Belépés
bubamama.blog.xfree.hu
" A fény, csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle." Hamvas Béla : A láthatatlan történet. Dr Buttyán Kornélné
1937.04.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
HA LEMEGY A NAP...( Befejezés)
  2011-01-15 22:35:01, szombat
 
 
B. Molnár Márta: HA LEMEGY A NAP...
IV. Befejező rész:

OTTHON, CSALÁD...

Otthon, család, béke, szeretet, és biztonság, -.... van, akinek ez megadatik, és van akinek nem. Van, akinek csak álom. Pedig,....- akár valóság is lehetne, mindenkinek.
Van akinek, csak a hit, az Istenhit adatik meg, - azonban, az maga, egy külön csoda.
Kárpótol sok mindenért.

Nem mindegy, hogy mit hordozunk a lelkünkben, mert az tart meg minket, vagy az veszejt el.
Általában az ember, - régen így volt, - a szülein keresztül jutott el , és jut el Istenhez is. Őt kell, hogy hordozzuk a szívünkben, lelkünkben, - egész életünkben.
Szükségünk van Istenre, egész életünkben, - de a halálunkban is, - és szükségünk van a hitre.
Nem a vallásra gondolok, - mert az, bármilyen lehet -....hanem: Istenhitre.

A HIT,...

Az életem, - néhány kivételes esztendőt leszámítva - nem volt zavartalan, egyszerű és könnyű. Azt hiszem, - Isten, többször is próbára tett. Jó érzéssel gondolok azonban arra, - hogy a próbát kiálltam.
Zsigerből.
-,,Tiszteld, magadra nézve az Isten gondolatait" ! - ...olvastam egyszer nagyon régen, és megjegyeztem magamnak örökre. Elfogadtam, eszerint éltem, - és eszerint élek ma is.
Sajnos, mostanában, - más a divat. Az élet manapság arról szól, - tisztelet a nagyon kevés kivételnek, hogy : Pénz, Pénz, ..Pénz, ...és még több pénz.
Pénzzel minden elérhető. Az old meg mindent.
Én még abban hittem, - amit annyiszor hallottam gyerekkoromban, és felnőtt koromban is, - hogy tedd a dolgodat, és minden rendben lesz. Isten megsegít, gondot visel rád.
-,,Vessed az Úrnak terheidet, - mert Ő gondot visel rád...."-
Most, - más a divat.
- Nosza !...Nem tetszik valami?...Változtassuk meg! Csináld csak, - sikerülni fog! Pénzt akarsz? Azért van a Feng Shui, ...meg annyi minden más...stb. stb.
Varázsolj! Mindent elérhetsz vele.
Az én életemben is voltak, vannak, - nagyon kilátástalan helyzetek, mélységes kudarcok, testi-lelki szenvedések, megoldhatatlan problémák, végérvényesen elrontott dolgok, és anyagi gondok is.
Egy biztos: még így is, még akkor is, - tisztelem, magamra nézve az Isten gondolatait. Elfogadom, és nem akarom megváltoztatni azt, semmilyen varázslattal, vagy bűvölettel, - vagy a Feng Shui-val.
Amikor a földre leszülettünk, a sorsunkat, magunk választottuk. Sokan hisszük ezt. Mégis, milyen dolog az, ha most hirtelen, meggondolom magamat, és nem azt, - hanem valami mást akarok?
Ha, - jobban akarok tudni mindent, mint Isten.
Születésem előtt, ezt a sorsot, ezt az életet választottam valamiért. Nem csinálok hát a számból egyéb testrészt. Ezt az életet fogom, - és akarom végigélni. Akármilyen is.
Ez, a választott élet, - ez, az én földi feladatom. Ezt kell meg csinálnom, ezt kell, - vagy kellene - jól csinálnom. Ez az enyém, és elfogadom. Nekem ez, így jó. Pont így jó.
Nem akarom hát módosítani, - és az életem értékelését is meghagyom Istennek.
Pici gyerekkoromtól kezdve tudtam és tudom, hogy egyetlen valóság az Isten, - és minden más, csak képzelet.
Az élet rövid. Az embernek, - nincs vesztegetni való ideje.
Tedd a dolgodat, - és viseld a sorsodat, Isten lát téged, és gondot visel rád.
Hagyd fájni a dolgokat, - és járd meg a poklot is, ha úgy hozza a sorsod, - mert muszáj.
Ez a lecke, - ez a te leckéd, - és ezért vagy itt.

Igazából, mindig, mindenhol egyedül vagyunk, a leckét is egyedül tanuljuk, és mindig, minden csatát egyedül vívunk meg. A legnagyobbakat is, mint a születés és a halál, mert nem lehet velünk - Istenen kívül, - senki más.
Ha elestél, ha gödörbe kerültél, - és egy kicsit bele is haltál, feküdj csak nyugodtan tovább, és gondolkozz el. Komolyan gondolkodj el. Aztán, - appá! - szedd össze magad, kelj fel, és lépj tovább. Mert muszáj.
Járd az utadat, - járd végig az utadat.
Egyszer, - amikor a gyerekkoromban, a zárdából el kellett jönnöm, - a Zárdafőnökasszony, aki Édesapám nagynénje volt, - és az én imádott ,,Zárdamamám", - ezzel búcsúzott tőlem:
-,,Maga az Úr megy veled gyermekem, és nem marad el tőled sohasem...."-
Nem sokkal később, - lelőtték az oroszok.
( Erről, - és ezekről az időkről - szól a nemrég befejezett könyvem, - a Zárda.)
Azt hiszem,... - hogy amikor a mennyből, leszületünk erre a földre, - talán, ugyanezzel az ígérettel búcsúztatnak bennünket odafent:
- "Maga az Úr megy veled gyermekem, - és nem marad el tőled sohasem..."-
Nem veszhetünk el, sem az életünkben, sem a halálunkban. Nem tévedhetünk el, - hazatalálunk. Isten, vezet minket.
Ha kínkeservesen is, de hazajutunk. Hazatalálunk, mire lemegy a nap.

Több vallás is beszél, a Hit, Remény, és a Szeretet fontosságáról. Nekem ebből, egész életemben, elég volt kettő,... a Hit, meg a Szeretet.
Sokszor kerültem nagyon nehéz helyzetekbe, mégis, én, nem reménykedtem, - hanem hittem. Mélyen, igazán, és töretlenül. Szerettem Istent, és akkor is megvallottam Őt és a hitemet, - amikor nem lehetett.
Isten pedig megsegített. Kivezetett mindig, minden gondból, bajból, sötétségből, - és teljesen reménytelennek tűnő helyzetekből is.
Velem volt mindig.

Isten, mindenkit, - megkülönböztetés nélkül - teljesen egyformán szeret. Engedjük be Őt a lelkünkbe, - és engedjük be az életünkbe.
Mindenki kerül, vagy kerülhet, olyan helyzetbe az életében, amikor nincs más kapaszkodó, csak ez, - ez az egyetlenegy. Az Isten.
Ő, mindig ott van. Ő, mindig elérhető.
Ajándékozzuk meg gyermekeinket is az Istenhittel, mert nekik is szükségük lesz rá.
Az élet, - nehéz. Mindenkinek az, - akár bevallja, akár nem.
Azonban, hiszek benne, hogy ezt a sorsot mi választottuk magunknak, mielőtt a földre leszülettünk.
Bár, -... megoszlanak erről a vélemények.
Platón, azt írja, hogy a reinkarnációra készülő lelkeknek lehetőségük van arra, hogy sorsot válasszanak maguknak.
Igaz, csak abból választhatnak, amelyet a végzet istennői eléjük dobnak.
Aztán,... ki tudja, - mit dobnak eléjük?
Ki tudja?
A Tibeti Halottas Könyv is ír valamit erről a választási lehetőségről.
Ámbár, - ki tudja, - tényleg, ki?, - hogy miből választhatunk?
Egyből, ...- egyet?
Vagy, eldönthetjük, hogy újraszületésünk alkalmával mi lesz belőlünk, - kukac, vagy meztelen csiga?...Lótetű, pacsirta, vagy ember?
Igazából, sose mélyedtem ebbe bele, - és nem is szeretnék.
Elfogadom azt, amit eddig hittem, - hogy Isten, tudja.
Isten, mindent tud.
Én, nem tudhatom, - nem is kell tudnom, - de Isten tudja, hogy mit akart az életemmel, és az életünkkel.

Ha tényleg mi választottuk a szüleinket, környezetünket, gyerekeinket,... és igen, a szenvedéseinket, csalódásainkat, kudarcainkat is, akkor még, tudtuk, tudhattuk, hogy miért, ... - mára, már elfelejtettük. Ez a tudás, - ,,nem jött át" velünk.
Azonban, fogadjuk el, tegyünk meg mindent, amit lehet, mert, - ez a mi Sorsunk,... és el kell fogadnunk, hiába lázadoznánk ellene.
Az események, alakítanak, változtatnak rajtunk, bennünk, ....nyilván, ez volt a ,,korábbi cél", és ezt, - az ítélkezéseinknél is fontolóra kellene vennünk.
Pontosan ezek az átélések, ezek az események formáltak bennünket olyanná, amilyenek ma vagyunk.
Más emberek lennénk ezek nélkül az átélések és történések nélkül.
Igen, - el kell fogadnunk a szüleinket, magunkat, családunkat, gyerekeinket, - ....és a Sorsunkat.
Akármilyen is.
Most ugyanis, - nincs már választási lehetőségünk. Ez van. Ez a miénk.
Az ember, hazafele tartó lélek csupán. El kell fogadni ennek a világnak, ennek a létezésnek az örömeit, szenvedéseit és bonyolultságát.

Nem vagyok egy szentfazék, nem vagyok templombajáró sem, - Istenhez való kapcsolatomat, - nem ezzel mérem le.
Nekem, a magamra eszmélésem idejétől kezdve, - töretlen, jó kapcsolatom volt és van Istennel, úgy érzem.
Számomra, minden vallás egyforma, - hiszünk, és hiszek valakiben, akit én ugyan Istennek nevezek, - katolikus lévén, - mások, másnak. Hiszen, - másképpen is lehet nevezni.
Nevezhetjük Gondviselésnek, Mindenhatónak, Örökkévalónak, - ...de egyszerűen, akár, egy Magasabb Civilizációnak is, - aki megteremtett minket, és minden bizonnyal törődik velünk, az életünkkel, a lelkünkkel, életünkben és halálunkban, egyaránt.
Őhozzá térünk majd meg, mindannyian, akár, - Mennyország helyett egy magasabb civilizációba, - és visszük magunkkal a poggyászunkat is. Nem lesz benne más, csak a csupasz lelkünk, és a szeretet.
Minden mást, itt hagyunk.
A lelkünket visszük, - ami, lehet, hogy rongyos is, meg sérült is, - agyon van tépve meg rugdosva, - de Isten, majd befoltozza, és elsimítja, hiszen az a dolga.
Hiszem, hogy akármilyenek voltunk, és vagyunk is, - mi vagyunk Isten nyája. Kecskéi, és báránykái.
Gondot visel ránk.
Ha Istenhez kiáltunk, odahallik, - és könnyeink többé nem a porba, hanem az Ő tenyerébe hullanak.
Ha egyszer magunkba szállunk, és elkezdünk őszinte szívvel és hittel imádkozni, - az imánktól és a sóhajunktól, megindul a menny is.
Bízzunk Benne, bízzunk Istenben, - és soha ne csüggedjünk.

,,Nem számít a vihar, ha Istennel vagy, a végén mindig vár a szivárvány."

VÉGÜL, A ...FELISMERÉS...

Én, - nem voltam Isten jegyese, bár volt egy idő, amikor az akartam lenni, - de a rendek feloszlatása után, ez már nem volt lehetséges. Egyideig szomorkodtam miatta, aztán belenyugodtam. Nem rajtam múlt, hogy nem lehettem apáca. -
Istent azonban, pont úgy, egész életemben, egész szívemből, mindig szerettem, és kitartottam mellette, minden körülmények között.
Mégis, legnagyobb megdöbbenésemre,. -.... kicsinyenként, - ...mindenkit elszedegetett tőlem.
Legelőször elvette, szörnyű körülmények között, a beszélgető, mesélő ,,öregeimet" ...- aztán, a gyerekkori játszópajtásomat, a kis barátomat, - ...az első, hamvas, gyönyörű, tiszta szerelmet.
Aztán, elvette, ,,a ráismerős..."- lángoló nagy szerelmet.
Akit szerettem, s aki szeretett, - rövid idő után, iszonyú szenvedések között, - meghalt.
Később, - ...elvett egy futó, sokat ígérő, - ...ám ki sem bontakozott szerelmet.
Autóbaleset.
Az is meghalt.
Aztán, elvette a férjeimet.
Közben pedig, kicsinyenként, - megfosztott az egész családomtól.
Miért volt jó ez Neki,...így ?
Továbbra is szerettem, és szeretem az Istent, - néha azonban, .... - már megroggyant a hitem. Én is emberből vagyok.
Ő, ...valóban velem van még? - tettem fel a kérdést időnként, - Vagy, csak képzelem?...-
Már nincs meg a házunk, és nincs meg az a régi pincetető -ahol, ...- valaha -...olyan közel lakott az Isten. Olyan közel, hogy gyerekkoromban azt hittem, ha kinyújtom a kezemet, el is érhetem.
Ma már, - ki se nyújtom a kezemet.
Mára már nem maradt semmi, - csak a kissé megroggyant hitem. Igen. Mára már nem maradt semmi, - csak a megroggyant hitem. És,persze, ... - az emlékeim.
Azt mondják, az idő, minden sebet begyógyít, - ....azonban aki ezt mondja, annak, még az életében, soha semmi nem fájhatott igazán
Eltelt az életem, ...jól, vagy rosszul, - nem számít már.

Vannak dolgok amelyeken, nem lehet változtatni, és vannak, amelyeken nem is akarok
Úgy állok ma is, - mint egykor a pincetetőn, .... egész szívemet betölti az a köszöntés, ....
,,Dícsértessék", -... és beszélgetünk újra.
Dicsértessél Istenem, és bocsáss meg nekem. Én, tudom, hogy ott vagy valahol, - mindig is ott voltál - ...de már nem kívánom, hogy megmutasd magadat nekem, mint gyerekkoromban, - valaha rég.
Elég,.... hogy ott vagy. Az is elég.
Elég, ha tudom, nekem, az is elég, éppen elég....-

-,,Laudetur Jesu Christi"...-


PÁNIK...
Az ember, egyszercsak hirtelen rádöbben arra, hogy már ötvenéves, de még nem is élt. A francba! A francba, ...a francba, a francba!!!
Még csak küszködött, kínlódott, mindenféle csatákat vívott, és reménykedett, ...és reménykedett, - és robotolt. Robotolt szakadásig, - de nem, nem is élt. A francba!
Ötvenéves, és még nem is élt.
Most pedig, már nincs rá idő. Meg, a legtöbbünknél, persze, pénz se. Ilyenkor kapja el az embert a pánik.
Azt mondják erre, hogy a klimax. Pedig, nem az, hanem, - valami egészen más. Meglehet, hogy akkor kezdődik az öregség.
Aztán, elkezd az ember hadakozni ellene, majd, amikor kissé már lenyugodott, ... elkezd ismerkedni ezzel az állapottal, végül, lassan-lassan, elkezd barátkozni vele.
Ami ugye, vagy sikerül, vagy nem.
Ez alatt, az ember vagy megkeseredik, vagy nem, és elkezd kapkodni, - közben pedig egyre gyorsabban múlik az idő. Egyre gyorsabban.
Régen, tolta volna az ember az éveket előre, - most meg, fogná vissza, de nem lehet.
Végül, mi mást lehetne tenni?...- az ember, belenyugszik.
Többektől hallottam, hogy az öregség, nem olyan rettenetes-borzasztó, mint amilyennek az első pillanatban látszik, akkor, amikor megérkezett.
Egy darabig, az ember, észre se veszi, hogy régóta az ajtóban áll. Aztán, egy váratlan pillanatban, - fogja magát, és betoppan, hívatlanul. Igen. Kupán vágja az embert, az biztos, de nem lehet ebbe - csak ebbe - belehalni.
Aztán, - jön majd más is, mert az öregség sosem jön egyedül.
Manapság, hajszolt életet élünk, és nem igen tudunk változtatni rajta. Hamar elfáradunk, könnyen megbetegszünk, - és nem tudjuk kímélni magunkat.
Amikor az öregség betoppan, és kupán vág minket, azt gondoljuk, hogy itt a vég.
Aztán az ember összeszedi minden maradék erejét, és elkezdi magát felkanalazni a földről. Később pedig rádöbben, hogy mennyi, - milyen sok! - még a teendője. Nem halhat meg! Nem.
Annyi mindent nem csinált meg eddig.
Elkezd az ember élni, - ha van rá pénze. Megnézi, amit eddig még nem látott, de annyira meg akart nézni.
Megkóstol, kipróbál mindent, amit eddig szeretett volna, - de valamiért nem lehetett.
Lehet, hogy ez már csak vesszőfutás, és semmi értelme sincs, mert az ember, csak be akarja bizonyítani a halálnak, hogy nem ér rá. Most éppen nem. Most, nem alkalmas. Ne jöjjön.
Nincs itt az idő,... - még dolga van. Még, nem is öreg. Nincs itt az idő,...nincs. Nem elég érett a halálra,
Az ember lelke különben, amúgy se ráncosodik, pont olyannak érzi magát, mint húszéves korában. Az ember lelke, semmit se változott. Most is, pontosan olyan, mint bármikor korábban. Tényleg semmit se változott. A lelkesedése is töretlen.
És, - akárki, akármit mondjon, - ha az ember viszonylag egészséges, és kenyere is van, - akármilyen öreg is, nem akar még meghalni. Jó lenne élni még egy kicsit. Igen.
A végét ugyan, nem lehet látni, bár az ember gyakran gondol rá, -...de a végét, senki se láthatja. Ma még itt van, ugye, - holnapra azonban, lehet, hogy elvitte egy infarktus. Vagy elgázolta egy autó, - vagy véletlenül hasba szúrták, és belehalt. Vagy akármi. Ki tudja?
A vége, - sohasem látható.
Talán, nem is fontos, sőt, talán nem is lenne jó, ha előre tudnánk, hogy mit hoz a holnap, és hogy jön majd el a vég.
Én, hiszek az Istenben, aki mindig velem volt, velem van, és gondot visel rám, - hiszem, hogy a halálom óráján is velem lesz.
Ott áll majd mellettem, és ahogy egész életemben minden bajban, - hiszem, hogy akkor is a karjaiba vesz.
Nemcsak engem persze, hanem mindenki mást is. Kivétel nélkül minden hazatérőt a karjaiba vesz.
Addig pedig, - telik az idő, úgy, ahogy.
Vissza- vissza tekintgetünk, nosztalgiázunk, - de a Föld még forog velünk, aztán egyszer csak, - majd, nélkülünk!
Hanem, hogy erre, hogyan is lesz képes, - nélkülem, és nélkülünk, - ...hogy őszinte legyek, azt én elképzelni se tudom...-
(.....meg, hogy a világ, hogyan is lesz teljes, ...meg egész?...nélkülem, és nélkülünk?... ugye?...)
KATI NÉNÉM...
A háború alatt, - ,,Ez a törvény, csak élőt, és holtat ismer el"...- jelszó alatt, elvitték a szív és tüdőasztmás a nagybátyámat, Kati néném férjét - a nyilasok, kényszermunkára.
Nemcsak őt, persze.
Elvitték a falu összes férfi betegét, öregjét és nyomorékját is. Alig jött vissza közülük valaki.
Nagybátyám, pár kilométeres gyaloglás után, útközben meghalt. Elföldelték őt egy árokban, - és sohasem tudtuk meg pontosan, hogy hol.
Amikor - az amúgy nagyon vallásos, és állandóan templomba járó - nénikém, ezt a szörnyű hírt meghallotta, leszedte az összes szentképet a falról, - szép, régi olajfestmények voltak, de nem kegyelmezett nekik - kihajigálta őket az udvarra.
- Kifele Szentek! - ordította sírva - Ki a házamból! Én többet nem imádkozom! Ó te Isten odafent, én többet a házad kapuját át nem lépem! Hát miféle Isten az, aki ezt megengedi?!! Miféle?!!...Miféle Isten vagy Te odafent?!!...-
Nénikém sírt, éjjel és nappal.
De az élet ment tovább. Dolgozni kellett. El kellett látni azokat, akik még megmaradtak.
Azonban, nem beszélt a szentjeivel továbbra sem, és Istennel is haragban volt.
Aztán napokig szakadt az eső, nénikém meglátta a szétázott Szent Sebestyént, és megesett a szíve rajta.
- Ó te szerencsétlen, - mondta, - nem haragszom én terád, visszaviszlek téged. Nem bánt veled jól az élet, összevissza szurkáltak, - ne ázzál te itt énnekem... -
Múltak a napok, az eső megint megeredt. Kati néném szíve most Krisztuson esett meg.
- Te se tehetsz róla, te szerencsétlen, te is ártatlan voltál, mégis megfeszítettek, - beviszlek én téged is...-
Aztán Szűz-Mária képe következett.
- Ó te szegény szeplőtelen, elég volt neked a te bajod, tudom én, hogy mit éreztél, tudom én,...- mondta.
Pedig, akkor még nem tudhatta.
Mindenesetre Szűz-Mária is visszakerült a helyére. Bűnbánó Magdolnát azonban, hagyta még egy kicsit ázni.
- Hát te?...Te meg aztán jobban meggondolhattad volna... -
Néhány nappal később azonban, mégiscsak bevitte.
- Ha Krisztus megbocsátott neki, én minek haragudjak? Ki vagyok én? Csak egy szerencsétlen hadiözvegy,...az,...hadiözvegy...-
Istennel azonban továbbra se beszélt, és nem imádkozott.
Nem sokkal később azonban, már térden csúszva az oltár előtt, - újra megtanult imádkozni.
Mert elvitték a 17 éves fiát is a háborúba.
Levente volt.
Nénikém azonban hiába imádkozott. Fia a frontra került.
Egy tank keresztül ment a lábain, és fogságba esett. Sok évvel később, nyomorékként került haza.
Csak rövid ideig élt ez után. Agydaganata volt, és öngyilkos lett.
Leírhatatlan fájdalom, és szomorúság zuhant akkor a nagynénémre.
Ismét megesküdött, hogy nem lépi át többé a templom kapuját, - és nem beszél többé Istenhez. Számára, - többé nem létezik.
Megtartotta a fogadalmát.
Valóban nem ment többé templomba, - valóban nem imádkozott, - és valóban nem szólította meg többé az Istent.
Felnevelt azonban egy lelkipásztort.

Még a háború alatt, az oroszok bejövetele után, - nénikém, befogadott egy megerőszakolt,15 éves, apátlan - anyátlan kislányt.
Sajátjaként nevelte, szerette, taníttatta.
Később, ebből a kislányból, - evangélikus lelkész lett.

Amikor, a nagynéném, sok évvel később, szörnyű szenvedések után, nehéz, és szerencsétlen élet után, rákban meghalt, - és a temetésen katolikus szertartás szerint, elbúcsúztatták, - ...ezen a szertartáson, leánya, az evangélikus lelkész is elbúcsúztatta.
És, akkor, ott, -...mindannyiunk legnagyobb megdöbbenésre, - szinte egy kisebbfajta csoda történt.
Iszonyú vihar tombolt, - körülöttünk csapkodott a sokágú villám, és félelmetesen, haragosan zengett a fekete felhőktől kavargó ég.
Az eső úgy ömlött, mintha poklok csatornái eredtek volna meg. Agyagos sártengerré vált a temető. Szinte seggen csúszva lehetett csak közlekedni benne.
A temetést azonban, - nem lehetett elhalasztani. A pap a szomszéd faluból jött.
A temetőben pedig ott állt már a fél falu, a környék, meg az összes ismerős, és a teljes rokonság.
A katolikus pap búcsúztatója után, - a lánya búcsúztatta el, a szegény, sokat megélt nagynénémet.
Erzsike, megrendülten emlékezett meg arról, -...hogy szegény Kati néném, a háború óta, meghasonlottan, Istentől elfordulva élt, - szörnyű szenvedések, csillapíthatatlan fájdalmak között, - egészen a haláláig.
Bezárta a lelkét. Nem tért meg Istenhez.
Egyetlen könyörgés, hogy "bocsáss meg Uram",..."segíts meg Uram", - Kati néném száját soha nem hagyta.
Némán szenvedett, haragban volt Istennel, - pedig pontosan tudta, hogy meg fog halni.
Azt mondják, könnyű élni Isten nélkül, de nehéz meghalni nélküle. Kati nénémnek, mind a kettő, - nagyon nehéz volt.
Ott álltunk a koporsója mellett.
Erzsike, sírva, könyörögve nézett fel az Égre és azt mondta:
-"Kérlek Uram, ha ott áll most előtted, keményen összezárt szájjal az Édesanyám, bocsáss meg neki, mert tiszta szívű ember volt. Fogadd el őt, fogadd be őt,...öleld magadhoz, és vezesd be őt a Te házadba, és a te országodba...."-
És láss csodát ! Szinte pillanatok alatt, elállt akkor az eső.
Kék lett az ég, kisütött a nap,...vidáman röpködtek, és csicseregtek a madarak....-
Erzsike, akkor széttárta a karjait, még mindig az Égre nézett, és csendesen azt mondta, :
- "Látjátok Testvéreim, ...ez a válasz, ...Édesanyám, hazatalált..."-


KÜLÖNÖS ÁLOM...

Bizony, jó érzés hinni abban, hogy elhunyt szeretteink, nem mentek el egészen.
,,Ha gondolatban, vagy hangosan nevükön szólítjuk őket, - akkor meghallják a hívást, - és mellettünk teremnek....."- Olvastam valahol.
Aztán azt is:
,,Gyakori, hogy elhunyt emberek, vigyáznak gyermekeikre, és külön időt szánnak arra is, hogy minden gyermeknek segítsenek, aki krízishelyzetben van...."
Nagyon sokszor végiggondoltam ezt.
Igazából, nagyon jó érzés volt ezeket a sorokat olvasni. Tehát, más is így hiszi, - más is így érzi, más is így van ezzel.
A különös álmom, - ezzel volt kapcsolatos.
Különös álom volt. Igen. Tényleg különös.

Már az is különös volt, - hogy álmodtam. Ugyanis, - sajnos - régóta nem álmodom.
Mire ágyba kerülök, olyan halálosan fáradt vagyok, hogy azonnal, mélységesen mély álomba zuhanok.
Sokáig, - nagyon zavart ez az álomtalan, mély alvás, azonban, reggel mindig tökéletesen kipihenten, frissen, szinte újjászületve ébredek.
Mindennap.
Ezért aztán elfogadtam, hogy nem igen álmodom.
Kikapcsolok. Úgy látszik, teljesen.

A házunkban, - egy közeli családtag halála után, különös dolgok történtek, amire semmiféle magyarázatot nem találtam.
Egyszerre romlott el többféle, szinte nélkülözhetetlen elektromos készülék.
Ha felkapcsoltuk a villanyt, nagy durranással szétrobbantak az égők, egyik a másik után, - bárki is kapcsolta fel.
Hirtelen, bekapcsolt a TV, - pedig senki nem volt a szobában.
Majd, váratlanul elromlott a majdnem új gázkazán, utána a mosógép, majd a hűtőgép.
Jó néhány ilyen megmagyarázhatatlan dolog történt még, - és nem kis kár ért minket! - mire azzal a gondolattal kezdtem foglalkozni, hogy csakis az elhunyt rokonunk járhat látogatóba hozzánk, és valami módon, így próbál jelentkezni.
Nem találtam más magyarázatot.
És, akkor, elkezdtem félni. Fantomokkal, nem tudok hadakozni.
Az elhunyt rokonnal, nem voltunk szoros és felhőtlen kapcsolatban, - nem jöttem rá, hogy miért éppen engem tisztelt meg a jelenlétével.
Egy idő után aztán rájöttem, hogy talán senki se igazán Istenhívő a családjukban, talán ez lehet az oka. Akkor, valaki, akivel beszéltem róla, azt tanácsolta, mondassak a lelkéért gyászmisét.
Végül, rászántam magamat, megfogadtam a tanácsot..
A misén, - rajtam kívül, senki sem vett részt a családból, - de ez, mindegy volt.
Imádkoztam érte. Szívből.
Otthon pedig, amikor hazamentem, - egy szentelt gyertyával körbejártam a házat, és elkezdtem mondogatni, nagyon határozottan a rosszindulatú kísértetnek, aki tartósan beköltözött a házba, és állandóan kárt csinált, hogy:
- ,,Apage Satanas"!..."Apage Satanas"!...-

Persze, minden bizonnyal, a szentmise lehetett az, ami segített, nem a saját ördögűzésem, - azonban, ezeket követően, megszűnt a házban az ,,idegen jelenlét".
Fellélegeztem.
Majd, egy-két nappal később ez után, mégiscsak álmodtam, - pedig, nem szoktam.
Azt álmodtam, hogy az ágyamban fekszem, és közvetlen felettem, egészen közel hozzám, az ágy végéig, egy hatalmas, rendkívül hosszú, vastag kígyó nyúlik végig nyílegyenesen.
Semmi se tartotta, csak a nyakánál, egy vékony cérnaszál. A fölött ingadozott.
Felemelte a fejét, mint a kobra, és hol jobbra hajolt az arcom fölé, hol balra.
Mintha jobbról balról meg akarta volna csókolni az arcomat, hirtelen mozdulattal.
Rettenetes érzés volt. Közben pedig, láttam a gonosz tekintetét.
Minden pillanatban vártam, hogy a nyitva tartott szájával és a hatalmas fogaival belém fog marni.
A Kígyó erős volt és félelmetes.
Fekete volt a háta és a feje, nagy pikkelyekkel,. A hasa alja pedig krémsárga volt, - elszórt, apró fekete pikkelyekkel.
Sosem láttam ilyen kígyót. Lehet, hogy nincs is.
Tudtam, hogy a cérna elszakad, a kígyó pedig rám fog esni, - és én abba az irtózatba belehalok.
Nem mertem moccanni.
Nézegetett hát tovább,...hol jobbról, ...hol balról. Nem bírtam a szememet levenni róla.
Halálosan rettegtem, és kivert a veríték, - a kígyó pedig nézegetett tovább.
És akkor, a cérna hirtelen elszakadt, - azonban engem egy hatalmas erő a földre lökött, -...így, a kígyó nem esett rám...-
Álmomban, felpattantam a földről és rohantam az ajtó felé, - ...azzal a szilárd elhatározással, hogy így, ahogy vagyok, egy szál hálóingben, elmegyek innen örökre, elmegyek a házból, elmegyek világgá, új életet kezdek, - és ebbe a házba soha többé a lábamat be nem teszem.
Még nem értem az ajtóig,...amikor megnyílt a fal, - ...az Ég jött be rajta, fehér felhőkkel,... meg az Édesanyám, és a testvérként szeretett, ugyancsak rég elhunyt Sógornőm.
Semmi fény,...semmi ragyogás. Éppen csak, - ... tündöklően szépek voltak, és fiatalok.
Az imádott Édesanyám, - nem nézett rám. Egyszer sem.
Sem amikor jött, - sem amikor elment.
A kígyót nézte.
Odasuhant az ágyhoz, elkapta az ágyon fekvő kígyó nyakát, - majd a másik kezével a kígyó derekát,...és kisétált vele a falon, a felhők közé.
Sógornőm - aki mindvégig mosolyogva állt az Édesanyám mögött, - követte,...- mielőtt azonban kilépett volna, megállt,...kedvesen rám mosolygott és megszólalt:
-,,Ne félj..."-
Aztán, kilépett ő is a felhők közé. A fal pedig, bezárult mögöttük.
Hát,...ennyi volt az álom.
Bújhatnék persze álmos könyveket, - Krúdy nekem is megvan - de nem teszem.
Azt hiszem, amennyit ebből meg kellett értenem, annyit megértettem. Azt, hogy minden nehéz helyzetben, még ott is, most is, velem van, ...őrködik felettem, vigyáz rám...- a rég elhunyt Édesanyám.

