|
2011-08-05 11:53:36, péntek
|
| |
| |
Köztársaság tér 1956
Hollós Ervin-Lajtai Vera
Kossuth Könyvkiadó 1980
Várkonyi és Göbölyös éppen kilépett Mező szobájából, amikor a tér minden oldalán eldördültek a fegyverek. Várkonyi elrendelte a riadót. Az utcai ablakokat azonnal elfoglalták a védők. Ő maga végigszaladt az emeleten, ellenőrizte a tüzelőállásokat, s hogy mindenki a helyén van-e.
Puskák, géppisztolyok, golyószórók, géppuskák ontották megszakítás nélkül a tüzet a székházra. Az ablakok már az első percekben nagy csörömpöléssel betörtek. A szobákba csapódó golyók eleinte a mennyezetet érték, annak jeléül, hogy még csak a térről, a fák mögül, rögtönzött lövészteknőkből tüzelnek. Alig fél óra múlva azonban a golyók már ablakokkal szemközti falakat taálták, sőt mélyebben csapódtak be, mint az ablakpárkány szintje, most már nemcsak a Kenyérmező utcából és a Köztárssaság térről lőttek, hanem a messzebb fekvő házakból és a házak tetejéről is lőtték az épületet.
Mező Imre járta a szobákat. Ha kellett, kúszott egeyik ablaktól a másikig, és higgadtan magyarázta a pártmunkásoknak és a karhatalmistáknak: nem hagyjuk magunkat, nem szabad az épülethez közel engedni a fegyvereseket. Nem sok időről van szó, egy-két órán belül segítség érkezik, a kormány nem fogja tűrni, hogy a Budapesti Pártbizottságot az ellenforradalmárok elfoglalják. "Még akkor is nyugodtnak láttam őt, amikor már reménytelen volt a helyzet. De ő példásan, higgadtan irányított. Arra is volt ideje, hogy minket bátorítson."
Miután az ostrsom megindult, a nők többségét a DISZ-székház kazánházába irányították. Később a sebesültek egy részét is ide szállították, s az ostrom végére a védők egy része szintén ide szorult vissza.
A székház vezérkara Mező Imrének a második emeleten levő szobájában tartózkodott, illetve a délelőtt folyamán különböző időkben ott találkoztak. A támadás megindulása utánitt volt Mező Imre, Nemes Dezső, Nagy Mária, Csikesz Józsefné, Asztalos János, Papp József és Várkonyi György. Az épületet védő katonatisztek, karhatalmisták és pártmunkások összekovácsoltan, fegyelmezetten vettek részt a küzdelemben.
Az első emelet egyik, részben a térre, részben a Kenyérmező utcára néző sarokszobájában volt Göbölyös és még egy karhatalmista tüzelőállása. Kezdetben Göbölyös még a társa nevét sem ismerte, csupán annyit tudott róla, hogy tatabányai munkásfiú.
A helyiségbe mintegy negyedórával a támadás kezdete után kézigránátot dobtak. Göbölyös megsebesült: bekötözték, majd fölment a harmadik emeletre, az egyik sarokszobába azon a fronton, amelyet nemcsak a szemben levő házból tartottak igen erős tűz alatt, hanem a térről és a Légszesz utcából is. Itt csatlakozott hozzá Kókai László, akit azonban rövid idő múlva egy, a Kenyérmező utca irányából érkezett lövés a fején megsebesített. Göbölyös odaugrott hozzá, ekkor őt is - most már másodsor - lövés érte a bal lapockáján. Mégis sikerült Kókait bevinnie a mosdóhelyiségbe, hogy elsősegélyben részesítsésk, majd visszatért a helyére. Jó húsz perc múlva Asztalos János ezredes azzal jött be a szobába, hogy a Kenyérmező utca szemközti házának egyik emeleti ablakából kézigránátokat dobálnak a pártházra, próbálják meg innen megsemmisíteni a támadót. Asztalosnál pisztoly volt, Göbölyösnél géppisztoly. Az akció sikerült.
Farkas Imre karhatalmista a támadás pillanatában az első emeletnek abban a szobájában harcolt, ahol egy ideig Könczöl Sándor tartózkodott. Az ő feladata is az volt, hogy a tér irányából jövő támadást elhárítsa. Innen védte a házat másfél-két órán át, majd a Kenyérmeő utcai oldalon harcolt tovább. Holicza Istán, Kálmán István és Lengyel Zoltán ablakokból géppisztollyal próbálta feltartóztatni a támadókat.
Vas Sándor más karhatalmistákkal együtt a telefonköpontot védte az utolsó pillanatig
Vörös Sándor az első emelet Luther utca felé eső részén, a színházzal szemben foglalt tüzelőállást. Vele volt egy ideig Tompa Károly hadnagy, a védők egyik parancsnoka.
Ifjú Kucsera Zoltán karhatalmista a támadás első órájában az első emelet egyik térre nyíló irodájából harcolt K. Farkassal együtt. Mivel mesterlövész volt, azt a feladatot kapta, hogy a támadók lőszerutánpótlását akadályozza. Kucsera a kijelölt sávban ezt célzott lövésekkel, biztos találatokkal végre is hajtotta. Tizenegy óráig itt küzdött, majd mikor a helyiséget teljesen belőtték, egy másik szobából, szintén célzott lövésekkel védte a székházat.
Várkonyi később K. Farkast átvezényelte a Kenyérmező utcai oldalra, itt ugyanis igen erős volt a tűz, s ez bizonyult a gyengébb pontnak. K. Fakas, hogy eredményesebben oldja meg a feladatát, felváltva hol az egyik, hol a másik szobából tüzelt.
Még egy óra sem teslt el az ostrom megindulása óta, és az első emeleti helyiségek már füstben és porban úsztak. A védők egyre hátrányosabb helyzetbe kerültek, mind több irányból és szögből lőtték őket. Egyre több lett a sebesült. Különösen nehéz helyzetbe kerültek azok, akik a homlokzati részen tartózkodtak.
Az első emeleten harcoló Lengyel Zoltán őrvezető és Holicza István tizedes csak kúszva tudta megközelíteni az ablakot, mert a golyók felülről csapódtak be a szobába. Az ellenforradalmárok a még reggel foglyul ejtett karhatalmisták közül az egyik súlyosabb sebesültet a székházfőbejáratával szemben felállított golyószórójuk mellé fektették, s az ő testével fedezve magukat, teljes erővel lőtték a pártházat. Ezt az első emeletről jól látták a védők. Kálmán a géppisztolyát puskára cserélte és gondos célzással lelőtte a golyószóró kezelőjét. Ezután egy vöröskeresztes karszalagos fésrfi állt a golyószóró mellé. Őt is sikerült harcképtelenné tenni. Retorzióképpen az ellenforradalmárok közvetlen közelről lelőtték a túszukat.
Lengyel háromnegyed tizenegykor a szoba hátsó sarkában l evő lőszerért indult, amikor egy becsapódó golyó eltalálta, s könnyebben megsebesült. Holicza bekötözte. Lengyel eddig puskából lőtt, most Holicza át akarta adni neki a géppisztolyát, mert azal könnyebben lehet lőni. Lengyel nem fogadta el, mondván,nem olyan súlyos a sebe, és különben is, a puskáját már megszokta.
