Regisztráció  Belépés
furaila.blog.xfree.hu
"Nem az a fontos, hogy milyen iskolákat végeztél, hogy mit dolgozol, hanem hogy milyen EMBER vagy!" BMI ******
2005.10.25
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
A kitörés(1945.02.11.)emlékére
  2011-02-12 16:01:00, szombat
 
  A KITÖRÉS EMLÉKÉRE
,,Az embernek ámítás nélkül szembe kell néznie a rosszal, különben nem tudja mi a valóság, és hogyan győzze le."
(George Bernard Shaw)


,,Wolff alezredes, aki a Feldhernhalle maradékait vezette - mint a hadosztály utolsó parancsnoka-, a Déli-pályaudvaron, majd az Istenhegyi úton tört előre, és csapata zömével a János Kórházat megkerülve sikerült kijutnia a Kútvölgyi útra, ahonnan tovább haladhatott a Hunyad-orom, illetve Budakeszi felé. Felbukkanása a János Kórháznál valószínűleg egy időre tehermentesítette a másik csoportot, amely Kündiger alezredes vezetésével igyekezett áttörni a Városmajoron, és a 271. népi páncélgránátos-hadosztály maradványaiból, továbbá a Vannay-zászlóalj és a galántai csendőr zászlóalj maradványaiból állt. Ezeket feltartóztatta a János Kórház területére telepített orosz nehéztüzérségi üteg, valamint az ugyanott elhelyezett páncélosalakulat.

Az orosz tankok egy részét a kitörőknek sikerült a magukkal hozott páncélöklökkel kilőniük, az üteget pedig egy valahonnan felbukkant harckocsinak. A Kündiger alezredes vezette csoport ezután az Olasz fasor és a Budakeszi út térségében egyesült a Florian Geyer harccsoportjával, amelynek szintén sikerült eddigre áttörnie."

(Részlet Gasparovich László ,,A rettegés ötven napja" című könyvéből)


,,Az igazi férfiasság eredete az ifjúság"
(Ismeretlen forrásból)


Budán születtem, de ez a mostani Buda már csak árnyéka annak a réginek, mégis az emlékek, a gyermekkori boldog és önfeledt napok olykor részlegesen aranyba öltöztetik, még ha olykor fájdalmasan is.
A régi Déli-pályaudvar, a Várhegy, a Tabán és a Viziváros, a Gellért- és Sas-hegy, fel a jánoshegyi kilátóig mind az én területem, játszótereim voltak.
Nem túlzás, amit írok, hiszen egy három emeletes körfolyosós házban rajtam kívül még legalább harminc különféle korú, kicsi és nagy srác élt.
Gyalog, futva vagy biciklivel kirajzottunk és bármerre is vitt az utunk, valahol mindig összetalálkoztunk a fenti helyek határain belül.
Nem kellett mobiltelefon és szülői felügyelet, egymásra is vigyáztunk, a környéken élők pedig mindnyájunkat ismertek.
Egy nagy, szerteágazó család részei voltunk.
Budai srácok, kik hatalmi harcaikat olykor a Vérmezőn, a Városmajorban vagy fent a Várhegyen vívták egymással, de mindig lovagiasan és nem tovább, mint az első vérig.
Az ostrom alatt Buda sokat szenvedett, különösen a Várhegy és a Déli-pályaudvar, amit csak hosszadalmas és rettenetes kézitusával tudtak elfoglalni 1945. február hetedikén.
Négy nappal később történt a tragikus kezdetű és végű kitörés a körülzárt Várból.

,,Csak az veszít, aki feladja"
(Ismeretlen forrásból)