A Gonosz egyébként,...- tényleg elment. Akárki volt is, vagy akármi volt is.
A ház újra tiszta, napos, és vidám.
Minden a régi, - ...Én is.
Sót, .... Én, - egyre régibb leszek....-

Várom a következő életünket drága anya, amikor újra találkozunk.
Meglehet, hogy a következő életünkben, már nem fogunk emlékezni arra, hogy kik voltunk korábban itt a földön.
Nem tudom.
Azonban, addig is, - nap-mint nap gondolok rád, és eszembe jutsz.
Köszönöm, hogy velem voltál, köszönöm, hogy velem vagy, - és köszönöm, hogy soha el nem hagysz.
Így sem, most sem. Sohasem.



HA LEMEGY A NAP....

,,Mikor az utunk véget ér, Fáradt bennünk a vér, az ér. Már nem érdekel a jelen, csak az örök, a végtelen: Lelkünk a múltba menekül, folyton beljebb, szüntelenül, és egyszer olyan messzire jár, hogy nem tud visszajönni már..."
( Falu Tamás )

- Hozzád kívánkozom Uram,... Hozzád, mert máshol nem nyugodhatom...- sóhajtott az idős ember, és kezefejével letörölte a könnyeit.
Csak ült összetett kézzel a konyhaajtó előtt, egy rozzant széken, és a portól, könnyektől maszatos arcát az ég felé fordította.
- Hozzád kívánkozom...- sóhajtott újra - Hozzád Uram, mert nincsen más menekvésem,...és nincs más szabadulásom...-
Aztán, eltelt egy fél nap.
Nem kelt fel közben a székről, nem mozdult, - várta napnyugtát. Ült csendesen, az égre nézett, és fel-felsóhajtott.
- Tehozzád kívánkozom uram, Tehozzád, mert máshol nem nyugodhatom...-
Nem így gondolta ő ezt, - nem így.
Nem így, hanem másképpen.
Pár nappal ezelőtt, reggeli után, csak úgy, egyszerűen kijött a kapun. Kisétált. Csak úgy, egyszerűen.
Elhagyta az Otthont. Elhagyta örökre.
Tudta, hogy nem megy vissza többé. Nem. Élve se, - meg hóttan se.
A kapu, nem volt bezárva, - mehetett, amerre látott.
Akart is.
Nem állította meg senki, nem tartóztatta senki. Nem törődtek vele. Nem figyeltek rá.
Elindult hát, szépen, nyugodtan, haza. Hazafelé. Húzta a szíve.
Régóta tervezgette, régóta készült az útra, - és ezerszer is elgondolta magában.
Hát, - elindult.
Amikor kijött a kapun, nem tudta, pontosan hogy hol is van. Akárhogyan törte a fejét, nem jutott eszébe.
Azt se tudta, hogy milyen városban, vagy milyen faluban van. Nem emlékezett rá.
Hiába törte a fejét, - valahogy kiment belőle, - nem jutott eszébe.
Azt azonban pontosan tudta, hogy az Otthon, - az az otthon, ahol addig volt, - az, nem az ő otthona. Nem.
Adtak neki enni rendesen, tiszta ruhát is kapott mindig, meg tiszta ágyat is, meg még jó szót is, igen, - de mégse.
Mégse az otthona. Nem.
- Otthon, Istenem, otthon,...- sóhajtott, miközben leült az árokpartra, pihenni egy picit, - az otthon, a sajátja, az övé, az mégis más. Mégiscsak más. Ott, még halni is jobb, mint idegenben, élni. Otthon, minden más, a reggelek is, meg a nappalok, - meg az éjszakák. A napnyugtárul nem is beszélve...-
Ült csendesen, lehunyta a szemét, és a régi napnyugtára gondolt.
- A napnyugta,....igen. A napnyugta,... Istenem, a napnyugta! - amit annyira szeretett nézni a konyhaajtóbul...-
- A napnyugta, ....igen. Az, semmihez sem hasonlítható. Az otthoni napnyugta...-
Mélyet, szaggatottat sóhajtott, és kicsordultak megint a könnyei.
- Szeretném látni mégegyszer, mielőtt meghalok, ....a napnyugtát, ...annyira szeretném látni, - otthun, a konyhaajtóbul,...Istenem, annyira szeretném...-
Nyögve tápászkodott fel, aztán elindult tovább. Hazafelé.

A fia, meg a menye, amikor itt hagyták az Otthonban, azt mondták, hogy nem sokáig lesz itt, nem hagyják, - ne féljen.
Csak ,,átmenetileg". Aztán, majd jönnek érte, és elviszik. Visszaviszik, igen. Hazaviszik.
De nem jöttek, hiába várta őket, - nem jöttek. Egyszer se jöttek, még látogatóba se.
Csak "átmenetileg" maradt itt, - mégse vitték vissza.
Egyszer se jöttek azóta. Bizony. Soha többet nem jöttek. Bizony. Nagy szomorúsága ez őneki, - és nem is akar erre gondolni.
Becsapták. Nem érdemelte ő ezt. Nem. Egyszer se jöttek. Egyszer se írtak neki, - és egyszer se telefonáltak.
Ő ugyan nem tud telefonálni, de az Otthonban, megmondták volna, ha izen neki valaki, valamit. Akármit.
De nem, -... nem izent senki.
Megbántották nagyon a gyerekei. Kiebrudalták őt az életükből, mint egy kivénhedt kutyát. Igen, úgy.
Mégis, nem tudott rájuk haragudni, minden gondolata körülöttük forgott. Az otthuniak körül.
Nem tudott nyugodni, hogy mi lehet velük? A fiával, meg a menyével. Ugye. Aggódott.
Megbántották, igen, - mégis, már aludni se tudott miattuk. Mindig rájuk gondolt.
Talán, valami bajuk lehet nekik, azért nem jöttek, ugye? Még az is lehet.
Vagy a tanyával, a jószággal, vagy a kutyával is baj lehet, ugye? Az is lehet. Az is meglehet.
De, neki tudni kell, akármi van. Neki, látni kell, akármi van, - neki, haza kell menni. Igen.
Az ő birtoka a tanya, meg a föld, meg minden, a sajátja, - soha nem mondott le róla. Azért.
Igaz, nem is köllött, nem kérte senki. Nem is várta senki. Nem köllött az senkinek, csak neki.
Haza kell menni.
Hogy az óta mi van, mióta eljött, - mi lehet?... - azt nem tudja. El se tudja gondolni. Hiába töri a fejét.
Akármi történhetett. Akármi. A mai világban, ugye?
Mert a mai világban, már semmi sem olyan, mint régen volt. Semmi.

Sokáig töprengett az otthonban, azon, hogy mit csináljon. Mit is csináljon? Aztán, eldöntötte. Haza akar menni.
Mindent végiggondolt, - mindent eltervezett.
Aztán, -... csak nekivágott. Igen.
Hirtelen rászánta magát, és nekivágott. Csak úgy egyszerűen. Nem tehetett mást.
Nekivágott a nagyvilágnak.
Csak ment. Csak ment. Csak ment.
Haza akart menni, - haza,...haza...- ezért, amikor kijött a kapun, sietősen kapkodta a lábait. Azt se nézte, merre megy, csak ment, csak ment.
Falvakat hagyott maga után, - de csak ment. Csak ment, fáradhatatlanul.
Étlen-szomjan, és egyre fáradtabban ment, de csak ment, ment, - erős elhatározással.
Nem tudta, hogy hol van, - csak azt, hogy ő itt, még életében nem járt, az biztos.
Nem volt ösmerős semmi, -... de csak ment, csak ment tovább, és azt gondolta, majdcsak hazatalál.
- Előttem, van észak,...hátam mögött dél...- gondolta, és ment tovább. Csak ment tovább.
Rakta a lábait egymás elé, egyiket a másik után, - és ment tovább. Tovább.
Mindig tovább.
Hiába fáradt, el, - ment tovább.
Fogyott az út. Majdcsak hazatalál.
Igen.
- Balra a nap nyugszik,...jobbra pedig kél, ...- gondolta újra, - el se lehet téveszteni...-
Majdcsak hazatalál.
Majdcsak.
Gyalogolt hát tovább, rendületlenül.
De, akármennyit ment is, - semmi sem volt ösmerős most sem, itt sem, és akármerre nézett, úgy érezte, - ő még itt, életében nem járt.
Elhagyta a harmadik falut is, - de hiába, az a falu se volt ösmerős.
Az se.
Így aztán, csak ment tovább. Rakta a lábait, egyiket, a másik után.
Egy darabig az út mellett gyalogolt, a bokrok takarásában, - hogy ne lássa meg senki.
Azért, mert azt mondta egyszer valaki az otthonban, - és ő jól megjegyezte, - hogy aki megszökik, azt visszaviszik. Mindig visszaviszik.
Megkeresik és visszaviszik.
Ő pedig, megszökött, - se szó, se beszéd, megszökött. Igen.
De, - nem akart visszamenni, nem akarta, hogy megtalálják és visszavigyék.
Csak ment, csak ment.
Hiába volt fáradt, - elszántan, minden erejét összeszedve, étlen-szomjan ment tovább.
Azt gondolta, hogy hazatalál ő akárhunnan, - biztos, hogy hazatalál. Haza.
- Előttem van észak, ... hátam mögött meg dél, ugye,... el se lehet téveszteni, ...- gondolta, - ... hazatalálok én. Haza. Hazatalálok...-
Ment. Ment. Ment, - megállás nélkül ment, de nem talált haza.
Sőt, - azt se tudta, hogy hol van.
Aztán, egyszercsak megesteledett és nem bírt már tovább menni. Gondolta, leül egy bokor tövébe, pihenni egy picit, - csak egy picit, igen, - aztán majd továbbmegy. Hazafelé.
Hát, leült. Le.
Aztán, csak eldőlt, mint egy zsák, - és azon nyomban el is aludt.
Jól aludt, - és jó nagyot aludt. El se hitte.
Nem ivott, nem evett, az igaz. Nem volt mit, - de legalább egy jót aludt.
Arra ébredt, hogy az arcába süt a nap.
Ezen, meglepődött egy kicsit, - de aztán megnyugtatta magát.
- Nem baj. Előttem van észak, hátam mögött dél. Előttem van, igen. El se lehet téveszteni. Hazatalálok.
Hanem, hogy a tanya, az otthona merre van, merre lehet, - északnak, vagy délnek, esetleg keletnek, vagy nyugatnak, azt bizony nem tudta.
Hiába töprengett rajta, - nem jutott eszébe.
De, akárhol van is, mindegy, - az biztos, hogy megtalálja.
Sóhajtott egy nagyot, aztán keservesen feltápászkodott.
Most, - sokkal jobban fájt mindene, mint tegnap este, amikor lepihent.
Mégis elindult.
- Előttem van észak,... igen, ...- gondolta.
Aztán el is indult arra, egyenesen, - északnak. Előtte volt.
Éppen előtte. Igen.
Egy darabig a bokrosban gyalogolt megint, - aztán úgy gondolta, mégiscsak kimegy az út szélére, ott nem kell kerülgetni semmit, és nem botlik meg lépten-nyomon.
Aztán, kiment. Ki.
De, - ott is nehéz volt gyalogolni. Mindene fájt, és egyre nehezebben bírta emelgetni a lábait, - de azért csak ment, csak ment.
Egyszercsak egy autó hangját hallotta közeledni, a háta mögül, akkor megállt és félrehúzódott, - hadd menjen. Biztos dóga van neki. Hadd menjen.
A kocsi lassított, és kiordított belőle valaki:
- Hová megy Papa?...Merre tart?...-
- Hazafelé,...haza. -
- Elvigyük Papa?...-
- Áaa, dehogy, dehogy. Itt vagyok nem messze, má itthun is vagyok majnem, de azér köszönöm,... Isten álgya...- mondta, és megérintette a kalapját.
Az autós intett, és elhúzott, - ő is ment tovább.
Csak ment. Csak ment.
Valahogy nem látszott, hogy itthun vóna.
Nem volt ösmerős semmi. Akárhogyan nézett, és akárhová nézett, nem volt ösmerős semmi.
Hiába.
Csak ment, csak ment. Rendületlenül.
Észak, még mindig előtte volt, ezért úgy gondolta, - hazatalál. Haza fog találni. Igen. Előbb, vagy utóbb, - de hazatalál.
- Jó lenne előbb,... minél előbb, ugye,... jó lenne...- gondolta, mert már alig állt a lábán.
Elfáradt, nagyon elfáradt, - pedig, hol volt még az este? Hol?
Magasan állt a nap, - és tűzött is, mint a fene.
- Még jó, hogy van kalapja. Tiszta szerencse. Még jó, hogy azt elhozta. Tiszta szerencse. Alatta meg, csurog az arcán a verejték.
Meleg van, - és elfáradt, igen.
Azért, csak ment tovább, - de nem sietett annyira. Pár órával előbb, vagy utóbb ér haza, - az már úgyis mindegy. Nem tud sietni, az biztos. Nem tud jobban. Már, nem.
Éhes is, meg szomjas is, és meleg van.
- Ezt a cipőt meg, legjobb lenne lehúzni és eldobni, - gondolta, - mert egyre jobban böki a lábát. Meg szorítja. Már tisztára bele is dagadt.
De egy pár jó cipőt, nem lehet eldobni, - csak úgy eldobni, egyszerűen. Nem arra való.
Ha fáj, hát fáj.
- Lehet, hogy máma már haza se ér, - de nem baj. Fáj a lába. Fáj.
Aztán csak ment. Csak ment. Csak ment. Egyre lassabban.
Végül, gondolt egy nagyot, és leült megint az árok szélére, - kiszedte a fűzőt a cipőiből, hogy ne szorítsa annyira, és úgy ment tovább.
A cipőfűzőt pedig szépen összetekerte, és zsebretette. Köll az még valamikor.
Köllhet.
Egyre lassabban, egyre nehezebben járt. Nem igen haladt.
Aztán, csak azt vette észre, hogy megesteledett.
Ismét megesteledett.
Falu, se közel, se távol, ameddig ellátott, - és most se tudta, hol van, merre, - csak azt, hogy nem otthon. Még, nem otthon.
Semmi sem volt ösmerős.
Még, nem otthon, - de majd. Majd.
Majd odaér.
Majd hazatalál, Isten megsegíti, hazajut, hazatalál.
Gondolta, addig is, megéjszakázik, itt ahol van, helyben, - leginkább megint egy bokorban.
Elfáradt, nagyon elfáradt. Aztán, ha felébred, majd folytatja az útját. Majd továbbmegy.
Nem annyira sietős, nem, - már nem bírja a lába. Ő még bírná, ugye, - de a lába, az már nem.
Mert, az se a régi, ugye?
Semmi se a régi, - meg még ő se. Meg a lába se.
Bement az út menti bokorba, - és alighogy letette magát, sóhajtott, meg nyögött egyet-kettőt, aztán már aludt is. Világon voltját se tudta, - olyan mélyen aludt.
Nem ébredt nagyon korán, - de teljesen megzavarodott attól, hogy a nap, éppen pofonsütötte.
Egy darabig, értetlenül bámészkodott.
- Semmi se olyan, mint régen, - gondolta. Nem itt kellene lennie a napnak, az biztos. A napkelte nem erre van, - hanem tűle ippen jobbra.
Mindegy, - semmi se olyan, mint régen. Semmi. Még ez se.
- Előttem van észak, ...- nyugtatta magát - előttem van. Igen...-
Nem töprenghetett sokáig.
Indulnia kellett, étlen-szomjan, tovább. Ideje volt az indulásnak. Igen, - itt volt az ideje, nem halogathatta.
Itt volt az ideje,... - de alig bírt megmozdulni, annyira fájt mindene. Különösen a lába.
Éhes volt, szomjas volt, fáradt volt, - de tovább kellett menni.
Akkor, - mielőtt elindult volna, váratlanul meglátott maga mellett a fűben egy jó nagy bokor mezei-sóskát.
- Sóska, ...sóska, Istenem!...-
Gyerekkorában, szerette. Nagyon szerette. Azonnal megcsordult a nyál a szájában, ahogy meglátta.
Vigyázva tépett le belőle pár levelet, és jó alaposan megtörülgette a nadrágja szárában, aztán bekapta.
Nagy volt a meglepetése, - mert ez pont olyan volt, min régen, gyerekkorában. Semmit se változott.
Így emlékezett az ízére, - pontosan így. Ilyen volt akkor is.
Örömében, teleszedte vele a markát, és mohón elrágcsálta.
Hirtelen, az anyjára gondolt, aki azt szokta mondani neki gyerekkorában, hogy:
- ,,Fijam, ne egyél sóskát a mezzőn, mer az ulyan savanyú, de ulyan savanyú, mind a rosseb, meg még a valagadat is összehúzza..."-
Elmosolyodott, - és arra gondolt, hogy nem húzta össze. Akkor se, meg most se. Nem.
Jól esett a sóska. Jól. Lehet mondani. Hamar elfogyott. Aztán, amikor elfogyott, keservesen feltápászkodott.
A lába, mostanra teljesen berozsdásodott, fájt, és nagyon dagadt volt.
Már így is kibuggyant a cipőből, hogy nem volt benne fűző, - de hiába, el kellett indulni. Akkor is.
Gondolta, ha lehúzza a zokniját, majd jobban elfér a lába a cipőben. Sokkal nagyobb hely lesz benne, ugye. Aztán csak lehúzta, és beletette a nadrágja zsebébe.
Mert a zoknit, - a tiszta jó zoknit - nem lehet eldobni. Ugye?
Nem arra való. Köll az még. Köllhet.
Aztán, elindult, - mert nem lehetett már halogatni tovább. Elindult, - de alig bírta vonszolni a dagadt lábait.
Kiment az út szélére, és megállt,... - egy ideig eltöprengett azon, hogy hunnan is jött.
Hunnan?
Melyik iránybul?
Nézett jobbra, nézett balra, - de hiába, nem tudta eldönteni.
Sehogy se tudta eldönteni.
Semmi nem volt ösmerős, se erre, se arra.
Hiába nézett erre is, meg arra is, hiába gondolkodott rajta, - nem volt ösmerős. Nem.
- Mindegy, - gondolta, - mindegy,...előttem van észak, hazatalálok...-
Megigazította a kalapját, és elindult.
Csak tette, csak rakta egyik lábát a másik után. Csak ment, csak ment, pedig, a lábán már megállni is alig bírt, - nemhogy járni. De azért, csak ment, csak ment.
Ment.
Hirtelen, összeszorította a szívét valami. Furcsa érzés fogta el. Pontosan érezte, hogy baj van. Nagy baj van. Valami nagy baj van, - és abban a pillanatban kiütötte a végtelen szomorúság. Egy ideig még tartotta magát, - aztán már nem.
Egy pillanat alatt csüggedt el.
Az arcán, a verejték összemosódott a könnyeivel, - amit mostmár nem bírt visszatartani. Hiába is próbálta. Hiába is szégyellte.
Mert szégyellte, ...nagyon szégyellte,... - de azért, csak ment, csak ment, és csak sírt, csak sírt, lehajtott fejjel tovább.
Hangtalanul sírt.
Meg-megrándult az arca, a feje, a vállai, - és a sírást, nem bírta abbahagyni.
Valamikor nagyon erős ember volt, meg fiatal. Igen. De mostmár nem az. Ez a baj. Ez.
Egyedül van és megöregedett.
Ahogy ment, kínjában, magányában, és tanácstalanságában, néha felpislantott az égre.
Isten, ott van, arrafelé lehet valahol, - de most se látja, ahogy eddig se, máskor se, soha életében. Pedig, ott van valahol. Ott kell lennie.
Ott kellene.
Igen.
- Fáradt vagyok Uram, - nyögte, - nagyon fáradt. Elmennék már Hozzád, hazafelé...-
Fel-felnézett az égre, - egyre törődöttebben, egyre kétségbeesettebben, - de választ nem kapott. Pedig Isten ott volt. Arrafelé. Igen.
Ott kellett lennie.
Görnyedten vonszolta magát tovább. Mindig tovább.
Isten, nem ment ki a fejéből.
- Azt se tudom, hol vagyok, azt se,...- mondta félhangosan, - Látom már, hogy nem találok haza, látom én már, látom, - de Tehozzád se találok oda Uram. Hunnan tudjam, hun vagy? Látni nem látlak, az biztos, eddig se láttalak. Pedig, elmennék már Uram, Hozzád, hazafelé. Elmennék....-
- Ulyan vagyok én már, mint a házatlan csiga, csak bócorgok, bócorgok, mindenfelé. Assincs, ahová behúzódjak.
Azt se tudom, hol vagyok, meg azt se, hogy merre menjek. Azt se tudom. Semmi se olyan, mint régen vót. Hiába nézek erre is, meg arra is, - nem ösmerem ki magamat. Elfáradtam. El.
Nem szeretek én már sehol se lenni. Ott se, meg itt se, meg sehun se.
Elmennék Uram, hazafelé. El...-
- Már, csak Tehozzád kívánkozom, sehova máshova, - mer annyira fáj a lábom. Nincs énnekem nyugovásom. Annyira fáj, hogy már élni se bírok ilyen lábokkal...-
Csak ment,... csak ment, és arcán végigfolytak a könnyei.
- Amikor nekivágtam Uram, - északnak tartottam, és azt hittem, el se tévedhetek. Most meg az jutott eszembe, hogy rosszul gondultam én. Nem arra köllött volna menni. Nem. Ha nyugatnak indulok, igyenest, - akkor, már régen otthun is lehetnék, ugye?
Mivelhogy a konyhaajtónk, - az direkt nyugatra néz, direkt. El se lehetne téveszteni.
Hát, ezt szerettem volna én, Uram. Ezt. Csak ezt az egyet. Odaérni a konyhaajtóhoz. Aztán leülni ott,... és nézni a napot, ahogy nyugoszik. Nézni, amíg csak le nem nyugoszik, ...egészen addig...-
- A nap,.... A nap...-
- Igen...-
- Láttam én máskor is, ha nem vót dógom, - de megnézném mégegyszer Uram, ha nem bánod. Talán, most utoljára. Ha nem bánod.
Dehát, hol, merre van a konyhaajtó Uram? Nem találok oda, akárhogyan is igyekezem,....-
Csak ment. Csak ment.
Váratlanul, egy autó hangját hallotta, egyre közelebbről, de hátra se nézett, csak félrehúzódott az útról, - hadd menjen, aki akar. Menjen csak. Ő, nem lesz útban.
Az autó azonban nem húzott el, hanem lassított, és megállt mellette.
- Hová megy Papa?
- Én?...Én hazamennék fiam a tanyára. Haza, mihozzánk, de alighanem eltévedtem...-
- Melyik tanyára megy Papa? Hova?
- Háááát, ...az a baj, hogy nem tudom, nem jut eszembe, a nyelvem hegyén van a neve, de elfelejtettem, pont elfelejtettem, pont most felejtettem el, ...ott van mindjárt Helvécia mellett. pont ott, de elfelejtettem...-
- Rossz irányba megy Papa, Helvéciát már elhagyta. Az, nem erre van...-
- Méghogy,...nahát, ösmeri? Ösmeri Helvéciát?
- Hát, már hogyne ismerném Papa, kecskeméti vagyok én. A tanyákat is ismerem.
- Méghogy,... nahát, ...nahát, most eszembe jutott a tanya. A tanya neve. Régen Kódis-tanyának hívták, de már nem az, mert szépen megépítettük a felségemmel, de meghalt, ... nem jut eszembe a neve, a feleségemnek, vagyishogy a tanyának,... pedig a nyelvem hegyén van, de sehogyan se tudom kimondani...-
- A Kugli-tanyára gondolt Papa?
- Kugli? Méghogy Kugli? Hunnan találta ki fiam, hunnan, mikor nekem eszembe se jutott?... Ösmeri?
- Ismerem, persze, hogy ismerem, még a tulajdonosát is ismertem, nekik volt az a szörnyű balesetük pár éve, ugye?
- Nem, nem, dehogy, összetéveszti valakivel. Én vagyok a tulajdonos, én, nem más,...de nem vót nekem semmilyen balesetem. Sose vót, semmilyen balesetem. Beszélnek bolondokat az emberek. Na.
Nem vótam itthun, az vót. Az vót, na. Most meg, kerestem vóna a tanyát, hogy hazamenjek, de nem találom. Semmi se ösmerős, akármerre nézek. Eltévedtem valahogyan, - és sehogyan se találok oda. A lábomat is lejártam már tisztára, de akkor se.
Mit mond fiam? Mit gondul, merre menjek? Jaj, merre menjek, mit csináljak? Mit gondul, mit csináljak? Nem bírom má a lábomat...-
A fiatalember, pár pillanatig szótlanul dobolt a műszerfalon, aztán kiugrott a kocsiból. Sajnálkozva mérte végig az öregembert, majd, kinyitotta a kocsiajtót.
- Szálljon be Papa, odaviszem, elviszem én magát a bekötőútig, onnan meg odatalál.
- Még soha életemben nem ültem autóban fiam, azt se tudom, hogyan köll...-
- Pont úgy, mint egy széken, Papa, pont úgy. Na, tegye csak be magát szépen.
- Üljek be?... Nem tudom én azt megfizetni magának fiam, nincsen énnekem pénzem....-
- Nem is azért Papa, el se fogadnám...-
- Üljek be, azt mondja? Levegyem a cipőmet fiam? Le?
- Jaj, dehogyis, dehogyis vegye le, ... - nevetett a fiú, - vittem én ebben már lószart is, zsákban. Dehogyis vegye le, Papa...-
- Lószart?...Lószart?...Hát akkor, Isten nevében,... Isten nevében...- sóhajtott az öregember, és keservesen beszuszakolta magát a kocsiba.
A fiatalember becsukta az ajtót, megkerülte a kocsit, a helyére pattant, és indított.
Egy darabig nem beszélgettek.
Az öregember előregörnyedve, kiguvadt szemekkel nézte az utat.
Se látott, se hallott. Mintha futva menne, úgy hagyták el a fákat. Pont úgy. Nem győzte csodálni. Egy pillanatra minden mást elfelejtett.
Ez, jó volt, ...ez, jó, - de összeszoruló szívvel állapította meg, - hogy most se tudja, hol vannak. Most se ösmerős semmi.
Semmi, de semmi.
Aztán a fiú megkérdezte:
- Hány éves Papa?
- Én? Én-e? Hány éves is vagyok?...- töprengett el, - hány éves is lehetek?... Az előbb, még tudtam, - gondolta, - az előbb, még pontosan tudtam, de most nem tudom. Sehogyan se jut eszembe. Sehogyan se. Talán, ki tudnám számittani, ha tudnám, hogy mit írunk most. Milyen esztendőt írunk?...de azt se tudom. Talán nyócvan. Mongyuk, hogy nyócvan. Annyi, má biztos megvagyok,... vagy nem...- mondta végül.
A fiú, csak rábólintott.
- Szép kor...-
- Háááát...-
- Szép...-
- Isten a tudója...-
Aztán, már nem beszéltek.
Egy fél órát mehettek még, vagy annyit se, - szép csendben, - amikor a fiatalember lassított, és félreállt az út szélére.
- Hát, itt volnánk Papa, ez az. Ez az út visz be a Kugli-tanyára. Biztos benne, hogy oda akar menni? Egész biztos?
- Hát persze, hogy oda akarok menni. Biztos hát. Oda, de oda ám. Az, az én tanyám, az enyim, az én birtokom.
- Hát nem tudom, Papa, nem tudom. Lakik ott valaki egyáltalán?...-
- Hát persze, hogy lakik, már hogyne lakna,...-
- Hát, nem tudom Papa, nem tudom. Ezt mondtam én magának, látja?... Itt volt az a szörnyű baleset a kamionnal, amikor hárman is meghaltak egyszerre, nézze, itt van még a nyárfa is, aminek nekimentek. Látja? Jól lekaszabolták...-
- Látom fiam, látom én a nyárfát, látom, de a balesetrül nem hallottam...-
- Pár éve volt...-
- Pár éve se hallottam...-
- Hát, nem tudom,...nem tudom,...kiszáll itt Papa? Biztos, hogy kiszáll?
- Kiszállok fiam, persze, hogy kiszállok. Azér gyüttem.
Aztán, kiszállt, tényleg kiszállt, - könnyebben, mint be, - és hálálkodva köszönte meg, a szívességet, hogy a fiú hazahozta, Isten tartsa meg a szokását, jó gyerek lehet ez.
A fiatalember, aggódva nézte az összetört, megfáradt öregembert, - de nem szólt.
Csak kezet fogtak, - aztán a fiú megfordult az autóval, és tovább ment.
Lassan ment, nagyon lassan, - és sokáig nézte még az öregembert a visszapillantóból. Hátha meggondolja magát. Hátha. De az, úgylátszik, nem gondolta meg magát.
Rossz érzés maradt benne, - nyugtalan volt, de ment tovább.
Az öregember pedig, - kissé meggörnyedve, - állt az út szélén, és integetett.
- Isten álgya,... Isten álgya, ...Isten megálgya,...- mondta halkan - aztán, csak integetett.
Addig integetett, ameddig csak látta az autót. Meg még egy kicsit tovább is. Azután is, - amikor már nem látta.
Csak állt az út szélén, magára maradva, - és integetett. A kezével is integetett, meg a kalapjával is.

Aztán, nagy sóhajjal, meg nagy elhatározással kilépett a cipőjéből, belefűzte a cipőkötőt és összekötötte vele a cipőket, - aztán úgy vitte a kezében.
Már nem köll a lábára semmi. Minek? Otthun van. Ugye?...Otthun.
Bár, - nem volt ösmerős semmi, itt se, az igaz. Még az út se, - a bekötőút se. Az se.
- Nagyok a fák, azér, - gondolta, - az utat meg benőtte a fű, mintha sose járna rajta senki...-
Nem volt ösmerős az út. Nem. Mégis elindult. Csak ment befelé, csak ment.
A langyos fű, szinte simogatta a talpát, és az elgyötört lábait.
Csak ment, csak ment.
Közben nézelődött, és töprengett.
Nem volt ösmerős semmi. Nem. Hiába.
Az út melletti földek, parlagon hevertek, magas, száraz gaz verte föl, alatta meg nőtt a friss.
- Nem ilyen vót ez, - gondolta, - nem ilyen, nem ilyennek emlékszem rá....-
Azért, csak ment tovább.
Ment, ment,... - és egyszercsak, váratlanul meglátta az égnek meredő gémeskutat. Nagyot dobbant akkor a szíve. Nagyot. Mert azt, - megösmerte.
Aaaaz, - nem volt más. Olyan volt, mint régen, - pont olyan.
Legszívesebben futásnak eredt volna, hogy minél hamarabb hazaérjen.
- Haza!...Haza!...Haza!... - száz öröm rohanta meg hirtelen. Majd elöntötte a nyugalom is. Valami végtelen nyugalom.
- Hazatalált. Végre, hazatalált! Itthon van. Igen. Már biztonságban van. Igen. Itt, már semmi rossz nem történhet vele...-
Elejtette a cipőjét, de nem hajolt le érte, - futni kezdett a tanya felé.
Azt hitte, fut, - de nem tudott már futni, - csak a lelke szárnyalt.
A lelke, pár lépéssel előtte járt, - mert a testét lehúzta a fáradtság, és a fájdalom.
Amikor közelebb ért, nem hitt a szemének.
Pillanat alatt torkon ragadta a fájdalom, meg a rémület..
Nem volt itt senki, nem lakott itt senki, - még a kutya se jött ki eléje.
Nem, - nem lakott itt senki.
Az udvart felverte a gaz, - a ház pedig, tárva-nyitva állt. A következő pillanatban rájött, hogy miért, - mert nem volt rajta ajtó. Nem volt rajta a konyhaajtó.
Felpillantott a háztetőre, és megintcsak nem hitt a szemének, mert a háznak, - nem volt teteje. Vagy alig valami.
Aztán balra nézett, - arra volt az istálló, - annak se volt se ajtaja, se teteje.
- Úrjéééézus...- nyögte, aztán belépett a házba.
Akkor azt hitte, hanyatt vágódik, ijedtében. A ház üres volt, és teljesen élettelen.
A valamikori konyha közepén, tűzrakás helye látszott, - elszenesedett, kormos fadarabokkal, és hamu, hamu mindenütt.
A bútorokat, - az asztal és pár szék kivételével, - felaprították és eltüzelték. Itt. Itt, a konyhában. Pont itt. Látszottak a darabjai.
Különben, - üres volt a ház. Nem volt benne senki, és nem volt benne szinte semmi.
- Ó te Isten!!...Ó, te Isten!!...Hogyan csinálhattad ezt énvelem?!!...hogyan?!...- ordított fel gondolatban.
Aztán, összetörve, megroggyanva, remegve és sírva, - végigjárta a házat, az udvart, és az egész portát.
Nem hitt a szemének.
Csak állt, és értetlenül nézte a kihalt, pusztulófélben lévő tanyát. A birtokát. Nem értette ő ezt.
Szívét, lelkét összeszorította a fájdalom. Az egész élete dőlt itt romba, nemcsak a tanya. Az egész élete.
Hiába tartotta volna vissza, kitört belőle, és rázta a zokogás.
Fel nem foghatta, hogy mi volt itt, mi történt, mi történhetett?
De, nem sokáig töprengett rajta. Feladta.
Most feladta.
Nincs mit tenni. Már, nincs.
Vége.
A ház meghalt, a tanyának vége. És, - neki is vége van. Tudta, hogy vége.
Egy napot se, egy percet se tovább, - annyit se akart már élni, mint egy szemvillanás.
Minek?
Visszavánszorgott a házba, és kihúzott egy rozzant széket a konyhaajtó elé. A konyhaajtó elé, - ami már nem is volt.
Az úttal szembe. Pont.
Mint régen.
Pont.
Aztán, - az éhségtől, a szomjúságtól, a fáradtságtól, és a szörnyű megrázkódtatástól, teljesen elgyengülve, - rárogyott.
Egy darabig csak bámult maga elé, aztán már csak ült. Nem bámult sehová, nem nézett sehová.
- Imádkozni kellene,.... - gondolta - akárhun is van az Isten. Ha van.
Imádkozni kellene. Igen. Imádkozni kellene, - de elfelejtettem, hugyan van az imádság. Azt is elfelejtettem.
Aztán, csak mondta, - végtelenül megtörten, akadozva, - mondta azt, ami eszébe jutott.
- Ki vagy a mennyekben,... kivagy a mennyekben.... Kivagy. Miatyánkisten kivagy a mennyekben, kivagy a mennyekben, kivagy a mennyekben...Te ott vagy én meg itt vagyok, és sehugyan se jut eszembe, hogy mit is akartam mondani, pedig az előbb még tudtam, mostmeg már nem tudom.
Miatyánkisten , kivagy a mennyekben... kivagy, ..ki vagy...-
Arcán végigfolytak a könnyek, - és a testét újra és újra megrázta a zokogás. Feladta.
Feladta.
Igen.
Elmenni készült.

