|
 1/1 oldal 
|
Bejegyzések száma: 5
|
|
|
|
|
|
2011-02-13 15:36:43, vasárnap
|
| |
| |
Valamikor a Karácsony előtti utolsó napon a szupermarketbe siettem megvenni a maradék ajándékokat, amiket korábban nem tudtam.
Amikor megláttam a sok embert, panaszkodni kezdtem magamnak: " Egy örökkévalóságig fogok itt rostokolni és még annyi más helyre kell mennem"
"Karácsony kezd egyre idegesítőbbé válni minden egyes évvel. Mennyire szeretnék csak lefeküdni és átaludni az egészet."
Végül is át tudtam magam fúrni a játékosztályra és el is kezdtem mérgelődni az árakon, azon tűnődve, hogy a gyerekek tényleg játszani is fognak ezekkel a drága játékokkal?
Amíg nézelődtem a játékosztályon, észrevettem egy kisfiút, aki olyan ötévesforma lehetett,egy babát szorítva a mellkasához. Csak a haját simogatta a babának és olyan szomorúan nézett.
Aztán a kisfiú odafordult a mellette álló idős hölgyhöz: "Nagyi, biztos vagy benne, hogy nincs elég pénzem, hogy megvegyem ezt a babát?"
Az idős hölgy ezt felelte: " Tudod te is: nincs elég pénzed, hogy megvedd ezt a babát, kedveském." Aztán megkérte a fiút, hogy várjon meg itt öt percet, amíg elmegy szétnézni. Hamar el is ment. A kisfiúnak még mindig a kezében volt a baba.
Végül elindultam felé, és megkérdeztem tőle, kinek szeretné adni ezt a babát? "Ezt a babát szerette a húgom leginkább és ezt akarta a legjobban most Karácsonyra. Nagyon biztos volt benne, hogy a Télapó elhozza neki." Azt válaszoltam, hogy talán télapó tényleg el is viszi neki, de a kisfiú sajnálkozva válaszolt.
"Nem, Télapó nem viheti oda neki, ahol most van. Oda kell ahhoz adnom anyukámnak, és így ő odaadhatja a húgocskámnak, amikor odamegy."
A szemei olyan szomorúak voltak, amikor ezt mondta. "A húgom Istenhez ment, hogy vele legyen. Apa az mondja, hogy Anya is el fog menni Istenhez hamarosan, úgyhogy azt gondoltam, el tudná így vinni a húgomhoz." Megkértem a kisfiút, hogy várjon meg, míg visszajövök az üzletből.
Ezután mutatott egy nagyon kedves kis fotót magáról, amelyen éppen nevetett. Aztán azt mondta nekem:
"És még azt is akarom, hogy Anya elvigye neki ezt a képet is, így soha nem fog engem elfelejteni."
"Szeretem anyukámat, és azt kívánom, bárcsak ne kellene elhagynia engem, de apa azt mondja, hogy el kell mennie, hogy a húgommal legyen. Aztán ismét a babára nézett a szomorú szemeivel, nagyon csendesen .
Gyorsan a pénztárcámhoz nyúltam, és kivettem belőle pár papírpénzt és megkérdeztem a fiút:
"Mi lenne, ha megszámolnánk a pénzed, hátha mégis lenne elég?"
Oké - mondta. "Remélem, van elég."
Én hozzáadtam némi pénzt a fiúéhoz, anélkül hogy látta volna, majd elkezdtük a számolást. Elég pénz volt a babára, még egy kicsivel több is.
A fiú ezt mondta: - "Köszönöm Istenem, hogy adtál elég pénzt." Aztán rám nézett és hozzátette:
"Megkértem tegnap Istent mielőtt lefeküdtem aludni, hogy segítsen, legyen elég pénzem, hogy megvehessem ezt a babát, így anyukám neki tudná adni a húgomnak. Meghallgatott! Még szerettem volna annyi pénzt is, hogy vehessek egy szál fehér rózsát anyukámnak, de azért ezt már nem mertem kérni Istentől. De mégis adott nekem eleget, hogy megvehessem a babát és a fehér rózsát. Tudod, anyukám szereti a fehér rózsát."
Pár perc múlva az idős hölgy visszajött, majd távoztak. Teljesen más hangulatban fejeztem be a bevásárlást, mint ahogy elkezdtem. Sehogy se tudtam kiverni a kisfiút a fejemből - Aztán eszembe jutott egy helyi újság cikke két nappal ezelőttről, amelyik említett egy részeg embert, aki ütközött egy másik kocsival, amelyben egy fiatal nő és egy kislány volt. A kislány azonnal meghalt, az anya kritikus állapotban van.
