Regisztráció  Belépés
eszter721.blog.xfree.hu
A vers valami éteri magány, amit mégis meg lehet osztani. Egyetlen pont, melyben benne csillog a világegyetem, mint pupillán a könny." (Gyurkovics Tibor) Kovács Eszter
2011.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/36 oldal   Bejegyzések száma: 352 
Búcsúüzenet
  2011-06-28 18:07:33, kedd
 
 




Kováts Péter:
BUCSUÜZENET


Meséltem Rólad a felkelő napnak
mondtam, hogy tőlem most elmész
mert ő az ki fénnyel vet véget az álmoknak
hát vigyázzon Rád, nehogy bajod essék.

Megsúgtam az éppen fogyó holdnak
hogy elszólít tőlem egy új remény
kértem ezüst fénypalásttal védjen
ha bántanának riasztó éji árnyak
hisz már nem védhetlek meg én.

Minden út végét megkerestem
mely most tőlem messze visz
s rá útjelző táblákat szögeztem
ha a most gyönyörű irányt elveszítve
az életlabirintusban kétségbeesve
bolyonganál kiutat keresve
rátalálj a hozzám-vezetőre.

A csodáról mi vagy, s voltál
szólt már vers, rím és dallam
s tudom valami hiba mégis volt bennem
hogy most így, Nélküled maradtam.

A mélyvörös rózsa üzenetét
most már, bárkitől is kapod
valamennyi szirmán tisztán láthatod
hisz harmatcseppként ott ragyog
az érzés, ahogy én Rád gondolok.














 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Estharangok
  2011-06-28 17:16:52, kedd
 
  Dsida Jenő :
ESTHARANGOK


Bíborban fürdik már az égnek alja.
Mámortól reszket már az alkonyat,
A nap korongja bágyadtan halad,
S egy szürke felhő lassan eltakarja.

A fű között egy tücsök ciripel,
Álmosan zúg a fáknak lombozatja
Zokogásomat senki meg nem hallja
És panaszomra senki sem felel.

De most!... valami jóleső meleg
Simítja végig fájó szívemet
Szempilláimat csendesen lezárom...

Langy szellő hozza erdőn, réten át
Az estharangok himnuszos dalát
És imádságba halkul zokogásom.






 
 
0 komment , kategória:  Dsida Jenő  
Mindent megpróbáltam
  2011-06-28 17:15:06, kedd
 
  Dsida Jenő:
MINDENT MEGPRÓBÁLTAM


Most már igazán mindent megpróbáltam,
fáradt vagyok és nem megy tovább.

Hatalmas Szépség-tömbök görögnek át
a lelkemen a reggel frissharmatú mosakodásában,
fényesen, csillagszórósan, tűzijátékosan hömpölyögnek.
Utánuk rohanok, alájuk fekszem, tépem, cibálom őket
s ha végül verejtékesen tenyerembe nézek,
amelybe bele akartam szorítani
mind a fénycsodákat:
csak vér, sajgó sebek
s hozzátapadva pár parányi porszem.

Aztán gyönyörű fellegeket, buborék-városokat
akarok fújni szivárványos költemény-párákból,
ahogyan Ő teszi, a Titokzatos.
De ha tele lélekből fújok,
szemdagadásig, érelpattanásig,
ha minden vér az arcomba szökken
és nyomorult tüdőm fújtatva és sípolva
torkomba buggyan,
akkor sem tudom belelehelni a Szépet
félszavamba se, -
a Szépet, amely pedig van valahol,
talán a mellemben, talán nagyon messze.

Hát most már fáradt vagyok,
izzadt, reszkető,
kétségbeesetten szomorú.
Leroskadok. Vérző tenyerembe rejtem
eltorzult arcomat.
S fent az égbolton vonalak sejdülnek,
szem, száj, fül, orr, gigászi arc
és csöndes gúnnyal mosolyog.






 
 
0 komment , kategória:  Dsida Jenő  
Részekből...
  2011-06-28 17:13:36, kedd
 
  Molnár Péter :
RÉSZEKBŐL ...


részekből áll össze minden ami egész
parányi szemekből a kukoricacső
és a mákgubó...
cseppekből a tenger
apró csudás
kristályokból a porzó hó

sejtekből testem és a tiéd
atomokból minden ami matéria
ha elhagyom az anyagi valóságot
emlékekből szövődnek gondolatok
álmokból áll össze az életem
mint fillérekből a szegény ember forintja

lépésekből kerekedik a tánc
mindegy duhaj ropogó
vagy csöndes finom balett
könnyekből válik néha tarka mese
apró félelmekből lesz a rettegés
mint kerek szemekből a lánc

kis történetek sorából az eposz a legenda
s legendákból kél a hős
az élet szép hazugságok láncolata
kicsiny reményekből vágyakból
halk hangokból meghitt mosolyokból
mondd ez az egész miért nem áll össze







 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Nem írok semmit...
  2011-06-28 17:06:33, kedd
 
  Pálinkás Krisztina :
NEM IROK SEMMIT ...