Később, felemelte még egyszer-kétszer a fejét, és az utat bámulta.
Azon az úton egyszer jött valaki. Igen. Jól emlékszik rá, - pedig régen vót. Most nem. Most nem jött senki.
Nem volt az úton semmi, és senki, csak a gaz, - de bámulta. Bámulta mégis.
- Semmi se ulyan, mint régen,...- gondolta, - semmi.
Régen, - gyerekkorában, - az anyjával ültek itt egy széken esténként. Akkor is az utat nézték.
Az apját várták, aki a háborúban odaveszett.
Odaveszett, igen, - de ők, az anyjával, mégis hazavárták rendületlenül. Nem hitték el, hogy meghalt. Hogy sohasem jön már vissza.
Nézték az utat esténként, - sőt napközben is, ha lehetett - és várták.
Hiába jött meg a papír, hogy meghalt, - ők nem hitték el.
Mindennap várták továbbra is.
Nézték a napnyugtát, meg az utat, és imádkoztak. Mindennap. Igen. A konyhaajtóbul. Igen.
Nézték a napot, ami mindennap az út végében bukott le. Pont ott. Igen.
És mindennap csodaszép színekkel, és fényekkel borította be őket, és
mindennap megölelte a szegényes tanyát, - a Kódis-tanyát, - meg az életüket. Igen.
Mindennap elköszönt, - és mindennap visszajött. Igen.
Mindennap más volt, és mindennap elgyönyörködtek benne az anyjával, - közben, pedig mindennap imádkoztak. Az apjukért, akit hazavártak.
Ha nem volt napnyugta, mert felhős volt az ég, - akkor az eget nézték, meg a felhőket. Meg az utat.
Meg imádkoztak. Mindennap.
Télen, nem ültek ki.
Télen, a konyhaablakból lesték a napot, vagy az eget. Akkor is más volt, akkor is szép volt, - és akkor is imádkoztak.
Aztán, a feleségével is ezt csinálták később. Nézték a napot, amikor lehetett, - ha nem vót dóguk, - meg, imádkoztak.
Aztán meg a fiával, ugye, - amikor a felesége meghalt, - de akkor már nem imádkoztak.
Magukra maradtak, és szomorúak voltak. Nem tudtak imádkozni.
De azért a napnyugta, az szép volt a konyhaajtóbul, akkor is, igen, - sose teltek be vele.
Most aztán vége. Most, vége. Nem lesz több napnyugta.
Mégegyszer, már nem látja meg.
Vége.
Ma elmegy,... el innen, el... - és soha nem jön vissza. Soha.
Csendesen sírdogált, és a kezefejével törölgette a könnyeit.
- Vége... Vége van.... - mondta gondolatban, - Nincs itt senki, és semmit se tehetek. Napnyugta sincs. Az is, hová lett? Semmi nem ulyan, mint régen. Öreg vagyok, az a baj. Elmennék én innen Tehozzád Uram. Tehozzád, mert oda kívánkozom,...Tehozzád, mert máshol nem nyugodhatom...-
Sokáig ült még összetett kézzel a ,,konyhaajtó" előtt, ami nem is volt, - egy rozzant széken. Aztán felemelte a fejét mégegyszer, és arcát az ég felé fordította. Olyan közel volt. Olyan közel volt az ég.
Már nem nézett máshová, csak oda. Az ég felé.
Már nem is látott mást, csak azt, - csak az eget.
Istent se látta, - pedig nagyon szerette volna.
- Hozzád kívánkozom...- sóhajtott újra - Hozzád kívánkozom Uram.
Miatyánkisten kivagyamennyekben,... ki vagy, ki vagy...-
Múltak az órák.
- Miatyánkisten, ...miatyánkisten...elmennék innen...-
Már nem sírt, a teste-lelke elcsendesedett.
Csak ült, csak ült.
Sokáig ült még, - égre néző arccal, mozdulatlanul.
Nem lázongott már, nem kért, nem fohászkodott, nem sóhajtozott, és nem is könnyezett.
Csak ült, mozdulatlanul.
Csak ült.
- Miatyánkisten, ...miatyánkisten...-
És akkor, pár pillanatra, - csak pár pillanatra, - hirtelen és váratlanul kiviccsant a nap a felhők közül.
Kiviccsant, bíborba borította a romokat, - és bíborba borította, megölelte, körülölelte a magányos öregembert is.
Pár pillanatra.
Csak pár pillanatra.
Aztán, eltűnt megint a bíborfényeivel, -... de vele, szárnyra kelt
akkor, és felröppent a magányos öregember lelke is.
- Miatyánkisten, ...miatyánkisten,...ki vagy a mennyekben, ...ki vagy, ...miatyánkisten, ki vagy a mennyekben, ... a mennyekben...- motyogta még.
Már nem volt ott.
Felröppent.
Már úton volt,...már úton volt, ...- fel, ...fel, ...fel a magasba.
Már úton volt...
Szállt, ...szállt,... magasan szállt , ...szállt a lelke,... szállt, ...- szállt, hazafelé.



VÉGE








 
 
0 komment , kategória:  Könyv részlet.  
Ha lemegy a Nap...( III. rész
  2011-01-09 13:16:05, vasárnap
 
 
B. Molnár Márta: Ha lemegy a Nap...( III. rész )
Elbeszélések.


A SZOMORÚSZEMŰ IZABELLA...

Izabella csendes volt, hallgatag.
Mindig az volt.
Csak hallgatott,....csak hallgatott, ...ránk nézett néha, - aztán ,,dolgozott" tovább. Nem lehetett tudni, hogy mit. Ő azonban, tudta.
A kezében nem volt semmi, - de kötött.
Máskor pedig varrt.
Néha megállt, elnézett a messzeségbe, - aztán, varrt tovább.
Egészen addig, amíg megbökte az ujját a tűvel, akkor hirtelen bekapta, és szopogatta. Aztán, megnézte az ujját, - ha már nem vérzett, akkor varrt megint tovább.
Néha úgy, mint egy profi szabó. Nagy lendülettel, messzire kihúzta a tűt, mert hosszú cérnát fűzött bele.
Gondosan, egyenletesen, kaszált a kezében a tűvel. Csendben, csak a munkára figyelve, szótlanul.
Most éppen nem varrt. Most, kötött.
Most éppen, - kötött.
Igen. Szegény.
Néha eltartotta a munkáját magától, hogy távolabbról is megszemlélje, - majd félrehajtott fejjel is megnézte, - aztán, sebesen kötött tovább.
Szinte, hallani lehetett a kötőtűk csattogását.
Amikor fonalat tekert az ujjára, olyankor mindig megállt egy-két pillanatra, ilyenkor ránk nézett, - majd kötött tovább. Tovább.
Sebesen kötött tovább.
Azt mondják, - bolond volt. Csendes bolond.
Hát, nem tudom, - nem is tudom. Nem hiszem, hogy bolond volt.
Vagy, nem ,,úgy".
Talán, csak csendes volt, hallgatag, nagyon hallgatag, - de talán nem volt bolond.
Volt egy világa, - egy saját világa, ahová elmenekült.
Elmenekült, mert nem tehetett mást.
- Az semmi,... - szólalt meg egyszer, amikor Borika nénivel éppen, egy szomorú eseményt idéztünk fel, -...aaaaz semmi. Aaaaz, semmi, ha mondom. Semmi....-
Nem mondott mást. Ránk nézett tűnődve, - de hallgatott.
Aztán, egy borongós, téli délután, - nem sokkal karácsony előtt, - váratlanul megszólalt:
- Elmondok maguknak valamit. El. Elmondok,...úgyis mindegy már. Én, nem is vagyok magyar. Én aztán nem. Én csak menekült vagyok. Egész életemben az voltam. Menekült. Egy semmitelen senki. Az apám szerb volt, az anyám meg sváb.... Igen. És, menekültünk. Igen...-
Hirtelen, elhallgatott. Ölébe ejtette a kezét meg a kötőtűket, és sokáig messze nézett. Nagyon messze.
Eltűntek a falak, eltűnt a szeretet-otthon, és eltűnt az idő.
A múlt bukkant fel, a messzi múlt, minden fenyegetésével, minden félelmével, minden rettenetével. De ő,.... nem volt benne, nem. Nem, Ő, kívülről nézte. Ő, elmenekült.
Nem volt benne, nem.
Azok, ott, - menekültek. Igen.
De nem,... nem ő, és nem ők,... nem. Jaj, nem.
Menekültek.
Igen.
Csillagtalan, komor, sötét éjszaka volt akkor.... Szellő se rebbent, - és vágni lehetett volna a parton a csendet.
Sehol egy ház, sehol egy pislákoló fény, - és sehol egy lélek. Mintha, egyedül lettek volna a világon.
Mégis, - aggodalom szorította össze a szívüket, és görcsbe rándult a gyomruk a félelemtől. Mert nem lehetett tudni, hogy ki bújik meg a parton, a bokrok, vagy fák mögött.
Nem lehetett tudni, hol állnak lesben a partizánok.
Egy farönkön úszott a család, a sebes sodrású folyón, az ismeretlen, bizonytalan jövő felé.
Menekültek.
Menekültek a biztos halál elől, a bizonytalan jövő felé.
A sváb asszony, aki veszélyben volt, a szerb férfi, - a szökött partizán, - és a két pici gyerek.
A férj ült elöl a rönkön, a lábával irányította azt, és a kezével evezett.
- ,,Csak csendben,... csak csendben,... hogy a víz ne csobbanjon, ...jajszó ne hallatsszon,... és senki meg ne hallja.... Senki meg ne hallja. Jaj,... - senki meg ne hallja...."
Mert akkor vége, - akkor meghalnak.
A férfi mögött az asszony ült, karjában a pici lánnyal, - aki akkor 5 éves lehetett. A kislány, anyja nyakába kapaszkodva, csendesen sírt. Az asszony, rémülten csitítgatta, miközben a másik karjával hátranyúlva a derekába kapaszkodó 6 év körüli kisfiát ölelte magához. Az is sírt.
- ,,Ne sírj, ne moccanj, - súgta hol az egyiknek, hol a másiknak, - ne sírj, ne moccanj,... ne mozdulj, mert akkor meghalunk..."-
Vitte őket a folyó.
Vitte.
- ,,Ne sírj, ne moccanj,..."-
Messze volt még a part.
- ,,Ne sírj,...ne moccanj, ...ne sírj, ... Istenem,...ne sírjál, ne sírjál,,"...-
Messze volt még a part.
Igen.
Nem lehetett látni, - mert a part, valahol a sötétben, a végtelenben volt.
Az asszony, csak a térdével tudott kapaszkodni.
A térdével szorította a rönköt, mert mindkét karjával, és minden erejével a gyerekeit ölelte, azokat tartotta moccanás nélkül, - mert ha megbillen velük a rönk, és vízbe hullanak, akkor vége.
Magával viszi őket a hideg, fekete, sebes sodrású folyó.
Sokszor dobta meg a rönköt a hullám, az örvény, és még sokáig hányódtak-vetődtek a folyón, - a vacogással, rémülettel és halálfélelemmel teli sötét éjszakában, -... aztán, váratlanul meglátták a túlsó part körvonalait.
Majd nem sokkal később a sodrás, kidobta őket a partra.
A rönk, egy sziklának ütközött.
A férfi leugrott róla, és megvetette lábát a parti kövek között. Elkapta a rönköt és megpróbálta megtartani, - de az, nagy erővel kiperdült a kezei közül, és elszabadult.
Az asszony azonban, abban a pillanatban, karjában a gyerekekkel, - leugrott a vízbe, és elkapta őket a férj.
Egy pillanatig összekapaszkodva álltak, - aztán, a kövekbe és a parti fák gyökereibe kapaszkodva, vonszolták magukat és a gyerekeiket tovább.
Mindig tovább.
Egy alacsonyabb résznél aztán, végre elérték a partot.
Lábuk még a vízben volt, de ráborultak az éppenhogy elért földre.
A földre.
A földre, az istenáldotta földre.
Megmenekültek.
Ölelték a földet a fél karjukkal. A másikkal meg, a gyerekeiket.
Ölelték a földet. Igen.
Megmenekültek, itthon voltak.
Nem volt semmijük, és senkijük, se házuk, se hazájuk, - de itthon voltak.
Mégis, - itthon voltak. Ezt érezték akkor.
Hideg volt. A lábuk, szinte lefagyott, - de földet ért. Érezték alatta a földet. Igen.
És ez, annyi viszontagság után, leírhatatlan érzés volt.
Hazataláltak. Hazát találtak.
Sírva ölelték a földet, - a sváb asszony és a szökött szerb partizán.
Ölelték a földet, az áldott földet, az istenáldotta földet, az áldott magyar földet, ahol partra vetette őket a sors. Meg a víz.
Elöntötte őket akkor a hála.
Ez a föld, a kezét nyújtotta feléjük, - gyökereket adott eléjük, amiben megkapaszkodhattak, - és köveket, sziklákat adott eléjük, amin megvethették a lábukat.
Ez a föld, - aztán önmagát adta támaszul.
Megmenekültek, - itthon voltak.
A föld, az istenáldotta föld, ... a part, ... a rév...- Az élet.
Mögöttük, a végtelen, fekete éjszaka, a sebes sodrású folyó, - és a halál....-
Itthon voltak. Itthon voltak, igen. A szerb férfi, a sváb asszony és a két pici gyerek. Itthon voltak. Hazataláltak.
Igen, - annyi viszontagság után, hazataláltak.
Haza....-
Haza?...

A szomorúszemű, madárcsontú, törékeny kis öregasszony, sebesen kötni kezdett újra. Szeméből, peregtek a könnyek, megállíthatatlanul.
Elhallgattunk.
Elhallgattunk, - és néztük őt.
Nem tudtuk, nem tudhattuk, hogy miért sír.
Néztük ,,Szomorúszemű Izabellát", aki a múltjába merült, és továbbra is messzire nézett, - miközben dús patakokban folytak az arcán a könnyei.
Szállingózott a hó, varjak telepedtek éktelen rikácsolással az ablak alatti kopár fákra. Egyébként, csend volt.
Csend...-
- Nem sokkal karácsony előtt történt, ...- folytatta Izabella, - ...nem sokkal karácsony előtt. Akkor történt, igen. Akkor. Akkor volt. Igen. Menekült egy család, Szerbiából, Istenem.... Mert, muszáj volt menekülni, azért. Nem másért. Megölték volna őket, ha ott maradnak. Hát, menekültek. Magyarország felé,...igen. Volt velük egy kislány is. Igen. Az Iza....-
Elhallgatott, és letette a kötését is.
Csend volt sokáig, aztán megint megszólalt:
- Én voltam az a kislány, az anyja ölében, én voltam az. Az Iza. Én. Bár, ne én lettem volna az. A partról, egy tanyára vetődtünk akkor, teljesen összefagyva, és ott, befogadtak minket. Enni adtak nekünk, melegszobát adtak, meg meleg ruhát. Hanem, - sírt fel hangosan, - ...az édesanyám, az én édesanyám, a sváb asszony, nem sokkal később meghalt tüdőgyulladásban, az Édesapám meg, fölakasztotta magát.
Minket, - a testvéremet meg engem, ott tartottak a tanyán, mert kellett a dolgos kéz. Nem másért. Csak azért. Volt ruhánk, meg ennivalónk. Igen. Más aztán nem volt. Nem. Csak a munka, meg a munka, meg a gazda.
Én aztán, ott is maradtam egész életemben, - mert,...hová mehettem volna ugye? Hová?....Nem volt nekem senkim. Hanem a testvérem, az, nem. Az, nem maradt ott. Nem.
Az kikötötte a legszebb lovat az istállóból, és megszökött. Aaaaz, - világgá ment. Sose nem jött többet vissza. Hiába vártam.
Mert én vártam őtet. Mindig vártam, - de sose nem jött vissza. Sose.
De én? Én, hová mehettem volna? ...Hová? Nem vót nekem senkim, meg aztán, az adósság, ugye? A ló,...- azt le köllött dolgozni, ugye? Így aztán, nem mehettem sehova. Ottmaradtam egész életemben, hogy ledógozzam a lovat, amit a testvérem elkötött. Meg azért, hogy fő ne jelentse a gazda a testvéremet.
Egész életemben dógoztam érte,...azért a lóért. Meg a testvéremért.
Nem is volt nekem más életem, csak a munka, meg a munka, meg a gazda.
Szeretni kellett a gazdát ugye, de én, nem szerettem. Nem volt az élet. Nem. Akárki, akármit is mond, nem volt az.
Jobb lett volna, nekem, ha elkap, és magával ragad a sötét, hideg folyó.
Én mondom, jobb lett volna nekem, meg a családomnak is, ha sose érünk partot, ...én mondom, jobb lett volna, ha a folyóba veszünk.
Becsapott bennünket az a part, és az a föld. Becsapott bennünket, igen, ...és jobb lett volna, ha a folyóba veszünk....-



A POKOL TORNÁCÁN

Az ember, hajlandó azt hinni, hogy mindig neki van a legnagyobb baja, a legnagyobb szomorúsága, a legnagyobb fájdalma, a legszörnyűbb élménye, és a legnehezebb keresztje.
Aztán, rá kell jönnie, hogy az, semmi.
Az, mind semmi. Semmi, ha mondom, - mert más, sokkal nagyobb terhet, és nehezebb keresztet cipel.

Egyszercsak, a Róza néni is mesélni kezdett, - és sajnos, az sem volt szívderítőbb.

- Az Édesapám, meg a testvérem, - mesélte, - nem sokkal karácsony előtt behajtották a veszprémi nagyvásárba a két hízott ökrünket. Gyalog mentek persze, pedig messzire laktunk, - merthogy vonattal nem mehettek ugye, mert az ökröket, nem vette föl a vonat, ugye?
Hát, gyalog mentek, igen, mert mit tehettek?
Aztán a gyönyörű ökreinket, annak a rendje-módja szerint hamar el is adták jó pénzért, és már indultak volna is haza, azon nyomban, vonattal méghozzá, - és akkor történt a baj.
Szakadt a hó, és süvöltve hordta a szél a havat, méghozzá annyira, hogy mindent betemetett. Édesapámék, alig látták egymást, az utat meg egyáltalán nem. De azért, mégiscsak odataláltak valahogyan a vasútállomásra.
És, akkor történt a baj. Igen. Merthogy nem volt vonat. Egyáltalán. Kitört a rossz idő, méghozzá annyira, hogy tisztára elálltak a vonatok. Nem is mentek, - meg, nem is jöttek, sehunnan, sehova.
Olyan rossz idő volt, amilyenre nem számított senki. Édesapámék se.
Hát, csak vártak, vártak Édesapámék, - de vonat, az nem jött. Csak a még rosszabb idő.
Már, teljesen megesteledtek, de a hóvihar az nem hagyott alább, a vonat meg nem jött. Tisztára elálltak a vonatok. El.
Hát, - mit volt mit tenni, haza kellett menni.
Végül, elindultak gyalog hazafelé, Édesapám, meg a testvérem. Pedig, nagyon messze laktunk.
Mivel az országutat is befújta a hó, a kocsiutakat meg pláne, ezért a síneken, meg a sínek mellett mentek Édesapámék. Méghozzá, széllel szembe, pont.
Azt gondolták, hogy azért állomástól-állomásig, majd csak hazatalálnak valahogy előbb-vagy utóbb. Hiszen, el se tévedhetnek.
De, - nem bírták ki addig. Nem bírták ki hazáig.
Szentkirályszabadjánál, meg Almádi-Öreghegyben, már csak vonszolták magukat elgémberedett lábakkal, de alig haladtak valamit.
Már szinte lefagyott a fülük, meg az orruk, meg még a szemük is befagyott szinte, - aztán még kesztyűjük se volt nekik, a kezük is majd lefagyott, mert olyan borzasztó hideg volt akkor, hogy még a lélegzet is beléjük fagyott.
A testvérem meg még gyönge is volt, kis fiatal fiúcska, még nem vót 13 éves se, a vásárba is csak kiváncsiságbul ment el Édesapámmal, nem azért, mert muszáj volt.
Aztán, ilyen helyzetbe kerültek.
A szegény testvérem, csak sírt meg sírt, meg sírt, meg ordítozott, hogy ,,megfagyunk Idesapám, meglássa", - a könny, már tisztára ráfagyott az arcára, de azért, csak mentek tovább.
Aztán, ahogyan elhagyták Öreghegy után Káptalant, - már végleg nem bírtak tovább menni, és akkor, nem messze a vasút fölött a partoldalban, megláttak egy icike-picike házikót, és egy icike-picike, pislákoló fényt.
Akkor aztán azt gondolták, hogy most meg vannak mentve.
Itt, most, megállnak, és nem mennek máma tovább. Itt, menedéket kérnek.
Valahogyan felkapaszkodtak a partoldalon, és bekopogtattak a házba. Bár, ne tették volna! Bár, ne!
De bekopogtattak.
Aztán, be is engedték őket, aztán még vacsorát is adtak nekik, szívesen. Meg, még beszélgettek is velük.
- Aztán, hova-hova, ebbe a farkasordító hidegben? - kérdezte a házigazda.
- Hát, csak hazafelé tartanánk...- mondta Édesapám.
- Aztán, hunnan gyünnek keetek?
- Hát a vásárban vótunk, onnan gyüvünk...-
- Aztán, mi szépet-jót vettek keetek?
- Venni má, ugyanhogy nem vettünk mink semmit, hanem csak eladtunk...-
- Aztán, mit adtak eee, keetek?
Apámnak addigra, talán a melegtől, talán a barátságos fogadtatástul, talán a literes bögre forralt bortul, - megeredt a nyelve.
Beszélt.
- Az ökreinket adtuk el. Azt. A hízott ökreinket. A szép, hízott ökreinket...-
A gazda, csak ránézett akkor a feleségére, az meg már hozta is a következő bögre forralt bort, a literes bögrében. Apám meg, el is fogadta. A testvérem, az nem.
Őt is szívesen kínálták, de az nem ivott. Se akkor, se máskor. Ő még, nevendék volt. Hanem Apám, az, ivott. Igen. Az volt a baj.
Aztán, sokáig beszélgettek még.
- A pééz, ...a pééz, ...azt megkapta-e keed? - kérdezte a házigazda.
- Meghát. Már hónne kaptam vóna meg. Megkaptam én. Itt van nálam.
- Hát, csak vigyázzon rá keed. Tegye a feje alá, jó helyre, hogy eee ne vesszen...-
Aztán, jót nevettek ezen.
Kínálgatták Apámat, az meg csak iszogatott. A literes bögrével.
Amikor már annyit ivott, hogy béesett az asztal alá, akkor megajánlották nekik az ágyat a szobában, azzal, hogy ott meghálhatnak. Ők, majd elalszanak a konyhában, Idesapámék meg csak pihenjenek nyugodtan.
Aztán, reggel, majd tovább mennek.
De, - nem került rá sor.
Apám, ahogyan ágyat ért, azonnal mély álomba zuhant, elaludt, - de a testvéremre, rájött a szükség, nem tudott elaludni. Ki kellett neki menni.
Ezért, szép halkan lenyomta a kilincset, hogy ne zavarja a háziakat, és éppencsak résnyire nyitotta még az ajtót, amikor meghallotta az asszony hangját:
- Várj, míg elalszanak, aztán akkor. Addig fend meg a kést...-
A testvérem, ijedtében majd összerogyott, de vigyázva becsukta az ajtót, - aztán elkezdte rázni Idesapánkat. De az, nem vót magánál. Nem lehetett felébreszteni.
Hiába rázta a testvérem, nem tudta felébreszteni.
S akkor, mert nem tehetett mást, gyorsan összekapkodta a holmiját, és és szép halkan kilopakodott a pici ablaklukon.
Akkor aztán futásnak eredt. Futott ahogyan csak bírt, sőt, még annál is jobban.
Mint az őrült, úgy futott, hogy Idesapánknak segítséget hozzon.
De sehol senki. Sehol egy lélek. Sehol egy ház, se egy kis pislákoló fény.
Végül, mikor már lélek is alig volt benne, szinte béesett az alsóörsi vasútállomásra. Ott aztán csak azt tudta kinyögni, hogy
- Segítsenek, az Istenre kérem, segítsenek, ...megölik az Idesapámat...-
Hittek az én testvéremnek. Hittek neki. Hittek.
Azonnal hívták a csendőrséget, azok meg jöttek is azonnal. De mire odaértek, már késő volt.
Idesapámat megölték, sőt, addigra, már föl is darabolták...- Isten nyugosztalja szegényt, jó ember vót.
Sose nem felejtettük el a szegényt. Sose. Jó ember vót. Az Idesanyám is azt mondta.
A rohadék gyilkosokat, - hogy soha ne tudjanak nyugodni még haló porukban a földbe se, - azonnal elvitték, bilincsbe verve.
El is ítélték őket. Börtönbe kerültek.
A pénzt is megtalálták, és vissza is kaptuk, - de az Idesapámat, azt nem.
Azt, nem.
Aztán, ugye, jött a háború, gyilkosok meg kiszabadultak. Senki se kereste őket a háború után. Szabadok voltak.
Kiszabadultak, és büntetlenül éltek tovább. Ki tudja merre? Ki tudja, hol?...Nagy az ország, ugye? Fiatalok voltak akkor azok a gazemberek. Talán, máma is élhetnek még.
Ki tudja? ...Ki tudja?...-
Azt kívánom nekik, hogy még a föld se fogadja be őket soha, még az is vesse ki őket magábul,... és, hogy a pokol tüze égesse őket, végestelen végig, örökkön örökké!...Ámmen! ...Ámmen...Ámmen...! -



AZ, SEMMI...

Anna néni, éppen bent volt Borika néniék szobájában, amikor látogatóba mentem hozzájuk
Egy beszélgetés közepébe toppantam be. Leültem Borika néni mellé, és csak hallgattam, csak hallgattam, - egyre dermedtebben.

- Hát, mindenkinek megvan a maga keresztje, igen, - lehet mondani, -
az biztos. Aztán, mindenki azt hiszi, hogy az övé a legnehezebb.
Pedig az mind semmi, - mert az enyim, a legnehezebb. - mondta Anna néni.
Aztán, eltűnődött egy kicsit.
- Igen. Ez így van. Én mondom, így van...Egy este, hiába melegítettem az uram vacsoráját, újra meg újra. Hiába vártam, nem jött haza szolgálatból, pedig pontos ember volt. Mindig pontosan jött haza. Amikor aztán nem jött, tudtam, hogy baj van. Tudtam, ...tudtam. Éreztem én. Le se feküdtem, csak vártam, csak vártam, de hiába, nem jött.
Tudtam én, hogy baj van. Tudtam. Tudtam. Tudtam én.
Hajnalban aztán, csöngetett a rendőrség. Hozták a hírt, hogy az uram meghalt. Hazafelé tartott ippen, a Szalasztó utcán lefelé, - amikor hátba szúrták. Mögéje lopakodott valaki, és egyszerűen hátba szúrták. Az Uram pedig, azonnal meghalt. Azon nyomban.
Később kiderült, hogy véletlen volt. Nem őt akarták leszúrni, hanem egy másik vasutast, akinek ippen ulyan kabátja volt. De engem ez már nem vigasztalt. Meghalt az uram. Meg. Csak úgy véletlenül. Tévedésbül.
Egyszerűen meghalt azért, mert összetévesztették valakivel. Csak úgy egyszerűen. Hallottak már illyet? Hallottak?
Jó ember vót az uram, tisztességes, rendes ember, a légynek se ártott soha. Aztán mégis, egyszerűen leszúrták, mint egy disznót, csak úgy.
Én meg itt maradtam 7 gyerekkel özvegyen, ...igen, - de tisztességgel fölneveltem őket egymagam.
Kenyeret adtam a kezükbe, és taníttattam őket. Igen. Kínkeserves életem volt, - mondhatom, - mindent egymagam csináltam, - de megadtam a gyerekeimnek mindent, amit csak lehetett.
Aztán, mosmeg látják, ugye? Itt maradtam magamra, vénségemre, ugye?
A gyerekeim, amikor már lehetett, külföldre mentek mind, ...én meg, - itt maradtam. Egyedül.
Amikor a gyerekeim, világgá futottak, majd összeszedték magukat, hívtak engem is látogatóba egyszer-kétszer hozzájuk, de nem mentem el. Aztán már nem hívtak. Aztán, már nem is jöttek. Aztán már nem is írtak. Remélem, jól megy a soruk. Nagyon remélem. Isten adja, hogy úgy legyen, hogy jól menjen.
Csak egy gyerek maradt velem, - a legkisebbik fiam. Az, aki mindig velem volt. Nagyon kicsi volt még, amikor meghalt az apja, nem is igen emlékezett rá. Ez a fiam mindig velem volt. Mindig, igen. A legkisebbik kisfiam, az, igen. Az, nem ment el. Az, velem maradt.
Aztán, egy napon, se szó se beszéd, - elvette az Isten.
Azt az egy fiamat, azt az egyetlen szem fiamat is elvette tőlem az Isten.
Nagy volt már, és vitorlázni ment a barátaival, én meg elengedtem. Ki gondolta volna? ...Ki?...Hogy ez lesz belőle...-
Én, nem, az biztos.
Vitorlázni mentek a Balatonra, és elkapta őket a vihar. Igen.
Tudják maguk, hogy milyen a vihar a Balatonon? Félelmetes. Lehet mondani, hogy félelmetes.
Elkapta őket a vihar. A vitorlás felborult. Akkor, azok, a többiek, mind kiúsztak, mind a hárman partra úsztak, a fiam meg nem. Pedig jó úszó volt. Jó. Lehet mondani.
Azt gondoltam én akkor, amikor szóltak, hogy nincs semmi baj, nem lehet baj. Jó úszó volt az én fiam, lehet mondani, - kiúszott az. Ki.
Én, tudom.
Talán máshol jött ki a vizbül partra, - gondoltam, - és elmentem elejbe. Aztán csak kerestem.
Kerestem mindenhol, de nem volt.
Akkor, hívogatni kezdtem. Hívogattam, szólongattam, az én édes fiamat, az én édes gyerekemet. Hívogattam, - de nem válaszolt, - és nem jött elő.
Nem jött ki a partra, nem volt ott.
Egy hétig kerestem őt. Egy hétig rohantam a parton Gyenestől Berényig, mindennap, oda-vissza. Oda, meg vissza. Oda, meg vissza.
Egy hétig kerestem az öbölben, meg mindenhun, de nem lett meg.
Egy hétig sírva, meg sikoltozva kiabáltam a kisfiam nevét, a parton, - de hiába.
Nem lett meg.
Egy hétig kerestem, kutattam mindenhol, a nádas szélén, meg a parton is, meg minden bokorban.
Aztán, egyszercsak megtaláltam. Ott volt. Gondolják el, - megtaláltam.
A nádas szélén, a kövekhez csapdosták a testét a hullámok. Kidobta a Balaton.
Holtan.
Igen.
A kisfiamat, az én drága gyerekemet, az én gyönyörű kisfiamat. Azt.
Kidobta a Balaton.
Igen.
Elvette, - de nem köllött neki.



