azt jelentheti a javaslat indoklása, hogy amennyiben egy lakos egy beruházás esetében él saját fellebbezési jogával, akkor beavatkozóként ebben részt vehet a civil szervezet is. Azonban a lakosok jogköre szűk, ráadásul teljes illetékfizetés kötelezi őket, ami egy közepes beruházásnál több millió forintot jelenthet. Ez pedig eleve akadályozza a lakosok fellebbezését és később bírósági kereset indítását - magyarázta a jogász.
A törvényjavaslat indoklásával kapcsolatban, miszerint a civilek miatt hosszú ideig húzódnak az egyes beruházások, a Levegő Munkacsoport jogásza azt mondta: a bírósági eljárásnak közigazgatási ügyekben nincs úgynevezett halasztó hatálya, azaz egy másodpercig sem késlekednek a beruházás megvalósításával, ha egy civil szervezet keresetet indít. Kizárólag a közigazgatási fellebbezés ideje alatt áll esetleg a beruházás.
Az eljárások elhúzódását egyébként nem a civilek akadékoskodása okozza, hanem az elhibázott tervezés - véli Bendik Gábor. Úgy terveznek meg bizonyos beruházásokat, hogy már tudni lehet: probléma lesz a kisajátításokkal, az engedélyezéssel - magyarázta. A hatóságoknak ráadásul nincs meg a megfelelő személyi és anyagi kapacitása arra, hogy rendesen lefolytassanak egy eljárást. Éppen azzal lehetne felgyorsítani a beruházásokat, ha színvonalasabb döntések születnének és jobb lenne az előkészítés - vélekedett a jogász az MR1-Kossuth Rádió reggeli műsorában.
180 perc
http://www.polgarinfo.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=69262 |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2010-11-03 12:31:24, szerda
|
| |
| |
Gyurcsány, a lopakodó bukott diktátor
2010. november 03. 08:15
Hunhír.info
A miniszterelnök szóvivője szerint "újra bebizonyosodott, hogy a Gyurcsány-korszak mindig vissza akar tolakodni Magyarországra". Szijjártó Péter a volt kormányfő szavaira reagált így, Gyurcsány Ferenc a Magyar Demokratikus Charta tüntetésén szólalt fel kedd este a fővárosi Vértanúk terén.
A szóvivő sajtóközleménye szerint: "a magyar emberek idén már kétszer, áprilisban és októberben is lezárták a Gyurcsány-korszakot, átadták a múltnak hazugságaival, elhibázott gazdaságpolitikájával és pofátlan végkielégítéseivel együtt. A mai nap bebizonyította, hogy a végkielégítések megadóztatása személyesen fáj Gyurcsány Ferenc embereinek, hiszen ők azok, akik a több tízmillió forintos végkielégítéseket az elmúlt hónapokban felvehették".
http://hunhir.info/index.php?pid=hirek&id=34779 |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2010-11-03 09:14:47, szerda
|
| |
| |
Szijjártó: A választói akarat a fontos, nem az alkotmányosság
A Fidesz az emberek igazságérzetének oldalára állt a "régi" és az "új korszak" szabályai között feszülő konfliktusban - fogalmazott Szijjártó Péter, a Fidesz vezérszónoka a Lázár János által benyújtott alkotmánymódosítási, illetve az Alkotmánybíróságról szóló törvénymódosítási javaslat együttes általános vitájában kedden este az Országgyűlésben.
Szijjártó Péter beszédében hangsúlyozta: egy demokráciában kizárólag a választói akarat jelenthet stabil kiindulópontot, az állampolgárok az idén pedig már kétszer is világossá tették, hogy mit szeretnének.
A választók áprilisban lezárták a hazugságok, az ország eladósításának korszakát, amelyben pofátlan végkielégítéseket fizettek ki állami vezetőknek, majd az állampolgárok októberben megerősítették, hogy a közérdeket a magánérdek elé kell helyezni - fejtette ki.
A kormánypárti képviselő szerint most azok kiabálnak a leghangosabban, akik megengedhetetlen módon "saját, illetve holdudvaruk pénzét" védik.
Hozzátette: jelenleg is azért zajlik "gőzerővel" az alkotmányozási folyamat, hogy jövő tavasztól egy új, végleges alkotmány szüntesse meg a "régi korszak kottáiból" adódó feszültséget. (MTI)
*** www.nemzetihirhalo.hu *************
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2010-11-03 09:12:42, szerda
|
| |
| |
Következ gazdánk: Kína
Publicisztika
Nyár elején Orbán Viktor nagyszabású bejelentést tett, miszerint le kell zárni a kapcsolatot a Világbankkal illetve a Valutaalappal. Honfitársaink bizakodó fele üdvözölte a bejelentést, ezt úgy értékelte, hogy elkezdődött az út a függetlenedés felé. Tisztelt polgárok, dörzsöljük meg a szemünket és ébredjünk fel!
