Belépés
kohlinka.blog.xfree.hu
Lehet, hogy fentről többet látni, de a jajszó már nem hallatszik olyan élesen. Szendrei Klaudia
1958.03.07
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
Idegen lobogó alatt
  2011-08-11 10:46:56, csütörtök
 
  Köztársaság tér 1956
Hollós Ervin-Lajtai Vera
Kossuth Könyvkiadó 1980

Így készülődott és bontakozott ki a nagy karnevál. A karnevál, ahol mint tudjuk, ha nem is mindenki, de igen sokan, különböző maszkokban lépnek föl, jelentek meg. A fiatalok, az egyszerű emberek tömegei előtt az igazi arculatot, az igazi szándékot elfedte a résztvevők jelentékeny részének jól elkészített maszkja.
Sokan már 23-án délután, a tüntetésen levették álarcukat. Még többen este, a Rádiónál. Azután a fegyveres csoportokban, a párt- és állami intézmények megtámadása során. De október 30-ig a szereplők nagy része tudatosan vagy öntudatlanul még maszkírozta magát. Hát nem sajátosan furcsa helyzet? Az Egyesült Államok által támogatott Szabad Európa Rádió szabadságharcot és eforradalmat hirdet! Az Egyesült Államok elnökét 1956. október 24-re virradó éjjel a CIA, a Központi Hírszerző Iroda főnöke fölkelti álmából és majdnem sírva közl vele az örömhírt: - Budapest utcáin forradalom van! - Nem különös színjáték ez? A amerikai Központi Hírszerző Iroda forradalomért rajong és forradalomra buzdítja embereket?! Volt szerzetesek és gyártulajdonosok munástanácsokat szerveznek, az egykori csendőrség és rendőrség tisztjei néphez hű hadseregért és rendőrségért kiáltanak, az egykori fasiszta pártok aktivistái, tagjai a demokráciáért emelik fel a lobogót, a Horthy-fasizmus hívei az önkény és a zsarnokság elleni küzdelem "szabadságharcosaiként" ugranak talpra. És egyre erősebben hangzott fel a tulajdonviszonyok lényeges korrigálásának követelése. Ezek október 30-nak szerves előzményei voltak. Hamisítás tehát bármilyen valóban forradalmi eseménnyel vagy dátummal párhuzamba hozni október 23-át. Csak Horthy 1919-es budapesti bevonulásához, Mussolini 1922-es római meneteléséhez, Hitler 1933. januári hatalomátvételéhez hasonlítható. A "forradalmi" jelző álarc, Mussolini, Hitler, Szálai is forradalminak nevezte a pártját.
Mindez ma már valóban óriási karneválnak tűnhetne, ha nem lett volna olyan tragikus. S nemrég még létező, tegnap még lő osztályok egy idő után saját nyelvükön kezdenek beszélni. Kimondják, ami a valóságos érdekük. Úgy kezdenek mozogni, hogy elhagyják a mát, és visszatérnek tegnapi önmagukhoz. Október 30-ra voltaképp ujjal mutat erre a mozgásra. De ehhez a maszkokat, az álarcokat le kellett venni! A színesnek, elevennek, piros-fehér-zöldnek, sőt helyenként pirosnak tűnő karnevál mindinkább fekete színt kezdett ölteni. A pártház ostromakor és utána történtek során már az igai lobogót tűzték ki, a jelszó már az ott mozgásban levő, akcióba lendülő erők valódi törekvéseit fejezte ki. A történelmének ebben a drámai pillanataiban, ezen a napon érhetjük tetten azt a helyzetet, amikor az ellenforradalom már úgy érzi, nincs szüksége idegen lobogóra, kitűzheti a sajátját, hiszen a csúcsra ért.
Igaz, utólag már könnyű megállapítani, hogy kissé siettek, nem voltak elég megfontoltak, körültekintőek. Túl mohón kaptak a hatalom után. Bármilyen jól dolgozták ki a részletterveket, amelyekből nem hiányzott az egyes szakaszok beosztása, az előzetes felderítéss, az ellenség erejének megállapítása, sőt a régi módszer, a provokáció sem - ha a részekel nem is, az egésszel mégis baj lett. mert az egész az egykori magyar uralkodó osztályok, a honi reakció mohó, türelmetlen gondolkodását, lelkét tükrözte. Várni kellett volna még az igazi jelszóval, az igazi zászlóval, várni az igazi arculattal. Túl gyorsan húzták föl a felkelés fekete lobogóját, hamar vetették le a maszkokat.
Egy tér a sok közül, egyetlen ház Budapest sok ezer háza közül. És ez a tér, ez a ház mégis szimbólummá vált. Olyan szimbólummá, amely nemcsak ma, közel két évtizeddel a történtek után segít megérteni az események értelmét, de már akkor, aon a rég alámerült napon is megvilágította a tarkabarka színjáték igazi tartalmát, 1956 drámai és tragikus októberének titkát: a burzsoá restaurációt.
A szocialista rendszerrel szemben álló ellenséges politikai csoportok számára nem volt vitás, hogy közintézmények, hivatalok, üzemek megtámadása, a rendőrség, a kormány elleni föllépés a népi demokrácia egésze elleni harcot, az egész rendszerrel való leszámolást jelenti. Azok számára viszont, akik csupán a hibák ellen kívántak föllépni vagy olyan revizionista program alapján álltak, amely nem tűzte célul a kapitalista platform alapjáná álló politikai irányzatok, valamint a köréjük sereglők elhitték saját korábbi tanításukat és agitációjukat, miszerint az osztályharc Magyarországon már megszűnt, nincsenek ellenséges osztályok, s a tőkés restauráció már nem jelenthet valóságos veszélyt.