Később Holicza és Lengyel néhány sebesült társukat - karhatalmistákat és pártmunkásokat - segítettek levinni a pincébe, majd visszatértek az első emeletre, és egy ablakmélyedésbe húzódva tüzeltek a golyószóró-lövedékek. Tizenegy órakor egy ágyú is megkezdte a tüzelést, aminek következtében a mellettük levő közfal súlyosan megrongálódott, s egy része rájuk zúdult. Szemüket, szájukat elöntötte a por és a mész. Egymásra néztek, elnevették magukat - Jó lenne élve maradni és megúszni - mondta Lengyel Zoltán Holiczának.
Az első emelet 104-es szobájának ablakából Várkonyi és Szilágyi tüzelt. Harc közben az egyik karhatalmista behúzódott a szoba mögötti előadóterem ajtajához. Mi tagadás, kissé megriadt a heves tüzeléstől. Várkonyi hadnagy észrevette, és a nevén szólítva megkérdezte: - Maga párttag? - Igen, Várkonyi elvtárs - volt a válasz. - Hát akkor hol a helye? - A kiskatona elpirult, fogta a géppisztolyát és visszaállt az ablakhoz.
Várkonyi többször elhagyta a szobát, hogy másutt is ellenőrizze, irányítsa a védelmet. Egy alkalommal, amikor ismét éppen a szobájában volt, valaki megszólalt a háta mögött: - Gyerekek, nem kell? - Várkonyi és Szilágyi hátrafordult. Akaratlanul is nevetni kezdtek. Schulz, a bosrbély jelent meg az ajtóban négykézláb, tele tölténytárakat csúsztatva a padlón. Szilágyi ekkor látta őt utoljrára élve, Schulz László néhány órával később már halott volt.
A második emeleten az oldalszárny egyik irodájából Tóth Lajos, a mellette levőből a többi katonatiszt harcolt. Tóth ezredes és törzse szobáit elég hamar belőtték. Amikor már tarthatatlanná vált a helyzetük, átmentek a jobban védett belső helyiségekbe. Kétórai harc után azonban ezek is tűz alá kerültek. Prieszol Olga részt vett egy, az épületbe betört ellenforradalmár lefegyverzésében, majd a székház elestéig pisztollyal sakkban tartotta.
Nagy Károlyné a Kenyérmező utcai frontot védő karhamatalmistáknak segített. A padlón fekve töltötte géppisztolytáraikat, és amikor már fogytán volt minden muníció, a folyosókon és a többi szobában szétszóródott lőszert gyűjtögette össze számukra. Csak akkor ment le a pincébe, amikor a belövések következtében az épületnek e a része védhetetlenné vált.
Takács Kálmán a Rákóczi úti bésrház tetejéről támadók visszaszorítására összpontosította figyelmét, erejét. Célzott lövései arra irányultak, hogy az ellenforradalmárok ne tudjanak arról a oldalról áttörni a székház tetejére. Takács Kálmán a "Szabad Nép" munkatársa volt, 30-án reggel ős is abban a reményben ment a Budapesti Pártbizottságra, hogy ott tehet még valamit.
Mit éltek át a pártház védői? Bizonyára voltak olyanok, akik nem tudták, mit vállaltak, amikor bent maradtak a székházban. A különböző korú, eltérő tapasztalatokkal rendelkező emberek másként élték át életüknek talán e legnehezebb óráig. Az egyre fokozódó tűz közepette egyesek feszült idegállapotba kerültek, mások úgy érezték, mintha megállt volna az idő. Voltak,a kik tudatosan, fegyelmezetten nyugodtak maradtak. Ezek között volt Szilágyi György is. Néhánysor átélt már veszélyes helyzeteket, de nyugodt tudott maradni, csak utána érezte a feszültséget. Most ideje sem volt sorsára gondolni.
A védők köött az előző napok és éjszakák bizonytalansága, nyomott hangulata a támadás pillanatában megszűnt. Figyelmüket a harcra összpontosították. Eltökélt szándékuk volt, hogy megvédik a pártbizottság épületét. Az elsó órában valóban keményen és szilárdan ellenálltak a túlerőnek. A támadók nem tudtak közel férkőzni az épülethez. A Rákóczi út felőli házak tetejéről fél tizenkettőkor egy csoport megpróbált átjutni a pártház tetejére, ám a védők tíz-tizenöt perces tűzharcban visszaszorították.
Az idő azonban egyre hosszabbnak tűnt. A támadók folyamatosan újabb és újabb erősítést kaptak, a védőknek megígért segítség viszont egyre késett. Tizenkét órakor a támadóknak sikerült a Kenyérmező utcai oldalon, a négy földszinti ablakon át gyújtópalackokat behajigálni. A szobák kigyulladtak. A védőknek nem volt tűzoltó felszerelésük, az égő szobákat a Kenyérmező utca és a tér sarkán levő szlovák diákotthon ablakaiból különben is igen erős géppisztoly- és golyószórótűz alatt tartották. Azok, akiket erre kijelöltek, mégis mindent elkövettek, hogy eloltsák a lángokat.
Várkonyi még tizenegy óra előtt felhívta a Szamuely-laktanyában levő karhatalmi parancsnokságot. De csak az ügyeletes tisztet találta ott. Jelentette a támadók hozzávetőleges létszámát, s röviden beszámolt a helyzetükről. Közölte, hogy eddig sikerült ugyan tartani a házat, de a helyzet egyre veszélyesebb, az épületet a környező utcákból és házakból mind többen közelítik meg. Kérte, küldjenek segítséget, hogy megtisztítsák a Rákóczi úti házakat, főként pedig a színházat. Az ügyeletes tiszt nem tudott semmi biztatót ígérsni. Elmondta, hogy a karhatalom minden egysége harcban áll, ezért csak azt tudja mondani, verjenek vissza minden támadást. Vita támadt köztük. Várkonyi i smételten bizonygatta, hogy a nagy túlerővel szemben nem tudják sokáig tartani a pártházat. Ezután Várkonyi mindenről beszámolt Mezőnek.
Nem tudott segítséget szerezsnsi Mező Imre, Nemes Dezső, Asztalos János, Csikesz Józsefné és mások sem.
Bár tizenegy óra után már a Rákóczi út és a Luther utca felől is igen forróvá vált a helyzet, a legveszélyesebb pont továbbra is a Kenyérmező utcára nyíló front maradt. A diákszálló padlásáról és legfelső emeletéről tűz alatt tartották a pártház szobáit. Mező javaslatára Várkonyi ideküldte erősítésül Göbölyös László, Vörös Sándor és Könczöl Sándor őrvezetőket, akik géppisztolyaikkal viszonozták a diákszálló felől záporozó lövéseket.
A lőszer azonban egyre fogyott. Fél tizenkettőkor a védők azt a parancsot kapták, hogy csak célzott lövéseket adjanak le mivel hosszabb harcra lehet számítani. Urbán Károly például csak akkor lőtt, amikor biztos volt abban, hogy lövése talál.
Könczöléknek akkortájt ki is fogyott a lőszerük. Könczöl elindult, hogy szerezzen. A lépcsőházban találkozott Várkonyival, ő a derékszíjából kivett két teli géppisztolytárat, és azzal adta át, hogy nagyon takarékoskodjanak vele. Arra a kérdésre, hogy mikor kapnak segítséget, van-e egyáltalán remény rá, Várkonyi azt felelte, hogy nemsokára talán segítség érkezik. Könczöl a szobába visszatérve megismételte a parancsot, hogy takarékoskodni kell minden golyóval.
