|
2011-08-12 12:48:25, péntek
|
| |
| |
MÜLLER PÉTER - Szeretetkönyv
[részlet]
Azt mondod: ,,Régóta nem látom már a páromban azt a többet, amiről beszélsz. Valaha láttam. Amikor szerelmes voltam bele, láttam. Azóta eltelt tíz év. Jöttek a gyerekek, jöttek a hétköznapok. Rengeteg csalódás, kiábrándulás ért. Szerelmesen könnyű volt fölfelé nézni, mert a szerelem nem tartott sokáig. Nem rombolta szét a hosszú hétköznapok realitása. Nem láttam őt a legvacakabb, legrosszabb állapotaiban. Most már látom. Ráadásul ő sem lát engem a »szívével«, mert a napi gondok szétzúzták az illúzióinkat. Azt mondják, jó párkapcsolat az, ahol a kezdeti szerelem később szeretetté szelídül, amikor már nem lánggal ég, csak parázslik. Nálunk sajnos ez a parázs is kihunyó-félben van. Talán ki is hűlt már... Nem szívesen mondom ki, hogy unjuk egymást, de ez az igazság. Megszoktuk egymást. Mit tegyek?" Nincs rá felelet. Mit lehet tenni, ha kialszik a tűz?
De azért néhány dolgot elmondanék. Fogadd úgy, mint egy vallomást, mert olyasmiről beszélek, amit nekem sikerült megtalálnom. Sok minden nem sikerült az életemben, de ez igen: nem engedtem a ,,szívem szemét" lecsukódni.
Mert, ami veletek történt, nemcsak két ember viszonyára, hanem az egész életünkre igaz. Megszületünk, s gyerekfejjel még azt hisszük, hogy itt valami mese vár, csodavilág - aztán rájövünk, hogy az egész csak pocsék, fárasztó realitás. Ha valaki nem a szív szemével néz, nemcsak a párját, egész életét megunja. Elfárad benne. Elege lesz belőle. Gonddá válik a létezése, reménytelen küzdelemmé. Nincs kedve reggel fölkelni. Még a gyerekei is több gondot jelentenek, mint örömet. A kedvetlenség, az aggodalom, a kiábrándultság... a ,,Minek csinálom az egészet?" - ezek a realitás címszavai. Életünk, amikor már csak ,,reálisan" látunk, szorgalmi feladattá válik. Örömtelenné. Megnőnek benne a leküzdhetetlen bajok, és vészesen megcsappannak a boldog pillanatok. Néha felmerül a menekülés gondolata is. Egy-egy teljesült remény, néha egy futó szerelem szikrája újra fénybe tudja borítani a komor színpadot, csakhogy ez is hamar kialszik, s a tűzijáték után ott maradnak megint a romok.
És az unalom. A közöny. A lét csodátlanná válik. Ilyenkor nincs miért élnem, nem bánnám, ha meghalnék. Mindig akkor vagyok depressziós, amikor nem szeretek. Sokan azt mondják: depresszió nincs, csak igazlátás. Vagyis hogy ez a reális látásmód. Én pedig azt mondom, hogy a depresszió nem más, mint ,,a szív szemének" vaksága - vagyis a szeretet hiánya.
Aki szeret, annak fickándozik a szíve. Annak az élete színes, és süt a napja. Aki nem szeret, olyan tájakon jár, ahol nem süt a nap. Örökös félhomály van, ködszürke sivárság. ,,Reálisan" tudjuk, hogy ,,élünk még tíz-húszezer napot, és utána elkaparnak". ,,Reálisan" azok is teli lesznek gonddal, betegséggel, kudarccal. Előbb-utóbb mindenkit elveszítünk, és a végén mi is meghalunk.
Erre a képre mondjuk, hogy ,,reális". De vajon reális-e egy táj napsütés nélkül? És reális-e egy élet szeretet nélkül? Nem hiszem.
Tudom, hogy manapság ez az uralkodó koreszme. Az irodalom jószerivel nem más, mint nyögés, fájdalom, panaszkönyv, látlelet, vagy ironikus viccelés arról, hogy NINCS ÉRTELME AZ EGÉSZNEK.
Már a gyerekektől ellopjuk az igazi meséket, és beledöngöljük őket a ,,realitásba". Az élet minden területét uraló ,,kulturális" hadigépezet reggeltől estig szuggerálja, hogy egyszer élünk, hogy minden távlat - Isten, szellem, boldogság, szeretet - káprázat és önáltatás, hogy az emberi tudat hamar kihűlő, szerencsétlen meteor-jelenség ebben a könyörtelen mindenségben. Minden értelmetlen. Nincsenek távlatok. Az, hogy szeretsz vagy nem szeretsz, agysejtjeid működésétől függ - ha hűtlen leszek hozzád, ne velem, az agysejtjeimmel beszélj. Vagy hívd föl a központi idegrendszeremet, ott dől el minden. A valóság nem az, amit élsz, hanem amit a mikroszkóp mutat. Jókedv? - Adrenalin! Szex? - Viagra. Nem jössz ki velem? Beszélj a hormonjaimmal. Vagy beszélj az őseimmel, mert hibás géneket örökítettek rám.
Így tanítja a modern világ ,,vallása", ebben hiszünk. Csakhogy ez ellen lázadni kell, barátom! Ne hagyjuk - ha csak egyszer fölszikrázott bennünk - a szerelem igazságát kialudni!
A szeretet tüzéből, ha igazi - hadd mondjam ki végre -, sohasem lesz parázs! Ne hidd el, hogy a szeretet nem más, mint takarékra állított Szerelem. Hogy az idő kimerítette, s most már nem lángolva ég, csak halványan parázslik. Ezt ne hidd el! Soha! Minden vallás a szeretetet hirdeti, de ,,Örök Parazsat" nem találsz egyetlen templomban sem, csakis Örök Lángot!
Ez a szimbóluma. Ez így van nemcsak az isteni, de az emberi szeretetnél is - ha valódi.
Lángol. Öregen is lángol. Mindig.
Különben nem szeretet....
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: IDÉZETEK,Mondák |
|
|
|
|
|
Offline