A megmozdulás résztvevőinek ideiglenes, politikai blokkjában azok, akik 1947-ig akartak visszamenni, október 26-án megálltak volna. Akik 1945-ig kívántak visszamenni, hogy a történelem kerekét az 1945-ös társadalmi állapotokig fordítsák vissza, azoknak október 28-a volt a határkő. Akik 1944. március 19-ét idézték fel, mert számukra az akkori volt a legitim helyzet, azok ebben a percben kezet nyújtanak azoknak, akik számára 1944. október 15-e megfelelő dátum. Az ő számukra "az igazi forradalom" október 30-án jött el. Ez utóbbiak azok a szélsőséges erők, amelyek lökik, nyomják, haszolják tovább az eseményeket, nem akarnak és nem tudnak megállni, hiszen úgy érzik, itt a cselekvés ideje. Íme a helyzet, amire tíz-tizenkét év óta várnak! S ha most nem cselekszenek, ez az óra soha többé nem üt.
Ők hivatkoznak elsősorban a "nemzeti sérelmekre", amelyeket a magyarság elszenvedett. Sajátos módon épp azok az osztály- és politikai erők, amelyek előidézték Trianont, amelyek a második világháború során belerántották a nemzetet egy újabb sorstragédiába, ebben a pillanatban a második világháború következményeit - amelyeket ők okoztak - hívják segítségül. A korábban titkolt jelszavak most nyíltan a zászlókra írva láthatók az utcán: "Le Trianonnal!", "Le Párizzsal!". Ez a nacionalista-soviniszta hangulatkeltés nem kis mértékben járul hozzá ahhoz, hogy nem a jobboldali szociáldemokraták, a jobboldali népiesek, vagy a kisgazdák nyerik meg a felajzott, harcba lendült embereket, hanem ezek a szélsőséges, reakciós politikusok.
Világosan kell azonban látni - s ezt nagyon fontosnak és lényegesnek tartjuk -, hogy a szélsőjobboldal erejének és befolyásának fokozódása semmiképpen sem jelentette azt, mintha a lakosság többsége e irányzet mögött sorakozott volna fel. A lakosság j elentékeny részét megzavarták az esmények. Politikailga nem látta világosan és tisztán a történtek jellegét, ami érthető is, hiszen először arról volt szó, hogy az ellenforradalmi felkelés robbant ki, majd azt nem sokkal később hivatalosan forradalmi felkelésnek minősítették. A kaotikusan pergő, áttekinhetetlen esmények, az egymásnak ellentmondó föllépése megzavarták ugyan az emberek jelentékeny részének tisztánlátását, de nem állították az ellenforradalom, s kiváltképp annak szélsőséges irányzatai mögé. A tömegek nem lebecsülhető részében a jobboldali és a szélsőjobboldali politikai irányzatok elsősorban azért tudtak befolyást szerezni, mert úgy léptek föl, mint akik a "legradikálisabban" és a "legforradalmibban" állnak szemben az elkövetett hibákkal.
A gyors ütemű politikai átalakulásokat az jellemzi, hogy a mérsékeltebb irányzatok helyét egyre szélsőségesebbek foglalják el. De a forradalalmak esetében a mérsékeltek és a szélsőségeseks gyökeresen más osztálytartalmat hordoznak, mint amikor ellenforradalomról van szó. Ezért nem téveszhetők össze az 1956-os felkelés részesei az 1789-es francia, az 1848-as magyar, vagy kiváltképp az 1917-es orosz forradalom erőivel. Politikai hovatartozásuk és osztályhelyzetük gyökeresen eltért az előzőekétől. Ha azt mondjuk, hogy az 1789-es francia polgári forradalom menete és fejlődése a mérsékteltek uralmától a szélsőséges irányzatokig terjed, akkor ezen azt értjük, hogy a burzsoázia különböző rétegeinek kezéből a hatalom fokozatosan a kispolgárság, sőt az előproletariátus képviselőienek a kezébe került. Ha azt mondjuk, hogy 1917-ben a hatalom a káderektől az eszereken és a mensevikeken át a bolsevikokhoz ment át, akkor ezzel azt mondjuk, hogy a hatalom a liberális burzsoázia kezéből előbb a kispolgárság, majd a forradalmi proletariátus kezébe került. De ha azt írjuk, hogy 1956 október-novemberében Magyarországon a hatalmat a mérsékeltek kezéből kiragadták a szélsőségesek, akkor pontosan ellenkező irányú folyamatról van szó. Hiszen hogyan lehetne Mindszenyt és a körülötte gyülekezőket egy szintre helyezni a forradalmi jakubinusokkal vagy a ratikális proletariátust képviselő bolsevikokkal! Itt az események osztálytartalmából következően a szélsőségesség és a radikalizmus azt jelenti, hogy olyan osztálycsoportok jutottak hatalomhoz, akik gyökeresen akarták felszámolni mindazt, ami 1945 és 1956 köött történt.
A szélsőséges pártok, a szélsőjobboldaliak még nem tekintették győzelemnek mindazt, amit október 28-ig, 29-ig elértek. Ez csak félgyőzelem volt a számukra. Nem dőlt még el, milyen kormány legyen, kinek a kezébe kerüljön a hadsereg, a belügyi szervek irányítása. Nem dőlt még el teljesen, hogy az újonnan létrejött hatalmi intézmények, az úgynevezett forradalmi bizottságok, mely osztályok érdekeit képviseljék. Végső soron 28-án és 29-én még nyitott kérdés volt, hogy milyen rendszer legyen Magyarországon.