ÚJRAKEZDÉS...

Azt gondolom, hogy régen a falvakban, - a mi falunkban is, - a családokban, emberségesebb volt az élet, és emberibb volt a halál is.
Ma, közömbösebbek az emberek egymás iránt.
Mintha mostanára megcsappant, vagy kiveszett volna belőlük az együttérzés, és az emberség.
Vissza kellene állítani valahogyan a régi értékrendet, hogy az élet, - élhetőbb legyen.

Meg kellene ismertetni, tanítani, az emberséget és az együttérzést a gyerekeinkkel is újra, mert legfőképpen belőlük veszett ki, - vagy valamiért, mintha nem is lett volna bennük sohasem.
Nem akarunk ,,érezni" mostanában, pedig, nem mindegy, hogy hogyan élünk.
Viharos gyorsasággal múlik az élet, a miénk is, - fogy az időnk, - s egyszercsak oda jutunk, ahová az elődeink. Pont oda, - ha egyáltalán megérjük.
Egyszercsak elkezdünk visszafelé nézni, mert előre már nem lehet. Előttünk semmi sincs, - csak a bizonytalanság, és a halál. Vagy a betegség és halál. Vagy a legteljesebb nyomorúság, és a halál.
Gondolni kellene erre is, - legfőképpen azoknak, akik ma még fiatalok, és gyerekeket nevelnek.
Gondolni kellene arra, hogy milyen gyerekeket nevelnek. Arra is, hogy milyen példát látnak a gyerekek maguk előtt.
Gondolni kellene arra is, - hogy ha a szegény öreg nagypapát, nagymamát, déd-mamát, vagy magányos nénikét a hátralévő rövid kis idejére bedugják egy kórházba, vagy elfekvőbe, vagy az öregek otthonába, szociális otthonba, - akkor, jó esély van arra, hogy rájuk is ez a sors vár majd egyszer.
Ezt látták a gyerekeik, - ezt kapják vissza.
Nem volt idő a mamira, a nagyira, vagy a keresztapára, - de nem lesz majd rájuk sem.
El kellene ezen gondolkodni.

Öreg fát, nem lehet átültetni.
Azt gondolom, hogy az idegen környezet, és a család, a szeretteik hiánya, sokkolja a családból kiebrudalt öregeket. Lehet az új környezet akármilyen jó, - a megszokottat nem pótolja, és valójában talajavesztetté, otthontalanná válnak.
A szeretetotthon, sosem válik igazi otthonná.
S lehetnek akármilyen kedvesek, jók, gondosak az ápolók, gondozók, - a családot nem képesek helyettesíteni.
A változást, szinte mindenki mély megrendüléssel, fájdalommal és végtelen szomorúsággal viseli.
Nem kellettek senkinek.
Ez az igazság.
Van, aki ebbe testileg-lelkileg belerokkan, - hiszen, senki sem így képzelte el élete utolsó éveit, hónapjait, vagy napjait.

Az idős gondozás, ami, lássuk be, nem az állam dolga, - hiába zúdítanánk a nyakába, - hanem a miénk, rengeteg múlik a családon, a család hozzáállásán.
Legyenek bármilyen elfoglaltak, legyenek bármilyen szegények, éljenek bármilyen kis lakásban, vagy kulipintyóban, - ne hagyják, hogy a szeretteik, magukra hagyva, elhagyatva, szomorúan haljanak meg egy kórházi ágyon, vagy egy szociális otthonban.

A napokban, hallottam valahol, talán a TV-ben, vagy a rádióban, hogy mostanában, már arra is kiképeznek kutyákat, - alighanem Japánban, (...hol máshol ugye?...) - hogy magányos öregeket segítsenek.
Nagyon szomorú azonban a tény, hogy ezeken a magányos, magatehetetlen öregeken, - már csak az állatok segítenek. Az emberek, nem.
Az állatok segítenek, az állatok törődnek velük, és az állatok szeretik őket, - akikben több az ,,emberség", mint a közeli hozzátartozókban.

Sokszor hangzik el a figyelmeztetés, de nem jut el igazán a tudatunkig: hogy a magyarok száma folyamatosan, egyre csökken. A lakosság elöregszik, a társadalom széthullik, - az idősek pedig magukra maradnak.
A mai szociális intézményrendszer hiába is erőlködik, nem képes pótolni a valaha jól működő nagycsaládokat, családokat, - pedig igen nagy szükség lenne rá.

"Farkas Péter szociológus által közzétett adatok szerint jelenleg Magyarországon 2,2 millió idős ember él, közülük 450 ezren élnek családban, közösségben.
750 ezer azoknak az idős embereknek a száma, akik párban élnek, - és van 650 ezer öreg ember, aki teljesen egyedül él..."
Igen, de, - hogyan?!...-
Ki figyel oda rájuk?

Az Öregek Otthonában, - az ,,otthonban", ahová sokáig látogatóba jártam a magára maradt takarítónéninkhez, - ismertem egy idős, szép tartású, nagyon zárkózott, méltóságteljes öregurat.
Csak köszönt. Nem beszélt.
Legfőképpen a hallgatásával, és a visszavonultságával tűnt fel.Nem barátkozott senkivel, - és vele sem barátkoztak.
Semmit nem tudtam róla, ahogy más sem, - csak azt, hogy magányos, nem látogatja senki. Soha nem panaszkodott, soha nem mesélt, - inkább olvasott, vagy magányosan sétált. Viselte a sorsát.
Nem adta ki magát, - és a hálátlan gyerekeit sem.
Aztán, egy következő látogatásomnál, - már ott sem volt.
Hazament.
A többiek, - elismeréssel, egyfajta csodálattal, és némi irigységgel beszéltek róla.

Kapott egy értesítést az Otthonban, hogy előkerült a kutyája, - és akkor, hazament. Igen.
Fogta magát, és egyszerűen hazament.
Sokan, meg volt botránkozva ezen, hiszen az otthonba bekerülni, nagyon nehéz volt, - vissza pedig szinte lehetetlen. Mégis hazament.
Haza, - a valaha jobb napokat látott, mára már roskadozó, elhanyagolt házába. Az volt az igazi otthona, nem a szociális otthon.
Már, nem volt magányos, nem érezte magát annak. Előkerült a kutyája. Ezért, - feladva mindent, - kiköltözött az öregek otthonából.
Tudta, hogy egyedül lesz, - azt is, hogy a kutyája, majd nem lesz képes arra, hogy adjon neki egy pohár vizet, ha beteg lesz, - ahogy arra sem, hogy lefogja a szemét, ha meghalt.
Tudta ezt, és számításba vette.
Mégis hazament, - mert, több mint egy év után, hazakerült a kutyája.
A kutyája, - akit nem hagyhat cserben, akit nem hagyhat magára.
A kutyája, akit elloptak, de visszatalált. Hazament hát ő is, - ha a kutyája hazatalált.

Tudta, hogy a gyerekei nem fognak jönni, ahogy eddig se jöttek, - de talán jön majd néhány levél. Ki tudja? Ki tudja?
Hazament hát.
Őt, cserbenhagyták, - de ő nem hagyja, nem hagyhatja cserben a kutyáját. A kutyáját, aki hazatalált, a kutyáját, - aki őhozzá talált vissza. Őmiatta, őérte.
Sok mindent megéltek együtt. Értették, és szerették egymást.
Biztos ad az Isten nekik együtt még pár szép napot.
Talán, hetet is, vagy hónapot, - mert az, jó lenne. Nagyon jó lenne.
Ki tudja?
Ki tudja?
Évet már nem, az biztos. Évet, nem.
Pedig, de jó lenne még egyszer, - csak egyszer legalább! - látni a barackfavirágzást tavasszal, a saját portáján. Otthon. Meg a hársét,... - a bimbós hársét a veranda ablak előtt. Igen, - azt nagyon szeretné.
Egyedül lesznek a kutyájával, igaz, - de nem baj.
Az se baj. El lesznek ők ketten abban a hátralévő kis időben, egyedül is. Nem szorulnak senkire. Meglesznek magukban. Nem baj. Értik ők egymást, meg szeretik is.
A gyerekei nem fognak jönni, az biztos. Eddig se jöttek, ezután se fognak, ki tudja, miért?
Ki tudja?...-... de nem baj, mindegy már az is.
Sokat gondolkodott rajta, különösen az utóbbi időben, de nem jött rá, hogy miért hidegültek el tőle a gyerekei.
Talán, valamit, nagyon elvétett egykor, - de hiába töprengett, nem tudta, nem jött rá, hogy mikor, és mit.
Talán, mindegy is erre a kis időre, - ahogy minden más, ez is mindegy már.
Vége van.
Vége van mindennek.

- Hanem, a barackfavirágzás,...az jó lenne. Az, nagyon jó lenne. Azt, még egyszer, csak egyszer legalább, szeretné látni.
Meg még a bimbós hárs, ugye,... - aminek az illata nemcsak az udvart tölti be, hanem az egész falut. Talán még az egész világot is. Jó lenne még egyszer,... utoljára...-
Igen, jó lenne megérni,... jó lenne mégegyszer látni, és érezni az illatát.
Talán az Isten, - ...megadja neki.
Talán az Isten időt is ad, meg erőt is, - nemcsak akaratot, kívánságokat, és álmokat...-
Ki tudja?
Ki tudja?
Telnek a percek, ...múlik az élet...-

,,Kemény vagyok, és omló por vagyok,
nem olvadok, és nem köt semmi sem,
ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
a lelkem szikla, testem végtelen..."
( Nemes Nagy Ágnes )




KETTEN MARADTAK...

,,A szeretet türelmes, jóságos, a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik..."
(Bibliai idézet Pál 1. Levele a Korinthusiakhoz 13, 4-8.)

Bizony, nagyon jó lenne hinni, - hogy szeretet soha el nem múlik. Azonban, ez így nem igaz.
Sajnos, sok helyen láttam éppen az ellenkezőjét. A szeretet, ha nem ápolják, igenis elfogy, vagy elmúlik.
Meglehet azonban, hogy azért múlik el, - mert nem is igazi szeretet volt, - csak annak hitte az ember.

Ismertem az otthonban, - nem nagyon közelről, - egy idős, házaspárt. Törődtek egymással, csendes, meleg szeretettel.
Nagy volt a bánatuk, gyakran sírtak, - és nem lehetett őket ilyenkor megvigasztalni.
Sokáig nem nyíltak meg, nem beszéltek. Amikor végre beszélni kezdtek, - alig értettem meg.
A néninek, régóta nem volt meg a műfogsora, - elvesztette valahol, és sose került elő, - de volt pár foga, és alighanem éppen attól a megmaradt pár fogtól, - rettenetesen pösze volt szegény.

- A szaját húszom, ész vélem,... az enyim, a szajátom, meg az ő szaját, húsza ész véle, mégisz.... Hát moszt asztán itt vagyunk. Mégisz. A szaját húszunk ész vélünk, mégisz. Mégisz kifosztott, cúfszágra minket...- mondta a néni, sírva.
És, csak fogta, fogta és gyömöszölte a férje kezét, - aki nem szólt egy szót se, csak lehajtotta a fejét és sírt. Talán többet, mint a felesége.
Szinte, mindig sírt.
Néha együtt sírtak,- néha meg külön-külön.
Se vigasz, se remény. A dolgokon, már nem lehet változtatni. Így marad minden a halálukig, - ami, valószínűleg nem lehet nagyon messze.
Bele fognak pusztulni a szomorúságba.
Hogy a szomorúságnak, milyen elveszejtő mély bugyrai vannak, azt csak azok ismerhetik, akik maguk is voltak már reménytelenül szomorúak.
A szomorúság, - fáj. A szomorúságba, - bele lehet pusztulni. A szomorúság öl.
Nem mindig kell kézzel, vagy szívlapáttal agyonverni valakit, - elég a halálba hajszolni. Az is elég.
Vagy elég néhány szó, - az is öl, - az is elég.

Az idős házaspár egyetlen öröme egy gyönyörű kis papagáj volt. Fogalmam sincs róla, milyen fajta lehetett, de, nem is volt fontos.
Szerették, - az volt a fontos.
Sőt, nagyon szerették, egy percre se szakadtak el tőle, - mindig magukkal hurcolászták a kalitkáját, meg a takaróját, még a parkba is.
Leültek szép csendesen egy padra, középre tették a madarat, és fölötte, megfogták egymás kezét. Hallgattak.
A papagáj pedig, beszélt. Igen, beszélt. Teljesen érthetően.
Igaz, csak egyetlen szót mondott, de azt gyakorta, és nagyon érthetően:
- Bammeg...-
Órákig ültek így. Fogták egymás kezét, - és hallgatták a papagájt.
- Bammeg...-
Néha, emlékeztek, és ilyenkor, amikor visszaröppent a múlt, - egy kis időre elfelejtettek mindent.
Néha pedig, egy kis időre, amikor találtak valami újabb és újabb mentséget a gyereküknek, - megbocsátottak neki mindent. Még azt is, hogy idekerültek.
Mert ilyen a szülő.
Igen, - ilyen a szülő.
Még azt is megbocsátották, hogy a fiúk, az egyetlen fiúk, kicsinyenként elkunyerálta a nehéz munkával megkeresett pénzüket és vagyonkájukat, majd nagyhirtelen elpazarolt mindent, - aztán pedig kirugdosta őket az életéből. Feléjük se nézett többé.
A két öreg, amikor éppen nem sírt, emlékeket idézett, - és ilyenkor egymás szájából kapkodták ki a szót.
- Bammeg...- mondta a papagáj, majd megismételte.
- Bammeg, ...bammeg...-
- Húbammeg,...húúú, - gondolta az asszony, - de istenverte, gonosz a világ!...Meg az emberek, meg a gyerekek. Húbammeg,...húúú...-
Aztán, hirtelen sírvafakadt megint, és a férje is csatlakozott hozzá.

Néha aztán, egy másik napon, - megint nem számított, hogy a fiúk mit csinált, milyen ember volt. Mert ilyen a szülő.
Néha, nem számított, hogy méltatlanra pazarolták a szeretetüket, és az egész életüket.
Néha, semmi sem számított. Mert ilyen a szülő.
Néha, mentségeket kerestek a semmirevaló gyereküknek, és reménykedtek. Mert, - ilyen a szülő.
- Bammeg...- mondta a papagáj.
Megbocsátottak, és reménykedtek. Reménykedtek tovább. A gyerekük volt.
Mit tehettek volna?
Néha, nem számított az sem, hogy milyen sebeket okozott a fiúk, - nem számítottak ezek a soha be nem gyógyuló sebek. Semmi sem számított.
Néha, készek voltak a megbocsátásra, kibékülésre, arra, hogy a keblükre öleljék, - de nem volt rá szükség. Nem jött, és nem kért tőlük bocsánatot az, akinek kellett volna.

Az ember minden emléket haláláig magában hordoz. A jót is, meg a rosszat is, - az utóbbi, nagyon nehéz teher, ha sokáig cipeljük, összeroskadunk alatta.

- Montam neki, amikol piszi volt,...- sírt fel újra az asszony, - montam neki, ...kiszfiam, édeszem, életem, szépszégem, fényesszégem,... - ő meg moszt aszondja, marsz innen vén tehén, marsz. A szaját húszom ész vélem,...a szaját húszom, ész vélem, meg az övé isz,...az ő véle isz...-
Kövér könnyek peregtek a szeméből, és hangosan szipogott.
- Bammeg...- mondta a papagáj.

Néha azonban, csak az számított, hogy azt hitték, - mert képesek voltak elhitetni magukkal, - hogy szereti őket. Mert ilyen a szülő.
Újra és újra elhitték, - elhitették magukkal, - hogy mégis szereti őket.
Akárhogyan is van, akárhogyan is volt, - meg bárhogyan is lesz, - mindezek ellenére, és mindenek ellenére, - szereti őket. Igen.
- Bammeg, ..- mondta a papagáj, és ő, - jobban tudta. Ráhagyták.
- Húbammeg,...húúú, - gondolta az asszony, - de istenverte, gonosz a világ!...Meg az emberek, meg a gyerekek is. Húbammeg,...húúú, már élni se érdemes...-
Fogták egymás kezét, és nagyokat sóhajtottak.

Sajnáltam őket, - rajtuk, már sem segít semmi. Ők, mindig sírnak, amíg csak el nem szenderülnek. Sírnak, - a sírig.
Annyira mély a seb.

Nem mindig kell kézzel, vagy szívlapáttal agyonverni valakit, - elég a halálba hajszolni. Az is elég.
Vagy elég néhány szó, az is elég, - a szó is öl.

Az öregek története, - ahogy a többi öreg emberé is, nem csupán story, - hanem sajnos, maga az élet.
Nem lehet tudni, hányan cipelik magukkal az életük levethetetlen terheit, s hányan fekszenek napról-napra megkeseredett lélekkel az ágyukba, majd a sírjukba.

Az ember, amikor a gyerekét, vagy gyerekeit féltőn felneveli, szeretgeti, és mindent, de mindent megtesz értük, megad nekik, - valahogy természetesen abban is bízik, hogy rá is gondjuk lesz a gyermekeinek, ha majd egyszer megöregszik.
Sajnos azonban, nagyon sok ember van, aki hiába reménykedett, - és hiába is reménykedik ebben.
Megrokkanva, megroggyanva, anyagilag kifosztva, - ősz fejjel, és elesetten, valahogy mindenki megfeledkezik róla. A család, a világ, - minden, és mindenki.
Legelőször, éppen a gyerekei.
Aztán a távolabbi rokonok.
Aztán az ismerősök.
Majd az egész világ.
Bárki volt is, bármit tett is, bármi fűződik a személyéhez és a nevéhez, - vége,... elfelejtik.
Egyszercsak elfelejtik. Senki se nyitja rá többé az ajtót.
Elásták.
Él még, - de minek? Elásták rég.
Az egykor dédelgetett gyermeknek nincs már szüksége szülőkre.
Látni se akarja őket, tudni se, hallani se akar róluk többé. Azt is el akarja felejteni, hogy léteztek valaha.
A világnak sincs szüksége rájuk. Amit adni tudott, azt már rég odaadta mind. Már, semmije nem maradt, amit adhatna. Mostmár, ő se kell.
Mások jönnek, újak jönnek. Ami régi, és aki régi, azt el kell temetni.
Így ismétlődik minden, - és egyszer majd eljön az idő, amikor a gyerekeink gyerekei se kellenek senkinek.
De, - miről is szól az élet?...Ez, itt, - nem a földi paradicsom.

Az öregség, az életnek az a része, amire senki se akar gondolni. Az, amit már senki, észre se vesz. Mintha ott se volnának.
És aztán egyszercsak, egy idő után, - már tényleg nincsenek is ott.
Már, nincsenek ott.
De, felváltják őket, - megint mások. A következő nemzedék. Meg az utána következők.
Azok, váltják őket, - akik nem is akartak tudni róluk, sem életükben, sem halálukban.
Azok, akik nem akartak törődni velük, - mert éppen mással voltak elfoglalva.
Éppen, a saját sírjukat ásták, vagy ássák, - és talán nem is tudták, nem is tudják, - de egyszer, majd ugyanígy végzik ők is. Kirekesztve, elfelejtve. Elásva.
Számtalan példa van rá, - ...nem mindig kell kézzel, vagy szívlapáttal agyonverni valakit, - elég a halálba hajszolni. Az is elég.
Vagy elég néhány szó, az is elég,... - az is öl.
Vagy elfelejteni, örökre elfelejteni,...az is elég.
- Bammeg...- hallom a papagájt.
- Bammeg,...igen, bammeg!!...- gondolom én is feldúltan, megrendülten, - sőt, gondolok ennél sokkal csúnyábbat is.
HAJÓTÖRÉS...

,,Az öregség, - egyfajta hajótörés"...- mondta, Charles de Gool.
Biztos tudhatta, - voltak erről saját tapasztalatai.
Ő is, és még sokan mások a nagyok közül is, - így élhették meg az öregségüket.
Gondoljunk csak Napóleon végnapjaira, Elba szigetén.
Ki volt?! - ...és kivé lett? Mivé lett?!...-
Vagy, ugye Charles de Gool, - aki maga is ,,száműzöttként" élt idős korában, a ködös Angliában.
Nem véletlenül nevezte az öregséget, egyfajta hajótörésnek. Pontosan tudta azt is, hogy ez a fajta hajótörés, végzetes, halálos.
Nincs segítség.
Nincs mentőcsónak, - és nem jön egy árva bárka sem.
Vége.
Azt gondolom, gének, alkat, és sors kérdése, hogy ki meddig, hány éves koráig él, és hogyan!
De az, hogy kinek, milyen az öregsége, - az nagyban függ a saját, privát szerencséjétől is.
Meglehet, hogy a régiek ellenállóbbak voltak, mint mi vagyunk. Szívósabbak voltak nálunk, - talán amiatt is, hogy rendszeresen végeztek fizikai munkát, és nem ültek a fenekükön annyit, mint mi, - pl. esténként a TV. előtt.
Mi, sokkal puhányabbak vagyunk az elődeinknél.
Ők, tették a dolgukat, ameddig csak bírták, - és nem érezték magukat feleslegesnek, haszontalannak, és tehernek a család nyakán.
Kirekesztettnek se érezték magukat, - mert benne voltak a mindennapokban, részt vettek benne.
A gyerekeik pedig tudták, és teljesítették a kötelességüket.
Más volt akkor az élet.
Régen az öregek is, - türelmesebbek voltak, mint mi.
Ha betegek voltak, ha megnyomorodtak, - nem igen lázadoztak a sorsuk ellen. Elfogadták.
Megszokták idős korukra, hogy mindent el kell viselni, - mindent ki kell bírni.
Ki is bírták, - nem lázadoztak.
Viselték méltósággal mindazt, ami jött, - amit rájuk mért a sors.
Igaz, - legtöbbször ott állt a hátuk mögött a családjuk, tisztelettel, szeretettel, - és a természetes segítőkészségükkel.
Ma, ez, - csak keveseknek adatik meg.
Mert, ma sok mindenre jut ideje a fiataloknak, - de az öregekre nem. Az öregekre, nincs idő.
Igaz, gyerek se kell, - arra sincs idő.
A karrier, a munka, a pénzkeresés, a személyes siker, a szórakozás, sokkal fontosabb mindennél, - gyerekre, és öregre, nincs idő.
Tényleg nincs idő.
Kérdés azonban, hogy mi lesz később, ha majd ők öregszenek meg?
Ki ad majd nekik egy pohár vizet, vagy ki tolja alájuk az ágytálat, ha betegek lesznek? Egy robotápoló talán?
Ki tudja? Ki tudja?
Azt olvastam valahol, hogy a japánok már dolgoznak rajta, - sőt, lehet, hogy mára, már fel is találták.
Nem tudom.
Robotápoló?
Hát, nem tudom, - nem is tudom.
Robotápoló?
Mi lesz akkor az elmagányosodott lelkükkel?
Ki öleli meg őket, ki mosolyog rájuk?
Ki mondja el nekik, hogy mennyire fontosak?
Ki ad nekik jó-éjt puszit, - és ki zárja le a szemüket, ha örökre elmentek? A robotápoló talán?
Ennyire elembertelenedett volna a világ?
Hát, nem tudom, - nem is tudom, - de borzasztó ebbe belegondolni!

Régen, ez másképpen volt.
Faluhelyen, - kispadok álltak a házak előtt, hogy az öregek, amikor elvégezték a dolgukat, kiülhessenek egy kicsit pihengetni, meg beszélgetni.
Elmondták egymásnak bújukat-bajukat, vigasztalták egymást, - elmondták az örömeiket is, - és együtt örültek, meg hálaistenkedtek, - vagy éppen sóhajtoztak, ha nem volt elég eső, vagy megdöglött a borjú, vagy elesett a Rézi néni, és eltörte a lábát,...stb.
Aztán, pedig, gyönyörködtek egy kicsit az őket körülvevő világban.
Tehették. Nem voltak belőle kirekesztve.
Nem.
Benne éltek.
Ismertek mindenkit, és őket is ismerte mindenki.
A járókelők megálltak beszélgetni egy kicsit velük, - a jó szó nem kerül pénzbe, ugye, és fáradtságba sem.
Mára, - másképpen van minden.
Rég nincsenek kispadok, a falvak is elnéptelenedtek, - aki tehette, a városba ment. Az ott élő öregek pedig, - kevés kivétellel, - magukra maradtak.
Az öregember, nem fontos, - a tudása elavult, nem használható semmire. Az örökös idő, meg pénzhiány miatt, az öreg ember, nem ér semmit.
Már csak nyűg a családja nyakán.
Meg, nyűg a társadalom nyakán, az állam nyakán.
Jobb volna, - ha már nem volna.
Nem tud alkalmazkodni a megváltozott világhoz, - de, a világ sem tud alkalmazkodni hozzájuk.
Az öregeket kirekesztik az életből, a társadalomból, a családból, és egyszercsak, - szinte már emberszámba se veszik őket.
De ettől, - ma még, - görcsbe rándul minden jóérzésű ember lelke.

És Te? ....Te, hogy képzelted el?
Neked, milyen lesz az öregséged?
Számodra, mit hoz majd a Veled is elrohanó idő?
Egyedüllétet? Bezártságot, elborult elmét, magányt, szegénységet, nyomorúságot, nélkülözést, süketséget, vakságot, betegséget, Alzheimer kórt, pelenkát, rákot, esetleg berácsozott, vagy bedeszkázott ágyat?
Érzelmi nyomort? Kiszolgáltatottságot? Szeretetlenséget?
Ki tudja?
Ki tudja?
- Bármit hozhat, - bárkinek, - nekem is, és Neked is.

Ő, MÁR NEM Ő VOLT,...
A világa, és az álomvilága, - ahogy az élete is, - mindenkinek egyéni, - sajátos.
Egyszer, egy forró, nyári délelőtt, amikor megint az otthonba érkeztem, az ismerőseim, - akik sokan voltak már, - a parkban ültek a padokon, és bámészkodtak. Ki erre, ki arra.
Volt mit bámulni, az igaz.
Jani, - az intézet, kissé ,,lökött" mindenese, - éppen a fák között szlalomozott a biciklijével.
A nyereg mögött, a bicikli csomagtartóján ült, - ahonnan alig érte el a kormányt, - mivel a nyergen, éppen az ikertestvére ült.
Éppen, és mindig.
Az ikertestvérét különben, csak Jani látta. Más nem.
Néha beszélt hozzá, néha mesélt neki, néha pedig hangosan ordítozott vele, - vagy mérgében jó nagyot húzott a fejére.
Most, - nem. Most éppen nem bántotta. Most, csak azt ordította, hogy:
- Húúúzd fére a fejed, Húúúzd fére!!...Húúúzd, húzzad máááá, bammeg!!!...-
Hirtelen elhallgatott, - a testvére, biztos nem húzhatta ,,fére" a fejét, - mert a következő pillanatban Jani elvágódott, a bicikli meg ráesett.
Azonnal elkezdett káromkodni, sebesen és cifrán, - majd lesöpörte az ikertestvérét a bicikliről.
Mert az, úgy látszik, - nem esett le magátul.
A földön, egy darabig még ordítozott, de hamar lecsillapodott, felállt, szépen leporolta a térdét, felemelte a kerékpárt, és tolni kezdte.
- Nem. Mondtam, hogy neeem. Te, erre többet erre fő nem űűsz,...abbbiztos,...- mondta mérgesen.
Később, mégiscsak megbékülhetett, mert újból felült a biciklire, - és megintcsak a csomagtartóra.
Nyilván azért, mert előtte a nyergen, - a testvére ült.
Utána már csöndben voltak, megbékültek, és eltűntek a fák között.

Aztán, jött valaki más, - akkor azt néztük.
Jött egy cifrán öltözött kövér asszony. Nem ismertem, - talán sose láttam még.
Ezüstszínű cilinder volt a magasra tartott fején. Vonult a parkban.
Vonult, nem ment, - mint más. Vonult, feltartott fejjel.
Nem látott meg senkit, nem ismert meg senkit. Nem nézett sehova.
Aki köszönt neki, annak se fogadta el, nem köszönt vissza, - lehet, hogy meg se hallotta. Mással volt elfoglalva.
Senki se értette ezt, - mert máskor, nagyon kedves és barátságos volt mindenkihez.
Azonban,. mintha egyik napról a másikra, - teljesen elborult volna. Senkit se akart megismerni, elfordult mindenkitől. Magába zárkózott, és más emberré vált.
Egyszerre minden elveszett belőle, ami valamikor, - még tegnap is, - megvolt. Benne volt.
Mára, - más lett.
Minden, végképp elveszett belőle, - ami valaha megvolt.
Ő, - már nem ő volt.
Különben, nem volt nagyon idős, - de nagyon beteg volt. Állandó odafigyelésre, és gondozásra szorult.
Az erős csontritkulása miatt, sok törése volt, gyakran esett el, emiatt, sokszor volt kórházban, - de mindig felépült, az örökösei legnagyobb bánatára.
Jómódú volt, - és a vagyonát megtartotta, nem adta ki a kezéből. Pedig, - nagyon várták. Nagyon ácsingóztak utána.
Amikor éppen kórházba került, olyankor mindig, azonnal berohantak hozzá a rokonai, megnézni, - hogy él-e még?
Él-e még?
Élt...- És akkor, azonnal lehervadtak.
Élt, igen. Sőt, - élni is akart. Hatalmas élni-akarás volt benne.
Rendszerint, azzal engedték haza a kórházból, hogy már nincs sok ideje hátra. Ő azonban rácáfolt erre, - mert mindig felépült.
Hazajött, aztán, szép lassan összeszedte magát, -... csak azért is összeszedte magát, - rendesen evett, és mozgott is eleget, amikor már tudott, amikor már lehetett.
Szeretett élni. Akárhogyan is, - de élni.
Mindent megtett ezért.
Türelmes volt, - leküzdte a fájdalmakat. Összeszedte magát.
Elindult, - és gyakorolt. Újra tanult járni.
Később pedig, rendületlenül rótta a kis köröket a parkban, a járókeretével. Aztán, nagyobbakat, majd még nagyobbakat.
Megerősödött, összeszedte magát. Igen.
Élni akart, - a hozzátartozói legnagyobb rémületére.
Évek teltek el így.
Aztán, hirtelen, valami megváltozott, - mintha a szelleme, vagy a lelke hagyta volna el. Más lett.
Ő, - már nem ő volt, hanem valaki más.