A családnak el kellett határoznia, hogy kikapcsolják-e az életfunkciók fenntartását szolgáló gépet, mert a fiatal hölgy soha sem tudna felkelni a kómából, amibe esett.
Ez a család lenne a kisfiú családja? Két nappal azután, hogy találkoztam a kisfiúval, megakadt a szemem egy újságcikken, amely arról tudósított, hogy a fiatalasszony elhunyt . Nem tudtam megállítani magam, hogy ne vegyek egy csokor fehér rózsát, majd ezzel a ravatalozóba mentem, ahol a fiatalasszony ki volt téve a látogatóknak, akik így megtehették az utolsó búcsújukat a temetés előtt.
Ott feküdt a koporsóban, egy csokor fehér rózsát tartva a kezében a fotóval, a baba a mellkasára volt helyezve.
Sírva hagytam el a helyet, úgy érezve, hogy az életem örökre megváltozott. Az a szeretet, amit ez a kisfiú érzett az anyukájáért és a húgáért még a mai napig is nehéz elképzelnem. És a másodperc törtrésze alatt mindezt egy részeg ember elvette tőle.
Még mindig meghat ha elolvasom.
(Nem új a történet én már 2006-ban is olvastam) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tanulságos |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2011-02-13 14:50:24, vasárnap
|
| |
| |
Az anyák imája
Itt állok Uram az én gyermekeimmel, akiket Te adtál nekem. Add Istenem, hogy jól fölnevelhessem őket, az Ég és a föld számára egyaránt. Ide hoztam mindnyájukat, kiket nekem adtál és reám bíztál. Istenem adj erőt nekem, hogy mindent jól elvégezhessek. Ha valamelyik közülük eltévelyednék, segítsd azt a jó útra visszatérítenem.
Hallgasd meg Uram anyai könyörgésemet, mely szeretettel telt szívemből száll Hozzád. Segíts fölismernem az utakat, melyeken gyermekeimet vezetnem kell. Segíts a lelkükbe látnom, sugalld a szavakat, melyeket indulatosság, vagy gyengeség nélkül, szeretettel és jósággal kell hozzájuk intéznem.
Szeretném őket megtanítani arra, hogy ha megpróbáltatásokkal és szenvedésekkel találkoznak, azt türelemmel és alázattal viseljék el.
Istenért élni ez legyen az én gyermekeim szívében írva, és akkor nyugodt lélekkel mondhatom: ,,Uram itt vagyok a gyermekekkel, akiket nekem adtál."
Ámen. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Imák |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2011-02-13 13:32:35, vasárnap
|
| |
| |
John Hay: Kis pendelyes
A délnyugat-floridai Durrance család három évvel ezelőtt olyan házba költözött, amely egy hajdani farm még csak részlegesen felparcellázott földjén állt. Durrance-ék háza, melyet mellékutak választottak el a többitől, az egyetlen lakóház volt az utcájukban, s hatalmas telküket magas fűvel benőtt, erdőnek is beillő térségek, legyező-pálma-ligetek és vízlevezető árkok vették körül.
Debbie Durrance telefon nélkül is biztonságban érezte magát ebben a vadonban, de a gyerekeit nem szívesen engedte a környéken csatangolni. Sok minden történhet, gondolta, a srácoknak bajuk eshet távoli helyeken, ahol hiába kiabálnak, senki se hallja . Amellett többször híre terjedt, hogy csörgőkígyókat láttak a közelben: kis kedvenceik egyikét-másikát - kutyát, macskát és egyéb állatot - meg is marták.
- A lárma és a közlekedés zaja elijeszti a csörgőkígyókat - magyarázza Debbie, de ahol olyan nagy a csend, mint errefelé, ott megtelepszik.
Ennek ellenére egy álmos vasárnap délután, éppen húsvét előtt, amikor a tizenkét éves Mark azzal állt elő, hogy szeretne kószálni egy kicsit a környéken a légpuskájával és a kutyájával, Debbie nem tartotta vissza. Nekilátott az ebéd utáni mosogatásnak, élvezve az enyhe tavaszi nap békéjét és csendjét.
Mark is élvezte a napsütést. Egy legyezőpálma-ligetben észrevett egy madarat, átugrott egy vízlevezető árkot, hogy jobban szemügyre vehesse, a másik oldalon valami puhára huppant, ami megmozdult - és a következő pillanatban olyan iszonyatos fájdalom hasított belé, mintha felrobbant volna a lába. Rémülten látta, hogy egy hatalmas csörgőkígyó akaszkodott rá, közvetlenül a bokája alatt harapta át a cipőjét. Mark még sosem érzett ilyen éles fájdalmat. És a kígyó foga mintha beleszorult volna a bokájába! De aztán, mint valami ködön át, azt is látta, hogy a kutyája morogva a kígyó felé kap, s az végre elengedi a bokáját és továbbsiklik.