Akik a pártház ostrsomát előkészítették és végrehajtották, nem kívántak megállni semmiféle átmeneti állapotnál, "liberalizált kommunizmusnál", valami olyan társadalmi, politikai rendszernél, amely alapjaiban még megőrzi szocialista jellegét. Ellenkezőleg, pontosan az volt a céljuk, hogy ezt a számukra még meglevő veszélyt is elhárítsák. Mert nemcsak azt tartották aggasztónak, hogy a forradalomhoz hű emberek fegyverrel rendelkeznek, ellenállnak, sőt a népköztársaság védelmére kész fegyveres munkásmilíciákat kívánnak létrehozni. Ebben sem kis veszély rejlett az ellenforradalom szélsőséges irányzatai, vagy ahogy Molnár Miklós megfogalmazta, "legveszélyesebb elemei" számára. De ezen túlmenően október 28-án és 29-én meg annak a lehetősége is fennállt - ha nemis volt már sok reális alapja, pontosabban a reális alap ehhez egyre inkább szűkült -, hogy az ellenforradalom megáll egy átmeneti állapotnál, egy olyan szakaszban, amely a szélsőségesen antikommunista irányzatok számára nem lett volna kedvező. Ezért is folytatták a harcot tovább. Ezért nem álltak meg a tűzszünet meghirdetése után, azért nem elégedtek meg a többpártrendszer kinyilvánításával, s azzal sem, hogy megállapodás jött létre a nemzetőrség létrehozására, amelyben a szélsőséges irányzatokat képviselő fegyveres csoportoknak mindinkább vezető szerep jutott. Ahhoz, hogy ezt az általuk átmenetinek tartott közbülső szakaszt elkerüljék, s továbbsodorják az események menetét, szükségük volt a Köztársaság téri támadásra is.
Amegelőző hét nap során harc folyt a Rádióért, a "Szabad Nép" székházáért, a Központi Bizottság épületéért, majdnem mindegyik kerületi pártbizottsági székházért, jó néhány körzeti pártszervezet épületéért, a tanácsokért, a tömegszervezetek központjaiért, s a legforgalmasabb, stratégiailag fontos csomópontokért. Ütközetek zajlottak laktanyák, fegyvergyárak, a nagyüzemek birstoklásáért, összecsapások folytak a minisztériumokért. Minden országban nagy jelentőséggel bír a főváros, hazánk sajátos viszonyai közepette pedig dontó szerepe volt. S lehet-e vitatni azt, hogy mekkora jelentősége van annak a társadalmi szervezetnek, a pártnak, amelynek vezetésén, egységén, harcképességén múlik a hadsereg, a rendőrség, a forradalomhoz hű tömegek harcképessége is?!
1956. október 23-án szinte azonnal megkezdődött Budapestenés országosan is a pártbizottságok, a pártintézmények elleni harc Budapesten - taktikai megfontolásból - a támadás nem vált aonnal általánossá, nem került azonnal előtérbe, de az események sodrásával gyorsan a megmzdulás centrumába került. Október 30-án pedig az ellenforradalmárok már elérkezettnek látták az időt, a Budapesti Pártbizottság elfoglalására, sőt ezt sürgősen szükségesnek érezték. Nemcsak azért, mert a Budapesti Pártbizottság október 27-én és 28-ánmegkísérelte a forradalmi munkászászlóaljak fegyveres alakulatainak létrehozását. Ha nem teszi ezt, akkor is minden bizonnyal megtámadják. Hiszen puszta léte, működése is azt jelezte, hogy még nem dőlt el teljesen a harc, a hatalom sorsa. Természetesen önmagában és egyedül a Budapesti Pártbiottság székházának elfoglalása sem billentette át a mérleg nyelvét, de kétségtelen, hogy ebben az átbillentésben alapvető szerepe volt.
A szervezett ellenforradalmárok, reakciós pártok és irányzatok jól átgondolt taktikai okokból még október 23-a után is csak részköveteléseket, "reformokat" hangoztattak. Természetesen hallatszott már és fokozatosan erősebbé ált általában a kommunisták elleni harc jelszava is. A Budapesti Pártbizottság székháza elleni ostrom, annak előkészítése, végrehajtása pedig már azt jelzi, hogy immár széles körben és frontálisan folyik a hajsza a párt emberei, szervezetei, bizottságai, intézménei ellen. Ennek pedig alapvető elvi konzekvenciái vannaka. Nem kevesen - irodalmárok, politikusok, ideológusok, történészeks - írták és mondták is, hogy a kommunista párt kiiktatása nem jelenti, nem feltétlenül kell, hogy jelentse a szocialista társadalmi viszonyok felszámolását. Ha egy pillanatra elfogadnánk azt a tételt, és csak a megtörtént eseményeket tekintetnénk át - amelyek 30-a után most már a maguk logikája szerint haladnak tovább -, akkor is azt kell látnunk, hogy a párt elleni általános támadás egyben a párt szövetségesei és a szocialista állam hívei és intézményei elleni harcot jelentette. S ez törvényszerű, természetes dolog. Mert az még elképzelhető, hogy egy antiimperialista, antifeudális forradaloma a kommunista párt részvétele nélkül fejlődik olyan stádiumba, amikor a kispolgári forradalmi csoportok továbblendítik a forradalom menetét, és elérkeznek a szocialista átalakulás küszöbéhez, sőt át is lépik azt. De az lehetetlen, hogy egy súlyos összeütközésekben háttérbe szorított kommunista párt kiiktatásával, vezetőinek és embereinek fiikai megsemmisítésével erősítsék, fejlesszék, újítsák meg a szocialista viszonyokat. A kommunista párt felszámolásáért indított harc szükségszerűen azzal jár, hogy helyébe más politikai pártok lépnek vezető erőként, s olyan mértékben kezdik átformálni a szocialistává váló viszonyokat, hogy azzal közvetlenül rátérnek a tőkés rend restaurációjára. 1956-ban Magyarországon a párt ellen kibontakozó általános támadás talajáról már megindult a szocialista viszonyok fölszámolása is. És ezzel összefonódott a nem kommunista, de haladó, ténylegesen demokratikus fölfogású emberek elszigetelése, lejáratása, eltávolítása sőt kifejezett üldözése.