Most, bár tűzött a nap, - hatalmas fekete esernyőt húzott elő a hóna alól, kinyitotta és a feje fölé, a cilinder kalapja fölé tartotta. Úgy ment tovább.
Bár, hogy ment, - az, túlzás. Nem volt nála a járókeret, amelyet korábban egy pillanatra se hagyott el.
Mivel, enyhe csípőficama is volt, nemcsak a törései, - kacsázott inkább, nem járt.
Mindenki őt nézte, döbbenten, - ő meg csak ment tovább. Rá se nézett senkire, csak ment tovább.
Akkor, már valahogy éreztük valamennyien, akik láttuk, - hogy baj van. Nagy baj van.
Ő szegény, nem. Ő, nem vette észre.
A lelke, a szelleme, elhagyta őt. Szárnyalt valamerre. Ő azonban, nem tartott vele. A teste, visszahúzta.
Csak ment, csak ment.
Aztán, gondosan összecsukta az ernyőt, majd megkapaszkodott a levegőben, és nagy lendülettel fellépett valamire, talán a nem létező kocsira, vagy hintóra.
Akkor esett el. Hatalmas csattanással, és hatalmas ordítással.
Öreg csont, könnyen törik, - és nehezen forr.
A combnyaktörésbe, fél év múlva belehalt. Hozzátartozói legnagyobb örömére.
Csak abban reménykedem, - hogy talán, nem is tudta. Hiszen ebből a világból, a lelke, és a szelleme, már korábban távozott.
Ő, - már nem ő volt.
Már minden elveszett belőle, ami valamikor megvolt.
Már minden, végképp elveszett belőle, - ami valaha megvolt.
Ő, már nem ő volt...
VILLON:
(Apró képek balladája):

,,Tudom, mi a tejben a légy,
Tudom, ruha teszi az embert,
Tudom, az új tavasz mi szép,
Tudom, mely gyümölcs merre termett,
Tudom, mely fán mily gyanta serked,
Tudom, hogy minden egy dolog,
Tudom a munkát, lusta kedvet,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
Tudom az urak nyakdíszét,
Tudom, melyik ruha mi szerzet,
Tudom, ki gazdag, ki cseléd,
Tudom, mely fátyolt kik viselnek,
Tudom a tolvaj- s kártyanyelvet,
Tudom, tortán él sok piszok,
Tudom, mely csap mily bort ereszthet,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
Tudom ló s öszvér erejét,
Tudom, mit érnek , mit cipelnek,
Tudom, pénz szava szép beszéd,
Tudom, hol mérik a szerelmet,
Tudom, mit higgyek a szememnek,
Tudom, Róma mit alkotott,
Tudom, hogy a cseh mért eretnek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
Mindent tudok hát, drága herceg,
Tudom, mi sápadt s mi ragyog,
Tudom, hogy a férgek megesznek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok..."



RÉGI És ÚJ TRAGÉDIÁK...

Alacsony, szomorú tekintetű öregasszony volt Annus néni. Nem igen beszélgetett senkivel, inkább magányosan sétálgatott, vagy olvasott, - és magányosan töprengett.
Egyszer, - miközben Borika nénire vártam, aki éppen fodrászhoz ment, - leült mellém a padra, és mégiscsak megszólalt.
- Hát, tudja aranyom, nagy úr az én fiam, nagyon nagy, az a baj.
Szégyell engem, az a baj, ...az apját is szégyellette...- mondta sajnálkozva a néni.
Nagy úr az én fiam, az a baj... régen is az volt, meg most is az. Még az is lehet, hogy ösmeri. Igen. Helyettes miniszter, most még, - de egyszer, biztosan az lesz. Miniszter....-
Kíváncsian nézett rám, és mondta a fia nevét is, - hogy mit szólok hozzá. Nem ismertem sem a nénit, sem a fiát, - hát, nem szóltam semmit.
- Mondom, nagy úr az én fiam, nagyon nagy, - ami nem is lenne baj, ugye, mi is akartuk, hogy az legyen, ne a két kezivel keresse a kenyerit, mint mink. Ugye? Taníttattuk, majd bele szakadtunk, és mindent megadtunk neki, amit csak akart. Élte világát, mi pedig, még a kenyeret is megvontuk magunktól, hogy neki jobb legyen.
Tanult, amit csak akart, meg ameddig csak akart. Aztán, látja mi lett belőle, ugye?...Így hálálta meg, vénségünkre kirúgott bennünket az életéből. Az.
Hallott má illyet, aranyom? Hallott má? Az apját a sírba kergette a lelketlen, én meg mostan itt vagyok, látja? ...Ű meg, éli a világát. Az. Ezzel hálálta meg...-
A néni, hosszan elmerengett, - messzire nézett. Nyelte a könnyeit, - aztán folytatta.
- Mink, az urammal, a kétkezi munkánkkal értük el azt, amink van. A saját kétkezi munkánkkal. A szüleinktül se kaptunk semmit a jó szón kívül, ugye. Nem vót mibül. Ugye. Szegények vótak azok is, nyócan vótunk testvérek, - a kilencedik meg, nem is vót a rokonunk, de azér főneveltük. Azt mondta az édesapám, ahol nyóc gyereknek jut ennivaló, - ott a kilencediknek is jut, aztán úgy lett.
Sokáig vót nálunk, - aztán, amikor már nem nálunk vót, akkor is mihozzánk járt haza.
Ez, - a kilencedik, a Galamb, - a szomszédasszonyunk gyereke vót, aki meghót, - azé, akinek az urát elvitték 14-ben a háborúba. Igen.
Mintha máma történt vóna, úgy emlékszem rá. Asse tudtuk, ki a gyerek apja, de még az anyja se tudta. Csak az vót biztos, hogy ki, nem. Mer az ura nem, az biztos.
Máma is emlékszem a szomszédasszonyra, sudár, fekete, bogárszemű asszony vót. Igen.
Aztán mikor elment az ura, akkor ugye, magára maradt, nem vót senkije, nem vót kenyérkeresője, az ura meg semmi nélkül hagyta itt. Ugye?
Hát, mit csinálhatott vóna, - azt adta amije vót neki. Ugye. Szép vót, nna, aztán a módos gazdák, mindig ott sündörögtek körülötte. Nagyon szép asszony vót. Azér.
Aztán, hugyan, hugyan se, - eccercsak megtörtént a baj, - mer úgy maradt. Hogy kitül, vagy kitül se, azt nem lehetett tudni. Ugye. Ű se tudta.
Eccercsak megszületett a szép leánygyerek. A Galamb. Hát, mondhatom, nagyon szép volt a lelkem. Igen. Lehet mondani, nagyon szép volt.
Aztán, ezzel egy éhes szájjal több lett, - a szegény szomszédasszony nem tudott felhagyni azzal az élettel, amibe a gazdák belevitték űtet. Pinceszerekre járt, aztán, - bár halottakról, vagy jót, vagy semmit, - hát Isten bocsássa meg, azt mondják, hogy a pinceszereken meztelenen táncolt, a gazdák meg fizettek neki érte. Meg másért is. Ugye...- Hát így vót. Így.
Aztán, egyszercsak megint megtörtént a baj. Megint úgy maradt.
A szegén, elkezdett hervadozni, meg kornyadozni, fonnyadni, mint egy virág, ...és aztán, szegén, nem ment az má többet sehova. Ágynak esett.
El is feledték, senki se törődött vele. Még a gazdák se. A rosseb a husukat, ugye. Addig jó vót, amíg szép vót, de aztán má nem köllött. Én még pici vótam akkor, de emlékszem rá. Jól emlékszem.
Az anyám átküldött hozzá mindennap, hogy vigyek neki ezt meg azt, meg, hogy nézzem meg.
Aztán egyszer má nagyon rosszul vót, és anyám azt mondta, fussak az orvosér, de ezen nyomban, mer mingyá meghal. Nem ű, hanem a szomszédasszony, a bogárszemű.
Én meg futottam, ahogy csak bírtam, mer se busz se vonat nem vót, az orvos meg 8 kilométerre vót a városban, - de azér odataláltam én. Oda.
Jött is azonnal, amikor mondtam neki, hogy baj van.
Aztán, hogy mit beszéltek, mit se az édesanyámmal, azt nem tudom, mer engemet kiküldtek, ugye, - de attul kezdve, minden héten kigyütt az orvos. Pedig, még fizetséget se kapott, mert nem vót mibül, ugye, idesanyámtul meg nem fogadta el.
Csak gyütt. Nem ulyan sokáig kellett neki gyünni. Ugye.
Egyszercsak anyám aszondta, maradj itt vele édes lányom, mer már nem sok van neki hátra. Hát aztán én, ottmaradtam. Ott.
A Gizella néni, akkor már nem evett, nem ivott, csak sírt a fájdalomtól, nem is beszélt énvelem.
Hanem egyszercsak megszólalt mégiscsak, és azt mondta:
- Meghalok,... jajistenem, meghalok, - mond meg idesanyádnak, hogy meghalok. Csak ezt, ezt a szegény kis galambot sajnálom itt hagyni, mi lesz vele, ...mondd meg idesanyádnak, mi lesz vele...-
Én aztán megmondtam, hogy a szomszéd néni meghal, de sajnálja a galambot itt hagyni, mi lesz vele...-
Édesanyám meg csak sóhajtozott.
Aztán, másnap, megint megszólalt Gizella néni, és akkor azt mondta, hogy nem bánja, ha meghal. Má, nem bánja. Jobb lesz neki. Úgy se mert vóna az ura szeme elé kerűni.
Megint eltelt egy-két nap, akkor meg aszondta, - hogy kár volt megszülni azt a kis galambot. Kár. Nagy kár, mer mi lesz most vele.
- Próbáltam én mindent, amikor most is úgy maradtam, - mondta, - de nem vót pénzem eltetetni, így meg nem ment el, magátul.
Próbáltam én mindent, még a muskátli gyökeret is, de nem ment el. Nem. Aztán ittam szarkalábteát, meg leánder levelet, - utána meg ugráltam le a padláslétráról, aztán meg az ól tetejéről, - de akkor se. Nem ment el, nem.
Aztán akkor a drótot próbáltam,....merthogy horgolótűm nem volt, ugye, jaaaj. Jaj, nekem. Jaj. Akkor aztán elment. El.
Én meg most utánamegyek. Megvert az Isten engemet, de rá szógáltam. Csak ezt a kis galambot sajnálom. Ezt,... mondd meg idesanyádnak...-
Én meg, megmondtam, hogy sajnálja a galambot. Meg.

Amikor az orvos jött, akkor azt hittem, hogy meggyógyítja, és minden rendben lesz, de nem, Akkor sem.
Máma má tudom, hogy nem lehetett. Azér.
Szegény asszonynak, szörnyű fájdalmai voltak, - és szörnyű szaga volt. Bomló vér, rothadó seb, és genny szag vót körülötte. Az.
Borzasztó vót..
Egyszer, - sose felejtem el, - egy éjjel nagyon nyöszörgött, odaültem hát az ágya szélire, fogtam a kezét neki, és sírdogáltam vele, mer mit tehettem vóna mást? Ugye?
Aztán egyszercsak elhallgatott, azt hittem, elaludt, ezér, én is lefeküdtem. Reggel meg, hiába keltegettem, nem ébredt föl. Tudtam, hogy meg van halva.
Csak néztem, csak néztem, - de nem féltem tűle. Életében nem ártott az senkinek, minek féltem volna?
Gondoltam, jönnek majd a halottnézők, imádkozni, - ezér rendbe akartam tenni az ágyát, meg űtet, és fölemeltem a dunyháját. Hát aranyom, amit én akkor láttam, azt sose felejtem el.
Azt nem.
Íletemben nem láttam még ulyat.
A szegénynek, a szemérmes testéből, meg a köldökéből, csak úgy hömbölögtek ki a kukacok...-
- Boldodságosszűzmária...- nyögtem.
- Így volt, emmá így volt, ha hiszi aranyom, ha nem,...de nem ám a leánder levéltül vót ez, azt én is ittam, de nem használt.
Én minden gyerekemet, a bábaasszonnyal tetettem el, az legalább biztos vót, meg tiszta is vót, amennyire köllött, ugye. Csak ezt az egyet nem tetettem el, pedig meglehet hogy ezt az egyet köllött vóna, a többit meg nem, a rosseb se tudja, ...- mert ezzel az eggyel aztán megvert engem az Isten, lehet mondani. Meg az apját is, ugye.
Hanem, a Gizella nénire visszatérve ugye, az a dróttul vót ám, nem mástul. Merhogy talán rozsdás lehetett. Isten tudja.
Amikor meghalt szegény, az édesapám, meg az édesanyám, persze, hazahozták mihozzánk a kis galambot, mer ahol nyolc gyerek elfér, ott ugye, a kilencediknek is elfér, azt mondták.
Aztán, a temetés után, hosszú idő múlva, egyszercsak hazajött az ura a szegény Gizella néninek, pedig má senkise várta, - de ám,... üres házat talált.
Ugye.
A Gizella, akkor már rég ee vót temetve. Szegény. A Galamb meg minálunk vót, ugye.
Aztán, nehogy mástul tudja meg az igazat az ura, nehogy a falu, meg a rossz emberek, ugye, az ín Idesanyám, meg Idesapám, elmondták neki, őszintén.
Beinvitálták mihozzánk őtet, aztán csak elmondták neki. Igen.
- Szomszéd,...kedves szomszéd, - mondta Idesanyám, - ha meg nem sértem, eltemettük a szegén feleségét, tisztességgel, Isten nyugosztalja. Nem vót az rossz asszony, elhiheti. Akárki, akármit mond is rá, ne higgye el, ne hallgasson rá.
Szép koporsót csináltattunk neki, Isten nyugosztalja, mintha magamnak csináltattam volna szomszéd, higgye el, nem vót ócsó, - de nem baj.
Ott vót az egész falu, higgye el, rítt ott mindenki szomszéd. Még én is. Meg még a gazdák, akik főcsinálták, még azok is ríttak, hogy a rosseb ette vóna meg a husukat.
A Galamb meg minálunk van szomszéd, akit maga nem is ösmer ugye, és azóta is gondját viseljük tisztességgel, ahogy a mieinknek ugye. Ű, nem tehet rúla. Ű aztán nem, szomszéd, - mivelhogy se anyja, se apja.
Aztán mikor a felesége már koporsóban vót, rátettem még a fátyolát is, meg a mirtusz koszorúját, tudja szomszéd, azt, amiben esküdött.
- Kár volt,...- mondta a férj.
- Ne higgye szomszéd, ne higgye. Mondanak majd magának, mindenfélét, most, hogy hazagyütt, pedig senki se várta, de ne higgyen nekik, ne hallgasson oda. A maga felesége jó asszony vót, Isten nyugosztalja haló porában is szegént, az életéért táncolt az, nem azér, mer kurva vót, meg a gyereke kenyeréér ugye, az a helyzet. Az.
- Gyereke?...Milyen gyereke?...- nyögte a férj.
- Hát a Galamb...-
- Milyen galamb?
- Hát ez, szomszéd, ez, ... megmutatom én, ha gondójja, itt van minálunk, nem baj, elfér a többi között, nézzen csak rá szomszéd, ez az. Ez a bogárszemű gyönyörűség, ez, akit az Isten is jókedvében csinált. Na, gyere ide rózsám, gyere, mutasd magad, gyere, ...látja szomszéd? Látja? Hát ez az. Felösmeri ugye? Tisztára kiköpött az anyja, tisztára. Nincs igazam?...-
A szomszéd azonban nem szólt, leszegte a fejét konokul, nem nézett fel, de a gyerek se bújt elő az asztal alul. Eszibe se vót. Így aztán, Idesanyám kiráncigálta.
- Az én szemem fénye ez a gyerek szomszéd, mondhatom, nekem is van ippen elég, láthattya, de a Galamb,...ez a kis galamb, ez más. Ez mindegyiken túl tesz, ez egy csuda, mondhatom, még az uram is azt mondja,...-
A kislány akkor má az Idesanyám szoknyája mögött bujkált, de onnan se gyütt elő, - de nem baj, mer a szomszéd se emelte föl a fejét.
Hallgattak. Sokáig.
A kislány, végül elunta a hallgatást, elengedte Idesanyám szoknyáját, odament az idegen elé, aztán csak lekuporcolt eléjje, és kíváncsian belenézett az arcába, gondójja el. Nna....Aztán, csak nézték, meg méregették egymást. Gondójja el.
Végül a szomszéd fölállt, csupa verejték vót az arca, azt türülgette, de összeszedte magát. Nézte a kislányt. A bogárszeműt.
Aztán, nagy sokára megszólalt.
- Hát, ez maradt belűle, ez, ...ez a kis galamb. Ez.
Méregették egymást.
- Na, ...gyere ide, gyere ide lelkem, - szakadt ki belőle végül a sóhaj, és megeredtek a könnyei. Bátortalanul nyújtotta a a kezét a kislány felé. - Gyere, gyere lelkem, megnézzük idesanyádat....-
Azzal, megfogta a pici lány kezét, megbiccentette anyámnak a fejét, és öles léptekkel indultak el, a dombra, a temető felé.
A kicsi, a hosszú szoknyájában futva igyekezett mellette.
- Jajistenem, - rebbent fel akkor az idesanyám, - fussunk lányom, fussunk, mer még kárt tesz benne...-
Aztán csak, - utánuk eredtünk.
A dombon fölfelé, lassított az ember, és a picihez aprózta a lépteit. Nem szóltak.
Mentek.
Mi meg, anyámmal utánuk.
Ű, egész úton imádkozott. Az idesanyám. Hogy mit, azt sose tudtam meg, mert ilyen imádság nem is vót. Csak azt hallottam, hogy ,,betlehemi szépszüzmária, jaj nekem, betlehemi szépszüzmária, jaj,...minek is adtam oda neki? Minek is, jaj,..."-
Amikor megtalálták a sírt, a nagydarab férfi, egy ideig csak ácsorgott a sír mellett, aztán lehajolt, és az ujjaival betűzte a felesége nevét, - meglehet, hogy még mindig nem akarta elhinni, hogy a felesége meghótt, hiába mondta neki az idesanyám.
Aztán, egyszercsak elengedte a kislány kezét, és ráborult a sírra. Sose felejtem el.
Sose.
- Mér köllött ez Giza,...mér? Mér mentél el Giza, mér?...Nekünk nem vót, neked vót. Én, elfogadtam vóna Giza. El...-
Annus néni hirtelen elhallgatott, egy ideig vártam, hogy folytassa, de nem mondott többet, - akkor rákérdeztem:
- És aztán, aztán? És aztán Annus néni?...Aztán mi volt? - sürgettem hideglelősen.
- Aztán?...Aztán nem vót semmi. Semmi, de semmi. A gyereket ölben hozta haza, aztán meg fölnevelte, ugye. Ennyi. Jaaa. Ennyi. Csak ennyi. Így vót, igen,...de idesanyám is segített...-
Hosszan hallgattunk.

- Hanem, - mondta később, - elkezdtem mondani magának az uramat.
Az én drága jó uramat, ugye....-
- Az úgy volt, hogy karácsonyra megölöm a libát minekünk, a másikat meg szilveszterre elküldöm a gyerekeknek. Az uram, gondultam, majd elviszi. Mintha most történt volna, úgy emlékszem rá, pedig, nem most történt, higgye el. Régen vót aranyom, régen, de sohase tudom elfelejteni. Pláne szegény uramat. Nem ezt érdemölte.
Azt gondoltam akkor, hogy a disznót is le kelletett volna vágni, nemcsak a libát, hogy abbul is vigyen az uram a gyerekeknek, Pestre. Pedig evett még. Márhogy a disznó, - ugye. De azér, levágtuk. Aztán, főztem jó kis toroskáposztát, hogy azt is vigyen az uram a gyerekeknek. Ugye?
Meg is írtuk nekik előre, hogy vágunk, lesz jó kis hurka meg kolbász, meg egy kis ez, meg az, jó kis kóstoló, - gondultuk, hátha lejönnek, hátha leugranak, - de nem jöttek. Nem. Pedig vót mivel, és mi az nekik autóval, ugye? Semmi.
Nem gyüttek le, - meg még nem is válaszoltak a levelünkre.
Aztán akkor, azér, mer a libát nem lehetett tovább halogatni, csak kapta magát az uram, azt mondta, elviszi ű nekik. El.
Csak kapja magát, elmegy vonattal, aztán elvisz mindent, amit köll. Aztán úgy lett. Elvitte.
Jól fölpakoltam. Aztán csak elment. El. A jó kis kóstolóval, meg a libával. Meg a toroskáposztával.
A libát, le se vágtuk, hogy azon frissiben legyen nekik szilveszterre, ugye?
Nahát aztán, akkor történt. Akkor.
Az uram, este toppant be a fiamékhoz váratlanul, - és ippen vendégség vót náluk. Ki gondóta vóna, ugye?
Nahát, az vót a baj.
Mer ahogy bement a házba, a liba aki ugye élt, gágogni kezdett, mind a rosseb. A fiam meg teljesen elhűlt, meg se ölelte az apját, a felesége, meg a vendégsereg kitódultak, hogy mi a rosseb gágog itt ugye, - a fiam meg szégyenében majd el süllyedt, és kitessékelte az apját, az ajtón. Kituszkolta. Az.
- Menjen csak papa, menjen, - mondta, - menjen vissza az állomásra, üljön csak le, aztán, ha elmentek a vendégek, én majd kimegyek magáért...-
Az uramat, akkor, mintha pofonvágták volna, ugye, - de nem szólt semmit.
Kiment az állomásra, aztán csak várt, csak várt, - de a fiam, csak nem jött.
Hajnalodott. De a fiam, csak nem jött.
A liba meg gágogni kezdett, hiába fogta be az uram a csőrét, nem hallgatott el. Az emberek, köréje csődültek, oszt nézték a libát. Az uram pedig, elszégyellte magát, - nem cirkuszos ő, meg nem komédiás, ne nézegessék űtet.
A fia meg nem jött. Hiába ígérte, nem jött.
Akkor aztán az uram, elkeseredésiben, fölült a legközelebbi vonatra, és hazagyütt.
Mit tehetett volna ugye?
Az egyszem fia, az, szégyellte űtet. Nem örült neki. Nem. Meg a toroskáposztának sem.
Akkor aztán, hazagyütt.
Sírva mondta el nekem, hogy mi történt, - pedig az én uram, soha de soha nem sírt, egyszer se láttam életemben. De akkor sírt.
Másnap meg, fölakasztotta magát.
Hát, ez történt mivelünk, ez.
Igen, ez.
Én ezt soha meg nem bocsátom az egyszem fiamnak, soha, amíg élek. Soha, Isten engem úgy segíljen.
Azúta, nem láttam a fiamat, - de nem is akarom.
Nem gyütt el az apja temetésire se, ott vót az egész falu, de a fiam, az nem gyütt el.
Szégyellte ami történt, mer szégyellhette is, ugye, - de én nem a fiamat hibáztatom aranyom, hanem azt az istenverte nagykurva feleségét, - aki elszakította mitűlünk az egyszem gyerekünket.
Amióta megházasodott, csak azúta ilyen, addig nem volt az.
Hát, most micsinájjak aranyom? Mongya meg, micsinájjak? De őszintén... Kössem föl magamat én is? Mongya...-



EGY CSUDA...

Egyszer, kora reggel, ki akartam vinni Borika nénit az otthonból, hogy nálunk, töltse a vasárnapot.
Még nem volt ébren, és nem akartam megzavarni, - inkább vártam rá.
Akkor futottam össze az ismerős, mindig mosolygó, kicsike, töpörödött, ám, nagyon is eleven kis öregasszonnyal.
Azonnal letelepedett mellém, aztán gondosan körülnézett minden irányba, majd a szvettere alól előhúzott egy félliteres üveget.
Volt még benne.
Akármi, - de volt benne.
- Naaa, meghúzza aranyom? Jóféle,....házi, méghozzá, szilvábul,...húzza meg bátran, nem sajnállom, aranyom...-
- Nem, nem,...köszönöm, - hárítottam, - vezetek, hosszú út áll előttem, de vegye úgy, mintha elfogadtam volna, és köszönöm...-
Kicsit zavarba jött, - és próbálkozott még néhányszor, - de nem fogadhattam el.
Nem sértődött meg.
Egy darabig, csak hallgatott, és nézegetett, - ...meg én is őt.
Aztán megszólalt.
- Montam már?...Vagy nem montam?...-
- Mit?...-
- Hát, a csudámat, az enyimet...-
- Nem, nem mondta...-
- Akkor, most elmondom...-
- Jó, mondja el, szívesen hallgatom...-
- Télleg nem mondtam?
- Tényleg...-
- Nahát, ...pedig, mindenkinek eemondtam, ...magának nem?...-
- Nekem, nem...-
- Jóvan, ... Hát, az egy csuda, egy csuda, ...egy kész csuda, ami énvelem történt aranyom. Igen, az, kész csuda, aranyom. Kész csuda, hogy itt vagyok. Mondhatom, hogy az...-
Aztán, megint csak hallgatott egy darabig, én meg várakoztam türelmesen..
Közben, körülnézett, és meghúzta az üveget. Nem nagyon, éppencsak,...éppencsak, - de látszott, hogy jólesett neki. Becsukta a szemét is közben.
Amikor kinyitotta, a szeme, nevetett.
- Montam már? Nem montam?...Nem baj, majd eemondom. Bár, már annyiszor eemondtam, hogy kívülről tuggya mindenki.
De magának még nem montam. Vagy eeemondtam? Nem is tudom, nem emlékszem rá, aranyom...-
Megint hallgatott egy kicsit, aztán folytatta:
- Má aaara se emlékszem, hogy mi vót előtte, a csuda előtt. Má, nem is tudom. Nem . Nem emlékszem. Csak a csudát tudom.
Meghaatam, nna, alighanem, de aaara se emlékszem. Aztán amikor meghaatam, akkor kivittek engemet innen az otthonbul. Ki, abba a kis házba, tuggya. Aki meghaat, azt oda viszik mind, mer ott a helye. A hullaházba, nna. Minek legyen útban? Ugye? Vót má útban, meg láb alatt ippen eleget, ugye?
Szóval, kivittek engemet, igen,... aztán, szépen koporsóba tettek,... igen,... gondójja eee, csak gondójja ee aranyom!...
Úgyhogy mikor fölébredtem, asse tudtam, hun vagyok, és ulyan sötét vót, mind a rosseb.
Egy darabig csak gondúkodtam, hogy hun a rossebbe vagyok én?... De ee se tudtam gondóni, hogy hun vagyok én. Még sose vótam ott, abbiztos.
Fétem, mind az istennyila...-
- Akárhun vagyok is, nem a mennyország, ammá biztos, - gondútam, - de a pokol se lehet, az is biztos, mer ugye ott, sokkal világossabb vóna, nem illyen sötét, mind itt. Meg ugye, még melegebb is, ami nagyon jól esett vóna ippen, mer itt asztán, irtóra hideg vót.
Akkor, ahogy így gondókodtam,... gondókodtam,... hallottam valami motozást a közelemben, .és abban a minutumban eekezdtem dörömbölni, meg ordítozni, hogy:
- Segíííítséééég!!! ....Segííítsééég!!!...-
És akkor aztán a motozás azonnal eehallgatott, én meg megint eekezdtem dörömbölni, meg ordítozni.
- Segíííítséééég!!! ....Segííítsééég!!!...-
És akkor, láss csudát!...Valaki motozott a tetőmön, aztán hirtelen fölnyitotta a födelemet, én meg azonnal föl is ültem.
Hát, ott állt fölöttem a Jani gyerek, aki, ahhelyett, hogy kisegített vóna, teljes erejébül nyomott vissza engemet. De én, nem hagytam magamat, de nem ám.
Én is nyomtam a Janit, el, tűlem, el,...el... - és akkor az, elkezdett ordítozni velem, és gyümiszkölt vissza a koporsóba engemet:
- Maga csak ne ugribugrájjon nekem itt, hajja,... maga megvan haaava vénasszony! Maga csak fekügyön vissza! Mondom, fekügyön vissza, mer maga megvan haava!
- A rosseb sincs meghaava te Jani, a rosseb se, ne beszéjj bolondokat, ...- mondtam neki, de hiába.
- Deee, deeee, ...Maga megvan haaava! Igenis megvan haava! Aszonta a doktor, és az, jobban tuggya....-
Aztán, hiába erősködtem én, hiába, - a Jani, nem engedett. Merhogy megvótam haava.
Pedig, nem igaz ám, a rosseb se vót meghaava, - már ötven éve szívbajos vagyok, de egyszer se haatam meg, csak a Jani erősködött.
Akkor aztán, gondútam én, túljárok a Jani eszén. Túl.
Gondútam én egy nagyot, - jobrul-balrul koporsó, ugye, meg hóttak, méghozzá ulyanok, akiket ösmertem is, de akkor se, a rosseb se akar ittmaradni, ugye?...-
- Te Jani,... te édesfiam Jani, - mondtam neki, - agggyál má nekem egy pohár vizet, utósó kívánságomért...-
- Nem adok, - mondta azonnal. - Nem adok. Maga megvan haaava vénasszony, maga nem iszik...-
- De fázom is, te Jani, mer ulyan hideg van itt, de ulyan hideg, mind a rosseb...-
- Maga nem fázik, maga megvan haava...- mondta, és jó nagyokat kopogott a fejemen, hogy észrevegyem, aztán visszanyomott megin.
Nem lehetett mit tenni. Nna.
Meg vótam haava, ...aszondta, és akkor nekem, hirtelen, megin eszembe jutott valami. Tiszta szerencse.
- Nem bánom te Janiiii, ...nem bánom. Na. Meg vagyok haava. Jóvan, de van egy pályinkás üvegem a vánkosom alatt, annékün én nem nyughatom. Hozzad ide énnekem, te Jani, csak azér, hogy itt legyen énvelem, azér,...-
- De nem iszik?
- Nem.
- Jóvan, mer maga megvan haava.
- Jóvan.
- Nem bánom, nna, nem bánom, idehozom, de maga fő ne kejjen énnekem.
- Nem.
- Jóvan...-
- Azzal a Jani sarkon fordút, és má rohant is a pályinkás üvegemér, ami a vánkosom alatt vót ugye, bár itten, nem nagyon engedik meg, de fére néznek.
Aztán, nagy örömömre, a rohanásban, a Jani, még az ajtót is nyitva felejtette. Tiszta szerencse.
Én meg akkor, usgyi, ki a koporsóbul,.. ki,... - aztán futóri!!...
Futóri!!!...-
A rosseb sincs meghaaava, nem én. Ugye?...
Hanem, amikor berohantam a házba, és az éjszakán nővér meglátott, az, abban a minutumban elvágódott.
Egybül, méghozzá. Nem tom mér, mer látott az má hóttat máskor is, ugye?
Aztán, még én költögettem, meg pofozgattam, űtet. De, - nem akart az főkeeni. Ahányszor kinyitotta a szemit, azonnal vissza is csukta egybül.
Nna, - gondútam, ez kerül az én koporsómba, nem én, hacsak fő nem talál keeni. Ez megy oda, nem én. Nem én.
Ez, a szegíny,... nem én.
De azércsak ébresztgettem űtet, mer, ulyan fiatal vót még. Ugye?...Kár vóna érte.
Aztán jött egy ösmerős, szerencsére. Gondótam, csak e ne talájjon vágódni nekem, ...csak e ne vágódjon má az is!
De nem, az nem vágódott ee, az csak ekezdett ordítani, meg rohanni kifelé, miközben végigrókázta a falat, meg a folyosót.
Aztán, jöttek a többiek is az ordításra, de má nem emlékszem, hogy kik vótak. Nem.
A Jani, az nem vót ott. Abbiztos, és tiszta szerencse.
Mer - a Jani ugye, aaaz, kereste az én pályinkás üvegemet ugye, amit kiszórtak az összes holmimmal együtt, méghozzá azon nyomban.De, nem taláta, hiába is kereste. Nem taláta. Tiszta szerencse.
Máig se gyütt elő. Nem tom hová lett.
Aztán, amikor má sokan vótak, még össze is tapogattak engemet, hogy télleg én vagyok-e én, vagy csak a kísértetem.
De én voltam Én.
Nem a kísértetem.
A Jani, az nem vót ott, tiszta szerencse, és én őtet, ugye, máig is kerülöm azúta, - mer azt mondják ugyan, hogy a Jani nem veszélyes, mer csak csöndes bolond, de nekem nagyon veszélyes vót. Nagyon veszélyes.
Hát, ne mégegyszer, ugye? Ne mégegyszer...-
- Aztán inkább kerülöm őtet, ugye? Ű meg talán máig azt hiszi, hogy én meg vagyok haava. Pedig nem.
Jól vagyok. Jól vagyok én, mondhatom.
Csak ha sokat eszek esténként, - mer mindig hoznak nekem hazait, - vagy sokat iszok a kis pályinkámbul, akkor vagyok rosszul. Akkor, mindig úgyérzem, hogy most aztán meghalok, most aztán meg. Méghozzá, igazibul. Akkor aztán annyi, ugye, gyün a Jani gyerek...Gyün, ...Igen...
Azt álmodom, hogy menekülök, hogy kerget a Jani gyerek engemet a parkban, és torkaszakadtából ordítozik utánnam, hogy :
- Ájjon meg vénasszony!
- Gyüjjön vissza vénasszony!
- Maga megvan haava, vénasszony!
De nem vagyok én meghaava, a rosseb sincs meghaava. Ezér, csak futok, ...futok a Jani elül a parkban.
Féllek én a Janitul. Igen. Mer, ha egyszer elkap engem álmomban, akkor biztos szentisten, hogy azonnal meg is halok ijedtemben. Méghozzá, igazibul.
Akkor aztán cseszhetjük...-
Szomorúan merengett egy kicsit. Én meg nem tudtam, hogy mit csináljak, sírjak-e, vagy nevessek?
Istenem, ...Istenem...-
Amikor rám nézett, végtelen riadalmat láttam a tekintetében, és összeszorult a szívem.
Aztán lehajtotta a fejét, és csendesen folytatta:
- Hogy a pályinkás üvegemet mégis megtalálta-e a Jani, vagy nem, az ugye sose derült ki, mer sose gyütt elő. Nem a Jani, hanem a pályinkás üveg. De nem baj, nem. Hoztak nekem másikat. Van otthun elég.
Aztán megint elhallgatott, és csak messzenézett, csendesen.
- Lehet, ...meglehet, - mondta később, - még az is lehet, hogy megtaláta a Jani, aztán beletette a koporsómba, hogy ne maradjak odaát pályinka nékül. Ugye?
Meglehet.
Mer jó szíve van a Janinak.
Azt mondják.
Vagy az is lehet, hogy megtaláta, és megitta. Ugye?
Még, az is lehet.
Megitta.
Mé ne itta vóna meg?
Mer,... a torka is jó a Janinak, nemcsak a szíve. Hogy a,... hogy a rosseb, ... a rosseb,... a rosseb, ...a rosseb a hasát meg nem eszi...-
Ugye?...-



( Befejező rész: a jövő hét végén )














 
 
1 komment , kategória:  Könyv részlet.  
Ha lemegy a Nap...II. rész
  2011-01-01 12:34:15, szombat
 
  B.Molnár Márta:

HA LEMEGY A NAP...
Könyvrészlet, II. rész

SZÜLŐK ÉS GYEREKEK...

