Regisztráció  Belépés
46elizabett.blog.xfree.hu
jarj az igazsag utjan apro erzsike
1965.03.07
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/14 oldal   Bejegyzések száma: 136 
Karinthy Frigyes Méné, tekel..
  2011-01-30 15:23:10, vasárnap
 
  Karinthy Frigyes
Méné, tekel...

Hallgasd meg, aztán mondd utánam ezt:
Versben mondom, hogy jobban megjegyezd.

Szívedbevésem és füledberágom:
Rossz volt embernek lenned a világon,

E korban, melynek mérlege hamis,
S megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is.

Délben az ember megkisértetett,
Az éjben sírtak a kisértetek.

Siratták Krisztus gyötrelmes keresztjét,
De a gyilkost megint hősnek nevezték.

A férfi vért ivott s a nő velőt,
Künt a költő bőgött a bolt előtt.

Halottra adtak selymet és brokátot,
Az élő rongyos volt és vért okádott.

Virággal hintették a síri vermet,
Az élő künt a hó alatt didergett.

Hangos szóval esküdtek a koporsón,
Az élő halkan jajgatott a borsón.

Bámult a gyermek, nagy szemét kinyitva,
Az aggok hallgatták, gyáván sunyítva,

De szembeköpte mesterét a hitvány
Piszkos rüpők, a szemtelen tanitvány.

Hajók rohantak égő tűzveszélyben,
A ringyók cifra rongya szállt a szélben,

De a legszebb és a legékesebb
Szemétdombon rohadt el, mint az eb.

Most hát kezem tördelve, sírva kérlek,
Vigyázz, figyelj: készül a tiszta mérleg.

Tedd most szívedbe és füledbe el -
Az értelmét majd megtudod, ha kell.

MÉNÉ, TEKEL - ha érted, vagy nem érted,
Jegyezd meg jól: tenéked szól s teérted.

Egykoron sötétben elmondott dalom,
Mint lángírás, világít a falon.

Jegyezd meg jól: ma szürke szók ezek,
De élni fognak, hogyha én nem élek
S lesznek, ha nem leszek.


Áprily Lajos
Ismét viharban
Az út, amelyen itt oromra értem,
nem pázsit volt, csak vulkán-lökte kő.
A szirt, mely durván megsebezte térdem,
nem nyugtató hely: villámos tető.

Most is vihar jön. Ködben áll a lábam,
suhognak lenn a vén fenyő-sorok.
Hallom, heregnek Isten pitvarában
a lázadó felhő-komondorok.

Lelkem kibontom a szabad rohamnak,
szél tépi össze kurjantó szavam.
A ködben nagy, szabad szárnyak suhannak,
s a szélnek is szabadság-szagja van.

Hegyet, vihart, villámot fogva szemmel,
itt állok, mint egy régi bujdosó,
s lihegve érzem táguló szivemmel:
mily szent a szent Petőfi-ízü szó!

Hadd zúgjon már a fellegek csapatja,
sziklák echója zengje rá a tust:
a hegy zenéje még egyszer fogadja
a búcsuzó, szilaj romantikust.

Leszállni? Messze lenn, amerre jöttem,
egy foltra még az Isten fénye süt.
Állok, míg megzúdul a menny fölöttem
s arany dárdával egy villám leüt!




Pilinszky János
Parafrázis
Mindenki táplálékaként,
ahogy már írva van,
adom, mint élő eledelt,
a világnak magam.

Mert minden élő egyedűl
az elevenre éhes,
lehet a legjobb szeretőd,
végül is összevérez.

Csak hányódom hát ágyamon
és beléreszketek,
hogy kikkel is zabáltatom
a szívverésemet!

Miféle vályu ez az ágy,
ugyan miféle vályú?
S mi odalök, micsoda vágy,
tündöklő tisztaságú!

Szünetlen érkező szivem
hogy falja föl a horda!
Eleven táplálék vagyok
dadogva és dobogva.

Eleven étketek vagyok
szünetlen és egészen;
emésszétek föl lényegem,
hogy éhségtek megértsem.

Mert aki végkép senkié,
az mindenki falatja.
Pusztíts hát szörnyű szerelem.
Ölj meg. Ne hagyj magamra

Juhász Gyula
Magyar falu csöndje
Öreg apók hosszú pipával
Bólintanak a ház előtt,
Az orgonák lila virága
Esőzi be a temetőt.

A sírok kertje mellett szántás,
Fekete föld, felhőt akar,
A tavaszégen varjú szánt át,
Vén, szürke varjú, gyászmagyar.

A lányok violája fonnyad
A kék Máriakép előtt,
Öreg anyók új hírt dohognak
S járják az ájult temetőt.

A söntés csöndjén, barna árnyban
Iszik két, három nyomorult
S a bakter a vak éjszakában
Kutyákkal kezd nagy háborút...

Baranyi Ferenc
Utóirat az evangéliumhoz
Mondád, Uram, hogy ELVÉGEZTETETT -
és ez vala egyetlen tévedésed,
Te betöltötted küldetésedet
s mennybe mentél, ránk hagyva az egészet.

A megváltás nem egyszeri kudarc,
de folyamatos megfeszíttetés, mely
- ha tömegesen csődöt mond a harc -
elaprózott ellenpéldákkal érvel.

Utódod nálunk is akadt elég,
ki tüzes trónuson, karóba húzva,
felkötve, holtra verve avagy ép
elméjét vesztve végezé be újra.

Hát így állnak a dolgok, Krisztus Úr.
A messiásnak mondott munkakörben
- mert a világ csak holtakból tanul -
nincs vér szerint egyetlen örökös sem.

Kosztolányi Dezső
Magánbeszéd

Az életet szerettem. Azt, ami lüktet,
azt, ami vágtat a vér rohamán.
És szíveket gyűjtöttem. Elhanyatló,
kedves főket, jó aggok kékerű,
áldott kezét, kisgyermekek csodás,
seprős-pillájú, bűvös szemeit.
Mostan természetesen kiabálok,
izgága dühvel csapdosom üres
kezem. Jaj, jaj, én eszelős
gyűjtő, felsült, rossz üzletember,
nagyralátó fajankó, mit műveltem?
Gyűjtöttem volna inkább szívtelen,
durva követ, goromba vasércet,
halomba rakva, mind-mind itt maradna
vigyázva elfogyó életem hideg
vigyorral, mint zsugorit az arany.
De megvesztem azért, mi elveszendő,
imádtam én a legtöbbet, mi széthull
s romlandóbb, mint a málna, vagy a hal.





Nemes Nagy Ágnes
Ekhnáton jegyzeteiből
Valamit mégis kéne tennem,
valamit a gyötrelem ellen.
Egy istent kellene csinálnom,
ki üljön fenn és látva lásson.

A vágy már nem elég,
nekem betonból kell az ég.
Hát lépj vállamra, istenem,
én fölsegítlek. Trónra bukva
támaszkodj majd néhány kerubra.
És fölruházlak én, ne félj,
ne lásson meztelen az éj,
a szenvedést kapcsold nyakadra,
mintha kerek vércsík fakadna,
s az legyen a langyos köpenyed:
szerettem növényeidet.
S helyezd el ékszeres szívedben:
hogy igazságra törekedtem.

Ennyi elég is. Mondd ki: jó itt,
és tedd hatalmas funkcióid,
csak ülj és nézz örökkön át.
Már nem halaszthatlak tovább.

József Attila
Irgalom
Bizony nem voltam én sem az,
akit a családfők kegyelnek.
És időm sem volt - az igaz -
kikönyörögnöm a kegyelmet.

S bár hűvös, örökkévaló
dolgok közt muszáj őgyelegnem,
a palánkok közt szárnyaló
munkát nem lehet elfelednem.

Mit oltalmaztunk, nincs jelen,
azt most már támadóink védik.
Elejtem képzelt fegyverem,
mit kovácsoltam harminc évig.

És hallgatom a híreket,
miket mélyemből énszavam hoz.
Amíg a világ ily veszett,
én irgalmas leszek magamhoz.





Kassák Lajos
A legenda vége

Az eldobott kő
megült Isten mély ölében.
Királyi testőrök
hideg combú szajhák
elcsigázott zarándokok,
hiába keresik.
Szaxofonon
és dobon harsogom
ne keresd az Istent
a ködön túl rejtőzik vakon
ne keresd a követ
tört szárnyú madár volt
egy macska gyomrában
alszik.
Én látom
szegényt. Illyés Gyula
Rend, béke...

Rend, béke. Sok szelet látott gatyák
jelzik csak a táj csüggedt sóhaját
a vén kötélen, mely több nemzedék
vágyálmaiba leereszkedék...
Megáll, megfordul és a fél eget
végigokádja azzal, mit bevett
a részeg nap, ahogy a hegyre ér.
Furulyaszó kél, mint sebből a vér.
Apad, végsőt ráng, halványul a táj,
hogy már a mult és tán a sziv se fáj.
Itt-ott egy "rosseb!" még s nyögés... Haza-
tért lám a háznak régtül várt ura.
Az angelus hiányzik még talán
s az őrület: a kismadár a fán.