A térre néző szobákban mind súlyosabbá vált a helyzet. Az itt védekezők sorozatosan kapták az össztüzeket. Az épület homlokzata már erőteljesen megrongálódott, egyes helyiségekben a mennyezet vakolata teljesen lehullott.
Tizenkét óra körül egy felderítő repülőgép jelent meg a tér felett. A védők felvillanyozódtak, most már nyilván rövidesen megérkezik a segítség! A gép azonban néhány kört írt le, m ajd eltűnt. És az idő egyre stelt. Felhívták a Honvédelmi Minisztériumot, de a következő választ kapták: "A repülőgép azzal ment vissza, hogy a Köztársaság téren nincs nagy tömeg, nem nagy erők támadják a székházat, ezért nem érdemes egységeket küldeni a segítségére". Mező Imre és Nemes Dezső türelmetlenül és határozottan visszautasította ezt. Magának Mező Imrének a Honvédelmi Minisztésrium egyik akkori vezetője azt mondta, hogy "küldenek segítséget abban az esetben, ha Mező vállalja a felelősséget, hogy a támadók közé lőhetnek". Mező Tóth Lajos ezredesnek adta át a kagylót, aki igyekezett meggyőzni a HM részéről beszélő tisztet e felfogás abszurditásáról: a g Budapesti Pártbizottság adjon utasítást, hogy lőhetnek-e a katonák vagy sem?! Majd ismét Mező Imre vette át a telefont. Közölte, hogy a pártház harcol, védekezik, de ne hárítsák át mások a felelősséget is a pártbizottságra. A tiszt megígérte, hogy mindezt közli a feljebbvalóival és majd visszahívja a pártbizottságot, de "az a tiszt, aki megígérte, hogy visszatelefonál a válasz ügyében, nem jelentkezett többé". A titkári szobában Nemes Dezső kezelte a telefont. Sikerült beszélnie a Honvédelmi Minisztériummal, segítséget ígértek.
Mező ezután a minisztérium hadműveleti csoportfőnökségét tárcsázta. Egy alezredes vette fel a kagylót. Mező ismét azonnali intézkedést rügetett, próbálta megértetni, hogy a Budapesti Pártbizottság székházának elfoglalása politikailag rendkívül súlyos következményekkel járna, s hogy nemcsak a férfiaknak, hanem az ott levő asszonyoknak és gyermekeknek az élete is veszélyben van, hiszen a támadók ereje makaccsága, heves tüzelése mind azt bizonytja, hogy mindenképpen, mindenáron le akarnak számolni mindaokkal, akik az épületben vannak. Az alezredes közölte, hogy a csoportfőnökségen csak néhány tiszt található,mert az egész vezérkar a miniszterelnökségre ment.
Asztalos Mezővel együtt ismét végigjárta a szobákat, mint a délelőtt folyamán már jó néhányszor. Néhányan figyelmeztették Mezőt, hogy óvatosabban közlekedjék, mert az utcai szobák már teljesen be vannak lőve. Mező és Asztalos azt tanácsolta a védőknek, ha a támadók közel jönnek, kézigránátokkal verjék vissza őket.
Mező segített, tanácsot adotst, ha kellett tréfálkozott, ha kellett, keményen utasított. Tizenkét óra már elmúlt, amikor néhányan azt javasolták Mezőnek, hogy szüntessék be a harcot, mert nagyon egyenlőtlen és éppen ezért kilátástalan a helyzet. Mező látta, hogy idegileg is, fizikailag is nagyon megviseltek már az emberek. "Nem olyan nehéz ez, fiúk - mondta nekik, majd hirtelen rászólt egyikükre: - Te, hogyan tartod a puskát, amikor lősz? - Így - felete gépiesen és csodálkozva a kérdezett és a vállához szorította a fegyverét. - Miért nem fekszel le a padlóra? Akkor nem kell tartanod." A kissé tréfás, de határozott, nyugodt szavaknak megvolt a hatásuk. A kis csoport visszament a helyére és folytatta a harcot.
Ezután jelentették Mezőnek, hogy a Kenyérmező utcai oldalon levő nyilvántartás helyisége a bedobált benzinespalackoktól és kézigránátoktól kigyulladt. Erősítést küldtek és a tüzet a pártmunkások és katonák eloltották.
Egy óra előtt Mező ismételten hívta telefonon Nagy Imre miniszterelnököt. Balogh Józsefné, a titkárnője azonban nem tudta kapcsolni, mert tárgyalt. A bíróság előtt 1958-ban Nagy Imre ezel kapcsolatban a következőket jelentette ki: "Arról, hogy október 30-án a Köztársaság térsi pártházat megtámadták, sajnos, nem tudok." Baloghné azonban elmondta: "Az egyik napon a pársttól információt jelentést küldtek át (a Parlamentbe. - A szerk.)A jelentésben szörnyűségeket közöltek a kegyetlenkedésekről. Az információt bevitstem Nagy Imrének és kértem, hogy olvassa el. Kétszeri kérésemre belenézett az anyagba és félretolta azzal, hogy e"ezek túloznak". Azt mondta, hogy ezzel hagyjam őt, ezeket ne is adjam a szekrénybe... A köztársaság téri pártház megtámadása idején személyesen mondtam Nagy Imrének, hogy lövik a pártházat. Ekkor is azt mondta, hogy ne csináljak pánikot..."
A pártház védői nem estek pánikba, pedig már jó két órája tankágyúval is lőtték őket. Ennek a tanknak a történetét Urbán a következőképpen mondja el. A támadáshoz "nehézfegyverekre volt szükség és az ezredes (Maléter Pál - A szerző megjegyzése) úgy határozott, hogy az egyetlen elérhető páncélost rendelkezésre bocsátják. Ennek a kis erőnek a parancsnoka közli: "Ezen a napon nem votunk szolgálatban. Ebédidőben azonban riasztottak bennünket és parancsot kaptunk, hogy azonnal menjünk a Köztársaság térre minden mozdítható fegyverünnek. Öt páncélosunk közül négy javítás alatt állt, így a fennmaradó egyetlen T-34-est indítottuk el." A parancsnok továbbá elmondotta, hogy a szabadságharcosok már súlyos harcban álltak, amikor ő a T-34-essel megérkezett. S így folytatta: "Az volt a feladatom, hogy tüzérségi támogatást adjak a felkelőknek... Aligvoltunk ott tizenöt percig, amikor a Keleti pályaudvar irányából több magyar címert viselő páncélos érkezett."
Ez azonban nem felel meg a valóságnak. A védők visszaemlékezései, sőt néhány támadó tanúvallomása is egybehangzóan arról szól, hogy az első harckocsi, amelyik a pártházat lőtte, már tizenegy óra előtt ott volt a téren és rövidesen el is kezdte a tüzelést. A többi viszont csak jóval később, egy óra előtt néhány perccel érkezett.