A csörgőkígyó halálos mérge azonban ekkor már bejutott a fő vivőérbe Mark lábán, amely kígyómarás szempontjából a legveszélyesebb hely. A méreg a vérkeringés révén szétterjedt Mark egész testében, s megtámadta minden szervét. A kisfiú ijedten észlelte, hogy ereje gyorsan fogy, vánszorogni is alig tud. Az a százötven méter a házukig mintha százötven kilométer lett volna. Itt kint fog meghalni, gondolta és a családja még csak nem is sejti, hogy bajban van.
Debbie épp az edényeit rakta el, amikor hallotta, hogy nyílik a bejárató ajtó és idősebbik fia felkiált:
- Mi van veled, Márk?
Elszörnyedve hallotta a választ:
- Megharapott egy csörgőkígyó.
- Berohant a nappaliba, épp, amikor Mark összesett. Miután lehúzta fia cipőjét - Buddy közben apjáért szaladt -, látta, hogy lába már meg van dagadva és bíborvörös és orrát megcsapta a pézsmaillat, amit kígyómarta kedvenceiknél is érzett. Igen, semmi kétség - Markot valóban megharapta egy kígyó. És itt nemcsak egy sebről volt szó a hús sérüléséről Debbie remegni kezdett. Telefon nincs. Markot el kell vinni a legközelebbi elsősegély-állomásra, ami huszonöt kilométerre van innen. Időben odaérnek-e?
Ne vedd el a fiamat, Istenem - fohászkodott magában. - Kérlek, ne vedd el Markot!
Berontott a férje, Bobby és felkapta fiát. Valamennyien kirohantak a teherkocsijukhoz és megkezdődött a száguldás - az autópályához, az autópályán. Marknak már görcsei voltak és a légzése is gyengült. A vezetőfülke néma feszültségében Debbie egyvalamit tehetett és tett: imádkozott.
Ám ahogy közeledtek az elsősegély-állomáshoz, a teherautó motortetője alól gőz tódult ki. Felforrt a hűtővíz! - Bobby, mit csináljunk, ha leáll? - kérdezte Debbie riadtan, de már késő volt. Bobby fékezett egy kocsi miatt, s a motor csakugyan leállt. Durrance-ék megrekedtek az autóáradat közepén és bár Bobby kiugrott a vezetőfülkéből, s hevesen integetett, hogy segítségre van szüksége, senki se hederített rá.
Aztán mégiscsak melléjük kanyarodott egy öreg kiskocsi. Egy haiti mezőgazdasági munkás vezette, aki nem tudott angolul, de Durrence-ék kétségbeesett mozdulataiból és arcjátékából megértette, amit kellett. Debbie és Buddy átcipelte Markot a kiskocsiba. - A vezető jól rákapcsolt, olyan vadul mutogattam és hadonásztam és most már nagyon hamar meg is érkeztünk az elsősegély-állomáshoz - mondja Debbie.
Az állomáson egy orvos- és ápolócsoport rögtön foglalkozni kezdett Markkal és mindent elkövetett, hogy segítsen rajta - A kígyómarás általában nem probléma az elsősegély-állomásokon - magyarázta Debbie. - De ebben az esetben a méreg fő vivőérbe jutott be a lábon és gyorsabban járta át a testet, úgyhogy Marknak speciális kezelésre volt szüksége. - Mire megjött a mentőkocsi, hogy a legközelebbi kórházba, a tizenöt kilométerre levő Naplesbe vigye, Mark már elvesztette öntudatát.
A naplesi kórház intenzív osztályán tizenkét óra hosszat küzdöttek Mark életéért. Debbie-nek és Bobbynak az volt az érzése, hogy az orvosok végül is feladták a reményt. Debbie tovább imádkozott.
A következő napokban Mark egész szervezete felmondta a szolgálatot, csak a szíve vert még. A méreg felpuffasztotta a testét, szeme úgy bedagadt, hogy a pillái is alig látszottak. Veséje nem működött. Bénult tüdejét légzőkészülék mozgatta le-fel. A belső vérzés miatt nemcsak füléből, szájából és szeméből, hanem a pórusaiból is vér szivárgott; többször kellett vért kapnia, összesen vagy tíz litert, míg véget nem ért ez a lidércnyomás. Kilencven százalékos volt az eshetőség, hogy elveszti a lábát, s annyira megdagadt, hogy az orvosok végülis - a nyomást enyhítendő - teljes hosszában felhasították. Minden új tünet rosszabb volt az előzőnél.