Radnóti Miklós
Béke, borzalom

Mikor kiléptem a kapun, tíz óra volt,
fénylő keréken pék suhant és énekelt,
gép dongott fenn, a nap sütött, tíz óra volt,
halott néném jutott eszembe s már repült
felettem mind, akit szerettem és nem él,
sötéten szállt egész seregnyi néma holt
s egy árnyék dőlt el hirtelen a házfalon.
Csend lett, a délelőtt megállt, tíz óra volt,
az uccán béke lengett s valami borzalom.







Reményik Sándor
Míg állt a vár...

Míg állt a vár, míg állt a palota:
Ó könnyű volt beszélni!
Fölényes arccal állani oda
S ormától fundamentomáig mérni
Az ősök építette templomot.
Míg állt a vár: ó könnyű volt beszélni!
Lazítni itt is, ott is egy-egy téglát,
Míg a boltívek roskataggá lettek,
S a dómpillérek ernyedtek és bénák.

Most minden rom.
A földdel egyenlővé tétetett.
Nincs fundamentom és nincsen orom.
Csak fű a rom felett
S a fű közt egy-egy csöndes nefelejcs.

Cassandra hangja zokogásba fulladt.
A száraz szemekből a könnyek árja
Csöppenként indult: millió imádság,
Az Istenbe, az örök óceánba.
A fagyos ajkak tüzes ajkak lettek,
Mintha a szívét az ajkára tenné:
A gőgje alázattá változott,
És a fölénye: őrült szerelemmé!

Állok a fű közt, a romok felett,
A nefelejcsek kicsi, kék fejét
Simogatja kezem.
Míg álltál: értetlenül néztelek,
Most rádismerve nézlek, réveteg
S imádlak romjaidban, - nemzetem! Kaffka Margit
Csend

Én nem tudok
A csendről, melybe száz forró titok
És jövendő viharok lelke ébred;
Hol nászát üli száz rejtett ígéret.
A csendről, melyre mennydörgés felel,
Idegzett húr most, ó most pattan el,
Vagy fölzengi a nagy harmóniát,
Az életet, az üdvöt, a halált,
Mindegy! Valami jönni, jönni fog!
- - Ily csendről nem tudok.

De ismerem
Hol bús töprengés ág-boga terem,
A csonka mult idétlen hordozóját,
Sok, sok magános, lomha alkonyórát,
Melyből a szótalan, közömbös árnyak
Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak,
S a szívnek várni, - várni nincs joga, -
Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma,
Míg percre perc születni kénytelen,
- - - E csöndet ismerem.









Szécsi Margit
Midőn

Midőn a gyertya-emberek
világ-oltani jönnek,
a láng-fejű szerelmesek
levett fővel köszönnek.

Örökkön meggyújtatlanúl
midőn oltani jönnek:
a mások, a holtak jogán
gyűlölet nélkül ölnek.

Tolulnak, toronyarmada,
piros-kék oszlop-egység,
ellobbant hősök ürügyén
hódító viasz-hegység.

Viasszá lesz a jégvirág,
nagyvárosok letörnek,
midőn a gyertya-emberek
lesimítják a földet.

És egykedvű munkájukat
az irtózat bevégzi,
és hajh szivem, nem égnek ők,
s minket se hagynak égni.







Tompa László
Diogenész lámpájával

Mondják, hogy dél van. Órámon is öt perc
Hija csupán, s a tornyok felriadnak
A delet zúgva. Csak azt nem tudom, hogy
Mi okozhatja (megvakult az ablak,
Vagy futó vakság éppen engemet ver?)
Hogy úgy nem jár most az utcánkon ember?

Vagy lehet füst, köd sürít künn sötétet,
- Önzés, gőg füstje, rosszaság ködárja -
Ez árad át most gát nélkül a földön,
Magát minden kis izünkig bevájva,
Ebben fuldoklik, elborítva szennyel,
Már-már magát sem ismerve az ember.

Igen, ez, ez, vagy lehet: ez sem, - én már
Nem is tudom, a hibát hol keressem?
A tanításban, amely egykor úgy szólt,
Hogy embert ember testvérként szeressen?
Értse meg egymást, bölcsen, türelemmel -
Csak így lesz méltó nevéhez, hogy: ember?!

S mennyit bűvöltek több ily szóval is még!
Jellem - tudás - ám ezekről ki szól ma?
Ha el is leng künn egy-egy emberárnyék:
Öntelt sivárság sötétlik le róla,
S a tudat, hogy csak fent fog, fent köröm nyer
Küzdelmet bárhol - - Ez-e hát az ember?!

S valami meglök, hogy menjek ki, s utcák
Során, miközben a dél szava kondul,
Lámpával, égő szívemmel bolyongva,
Fürkésszek végig mindenkit bolondul,
S dadogjam egyre, dühös szerelemmel:
Embert keresek, - hol vagy, ember - Ember?!



Tóth Árpád
Intérieur

Olykor az élet szép csodákat sejtet,
S ujjaim boldogan s jólesve nyúlnak,
Mint lyány keze, ha kéjelegve bújhat
Langy víz alá, vagy simit drága selymet.
Karszékemet tárt ablakomhoz húzom,
S az egyszerű utcát csodálva nézem,
A satnya fák ragyognak künn merészen,
S mily lágy vonal feszül sok olcsó blúzon...

Meghitt akkor minden vén, unt dolog,
S miket árván szoktam bámulni este,
Szelíd s kecses otthonná bújnak egybe
A félszeg és szegényes bútorok.
S mint finom ujjú szobrász élveteg
Gyúr illatos viaszból furcsa aktot,
A lelkem lomhán és bizarrul alkot
Filigrán és buja reményeket.

Fülem egy messzi nő halk szavát hallja,
S tenyerem, míg a szék karját becézi,
Az ő remegő kézfogását érzi,
S tudom: most szép zárt ajkam bús vonalja.
Az ábránd egyre fantasztikusabb,
S egyszerre fölrémlik, mily kúsza s dőre...
S fejem álmos mosollyal dől előre,
S számból kihull a hűlt szivarcsutak...










Parti Nagy Lajos
Hattyúnyál

Hattyúnyál veri a fákat, a pázsitolt szegélyt.
Nem láthatja a véraláfutást már felszívódni,
pohár nyomát, sírós káromkodásét.
Szeméből ha teniszgép
dinnyemagot köp is ki végül,
nem kel ki a salakban. Heggyel beleáll.
Így a nehezebb ezt a pályányi piros
horzsolást összetekerni,
szőnyegbombázás rollniját a vállra vetni.
Ha csak dörzsbetegségről lenne
vaskos zárójelentés, vihetné ölben,
mint egészen közömbös meztelenségét.
Ugrik sötéten, nyirkosan,
díszfa törzsétől díszfa törzséig,
nem vakuval fényképeznek,
csak a hattyúk tátognak
idegesen a vágóhíd strandjáról,
tudják-e, nagyobb tét is van, mint
hogy a vizet leeresztik.
Többször körbecipelve magunkat
kiismerszik az öröklét szakaszossága,
díszfa törzsétől díszfa törzséig
egy kocka üres híradófilm
elmosott kenguru szökken árnyéka
nedves ruganyán, tüskébe akadt gumiköpeny,
szivárgó, kényes hattyúnyál
látvánnyá veri a vizet, hal rég nem
tartozik a zizgő pikkelyekhez, vad sem
a koszló szőrhöz, kegyelmes húsipari táj,
csend, rend a hátsó kert felől is,
csak az a nyúlós kenguru a derítőknél,
feltekert teniszpályával a nyakában,
az hogy akasztja le magát, szegény,
a csipkebokorról?
Előjegyezzük, holnap lelövik,
ugró húsából nőjön gumipitypang,
gumiharisnya, sportcipő.
Petri György
Improvizáció
Lágy szürke csillogás
eső-dorombolás
a költői elem
mély s mélyebb értelem

Egy lehetséges nő
egy lehetséges férfi
megy az esőben
megáll az esőben

És ennek az esőnek
dióhéj-ropogása
talán a búcsulárma
talán a moccanó
új szándék bizalmasa

Vannak oly kicsi bisztrók
kerítő keskeny utcák
ilyesmi előfordul

Lehetett volna
de nem így történt
A lehetséges férfi
a lehetséges nővel
egy kirakat előtt
egy templomtéren
Az esőben galambok
ahol sorvadó lombok
Tükör testük kinyújtja
összegyűri
egy autóorr
lassú elfordulása
Ilyen délután ilyen
allegretto esőben
amikor minden szürke csillog
akármi megtörténhet

Efféle ősz lágy
leves szövetében
úgy rejtőzik a költői elem
mint körtében a kukac
Talán talán talán
talán egy sál lilája
lobogtat teutánad
a városi esőben
ázott fura kalandot
ahol sorvadó lombok
ahol az esőlárma
Lehetett volna
de nem így történt
lehetett volna Semmi
fogódzó semmi
kapaszkodó az észnek

Tekintsd végső dolognak
nincsen rá magyarázat
Semmi fogódzó semmi
szempont támpont
az észnek.