Itt negatív módon bizonyosott be a párt döntő szerepe a munkáshatalom, a szocialista forradalom szempontjából. Bebionyosodott ugyanis ha a társadalom vezető ereje, a munkásosztály forradalmi pártja válságba kerül, egysége megbomlik és éppen a legsúlyosabb időszakban, az osztályharc legélesebb periódusában nem tudja biztosítani a szükséges eszmei-politikai útmutatást, szervezeti és cselekvési egységet, akkor a munkásosztályegysége, a munkás-paraszt szövetség megbomlik, a munkáshatalom meginog, szétesik. Ezért nem véletlen, hanem a harc logikus, törvényszerető jellemzője, hogy az ellenforradalom meggyőzédes, statégiailag és taktikailag képzett vezetői voltaképpen kezdettől fogva és mindenekelőtt a párt ellen folytatták a harcot, ha ez rendkívül bonyolult helyzetben eleinte nem is volt világos.
Mindaz, ami hazánkban 1956 őszén történt, bebizonyította, az a megmozdulás és fegyveres harc, amelyik a munkáshatlaom irányító intézménye, vezető ereje, a párt ellen irányul, az előbb vagy utóbb szükségszerűen ellenforadalmi jelleget ölt. Hogy előbb vagy utóbb-e, az attól függ, hogy a mozgalomban és a felkelésben mely osztály által támogatott irányzatok és áramlatok vesznek részt, illetve melyiküké a vezető szerep.
A Budapesti Pártbizottság székháza elleni ostrom nyilvánvalóvá tette, hogy a kibontakozott mozgalom nem tesz különbséget, hanem elsöpör mindent és mindenkit, aki útjába áll.
Ebben a szakaszban már megkezdődik a harc azok ellen a revizionisták ellen is, akik kitartanak eredeti nézeteik mellett és nem állnak át teljesen a nyílt ellenforradalom oldalára. Ettől kezdve őket is éppúgy fenyegeti a nyers fizikai erőszak, mint a kommunista párt egészét. Cikkek és politikai megnyilvánulások sokasáát idézhetnénk, amelyekből kiviláglik, hogy az ellenforradalom politikusai, pártjai elismerik ugyan a reviníonisták "történelmi szerepét", a nyílt ellenforradalom számára való kapunyitásban, de idejétmúltnak tekintették őket, olyanoknak, akik maguk is "súlyos bűnöket, hibákat követtek el", akiknek általában nincs helyük a "forradalom által szült világban". S még kevésbé van helyük a vezetésben, a kulcspozíciókban, a döntő posztokon.
Nem kevesen állítják a nyugaton megjelent írások szerzői közül, hogy ekkor, 30-án köszöntött be az igazi szabadság, a 23-től 30-ig eltelt nyolc napon át ezért a szabadságért folyt a harc. Egyébként maga Nagy Imre is így nyilatkozott: Október 30-án délután - miközben még folyt a Köztársaság téren az öldöklés - a Parlament előtt beszédet tartott néhány száz embernek, s kijelentette: - Szabadságunk első óráit éljük.
Feltűnő azonban, hogy e változások kiindulópontjáról szólva a legtöbben kihagyják a Köztársaság téri ütközetet, vagy, akik foglalkoznak vele, röviden az atrocitások kategóriájába sorolják, tehát nem a lényeghez, nem a "forradalom" alapvető történéseihez, nem a Rubicon átlépésének eseményeihez. Holott, mint már több ízben legszögeztük, a fordulatban, a "második szakasz" kibontakozásában kiemelkedő szerepe van a Köztársaság téren történteknek. Hiszen bármilyen fontos is a többi esemény, hogy a hatalom merre billen, az alapjában mégis attól függ, kiknek a kezében van a fegyver és a fegyveres erő, kik azok, akik "szabadon" léphetnek fel, vagyis milyen erők törnek előre és támadják meg, foglalják el többek között a Budapesti Pártbizottság székházát. Az ostrom politikai és lélektani hatásában van a nap igazi jelentősége. Ha nem létezik a Budapesti Pártbizottság, akkor ez azt jelenti, hogy az ország centrumában és szívében a kommunista párt nemcsak hogy ki van szorítva a hatalomból, de lényegében már törvényen kívül áll. Akkor hiába van még a kormányban kommunista miniszter, akkor majdnemhogy hiába küzdenek a kormányon belül és a még megmaradt pártközpontban, a központi vezetésben a forradalomhoz hű emberek, mert egyik legjelentékenyebb hátvédjüket és támogatójukat már szétverték.
A budapesti pártház elfoglalása a kommunisták között persszimizmust, kétségbeesést, szörnyű nyugtalanságot, a vereség hangulatát idézte elő, a cselekvésre készek soraiban már az illagatitásba vonulás gondolatát keltette, a szocializmus bizonytalan, megzavart híveit kétségbe ejtette, nem kis részüket pedig - kiváltképpen a karrieristákat - az új hatalom és az új hatalmi centrumok felé való orientálódásra ösztönözte. Az ellenforradalom támadásban levő szervezetei, alakulatai pedig újabb és jelentős bizonyítékát kapták annak, hogy érdemes továbbharcolniuk, hiszen ezen a módon növelhetik befolyásukat és foglalhatnak el újabb pozíciókat.
Október 25-én Eisenhower, az Egyesült Államok elnöke, nyilatkozatában még csak arról szólt, hogy "Amerika teljes szívével a jelenleg lezajló eseményeket úgy tekinti, mint a magyar nép intenzív szabadságvágyának ismételt kifejezését".
Alighogy befejeződött a pártbizottság elfoglalása és az azt követő vérengzés figyelemre méltó beszédet közveetítettek az éter hullámai. Eisenhower elnök 1956. október 30-én a többi között a következőket mondotta: "Ma láthatólag új Magyarország szüleik ebből a küzdelemből, olyan Magyarország, amely - szívből reméljük - megismeri a teljes és szabad nemzeti létet.
Örümünk telt e történelmi eseményekben.