Nem írok semmit, csak
esőcseppet, napsugarat,
szivárványcsíkot,
halkuló nevetést,
kutató pillantásokat,
kérdéseket, válaszokat,
köveket, porszemeket,
felém nyújtott,
tétova kezet.
Nem írok semmit, csak
pillanatot, szám
széléről mosolymorzsa
pereg, pókhálóvékony
kendőm néked is
odaadom, töröld
simára ráncaidat
te is.
Nem írok semmit, csak
félsz-szavakat, visszanéző
mozdulatot. Senki
földjén szakadt ruhát
foltozok, s a szél tépi
ki ujjaim közül a
tiritarka, végtelen
fonalat.






 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Talán, valami szárnyasoltár
  2011-06-28 17:05:22, kedd
 
 



Kiss Judit Ágnes :
TALÁN,VALAMI SZÁRNYASOLTÁR


1.
A napok egyre rövidebbek,
mégis egyre több fér beléjük,
mert egyre öregebbek vagyunk,
talán bölcsebbek is, reméljük.
Nem sietünk többé, a dolgok
valamiért mégis bevárnak,
vagy észrevétlenül szárnyunk nőtt,
mint egy angyalnak, vagy madárnak.


2.
Kinőtt a szárnyunk észrevétlen,
talán valami kárpótlásul,
nem érezzük a csapkodását,
csak hogy a látóhatár tágul,
és emelkedünk, magasabbra,
s mire végül a testet odalent
hagyjuk, a földi zűrzavarból
kirajzolódik lassacskán a rend.


3.
A rend lassan kirajzolódik
a hangyák és a madarak
vonulásából, a márványba
kövült hajdani csigaházak
rajzolatából. A sok kis darab
mögül felsejlik valami egész,
és tollainkról, mint a víz, pereg
le apró gyöngyökben a rettegés.







 
 
0 komment , kategória:  Általános  
memoriale
  2011-06-28 17:02:20, kedd
 
  Csurai Zsófia:
memoriale


- emlékeztető feljegyzés -

majd ha nem hiányzol ennyire
és reggel

a minden nyugalmával ébredek
és nem hiszem többet
hogy jól van így
ami nincs
akkor majd elmondom
hogy szeretni téged
valami csoda-tiszta őrület

és nemcsak az az egyszeri illuzió-tömeg
ami rázuhan a napokra

majd ha nem hiányzol ennyire
akkor elmondom
amit hallani szeretnél







 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Egy szenvedély képei
  2011-06-28 16:53:43, kedd
 
 
Lakatos István:
EGY SZENVEDÉLY KÉPEI
Lírai napló


I.
Mint sarkutazó vág halott havon
s jégsáncon át mindíg új jégmezőre,
nem sejtve, győz-e,
meddig törhet előre,
s ha célba ér, visszajut-e vajon?
Hóba fagyott valahol rég az ebszán,
téged sincs, aki megszán,
a készlet a pólusig tart csupán;
a aztán, a Sark után?
Mi sújtja le: fagy? éhhalál?
Utolsó társa néma már;
itt hollók sincsenek,
melyek, ha hull, fejére gyűlnek:
halj egyedűl meg!
De a jelvényt letenni nem lehet,
ő tűzi majd ki végpontján a hónak -
ormára jégbe dermedt,
sivár szelek csipkézte hegynek,
így állítom fel én is lobogómat,
melyen az áll: szeretlek.


II.
Kezdetben volt a fény, s a fény te voltál,
s volt égboltod, volt légköröd,
első nap hittem, ez a fény örök,
víz fodrán, ég fölött
mindenben te lobogtál.
S hat nap alatt
lett csillagod, felhőd, tavad:
láttam úszni a holdnál
szemed mélyén tűz-sebes halakat;
és fokozódtak a fokozatok,
lettél az ok, lettem okozatod,
árny voltam, rád vetődtem.
Szálltál előlem,
voltál a madár, mely nyomot hagyott
a levegőben.
És komorabb háttérből fényesebb
soha boldogság nem bomlott ki még,
soha törékenyebb -
minden benne villámlott, ami szép,
minden szégyen benne sötétedett.