Kányádi Sándor
Kuplé a vörös villamosról
avagy abroncs nyolc plusz két pótkerékre
holtvágányra döcögött végül
a kopott vörös villamos
kalauz és vezető nélkül
döcögött holtvágányra végül
a kopott vörös villamos
nem volt rakva virágos néppel
bezzeg amikor érkezett
bíborló színben sok beszéddel
meg volt rakva virágos néppel
bezzeg amikor érkezett
vöröslött de amint utólag
utólag minden kiderül
bíborát nem a pirkadó nap
vértől vereslett mint utólag
utólag minden kiderül
mint a görög tragédiában
belül történt mi megesett
a színen csak siránkozás van
mint a görög tragédiában
belül történt mi megesett
hát sic tranzit gloria mundi
a dicsőség így múlik el
honnan lehetett volna tudni
hogy sic tranzit gloria mundi
a dicsőség így múlik el
s így állunk ismét mint az ujjunk
sok hite-volt-nincs nincstelen
a magunk kárán kell tanulnunk
ismét itt állunk mint az ujjunk
sok hite-volt-nincs nincstelen
s tülekedünk egymásnak esve
ha jön a volt-már villamos
sárgára avagy zöldre festve
tülekedünk egymásnak esve
ha jön a volt-már villamos
félre ne értsd a dalom testvér
nem sirató csak szomorú
nem szeretném ha lépre mennél
félre ne értsd ismétlem testvér
nem sirató csak szomorú

Mellékdal a pótkerekekre

de holtvágányra döcögött-e
vajon a veres villamos
eljárt-e az idő fölötte
és holtvágányra döcögött-e
vajon a veres villamos
s nem lesz-é vajon visszatérte
boldog aki nem éri meg
halomra halnak miatta s érte
most is s ha lenne visszatérte
boldog aki nem éri meg






Nagy László
Rapszódia
Hófehér ingben állok a nyár közepén.
Illatos földeken súlyos a kéve.
Dícsérni termést magasról zuhan a fény,
zümmög a táj és az idő zenéje.

Ó, gyönyörűen húzza az ős zenekar,
dallammá vált most az idő futása.
Két fülem sírást hallani sose akar,
csak azt, ha ezüstben zokog a nyárfa.

Illat és fény és éltető nagy muzsika!
Mindennél mohóbban issza az ember.
Igy lesz részeg e küszködő bolygó fia,
s gyönyöre kurta, de fölsírni nem mer.

Igy vagyok én, a gondjaim fénysebesen
beértek, köröttem kórusba állnak.
Orkánt legyőző húrokon szólnak nekem,
s tüneményt vesztve a szív belesápad.

Közöttük búg a hitvesi hű szerelem:
miért hogy mosolyom tagadom tőle?
Mintha a fű közt sírna az egy gyerekem,
sohasem emeltem kék levegőbe.

Akár a tenger, mormol a nagyobb család.
Napommal, éjemmel követel engem.
Nem elég már a múltbeli zivatarát
ezerszer átélve magamba vennem.

Jelenkorát is, mely mint a szűz abroszon,
rajtam vér s áldomás pírját ütötte,
érzékeimnek nem elég megosztanom,
életem értelme így semmi lenne.

Vágyak térképét olvasom - ez a parancs.
S szívem a holnapok dalát megsejti.
Vágy-tagadónak átok és szégyen-agancs
vastagszik fejére, el sose ejti.

Visznek a percek, zablátlan, erős fogat.
Nekem a jelenkor nem puha fészek.
Más lesz az élet, fejünkbe új titkokat
súgnak a sejtek, tengerek, ércek.

Gondok kórusát nem lehet leinteni.
Zúgjon, csak búgjon, az erők vajúdnak.
Nehezül szívem, vaksors már nem viheti,
mint a madárpelyhet orrán a dúvad...

Érzem, ott fenn a férfikor napja delel.
Elpereg számból az ifjúság méze.
Mégis a drága szerelem nem hamvad el,
csupán komorabb lesz új csillagképe.

Szülöttünk, hogyha sírásba meg nem szakad,
megnő, talán élni játék lesz néki:
zengő szférákba nyúlva, a hóna alatt
régelmult apjának karját megérzi.


Weöres Sándor
Világűr
Mászik a holdon egy bogár
a világ három lába jár
egyik lába far
másik lába kar
a harmadik repülni akar

Vásik a holdi hegedű
a világ három tüdejű
egyik parti sás
másik vízmosás
a harmadik fuldokló parázs

Lángol a holdban egy falu
a világ három homloku
egyik Tien-taj-kuo
másik Ti-ping-kuo
a harmadik férges mogyoró


Zelk Zoltán
Vers nélkül
Távol a verstől,
távol a szavaktól, színektől,
távol a derengéstől,
távol a napzúgástól,
távol a sótól és a méztől,
távol a madarak álmától.
Távol, távol, távol - - -

Közel a hanyatthoz,
közel a szavak, színek fonákjához,
közel a csuszamlós küszöbhöz,
közel a varjak árnyékához,
közel a fekete Tejúthoz,
közel a kihunyó homályhoz.
Közel, közel, közel - - -

És nincs becsüs, ki verset adjon
romos szavakért.

Szép Ernő
Elalvó hattyú
A hattyú lehajtja nyakát
Hó nyakát fekete tóra,
Ő nem tudja hány az óra,
Nem is hallgat harangszóra,
Nyugovóra nem mond jóccakát.

Szép csendesen megáll a tavon,
Árnyéka ott van mellette,
Az is fejér, mint a teste,
Sötét a víz meg az este,
Ez lehetsz te, sötét fájdalom.

Most alszik el a hattyúmadár.
Megyen a hold haloványon
Végig a véres világon,
Áll a hattyú ében tálon
Mint az álom. Minden néma már.
 
 
1 komment , kategória:  Általános  
Ady Endre Az utolsó részlet
  2011-01-30 15:10:09, vasárnap
 
  Ady Endre
Az utolsó részlet

Részletekben halok meg: érzem.
Talán egy kissé gyorsan éltem,
Vagy a szívem volt kissé nagy tán
És hogyha megtelt néha adtán,
Csupán az élet pillanatján,
A perc üdvén csüggött a lelkem...

Mindegy. Sorsom megérdemeltem...
Csalóka álmok léha bábja
Nyűgként minek jön a világra?...
Kinek nem kell a tucat-élet,
Egész szépen aludni térhet,
Ha elhamvasztja önnön lángja,
Ha nincs tüdője s nincs több álma...

...Ablakomon beárad fojtón
A ködös ősz hűs levegője...
Kinézek: egy szemetes udvar,
Középen egy pár cserje nőve.

A lomb, levél lehullott régen...
Egy pár hervadt, fonnyadt levélen
Mégsem adott túl még a cserje,
A többi már a sárba verve...

Azt mondják, hogy így ősszel olvad
A lélek át az elmulásba,
Az elfonnyadt ifjú arcokból
Ilyenkor lesz halotti lárva,
Ilyenkor lesz múlttá az élet...

Engem nem köt semmi igéret,
A nagy mindegyre esküszöm már,
Óh, de az az utolsó részlet:
Attól, csupán csak attól félek...

Ha feltámadnak mind az álmok,
Ha fölkeresnek mind az árnyak -
Óh, e rémes elszámolásnak
Órájától reszketve félek!

De, hajh, az örök csendes éjet
Nagy kínnal kell megérdemelni:
És én meg fogom érdemelni!...
Ady Endre
Üdvözlet a győzőnek

Ne tapossatok rajta nagyon,
Ne tiporjatok rajta nagyon,
Vér-vesztes, szegény, szép szivünkön,
Ki, ime, száguldani akar.

Baljóslatú, bús nép a magyar,
Forradalomban élt s ránk-hozták
Gyógyitónak a Háborút, a Rémet
Sírjukban is megátkozott gazok.

Tompán zúgnak a kaszárnyáink,
Óh, mennyi vérrel emlékezők,
Óh, szörnyű, gyászoló kripták,
Ravatal előttetek, ravatal.

Mi voltunk a földnek bolondja,
Elhasznált, szegény magyarok,
És most jöjjetek, győztesek.
Üdvözlet a győzőnek.

Babits Mihály
A könnytelenek könnyei

Szavak, ti mondatlan szavak,
meddig biztassalak?
Mit ültök rokkant ajkamon,
mint dermedt madarak?

Avagy enyémek vagytok-é,
vagy, rámbízott sereg,
apáktól és egy nemzettől
örökbe nyertelek?

Jaj, a tábornak, melyben a
hadsereg fogva - jaj
a kasnak, melyben fájva nyüzsg
s ki nem röpül, a raj!

Szálljatok szét, gyötrő szavak!
Mit zsongtok itt nekem?
Minden füleknek szóljatok,
és minden nyelveken,

s zokogva, hajh, hogy annyi szív
hiába onta vért,
a könnytelenek könnyei
legyetek a honért!