,,Az életben a lényeges dolgok ingyen kaphatók: a gondos anya, a nap és a barátság.
Hely az asztalnál, és egy szívélyes ölelés.
A tavasz fénye.
Egy gyerek nevetése.
Egy madár éneke.
A patak csobogása. A fák árnya. A tenger hullámai.
A nap és az éj. A nyugalom és a csend.
A hetedik nap.
Az élet és a halál.
Embernek lenni a földön...."

( Phil Bosmans )

Csupán az a baj, hogy ami ingyen van, - azt az ember nem becsüli meg, nem értékeli. Az a helyzet.
Az van, sőt, az, - jár. Alanyi jogon jár, méghozzá.


CSAK SZERETET KELL...

- Nehéz az öregekkel,... - azt mondják.
Én, ezt nem tapasztaltam meg. Mérhetetlenül szerettem a szüleimet, -ezért, semmi sem volt nehéz velük. Csak elválni tőlük, - az volt nehéz.
Velük voltam az utolsó percükig, az utolsó lélegzetvételükig. Elválni tőlük,... igen, - örökre elválni, - az volt nehéz.

Fogadjuk el az öregeket, legyünk jók, türelmesek hozzájuk, - tanítsuk meg erre a gyerekeinket is.
Szeressük őket, mert ha szerencsénk van, akkor egyszer mi is oda jutunk. Mi is megöregszünk. Méghozzá sokkal hamarabb, mint szeretnénk.
Megöregedni pedig, mindenképpen nehéz, még szerető családban is. Nehéz feldolgozni a mindenféle változásokat, amelyek az életünkben, külsőnkben, egészségünkben, képességünkben, tevékenységünkben, kapcsolatainkban, - és a világban bekövetkeznek. Megváltozunk.
A dolgok pedig elvesztik jelentőségüket, már csak a szeretet lesz fontos, semmi más. Csak a szeretet, - semmi más...-
Úgy a családban, - az együttélésünkben, mint a tágabb környezetünkben, elfeledkezünk arról, hogy az élet, véges. Minden élet véges. Véget ér egy napon, bár senki se tudja, hogy az a nap, mikor jön el. De, eljön, - biztosan eljön.
Éppen ezért, meg kellene mondanunk, mindazoknak, akiket szeretünk, hogy mennyire fontosak számunkra, mennyire sokat jelentenek, - és, hogy mennyire szeretjük őket.
El kellene mondanunk, igen, - amíg lehet. Amíg, még lehet. Mert később, talán késő, - és akkor bánni fogjuk a mulasztásunkat, vagy mulasztásainkat, amíg csak élünk.
Egyszer, mi is megöregszünk. S nekünk is, ki tudja, mit hoz az élet, - és mit hoz az öregségünk? Jót? Rosszat?... Bármit hozhat.
Egyedüllétet, bezártságot, elborult elmét, magányt, szegénységet, nyomorúságot, nélkülözést, süketséget, vakságot, betegséget, Alzheimer kórt, pelenkát, rákot, esetleg berácsozott, vagy bedeszkázott ágyat, -...és szeretetlenséget.
Ki tudja? Ki tudja?
Bármit hozhat.


AZ ÉDESANYÁM:

Laudetur, ...Laudetur...!
Talán, nem is az a fontos, hogy az ember meddig él, - hanem az, hogy amíg él, - hogyan él.

Amikor megöregszik az ember, elkezd visszafele nézni, - és újra, meg újra átél mindent. Visszaemlékszik az Anyjára.
Végtelen szeretettel, csodálattal emlékszik vissza, - és gondolatban, százezerszer megöleli. Alighanem, mindenki így van ezzel.
Nekem, melegség önti el a szívemet, - büszke és boldog vagyok, ha rá emlékezem.
Büszke vagyok, hogy szerethettem, - és boldog vagyok, hogy az Anyám volt.
Szeretettel és csodálattal emlékszem vissza rá.
Nem csak különleges anya, de különleges ember is volt. Volt benne, valami, nem e-földi,... - és nem e-földi derű.

Ha gyerekkoromban, megkérdeztek volna, hogy milyen az Édesanyám, azt hiszem, csak azt tudtam volna mondani, hogy szép és szigorú.
Amikor felnőttem, a fiatalabbik nővérem azt mondta, hogy Anyánk,...se-színű volt.
Se-színű volt a haja, a bőre, és az egész előfordulása. Nem lehetett észrevenni, hogy ott van.
Fájt ez nekem. Én nem ilyennek ismertem. Én azt láttam, hogy ha együtt voltunk, és ránk nézett, akkor boldoganya-mosolyba öltözött az arca, - és gyönyörű volt.

Az Édesanyám ,,Főállású anya ,,volt, - nem csak úgy ,,mellékesen". Elhalmozott bennünket a törődésével, a gondoskodásával, a türelmével, a figyelmével és a végtelen szeretetével.
Máig képtelen vagyok megérteni, hogy a nővérem, miért látta másnak, mint én.
Egy helyen nőttünk fel, egyforma nevelést kaptunk, ugyanabba az iskolába jártunk az Angolkisasszonyokhoz, és egyformán rengeteg, - mérhetetlenül sok szeretetet kaptunk a szüleinktől.
Egyforma volt az indíttatásunk. Teljesen egyforma. Felnőttként, - mégis, egészen más emberek lettünk.
Gyerekkorában, nővérem volt a példamutató jó kislány, akit soha nem kellett dorgálni, vagy megbüntetni, elég volt neki egy pillantás. Vagy annyi, hogy az Édesanyám, kissé felhúzta az egyik szemöldökét.
Ő volt az, aki soha nem csavargott el, és nem eredt utána a fél falu, hogy megkeresse.
Ő volt az, aki mindig illedelmes volt, jó köszönő, soha egy csúnya szót ki nem mondott, és nem tanult meg választékos gazdagsággal káromkodni, mint én.
Ő volt az, aki nem szakította a ki ruháit, cipőit, és nem voltak elhagyott cuccai, - amit a kutya hordott haza utána.
Ő volt, aki szorgalmas volt és jó tanuló, aki soha nem hozott szégyent a családra, stb...stb...-
Szóval ő volt a, ,,bezzeg az Inci!..." - és ezért kiskoromban, nagyon utáltam.
Mindig vele hasonlítottak össze, és róla kellett példát venni, - amit persze soha nem tettem.
Nem kétséges, az összehasonlításban mindig én maradtam alul.
Nővérem pedig, - aki sütkérezett a dicséretekben, - eleget mondta, hát el is hittem, - hogy ,,még a bokájáig se érek fel,...", vagy, hogy -..."a kisujja is többet ér, mint én, ,,cakkom-pakk"...-
Elhittem, el kellett hinnem. Ha meg is lepődtem, szerencsére, sokáig nem támadtak önértékelési zavaraim.
Ő ,,idevalósi" volt, én meg nem.
Kisgyerekkoromban azt hittem, én jöttem valahonnan, alighanem egyenesen Istentől, - de csak vendégnek, - és szentül hittem, hogy majd vissza is megyek hozzá, amint lehet.
Jó volt nekem ott.
Nem tudom, hogy hol, de jó volt, - arra pontosan emlékeztem. Elhatároztam, hogy Bezzeg Incit nem viszem magammal, ha majd visszamegyek, - csak az Édesanyámat, esetleg a Papát, meg Büdöst, a kutyámat.
Őt aztán, feltétlenül.
Később persze kinőttem, és elfelejtettem ezeket a dolgokat. 10-12 éves koromban, már nem is szerettem, ha szóba hozták.

Ami azt illeti, - én rossz voltam, igen, de ragaszkodó és hűséges. Eltéphetetlen szálakkal kötődtem a szüleimhez, családomhoz, és csodálatos, különleges kapcsolat fűzött az Édesanyámhoz.
Nem omlottam az első férfi karjai közé, hogy uram isten, vigyen már el innen, ebből a bezártságból, ebből a nyavalyás kis faluból, ebből a koszfészekből, - ki a világba, hogy lássak is valamit...-
Csak a szüleimmel mentem el.
Akkor, - amikor menni kellett, mert muszáj volt, - de mi, magunkkal vittük akkor, az örökre szívünkbe zárt kis falut is.
Ott voltak a gyökereink, - és az emlékeink.
Megőriztük őket.

Érdekes módon a különbség, felnőtt korunkban is megmaradt a fiatalabbik nővérem és köztem.
Ő, sohasem kötődött hozzánk Saját családjának élt, nehéz és zilált házasságban, amiből réges régen ki kellett volna szállnia, még mielőtt tönkretette volna az imádott gyerekét.
Ki kellett volna szállnia, - de nem tette meg.
Az ember élete folyamatosan tele van, különféle döntés helyzetekkel. Ő, nem volt képes döntést hozni.
Vagy ha hozott is bármiféle döntést, - azt mindig megbánta. Ha nem hozott, azt is.
Valahogy, a döntések, mindig más eredményt hoztak neki, mint amire számított. Nem tudott jól dönteni.
Boldogtalan volt emiatt, elégedetlen és szerencsétlen ember, egész életében. Úgy érezte, másnak minden sikerül, neki meg semmi. Sajnáltam őt.
Én korán megtanultam a nehéz helyzetek kezelését és a gyors döntéseket, -... háború volt, nem igen volt idő a töprengésre.
Tudtam, hogy a szüleim nem lehetnek mindig mellettem.
Már nem voltak fiatalok, amikor születtem, megmondták ezt nekem, - és úgy neveltek, hogy csak magamra számítva, felelősséggel, de én döntsek.
Legyek ura a helyzetnek, lássam át és vállaljam fel a döntésem - vagy döntéseim - következményeit is.
Megszoktam hát, együtt nőttem fel ezzel.
Így éltem aztán felnőttként is.
Sokszor volt, hogy semmi se jött össze, mert éppen rosszul döntöttem, -...de nem roppantam össze emiatt.
Nem voltam boldogtalan, - és nem éreztem magamat szerencsétlennek, ha kudarc ért.
Nagyon boldog gyerekként, - majd elégedett felnőttként éltem az életemet.
Hálás vagyok ezért, örökre hálás, a Szüleimnek, - különösképpen pedig az Édesanyámnak, aki, végtelen szeretettel törődött a lelkemmel.

Emlékszem, gyerekkoromban sokáig zavart, hogy ha nagyritkán tükörbe néztem, - legfőképpen a szeplőim miatt, meg a szénaboglyához hasonló örökké kócos hajam miatt, - rendkívül csúnyának láttam magamat.
Ezért, megkérdeztem Miskát, az örök barátomat és örök szerelmemet, - hogy ő is annak lát-e?
- ,,Csúnya vagyok én, Miskaaa?...mongyad, ...csúúúúnya?...Na , de igazááán..."
- Dehogyiiiis, ...szép vagy teee...- mondta mindig, soha rám se pillantva, de teljes meggyőződéssel.
Persze, hittem neki, jó volt hinni, de azért - biztos, ami biztos, - a Papát is megkérdeztem.
- Szép vagyok ééén?...mert a Miska, azt mondta, hogy szééép vagyoook,... igen...-
- Százszorszép vagy...- mondta a Papa, megfellebbezhetetlenül. -
Persze, hittem neki, - jó volt hinni! - de azért a Mamát is megkérdeztem:
- Százszorszép vagyok ééén?...-
- Az vagy, százszor is, meg ezerszer is,...meg százezerszer is...- mondta Ő.
És én tudtam, - egészen biztosan tudtam, - hogy az vagyok, igazat mond. Mert Ő, - mindig igazat mond.
Szóval az én Édesanyám ilyen volt. Ilyen.
Más volt, - egészen más, mint amilyennek a nővérem látta. Nem volt se-színű.
Az én Édesanyám, - szép volt, és különleges. Az arcán ragyogott a lelke, - és sütött belőle a szeretet.

Nagy haja volt, vékony szálú, selymes, világosbarna. Kakukkfű illata volt mindig, mint a forró nyárnak az erdő szélen.
Bőre, mint a porcelán, - sima, halvány, szinte átlátszó, picike, leheletnyi pírral.
Szép ívű volt az orra, szája. A szeme pedig, a gyönyörű barna szeme, csodálatos volt. Mintha millió csillag ragyogott volna a tekintetében. Ezek a csillagok szelídek voltak, hűségesek, barátságosak és csak ragyogtak,...- ragyogtak egy életen át.
Vele voltam egész életében, amióta csak megszülettem.
Ismertem Őt. Ismertem és szerettem.
Mindent tudtam róla.
Ismertem a nappalait, - tengernyi gondját, baját, szomorúságát, félelmeit, szorongásait.
Gyerekkoromban, háború volt, - és a háborút, minden szörnyűségével, szinte teljesen egyedül éltük át.
Apámat elvitték a nyilasok, majd elvitték az oroszok is. Mindkét alkalommal megszökött, de bujkálnia kellett, sokáig. Ilyenkor csak ketten voltunk.
Ismertem Anyám álmait is, igen, - mindig elmesélte.
Volt egy visszatérő álma, egy gyönyörű álom, amitől boldogan és kipihenve ébredt. Ez az álom, gyerekkorától - szinte szünet nélkül - a haláláig elkísérte.
Az álom, mindig pontosan ugyanaz volt, - évtizedeken keresztül nem változott semmit.
Azt álmodta, hogy amikor elalszik, de inkább még, félálomban, - ,,szárnyra kap", és lebeg, - ami leírhatatlan érzés volt Aztán, repült,...repült.
Hosszan repült, egy nagy - nagy tó felett, majd a hegyek felé kanyarodott, de onnan is látta a nagy vizet.
Aztán, meglátta a kastélyt és mindannyiszor, amikor meglátta, valami leírhatatlan örömet érzett,...- a hazatalálás örömét.
Kiterjesztette a szárnyait, körözött egy kicsit a kastély felett, majd leszállt a lépcsőfeljáró előtt, fellibegett a lépcsőkön és bement a kastélyba.
Úgy mondta, sokáig volt ott. Aztán hajnalodott, vissza kellett térni. Kijött a kastélyból, lelibegett a sok lépcsőn, ,,szárnyra kapott" megint, - és ugyanazon az úton visszajött, leszállt a házunk előtt.
Egyszer megkérdeztem tőle, - kicsi voltam még:
- Madár voltál?
- Dehogyis voltam madár.
Többet aztán nem igen mertem kérdezni, pedig kíváncsi lettem volna, hogy ha nem madár volt, akkor honnan szedte a szárnyait?...Angyal volt talán?
- Igen, - gondoltam - az lehetett. Csakis az, lehetett.
Angyal.
Évek, évtizedek teltek el, nekem úgy tűnt, viharos gyorsasággal.
Az Édesanyám, úgy 75 év körüli lehetett, én pedig elmúltam negyven. Budapestről, - Búcsúszentlászlóra mentünk a fivéremékhez, - kivételesen nem a déli parton, pedig ott jobb volt az út, hanem az északi oldalon, mert ott szebb a táj.
Sokszor megálltunk közben pihenni, beszélgetni, kávézni.
Füreden ebédeltünk, aztán szép kényelmes tempóban mentünk tovább.
Éppen csendben voltunk, Édesanyám érdeklődve nézte a jobboldali részt, az erdőket, dombokat, házakat.
Egyszer csak hirtelen, rátette picike kezét a térdemre:
- Állj meg lányom, - mondta -...én itt lakom.
Egy pillanatra azt hittem, hogy meghibbant. Hiszen én pontosan tudtam, hogy hol lakik. Velem,...- vagy én ővele,...mindegy.
Túlfutottunk, de megálltam. Rásandítottam Anyámra, és hirtelen minden rettenet is átfutott az agyamon, - agyvérzés, embólia, vagy mégiscsak megbuggyant...- gondoltam.
Anyám azonban határozott mozdulattal nyitotta ki a kocsi ajtaját, és igencsak fürgén elindult felfelé, a hegyoldalban lévő kastély felé.
Mit tehettem? Szaporán utána indultam, de mielőtt elérhettem volna, visszafordult és azt mondta:
- Ne gyere utánam lányom,...egyedül akarok lenni.
Tettem még néhány bátortalan, és óvatos kísérletet,...- de mindig észrevette. Csak felemelte a kezét, intett, és értenem kellett belőle.
Megálltam, és néztem, ahogy sietve ment felfelé az úton,...- aztán könnyedén felkaptatott a lépcsőn és eltűnt a házban. Összeszorult a gyomrom is, meg a szívem is. Olyan volt, mintha hirtelen kirekesztett volna engem az életéből...-
Visszamentem a kocsihoz, - amúgy is nyitva hagytam az ajtaját. Leültem Anyám helyére és vártam.
És, csak vártam,...csak vártam,...- de nem jött.
Már azon tűnődtem, hogy lesz, ami lesz, mégiscsak el kell indulnom utána. Mert mi van akkor, ha tényleg, - ha mégiscsak agyvérzése van, mondjuk? Talán lehetne segíteni rajta, - én meg cserbenhagytam.
És akkor megláttam őt, de messze volt,...- állt a lépcső felett és a vizet, a tájat kémlelte. Aztán elindult lefelé. Nagyon lassan jött.
Aggódtam érte, és lesz, ami lesz, elindultam elébe.
Amikor összetalálkoztunk, az arcát kémleltem. Sápadt volt, és remegett a szája széle. Meg akartam fogni a kezét, de elhúzta.
Szótlanul mentünk a kocsiig, ott megállt, bal kezével nekitámaszkodott a kocsi tetejének és csendesen megszólalt:
- Ez, már nem az a ház,...- mondta szomorúan. - nem így emlékszem rá, nem így. Ez, már nem az a ház.
Ránéztem, és teljesen normálisnak látszott.
Egy ideig csendben voltunk.
- Ez, már nem az a ház,...- mondta aztán újra, - és a szeme tele lett könnyel -...nincs meg az imafülkém. Nincs meg az imafülkém, eltűnt, lebontották vagy befalazták. Érted te ezt?
Hát, - én, nem értettem. Én, nem.
Édesanyám, mindkét karját a kocsi tetejére tette, felemelte a fejét és sokáig, messze nézett.
Megöleltem volna, de lerázott. Így aztán csak álltam ott, teljesen tanácstalanul. Egy idő után azonban összeszedte magát.
- Menjünk....- mondta csendesen.
Nem szóltam semmit, beültünk és elindultam. Kezem-lábam remegett, lassan mentem. Úgy, 30-40 km után, szemrehányóan megszólaltam:
- Én, ezt nem értem...-
- Neked, nem is kell.
Újabb 30-40 km után, megint megkockáztattam egy kérdést:
- De, minek jársz te ide?...Legalább azt mondd meg, hogy minek jársz ide?
- Hogy minek járok ide?...Minek járok ide?... Hát imádkozni,...imádkozni járok ide. -
Ennyit tudtam meg. Többé nem faggattam és ő sem beszélt róla.
Később aztán panaszkodott, hogy eltűntek az álmai. Hiányzott ez az életéből, és szomorú volt miatta.
Sokáig nem álmodott. Aztán egy reggel, - jó fél év múlva, - ragyogó arccal mesélte, hogy újra repült.
Újra ,,otthon" volt,...- és hogy, rendben van minden. Minden a régi. Megvan az imafülkéje.
Hát, ennyi volt az Édesanyám álma, - ami többé, nem hagyta el, elkísérte végig az életében.

Ránézésből, erősnek, - nagyon erősnek látszott az Édesanyám,...- de én mindig tudtam, hogy gyenge, és törékeny.
Nem tudom, hogy honnan tudhattam, hiszen, kicsi koromban - akkora pofonokat tudott adni visszakézből, hogy a fülem is csengett utána. De hát, - rászolgáltam. Nem bántam.
És, - rossz voltam persze, a pofon ellenére, továbbra is.

Pici koromtól kezdve, odafigyeltem az Édesanyámra, és mindig vigyáztam rá. Biztosan tudtam, hogy én vagyok a ,,nagyobb" - és az ,,erősebb".
A háború alatt aztán, többször is bebizonyosodott, hogy ez valóban így volt
Valami különös véletlen, vagy csoda folytán, - többször is megmentettem az Édesanyám életét. Én, ezt nem csodaként éltem meg, nekem ez természetes volt.
Úgy éreztem, hogy onnan, ahonnan el kellett jönnöm, nem tudom miért, - hatalmat és erőt, és különös képességeket is hoztam magammal.
Édesanyám, tudhatott ezekről a képességekről, - ezekről az adottságokról. Észrevehette. Néhányszor, pedig beszéltünk is róla.
Számtalanszor játszottam ezekkel az ajándékként útravalóul kapott adottságokkal. Egész gyerekkoromban játszottam vele, - és szégyen ide, szégyen oda, nem mindig használtam jó és nemes célra.
Aztán, egyszer csak, - úgy 10-12 éves lehettem akkor, - rá kellett döbbennem, hogy már nincs meg ez a játékom. Kinőttem, vagy elvesztettem, nem tudom.
Fiatal lánykoromban, amikor valamiért, - ,,bizonyságot" kértem Istentől, újra előjött, aztán megint eltűnt.
Asszonykoromban, egy vészhelyzetben, ugyancsak elő tudtam hívni újra, - majd, soha többé.
Sokszor próbáltam még, de nem sikerült.
Anyám, - bár nagyon keveset beszéltünk ezekről a dolgokról, - mindig arra kért, ne éljek ezzel a képességgel, - legfőképpen azonban, ne éljek vissza vele.

Születésemtől kezdve, a haláláig, - mindig Édesanyám mellett voltam. Voltak persze, kényszerű távolléteink, mint a kollégiumi évek, vagy a távoli munkahelyeim, de ilyenkor is mindig hozzájuk, - majd csak Őhozzá, mentem haza.
Összetartoztunk.
Ismertem az álmait. Ismertem a félelmeit, a kudarcait, az örömeit, a könnyeit.
Amikor, nagyon idős volt már, olyan volt, mintha a kislányom lenne, - a legeslegkisebbik. Ugyanúgy dajkáltam, és ugyanúgy gondoztam, fürdettem. Este, ugyanúgy fektettem le, takartam be, - és ugyanúgy jó-éjt puszival búcsúztam, mint a gyerekektől.
Éjszakára pedig nyitva hagytam a szobája ajtaját, hogy meghalljam minden moccanását.
S mert szívpanaszai voltak, néha, nagyon nehezen kapott levegőt. Mindig meghallottam, ha levegőért kapkodott, - de meghallottam, még a sóhajtását is. Felkeltem hozzá, bebújtam az ágyába a háta mögé, és ,,kitámasztottam", - így, több levegőhöz jutott.
Ha tehettem volna, hát én veszek helyette lélegzetet.

Nyáron, ha jó idő volt, - nappal, éjszaka, késő este, vagy hajnalonként, - kiültünk a teraszra, vagy a kertbe, a császárfa alá.
Ilyenkor, az ölembe vettem, - nem volt több, legfeljebb 38 kg.
Beszélgettünk, - rendszerint, csak én, -...vagy énekeltem neki,...vagy csak simogattam.
Ha nagyon rosszul volt, a gyógyszerei ellenére is, akkor, csak csendesen ringattam, és hullottak a könnyeim a fejére.
Egyszer azt mondta, nagyon halkan, és nagyon remegő hangon:
- ...ne sírj lányom, egyszer, el kell innen mennem,...- majd hozzátette, -...elfáradtam,...el kell mennem. Csak azért fáj,...mert elszomorítalak téged...-
Amikor elment, ott voltam mellette,...éppen a háta mögött ültem, és tartottam őt.
Egyetlen pillanat volt.
Csak hátracsuklott a feje, - és már nem volt ott.
Nem volt pulzusa.
-...Istenem...Mamám,...Istenem, Istenem, ne menj el,...mert belehalok...- suttogtam, föléje hajolva.
És akkor,...kigördült a szeméből, két kövér könnycsepp.

Búcsú...
,,Letéptem ezt a hangaszálat, -
Már tudhatod, - az ősz halott.
E földön többé sosem látlak.
Ó, idő szaga, - hangaszálak....
Én várlak Téged, - tudhatod..."

Guillaume Apollainaire verse



CSUKÁS ISTVÁN:
ISTENKE, VEDD TÉRDEDRE ÉDESANYÁMAT

,,Istenke, vedd térdedre édesanyámat,
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert ő mindig hitt és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet.
Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen,
hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
magadat operálod e föld alatti ambulancián.
Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
a semmiből a semmibe a létező világot,
anyát és gyereket, az élőt s a holtat,
s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat!..."



ARANY MÁRINGÓ...

Édesanyámék, - gyerekkorukban - az édesapjuk hirtelen és váratlan halála után, nehezen szedték össze magukat.

,,A halál, - nem akkor jön, amikor öreg vagy, - hanem akkor, amikor kedve tartja, hogy bekopogtasson hozzád, - akárhány éves vagy is..."-

Nagypapám, fiatal, erős ember létére, - hirtelen és váratlanul halt meg, spanyol influenzában, - egyetlen nap alatt.
Hajnalban lett rosszul, - este már halott volt.
Másnap, meghalt a legkisebbik lány is. Ő, - diftériában.
Nagymamámnak összetörött az élete, és összetört a lelke is. De élni kellett, a gyerekeket pedig fel kellett nevelni.
Így, némi idegen segítséggel, - napszámosokkal, akiket fizetni kellett, - és természetesen, a hat lánya segítségével, képes volt megművelni, rendben tartani a szőlőbirtokát, - ami tisztességes megélhetést biztosított nekik.
Nagyon keményen dolgoztak egész évben, de rendesen megéltek. A kiváló bort, amit nagyanyám termelt, könnyedén el lehetett adni.
A lányok kicsik voltak még, iskolába jártak. Tanultak, és dolgoztak, mert muszáj volt.
Mindig, szünet nélkül dolgozni kellett, mert a szőlő, - egész évre munkát adott.
Közben pedig múlt az idő,...múlt az idő. Felnőttek.
Aztán szétröppentek, férjhez mentek. Ki erre, ki arra.
Nagymamám, kézben tartotta a dolgokat, nemcsak a sajátját, hanem a lányaiét is.
Jó férjet, szép stafírungot kaptak, de a birtokot nem osztotta fel köztük a Nagyanyám.
A birtok egyben volt szép, és egyben volt jól művelhető. Nagymamám felment a felső pincéhez és onnan gyönyörködött benne. Ameddig a szem ellátott, az ő szőlője és az ő gyümölcsöse látszott.
Az ő birtoka.
Mindenkinek dolgoznia kellett náluk, - még a legkisebbnek is. Édesanyám szokta mesélni, hogy úgy kötöztek, kapáltak vagy pirgáltak a szőlőben, hogy a nagyok mindig segítettek a picinyeknek.
Később is így volt ez, - mindig segítettek egymáson, ha valakinek szüksége volt segítségre.
Jó testvérek voltak.
A Nagypapám halálos ágyán tett végrendelkezése szerint, hogy...-,, koldus, kenyér nélkül, rászoruló, jó szó nélkül, a házatoktól soha el ne menjen..."- egész életükben segítettek mindenki máson is, akinek szüksége volt rá.

Nagymamám, haláláig a faluban maradt, Édesanyámék közelében. Azonban nem költözött hozzájuk, sem másik gyerekéhez. Ragaszkodott a függetlenségéhez, a saját otthonához, a saját életéhez és haláláig ragaszkodott a birtokhoz is.
Nekem, ma úgy tűnik, - hogy szinte fiatalon halt meg szegény Nagyanyám.
52 éves volt akkor.
Holtáig gyászolta a férjét, - a szerelmetes urát - és az elveszített gyerekét.
A sebei sosem hegedtek be. Holtáig feketében járt.

Magas, egyenes tartású, erőskezű, - nagydarab magyar asszony volt.
Méltóság sugárzott belőle.
Az ősei méltósága, az ősei tisztessége, és az ősei tisztasága. Édesanyám, azt mondja, gyönyörű szép volt. Porcelánbőrű, fekete hajú.
A haját hatalmas dupla koszorúban hordta a feje tetején, asszonykorában is.
Télen-nyáron hajadonfővel járt, - amíg a férje meg nem halt. Utána többé, sose vette le fejéről a fekete kendőt.
Gyászolt, amíg csak élt.
Amikor egyedül maradt, keményen dolgoztatta a gyerekeit, - de iskolába járatta, és taníttatta is őket, - az akkori szokások szerint. Megállt a lábán.
Boldogultak valahogy.
Nagyon szerette a gyerekeit.
Édesanyám szokta mesélni, hogy nagyanyámból, soha el nem fogyott a szeretet.
Akármilyen gondban volt is, akármilyen fáradt volt is, mindig volt ideje és ereje arra, hogy kimutassa szeretetét a gyerekei iránt.

Abban az időben nem volt TV, rádió, - villany se volt, - petróleumlámpánál olvastak, beszélgettek, vacsoráztak.
Nagymamám esténként összegyűjtötte a gyerekeit a kettes ágyban, ki lábtól - ki fejtől, ahol hely jutott, és a nagymama mesélt. Mesélt, mesélt,...mesélt, - amíg csak el nem aludtak. Vagy a lányok, - vagy ő.
A lányok két külön szobában laktak, külön a kicsik, és külön a nagyok. Mégis esténként, a Nagymama ágyában bújtak össze. Beszélgettek, meséltek, imádkoztak és énekeltek.
Együtt voltak. Ez volt a legfontosabb.
Megérintették, megölelték, megsimogatták és megpuszilták egymást.
Édesanyámnak, nagyon kedves hangja volt, és nagyon szeretett énekelni.
Énekelt is mindig, egész gyerekkorában, és felnőttként is, -...amikor csak lehetett.
Nagymamám, nagyon szerette hallgatni.
- Máriskóm,...Máriskóm, - mondta -...énekeljél nekem, Aranymáringóm...-
Édesanyám pedig énekelt. Boldogan énekelt mindig. Mindenfélét, ami csak eszébe jutott.
Énekelt, - és énekeltek akkor is, amikor munkaközben, a szőlő utak végében vagy valamelyik fa alatt leültek egy kicsit megpihenni.