,,Az élen haladó harckocsi olyan hirtelen fékezett le az előtte felbukkanó hekatomba láttán, hogy a harckocsi hatalmas páncélteste még jócskán himbálózott a megállás után is. Mögötte még négy harckocsi jött, az utolsón jókora rádióantenna volt. Valamennyi páncélos megállt, a tornyok kinyíltak, sisakos fejek bukkantak elő, és az oroszok ordítozva tárgyaltak valamiről. Az élen haladó harckocsiból kiabáló orosz hevesen rázta a fejét, és a mögötte álló tankból is ellenkezni látszott valamiért az onnan kiabáló katona.
Aztán a leghátul álló antennás harckocsi feltúráztatta a motorját, kivágódott a sor végéről, és hirtelen végigsöpört az Ostrom utcán. Megállás nélkül robogott el a társa mellett, bőgő motorral hajtott rá a halottak és sebesültek halmaira, és megállás nélkül haladt felfelé. A lánctalpak alól szökőkutakban spriccelt fel a vér. A mozdulni is képtelen sebesültek rémes sikoltozásba kezdtek, mert már látták a sorsukat. A lánctalpak vadul csúszkáltak a vérben és a szétmorzsolt emberi húsban, a torony tetején derékig kiemelkedő katona - bizonyára a parancsnok - kénytelen volt megkapaszkodni a búvónyílás peremében. Amikor már vagy tíz méterrel megelőzte a többi tankot, azok egymás után megmozdultak, és elindultak a nyomában. Igyekeztek szorosan az ő nyomában haladni, de egy tankot nem lehet olyan finoman irányítani, mint egy kisautót. Tengelyig jártak a vérben, a húsban és a halálban. Az élen haladó antennás harckocsi hamarosan a házunk elé ért. Láttam a parancsnok arcát: olyan volt, mint valami lárva. Rettenetesen vigyázott, hogy csak előre nézzen, még véletlenül sem pillantott arra a rettenetre, amit művelt. Lehet, hogy parancsot kapott arra, amit csinált, és talán szenvedett is tőle, de megtette... Ahogy megtették a többiek is, akik pedig eleinte tiltakoztak. Utolsónak az a tank haladt el az ablak előtt, amelyik először nem akart rámenni a halottakra meg a sebesültekre. A lánctalpa, a görgői, a kerekei csöpögtek a vértől. Amikor elhaladt előttünk, a lánctalp alól felpattant valami, és bezuhant a járda és az ablakpárkány közötti rézsűre. Ha nincs a rács, egyenesen az ölembe esik. Csupa vér lettem, mert az a valami egy felismerhetetlenre roncsolt emberi fej volt."

(Részlet Gasparovits László ,,A rettegés ötven napja" című könyvéből)


,,Vérrel a vérért!"