Szemeink száraz fellegek,
s miként az aszu táj,
sivár a lelkünk, zsibbad és
nem tudja már, mi fáj.

Tél tél után, év év után,
négyszer hajtott a galy,
vakon, nagy kényszerek között
harcolt a bús magyar.

Harc harc után, nyár nyár után
ötször lehullt a lomb:
oly híven adta mindenét,
s oly ingyen, a bolond!

Ki vérünk ízét ismered,
tégy vallást, karszti kő,
s ki jól tudod jajunk szavát,
vad omszki levegő,

valljatok, magyar csillagok,
védjétek a magyart:
volt-e dalunk, vagy sóhajunk,
mely nem békét akart?

Mint aki méccsel intene
balgán, a Nap elé,
ugy lobogtattunk álmokat
a Szeretet felé.

Szemeink száraz fellegek,
s miként az aszu táj,
sivár a lelkünk, zsibbad és
nem tudja már, mi fáj.

Ó, mécsünk nem világított:
házunk' gyujtotta fel
s gyűlölet pokla lett a hely,
hol élni, halni kell.

Szakadjatok ki, bús szavak!
Sem élet, sem halál:
egy őrült nemzet eleven
megnyilt sírjában áll.

S a sírt népek veszik körül,
öröklő káröröm;
és kígyó csúsz a sír fölött,
de virág nem terem.

Kígyók közt, marva, fájva, halld,
a költő éneke
s sziszegve rokkant ajkamon,
óh népek nemzete,

egy ezredévből, nagy világ!
riadva, földadog -
Hazámnak hangja, gyenge bár,
de néma nem vagyok.






Dsida Jenő
Legyen áldott

Legyen áldott a bánatosan forgó,
kevés jót adó világ
s benne az apró emberhangyák
nyüzsgő céljaikkal.
A folyókban legyen sok a hal,
az erdőkben a vad
s találják meg mások helyettem
az élet békességét.
Legyenek áldottak a nők,
akik a szemembe kacagtak:
Mézes legyen minden csókjuk,
legyenek szép gyermekeik.
S legyenek áldottak a szöszke fiúk,
kik márciusi fényzuhogóban
valami elhagyott mezőn
csontjaimmal játszanak.
Juhász Ferenc
Megmutathatatlan
Hogy metszettem meg a rózsát:
megmutatom majd neked.
Hogy metszettem meg a szőlőt:
megmutatom majd neked.
Milyen verset írtam tegnap:
megmutatom majd neked.
Körmöd nem vágom le húsig:
megmutatom majd neked.
Nem lesz a hús véres pénz-él:
megmutatom majd neked:
Piros filctoll-festék félkör:
megmutatom majd neked.
Földgömb-térképen: hol jártam?:
megmutatom majd neked.
Bajszom szőr-ezüstjét nyestem:
megmutatom majd neked.
Új fogat hol csináltattam:
megmutatom majd neked.
Vettem tüzifát a télre:
megmutatom majd neked.
Agyaggal béleltem kályhát:
megmutatom majd neked.
Ki gyűlöl írással, gőggel:
megmutatom majd neked.
Új könyvemet szagolhatod:
megmutatom majd neked.
Fehér rózsa-koszorúdat
hogy mutassam meg neked?
Már nem tudom megmutatni.
Nem tudom megmutatni.
Megmutatni már nem tudom.
Megmutatni nem tudom.

Jékely Zoltán
Alvó koldus

A Nyomoruság tankja eltiporta,
mint földi békát a szekér-kerék...
Napfény aszalta, szélvész elsodorta:
Szaporodott eggyel a ,,söpredék".
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Ha Krisztus látná most itt, megmeredve,
akármiben mernék fogadni,
keresztjéről mindjárt lekecmeregne,
s indulna érte - fosztogatni!


Csoóri Sándor
Barbár imádság
Kisimíthatatlan ráncú kő,
anya-világosságú szikla,
fogadj méhedbe vissza.
Tévedés volt a születésem;
én a világ akartam lenni:
oroszlán és fagyökér együtt,
szerelmes állat, nevető hó,
a szél eszméje és a magasság
széjjel csurgatott tintafoltja -
s lettem felhőbe vesző ember,
egyetlen út királya,
hamu-csillagú férfi
s amit magamban egyesítek,
rögtön megoszt, mert mulandó
s csak sóvárgásomat csigázza...
Kisimíthatatlan ráncú kő,
anya-világosságú szikla,
méhed küszöbe előtt állok.







Lászlóffy Aladár
A történelmi reumák
Esik. Az Isten egy szavára
egymáshoz szól a nap s a szél:
ősellenségekként is, mára
leállnak, míg az Úr beszél.

Üzennek régi nemzetekből
a történelmi reumák.
Esik. A fák dereka megdől,
de itt maradnak mind a fák.

Tárgyal a napsütés a dérrel,
legyőzött nyárral büszke ősz,
kígyó hipnotizált egérrel - - -
Lehet még te is rendbe jössz.

Ne reméld: nekem jobban fájnak,
s majd előbb-utóbb engedek...
Én is feladtam, hogy e tájat
ne osszam, fájva meg veled.

Esik. A frontok ingerelnek,
s őrjöngve, végig, nem lehet.
...Valakik rég birokra keltek.
Mi tartsunk végre szünetet.

Ágh István
Üllői úti múlt
Naponta megcsodáltam szövőszéke
szerkezetét, ahogy magára hagyva
állt, ahogy nőtt félben maradt szövése,
melyet árnyékká vetített az ablak,
berácsoztak a függőleges szálak
engem is, mintha már emlékszobája
lenne, pedig egy útra kelt művésznő
műhelye volt, és hiányolta minden
velem együtt, ki ismeretlen bérlő
voltam csupán, miközben megszerettem
fonala színét, szagát, míg a hinta-
szék is, mint érkezése karcsú hídja
várt, s Lenke-arca lett az angyaloknak
képein, azok hozták, s fölemelték
valami elképesztő régióba,
s úgy hagyták lent szobája emlékcsendjét,
ha nem találom, magamban keressem,
az ötödik emelet negyvenegyben.

Faludy György
Michelangelo utolsó imája
Üllőd a föld s az égi boltra állván
oly ívet írsz karoddal, mint a nap.
Nyolcvanhat évig álltam fenn az állvány
csúcsán, Uram, de nem találtalak.

Vésőm alatt porladva hullt a márvány,
s öklömben torzó vagy bálvány maradt.
Nem leltelek meg, illanó szivárvány,
ki ott ragyogtál minden kő alatt.

Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban
megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,
de lelkemben még égi fény ragyog.

Hogy tudnám testem börtönét levetni?
Üss rám, ha tudsz még, vén bűnöst, szeretni
Istenszobrász! A márvány én vagyok.

Füst Milán
Cantus firmus
Mindennek el kell múlni
elébed járúl Jézus
fejet hajt aztán elmegy
élő parázs a talpán
némaság űl a nyelvén
béna szivében kétely
siket agyában átok
így fut a semmiségbe
lobogni kezd az úton
bomolni kezd a pályán
s mint a megőrült csillag
okádja fájó lelkét
forog és nincsen társa
dühöng és nincs ki lássa
százszor is megfiadzik
magát emészti falja
vak ember lesz a végén
sírna de nincs ki hallja...

Somlyó György
Múlt, jelen, jövő
Mellemen nem döng súlyosan a múlt,
nem fojt emlékek százkarú polipja,
nem fon be bénítón, és nem borít a
jelen kitörő erőire mord

kényszerzubbonyt. Nem vagyok múltam rabja.
Kezem arra kap s lábam arra lép,
merre a jelen lendíti a lét
útjain; ami tetteim kiszabja,

csak a változás, nem múltak-alkotta
sors. Minden percem független, mi volt a
megelőző, és mindig más vagyok.

De meddig?... Jaj, már veti megkötő,
halálos hálóját a tébolyok
s gyűlöletek orsóin szőtt jövő!

Szabó Lőrinc
Város
Házak, paloták, esti fény.
Isten mezejéről jövök én.
Házak, paloták, palotasorok,
szépek, büszkék, hatalmasok.
Házak, paloták, kövek, kövek -
Hol hajtom le a fejemet?
Házak, paloták, éji fény.
Társtalan csavarog a jövevény.
Házak, paloták, palotasorok,
mint kő-hegyláncok, olyanok.
Kő-hegyláncokban kő-szivek -
Mit is vártam én tőletek?
Házak, paloták, hajnali fény.
Lehunyja szemét a jövevény.
Házak, paloták, palotasorok,
szépek vagytok ti, de gonoszok:
romokat látok, sujtó tüzeket,
tornyaitokon az itéletet!

Hervay Gizella
Feketerigó-remény
mert a remény a feketerigó
betonkalickába zárva
homlokát veri már a tájba
de nem hallgat el
nem hallgat el

repül a kis test falnak verődve
alvadt vér már tolla csőre
maga a védtelen gondolat
feladhatatlan távirat

reggel ha fáradtan ébredek
homlokom mögé bezárva
feketerigó világa
nem hallgat el
nem hallgat el









Ladányi Mihály
Krimi
Az Élet sunyin les ránk a kapualjban,
megtapogatja álkulcsait, amelyekkel
beosonhat jó meleg álmainka.