Az időpontok összekeverése, összezavarása szintén azt szolgálja, hogy a támadás szervezett előkészítését leplezzék. Az első páncélos, amelynek állítólagos parancsnokát Urbán idézi, nem a támadás alatt, hanem már jóval a kezdete előtt riasztották, mégpedig Maléter parancsára. A harckocsi a Kilián-laktanyából indult ki, és a támadás kezdete után nem sokkal a helyszínen volt.
A Kun utcai tűzoltó-laktanyában is már tizenegy óra előtt fölfigyeltek arra, hogy a könnyűfegyverek zajába nagyobb dörrenések keverednek. Néhány kíváncsi tűzoltó közelebb ment a harc színteréhez és a színház közelében látta is a tankot, amint időnként előrejön, félrefordított csővel tüzel a székházra és lövés utánvisszahúzódik. A tűzoltók megsfigyelték, hogy a lövedékek az első és második emeleti ablakokba, valamint az ablakok közötti falrészekbe csapódnak be. Néhány tűzoltó szerint ez a harckocsi összesen húsz-huszonöt lövést adhatott le. A tank lőtte a harmadik emeletet, sőt a tetőszerkezetet is, de főként a Kenyérmező utcai szárnyat ostromolta.
Az ágyulövedékektől az épületben egyre több helyen lángolt fel a tűz. Mező Imre előszobája is kigyulladt, de ezt a tüzet elég gyorsan sikerült eloltani. Belőtték azt a szobát is, amelyben Nemes Dezső és Szántó Miklős, s időnként Kelemen Lajos tartózkodott. Ez a helyiség is kigyulladt, ezért el kellett hagyniuk.
Az ágyudörgésre végre a főkapitányságon is felfigyeltek. Odatelefonáltak a pártbizottságra és Mezőt keresék, ő nem volt a szobában, így Méhes Lajos beszélt velük. A telefonáló az iránt érdeklődött, hogy "mi az a nagy lövöldözés a Köztársaság téren?" Méhes elmondta, hogy nagy erők ostromoják a pártházat, egy ideig még tudják tartani magukat, de feltétlenül erősítésre van szükségük.
Segítésre kész "partizánok azonnal fegyverbe álltak, s indulni akartak megvédeni a Budapesti Pártbizottságot. A Honvédelmi Minisztériumban azonban kijelentették: "A partizánok nemmehetnek a Köztársaság térre, mert Budáról a 18-as páncélos őrszázad önként kérte, hogy vessék be őket a Köztársaság téren tomboló ellenforradalmárok ellen." Később kiderült, hogy az őrszázadnak ugyanakor azt mondták: azért nem mehetnek harcolni a Köztárssaság térre, mert a partizánok már elindulta kmegtisztítani a terepet és félő, hogy velük bocsátkoznak majd tűzharcba. Nyilvánvaló, hogy árulás történt.
Méhes Lajosnak Kerti Henrik, a X. kerületi pártitkár megígérte, hogy megpróbál segítséget küldeni. Méhes azt javasolta, hogy szereszzenek páncélkocsikat, s a X. kerületi elvtársak ezek fedezete mögött közelítsék meg a pártbizottságot. Kerti elvtárs küldött is fegyveres munkásokat, kommunistákat, de mire oda tudtak érni, a harc már eldőlt.
30-án délelőtt Mező Imre kérésére a vezérkar főnöke, valamint a hadműveleti csoportfőnökség utasítást kapott a pártközponttól, "hogy biztosítson megfelelő erőt Mező elvtársnak". A parancs szerint a Zrínyi Akadémiáról száz tisztet és harckocsikat kelett küldeniük a székház fölmentésére. " A hadműveleti csoportfőnökség arra a kifogásra hivatkozott, hogy nem tudnak nagyobb erőket küldeni, mert az alakulatok szét vannak szórva. Elképzelhető-e, hogy az ekkor udapesten levő mintegy kilencezer katonából csak negyven-ötven főt - a Zrínyi Akadémia csak ennyit küldött -, és hat harckocsit lehetett kirendelni a Budapesti Pártbizottság felmentésére?
A Zrínyi Miklós Katonai Akadémiáról kiküldött tiszti csoport a tömegenkeresztül nem tudott eljutni a pártházhoz..."
Odajutott azonban hat harckocsi, amelyek közül négy, az ellenforradalmárok tankjához hasonlóan, szintén a pártházra irányította csövét. E harckocsik története a következő.
Mező Imre és Biszu Béla, aki ebben az időben a XIII. kerületi pártbizottság titkára volt, ezen a forró és ksritikus délelőttön több ízben beszélt telefonon. Mező imre kérte Biszku Bélát, hogy próbáljon valamilyen módon támogatást nyújtani a székháznak. Annak ellenére, hogy 30-án délelőtt már a XIII. kerületi pártbizottság is nehéz helyzetben volt, Biszku elvtárs mindenképpen segíteni akart a budapestieknek, mert Mező elvtárs tájékoztatása alapján is világos volt számára, hogy végzetes helyzet következhet be. Ezért, hogy a közelgő tragédiát segítsen elhárítani, tanácskozott a pártbizottság munkatársaival és az ott tartózkodó elvtársakkal, s úgy határoztak, hogy Virágh Ede ezredest megbízzák, próbáljon megbízható katonai egységet szervezni és a székház segítségére küldeni. Virágh Ede ebben az időben a kerület katonai parancsnoka volt. Ennek alapján ígérte meg Biszku elvtárs, hogy megpróbál harckocsikat küldeni a Köztársaság térre. Ez friss erőt öntött a védőkba. S alóban "....hallottuk a dübörgést. Elhatároztuk, hogy továbbadjuk a házban mindenkinek: itt vannak a segítségünkre küldött tankok!" A tankok megérkezésének híre gyorsan elterjedt a házban. Már hallatszottak is az első lövések, az ágyúcsövek a színház irányába mutattak, a védők fellélegeztek. Örömük azonban nem sokáig tartott. A harckocsik a pártházzal szemben foglaltak el tüzelőállást, és hány percig tartó csend után erős ágyútűz alá vették. Piros-fehér-zöld karikába festett vörös csillaggal az oldalukon! A védők csak találgatták, mi történhetett? De amikor egymásután robbantak a lövedékek a székház falán, nyilvánvalóvá vált, hogy a páncélosok átálltak az ellenforradalmárok oldalára. A övések és becsapódások egyre sűrűsödtek. Már a pincében levő nők és gyerekek is hallották az ágyúgolyók becsapódását.
Szilágyi György az első emelet 104-es szobájából jól látta, mi történt: "Egyszer csak tankok jöttek be a térre. Fellélegeztünk. Láttam, amint a fák, a bokrok mögül fegyveres ellenforradalmárok futkosnak, szinte pánikszerűen. Különösen az egyik tank fosrgolódott erőteljesen, kergette őket." A támadók pánikja, menekülése azonban elég rövid ideig tartott. A következő pillanatban az egyik harckocsi a székházra irányította csövét. "Láng, füst csapott ki belőle, és fölöttünk, a második emeleten becsapódás."
A téren az ostromlók megkönnyebbültek. John Sadovy, a "Life" tudósítója, így látta a tankok megjelenését: "Emberek jöttek sietve, rhanva. Megjelent egy tank, aztán még egy, összesen öt tank egy sorban... Két tank jobbra fordult... Három folytatta útját. Halálos csönd támadt. Rettenetes feszültség. Négy vagy öt perc telt el így. Amikor a három tank végigment a téren, egy csomó ember rohanni kezdett... Egy mentőszolgálatos meghúzta a kabátom ujját és rám szólt: - Ne rohanj most! Már késő! - Egy autó mögé húzott.
