|
2011-06-10 05:50:05, péntek
|
| |
| |
Lehet, hogy nem így kell írni azt, amikor váratlanul, megokolatlanul, az előzőekből nem következően teszel valamit (vagy tesznek veled). Váratlanul és megokolatlanul jutott eszembe hajnalban 1972.
Vagy talán mégsem. Azt "álmodtam", hogy június 10-e van. S rögtön ráébredtem, hogy édesapám születésnapja. 1927. június 10. Édesapámat írok, s nem papát, mint ahogy a gyermekek után hívtuk az utolsó egy-két évtizedben. S aztán bevillant az a két oldalas irat, amit kazettájában találtam halála után, s az orosz fogság igazolása volt. Kevés irata rám maradt, őrzöm.
Hogy miért 1972? 18 éves voltam, s a Soproni Szőnyeggyárban dolgoztam három műszakban azután, hogy nem vettek fel Pécsre a tanárképzőbe. Ősz volt, s egy vasárnap délben édesanyám nyílt törést szenvedett, a bokája fordult ki. Sopronban egy urológus összerakta (!) a kórházban, haláláig bicegett. Én álltam kétségbeesetten a húsleves fölött, apámra nem is emlékszem aznapról. Legnagyobb öcsém 12 éves volt, legkisebb húgom nyolc, s legkisebb öcsém hét. Nyilvánvaló volt, hogy hetekig nincsen anyu. Az is, hogy egy alig férfi, meg egy asszony nélkül nem sok ember most kétségbe van esve. A levest befejeztem. S következett két hónap rémálom, főzési kísérletekkel, pénzbeosztással, három műszakkal. S kiderült, hogy apám nem tud fejni, illetve Zsuzsi, a legkedvesebb tehenünk neki nem fogja leadni a tejet. Alája ültem, simogattam, s szép lassan megtanultam fejni is.
Ma már nem bírnám azt a sok mindent (a testvéreknek iskolába kellett menni, enni kellett, s mosni rájuk s főzni.) Apám megcsinált mindent, amit mondtam, de én voltam a "főnök". A picinyek is segítettek, a nyolc éves lányka felmosott, előkészítettek mindent, amit mondtam. Éjszakás műszak után lefeküdtem négy órát aludni, s apámnak előtte elmondtam, hogy mi lesz az ebéd, s ő előkészítette. Aztán fölkeltem és megfőztem. Február körül jött haza anyám a kórházból, s a baleset októberben történt.
De nem is azért írom le apám születésnapján, hanem azért, hogy egy kicsit a pénzügyekről, s a kényszer iskolájáról szóljak. Szerencsére jól kerestem, mert valahogyan nem tudtuk beosztani apám fizetését. Azóta is ámulok azon a csodán, amit anyám művelt egy keresetből hat gyerek mellett. Eljött a fizetésnap, apu odaadta a kapott pénzt, s azt mondta: csináld! Próbálkoztam én, de mindig hozzá kellett tenni az enyémet, anyám idején csak az előleget kellett hazaadnom, a többi zsebpénz volt, s tettem félre, hogy majd tanulhassak.
Nőkkel utaztunk be Sopronba dolgozni, s vissza segítettek húst s ezt azt venni a Mátyás király utcában, s elmondták, hogy mit hogyan kell főzni.
Nagyobbik húgom Csermajorba járt tejipari iskolába, írtam az osztályfőnökének, hogy hétvégeken engedjék haza a kollégiumból, hogy legyen aki kimosson. Nem tette meg. Ma sem értem milyen örömet szerez mások baja az ilyeneknek.
Aztán mama halála egyben apámé is volt, már csak az éltette, hogy a síremlékről gondoskodjon.
Miután az is meglett, már csak meg akart halni. El is ment alig két és fél évire rá. Előtte másfél héttel voltunk nála Marcival, bevittük a temetőbe, szalonnát kívánt, elmentünk a soproni Tescoba, de már nem akart kiszállni. "Fájnak a láboim" - mondta, mint ahogyan szépen használta az á utáni o-zást, ami csak ebben a nyelvjárásban van meg. Akkor láttuk utoljára.
84 éve Répceszemerén, ebben a valahai jobb világot megért rábaközi kis faluban született. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