Az Életet nagyon sivár-körülmények nevelték,
háború után lelencház,
hagymalevesek népbüfékben.

Az Élet kikapcsolódni vágyik, mint a csavargó
aki a feltört lakásban villanyvonatot talált,
s nem tudja elhagynia pompás pici szemaforokat,
csak játszik, játszik, játszik -

El akarja feledni az eszmék hideg
sperhaknijait,
a hatalom vasfűrészeit,
az ugráskész kinti árnyékokat.

Mert nagyon bizonytalan a sorsa,
mert bármikor lefülelhetik.




Vas István
Pentaton
Hová hová
Hová fúj ez a szél
Pusztáról fúj
Pusztára száll

A vér a vér
Mit rejt ha hull a vér
Rejtírást ró
Serkent ige vér

A szó a szél
Sziszegni mire jó
Szót szít a szél
Pusztáról fúj

Tűztépte tér
Csóvája hova tűz
Tövéig kitakart
Holt hült határ

Tő tűz szó száj
lélegzete hova száll
Csóvája szél
Pusztáról fúj
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Szabó Lőrinc: Januáréji olvadá
  2011-01-30 14:50:11, vasárnap
 
 


Szabó Lőrinc: Januáréji olvadás


Kicsal az éjbe az arany Hold:
arany, sok fagyezüst után!
Száz arca nevetve virít száz
újszülött, éji pocsolyán.
Láthatatlan erek csörögnek,
csengőket csöppent az eresz:
nekem most szép a hó: siratja,
hogy vége lesz.


Langyos szél szántja lent a földet,
szántja
...
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Pálfalvi Nándor: Karácsony
  2011-01-30 14:49:10, vasárnap
 
 


Pálfalvi Nándor: Karácsony

Karácsony ünnepén
az a kívánságom.
Legyen boldog mindenki
ezen a világon.
Itt is, ott is mindenütt
legyen olyan béke,
mint amilyen bent lakik
az emberek szívébe.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Egy gondolat.
  2011-01-30 14:48:14, vasárnap
 
 


Ha valaki sikeres akar lenni, akkor hibái számát meg kell dupláznia."
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Zelk Zoltán: Zúzmara
  2011-01-30 14:46:02, vasárnap
 
 


Zelk Zoltán: Zúzmara

Mikor az első zúzmara
megül a rózsafákon,
töpreng az ember, mit tegyen,
hogy ami fáj, oly nagyon mégse fájjon.

De tudja, fájni fog soká,
mert büntetlenül nem lehet szeretni,
az ész végül is megadja magát,
ha majd a szív nem s nem akar feledni,

Mert zúzmara a rózsafán,
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Gál Éva Emese Téli fohász
  2011-01-30 14:44:35, vasárnap
 
 


Gál Éva Emese
Téli fohász

Az ég a hómezőre térdepel,
és fohászában szinte köddé válik,
hogy a magasság hol kezdődik el,
s hol folytatódik végtelen halálig,
most épp oly láthatatlan, mint a csend,
melyen átnyilall a hó roppanása,
ahogy a rászakadó végtelent
vakon méri, és jajjal fölvigyázza.
Az életünk ilyen
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Hervay Gizella: Veled vagy nél
  2011-01-28 11:58:22, péntek
 
  Hervay Gizella: Veled vagy nélküled

Veled vagy nélküled,
végül is megszületik az ének,
hallod vagy nem hallod,
mindenképp hozzád beszélek.

Én nem leszek boldogabb,
ha elmondom, amit mondani kell,
de boldogtalan vagyok,
ha nem mondhatom el.

Hallod vagy nem hallod,
mindenképp hozzád beszélek,
veled vagy nélküled,
végül is megszületik az ének.
Moderálást kérek


Link

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Kazak költők versei
  2011-01-28 11:51:13, péntek
 
  Ötemiszulu Mahambet:
Bajmagambet szultánhoz
intézett beszéd
(részletek)

Még élt Ijszataj, farkas-társam,
Tegnap még kishazánkban,
Narinban bátran léptem.
Ma már holt. Szultán, mocskolsz,
Rossznak fested tiszta éltem?
Vagyok balta, hatalmas,
köszörű-marta,
Balta, mely nyakad akarta,
Óh, kán, napod eltakarta.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Szultán-dölyföd, óh, nagyúr,
Nagy sátortábort akart
Megölvén hős Ijszatajt.
A hízelkedők előtt
Riszálod, ünnepled magad,
Felfújod képed - hogy dagad!
Napra nap hág, hogy meglássam,
Mikor megöl derék társam,
Fel sem hasít, epét mégis elragad.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Vagyok kemény harcban farkas,
Íjas-lovas, riadalmas,
Ellenségnek hatalmas.
Fakósárga, kényes lovamon
Ülő,
Sörényét jól felkötő,
Kemény, dacos férfi vagyok,
A harcban diadalmas
Fekete felhő vagyok,
Tűz-ostor, hogy ne alhass.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -


Ötemiszulu Mahambet
Harci lovat nem nyergelve

Harci lovat nem nyergelve,
Kopját soha nem emelve,
Hegy-völgyet nem szenvedve,
Melled szélnek nem vetve,
Szét nem nyűve csabrákokat1,
Vajként nem olvadva sokat,
Morzsákért sem epedve,
Jelekre sem figyelve,
Lovad kötve nem ügyelve
Asszonyra és gyerekre,
Nem ülve lóhátakat,
Nem szikkasztva szájadat,
Nem járva rögös utakat,
Nem éhezvén húsokat,
Ott nem hagyva ágyadat,
Nagy célt könnyen feledve,
Éji úton nem senyvedve,
Kényelmedet meg nem vetve,
Csillag iránt sem menve,
Romló testedet mentve
Bevégezheted dolgodat?


Ötemiszulu Mahambet
Búcsú a szülőföldtől

Apámnak mondjad, üdvözlöm,
Lóra kantárt illesszen,
Tölgyfából dzsidát készítsen,
Barátnak már ne higgyen,
Az Isten tartsa épségben.
Akit láttunk barátnak
Ellenség lehet holnapra.
Harcosként íjat ragadva
Egyik sem kísért utamra.
Űzött vadként futok innen,
Nem nézhetek szállásomra.
Anyámtól és apámtól
Nem volt időm búcsúzni.
A legszebbik leánytól
Messze kellett bujdosni.


Ötemiszulu Mahambet
Mulandó világ

Vízerek, nádas, nagy tavak
Kiknek nem jó szállás éjjel?
Mocsárban termő fűzfahad
Síron ha nő, tán nem szép jel?
Ki után nincs gyász-fejékkel
Maradt lány, kit bú emészt el?
Harci ménen jó hadat
Ellenségre hol nem küldtek még el?
Vadlovak sem itta tócsák
Kiknek szomját nem verték el?
Csatamezőn vad legyek hol nem dongták
Porba hullt vitézeknek
Íját, jóllakván vérrel? -
Jót együnk, jót igyunk,
Lóra szálljunk, leszálljunk,
Mulassunk és vigadjunk! -
Mit gondoltok , dzsigitek,
E mulandó világot
Akad ki nem hagyta még el?


Ebdirasulu Dzsaraszkán
Puszta, a te fiad vagyok.
(részlet)

Szülő puszta,
sokakban a vér-habot
szította fel szilaj dalod,
nemes dalod.
Ha beszélek -
vagy magas sasülőfám*!...
Tisztességem is te vagy már,
Dics-imám!...

Eltelt a nap,
sok nehéz gondolat ad
jó utat, mely célba halad.
Ha kiáltok -
csatakiáltásom vagy!...
Sötét színű bánatom vagy,
s öröm-lak.

Bölcs vagy, puszta,
arcod mint az ősöké,
markáns, akár a hősöké,
költőké.
Ha verselek -
életrajzom is te vagy!...
Család- és keresztnevem vagy
örökké.

*

Szülő puszta,
én még nem pihenhetek,
nem kerülök
verejtéket és tüzet!...
Hanyatt dőlök fáradván, fejem alá
szénát teszek.

Sátornyílásom - Eged!

Nem mondhatom,
hogy az messze, ez közel,
hisz költő vagyok,
ha keblem dal tölti el,
pillantásom, mint dübörgő, vad ménes,
úgy vágtat el.

Jurt-rácsom - Végtelened.

Sok harcát e kornak álltam kitartón!
Te Nyugatod - egyedül,
Keleted - csak az ajtóm!

Teremtett a bölcs, hatalmas természet
Családi Sátramul, örökké tartón.

*

Szülő puszta,
szerelmesed is vagyok,
egész testem uralja a te hangod.
Levéltárakban kutatva
talált szó,
álmod vagyok.

Múltad tanúja vagyok...

Szemtükrömben
lobogtatván zászlókat,
el mennyi hágó maradt,
föld maradt...
Vonult a fényes ünnepen,
ott haladt
bizonyságod, én -

Magabízó mád vagyok!...