Az egyik tank páncéltornya nagyon lassú forgással teljes körívben megfordult. Egyenesen beleláttam az ágyúcsőbe.
Ezek a felkelők tankjai voltak. Az egyik lőtte az épületet."
A párstházat már több mint két órája ágyúzó T-34-es parancsnoka hasonlóan emlékezik vissza. Az új páncélosok megjelenése először azt a gondolatot váltotta ki belőle, hogy a "legbiztonságosabb, ha a legrosszabbra felkészülünk. A hadsereg tankpáncélosai éppoly gyanúsak voltak a számomra, mint én az ő számukra". A téren megjelenő első páncélos feléje is tüzelt, s ő, elhelyezkedésénél fogva, nem tudott visszalőni. Rövidesen azonban azt tapasztalta, hogy az új páncélosok is a pártházat lövik, tehát csatlakoztak hozzájuk."
Hogyan történhetett, hogy a székház felmentésére küldött harckocsik a Köztársaság téren szembekerültek a pártházzal?
Ezek a tankok az esztergomi 33-as páncélosezredhez tartoztak, s a XIII. kerület Róbert Károly körúti Mátyás-laktanyában tartózkodtak. Virágh Ede ezredes Biszku Béla kérésére a laktanya udvarán tartózkodó harckocsik közül hatot kijelölt, és utasított egy őrnagyot, hívja össze a tankok parancsnokait és legénységést.
Virágh Ede nem vaktában, nem véletlenre bízva válogatta ki a harckocsizókat. Jól tudta, mi forog kockán, ezért e fontos feladatra olyanokat választott, akik az előző napokban a város legkülönbözőbb pontjain szilárdan helyetálltak, harcoltak az ellenforradalmárok ellen. Ez alkalommal elmondotta nekik, hogy a Budapesti Pártbizottságot ellenforradalmárok támadták meg, túlerőben vannak, és ha a védők nem kapnak segítséget, a pártházat elfoglalják, a bent levőket legyilkolják. Virágh meghatározta a hackocsizók feladatát: fel kelll menteniük a pártházat, szét kell szórniuk a támadókat, s amennyiben lőnének rájuk, a tüzet viszonozni. Mindent el kell követniük, hogy a harckocsik ne kerüljenek az ellenforradalmárok kezébe.
A kijelölt parancsnok az eligazításnál szóvá tette, hogy ő nem budapesti, nem ismeri a Köztársaság teret, nem tudja, melyik a pártbizottság épülete, s nem ismeri a beosztottjait sem. Virágh ezredes nem akart a parancsnokkal a beosztottai előtt vitatkozni, elmagyarázta neki, hol van és hogyan néz ki az épület, sőt egy rajzot is készített számára a tér megközelítési útvonaláról, a térről és a pártbizottság épületéről. Még egyszer röviden felhívta a figyelmet a feladat jelentőségére, arra, hogy az egyik legfontosabb, az egész ország szempontjából nagy jelentőségű pártszervezet védelmről van szó. Az eligazítás után néhány harckocsizó felemlítette, hogy a tankok közöztt nincs rádióösszeköttetés. Virágh azonban úgy vélte, hogy ezt át lehet hidalni. A helyismeret és a rádió-összeköttetés hiányának az indulás előtti hosszas hangsúlyozása arról tanúskodik, hogy a Mátyás-laktanyában tartózkodó egységek között már rossz volt a hangulat, nagy volt a zűrzavar. Poligikailag nem látták világosan a helyzetet, nagy részük azt vallotta, hogy a "tömeggel szemben nem szabad fellépniük". Virágh mégis helyesen járt el, azt tette, amit ebben a helyzetben tenni lehetett.
Mielőtt az egység elindult, Virágh ezredest telefonon tájékoztatták, hogy egy harckocsi és egy löveg az ostromlókat támogatva a színház mellől erősen lövi a pártházat. Megparancsolta tehát az egységnek, hogy mindkettőt semmisítsék meg.
A harckcsik végül is elindultak, a legelsőben az egység paancsnoka ült. A Fiumei útról nyíló Légszesz utcán át egymás mögött haladtak a tér felé. A Légszesz utcában igen sok ember tartózkdott, fegyveresek, fegyvertelenek, s megpróbálták elállni az útjukat. A parancsnok lezáratta tankját és riasztólövést adott le a levegőbe repeszgránáttal, erre a tömeg szétfutott. A hat péncélos lassan folytatta útját. A parancsnoki harkocsiból már látták a színház melletti harckocsit, amint időnként egy-egy lövést ad le, de azt még nem, hogy merre. A parancsnoki harckocsi továbbhaladt, s a hat kocsi közül először négy, majd a másik kettő is begördült a térre. A parancsnoki harckocsi újabb lövést adott le. Az ostromlók megiadtak, sokan a környező házakba és a színházba menekültek. A színház előtt valamennyi tankágyúval és géppuskával riasztólövéseket adtak le a levegőbe. Rövidre rá a parancsnoki harckocsi periszkópos megfigyelője jelentette parancsnokának, hogy az egység egyik tankja tüzet nyitott az épületre. A parancsnok a periszkpon keresztül ellenőrizte a jelentést, s a következőt látta: nemcsak egy, hanem több harckocsija is tőle lemaradva megfordult és az ágyúcsövével egy magas, sárga épület irányába fordult. A parancsnok megpróbálta a harckocsikat elvonni a térről. Megindult kifelé, de csak egyetlen kocsi követte. Útközben újabb riasztólövéseket adtak le, hogy az útjukba áll fegyvereseket szétszórják, majd a Fiumei úton és a Szántó Kovács János utcán át visszatértek a térre. A pártházzal szemben felállt négy tank mögött kört írtak le, azzal a szándékkal, hogy magukkal vonják őket. Ezek azonban ott maradtak.
A parancsnok tankja és az, amelyik követte, a Zrínyi Akadémiára ment. Az akadémia parancsnokához fordultak segítségésrt azzal, hogy a Köztársaság téren a fegyveres ellenforradalmárok az ott maradt harckocsikat veszélyeztetik. Együtt megnézték Virágh ezredes vázlatait, s azokból minden kétséget kizáróan kiderült, a négy harckocsi a pártbizottság épületét lövi. A két tank visszaindult a térre. A Baross téren, a Keleti pályaudvar előtt találkoztak egységük egyik harckocsijával. Ennek parancsnoka közölte az őrnaggyal, hogy a téren maradt tankok a pártházat lövik. Most már hárman mentek vissza a térre. Ott megkerülték a pártházat támadó harckocsikat, s mögöttük mintegy százötven méterre felálltak. A tankokból kiszállva látták, hogy a harckocsik legénysége békésen beszélget a fegyveres ellenforradalmárokkal, a pártház tetején pedig egy középen megcsonkított nemzeti színű zászló leng. Kétségtelenné vált, hogy az épületet az ellenforradalmárok elfoglalták.