Debbie órákat ült az ágya mellett, fennhangon imádkozott és beszélt a fiához. - Abban reménykedtem, hogy Mark hallja, amit neki és Istennek mondok - meséli. - Azt akartam, hogy tudja: én hiszek benne, hogy életben marad.
És íme, csoda történt: Mark állapota javulni kezdett. Fokozatosan magához tért a kómából, s időnként írt néhány szót szüleinek egy kis táblán. Aztán az orvosok egy szép napon úgy döntöttek, nincs többé szükség a légzőkészülékre. És bár a hangja még bizonytalan volt, Márk most már elmondott egyet-mást szörnyű megpróbáltatásáról.
Egy csörgőkígyó volt. Átharapta a cipőmet és nem akart elengedni.
- De hol voltál? - tudakolta Mark apja.
- Kint a mezőn, az ároknál.
- De hisz' az legalább százötven méterre van!
- Sokkal közelebb kellett lennie - mondta az egyik orvos fejét csóválva. - Mark semmiképp se tudott ekkora távolságot megtenni a saját lábán. Túl sok méreg volt a szervezetében - egykettőre elájult, az biztos.
És ott volt a bejárathoz, a nappalihoz vivő tizenhárom lépcső. Azokon hogy jutott fel Mark ezzel a borzalmas kígyómarással?
- A fehér ruhás ember segített - felelte a gyerek, amikor erről kérdezték.
- Ember? Miféle ember? - faggatta Debie.
- Hát az az ember. Csak úgy...ott volt és kész. Amikor rájöttem, hogy nem bírok visszamenni a házhoz, felemelt és vitt.
- Mégis, hogy nézett ki? - Debbienek bizseregni kezdett hátul a nyaka.
- Csak válltól lefelé láttam, az arcát nem. De fehér ruha volt rajta és a karja írtó erős volt. Egyszerűen lenyúlt és felkapott, nekem meg úgy fájt a lábam, hogy csak ráhajtottam a fejem a mellére. És egyből megnyugodtam.
- Mondott neked valamit, Mark?
- Igen és olyan mély volt a hangja...- felelte Mark. - Azt mondta, nagyon beteg leszek, de ne féljek. Aztán felvitt a lépcsőn és többet nem láttam.
Egy fehér ruhás ember...Debbie nem tudta, mit mondjon. Talán álmodta a fia az egészet? De hogy került haza?
Mark kilenc hétig volt a kórházban. Később egész sor szövetátültetés következett, rendbe kellett hozni a lába hátsó részét. De az orvosok szerint nem érte tartós károsodás.
- Mialatt lábadozott, Mark elmondta nekem, biztos benne, hogy Durrance nagypapája ott volt mellette a kórház intenzív osztályán - meséli Debbie. - Georgiában él egy régi hiedelem: ha valaki egy újszülöttet háromszor körbevisz a ház körül, a kicsi olyan lesz, mint ő. Durrance nagypapa ezt megtette Markkal és ők ketten mindig nagyon jól megértették egymást.
Csakhogy Mark nagyapja kevéssel a kígyómarás előtt meghalt és Debbie ezt eszébe juttatta Marknak. - Mégis ott volt, egész közel hozzám, anyu - állította Mark. - Tudom, hogy ott volt.
Hát persze! Nyilván Durrance nagypapa volt az a fehér ruhás ember, akit Mark álmában látott.
Mark ezt határozottan tagadta. - Nem, anyu, nem a nagypapa volt! És én nem álmomban láttam a fehér ruhás embert. Igazán láttam!
Mark esete nagy hatást tett sokakra. Durrance-ék köszönetnyilvánítást jelentettek meg a helyi lapban a haiti farmernek címezve. Sose találták meg, de soraik ösztönözték az olvasókat, gondolkozzanak el rajta, hogyan szoktak reagálni a segélykérésekre. Debbie fodrásznő és mivel annak idején oly' sok szó esett a családjukról, némelyik vendég felismeri, s ezeknek mindig elmondja: hisz benne, hogy Isten igenis meghallgatja imáinkat. A kígyómarások más áldozatait is meg szokta látogatni, s vigasztalja, bátorítja őket.
Fia ugyanúgy él, mint a többi tizenéves. A különbség csak annyi, hogy tudja: valami rendkívüli történt vele ott a floridai vadonban. Igen, Mark Durrance átjutott a halál völgyén, ami keveseknek adatik meg - és feledhetetlen húsvéti ébredésben lehetett része.
/forrás:internet/
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tanulságos |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 5
|
|
|
|
2011. Február
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
38 db bejegyzés |
| e év: |
262 db bejegyzés |
| Összes: |
2526 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 324
- e Hét: 823
- e Hónap: 2090
- e Év: 15681
|
|
|
Offline
