|
2011-10-16 20:22:03, vasárnap
|
| |
| |
Ábrányi Emil
D. O. M.
Állott volna rajtam: én
Úgy teremtem a világot,
Hogy mindenki kap virágot,
S egy kis jót e földtekén.
Volnék én az Alkotó,
Akihez száll ima, ének:
Én nyugodtan nem nézhetném
Fönn a fényes, boldog égben
Azt a sok boldogtalant,
Aki szenved itt alant!
Én nem tudnám végignézni,
Hogy miképp kell elenyészni
Bűn nélkül, maró ínségben,
Évről-évre a teremtés
Százezernyi remekének!
Sejtem én azt, hogy más szemmel
Nézi a világot ő,
A sugárzó, a dicső!
Ő alkotta ezt a rendet,
Tudja is hát, mit teremtett!
Hogyha szíve meg nem indul
Ennyi gyásztól, ennyi kíntúl, -
Hogyha látja s mégis tűri,
Míg hatalmas trónját üli:
Akkor mindez bizonyára
Helyes és jó és igaz!
Nem törődvén jajjal, könnyel:
Néz bennünket bölcs közönnyel,
Ő, a legfőbb bölcsesség,
Ő, a kezdet és a vég!
Ámde én ember vagyok csak,
Én nekem fáj, hogyha látom
A nyomort e szép világon!
Én, az oktalan parány,
Én, a porból vett halandó,
Épp azért, mert elmúlandó
Árny vagyok, rezgő atom:
Én a sírót siratom!
Hogyha látom hosszú sorban
Menni őket bús nyomorban,
Aggon, ifjan, férfi-korban,
Utcákon és tereken:
Könnybe lábad a szemem!
Ó bocsásd meg, véghetetlen
Bölcsességű Istenem!... |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Versek |
|
|
|
|
|
Offline