Dalba fogva
dicsérendő a világ.
Apa lettem,
vagyok boldog kis pulyád.
A családban élő remény
is vagyok,
végtelen -

Holnapod is én vagyok!...

Szülő puszta,
véve mély lélegzetet,
kutattam szívemben a bölcsességet...
Nem lehet, hogy hiába töröm magam,
hiszen nagy Abajunkat is te szülted!...

Harcolj, küzdj csak,
rendületlenül higgyed,
becsületért hős kopját törve hal meg.
Nem lehet, hogy
lángra ne gyújtsam magam,
hiszen hős Mahambetot is te szülted.

Nem lépve világ zajába,
pompába,
elmegyek egy szűz, zöldet habzó tájra!...
Nem lehet, hogy
felszínen járjon agyam,
hiszen mély Muktárunkat is te szülted.

Utaktól, előre vivőktől,
tehertől,
ne szabadítsál meg kötelességemtől!
Nem lehet, hogy
én ne küzdjem föl magam,
hisz az óriás Sokant is te szülted!...

Vagyok fiad!
Magasztaltalak én sokat,
mikor ünnepeltem boldogságodat.
Erős nagyapa unokája -
a fiam
nem lehet gyenge, folytatja sorsomat!...

Szülő puszta,
gyávának nem vélnek téged!
Gyáva lennél -
bízva utánad mennének?
Közel-távolt
elhalmozol javakkal,
bőkezű vagy!
Dús értünk vagy!
Gazdag vagy!

Látod mennyire tisztelnek,
becsülnek!
Sugarat a nap is tán csak érted vet!
Meződön naponta vendég,
ünnep van,
rakott abroszodat soha fel nem szeded.

Az egyik határaid irigyli el,
másik ember dalod ércét fejti fel.
Lóra ültetsz,
rám köntöst vetsz,
minden fiadnak egyformán kedvezel.

Kedvessége,
hitványnak ily természete
sohasem lehet.
Jó pusztánk, velünk érd be!
Régi igazság, jól tudom:
ki nem fukar,
lásd, több a barátja, mint ellensége!


Ormanulu Gali
Hazám

Hemperegni szeretnék,
Fickándozni szeretnék,
Minden itthoni dombot
Megigézve ölelnék.

Más vidéken más az ég,
A vizek is másfélék.
Kazak-földi forrásban
Este-reggel mosdanék.

Édes hazám sok fája
Mintha hívna engemet.
Kazakisztán szép tája
Fogva tartja szememet.


Mirzali Kadir
Földieper

Most, bár régen élünk a városban,
Simította fejünket puszta keze.
Földiepret meglátva,
azon nyomban
Lettünk gyerek, mint egykor, éppen olyan.

A kazak föld termékeny és dús nagyon.
Mennyországnak tán nincsen szebb szeglete.
Csupa piros arcunk-szánk, mint amikor
Juhkarámtól toportyán már eliszkol.

Szülőföldünk gyümölcse nekünk gyógyszer.
Tedd a szádba leszakítva legjavát!
Tudom, epret gyűjtöttünk mi nem egyszer,
Mindannyian négykézláb, gyors kezekkel.

Munkában az emberek kedvük lelik.
Kazak földünk, Föld-anya, te hatalmas!
Nagy vagy kicsi, senki sem szégyenkezik,
Ha előtted négykézláb ereszkedik.


Idiriszulu Kabdikerim
Hazám
(részletek)

Hazám-
nekem atyai örökség-levél,
Minden szava ifjúkorom óta bennem él.
Régi lapjait
felhős homlokkal forgatom,
Új oldalait
derűsebben
lapozza bennem a remény.
Alatau,
Altaj,
Atirau,
Arka,
Arkalik! -
Édes hazám örömét ismerd meg,
barátom.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Kazakisztán -
a bátrak országa,
a hősök országa,
A vendégszeretet,
a barátság tágas országa.
Kazakisztánom -
Dús legelők,
sok magas hegyormom -
Másra sem gondolok, s el nem apad dalom!


Oldzsasz Szülejmen
Farkaskölykök

Ment az ember,
Ment a sztyeppen sokáig.
Hová? Miért?
Erről mi nem tudunk.
Egy bokros völgyben meglátta a farkast,
A nőstényfarkast,
Az anyafarkast.
A jeges víznél bozótosban hevert
Mancsát tárva, fogát vicsorítva,
Sebzett torkából patakokban ömlött
A habos vér,
Sűrű, akár a sár.
Ki tette? Farkas? Vagy tán vadászkutyák?
A vak farkaskölykök ezt nem tudják,
Csak lökdösődve és morogva szopják
A most furcsa és engedetlen anyát.
Az éhes farkaskölykök feledték
A bozótban terjengő kaporszagot,
Olyan mohón itták, sebhez simulva,
A sár-sűrű, lassan kihűlő vért.
Vérrel itták magukba bosszúvágyukat,
Kin álljanak bosszút?
Bárkin, csak meg nem bocsátni!
Bosszút állnak
Majd egyenként, nem együtt.
És egymáson is bosszút állnak majd.

Az ember pedig ment a maga útján.
Hová? Miért?
Erről mi nem tudunk.
Farkasvadász volt,
De a kölyköket nem bántotta -
Nem védte már
Őket az anyjuk.


Ormanulu Gali
Az élet útja

A másodfű csikómon
Léptetek már hét napja.
Bár ott lennék, ezt mondom,
Úgy vágyom Almatiba.

Sárga csikóm elfáradt,
Hűs verejték verte ki:
Hosszú utak megvárnak,
Lónak lehet legelni.

Sárga színben kél a nap
Sárgás sziklák szirtjein.
Sugarai vágtatnak
Sárgás puszta útjain.

Láthatárnál szeretnék
Földút-végre érkezni,
Szinte szállnék, sietnék,
De szárnyam nincs repülni.

Utazhatnánk napokig,
Tán nem törne meg az út.
Út végén a holnap int,
Bevár engem, el nem fut.


Meülen Szirbaj
A tél arca

Hóval földet ölelve
Keményen lépked a tél.
Fenyőcsúcson fészkelve
A szép madár hófehér.

Visszaterel felleget
Maga előtt, mint nyájat.
Telekurjant hűs leget,
Kiált párszor, vidámat.

Ráncolja a homlokát,
Haja hó, mint egy vénnek.
Zúzmarával a sok fát
Behintette fehérnek.

Az öreg tél büszkén ült,
Mesét mondva telt a nap.
Tavasz pihen, erőt gyűjt,
Nem láthatón, hó alatt.


Kajirbekulu Gafú
Kuttabaj forrása

Gyermekkorom óta vagy, te hűs forrás,
Szomjas utas reménye e csobogás.
Leánykarcsú hegyet, mint a selyemöv,
Csak te ölelsz csörgedezve, soha más.

Bár ittak, de szomjuk oltván nem tudtak
Rád vigyázni, lásd, mielőtt elhagytak,
Ételüket, edényüket eldobva,
Beszennyeztek, aztán útnak indultak.

Kiveted a mocskot némán, szótlanul,
Jót és rosszat is vendégelsz konokul.
Csobogsz, tisztulsz folytonosan, szelíden,
Teremtettek jótevőnek, holnapul.

Ősi medred nem hagyod, a meglevőt,
Utas révén messzire jut táp-erőd.
Mindenünk vagy. Kiket éltetsz, nem óvnak.
Nem értem a vized mellől felkelőt.


Meülen Szirbaj
Neszezés

Csörgedeznek hegyekről
Aláfutó patakok.
Hajladoznak a széltől
A fiatal nádasok.

Akár égi gyertya ég
A magasban sok csillag.
Hajnali víz felszínén
Mintha higany, fény csillog.

Kábán állok, figyelem
Neszezését világnak.
Madár-álmú levél sem
Rebben neki az ágnak.

A nesz dallá épül át,
Remegve nyit a virág,
Az egész élővilág
Lüktet, fényre törekszik.


Moldagaliulu Dzsuban
Katona vagyok

Oly sokat vizsgáztatott engem a kor,
Teherrel vagy golyóval a harcokkor,
Így kórnak én nem tartom fel két kezem,
Nem bajban, a hős vérben hal mindenkor.

E régi törvényt tudta sok nyavalya,
Mert egynek sem sikerült uralnia.
A költő, ha meghal is, harcosként hal -
Vagy ahogy természete halni hagyja.


Abaj Kunanbajuli
A vers szavak királya

A vers szavak királya, szavak java,
Helyére kerül mindegyik darabja.
Könnyed nyelvezetű, szívmelengető,
Egyformán csiszolt mindegyik oldala.

Ha mocsok akad bizonyos szavakban,
Az a költő szánalmas és tudatlan.
Sok versmondó és hallgató nem érti
A szót, a verset, hisz pallérozatlan.

Szép verseket mindenki tud vitatni,
Ha remek is, és sokat képes adni.
Belül arany, kívül ezüst szavak javát
Melyik kazakfi képes összerakni?