Mint utóbb kiderült, a téren maradt harckocsik egyikében vita támadt. Ennek a parancsnoka nem lövetett a pártházra, de miközben vitatkoztak, mit tegyenek, a tank egyik homlokgéppuskájának kezelője rövid sorozatot adott le az épületre, ugyanakkor a harckocsi tornyát állandóan körbeforgatva igyekeztek távol tartani maguktól a fegyvereseket. Ez a kocsi hol eltávozott a térről, hol visszajött, majd végleg elment, vele találkozott a Keleti pályaudvar előtt a Köztársaság térsre visszafelé tartó másik két harckocsi.
Ezalatt a téren maeradt tankok módszeresen lőtték a pártházat. Amikor az ellenforradalmárok ezt látták, újult erővel támadteak, "a harckocsik védelme mellett a téren levő ellenforradalmárok megrohamozták az épületet, és azt három órakor elfoglalták".
A harckocsikból jól lehetett látni "a párstházból parlamenterként, fehér zászlóval kilépőket". Ezután "az épületre fehér zászlót tűztek ki. Még annyit láttunk, hogy néhányan fehér lepedővel a kezükben elindultak a kijárat elé. Később tudtam meg, alighogy elhagyták a kijárati kaput, sorozattal végeztek velük."
Amikor az ostrom befejeződött a Köztársaság téren maradt harckocsik személyzete kiszállt a harckocsikból, a téren tartózkodó ellenforradalmárok körbevették, megéljenezték, cigarettával, csokoládéval, élelemmel kínálgatták őket. A téren barátkozó harckocsizók meg sem próbálták megakadályozni a pártház megszállását és a vérengzést. Csupán azt nem hagyták, hogy egy karhatalmistát az egyik harckocsi ágyújára akasszanak fel.
A parancsnoki tnk a két harckocsival visszaindult a Mátyás-laktanyába, majd a pártházat lövő három harckocsi is felzárkózott mögéjük.
A laktanyában az őrnagy jelentette a parancsnoki szobában tartózkodó alezredesnek, hibát követtek el, mert a tankok egy része a pártbizottság épületére lőtt. A harckocsizók közül néhányan azt állították, hogy az épületből lőttek rájuk, ők csak visszalőttek. Az alezredes lezárta az ügyet: "Amennyiben ez így van, akkor jojgosan lőttek vissza." A harckocsizók visszatérésekor a laktanyában különben éppen a "katonai forradalmi tanács" megválasztása folyt.
Mi okozta a harckocsizók magatartásának megváltozását a Köztársaság téren?
A Virágh ezredes által kijelölt parancsnok október 23-a óta többször is keményen megállta a helyét a fegyveres ellenforradalmárokkal vívott harcokban. Beosztottai közül is többen részt vettek az ellenforradalmárok elleni tusákban. Igaz, nagyon súlyos - főként pedig egyre zavarosabb - volt a helyzet, de a katonák megértették, hogy ellenforradalom van, a közintézményeket, a pártbizottságokat, egyszóval a munkáshatalmat meg kell védeni. Virágh számolt azzal, hogy a rádió összeköttetés, valamint a személyes helyismeret nehezíti a feladat végrehajtását, de joggal bízott benne, hogy azok, akik az előző napok harcaiban helytálltak, most is teljesístik a kapott parancsot.
Akkor hát mi dezorientálta és dezorganizálta ilyen mélységesen a forradalmi erőket, ezen belül a népköztársaság védelmére hivatott fegyveres testületek tagjait is? Mi bomlasztotta ilyen rendkívüli erővel a párt, az állam, a társadalom azon erőit, amelyek készek voltak harcolni és védeni a sajátjuknak tudott társadalmi rendet?
Teljessé tette a zűrzavart, hogy az ellenforradalmárok demagógiáját a kommunistának ismert miniszterelnök és a "Szabad Nép" hitelesítette. A már említett 28-i állásfoglalás összekuszálta a frontokat: nem volt világosan látható, ki hová tartozik, ki a forradalmár és ki az ellenforradalmár, kik harcolnak - vagy készek harcolni - a szocialista rendszer védelmében, és kik azok, akik ezt akár megtévesztve, akár tudatosan csak jelszóként hangoztatják, s objektíve az ellenforradalmat támogatják.
Elsősorban ez zavarta meg a Mátyás-laktanya harckocsizóit is. Ám ez cselekedeteiket legfeljebb csak magyarázza, de semmiképpen sem menti, hiszen határozott, egyértelmű parancsot szegtek meg. S a következményt azonnal és rögtön a helyszínen érzékelhették is! Szinte jelképes, hogy pusztán abba nem egyeztek bele, hogy egy karhatalmistát az egyik harckocsi ágyújára akasszanak fel - a gyilkosságot magát nem kifogásolták! És ebben benne rejlik egész tragikus tévedésük, saját megalázásuk is.
Mi történt ezalatt a pártházban? A tankok átállása után a sorozatlövések nagy erővel csapódtak be. Bozsó Imrét az egymás után robbanó lövedékek légnyomása a falhoz vágta, majd a követkeő, egy másik helyiségben robbanó találat nyomán elöntötte a rázúduló kőtörmelék. Valósággal megbénította az, hogy a tannkok a pártházat lövik, hogy a segítség, amelyet vártak, a támadók számára jelentett mindent eldöntő beavatkozást.
Az első emeleti folyosón néhányan teljesen elveszítették a fejüket. Nem csoda, hiszen a lövedékek úgy záporoztak, mintha légitámadás érte volna az épületet. A főbejárat fölötti szoba telitalálatot kapott, s az ott--tartózkodó Szanyi Naegy István súlyosan megsebesült. K. Farkas és két pártmunkás kihozta őt a romos szobából. A golyószórók és géppisztolyok, a géppuskák és az ágyúk össztüze megbénította a pártház védelmét, a térre nyíló helyiségek hátsó falához szorította a védőket. Most már csak a szobák mélyéről tudtak kifelé lőni, ez pedig nem sok kárt tett a támadókban.
Mező Imre fél kettőkor méeg egy utolsó kísérletet tett, hogy a Honvédelmi Minisztériumból segítséget kérjen. A vonal foglalt volt. Megkérte Asztalost, hogy állandóan hívja a vezérkart és a hadműveleti csoportfőnökséget, vagy bárkit, aki intézkedni tud, míg maga megpróbál Nagy Imrével beszélni. A Parlament telefonközpontja azonnal kapcsolta, ám a miniszterelnök titkárnője nem tudta adni Nagy Imrét, mert "fontos tárgyalása van". Mező már türelmét vesztve próbálta megértetni: a harckocsik lövik a pártbizottság épületét, a miniszterelnöknek azonnal segítenie kell, talán még nem késő. A titkárnő nemrég adott át egy feljegyzést a miniszterelnöknek, amelyben jelentették, hogy mi történik a Köztársaság téren. Nagy Imre akkr is nagyon energikusan ráparancsolt: "ezek rémhírek és ne zavarja őt ilyen rémhírekkel". Ezért, bár a telefonon át hallotta a lövéseket, a robbanásokat, Balghné mégsem merte azonnal bekapcsolni Mezőt. Tévovázásában, habozásában azt mondta neki: - A minniszterelnök tárgyal. - Ezután mégis bekapcsolta, de már elkésett, Mező a vonal túlsó végén letette a kagylót.