Van még egy összefüggés, amit fontosnak és jellemzőnek tartunk: A Köztársaság téren a magyar ellenforradalmárok ütköztek meg a magyar kommunistákkal. S voltaképpen ez volt az igazi értelme 1956-nak, belső társadalmi harc, osztályharc folyt a "legmagasabb" fokon, melyben osztályok, tásrsadalmi csoportok küzdöttek egymással. E harc tétje Magyarország, társadalmi rendszere, a társadalmi berendezkedés, és ennek a legérzékenyebb pontja, az alapja - a hatalom jellege.
Mindaz, ami rárakódott az ellenforradalomra, amit képes volt önmagához vonzani, ezen a napon, mint küső, s nem szerves rész lehámlik, leválik róla. Ezért volt szükség akkor is és utólag is megtévesztésre és hazugságra, a gyermekded mesékre a lakomákról, a titkos pincékről, a börtönökről. Mindez kísérlet volt a valóság elfedésére, eltakarítására. A valóság mégis átüt e kísérletsorozaton, a Köztársaság téri ütközet során nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar kommunisták a magyar munkásosztály, a magyar népi demokrácia érdekeiért harcolnak és védik a munkáshatalmat az egyik oldalon, és az ellenforradalom szervezett erői lépnek fel, harcolnak a munkáshatalom ellen a másikon.
Bármilyen súlyos hibák történtek is, és bármennyire kritikus helyzet alakult is ki október 23-től kezdődő ellenforradalommal, még meg voltak a lehetőségek arra, hogy a párt és a kormány vezetése e válságos helyzetből kikerüljön. Az ellenforradalom soha nem tudott volna előretörni és átmenetileg a hatalomhoz férkőzni, ha a pártvezetésben nem uralják a terepet a szektás és a jobboldali opportunista irányzat képviselői. Már írtunk arról, hogy a korábbi években elkövetett szektás hibák hogyan hatottak és hogyan befolyásolták a lakosság jelentékeny részét. A revizionista irányzat vezetői a párt jelentékeny részét megtévesztették, a tagság azt hitte és remélte, hogy Nagy Imre e válságos helyzetből az ellenforradalom visszaszorításával, legyőzéséel, a népi demokratikus rendszer győzelemre juttatásával kivezeti az országot. Ehelyett az történt, hogy Nagy Imre és hívei, amilyen mértékben a hatalom a kezükbe került, olyan mértékben engedték át a terepet az ellenforradalmi irányzatoknak. Ha a 23-a és 27-e közötti eseményekets áttekintjük, azt látjuk, hogy 24-re virradó éjjel a Központi Vezetőség ülésén helyes határozat és program született. Kimondta: az ellenforradalmat, ha fegyveresen támadott, fegyveresen kell visszaszorítani, a népi demokráciát meg kell védeni. A korábbi években a gazdasági életben, az iparban, a mezőgazdaságban és kulturális téren elkövetett hibákat fel kell számolni. És e határozat végrehajtásához meg is volt az erő. Bár nagyon súlyossá vált a helyzet, a katonai alakulatok túlnyomó többsége, a rendőrség nagy része, a karhatalom, a pártszervezetek, a munkásosztály jelentős tömegei az internationalista segítségre támaszkodva az ellenforradalmi támadást vissza tudta volna szorítani.
Ehelyett tanúi lehettünk annak, hogyan teljesítették az ellenforradalmi fegyverese csoportok és politikai irányzatok híveinek a követeléseit még részleteikben is. A kormányt minduntalan átalakították és ezzel mindig jobbra tolták. Nagy Imre újabb és újabb engedményeket tett, feoldotta a kijárási tilalmat, megakadályozta a meghirdetett statrárium érvényre juttatását, meggátolta az ellenforradalmi gócok felszámolását, tárgyalásokat folytatott a fegyveresek vezetőivel, feláldozta az ellenforradalom oltárán azon párt- és állami intézményeket és szervezeteket, amelyeket erősíteni és fejleszteni kellett volna az ellenforradalom felszámolása érdekében.
Október 24 és 28. között még igen jelentős párt-, munkás-, katonai és rendőri erő állt a párt és a kormány rendelkezésére az ellenforradalom elleni harcban. Ezek harcolteak is az ellenforradalom ellen, de 28-án Nagy Imre keresztülvitte az események átértékeléséts, hátba támadva a harcolókat. És 20-án, az ellenforradalmi támadás teljes kibontakozásának időszakában,meghirdette a többpártrendszert, az 1945-ös koalíció visszaállítását.
Ma már világos, hogy e politikai vonalvezetésnek, koncepciónak jelentős szerepe volt az ellenforradalom előretörésében. De nem kisebb Nagy Imrének és közvetlen híveinek a felelőssége abban sem, hogy jóval 1956 októbere előtt, a belső pártharcok során, a szektás irányzat elleni harcban, olyan elméleti, politikai platformot dolgoztak ki, amellyel alaposan megkönnyítették az ellenforradalom dolgát. Nagy Imre "Erkölcs és etika" című tanulmányában, amelyet 1955 decemberében dolgozott ki, a "népi demokratikus államrendet "elfajult bonapartista hatalomnak" nevezte, és annak erőszakos megdöntésére hívott fel". 1956 januárjában "Méhány időszerő kérdés" című tanulmányában már a többpártrendszer visszaállítását tűzte ki célul. "A nemzetközi kapcsolatok öt alapelve" című tanulmányában pedig, amelyet szintén 1956 januárjában írt: "A "tömbpolitika felszámolása" ürügyén az ország védelmi szövetségének, a Varsói Szerződésne megsemmisítését, az országnak az imperialisták kezére játszását jelölte meg."