Gyerekkorom a háború maradványainak és emlékeinek, olykor eszközeinek a tanulmányozásával telt.
A nagyok mindenre kioktattak minket. Megmutatták és elismételtették velünk, hogy mivel mit kell tennünk, korán megismerkedtünk a halál arcával.
Tüzérségi lövedék, aknagránát vagy 55 mm-es orosz repülőakna, amely remekül mutatott, ha szétszerelve állólámpát csináltunk belőle, és német harckocsi-teller, ami ellenállhatatlan vágyat keltett bennünk, hogy felrobbantsuk.
Angol-amerikai kordit, nitrocellulóz, magnézium, különféle lőporszemcsék és a nyeles német Stielhandgrenate, hosszúnyelű, amelyikkel messze és pontosan lehetett dobni. Ekrazit ládaszámra, fegyver és pisztoly, olykor revolver alkatrészek és tőrök, kések és persze rengeteg orosz dobtáras PPS és ,,dióverő" tolózáras szuronyos puska.
Olykor a magyar Király rohamkarabély,az többnyire a nagyoké maradt.
A rohamsisakok mindig félelmetes relikviák voltak, mert néha benne volt a tulajdonosuk is...
Félelmetesek voltak ugyan, de a német és magyar halottaktól nem féltünk, már az egészen kicsik is kikapcsolták az álszíjat a penészszagú halottakon és lehúzták róluk a sisakot.
A csontvázak, földszagú és pergamenszerű egyenruháikban esendően vékonyak és szánalmasak voltak. Ástunk gödröket, eltemettük és tisztelegve megsirattuk őket.
A nagyok fontoskodva cigarettáztak, és mi irigykedve néztük őket. Félelmet vagy tétovázást sohasem mutattunk, mert akkor többet nem mehettünk velük a sötét földalatti alagutakba és légópincékbe.
Ők előttünk jártak és szuronnyal óvatosan mindent átvizsgáltak, különösen, ha gránátot vagy fegyvert sejtettek.
Ilyenkor többen összegyűltek és ,,megszakértették" a dolgot.
Voltak, akik gránátra, annak minden válfajára, és voltak akik lőfegyverekre képezték ki magukat. Kis szerszámtáskával jártak, amelyek valójában biciklitáskák voltak, tűkkel, csavarhúzóval és fogóval.
A kombinált fogó volt a legnépszerűbb. Az mindenre jó volt.
Tőlünk át lehetett menni a légópincén keresztül a Déli-pályaudvar alatt, egészen ki a Vérmező közepéig.
Egy ilyen felderítő utunk alkalmával találkoztam életem legborzalmasabb látványával...
Még nem jártam iskolába és talán én lehettem az egyik legkisebb, de mivel tartottam a szám és fegyelmezett is voltam, így nagyvonalúan megtűrtek maguk között. Szerepe lehetett ebben Édesapám színváltós katonai zseblámpájának is, amely személyemtől természetesen elválaszthatatlan volt, a tartalék lapos elemmel egyetemben.
Lehettünk vagy nyolcan-tízen és egy fordulónál a vezetőnk, egy majdnem 18-éves sportoló fiú úgy döntött, hogy egy mellékfolyosót is megnézünk.
Új folyosó, új halottak, és újabb felszerelés halmazok. Gondoltuk reménykedve.
Egy darabig minden kihalt és dohos, néhol víz csordogált és hallottuk valahonnan a távolból és felülről a vonatok dübörgését. Sűrű, nehéz levegő volt az alagútban, valami szokatlan, eddig sohasem tapasztalt erős szag kíséretében.
Már vagy jó ötven métert megtettünk, amikor egy tágas és széles csarnokhoz értünk, mint egy kisebb váróterembe, akkorába. A nagyok megálltak és tanakodni kezdtek. Én is felzárkóztam hozzájuk, nehogy kimaradjak valami érdekesből.
Csak álltak és világítottak maguk elé.
Előrefurakodtam, és én is világítani kezdtem a friss elememmel.
Úgy tűnt, hogy egy földalatti erdőbe vagy bozótosba érkeztünk, mindenfelé kusza halmazban, kibogozhatatlan összevisszaságban, egymást átkarolva, átszőve gyökerek és faágak indaszerű fekete üszkös tömkelegébe.
Döbbenetes volt itt látni azokat a növényeket, amelyeknek fent az éltető napfényen kellet volna lenniük.
Már épp léptem volna hátra, amikor egyszerre csak azt hallottam, csendesen és fájdalmasan:
,,Lángszóró!"
Meglepve fordultam vissza és gyermeki szívembe jeges rémület és iszonyat költözött.
Az erdő eltűnt.
Helyette több száz ember, halálos küzdelembe bonyolódott és szénné égetett, haláltusájában összekapaszkodott csontvázát láttam meg!
A hatás szinte leírhatatlan! Egy halott emberi erdő, kezekből, lábakból, fejekből és elszenesedett fegyverekből, rohamsisakokból.
A háború és a küzdelem igazi borzalma érintett meg minket. Most döbbentünk rá valójában, hogy ezek az emberek milyen áldozatot hoztak a hazájukért, bármelyik oldalon is álltak. Talán még senki sem látta őket előttünk és talán senki sem tudja, hogy mi lett a sorsuk!
Rettenetes és fájdalmas véget értek, hősiességüket senki sem értékeli, meghaltak és eltűntek jeltelenül.
Itt vannak már évek óta együtt, barát és ellenség, halálos ölelésben.
Katona, férfi, családapa és fiú személyes áldozata a hazájáért.
Nem mentünk tovább.
Nem messze tőlünk, a fal tövében egy összezsugorodott csontváz hevert, sisakban és karddal, amely a halmazba volt belenyomva.
Egyikünk óvatosan előrelépett és egy vascsővel megpróbálta a kardot kihalászni....a kard megmozdult, mire a szénfekete halom összezuhant, egy olyan hang kíséretében, mint amikor golyó vágódik a kuglibábuk közé - még ma is hallom.
A kardot rongyba csavartuk és a bejáratot két nyelessel berobbantottuk.
Visszafordultunk és aznap már nem mentünk sehová.
A kardot egy hét múlva láttam viszont, és ha nem mondják, hogy az, fel sem ismertem volna. Csillogott és villogott, vidám napfény táncolt rajta, új és frissen pácolt fa markolata szinte kínálta magát:
,,Gyere, ha férfi vagy vívj meg velem!" - pengte acélosan, és szinte vágta a levegőt.
Készítője és immár új tulajdonosa büszkén mutatta a pengébe mart jelmondatot:
,,Vérrel a vérért!"
A torkom elszorult és valahogy gyávának éreztem magamat hozzájuk képest... Istenem, ha eljön az idő, amikor meg kell cselekedni azt, amit ők, vajon lesz-e erőm és bátorságom hozzá?
A nagyfiú, látva megilletődöttségemet, könnyedén azt mondta:
,,Egyszer neked is lesz ilyen,és akkor a véreddel kell megvédened a véreidet!"
Megsuhintotta a csillogó acélt és az egy ragyogó fényívet rajzolt a kék égre.
,,Az ember története egyszerűbb, mint gondoljuk. Mindig ugyanazt teszi: igazat szól, és hamisan cselekszik."(Clemenceau)
Hát hiába haltak volna ott meg a lángoló földalatti iszonyatban?
Gondolkodjunk el ezen, mikor otthon ülünk és már tiltakozni is gyávák vagyunk,legalább értsük meg:
,,Vérrel a vérért!"
Ebben benne van az egész életünk és történelmünk, személyiségünk és jövőnk.
Készítsük el hát mi is feliratunkat és jelmondatunkat, hogy soha el ne feledjük, hogy mi a kötelességünk!

,,Ki egy nagy cél érdekében
Mindent kockára tenni fél,
Vagy nagyon retteg sorsától,
Vagy mint ember keveset ér"

(Montrose katonaköltő)


Fényesebb a láncnál a kard...
(Eredeti, teljes változat)

Bajtársi üdvözlettel: Gyula

2010. február 10.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2011.01 2011. Február 2011.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 78 db bejegyzés
e év: 399 db bejegyzés
Összes: 7246 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 308
  • e Hét: 3519
  • e Hónap: 28655
  • e Év: 383965
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.