Közben a harckocsik még közelebb hatoltak az épülethez és páncélgránáttal kezdték lőni a térre néző homlokzatot. A kaputól balra hamarosan hatalmas lyuk tátongott. Nem messze innen, az egyik szobában harcolt Gyurkovics Sándor őrvezető és a pártbizottság egyik munkatársa. Gyurkovics megjegyezte: - Ezeket nem tudjuk visszaverni.
Ekkortájt jelent meg a Köztársaság tér felett a második felderítő repülőgép. Néhány perccel egy óra előtt egy AN-2 tipusú, fegyvertelen, kétfedelű utasszállító géppel V. S. őrnagy szállt föl. A Rákóczi út felől érkezett, a Körútnál egy kört írt le, így ért a Köztársaság térhez. Itt "egy nagy sárga épületen robbanó tüzérségi becsapódást figyelt meg". Ezután elhaladt a Luther utca felett, ennek torkolatában nagyobb tömeget látott, "újabb tüzérségi becsapódást" észlelt, majd elhaladva a tér felett, a Keleti pályaudvar felett megfordult és visszatért a tér másik oldalára. Ekkor a pártházon újabb gránátrobbanásokat látott, sőt a téren "valószínű, hogy gyalogsági fegyverektől származó villanásokat észlelt". A gép egy ideig a környéken körözött utána a Kilián-laktanya felé fordult, ott is leírt egy kört, majd visszarepült a tér felé, és látta, hogy a tér közepén lévő "kör alakú virágágyban egy harckocsi áll és lövi a pártházat". A téren összesen négy harckocsit számolt meg, amelyek csövüket a pártház felé fordították, ám úgy látta, hogy a Szántó Kovács János utca felőli harckocsi nem ad le lövéseket. A pilóta elhúzott a székház felett, ennek tetején ekkor egy lövedék robbant, s a légnyomás hatására a gép kibillent menetirányából. Lejjebb ereszkedett, de ekkor vagy a harckocsikból, vagy a közelükből sorozatlövő fegyverek lőttek rá, sőt a színház tetejéről is lőtték, a jobb vezérsíkján meg a sárkányrészen el is találták. Erre a repülőgép visszafordult.Még egyszer áttekintve a teret, a pilóta még l átta, "hogy a pártház felett valami égett".
Egy órán keresztül - egy órától kettőig - lőtték a tankok a házat. Néhány pártmunkás a szobájából látta, hogy a három-négy harckocsi mintegy ötven-hatvan méterre közelíti meg az épületet. S bárs a védők egy része nem táplált illúziókat a harc kimenetelét illetően, mégis tovább védte az épületet.
Nemes Dezső az utolsó pillanatig, már omló falak között is arca előtt vizes kendővel, tartotta a védelmet, biztatott, bátorítást adott, és lankadatlanul próbált segítséget szerezni.
Kelemen Lajos ingujjban és egy ócska kalapban kúszott a folyosókon, a szobákban, hogy az összeköttetést fenntaretsa a harcolók között.
Kornidesz Mihály megsebesült a lábán, Keleti Ernőt több szilánk érte. A helyzet kilátástalanná vált, de a betörést még mindig sikerült lokalizálni, a támadók nem tudtak továbbjutni. A folyosóba szorították őket.
Ekkor sebesült meg Várkonyi is. Szilágyi leszaladt az óvóhelyre kötszerért. Ott már több sebesült volt. Köztük egy támadó, aki még az ostrom kezdetén próbált betörni Kenyérmező utcai oldal földszinti ablakán, de comblövést kapott. Őt is az óvóhelyre vitték, s Szilágyi mellette ment el. Egymásra néztek. Szilágyi kötszert szerzett, s indult vissza az első emeletre, amikor valaki odaszólt neki, hogy próbáljon segíteni Kállai Éván, aki, mivel erősen lőtték a folyosót, benn rekedt a szobájában.
Szilágyi az első emeletre visszatérve a kötszert már csak hasoncsúszva tudta átadni Várkoninak, mert a folyosót a kollégiumi épületből belőtték. Ezután Kállai Éva keresésére indutl, de nem találta őt, csak jóval később tudta meg, hogy egy emelettel feljebb volt. Abban a szobában viszont, ahol Kállai Évának kellett volna lennie, Kuba szakaszvezető és Szanyi karhatalmista tartózkodott. Valamelyikük megjegyezte. - Mindennek vége. - Szilágyi még megpróbálta őket megnyugtatni.
A pártmunkások egy része az óvóhelyre próbált visszavonulni. Ez nem volt könnyű, mert már a lépcsőházat is erősen lőtték. Csikesz Józsefné még telefonált és közölte mindazokkal, akikkel beszélhetett: "nem tudjuk tovább tartani a házat, a tankok szétlövik".
Szántó Miklós és Tóth Lajos ezredes a védők egy csoportjával a belső szobákba vonult vissza. De már ide is egyre több kézigránát hullott a Kenyérmező utcából, az egyiktől meg is sebesültek. "Egymást támogatva egy kis szobába vonszoltuk magunkat, s a letépett ablakfüggönyökkel próbáltuk elkötni a vérzést. A kis szoba hamar megtelt sebesültekkel."
Ezekben a kritikus percekben Várkonyi még mindig szervezte, irányította a harcot, bátorította beosztottait, harcostársait. Két órakor, amikor a támadók betörtek a DISZ-bizottság székházába, Tompa Károly hadnaegy nyolc katonával a kapuból még visszaverte őket.
A harc vége felé Várkonyi Gyöergy megbízta K. Farkas Józsefet, hogy segítsen a Kenyérmező utcai oldal földszintjén, ő az első emelet védelmét vette át. "Világossá válik, hogy a védők kézifegyvereikkel nem tarthatják már magukat a tüzérség ellen. Hatalmas lyukak tátongtak az épület alán, a lépcsőkön, és több helyiségben tűz támad. Mező még egyszer felhívja a Honvédelmi Minisztériumot. A válasz: "Nem tudunk rajtatok segíteni.""
Ekkor Mező, Asztalos, Papp, néhány tiszt és a pártbizottság vezetői még utoljára összegyűltek. A tisztek - mivel nyilvánvalóvá vált, hogy sehonnan sem számíthatnak segítségre - azt javasolták, hogy szűntessék meg az ellenállást. Mező egyetértett a javaslattal és hozzátette: - Vagy harcolunk tovább, míg elesik az épület és így törnek be az ellenforradalmárok - ez a házban levők számára esetleg végzetes lehet -, vgy megpróbálunk szót érteni velük, hátha ezzel meg tudunk menteni embereket, főleg az asszonyokat és gyerekeket. Mi, amíg remény volt a fegyveres védekezésre - folytatta - megpróbáltunk mindent. Most próbáljunk megállapodni a támadókkal: átadjuk az épületet, ha biztosítják, hogy a benn levők szabadon elmehetnek.
Rövid vita kezdődött, hogy ki menjen a térre, ki vállalja a kockázatot, hogy tárgyal a támadókkal. Mező ragaszkodott hozzá, hogy ő megy ki, Papp és Asztalos tiltakozott. Mező számára ez különösen veszélyes lenne, mondták, hiszen őt Budapesten jól ismerik, s fenáll a veszély, hogy végeznek vele. De nem tudták lebeszélni. Ekkor Asztalos és Papp ragaszkodott ahhoz, hogy vele megy. Asztalos úgy vélte, esetleg jó hatással lehet a fegyveresekre, hogy a párstházban katonatisztek is vannak. Mező beleegyezett.