Ezeket az írásokat 1955-ben és 1956-ban hívei terjesztették maguk között. De az ellenforradalom kitörésének kezdeti szakaszában még nem volt mindenki előtt világos, hogy a revizionista irányzat egy olyan központi csoportot hívott életre, amely a hatalom megszerzése érdekében a legmesszebb ment: titkos központtá alakult, amely megpróbálta - és nem eredménytelenül - tömöríteni a legkülönbözőbb irányzatokat, hogy azokkal szövetséget kötve biztosítsa kormányra és hatalomra jutását.
Mint tudjuk, Nagy Imre elment egészen a Varsói Szerződés felbontásának deklarálásáig. Ez a lépése is törvénytelen volt. "Nagy Imre és áruló csoportja, céljainak megvalósítása érdekében, továbbá azért, hogy teljesen szabaddá tegye az utat az imperialista beavatkozás számára, megkísérelte az ország védelmi szövetségét, a Varsói Szerződsést törvénytelen módon és egyoldalúan felbontani."
Törvénytelen olt az ország alkotmányában rögzített irányító intézményeknek - az országgyűlésnek, az Elnöki Tanácsnak, sőt a kormánynak is - a vezetésből való kirekesztésesss.
Október 30-a után Nagy Imre már olyan mértékben alakította át a kormányzati szerveket,s hogy azoknak nem sok közük maradt a törvényes intézményekhez. "A kabinetet már ekkor úgy állította össze -, hogy - bár megtévesztés céljából még helyet adjon benne a szocializmushoz hű személyeknek is - abban a reakciónak többsége legyen. November 2-én azonban még ezt a kabinetet is átszervezte, bevonta a burzsoá restauráció további elszánt, szélsőséges képviselőit, s az ellenforradalmi felkelés vezetőit. A kabinetnek ekkor már Nagy Imrén, Losonczy Gézán, Tildy Zoltánon kívül tagja lett többek köött Kéthly Anna, B. Szabó István, Bibó István, valamint a honvédelmi miniszteri minőségben Maléter Pál, a fegyveres ellenforradalmi felkelők parancsnoka is."
Ennek köszönhető, hogy még ebben a gyorsan változó helyzetben is van az ellenforradalmi vezérkar egy részének annyi érzéke,hogy azt a miniszterelnököt, ai értékelésével és pecsétjéel hitelesíti az ellenforradalom programját, ne támadja. Arra a miniszterelnökre, ak komunista párttag létére hajlandó a Varsói Szerződésből kilépni és a Szovjetúnióval szembefordulni, a hatalmat mindinkább kézbe agadó ellenforradalmi politikusoknak még szükségük vana. De ebben a folyamatban a miniszterelnök, aki kinyújtja a kezét az ellenforradalmárok felé, olyan helyzetbe kerül, hogy amilyen mértékben erősíti a szövetségét velük, olyan mértékben olvas el saját ereje és hatalma.
Ugyanakkor a válságba jutott kommunista párthoz ragaszkodók jelentős része bízott Nagy Imrében és híveiben. Remélték, hogy a Rákosi Mátyás vezetése által elkövetett hibákat kijavítva és jóvátéve, új rogrammal kivezethetik a válságból a pártot és a rendszert. A párt tömegeinek jelentékeny része ezzel a reménnyel csoportosult Nagy Imre zászlaja mögé. De ő is hívei a kommunistákból nem mertek és nem akartak egy új sereget toborozni. Nagy Imre nem akart a kommunistákra támaszkodni. Sőt, a "felkelőkkel", a régebbi koalícós pártok jobboldali csoportjaival, a váratlanul felbukkanó legkülönbözőbb,, Nagy Imrével és kormányával is szemben álló i rányzatokkal való tárgyalások során a tét, az alku tárgyát elsősorban a népköztársasághosz hű erők jelentették. Megegyezni a volt koalaíciós pártok jobboldalával, a fegyveres ellenforradalmi csoportok vezetőivel csak azon az áron tudott, hogy odadobta azt a politikai és katonai erőt, amelynek újjászervezésével elősegíthette volna a válságból való - akkor sem könnyű, sőt gyötrelmes, de mégis sikerrel kecsegtető - kibontakozást.
Minden lépésről lépésre történt. Alkuval, megegyezéssel, huzavonával, miközben a rendszerhez hű erők még h aracoltak. Harcoltak a Központi Vezetőségben, a kormányban, az egyre súlyosabb és szorongatott helyzetbe került pártbizottságokban, katonai, rendőri és más biztonsági alakulatokban. Ennek ellenére, különösen 28-tól, a szélsőségesen reakciósok politikailag is, fegyveresen is egyre inkább tért hódítottak.De a hatalom még nem volt teljesen a kezükben. A fegyveres felkelőcsoportok, miközben folytatták a harcot, hajlandók voltak tárgyalni is Nagy Imrével, mert jól tudták, ha a miniszterelnök tárgyal velük, ezáltal elismeri őkets. Sőt, ha megpróbálja meggyőzni és kérlelni őket, ez már nemcsak az elismerésüket jelenti, hanem annak elismerését is, hogy erővel, súllyal rendelkezzenek.s
Azzal összefüggésben, hogy az ellenforradalmat forradalomnak minősítsék és ennek gyakorlati következményeit is érvényesítsék - megegyez és a fegyveres csoportok vezetőivel, a kibontakozó ellenforradalmi pártokkal, mozgalmakkal - , arra volt szükség, hogy ne csak lemondjanak az ellenforadalom elleni haracról, hanem egyenesen odadobják az ellenforradalmároknak mindazokat a politikai és katonai erőket, amelyek hajlandók lettek volna harcolni. Október 28. és 29. tehát az előretört ellenforradalmárok számára nagy siker., pozíciónyerés és térhódítás volt, de még nem a teljes siker. A teljes sikerhez tovább kellett folytatniuk a harcot azok ellens, akik a kormányban, a pártvezetésben a felkeklőkkel való megegyezés ellen vannak. Mint ahogy Kádár János elvtárs megállapította a Budapesti Pártbizottság harcának jelentőségével kapcsolatban: "Az ellenforradalom a fontos stratégiai pontok megszerzése után összpontosította erejét, azt akarták megmutatni, hogy a fegyveres erőkssssss a kezükben vannak, és meg akarták gyorsítani győzelmüket. A mi oldalunkon is demonstatív volt az ellenállás: a Budapesti Pártbizottság áll, él, működik. A kommunisták kezében is van fegyver, vannak áldozatkész emberek. Az ellenforradalomnak számolnia kellett ezzel. Ha sikerül, meg lehet állítani a romlás folyamatát, újra lehet gyülekeztetni a szocializmus híveit. Egy széles fronton folyó bonyolult háború közben a legfontosabb csomópontok közé tartozott pártház, amely még tartotta magát, ezért, ez ellenkoncentrált az ellenség, és ennek védelmére álltunk ki mi is."