III.
A boldog órákból gondolni egyre,
elég egyre is, hogy nap ne lehessen
oly sötét már, a leggyötrelmesebb sem,
amelyre szűnhetetlen
tündöklésed valami fényt ne vetne.
Jön még idő, tán - kedvem ellenére -
keserű bölcs leszek,
s lelek méltóbb tárgyat a szenvedésre.
Mint elhalt szervét kiveti a test,
akkor szívem kiveti holt szerelmed,
s addig feledlek,
míg, ami hű volt benned és szelid,
szoborrá elevenedik.
Ma még ne sújts: különb kín úgysem érhet
annál, mellyel magam büntetem érted.
Mindent neked köszönhetek;
lehetsz akárki,
utat-célt benned meg tudtam találni,
s a vermet is, melyre vetsz. Add kezed,
de profundis amavi!


IV.
És mikor szálltunk, Argonauták,
s a tengerár két bolygó szirthegye
felszikrázott Kolkhisz fele,
nőtt a hold is vele:
köztük hajónk hogyan jut át?
Szétváltak és fehéren felmeredtek
- két comb, félhomályában fekhelyednek -
de a parancsnok
mosolygott: ,,A galambot!"
Mikor megint szétnyíltak, átsuhantunk.
Örvény. Keserű fényhab ajkunk.
Mellünkhöz sós, friss levegő ért,
s a holdhavazta bérceken
sejthettük csak a kékesen
permetező vért.
Az aranygyapjú így lett az enyém.
Szád most tüzes vád:
Médea, szólj, mily rémület ránt
menekülni sárkányok szekerén?
- Mi már egyszer megöltük egymást.


V.
Törékeny csónak ismét. Rászakadtak
szélviharok nyílt tengeren.
Az égbolt jeltelen.
Csak messze fenn
a parti dombon ég egy sárga ablak.
A halász, míg e gyönge fény ég,
nem veszti el reményét:
száz szirtet, zátonyt rejt a parti félkör,
tudja, mégis felé tör.
Vagy hogy mondjam neked
könyörtelen szerelmemet?
Karodnak félkaréja
minden hajnalomat magába zárja;
szemed, távoli lámpa,
poklomból biztat érni célba.
S én, míg e fényt csillogni sejtem
- tilts, vakmerőt,
építs falat, emelj sziklatetőt -
mindig felé, feléd igyekszem,
ha összetörök is ajkad előtt.


VI.
Az óra ragyogásban!
Virágokkal zsúfolva a szoba.
Mindig te voltál, boldogság - soha
az ocsmány gyötrelem, az ostoba
fájdalom - melyet megragadni vágytam.
Georginák, kéjtől galvanizáltan!
A szenvedés állapota
méltatlan az emberhez, megalázó;
mégis, ha jelzőt, öröm, rád kerestem,
sivár, sötét lett mindig a talált szó.
Szeretted a virágokat. Szerettem
virágaid. Riadt
szegfűidet, gőgös rózsáidat,
az óriás krisztustövis rideg
fényrajzát, mohó íriszeidet,
s ahogy a részvétlen begóniák
fordultak fény iránt,
s ahogy, varázsod legvégső határán,
virítottál köztük lesben a párnán
te is, mint húsevő virág.


VII.
Nem érdekelnek tilalmak, sebek,
ami szakadékony, szakadjon,
mi nem tud tartani, ne tartson,
akkor se lehet eltagadnom,
hogy igenis boldog voltam veled,
mert szerettél, és mert szerettelek,
s mikor szép voltál, te voltál a legszebb;
titkolni kellett;
s mikor a hold kitárta kapuját,
s a csillagfény volt egyetlen ruhád,
s én szerelmemmel felruháztalak,
boldogságomba öltöztettelek,
hogy pöre égboltod alatt
ne fázz imádatomban -
hát ezt ne mondjam?
Mikor neved is csak magamba fojtva
hordhattam, bár veled voltam teli,
s zárnom kellett, nem írhattam le volna,
mert tudtam, ki neved egyszer kimondja,
más nevet nem tud már kiejteni.


VIII.
(Ezt csak neked.
Szerettem éji arcodat.
A hatodik parancsolat
vétkét veled. Az alkonyat
áhitatát. Hajnali kebledet.
És tavasz volt, és zsendült a vetés;
kezdődött kinn a búzaszentelés.
Elöl a stólás pap, violaszínben,
mögötte a nép. ,,Áldd meg, Isten!"
Lassan vonult útján a körmenet:
,,Óvd, Teremtő, termésedet."
- Bokád fölött indult a sóvár
ajak, lassan haladva,
tested tájain át, magasba,
ahol új útelágazó vár.
Tíz csókkal kebled körbejárta lopva.
,,Csípőd mezője lenn
áldott legyen."
Ágyékod Y-ja.
Nem volt már kegyelem.)