Már akkor megírtuk, hogy az Orbán kabinet erőteljes nyitást kezdeményez kelet felé, és a hiteleket ezután nem az atlanti régióból, hanem Kínából illetve Indiából kívánja felvenni, ennek részletei is kezdenek körvonalazódni a miniszterelnök hétvégi kínai látogatásán. Ám ami ennél aggasztóbb, az az újabb kínai gazdasági befektetők Magyarországra csábítása.
Az elmúlt ötszáz évünk történelme nem szól másról, minthogy folyamatos megszállás alatt éltünk, amiből azután véráldozatok árán próbáltunk megszabadulni. A törököt az osztrák követte, majd némi fellélegzés (Horthy-korszak) után rövid német, majd 40 éves szovjet-orosz fennhatóság alatt éltünk. Az úgynevezett rendszerváltás után már az amerikai üzleti körök illetve az EU jelentette-jelenti függetlenségünk korlátait. Utóbbiak persze már nem katonai jelenlétet jelentenek, hanem az annál hatékonyabb gazdasági függőséget, az mára minden gondolkodó ember számára világos, hogy ez ellen sokkal nehezebb harcolni, mint a látható ellenséggel szemben.
Miben mások a kínaiak? Talán, hogy keletről jöttek, így kultúrájuk gyökerei találkoztak a történelem során a magyarságéval? Véleményem szerint ez éppoly butaság, mintha Benyovszky Móric révén rokonságot keresnénk a malgasokkal. A kínai kultúrához mindössze annyi közünk van, hogy az ő népzenéjük alapja szintén a pentatónia (ötfokúság), a közös értékkészlet ezzel kifújt. Nem lehet alapja tiszteletüknek az ősi tudományban elért eredményeik sem, kiváltképpen politikájuk. Ne felejtsük el, Kína még kommunista ország, ahol ugyan a XXI. században egyedülálló gazdasági berendezkedés van. Az ősi taoista felfogással szöges ellentétben, a mai Kína nagy ívben ejt a természettel való harmóniára, a Jangce gyakorlatilag olyannyira szennyezett, hogy csak életveszélyes kockázatok árán lehet a benne kifogott halból enni. Gazdasági fellendülésük egyik titka, hogy egyszerűen nem hajlandók áldozni a környezetvédelem oltárán, ezért is képesek olcsón megtermelni az amúgy silány minőségű termékeiket. A másik ok a tulajdonképpeni rabszolgaság, mely keretében gyerekeket is képesek 8-10 órát munkára fogni. És most jönnének ide dolgoztatni...
Csak ha rávisz a kényszer, megyek be kínai boltba, majd megígérem magamnak, hogy többet vissza sem jövök. Történt, hogy sorban álltam egy - az említett folyóról elnevezett - bolt pénztáránál, amit persze egy alulfizetett magyar hölgy kezelt. Mellette állt a kínai. Egy koros hölgy kérdezni akart valamit a pénztárostól, mire a mellette karba tett kézzel álló tulajdonos tört magyarsággal rászólt: - Nem becélni, ficetni!
Sokat mondó közjáték, várhatóan hasonló szellemben fogják az ide települt üzemek is kezelni magyar beosztottjaikat, talán hazai klienseiket is, amire vannak hasonló keleti származású, hazánkban működő cégek (japán, dél-koreai).
Már így is az egyszer használatos kínai alsógatyák és ugyancsak rövidéletű hamisított műszaki termékek országa lettünk, ezután az úgynevezett európai normákat is semmibevevő kínai piacnak kell gazsulálnunk. Biztos, hogy jó ez nekünk?
Törőcsik Attila
Polgár Info
http://www.polgarinfo.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=69245 |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2010-11-03 09:11:10, szerda
|
| |
| |
Nemzetvesztés 1918-ban - Hegedűs Tamás napirend utáni felszólalása november 2-án
2010, november 3 - 08:42
Bevezető:
Károlyi Mihály hatalomra jutásáról és annak gyászos következményeiről, a történelmi Magyarország széthullásáról
Cikk Front kép - 280x185:
Károlyi Mihály hatalomra jutásáról és annak gyászos következményeiről, a történelmi Magyarország széthullásáról
1918. október 31-én a korábban kudarcot kudarcra halmozó, ám a hatalmat annál inkább megragadni kívánó Károlyi Mihályt Habsburg József főherceg - zavaros körülmények között - kinevezte Magyarország miniszterelnökévé. Ennek előzményeként a bolsevik befolyásoltságú Katonatanács megszállta Budapest stratégiai pontjait, előkészítve ezzel a magyar történelem első baloldali hatalomátvételét. A katonaszökevényekkel, csőcselékkel és zavaros értelmiségi vigécekkel felduzzasztott tömeg végrehajtotta az ún. ,,őszirózsás forradalmat", ami halálos csapást mért a történelmi Magyarországra, ezeréves államunkra.