Mivel a Budapesti Pártbizottság volt az egyik legfontosabb csomópont, amely útjábanállt az erőrenyomuló ellenforradalomnak, ezért határozták el már október 28-án, hogy a további térnyeréshez ateljes frontáttöréshez erőteljesebb csapástmérnek a harcoló ellenálló erőkre, és közülök is az egyik legjelentősebbre, a Budapesti Pártbizottságra. Ahogy Kádár elvtárs a pártház elfoglalásával kapcsolatban megemlítette, korábban a Központi Vezetőség székházát akarták elfoglalni. A Rádió eleste után belőttek az épületbe is, miközben a vezetőség ülésezett "Megindult az ostrom ott is, de a katonák visszaverték a támadókat". Az ellenforradalom fegyveres csoportjai ezzel bizonyítani akarták önmaguk és a tömegek előtt, hogy ők az erősebbek, a tényleges hatalom az ő kezükben van. De bizonyítaniuk kellett ezt a velük tárgyaló Nagy Imrének is.
Az ostrom idején Nagy Imre és hívei, mint láttuk, nem siettek a Budapesti Pártbizottság segítségére. Lett volna-e elegendő erő a pártház védelmére? Kétségtelen, hogy 30-án délelőtt a helyzet már nagyon kritikus volt. Ennek ellenére még volt lehetőség a védelemre, s egy más politikai koncepcióból, más alapállásból kiindulva ezt fel is használhatták volna. A kormányban és a pártvezetésben Nagy Ime köré tömörülő politikusok azonban nem tartották fontosnak, hogy a pártház védelmében intézkedjenek. Nagy Imre és hívei - akiknek még volt befolyásuk - megpróbálhatták volna mozgósítani a Budapesti Főkapitányságot, a hadsereget, a karhatalmat, a belügyi egységeket, ennek lett volna eredménye. De ki ellen mozgósítottak volna? Azok ellen,akiket ők maguk minősítettek forradalmároknak? Úgy látták, hogy a Budapesti Pártbizottság útjában áll a "felkelőkkel", a "forradalommal" való megegyezésnek. Ezért könnyen elfogadták azt a híresztelést, hogy a pártbizottságon levők provokálták a felkelőket. Ez megnyugtató magyarázat volt önmaguk becsapására, saját lelkiismeretük megnyugtatására, amikor éppen azoknak a fegyveres csoportoknak a vezetőivel tárgyaltak, amelyek a Budapesti Pártbizottság elfoglalásáért folyó harcban a derékhadat alkották. Ott és akkor, a Köztársaság téren október 30-án lepleződött le Nagy Imre áruló magatartása, éppen a Budapesti Pártbizottság székházának megvédéséhez nyújtott segítség megtagadásával, a védők életének feláldozásával.
Nem elszigetelt, ismeretlen, kisebb nemzetőr csoportok vettek részt a támadásban. Azok támadták meg és foglalták el, akik az ellenforradalom szélsőséges szárnyát képviselték, akik már részesei voltak a hatalomnak, de még nem érezték azt szilárdan a kezükben. Így akarták vitathatatlanná tenni, hogy e megmozdulás "az ő forradalmuk", s elsopörni az útból mindazokat, akik még harcoltak és készek voltak harcolni ellenük.
A Budapesti Pártbizottság ostromát olyan terv alapján készítették elő, amely egyben egy újabb, nagyarányú előretörésnek az alapjait vetette volna meg, előkészítve a "hosszú kések éjszakája", s a Szent Bertalan-éjszakák sorozatát. Olyan csapássorozatot akartak mérni a kommunista párt még megmaradt és még haracoló erőire, hogy ezek elszigetelt és megfélemlített helyzetbe kerüljenek.
A Budapesti Pártbizottság székházának elfoglalása olyan kiemelkedő esemény az ellenforradalom menetében, amelynek tanulmányozásakor nyilvánvalóvá válik, hogy az október 23-án kezdődő események jellegét alapvetően nem a revizionisták, nem a jobboldali népiesek, nem a jobboldali kisgazdák és szociáldemokraták, nem a polgári demokrácia hívei szabták és határozták meg. A történtek feltárása megmutatja, valójában kiknek a kezébe került a hatalom az október 23-án megindult mozgalom során. Vaslogikával, k érlelhetetlenül bebizonyosodik: az események nem 1947-ig csúsztak vissza, de még csak nem is 1945-ig. Nem a koalíciós világ tért vissza akkori, 1945-1947 közötti harcaival, viszonyaival, hanem valami egészen más. Új formában, új módszerekkel, de tartalma, lényege nem új. A hatalom régi birtokosai és egyköri szövetségeseik, a történelmileg sajátos módon összeforrt reakciósabb uralkodó csoportok és a velük együtt masírozó, együtt élő és harcoló társadalmi és politikai elemek tértek viharsebesen vissza, eljutva nem csupán a hatalom széléhez, hanem október 30-án már - épp a revizonista és közvetlen szövetségeseik segítségével - a hatalom szívéhez. S ez nem valamiféle elfont következtetés, közvetlenül bizonyítják ezt a székház elfoglalását követő fővárosi és vidéki események.
 