Amikor a gyerekei kiröppentek, Nagymama magába roskadt. Megbetegedett. Nem volt kedve többé élni.
Sokáig nem panaszkodott. Csak fogyott, fogyott, és egyre sápadtabb lett.
Aztán, egyre jobban lógtak rajta az elhanyagolt ruhái. Már nem törődött többé magával.
Gondozatlan lett és lompos.
- Elmegyek,...elmegyek én Máriskóm, a szerelmetes uram után...- mondta Anyámnak.
Anyám megijedt, és értesítette az egész családot.
A lányai összefutottak, és, mivel a faluban nem volt orvos, ezért a városba vitték.
Egyik orvostól a másikhoz, aztán a következőhöz. Aztán, egy másik városba.
Aztán Budapestre, azután Bécsbe.
Mert nem akarták elhinni, - hogy vége. Hogy nem lehet segíteni, hogy,...nincs tovább.
Mert, halál ellen, - nincs orvosság.
Nagymamámnak, petefészek rákja volt.
Operálhatatlan.
Felvágták ugyan, de össze is varrták azonnal. Semmit sem lehetett tenni.
Rengeteget szenvedett szegény még a haláláig. Merthogy, fájdalomcsillapító sem volt.
Nagymama, viselte a fájdalmat, - ahogy tudta.
Sírt.
Sírt éjjel és nappal.
Édesanyám ápolta. Etette, fürdette, gondozta, -...és énekelt neki. Ilyenkor pár pillanatra elsimult az arca és néha még aludt is egy kicsit.
Édesanyám pedig ott ült az ágya mellett, - fogta a kezét és énekelt.

Aztán a Nagymamám állapota hirtelen, rohamosan romlani kezdett.
Már a köldökén is genny bugyogott ki, és a szomszéd faluból naponta odajáró orvos azt mondta, legfeljebb pár napja lehet hátra. Vagy még annyi se.
Iszonyúan szenvedett.
Édesanyám akkor összehívatta a testvéreit, hogy elköszönjenek tőle.
Nagymamám várta a lányait, - és pontosan számon tartotta, hogy ki az, akitől még nem köszönt el. Állandóan őt kereste.
Amikor megérkezett és elbúcsúztak, - nagymamám, hirtelen elvesztette az eszméletét. Majd újra magához tért, és újra elköszönt mindenkitől. Aztán megint kizuhant az életéből.
Rettenetes napok voltak.
Élt még, de nem beszélt. Ha nyitva volt a szeme, - akkor se látott és akkor se ismert meg senkit.
Aztán újra mély eszméletlenségbe zuhant.
Ott voltak körülötte a zokogó lányai, - de nem nyitotta ki a szemét, és már nem hallott semmit.
Számára végleg eltűnt, végleg megszűnt ez a világ. De, - lélegzett még.

A lányok ott ültek és álltak az anyjuk körül, teljes csendben. Elsírták már minden könnyüket, - és nem voltak már szavaik sem.
Nyár volt, esteledett, - nyitva volt az ablak...-
Egy bevillanó napsugárral, váratlanul beröppent egy fecske is.
Körözött egyet-kettőt a szobában, aztán, szinte a napsugárral együtt kiröppent.
A nagymama arcán azonban, - aki korábban már alig adott valami életjelt, egy pillanatra felfénylett egy halvány mosoly.
Megszólalt még egyszer:
- Máriskóm,...Máriskóm,...- lehelte halkan -...énekeljél nekem,...Aranymáringóm...-
Édesanyám pedig, aki ott állt az ágya mellett, megfogta a kezét és összeszedve minden erejét, - énekelni kezdett.
A hangja, talán elkísérte Nagymamám lelkét a végső úton.
Édesanyám, énekelt egészen addig, amíg a Nagymamám keze ki nem hűlt.
Akkor, összecsuklott.

Sok évvel később, kisgyerekként sokszor elkísértem Mamámat, az addigra lezárt, megszüntetett régi temetőbe, ahol csak egy - két gondozott sírt lehetett látni.
Horpadtak voltak már a sírok és a földdel majdnem egyenlőek. A hozzátartozók nagy része is meghalt már.
A temetőt, - fák, bokrok, bozót, és gaz nőtte be.
Nagyszüleim kettős sírja, állt még, - kissé megroggyant keretben. Édesanyám gondozta.
A valamikori fejfák helyén azonban egy erős, magas törzsű fa állt, és nyújtózott igen magasra. Szép törzse, koronája, és dús lombja volt.
Nem tudom, - és akkor sem tudtam, - milyen fa lehetett. Nem is kérdeztem meg.
Édesanyám letette a virágait vagy a koszorúját, aztán megölelte a fát és halkan énekelni kezdett.
Nem értettem én ezt, sose láttam ilyesmit.
Amikor hazafelé tartottunk, megkérdeztem Édesanyámat:
- Miért énekelsz te a fának, Mami? Senki se énekel a fáknak, csak te, de miért? Miért énekelsz neki?...-
Édesanyám, egy darabig hallgatott, - aztán azt mondta:
- Nem a fának énekelek kislányom, hanem az Édesanyámnak, az Édesapámnak, meg a kistestvéremnek...-
- És a fát is megöleled,...-
- Igen, - bólintott -...megölelem. Ez a fa, talán belőlük lett. Egy új élet az ő testükből, az ő poraikból, megölelem, mintha ők lennének. A lelkük pedig nem halt meg, itt van valahol most is körülöttünk. Hát ezért énekelek nekik, és tudom, hogy hallják. Meghallják, akárhol vannak is...-
A temetőt aztán, eldózerolták. A halottakra, sorházat építettek. Nem járhattunk többé oda, csak az új temetőbe, ahol valójában senkink sem volt. Letettük a koszorúnkat a nagy temetőkereszthez, és meggyújtottuk a gyertyáinkat. Csendben imádkoztunk.
Anyám pedig, sokáig csak felnézett az égre némán, - nem énekelt, és nem ölelt meg másik fát.
Soha többé, - nem ölelt meg másik fát.

Később aztán, - nem mentem már az új temetőbe. Már nem volt kivel odajárni.
Meghalt az Édesanyám.
Nem énekelt többé, Aranymáringó.



,,Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek..."
( Juhász Gyula )



TANULSÁGOS...

Olvastam valahol, a neten:

"Amikor nagyanyám meglátogatta az édesanyját, három napra volt szüksége.
Egy nap oda lovas kocsival, - egy napot töltött ott.
Beszélgettek, és meghallgatták egymást, - elmondták a legújabb eseményeket.
Majd, dolgoztak egy kicsit a kertben és a konyhában is.
A harmadik napon pedig, indulás haza.
Amikor édesanyám ment látogatóba az anyjához, - két napra volt szüksége.
Vonaton utazott.
Szerencsés esetben jó volt a csatlakozás, és az első nap ott maradt nála. Megbeszélték a legújabb eseményeket, - és másnap, irány haza.
Amikor én látogatom meg az anyámat, elég egy fél óra.
Autóval megyek és csak tíz percre állok meg, mert a gyerekek nyugtalanok, unják magukat, és inkább vásárolni szeretnének.
- Ha egy szép napon az én lányom jön majd látogatóba, - vajon mennyi időre lesz szüksége?...Mennyit szán rám?..."
- Nahát, ha erre gondolok, - és nem szeretek rágondolni!... - kissé görcsbe rándul a psychém...-
Mivelhogy könnyen lehet, hogy el se jön, csak telefonál, - és az nagyon szomorú.
Mert mindenki, - és különösen minden szülő, - sokkal jobban örül annak, ha megölelik, mintha csörög a telefonja, - vagy kap egy emailt, - esetleg a Képeslapküldőtől, egy zenés levelezőlapot.



CSI, A NAGYMAMÁM...

Csi, - erős asszony volt. Semmi sem törte meg.
Se csalódás, se gyász, se sorscsapás, se betegség, - se munka, se nyomorúság.
Mindig összeszedte magát, - és mindig talpra állt.
Ha megnövök, - olyan szerettem volna lenni, amilyen a Chéchy nagymamám volt. Chéchy bárónő. Megfogadtam, hogy olyan is leszek.
Mi: Csimamának hívtuk, - de nem az igazi nagymamánk volt, - hanem, húga. Azonban, az igazi sem lehetett volna jobb, mint amilyen ő volt.
Mindkét oldalról minden nagyszülőnk meghalt, én nem ismertem őket, csak az egyik Nagyapámat egy rövid ideig, - és Csimamát.
Belőle azonban, kettőt is. A "régit", - meg az ,,újat".-
Egyik, - a régi - elegáns, finom, törékeny öreg hölgy volt, szürke ruhában, fátyolos kalappal, csipkegallérral, csipkekesztyűben, ezüstfejű bottal.
Ónémet bútorok, antik csipkék és komor festmények között élt, egy hatalmas házban.
Ilyen szerettem volna lenni, - legfőképpen az ezüstfejű bot miatt - ha majd nagy leszek, és nagymama leszek...-
Gyakran voltunk hivatalosak hozzá, Apámék, meg a testvérei és a családjuk: ,,Ozsonnára".
Ott kellett lenni. Nem volt mese, - ott kellett lenni.
Merevek és szertartásosak voltak ezek a látogatások, - és hosszúak.
Anyámtól legalább tízféle előzetes figyelmeztetést hallgattunk végig ilyenkor, azon kívül, hogy ne beszélj hangosan, ne ugrálj,...töröld le a cipődet,...töröld meg az orrodat,...a zsebkendőd meg van?...Szépen csókolj kezet nagymamának, ne cuppanósan,...- és aztán: hogy ezt nem szabad,...azt nem szabad, azt meg aztán, pláne nem...-
Kisuvickolva mentünk, szépen felöltözve, - ünneplő ruhában. Arra is vigyázni kellett.
Az én zsebeim, a látogató ruhámon össze voltak varrva. Mivelhogy a ház meg az asztal tele volt csuda dolgokkal, én pedig a zsebeimet jól megtömve mentettem haza mindig, mindenféle érdekességet és mindenféle finomságot.
Miután a zsebeimet összevarrta anyám, a Papám zsebeit töltöttem meg, és az, sokkal nagyobb volt. Sőt, - a papának több zsebe is volt.
Apám, sohasem szólt, - otthon szépen kipakolt a polcomra. Aztán szétválogatta a dolgokat, - a kuglófot, meg a zserbót, fügét, szentjánoskenyeret, stb. otthagyta nekem. A többit azonban összeszedte, és vagy aznap, vagy másnap visszavitte, és sűrű bocsánatkérések közepette, átadta a Nagymamának.
Sokat kellett válogatni.
Volt ott minden, kakaós kuglóf, összenyomott zserbó szeletek, aszalt füge, szentjánoskenyér, igazgyöngy nyaklánc, aranyzsebóra, - és parfümszóró, szép, selyemmel bevont rojtos labdaccsal,...stb. stb.
Egyszer apám, szerényen megjegyezte, - hogy: ,,ha kérném, akkor is odaadná a Csimama"...-
- Az, nem olyan...- mondtam én.
Nekem ugyanis, ez éppen olyan volt, - hogy süteményt szedek az asztalról, meg aranyórát a komódról és hazaviszem, mintha a fáról szedtem volna cseresznyét, amit, szintén hazavittem. Néha, a más fájáról is.
Én akartam szedni, saját kezemmel, - nem kapni akartam. Amikor ezt Anyámnak elmondtam, röviden válaszolt:
- Lányom, a cseresznyefa a miénk, az asztal meg a komód nem. Így az sem a miénk, ami azokon van...-
Jó lenne hinni, hogy a helyzet ettől megváltozott, - de nem. Én továbbra is megtömtem Papa zsebét. Több is volt.
A látogatások hosszúak voltak, de nem csak nekem.
Anyám mesélte sokszor, hogy neki is hosszúnak tűnt, mert mindig frászban volt, a gyerekei,...- és a megfelelési kényszer miatt. Csimama, nagyon szigorú volt. Akkor még.
Kevés emlékem maradt ezekről az ,,ozsonnákról". Talán, 2-3 éves lehettem akkor. Halványan rémlik a hatalmas asztal, sok ezüsttel, gyönyörű porcelánokkal, földig érő csipkés terítőkkel.
Ez, -...ez a földig érő csipkés abrosz, ez nagyon izgalmas dolog volt, - mert el lehetett tűnni alatta...-
Csak felkaptam a kuglófomat a tányérról, lecsúsztam a székről, és be az asztal alá. Ott aztán, megnéztem a lábakat, - néha, mintha össze lettek volna keverve - meg a cipőket. Emlékszem egyre, egy térdig érő fekete cipő volt, - a bokáig érő ruha alatt, amit felhajtottam, - és az elejétől a térdéig, fehér porcelán ringli volt rajta. Arra volt tekerve a cipőfűző, de az is porcelán golyókban végződött.
Tetszett ez nekem. Élvezettel fűzögettem ki. Teljesen. Lehúzni nem tudtam, pedig többször is megpróbáltam.
A cipő tulajdonosa, - valakinek az öreganyja - időnként rúgott egyet, vagy be-be legyintett az asztal alá, de sosem talált el.
A terítő alá behajolni, vagy bemászni, nem lehetett, - ahhoz, csak nekem, és szegény Anyámnak volt bátorsága.
Ugyanúgy csinálta, ahogy én, hirtelen lecsúszott a székről, és be az asztal alá. Aztán végig a lábak előtt, majd a porcelános cipőnél, kihalászott, a hóna alá vágott engem, és rückvercben visszatért az asztalhoz.
Ott alig történt valami, - hacsak az nem, hogy Csi szigorúan az asztalra koppintott a botjával. Meglehet, - ez nekünk szólt.
Mindenki tisztelte Őt, a - mindenki tartott tőle, a család egy része pedig, ácsingózott a nem kevés vagyona után.
Hogy szerették- e? Azt nem is tudom.
Apám szerette, az biztos. Anyám meg, tartott tőle rettenetesen.
Ő mindig félt, hogy valami hibát követ el, amiért az orrára koppint.
Ilyen akartam hát lenni, mint Csimama, akit mindenki tisztelt, akitől mindenki tartott, aki körül a család forgott, akinek szép botja volt, és szép, - fátylas kalapja.
Én is tiszteltem őt, - a megfelelő távolságból. Akit azonban szerettem is, az a másik Csimama volt, a ,,szegény Csi"...- az, akit elütött a sorsa.
Közvetlenül a háború előtt, Csi férje, aki mulatós ember volt , elkártyázta, elitta, elszórakozta minden vagyonukat, - súlyos adósságokat csinált, - majd, nem kért segítséget senkitől, - egyszerűen fejbe lőtte magát. Ott maradt hát Csimama, magára.
Nem volt gyerekük, így aztán férje halála után, senkije és semmije nem maradt. Még a ruhái, és a szép ezüstfejű botja sem.
Apám és testvérei, anyjuknak vallották Csi-t, - mégis, egyiküktől se fogadott el semmiféle támogatást, de még az együttérzésüket is mereven visszautasította.
Csi, viselte a sorsát. Méltósággal.
Elveszett az egész addigi élete, egyedül maradt, és hiába hívták, senkihez sem költözött oda. Pedig, minden család jómódú volt, és mindenki szívesen látta volna.
Csi felállt, és újra kezdte az életét, - pedig, már öregasszony volt.
Egy idős zsidó ember hitelt adott neki, és nem kért érte jótállást vagy kezest. Elég volt a szava. Mert a szavának értéke, súlya, hitele volt.
Csi szava volt a hitelfedezet, - és a becsülete, meg a tisztessége.
A hitelből aztán megvett egy kis házat, - közvetlenül a falunk mellett, az erdő alatt - a Giligóban. Talán nem is ház volt az, hanem "kulipintyó".
Egyetlen, - kőből épült, picinyke helyiségből állt, ami fölé hatalmas tölgyfa tornyosodott, védőn beborítva azt.
A kulipintyó előtt, egy tágas, zöldre festett fatornác volt, a körül pedig,...a végtelen.
A végtelen, ameddig a szem ellát.
Itt élt aztán, majdnem a haláláig.
Sírni, sosem láttuk, - nevetni, mosolyogni sokszor. Összeszedte magát.
A nyomorúságos körülmények között is fel tudott állni, és emberi méltóságát, függetlenségét megőrizve, tovább tudott lépni, és élni.
Soha nem panaszkodott.
Kicsi voltam még, - talán 5 éves lehettem, vagy még annyi se - közel lakott, hát gyakran látogattam.
Egyszer, ebédidő körül értem oda hozzá, és Csi, éppen palacsintát ebédelt. 1db palacsintája volt. Egy.
Rámeredtem arra az egyre, - mert nagyon szerettem a palacsintát. Ő pedig azonnal elém tette a tányért.
Még, megkérdeztem tőle, hogy:
- Mi van benne?...Mi van benne, belül?
- Belül?...- hökkent meg Csi -...Belül is palacsinta van benne...-
- Akkor jó,...pont így szeretem...- mondtam, - és elfogadtam Csi, egyetlen palacsintáját.
Máig, szégyellem magamat miatta.
Csi ugyanis, hozott egy marék csipkebogyót, és a magokat meg a szőrt kikaparva belőle, azt kezdte rágcsálni.
Azt hiszem, az volt az ebédje.
Otthon aztán, elmeséltem Édesanyámnak, hogy kaptam Csi-től palacsintát, amiben belül is palacsinta volt. Anyám pedig azonnal tudta, hogy miről van szó. Összepakolt egy nagy kosarat mindenféle ehető dologgal, és felvitte Csi - hez.
Máig csodálom őt, - a Csi-mamámat - aki akkor is tudott adni, amikor nem volt már semmije.
Nem szégyellte a munkát, de a kezét, talán szégyellhette. Dolgossá, törődötté, reszelőssé vált a keze, - a korábban gyönyörű, ápolt keze, - és a kézcsókot elhárította.
- Piszkos vagyok picinyem...- mondta nekem.
Nem volt baj, én olyankor elkaptam a nyakát, és tizet is adtam neki máshova, - ahová éppen esett.
A kézcsókot ugyan elhárította, de ha megöleltem, sosem tolt el magától.
Édesapámnak azonban megengedte, hogy megcsókolja a kezét is. Mind a kettőt. Sokszor láttam.
Kint ültek a ,,Kulipintyónál", a tölgyfa alatt.
Csi, a rozzant bambusz székben ült, ami össze-vissza volt drótozva, apám pedig előtte egy icipici sámlin.
Papának a könyöke földig ért, térde meg az orráig, de ez nem zavarta. Csi mindkét kezét a kezében tartva, puszilgatta azokat.
Beszélgettek, meséltek, - egymástól kapkodva el a szót, - és nagyokat nevettek.
Emlékeket idéztek.
Egyszer aztán elcsendesedtek.
- A kígyóra, a kígyóra picinyem, emlékszel - e?....Nem volt otthon anyád, meg apád se, emlékszel? Mihozzánk futottál a konyhába, a szakácsné meg kirohant, amikor meglátott a kígyóval, emlékszel?...-
Apám elkomorult.
- Emlékszem, - mondta csendesen - Csi, ha te, akkor nem vagy ott, én már rég alulról szagolnám az ibolyát. Hát persze, hogy emlékszem...-
Többet aztán nem mondtak, - csak emlékeztek.
Otthon aztán megkérdeztem Anyámat, hogy mi volt azzal a kígyóval? És a Csi, mért nem engedte meg, hogy a Papa alulról is megszagolja az ibolyát?...-
Anyám, - csak némi töprengés után válaszolt.
- Az a helyzet, hogy apád, majdnem olyan rossz gyerek volt, mint te vagy. A pajtásaival, azzal szórakoztak, hogy siklókat dugtak az ingük alá, mert a nyári forróságban hűsítette őket. Apád egy hatalmasat talált, ami nem biztos, hogy sikló volt. Azonnal apád dereka köré tekeredett, és teljes erejéből szorította, nem lehetett levenni róla. A többi gyerek ijedtében elszaladt, apád pedig bevánszorgott Csi-ék konyhájába, már majdnem megfulladt, a szakácsné pedig ijedtében kirohant és elfutott. Akkor jött Csi, meglátta apádat, felkapta az öregkést, elkapta a kígyó fejét és levágta. Utána még elvágott két tekercset rajta, aztán elájult...-
Egy kis szünet után Anyám még hozzátette:
- Azt tudnod kell, hogy Csi még egy földigilisztától is elfutott mindig,...már gyerekkorában is...-
Elgondolkodtam Csi mamán, meg a kígyón. Az ibolyáról aztán, el is feledkeztem.
Nekem Csi egy hős volt, az biztos. Egy hős, aki levágta a kígyó fejét.
Aztán eltöprengtem, hogy ha így félt a földigilisztától, akkor miért költözött most a falu fölött a Giligóba? Éppen oda? Hiszen az arról híres, hogy egy kígyófészek. Ott csak úgy hemzsegnek a kígyók.
Felnőtt fejjel persze tudom, hogy erdei siklók lehettek, - ámbár, - ettől sem kedveltem meg jobban őket.
Kisgyerekkoromban nem féltem és nem iszonyodtam tőlük, - mert azt hittem, hogy én nagy vagyok és erős, csak picinek látszom. És van valamiféle hatalmam is, amivel mindig mindent meg tudok oldani, még a kígyót is eltüntethetem, -...ha akarom.
Azért ezt nem próbáltam meg.
Elég volt, hogy elküldtem.
Toppantottam egyet-kettőt, és kígyó mindig, azonnal elment. Volt-nincs. Ez, elég is volt.
De, hogy hogyan mert nagymama a kígyók közelében élni a Giligóban, arra én nem találtam magyarázatot. Akkor sem, meg később sem.
Amikor Apámék beszélgettek, nem mindig hallottam, pláne nem mindig értettem, hogy mit beszéltek, - de ez nem is volt fontos. Játszottam, jól éreztem magamat a közelükben.
Amit azonban hallottam, mégiscsak hallottam. Abból, sokkal később összeállt a teljes kép, és a teljes valóság a családomról.

Csi, Apámat mindig ,,picinyemnek" hívta, ,,kicsikémnek", meg ,,Kisfiamnak", én pedig ezen eltűnődtem és elcsodálkoztam. Mivelhogy Apám akkora, de akkora nagy melák volt, Csi pedig pici, nagyon pici. Legfeljebb apám melléig ért, vagy még addig se.
Anyám aztán elmondta, hogy Csi nevelte apámat és a testvéreit, lány korában. Mert a nagymama nem volt otthon, Csi apja meg özvegyember volt, - így nem volt a gyerekeknek se anyjuk, se nagymamájuk.
Csi volt az asszony a két háznál. Igaz, jómódúak lévén, segítsége mindkét háznál bőven volt.
Hogy az igazi nagymama mért nem volt otthon, arról, akkor nem esett szó. Kicsinyenként raktam össze később, Csi meg az Apám beszélgetéseiből, - de csak felnőttként értettem meg.

Ők ketten mindig vidámak voltak, összehajoltak, sustorogtak, és jókat nevettek:
- Emlékszel Csi? - kérdezte Apám -...az akkor volt, amikor Mutti megszökött az órással,...-
- Nem, nem, rosszul emlékszel, az nem akkor volt, hanem akkor, amikor a fiskálissal szökött meg,...-
Megint összehajoltak, suttogva beszéltek, aztán megint hatalmasakat nevettek.
Kérdeztem én anyámat erről a szökdösésről, de nem beszélt.
Már felnőtt voltam, amikor megtudtam, hogy ez volt a család szégyene, amit titkoltak, takargattak, szégyelltek. Ha pedig lehetett, még le is tagadtak.
Nagymamám, ,,világszép" asszony volt.
Ha csak szép, és ,,kikapós" lett volna, azt még simán elnézték volna neki.
De a nagymamám, hiszékeny is volt, és könnyelmű. Ő állandóan új életet kezdett, és az nagyon sokba került.
Állandóan elhitte, hogy most aztán, most az egyszer, - majd megint, és újra és újra, - a várva-várt, életre szóló, nagy szerelem robbant az életébe.
Ezért aztán elment a postással, az órással, a fiskálissal, az alföldi csikóssal, az osztrák üzletemberrel, - tőle egyébként Bécsből, gyalog jött haza.
És, csak az Isten tudja, hogy még ki mindenkivel ment el és kezdett a nagymamám új életet.
A család se tudott mindenkiről.
Sőt, akikről tudtak, azokból is letagadtak egyet-kettőt.
Nagyanyám nagyon gazdag asszony volt, folyton új életet kezdeni azonban, költséges dolog.
Minden új társ, mindig kifosztotta. Tönkrement.
Teljesen elszórta az anyai örökségéből származó igen nagy vagyonát. Apja pedig nem adott többé értéket a kezébe.
Amikor meghalt, lánya helyett veje lett az örököse, - az én nagyapám, - aki jól kezelte és adta tovább dédapám vagyonának ráeső részét.
Bűnbánó hazatérései után azonban, szó nélkül, mindig megbocsátottak, és mindig visszafogadták nagyanyámat. Az egész család visszafogadta, mert szerették.
Így is szerették, és így is hozzájuk tartozott.
Így is, - hogy ,,rossz" volt.
Rossz asszony volt, rossz anya, és rossz feleség.
Mégis, visszafogadta a Nagyapám is, újra-és újra megbocsátva, elfelejtve neki mindent. Mert ő is szerette. Haláláig szerette.

Azokban az évekig tartó szünetekben, amikor nagyanyám éppen új életet kezdett, nagyapámnak, az apósa, az én dédapám és családja, - legfőképpen Csi-mama - segítettek a három gyerek nevelésében.
Csi mamát azonban, akkor még nem így hívták, - hanem rendes neve volt, mint másnak.
Jolanda volt.
Jolanda helyt állt akkor is, fiatal lányként, - anyjuk helyett nevelte és szerette a testvére gyerekeit.
Helytállt akkor is, amikor egy snájdig, magas rangú katonatiszt felesége volt, és nagy házat vittek.
És helytállt akkor is, amikor már nem Jolanda volt, hanem csak egy egyszerű, vagyontalan öregasszony, -...Csi mama.
Ő is kezdett egyszer új életet.
Nem a házasságával, mert akkor csak a régi, gondtalan, gazdag életét folytatta. Akkor kezdett új életet, amikor fedelet teremtett a feje fölé, és kenyeret keresett magának. Megtanult dolgozni.
Mindennap járt az erdőre, szinte az tartotta el, - növényeket, gyümölcsöket, gombát gyűjtött.
Amit lehetett frissen adott el, ami megmaradt, azt megszárította, és szárítva adta el. Az emberek szívesen megvették ezeket a dolgokat,...- és Csi mama megélt belőle.
A hitelét is fizette rendesen, - mindig, amennyit csak bírt, - mert a ,,saját házában" szeretett volna élni mielőbb.
A tél nehezebb volt.
Ilyenkor az erdő a tüzelőn kívül nem igen adott mást, de tudott varrni, és finoman kézimunkázni, akkor abból élt.
Abban az időben, még megstoppolták a leheletfinom batiszt hálóinget, de a hernyóselyem harisnyát is. Volt munkája bőven.
Amikor pedig, éppen ez se volt, meg az se volt, - Csi mama ,,pörgetét" csinált. Ma, ezt úgy hívják: forgó.
Senki nem tudott olyan szép pörgetét csinálni, mint Ő.
Se azelőtt, se az óta, nem láttam olyat, olyan szépet, mint az övé volt.
A szára, hántolt fűzfából készült,...és a forgója? Istenem, a forgója...- az, szinte élt.
A papírt vízfestékkel festette meg, és madarakat, szitakötőket, virágokat festett rá.
Gyönyörű volt, pl. égkék háttérrel a pillangós pörgete. Amikor fújta a szél, olyan volt, mintha röpködtek volna a különböző színű, apróbb, nagyobb lepkék
Szoktam segíteni neki mindenfélét, -...ha megengedte.
Nem nagyon messze lakott tőlünk, és ha Édesanyám olyat főzött, amit Csi szeretett, vagy ami elállt, akkor mindig küldött velem neki. Ilyenkor ott ragadtam.
Sok mindenfelé elvitt engem. Az erdőre, mezőre is, - és megmutatta a növényeket, fákat, bokrokat, - elmondta róluk azt, amit ő tudott.
Sokszor kimentem vele a vasútállomásra is, pörgetét árulni. Amennyit meg tudott belőle csinálni, annyit, könnyedén el is tudott adni.
Sokat dolgozott, - talán, mindig dolgozott -...de független volt, és a saját életét élte.
Csi - t azonban egyszer szörnyű baleset érte, eltörött a lába. Anyám talált rá, amikor ennivalót vitt neki. Azonnal hazarohant Apámért, aki ölbe hozta le a hegyről mihozzánk.
Orvos, akkor nem volt még a faluban.
Egy ismerős hintóján vitték tovább a 27 km-re lévő kórházba. Apám mindvégig az ölében tartotta, és ölben vitte be a kórházba.
Súlyos törése volt, és sokáig nem engedték haza.
Minden rokona és ismerőse meglátogatta ott, ő pedig megtanulta elfogadni a tisztelet és a szeretet különböző megnyilvánulásait.
Tudta, hogy ez neki szól, - Jolandának, az embernek. Nem a társadalmi állásának, nem a gazdagságának. Hol volt az már?
Neki szól, -...az embernek. Már, nem utasította vissza.

Amikor hosszú idő után, hazajöhetett a kórházból, elfogadta a szüleim meghívását és hozzánk költözött. Mindenki örült ennek.
Apám is anyám is arra készültek, hogy hadakozni kell majd vele, de nem, az első szóra elfogadta a meghívást.
Mint ahogy elfogadott minden mást is, - a szerető gondoskodást, a szép ruhát és édesanyám apjának rég elárvult sétabotját. Azzal tanult meg járni újra.
Amikor még a Giligóban lakott, ugyanezt a botot nem fogadta el, - pedig anyám akkor is felajánlotta.
A Giligóban az a botja volt, amit apám neki sajátkezüleg faragott, csiszolt, smirglizett, és százszor is megpróbáltatta mamámmal, hogy a kezéhez igazíthassa.
Szerette ezt a könnyű, vékonyka botot, és büszke volt rá. Fűnek-fának elmondta, hogy:
- Ezt a botot a fiamtól kaptam,...ezt a botot a fiam faragta énnekem...- Egyszer, azt mondta apámnak:
- A botomat, temesd majd el velem édes fiam, mert kimászom én abból a gödörből is, és akkor szükségem lesz rá...-

Az, hogy hozzánk költözött, nagy öröm volt nekünk, és neki is.
Élt még pár évet köztünk, - de nem eleget - csendben, békességben, nyugalomban, szeretetben. Egy reggel aztán, nem ébredt fel.
Be akartam menni a szobájába, - de a szüleim nem engedtek.
- Elment, ...- mondta Anyám csendesen -...elment kislányom. Nagyanyád elment...-
Még a lélegzetem is elállt,
- Engedtétek elmenni? Ti elengedtétek, az én saját nagyanyámat?...-
Apámból akkor hirtelen, kitört a sírás. Ráfeküdt a két karjára az ebédlőasztalon és láttam, hogy rázkódik a válla.
- Menj ki kislányom, ...- szólt anyám csendesen.
Ritkán fordult elő, de szót fogadtam. Bóklásztam egy kicsit a ház mögött, a zúgónál.
Valahogy, olyan nagy volt a csend.
Amikor anyám kijött, egy kisbőröndöt hozott a kezében.
- Elviszlek kislányom a nénédhez. Ott maradsz pár napig, majd jövök érted, amint lehet.
- Ne vigyél el engem, - kértem ijedten -...ne vigyél el vendégségbe, jó nekem itthon. Nem akarok vendégséget...-
- El kell menned kislányom. Nagymama nem a Giligóba ment, hanem a mennyországba, és el kell köszönnünk tőle...-
- Nem akarok elköszönni, mért ment el ? Elengedtétek? Nem volt jó itt neki, minálunk?...-
- El kellett engedni, lejárt az ideje. Azért ment el, mert lejárt az ideje.
Nem értettem én ezt akkor,...- és még sokáig, később sem.
Nagymamával, - ahogy apám ígérte, - eltemették a faragott botját is.
A temetésen mindenki ott volt. Az egész falu, az összes rokonság, és aki élt még az ismerősei közül.
Én is ott voltam, - igaz, nem tudtam mi zajlik.
Nem mondták meg nekem, hogy abban a cifra dobozban a nagymama fekszik, mert biztosak voltak benne, hogy cirkusz nélkül nem engedném letenni Őt, a gödörbe.
Sokkal később tudtam csak meg. Mint ahogy azt is, hogy ez a világ rendje, - élünk és meghalunk
S hogy ezt el kell fogadni.
S, hogy a világon csak ez az egyetlen valódi igazság létezik, -...nincsen több, és nincsen más. Egyformán, mindenkinek el kell mennie egyszer.
Mégis, amikor még nagyon friss volt a seb, gondolkoztam rajta, hogy ki kellene ásni a nagymamát.
Hátha nem is egészen halt meg. És Isten is,...- elvette, igen, de hátha már vissza is akarja adni. Minek kellene neki egy ilyen öreg nagymama?
Isten teremteni is tud, - azt mondta a Mater Borbély, és ő tudja.
Minek kellene Istennek, pont Csi, a fájós lábával?
Ő annyi nagymamát csinálhat magának, amennyit csak akar, és olyant, amilyent csak akar. Még fiatalt is. Igen.
Miért éppen Csi kellene neki, a fájós lábával?
Különben is, miért kellene pont az, aki az enyém? Ez, nem lenne igazságos...-
Szerettem Csi - mamát.