A lépcsőházban ekkor már csoportosan álltak a katonák és a pártmunkások. Várkonyi megkérdezte Asztalost, hová mennek. Asztalos megmondta, s arra kérte Várkonyit, szerezzen egy fehér kendőt és egy botot. Várkonyi az egyik katonával az étteremből kihozatott egy fehér abroszt, s ezt egy szétlőtt ablakkeret roncsára kötötték. Asztalos meghagyta Várkonyinak: - Amint kimegyünk a térre, a kaput csukják be utánunk. Ha fegyveresekkel jövünk vissza, nehogy valaki tüzeljen. - A rögtönzött zászlót először Papp akarta vinni,de Mező kivette a kezéből. Egy katona kinyitotta a kaput. mező előrenyújtotta a fehér zászlót, egy ideig kitartotta. A téren néhány pillanatra abbamaradt a lövöldözés. A színház tetejéről és a térről kiabálás hallatszott: - Ne lőj, megadják magukat!
Ezután határozottan és biztosan k iléptek. Elől ment Mező, közvetlenül mögötte Asztalos és Papp. - Ne lőjetek - kiáltotta Mező - parlamenterek vaegyunk! - A színház irányába indultak. Ebben a pillanatban lövések dördültek. Először Asztalos esett el, majd Mezőt találta el egy golyó, Pappot géppisztolysorozat érte. Ő még megpróbált néhány lépést tenni visszafelé a pártházhoz, de újabb golyók érték.
S.. és P. L. 30-án délelőtt a Kenyérmező utcában tartózkodott, majd a déli órákban kerülő úton kiment a Köztársaság térre. Mindkettőjüket kötözéssel, elsősegélynyújtással, sebesültszállítással bízták meg. Ők is jól látták, amint délután két óra körül, miután elcsendesett a tűzharc, "három személy jön ki a pártház kapuján: egy civil és két egyenruhás. A civil fehér zászlót tartott a kezében. Ekkor a székház kapujával sz emben, az egyik fa mögül előbújt egy falábú, negyven év körülinek látszó személy, és géppisztollyal megnyitotta mindhámukra a tüzet. A fehér zászlós parlamanterek egészen kijöttek az épület elé, még a járdáról is leléptek, amikor a tüzet megnyitották.
"A párstházból kijöttek néhányan fehér zászlóval. Ezeket hirtelen agyonlőtték, azután láttam, hogy a téren l evő emberek egy része nyomult a pártházhoz... Ekkor a színház tér felőli oldalánál álltam".
Amikor Asztalos János vérbe borultan elterült a pártház kapuja előtt a járdán, az emberiességéből kivetkőzött horda eszeveszetten tépte, szaggatta róla az egyenruhát. A Kun utcai kórház műtősnője rémülten nézte. A szörnyű látványtól idegei felmondták a szolgálatot. "Hirtelenmintha a testvérét látta volna. - Mit csinálnak az öcsémmel - sikoltozta. - Iszonyodva takarta el a szemét."
"Alig tettek pár lépést, sortüzet zúdítottak rájuk. Véresen terültek el a kövezeten. Mező Imre nem halt meg azonnal. A tömegből egy bőrkabátos munkás meg akarta menteni. Tudta, hogy ez nagyon kockázatos, ezért szitkozódva tolakodott oda, kiabálva, hogy majd ő "elintézi" ezt a kommunistát. Még egy munkás lépett mellé és ketten bevitték Mező Imrét egy kapu alá, majd rövid idő múlva hordágyon kórházba szállították, de már nem lehetett megmenteni."
A súlyosan sebesült Mező Imrét a vöröskeresztesek valójában egy autóbuszba tették és másokkal együtt a Péterfy Sándor utcai Kórházba szállították. Lelőtt parlamentertársai ott maradtak a földön. A közben odatóduló fegyveresek Asztalos Jánost felemelték, de nem tudott megállni a lábán, és visszazuhant a földre. Erre nekiestek, ütni-verni, rugdalni kezdték, majd ketten a lábánál fogva a színház színészbejárója felé vonszolták. Itt a villanyóránál valaki, egy vastag fekete dróttal a kezében ordítozni kezdett: - Engedjetek, engedjetek! - Az embergyűrűn azonban nem tudta áttörni magát, mikor azoban észrevették, mit akar, utat nyitottak neki. Ketten Asztalost a lábánál fogva a legközelebbi fához húzták, a drótot duplán összehajtották, hurkot csináltak, s átfogták vele asztalos mindkét lábát. Két másik fegyveres fölment a fára, s a fán levők egyike a drótot a fa legalsó vastag ágára csavarta. Így lógott Asztalos János teste a fán, lábainál fölfüggesztve. A drótdarabot 1957. április 30-án megtalálták a fán.
Az igazságügyi szakértői vizsgálat megállapította: Asztalos János halálát három ok váltotta ki: "Fejsérülései önmagukban is halálosak voltak, az akasztás is egymagában, minden egyéb külső erőszaktól függetlenül halált okozó volt. De Asztalost hasba is lőtték - ez a sérülés is a halálát okozta volna."
Miközben a gyilkosok egyik része Asztalos Jánossal végzett, a többiek Papp Józsefet fogták körül. Valki kiabálni kezdett: - Gyerünk, ez egy ezredes! Erre neiestek az eszméletlen Papp Józsefnek és ordítozva rugdosni kezdték. A tömegből valaki felüvöltött: - Kivenni a szívét! - Az ezredes mellett álló J.P-nek valaki egy huszonöt centiméter hosszú, hársom centiméter széles pengéjű, barna famarkolatú tőrt nyomott a kezébe. Papp kezét-lábát l efogták, J.P. pedig a tőrt többször az ezredes szívébe döfte. A kifröccsenő vér elöntötte J.P. ballonkabátját. Ezután mások Papp felhasított mellkasát kezdték feszegetni, és a kezükkel igyekeztek az ezredes szívét kitépni. J. P. a színház előtt eldobta a tőrt, majd hazament. Ahogy ő elmondta: "Én nem maradtam ott tovább, hazamentem és megvacsoráztam."
Ezek után az ellenforradalmárok "egy csizmanadrágos férfit" kezdtek el hurcolni a bsZkRT-kalauz vezetésével. Valaki kiabált: - ez egy ÁVH-s ezredes! (Mint az olvasó már tudja, ilyen rangú államvédelmista nem volt a pártházban. Két honvédezredes tartózkodott ott: Asztalos János és Papp József) - Amikor az úttest közepére értek, a foglyot többen megrohanták és ütni, rugdosni kezdték. Mikor a földre zuhant, tovább rugdosták, majd a színház felé vonszolták. Ezután kötelet kerítettek, a lábára erősítették, s az egyik fára fel akarták akasztani. Amikor a kötelet meghúzták, az elszakadt, és az áldozat fejjel a földre zuhant. Ekkor az egyik fegyveres géppisztolyával egy sorozatot lőtt ki rá, majd összekötözték kötéllel és ismét felhúzták a fára.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Köztársaság tér 1956 |
|
|
|
|
|
Offline