 
0 komment , kategória:  Köztársaság tér 1956  
Az idő a múlt kint is, bent is
  2011-08-11 09:32:58, csütörtök
 
  "Az idő múlt kint is, bent is. Az ember végül megszokja, hogy távol vannak tőle, megváltoznak, felnőnek mindazok akiket szeret. Az ember végül azt is megszokja, hogy mások élik át azt, amiről ő álmodott. Idővel az ember mindenhez hozzászokik, beletörődik, de nem tudja elfelejteni..." "  
 
0 komment , kategória:  Idézetek  
A FIDESZ HIT gyülekezete
  2011-08-11 08:47:29, csütörtök
 
  A Fidesz Hit Gyülekezetének 21 pontja



1. Amikor Orbán Viktor megszületett, egy vörös csillag hullt alá a felcsúti tanácsházáról.

2. Orbán Viktor 4 másodperc alatt rakja ki a Rubik kockát a szemhéjával, úgy, hogy közben nem is pislog.

3. Orbán Viktort nem a gravitáció tartja a földön, csak szeret néha gyalog járni.

4. Chuck Norris nem fél Orbán Viktortól, de azért a biztonság kedvéért ő is rá szavazott.

5. Orbán Viktornak nincs szüksége szövetségesekre. Ő maga a szövetség!

6. Orbán Viktor csak a magasságához képest alacsony.

7. 5 gyerekéből 3-at maga Orbán Viktor szült.

8. Orbán Viktor a felcsúti pályán egyszer leszúrt egy szögletzászlót, és amikor kihúzták, nagy sugárban tört fel a tej, a méz és a kánaán.

9. Orbán Viktor egyszer mosolyt fakasztott Áder Jánosból.

10. Orbán Viktor képes járni a tejbegrízen.

11. Orbán Viktor soha nem néz kérdőn, csak felkiáltón.

12. Orbán Viktor 2 000 000 magyar szót ismer fejből, de ennél jóval többet használ.

13. Orbán Viktor egyszer szembe találta magát egy vérengző kárpáti hegyi-jetivel, Állítólag két napig folyamatosan küzdöttek, mire Viktornak sikerült betörnie a fenevadat. A jeti később Kövér László néven vált ismertté.

14. Ha valami nem sikerül elsőre 2/3-dal, akkor Te nem vagy Viktor.

15. OV-nek nincs órája, mert Ő mondja meg mennyi az idő!

16. Orbán Viktor nem épít hidat. Orbán Viktor egyesíti a két oldalt!

17. OV nem kap napszúrást. viszont a nap rosszul lesz, ha sokáig nézi.

18. Az emberek csak agyuk 10%-át használják. A maradék 90%-ot Orbán Viktor használja helyettünk!

19. Orbán Viktor nem csupán vallásos. Ő maga a vallás!

20. Orbán Viktor nem tanulni járt iskolába. Felmérte a terepet, hogy hol fognak róla tanítani!

21. Isten magára hagyta a földet. Tudta, hogy Orbán Viktor mellett nem lenne dolga!




 
 
0 komment , kategória:  Általános  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2011.07 2011. Augusztus 2011.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 50 db bejegyzés
e év: 268 db bejegyzés
Összes: 7233 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 210
  • e Hét: 972
  • e Hónap: 12677
  • e Év: 51678
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.