Károlyi hatalomra jutásának napján aljas martalócok bestiális kegyetlenséggel - családja szeme láttára, otthonában - megölték a vörös gróf legnagyobb politikai ellenfelét, gróf Tisza Istvánt, aki ebben a vérzivataros időben talán a legnagyobb eséllyel kormányozhatta volna Magyarország hajóját a viharos tengerből egy biztonságos kikötőbe. Illő, hogy róla, a tomboló baloldali forradalmi terror áldozatáról külön tisztelettel is megemlékezzünk, mert nem csak az ország miniszterelnöként és nem csak bátor katonatisztként, hanem az Országgyűlés elnökeként is beírta nevét a magyar történelembe.
Halálával a magyar történelem legsötétebb időszaka következett: az ezeréves magyar állam széthullása, területének darabokra szaggatása. Ennek következményeit ma is nyögjük, az országcsonkítás sebei máig nem gyógyultak be. A nemzetpusztulásért többen is hibáztathatók, de a felelősség mindenek előtt Károlyi Mihályt terheli. Azon egyszerű oknál fogva, hogy akármilyen gyanús körülmények között is, de ő került az ország élére. A hatalom pedig olyan felelősséggel jár, amely nem hasonlítható össze egy egyszerű állampolgári vagy közpolitikusi felelősséggel. Kimondhatjuk: Károlyi Mihály miniszterelnökként, majd a népköztársaság elnökeként elárulta a hazáját, Magyarországot.
Baloldali és liberális közvéleményformálók persze nem restek a szerecsenmosdatásban. Érdemeként említve például az ún. földosztást (ami valójában csak egy teátrális akció volt) és az általános választójog kiterjesztésének szándékát. De még ha valódi értékként is fognánk fel ezeket, akkor is eltörpülnének azon bűn nagysága mellett, amit a hadsereg szétzüllesztése, a honvédelem megsemmisítése jelentett.
Károlyi Mihály és kormány 1919. decemberéig 1 millió 200 ezer katonát nemzetiségi viszonyait tekintve - a fele volt csak magyar nemzetiségű, és annak a fele is - tegyük fel - erősen csökkent harcértékű, egy 250-300 ezres magyar véderőt hetek alatt fel lehetett volna állítani, a hazafias tisztikar vezetésével. Ez elegendő lett volna arra, hogy katonailag megvédjük történelmi határainkat, és ebből a pozícióból menjünk Trianonba a béketárgyalásokra. Lehet, hogy a területcsonkítást így sem kerültük volna el, de lényegesen kedvezőbb végeredménnyel, az biztos.
Fontos hangsúlyoznunk, hogy a borzalmas területi és lakosságvesztés nem az I. világháború következménye volt. Az ugyanis véget ért a padovai fegyverszünettel, november 3-án, de azonnal elkezdődött egy újabb, a területrabló háború. Ha jellemes ember állt volna az ország élén, ma azt mondanánk: a magyar honvédő háború. De megértük azt a szégyent, hogy szervezett honvédelemre még csak kísérlet sem történt, így önként és megszégyenülve kullogtunk ki a szomszédok által megszállt területekről.
Örök dicsőség azoknak a hősöknek, akik dacolva a központi irányítás hazaárulásával és szerencsétlenkedésével, mégis fegyvert fogtak a haza védelmére. A dicsőséges - és a Vörös Hadsereg által hátbatámadott - Székely Hadosztály ugyan minden hősiessége ellenére sem tudta megmenteni Erdélyt, de a Rongyos Gárda bátor és önfeláldozó önkéntesei megőrizték Sopront és környékét Magyarországnak, mint ahogy Balassagyarmat hős védői is városukat. Az ő példájuk mutatja: mire lett volna képes egy szervezett magyar haderő.
Azt, hogy ezt a honvédő harcot soha nem vívtuk meg, azért a felelősség egyetlen embert terhel: az ország irányítását bitorló Károlyi Mihályt és annak rezsimjét.
Soha ne feledjük el a hazaárulás eme legsúlyosabb bűnét!
Hegedűs Tamás
barikad.hu
http://barikad.hu/nemzetveszt%C3%A9s_1918-ban_-_heged%C5%B1s_tam%C3%A1s_napirend_ ut%C3%A1ni_felsz%C3%B3lal%C3%A1sa_november_2-%C3%A1n-20101103 |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/2 oldal
|
Bejegyzések száma: 17
|
|
|
|
2010. November
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
541 db bejegyzés |
| e év: |
3186 db bejegyzés |
| Összes: |
64003 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 4372
- e Hét: 10104
- e Hónap: 21215
- e Év: 174711
|
|
|
Offline