Ebdirahmankizi Turszunhán
Kötelesség

Ne mondd, költő vagy, ha szakadatlan nem áradsz,
Ha megdöngetni az ég kapuját nem fáradsz!
Föld lakói közt, ha másokat is ügyelsz, óvsz,
Emberként akkor magad elé tán kiállhatsz.

Másnak nem ártasz, sok lesz majd a te barátod,
"Ha magad után az ajtókat be nem vágod".
Tán nem hiába éltél, ha mások arcán a
Vers-gyújtotta öröm tüzét lobogni látod.


Kajirbekulu Gafú
A kasza
Mambetulunak

Nyele nyírfa, ám a penge
Kék acélból van verve.
Ez a kasza békés apám
Egyetlenegy fegyvere.
Júliusi nap tüzében
A rét füve jól megnőtt,
A kasza apám kezében
Füvek tövén tündökölt.
Lám a kasza markos kézben
Széles rendet fogva jár,
Suhint a kéz, tenger fűben
Hullám omlik földre már.
Hej, a penge csendül-bondul,
Táncol a rét, elforog,
Lepke feje, szárnya elhull,
Fű-torzsa közt felragyog.
Ez a kasza siet, fordul,
Szorgalmas, mint jó apám,
Télen várja, hogy elindul
Új tavasznak hajnalán.
Én is, mikor szavak rétjén
Versnyi rendet levágok,
Dolgos kaszánk pengefényén
Múltat-jövőt belátok.


Moldagaliulu Dzsuban
A bor

Szőlőnek a véréből készült a bor,
Nevettetett, ríkatott is mindenkor.
Iszom, mondván, egyesek öregedtek,
De ifjodtak mások az izzó bortól.

Századokig a kánok itala volt,
Bor tüzétől jellemük, eszük bomolt.
A bűntelen költőknek inni kell, mert
Lányvér-izzás, bor mindig verset koholt.

Nyeljük hát a legjavát, ha inni kell,
Szőlő vére, dal tüze - testvér, iker.
Nyer az ember a bortól kedvet, vágyat,
Méla ökör bőg csak a port verve fel.


Ebdirahmankizi Turszunhán
Csikókedv

Emelkedett kedvvel néha dalolok,
Napos tájként, mit felhő nem borított,
Egy platánfa zöld-hab-ága fölöttem,
Hűvös árnyán most enyhülést találok.

Néha apró és vetetlen mag vagyok,
Lány hajába nem font virág is vagyok,
Zablarágó, makrancosan ugráló
Táltos vagyok, betöretlen vágtatok.
És kert vagyok, árva, gyümölcs-otthagyott,
Leány ajkát nem ért édes lé vagyok.
Vidám vagyok, mint ki rosszat nem ismert,
Kinek arcán ezüst könny nem ragyogott.
Ítélni is jöttem én a világot,
Tenyeremben izzad a föld harmatot...
Ilyen a meg nem vénült, nem szín-hagyott,
Hároméves csikókedv, a fő dal-ok.


Bekhodzsa Kalidzsán
A szememre ne irígykedj

A szememre ne irígykedj,
Sok szép dolgot hadd lássak.
A versemre díszeket szedj,
Vagy segíts, hogy én találjak.

Nézek piros virágokat,
Beszívom az illatot.
Élvezem a napsugarat,
Figyelve kelő napot.

Hadd csodáljak víg arcokat,
Féltékeny ne légy szememre.
Úszót nézve, hullámokat,
Ne mondd, vész majd a vízbe.

Ne irígykedj a szememre,
Hadd lássam a világot.
Öröm jön majd az örömre,
Ha szép dolgot hallok-látok.

Sötét égbe felrepülve
Földre zuhan a sasmadár.
Ne irígykedj a szememre,
Becsukódik lassan már.


Szerszenbaj Ebu
Fehér felhő

Fehér felhő, mondd meg nekem,
Áruld már el: honnan jöttél?
Mikor a nap megcsókolta,
Alatau csúcsán lettél?

Hattyúfehér selyemsálként
Lebbensz le a sziklás csúcsról.
Leánykendő volnál talán,
Szél cibált el messzi útról?

Tán az Arka szép leánya
Fehér selymét ragadta meg,
Kapta-vitte tova a szél,
Ahogy ült és éppen hímzett?

Alatau lábától jött,
Repítette kis kendőjét,
Sarkaiba a kedvesem
Kötötte be a levelét?

Fehér felhő a szívemet
Próbálgatja egy énekkel.
Hogyha szél fúj, ringatózik,
Mint otthon a gyapottenger.

Ne nyargalj, szél, fehér felhőm
Fejem fölül el ne fújjad!
Mintha vízen úszó hattyú,
Társa legyen sziklás csúcsnak.

Fehér felhő, mondd meg nekem,
honnan jöttél eme tájra?
Hogyha látlak, eszembe jut
Szép kedvesem fehér fátyla.

Lozovaja állomás, 1943.


Kajirbekulu Gafú
Hajnali románc

Jön a hajnal,
mondta halkan a bús hold,
Alig tudta útját járni, fáradt volt.
Ott lebegtél való-álom közt te is,
Ahogy felhő ég-föld között bandukolt.
Tested fehér, színe rózsás hajnalé,
Hajadon még az éjszaka színe volt.

Gondolkozván elhevertem melletted,
Ragyogott a hold sugara feletted.
Úgy feküdtél, mintha a holdsugárból
Ittál volna aranyszín bort. Élvezted.
Az élet szép, akárcsak te, olyan szép,
Becsülni kell az elfutó éveket.

Jön sebesen, vágtatva a bíbor nap,
Kengyele és szerszámai csattognak.
Fölötte a végtelen ég kék sátor,
A patáit tükrözi a friss patak.
Maréknyi tűz, fellobbanva hulltam rád,
Féktelen ló, ágaskodva ragadlak.


Oldzsasz Szülejmen
A fű

Gyakran találkozunk a Tobol mellett
az erdőben, a rőt őszi fűben,
elheverünk,
és meghitten hallgatunk,
oly tisztának érzem magam veled,
mint a Tobol, mely az Isimbe ömlik.
Fákról vörös harmatcseppek hullnak,
a fű, mint bíborvörös,
dús lombtenger,
kérlek, emlékezz mindig -
mily boldogan
nézett ránk a nagy szöcske
a fűből.
A mi erdőnkben nincsen más, csak béke,
fénypatakok áradnak a fűben,
és karod mentén, mint egy ösvényen,
mászott egy hangya,
fürgén ment,
majd eltűnt.
Minden madár egy dicsőítő dalt fújt,
juharfák mögött folyt a néma Tobol.
Mi lenne, mondd, ha nem lenne?
Nem tudom.
Mi lenne, ha nem lehetnék veled!

Aki hasonlít rád, mind
kedves nekem,
a fehér fákat én őrizni fogom,
akárhányszor megpillantalak téged,
újra a legjobb emberré változom.
Mi lenne, ha nem lenne a szemed
fénnyel, fájdalommal, megbocsátással tele...
Minden alkalommal szeress
kedvesem úgy,
mintha utoljára
látnánk egymást.


Szerszenbaj Ebu
Piros rózsa*

- Piros rózsa....
szól az ének,
Magyaroknak a szép dala.
Legelőször ezt meghallván
A szívemet megmarkolta.

Bánata a katonáknak
Felkavarna minden lelket.
Árva lelkek panaszait
Bánatomban hallgatom meg.

Nem értem a lány énekét,
De értem, mit a ritmus ad.
Dalolj, lányka, dalolj, kérlek,
Dalodtól a lelkem zsibbad.

- Piros rózsa...
magyar leány
Kezében egy csokor virág.
A dallamot elragadta
A tág égbolt, a magasság.

A Balaton hullám-hátra
Jóslatot írt:
"A baj meglel".
Nem vagyok én mélán ülő,
Csendes, nyugvó öregember.

Elhallgatott a lány-ének,
Folytatta a fülemüle.
Az énekes lány szeméből
Kövér könnycsepp legördüle.

- Piros rózsa...
A magyar lány
Újra dalolt, belekezdett.
Könnyét törli bánatosan,
Hangja rögtön megremegett.

Értem, leány, vágyakozol,
Te is várod kedvesedet.
Lövészárok mélyén hallja
Katonád az énekedet.

Lehet,
ő már a bűneit
Forró vérrel mind lemosta.
Várjad, leány, tiszta lélek,
Öleld végleg a karodba.

Tihany, 1945.

*A Balatoni dalok című ciklusból


Ergaliulu Hamit
A "Negyven lány"-ról

Karakalpak büszkeség a "Negyven lány".*
Egy nap mentünk, vígságban nem volt hiány,
Századokig gazdátlan és elhagyott
Várba tértünk, hol lakott rég sok szép lány.

Leültünk és egy dinnyét ott felszeltünk,
Jó barátok, daloltunk és nevettünk,
Századoknak emlékeit csodáltuk,
Sok vadon nőtt szép virágot leszedtünk.