Aztán, -...már dúlt a háború. Bombáztak, sziréna szólt,...sztálingyertyák lógtak a levegőben, felettünk az égen, és menekültünk. Egyik pincéből a másikba, egyik házból a másikba, - de sehol sem volt jó. Sehol sem volt biztonságos.
Nem csak mi, más is menekült.
És akkor a Giligóban a kis ház, a kulipintyó, - amelyet Édesapám, a környező földekkel együtt megörökölt, s amit Csi a tudtunk nélkül a ház mellé vásárolt, a miénk lett, - hirtelen, megtelt élettel.
Nem használtuk a Giligót, de néha eljártunk oda, megnézni.
A háború alatt a kis ház, sok ember menedékévé vált.
Nem tudtuk kik voltak ott, kik laktak benne, de amikor Apám a tölgyfa alatt meghallotta az elfojtott gyereksírást, ami odabentről hallatszott, - rádöbbent a valóságra.
Hazament, és megbeszélte Anyámmal, - majd visszatért a házhoz este, egy nagy kosár ennivalóval.
Aztán, sokszor megtette még ezt az utat a háború alatt.
Amikor már őt is elvitték a nyilasok, akkor csak Anyám járt fel a kosárkával.
Még később, - már teljesen elembertelenedtek az emberek, mindenki, mindenkit figyelt, - már csak én jártam fel oda.
Az üres kosarat mindig kitették a ház mellé, csak felvettem visszafelé. Egyszer azonban, amikor felvettem a kosarat, volt benne valami. Egy picire hajtogatott zsebkendő. Amikor kibontottam, két gyűrű hullott ki belőle, egy nagy, meg egy kicsi.
Tetszettek nekem.
Visszaraktam a zsebkendőbe, hazavittem, és lelkesen elújságoltam anyámnak, hogy mit találtam a kosárban. Anyám megnézte a gyűrűket és elsírta magát.
Nem értettem, - és akkor kezében tartva a picike vékony karikagyűrűt, mintha hangosan gondolkodna, vagy mintha nagy lennék, azt mondta:
- Ez egy asszony gyűrűje. Egy asszony, nem válik meg a karikagyűrűjétől soha, legfeljebb, ha az élete múlik rajta, vagy másnak az élete. Az Isten vezérelje őket, az Isten vezérelje őket, ...-
Aztán leült és rövid levelet írt, pár sor volt csupán, majd kopertába tette az ékszereket a levéllel, megint ennivalót csomagolt, - és visszaküldött a Giligóba.
A csomagot letettem az ajtó elé.
Pár nappal később, amikor mentem, üres volt a kosár. Felvettem hát, a teli kosarat pedig megint az ajtó elé tettem.
Sokszor mentem még. Egyszer azonban, érintetlenül találtam az előző kosarat az ajtó előtt.
Megijedtem, hogy valami baj van, benyitottam a házba. Üres volt, - de rend volt és tisztaság. Talán, nem volt baj. Ott hagytam a kosarat az asztalon. Hátha visszajönnek még.

Aztán felperegtek az események. Bombáztak, bujkáltunk, menekültünk, és egyszer csak, -... nem mehettem már többé.
Később pedig, már nem volt mit vinni.

Ez volt hát a kulipintyó története, ahol mintha egy időre ottmaradt volna még Csi lelke, hogy menedéket adjon azoknak, akiknek szükségük volt rá. Ott, abban a házban, ahol valaha rég, - amikor elütötte a sorsa - ő is menedéket talált.

CSI...

Így, ennyi év után is, szeretettel és csodálattal gondolok vissza rá.
Fel tudott állni, és öregasszony korában is fel tudta építeni az életét.
Igaz, újra kezdeni csak azzal az emberi tartással lehet, amit Csi, még a nyomorában sem vesztett el. És azzal a tőkével, azzal az értékkel, amelyet önmagában hordozott, -...a szavának hitelével, a mondott szó értékével.
Ez volt a fedezete.
Sőt, - ez volt a hitelének fedezete is.



NANU,...NANU...

Bizony, - jó érzés hinni abban, hogy a szeretteink, nem mentek el egészen.
,,Ha gondolatban, vagy hangosan nevükön szólítjuk őket, - akkor meghallják a hívást, - és mellettünk teremnek....."- Olvastam valahol.
Aztán azt is:
,,Gyakori, hogy elhunyt emberek, vigyáznak gyermekeikre, és külön időt szánnak arra is, hogy minden gyermeknek segítsenek, aki krízishelyzetben van...."
Sokszor végiggondoltam.
Igazából, nagyon jó érzés volt ezeket a sorokat olvasni.
Tehát, más is így hiszi, nemcsak én, - más is így érzi, más is így van ezzel, nemcsak én.
Mert, bár nem igen beszéltem róla senkinek, - nehogy hangyásnak tartsanak - nagyon sokáig, mindennap éreztem az Édesanyám jelenlétét, még 10-12 évvel a halála után is.
Mert az anyánktól kapott szeretet, egyedi, különleges, mélységes, végtelen, és elmúlhatatlan, -... visszajár, talán a síron túlról is.

Amíg élt, - szinte az utolsó hetekig, - Édesanyám főzte nekem a reggeli kávémat, és azzal ébresztett.
Nagyon halkan nyitotta az ajtót, bedugta a résen a V-betűt formáló két kis ujjacskáját,...és besúgta, szép halkan,...hogy:
- Nanu-Nanu....-
Lehetett erre másképpen,...mint nevetve ébredni?...
A köszöntést, egy akkoriban futó filmből tanulta meg, - ami Neki nagyon tetszett, - és amit minden este megnéztem vele.
A film, egy,...- a Marsról idetévedt fiatal fiú csetléseiről, botlásairól szólt. Ő köszönt úgy, - V betűt formálva az ujjaiból, hogy:
- ,,Nanu-Nanu ,,...-
A V betűje azonban, nem a győzelem jelét mutatta, - inkább hasonlított, - vízszintesen mutatva arra, hogy, - ...kibököm a szemedet: - ,,Nanu-Nanu..."-
A fiú, nagyon aranyos, nagyon vidám, nagyon gyámoltalan volt, - és képtelen helyzetekbe került. Robin Williams alakította.
Mulatságos, vidám történet volt.
A filmet aztán, elfelejtettük,...- a köszöntés azonban megmaradt, sok-sok évig.

Amikor az Édesanyám meghalt, - egyedül maradtam.
Nescafet ,,főztem", - és visszavonultam az ágyamba, amíg elszürcsöltem.
Ezekben a félig éber percekben, szinte ,,kézzel foghatóan" éreztem az Édesanyám jelenlétét.
Hűvös levegő suhant el az arcom fölött, - oda-vissza, oda-vissza, - olyan erővel, hogy megrebbentek a szempilláim.
Ezzel egy időben, nagyon halvány, fehér füst foszlány lebegett felettem, - olyan halvány, hogy éppen csak hogy látni lehetett,...- oda-vissza, oda-vissza.
Nem volt semmiféle alakja, - csak...füstfoszlány volt, az érintését azonban, mégis határozottan éreztem.
Nem azonnal döbbentem rá, hogy ez az ,,elsuhanás", - az Édesanyám simogatása lehetett.
Nagyon is két lábbal állok a földön, - ezért először azt gondoltam, hogy félig alszom még, - és nem látok tisztán.
Aztán azt, hogy álmos vagyok, - és azért ,,rebeg" a szempillám.
Egyszer azonban,...- valami miatt, nagyon korán keltem és elmaradt a reggeli kávé, - csak valamikor a déli órákban kávéztam, kapkodva, állva.
Szóval, - ébren voltam. Nagyon is.
És akkor is elsuhant az arcom előtt, - teljesen éber állapotban, - a halvány, fehér füst, és megrebbent a szempillám.
Valami hihetetlenül jó érzés töltött el, - ...olyasmi, mint a boldogság.
Akkor tudatosodott, bennem hogy: itt van az Édesanyám.
Sok év telt el aztán, - így.
Vártam a reggeleket, - ezekért a számomra gyönyörűséges pillanatokért.
Aztán elköltöztem, - néhány évre, Szentendrére, és hiába kávéztam reggelenként egy órán keresztül,...hiába gondoltam rá,... hiába hívtam,.... hiába kértem, - nem jött.
Elmaradt.
Az új házban, - nem volt velem.

Eltelt egy-két év, - majd hirtelen, - nagyon beteg lettem, - valószínűleg egy szörnyű vírusfertőzés következtében, hasnyálmirigy gyulladást kaptam.
Későn kerültem orvoshoz, - majd kórházba, - nagy fájdalmakkal és nagyon magas lázzal.
Olyan rossz állapotban voltam, hogy az ismerős orvos, - hazahívta a lányomat Münchenből.
És akkor, ...akkor történt valami, - amire a kórházi ágyon magamhoz tértem.
Hűvös levegő suhant át az arcom felett, oda-vissza, oda-vissza,...megremegett a szempillám.
Kinyitottam a szememet...- és ott volt a fehér füstfoszlány.
Ott volt,...- és ott is maradt velem napokon keresztül, állandóan, éjjel-nappal, - szünet nélkül.
Egészen addig, - amíg meggyógyultam, - azután, megint eltűnt.
A következő alkalommal, a Zalaegerszegi kórházban ,,találkoztunk" újra. -
Akkor éppen, - ,,Papagáj-kórt ,, szedtem össze.
Megint nagyon beteg voltam, -....de Édesanyám, újra megjelent,...és egészen végig, velem volt a kórházban.
Aztán, amikor haza kerültem, megint eltűnt.
Több éve már, de ezerszer is visszasírom a pillanatot, amikor még velem volt.

Ma, - sok évvel később is, - alig van olyan reggel, hogy ne gondolnék rá, -... és, sok mindent odaadnék az életemből azért, hogy még egyszer halljam a hangját, amint beköszön reggel az ajtómon, hogy
- Nanu, Nanu...-


A SZIVÁRVÁNYOS ÁLOM...

Ritkán álmodom. Ha mégis, azt nagyon komolyan veszem, - mert annak jelentősége van.
Hetek óta, nagyon fájt a lábam, - az egyik, szinte teljesen lemerevedett, és annyira megdagadt, hogy alig bírtam el.
Nem tudtam mi a baj, de azt éreztem, hogy akármi is, - nagy baj van. Halasztottam, hogy orvoshoz menjek. Féltem.
Teltek a napok, semmi sem változott. Barátkoztam a gondolattal, hogy mégis csak el kell mennem az orvoshoz.
Aztán azzal, hogy mégsem.
Aztán megint halasztottam.
A bal lábam olyan volt már, mint egy elefánté, csak éppen a színe volt más, szederjes, és térdtől felfelé lilásvörös volt, a térdem felett pedig egy kemény, fodor volt körben.
Aztán így teltek a napok.
Mindennap azzal feküdtem le, hogy mégiscsak elmegyek holnap az orvoshoz, - méghozzá, rögtön reggel. Azonban, - mégse mentem el mégsem.
Egy éjszaka, - a fájdalomtól, nem tudtam elaludni. Virrasztottam hajnalig.
Hajnal felé aztán, mégiscsak elnyomott az álom. És akkor álmodtam, - azt a furcsát. Nagyon furcsát.
Én nem tudom, hogy létezik-e gyógyító álom, mint olyan, - de ez, az volt.
Álmomban, mégiscsak elindultam az orvoshoz. De az orvos, nagyon messze volt. Elindultam, de nem arra mentem, amerre máskor szoktam. Nem tudtam, hogy hol vagyok. Egyszerre, rájöttem, - nem a földön vagyok. Valahol az égen, a csillagok között bolyongtam, teljesen elveszetten.
Láttam a holdat, és az apró, távoli csillagokat, - de az égbolt, teljesen fekete volt.
Álmomban is az orvost kerestem, de sehol sem találtam. És akkor, hallottam egy hangot, hogy:
- Itt vagyok, ...-
Tekintgettem körül, - de nem láttam senkit. Az égbolt, ugyanolyan sötét volt, idegen, szinte félelmetes. Én azonban, csak mentem tovább, szárnyaltam a sötétségben, - és továbbra is kerestem a hangot, és kerestem az orvost.
Teljesen elvesztem a fekete égbolton a mákszemnyi pislogó csillagok között.. Mégis mentem, - szárnyaltam tovább.
Akkor, megint hallottam a hangot:
- Itt vagyok...-
- Kereslek, - mondtam - de nem talállak. Fáj a lábam,... nagyon fáj a lábam...-
Bár, akkor se láttam senkit, mégis meg akartam mutatni, hogy hol fáj, ezért felemeltem a lábamat.
És akkor láttam.
A lábamon, - amelyet betegen, mereven, dagadtan és szederjesen mutattam meg, - pontosan azon a helyen, ahol legjobban fájt, - a térdem körül hirtelen megjelent akkor négy, - félkör alakú, erőteljes színű szivárványrész. Szorosan, egész szorosan a lábamhoz tapadt. Meg tudtam volna fogni, - annyira valóságos volt. Az egyik, lábszár középnél volt, keresztben, - ahol nem is fájt. A másik combközépnél. A nagyon fájó térdemhez pedig jobbról-balról tapadt hozzá egy-egy szivárvány félkör.
Pár pillanatig, tisztán világítottak, és nagy örömmel gyönyörködtem bennük, annyira szépek voltak. Szebb volt minden szivárványnál, amit valaha láttam életemben. Hirtelen azonban, megváltozott a szivárvány színe, sűrű sötétkék, gomolygó pacnik homályosították el a tiszta színeit, - aztán halványodni kezdtek a sötétkék gomolygó pacnik, majd teljesen eltűntek.- A négy félkör akkor rándult egyet, és a térdem fölött, köralakba rendeződött. Egy pillanatig, - láttam még a szivárvány, tiszta gyönyörű színeit, - erőteljesen világított. A következő pillanatban pedig, halványulni kezdett, tágult a kör, tágult, ...tágult, és egyre nagyobb lett, egyre halványabb, majd teljesen eltűnt. Akkor már csak a térdemet láttam, - álmomban, - és olyan volt, mint régen. Nem fájt.
Aztán, - a térdem is eltűnt. Felébredtem.
Először nem tudtam, hogy hol vagyok. Aztán bevillant az álom. Gondolatban végigröppentem rajta, - még teljesen a hatása alatt álltam.
Akkor, hirtelen elhatározással, - leugrottam az ágyamról, hogy leírjam, - mielőtt elfelejteném.
Rohantam papírért, és ceruzáért. Gyorsan ledobtam magamat, az elnyűtt szofára, - amin olyan jó helye volt a fájós lábamnak.
És akkor döbbentem rá, akkor láttam, - hogy a lábam, - pont olyan volt, mint álmomban a szivárvány után.
A következő pillanatban pedig, mély megdöbbenéssel állapítottam meg, - hogy olyan, mint régen.
Nem fáj.
Hát, - ennyi volt az álom.
Ennyi.
Nem imádkoztam, nem fohászkodtam Istenhez, - mert nem akartam terhelni őt a magam bajaival. Neki is van elég.
Kétségem azonban nincs a felől, hogy - mint annyiszor az életemben, - most is Ő segített.
Nem köszöntem meg álmomban. Valahogy eszembe se jutott.
Most köszönöm hát, - Istenem.



LÁTOGATÁSOK...

Elridegült a világ. Alig van benne szeretet.
Erre legfőképpen akkor döbbentem rá, amikor az Öregek Otthonába jártam, - és rengeteg magára hagyott öreg embert ismertem meg.
Elszomorító volt, - és mélyen elgondolkodtató.
Hová jutottunk?
Merre tart ez a világ?

Megszületünk, lassan felnövünk és megöregszünk. Ez az élet rendje. Igen.
Az élet egy ideig boldog, és gondtalan, - de mindenki életében egyszer eljön az a pillanat, bárki legyen is az, amikor rátör, megrohanja a szomorúság, a gond, a betegség, a gyász, és a veszteség.
Senki sem kerüli, - és senki sem kerülheti el.
Mindannyian megéljük, és vagy megbirkózunk vele, vagy összeroppanunk alatta, vagypedig szomorú, nehéz teherként cipeljük egész életünkben, -... esetleg, előbb-utóbb belehalunk.

Amikor kicsik vagyunk, az első lépéseket bizonytalanul, kissé imbolyogva tesszük meg, de erős kezek, vigyáznak ránk, nehogy orra bukjunk, nehogy elessünk.
A vigyázók, - az öregek, - az utolsókat teszik meg ilyen bizonytalanul, ilyen esendően, - és nem mindenkinek van, aki akkor utána nyúljon, vigyázzon rá.
Sajnos, felnőttekként, nagyon sokan elfelejtkeznek arról, ha azoknak kell segíteni, akik egyszer nekik segítettek.

Sokan az öregséget betegségnek tartják, pedig attól, hogy az ember arcán ráncok jelennek meg, és lassan meggörnyed a teste, elnehezül, bizonytalanná válik a járása, az még nem jelenti azt, hogy beteg, - csak öreg.
Öreg. Igen.
Egyszer, mindenki az lesz, - hacsak már előtte meg nem hal.

Legyünk jók az idősekhez, - mert ha szerencsénk van, egyszer mi is azok leszünk. Igen. Ha szerencsénk van,... ha megérjük.
Ki tudja?
Ki tudja?
És, ki tudja, - mit hoz az élet, és mit hoz az öregségünk? Jót, vagy rosszat?
Tudom, százszor is leírtam, - mert százszor is elrettent.
Bármit hozhat.
Egyedüllétet, bezártságot, elborult elmét, magányt, szegénységet, nyomorúságot, nélkülözést, süketséget, vakságot, betegséget, Alzheimer kórt, pelenkát, rákot, esetleg berácsozott, vagy bedeszkázott ágyat, - érzelmi nyomort, szeretetlenséget.
Ki tudja?
Ki tudja?
Bármit hozhat.

Az idős kor nehéz, - erős lélek kell hozzá.
Nehéz feldolgozni a változásokat a világban, környezetünkben, kapcsolatainkban, tevékenységünkben, hasznosságunkban, képességeinkben, testünkben, lelkünkben, - és az egészségünkben.
Az öregség is az élet része, - igen, de nem a szebbik, és nem a kellemesebb része. Az öregség, - nehéz. Minél idősebbek leszünk, annál nehezebb.
Aztán pedig, ha eljön az ideje, meghalunk.
Mind meghalunk, és semmit sem lehet tenni ellene, - hiába minden, semmi sem segít.
Az élet véges, és törékeny.
Az élet véges, rövid, és törékeny. Igen.
Az évek, elrohannak, és magukkal visznek mindent. Kifosztanak bennünket.
Nem tudod mi vár rád az út végén. Te sem tudod. Én sem tudom.
Bármelyikünkkel, bármi megtörténhet.

Platón mondja: ,,Félj az öregségtől, mert nem egyedül jön."
Ki tudja, mit hoz az élet, és mit hoz az öregségünk?
De ha a család, ott áll az út végén, elmenni is könnyebb, - meg, maradni is, -... élni még egy kicsit. Akárhogyan, -... de élni még egy kicsit.
Élni,... - mert ajándék az élet minden perce, akármilyen is.

Sokáig jártam az Öregek Otthonába, egy vidéki kisváros, amúgy kellemesnek tűnő, katolikus szeretetotthonába, Borika nénihez, - aki valaha a takarítónőnk volt.
Az Otthonban, mindenféle ember élt. Sokat, ismertem meg közülük, - közelről is.
Különböző korúak, különböző műveltségűek, és különböző társadalmi állásúak voltak. Csupán egy volt bennük közös, - az, hogy nem kellettek senkinek.
Sokáig jártam, igen, közben, megismertem az életüket.
Aztán volt egy hosszú szünet, amikor nem mehettem. Majd, amikor ismét eljutottam az Otthonba, - alig találtam már valaki ismerőst.

Sok év telt el azóta, nagyon sok, - de egyetlenegy sem, amikor ne gondoltam volna Rájuk, - az otthon lakóira, a törött életű ismerősökre és ismeretlenekre.
Amikor utoljára jártam ott, - akkorra, már mindenki, akit ismertem, - a temetőbe költözött. Kimentem hozzájuk, hogy elköszönjek.
Nehéz búcsú volt.
Összeszoruló szívvel bandukoltam a térdig érő fűben, - kerestem az ismerős neveket, - és imádkoztam a horpadt sírok között.
- Istenem, Istenem, fogadd be őket, fogadd el őket, és legyen Nekik könnyű a föld, ha már az életük nem v!...Legyen nekik könnyű a föld!...- ha már az életük nem volt az.
Ahogy a neveket néztem, egy pillanatra felrémlett az arcuk, a hangjuk, és a történetük.
Teljesen különböző emberek voltak, - csak egy volt bennük közös, - az, hogy nem kellettek senkinek.
Volt köztük egyszerű parasztasszony, földműves feleség, gyári munkásnő, megöregedett színésznő, gondnoknő, tanítónő, postáskisasszony, - de volt, nem nagyon öreg, megzizzent patikusnő is, - aki, vigaszként, a rettenetes családi életéért, - rákapott a drogra, és sokáig dézsmálta a kisvárosi patika morfium készletét, ahol dolgozott.
Egészen addig, amíg bele nem bukott. Akkor, elküldték, - és ebbe belezavarodott.
Több öngyilkossági kísérlete volt, de valahogy mindig túlélte. Megmaradt a szerencsétlen. Mindig megúszta.
Mindent kibírt, és mindent túlélt.
Aztán, volt egy súlyos agyvérzése, - amitől lebénult, majd később, egy combnyaktörése, amikor leesett az ágyról.
Ettől kezdve, a hátralévő életében ápolásra szorult, - és többé nem kellett a családjának.
Nem kellett a férjének, akivel sosem volt zavartalan a házassága, - és nem kellett a két felnőtt gyerekének sem.
Senkinek se kellett.
Mindenki élte világát. A magatehetetlen anya, nem fért bele az életükbe. Nem akartak törődni vele.
Betették egy szeretet otthonba, és inkább fizettek a gondozásáért, csak ne legyen láb alatt, ne kelljen kerülgetni, ne kelljen látni, - és ellátni.
Ez a szerencsétlen asszony, - ,,boldog" volt az Otthonban. Rendesen kapott enni, inni, nem ütötték-verték, - és nem rúgtak bele.
Emberként bántak vele.

Később, elmesélte, hogy sok szobás hatalmas háza van, - a családi öröksége, - ott lakik az egész családja, de neki nem jutott hely benne. Neki, nem jutott egy parányi szoba.
Bedugták az ágyát a hallba, amelyen mindenki keresztüljárt. Soha, egy perc nyugalma nem volt. Ott jártak el mellette, - de nem szóltak hozzá.
A pénzét mindig elszedték, - néha adtak neki enni, - néha pedig nem.
Gorombán beszéltek, - és gorombán bántak vele.
Gyakran került kórházba, törésekkel, zúzódásokkal, majd kiszáradással, alultápláltsággal, felfekvéssel, és fekélyekkel.
A kórházban, mindig kérdezték erről, - ő azonban soha nem mondott semmit.
Nem adta ki a családját.
Egy ilyen alkalommal azonban, - amikor a felfekvés, a kiszáradás, és az alultápláltság mellett, sorozat-bordatörése és combnyaktörése volt, a kórházból, már nem engedték vissza az otthonába.
Az orvos, aki a szerencsétlen asszonyt, még patikusként ismerte, elintézte, hogy bekerüljön a szeretetotthonba. Ott aztán, - ,,talpra állt". Úgy, ahogy lehetett. Járó kerettel.
Jó volt neki ott. Nem bántották.
Néha, az emberséges menye, - akinek semmivel sem volt jobb a helyzete a goromba és állandóan italozó, drogos férje mellett, mint az anyósának, - meglátogatta a két kis unokalánnyal.
Ilyenkor a patikusnő, - repesett az örömtől.
Boldog volt, meg büszke is, - hogy neki ilyen menye, meg ilyen kis unokái vannak. Érdemes volt ezért megszületni.
Élt még két évet.
Amikor meghalt, - nem hullajtott érte a családja almányi könnyeket, - csak a menye, és az unokái.

Különben, sokféle ember volt az otthonban.
Volt egy százéves, mosolygós, nagymama is - aki sok gyereket, és sok unokát nevelt, nagy-nagy szeretettel, - de a hátralévő életében, amikor már nem tudott dolgozni, - ő sem kellett senkinek.
Nem fért bele a család életébe. Mindenki dolgozott, nem tudták ellátni.
Igaz, - őt legalább nem ,,dobták el". Írtak, telefonáltak, érdeklődtek, - és látogatták.
Ünnepeken pedig, néha hazavitték, - vagy csapatostul látogatták.
Ilyenkor a családja, ajándékokkal, és mindenféle finomságokkal megpakolva érkezett. Ő pedig, örült nekik, - szívből örült nekik.
Csakhogy, - már nem ismerte meg a családját, - talán rosszul is látott, vagy elfelejtette őket. Kiestek az emlékezetéből.
Már nem tudta, hogy ki kicsoda, - de mosolygott. Mindig mosolygott.
Mosolygott mindenkire, aki szólt hozzá, - ...és boldog volt.
- Te, ... te gyerek, - hajolt oda a fiához, - mongyad, a fiamat nem láttad? Az enyimet, az én Tibi fiamat,...nem láttad?...Mongyad...-
- Én vagyok az mama, én vagyok,...- nyögte a fia, ...nem emlékszik rám? Én vagyok a Tibi...-
- Jaj mááá,... teee...- legyintett a mama, - ne bolondozz énvelem...-
Végül, ráhagyták. Ráhagytak mindent, akármit is mondott, ...- és ,,jól elbeszélgettek"...-
Csak a búcsúzásnál sírta el magát mindig a néni, - mert a Tibit akarta látni, a fiát, - az meg, ugye, nem jött.
Különben, ő is jól ,,elvolt" a szeretetotthonban.
Ahol egyébként, minden volt. Törődés, gondoskodás, odafigyelés, még jó szó, és emberség is, - de szeretet, az nem igen lehetett.
Nem, - az, nem igen lehetett.
Ki szeretett volna? Kit?...-
A gondozóknak, arra, nem volt idejük. Talán, kedvük sem. Fizetést kaptak, dolgoztak, - azért csinálták. Nem másért.
A szeretet, - nem volt munkaköri feladatuk.
Késztetést sem éreztek rá.
Az öregek azonban, - kicsit már olyanok, mint a gyerekek.
Rengeteg odafigyelést, törődést, - kedvességet, gyengédséget, és szeretetet igényelnek. A nélkül, nem élet az élet.
Hát, ez, - ez, nem volt meg a szeretet otthonban. Nem.
Az emberek, ott, a még hátralévő kis idő alatt, - csak elvoltak.
El voltak valahogy. Úgy, ahogy.
Ahogy lehetett, igen... - addig, amíg lemegy a nap.
Addig, - amíg, számukra örökre lemegy a nap.

Róluk, - a magányos öregekről szólnak a történetek. Az Ő történeteik.
Köszönöm Nekik, hogy elmesélték, és köszönöm, hogy megtiszteltek a bizalmukkal.

A leírt események a valóságban is megtörténtek, - a neveket és a helységneveket azonban, a személyiségi jogok védelmében, meg kellett változtatni.
Ha azonban valaki, még így is magára vagy másokra ismer, - a felismerés, kizárólag a véletlen műve lehet.



BORIKA NÉNI...

Borika néninek, nem volt senkije.
Először, csak az Ő kedvéért jártam az öregek otthonába, - aztán már a többiekért is. Megismertem, és megszerettem őket.
Borika nénit, rajtam kívül, nem látogatta soha senki.
Hét gyereket szült ugyan, de szétszéledt a családja, - élték a saját életüket. Szerteröppentek a világba, amint lehetett.
Nem a sors, - nem az élet rúgott bele Borika nénibe, hanem a saját gyerekei.
Borika néni, nem kellett senkinek. Egyik gyerekének se. Öregségére, magára maradt.
Önzőek a mai fiatalok, - tisztelet a kivételnek, - és sokukból kiveszett a szeretet.
Borika néni, haláláig az otthonban maradt, ott élt.

Amikor látogatni szoktam, félrevonultunk a hallban, és beszélgettünk. Meséltünk, emlékeztünk, nosztalgiáztunk.
Néha, még nevettünk is, - bár, ez, nem volt gyakori. A nevetésre, semmi okunk nem volt.
Mellette, körülötte, kicsinyenként aztán, megismertem a többieket is.
Egyszercsak azt vettem észre a látogatásaim alatt, hogy körénk somfordáltak, és megálltak mellettünk más öregek is. Férfiak, nők, - vegyesen.
Hallgattak, vagy csak néztek, nézegettek bennünket. Nem szóltak.
Esendőek, bátortalanok, lágyak, bölcsek voltak. Elfogadták a sorsukat,...- már nem akartak erőt mutatni.
Hálásak voltak mindenkinek minden szóért, minden mosolyért, - és azért, hogy az ember, emberszámba vette őket.
- Az életüknek vége van, ...- gondoltam.
Vége van, - igen. De itt vannak még, - bár a halál ott leselkedik az ágyuk végében.
Összeszorult a szívem tőle.

Amikor sokadszor találkoztunk, és szinte személyes ismerősükké váltam, - egyszercsak megnyíltak, megszólaltak.
Mesélni kezdtek, és mély megrendüléssel hallgattam őket.
A történetekben, - benne volt az életük.
Lehet, hogy kell hozzájuk türelem, de ha figyelünk az öregekre, akkor megnyílnak, és csuda dolgokat tudnak mesélni.
Ámulva hallgattam őket.
Néha könnyezve, néha összefacsarodó szívvel, görcsberándult gyomorral, feszülten, néha pedig sírva, - vagy éppen hangosan nevetve.
Kitüntetés volt a bizalmuk. Megtiszteltek vele.

Aki sokáig nem szólalt meg, az egy kis madárcsontú, szép arcú, sápadt, törékeny kis öregasszony volt. Olyan volt, mint egy hervadt, gyönyörű virág.
Igazából öreglány volt, család és rokonok, ismerősök nélkül - de ennek, itt már nem volt semmi jelentősége.
Ő volt, Izabella asszony, - a ,,Szomorúszemű Izabella"...










 
 
1 komment , kategória:  Könyv részlet.  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2010.12 2011. Január 2011.02
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 3 db bejegyzés
e év: 17 db bejegyzés
Összes: 350 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 31
  • e Hét: 251
  • e Hónap: 598
  • e Év: 25463
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.