Eme várban, hol égre néz ó-orom,
Talán miránk is gondoltak egykoron.
A szép leány kicsalta az énekem,
Hamvait már nem lelitek a földben.

* Kirik kiz (Negyven lány): karakalpak népi eposz


Abaj Kunanbajuli
Tudatlanul ne kérkedj

Tudatlanul ne kérkedj,
Ne hidd nagynak személyed,
Ne örülj szenvedélynek.
Oktalanul ne nevess,
Őt dologtól óvakodj,
Öt dologra törekedj.
Ha méltón akarsz élni,
Vágyaid, életed előtted,
S ha már nem tudsz remélni,
Pletyka, hazugság, nagyzolás,
Tunyaság, léha prédálás. -
Ez öt rossztól kell félni.
Cél, kitartás, eszme egy,
Mérték, irgalom - gondold meg,
Öt vezérelv segít élni.


Abaj Kunanbajuli
Embereknek ne higyj, bárhogy dicsérnek

Embereknek ne higyj, bárhogy dicsérnek,
Képmutatásukkal csak megtévesztenek.
Magadban bízz, magadat húzd a bajból,
Segítőd a munkád, használd eszedet.

Hiszékeny ne légy, mért áltatnád magad,
Baj, ha dicséret, hízelgés elragad.
Másokkal együtt csak becsapjátok egymást,
Hát kell neked kergetni délibábokat?

Ha bánat emészt, magadat ne add meg,
Rádtörő szenvedélynek soha ne engedj.
Szállj magadba, szíved mélyéig merülj,
Mit ott találsz, az a kincs, csak az tartsd meg.


Bekhodzsa Kalidzsán
Ilyen az élet

Az éjszaka,
a nappal vitatkoznak.
Két haragos
egyszerre indul útnak.
Virágágyban néhanapján burján hajt,
Elfeledett síron rózsák kinyitnak.

Néha május
novemberre hasonlít.
Jó a tél, bár pustol a hó időnkint.
Rokonoddal összeveszel tán néha,
Lehet, hogy az ellenséged kibékít.

Fehér hegyet
sötét felhő betakar.
Ostobát az okos várja panasszal.
Adakozó váratlanul nem segít,
Fösvény ember kezét nyújtja, vígasztal.

Néha egy csepp eső sem hull magágyba,
Máskor homok fullad a bő ég-árba.
Mulya játék-bokacsontja is nyerhet,
Ügyesnek meg a vesztes oldalt szánja.

Életünk ez...
Szeszély ront, emel égnek.
Egyik ember csak cammog,
mások égnek.
Az emberek sokfélék,
köztük régtől
Mindig voltak mihasznák,
s hős erények.


Moldagaliulu Dzsuban
Ha tűz vagy

Ha tűz vagy, lángolva égj, lobogj,
Csak füst száll, nincs meleg, ha kojtolsz.
Hamutól, szeméttől távolodj,
Világíts, lássák, hogy nem kormolsz.

Ha lángod hunyna is hirtelen,
Sokakat melegítne addig.
Bár a füst magasba szállva leng,
Láng-nyarunk, tűz légy lent, ki hevít.


Meülen Szirbaj
Magasság

Hajlonganak virágok,
Sugarakat szór a Nap.
Csúcsról csúcsra felhágok,
Magasságok vonzanak.

Magasságnak titka mély,
Látom én, ha feljutok.
Csúcsok után meredély,
Örök vándor így vagyok.

Nehéz utak megtörnek
Csúcsok fele míg mászok.
Ám ha csúcsok nem jönnek,
Csak a mélyben tanyázok.


Bekhodzsa Kalidzsán
Ó, barátom

Az életnek nevezett nagy térségben -
Madár vagyok, égen dallal repülő.
Madár nyoma meglátszik-e az égen,
Dalát hallja csodás kert, a lent ülő.
Az életnek nevezett nagy mélységben -
Hullámokkal fröcskölődő csepp vagyok.
Hullám nyoma meglátszik-e fövényen,
Víz ezüstje part magasán nem ragyog.
Az életnek nevezett nagy hegységben -
Ott vagyok én egy szurdokban, fák alatt.
Platán csúcsa ezüstlik már a dérben,
Ó, barátom, hó lepi a kő-falat.
Az életnek nevezett nagy szín-térben -
Szereplő vagy, néznek sikert és bukást.
Barátom, míg jön végső szín, függöny-éj,
Szerepeid váltják, rosszak, jók egymást...


Mirzali Kadir
Sirály

A szél-gyalu jár, repül a tengeri forgács - a sirály,
Mi védi őt, ha végtelen, tajtékos vizek fölé száll?

Zajong sok sirály odafent, kering, nem fárad e szép had,
Antennájaként tengernek körben tág eget borítnak.

Mikor hullámból kis halat emel a tenger üstöke,
Csapkod szárnyuk, mint angyalok pajkos és fürge szemöldöke.

Nem érted ezt meg, barátom, ha nem áll eszed rejtekén:
Ily sirály-röpte rebben és ível a pucér nő kebelén.

Elkeseredtem, pedig szép ez a tág világ, a sirály,
Benne láttam a lelkemet, mely egy szép napon majd elszáll.


Oldzsasz Szülejmen
A Puskin téren

A költő szép legyen, mint az Isten.
Ki látta az Istent? Az, ki látta Puskint.
Az Isten tömzsi, mint a csizma,
és vaskos szerecsen1-ajkai vannak.
Dantes2 viszont ördögien magas,
és fehér arcú, sápadt, mint az emlék.
Puskin felesége - a szép Natalja.
Senki sem nevezte őt Natasának3.
A pompában oly büszke volt nevére,
mint ahogy állt a terem parkettáján,
körötte könnyedén sikló lovagok,
a költő pedig, mint rab, függöny mögött
markolta izzadva kése nyelét.
"Mondd meg, Istenem,
miért késlekedsz!...
Nem hiszed, hogy őt annyira szeretem!...
Mindőnket csak elkábít ez a nő!..."
Óh, ez a fehér nyak és márvány vállak,
vérpadhoz hasonló hatalmas keblek!

Kiment a rab havas január-esten,
s meghalt az Isten
a hasához kapva...
Bosszút állt, ahogy bosszulni nem tudott
párbajozó, se cár, se bandita,
Istenhez méltó bosszút állt:
elhallgatott,
és ez minden.
Az a golyó pedig repül.
A tehetetlen és gonosz erőnek
mit sem számít Puskin, eltalálta...
Sok céltábla volt már Oroszországban,
mit nem találtak el, de ez a golyó...
Ott, a Konnyusennaján, állt a tömeg,
sárga ablakok fénye a hóban,
s évszázad múlva álltak utódaik
másféle ablakok alatt a hóban,
hogy nagy szavakat mondjanak róla,
szeretetre méltónak nevezzék,
s a tömeg őrzi a szép szavakat,
miket kimondanak a sír fölött.
Ő pedig ott áll zordan és görnyedten,
cilinderét levéve, minket néz.


Oldzsasz Szülejmen
A Louvre-ban láttam egy vakot...

A Louvre-ban láttam egy vakot.
Egyedül állt, senkit sem kérdezve,
hang nélkül
bámulta
mély, üres szemgödreivel a Vénuszt.
Feketére négerek
néznek így.
Nyikorgott! Nyikorgott a vén parketta.
A vak állt a nagy rámák előtt.
Mintha látott volna,
sebeivel? Arcával?
Talán inkább könnyeivel.
Haladt egyik képtől a másikig,
lassan, mintha lapozna csendesen,
ment, állt,
és tűnődve időzött
egy üres falmélyedés előtt.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
toth arpad KARÁCSONYI EMLÉK
  2011-01-27 10:50:39, csütörtök
 
  1912

KARÁCSONYI EMLÉK

Itt volt, elment a szép karácsony,
S amíg itt volt, jó koszton éltünk,
Cukron, fügén, mákos kalácson.

Hozott diót, mogyorót, smukkot,
Új százkoronás is volt nála,
De erről alig szólt egy kukkot.

Hogy a pénzügy is derűt öltsön,
Adott az osztrák - magyar banknak
Húsz koronát - aranyban! - kölcsön.

És hozott új választó-listát.
Mely szerint csak Lukács szavazhat,
S megválaszthatja Tisza Pistát.

A Béke is, e bús egyénke,
Jött volna vele, ám egy hídon
A strázsa belelőtt szegénybe.

Örült Prohászka is Prizrendbe,
Az udvarias szerb kormánytól
Egy sérvkötőt kapott prezentbe.

Szóval a karácsony sok kincsét
Megkaptuk és ami a legfőbb,
Megszűnt a fűtőanyag-inség.

Ez üdvöt zengem el ma számmal:
Egész télen fűthetünk majd
Egy-egy dús - karácsonyi számmal!

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
     1/14 oldal   Bejegyzések száma: 136 
2010.12 2011. Január 2011.02
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 136 db bejegyzés
e év: 1543 db bejegyzés
Összes: 5402 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 74
  • e Hét: 428
  • e Hónap: 2523
  • e Év: 45207
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.