IX.
Vagy mit szerettem benned? Homlokod?
melyen tündöklött, mint mennyboltozat,
az értelem s a gondolat?
A combodat!
Combod két lassú folyama konok
tekintetem
úgy ringatta mezítelen
hullámain, mint víz fölé benyúló
fák fényszemét víz foncsora.
S engem, Narcissust, ez láncolt oda,
a józaníthatatlan, sose múló
imádat: óh, ,,hasztalanul
csókkal hányszor csap a csalfa habokra"
- kinevetik ragyogva
(kudarcból nem tanul).
Térded partjain így csodáltam
a tükrözött eget,
s az ég felett,
borzolódó bőrödnek áramában,
saját torzképemet.


X.
És szerettem ostobaságodat,
mely szavaimból semmit meg nem értett,
hitted gyávának bennem a merészet,
mi törve volt, egésznek;
s én szerettem saját vakságomat,
vak őrületemet,
mely, mikor már a szem rég észrevette,
s az ész belátta, veszve,
még akkor is azt mondta: nem lehet,
azt súgta: lehetetlen,
s bírt reményt látni a reménytelenben,
és tudomásul venni képtelen volt,
hogy véges, miről vélte, végtelen volt,
s mikor varázsod már rég összetörted,
téged vallott akkor is legkülönbnek.
Az istenén, hát miért ölte ki
bosszúd egy sors vigasztalását?
Mitől szállt borzadály rád?
Mért nem bírtad felölteni
képzeletem roppant arányát?


XI.
És voltál a hasadni kész atommag,
kiben újult-konok
ostromukkal lassú neutronok
átlépték már a kritikus fokot,
s a láncreakcióra robbant;
s nem ismertem már elemeidet,
láng lett, mi azelőtt hideg,
mi tegnap tűz, fagyott.
S ez izgatott:
elektronhéjadat hogy bontsa vágyam,
démonaidat hogy abszorbeáljam,
a szertelent szelíddé hogy tegyem?
Hogy óriás hatalma
rakétám felragadja,
ne romlásom legyen.
De folytatódtál, mint a transzuránok:
meddő felírnom vegyjeled,
nincs képlet, amely egy veled,
te visszadobtad rám a láncot -
mégis szerettelek.


XII.
Csak én? Egyedül én? Te nem?
Mindenért nekem kell felelni?
s a te részed benne semmi?
Hozzád szemernyi
gáncs föl nem ér? Te vagy csak védtelen?
Mint láthatatlan ostorok,
mint láthatatlan ostorok suhognak
vádjai gyötrő dialógusoknak,
szemedben már a gyűlölet lobog.
Hogy mersz így nézni? Te semmit se tettél?
Te engem nem kerestél?
S most marva ajkam mégis én sebezzem?
Te pedig légy a tiszta, feddhetetlen?
Ki tudtad tenni, hogy két test között
különbség ne legyen:
te mersz vádolni engem, esztelen?
Hát nem! Kölcsönfényembe öltözött
örök arcod pusztulásunk felett
az ítéletig győztesen lebeg,
s szánva nézi romló gyűlöleted.


XIII.
Kedves, bocsáss meg, már rég nem neked
mondom, amit mondok, csak folytatom,
mit ajkamig kavart e borzalom:
jobb volna persze neked mondanom,
de nem várok többé feleletet.
Hogy is lehettél volna az,
akinek elképzeltelek?
Rajongásomban felfokoztalak;
tudod, hogy van ez... Magassága voltál
omló hegyemnek, télben zöld folyondár,
a csobbanás befagyott patakomban,
egy hang az örök csendből valahonnan,
tűzfalamon régen kidőlt fa árnya,
szavaim szárnyalása...
Ne haragudj. Te már magadra csuktál
minden ajtót. Voltál, ki lenni tudtál,
tépődni kár ezen.
Én tudom, a veszteség mekkora.
Nem értetted meg, ki voltál nekem.
Ne is értsd meg soha.


XIV.
Mi megalázható volt, megaláztad.
Mi tönkretehető volt, tönkretetted.
Szerelmed
te adtad, vissza is te vetted.
Kimondtam titkodat. Nincs rá bocsánat.
Csak te tudod, így lett-e könnyebb?
Mi megölhető volt, megölted.
Maradt még így is annyi,
hogy csak siratni
harminc gyászév kell legalább.
Mint ki sebből kést visszaránt,
úgy tépted el tőlem magad.
De valami megölhetetlen
- túl életen, szerelmen -
így is marad.
Valami gyötrő, szenvedélytelen;
valami néma, torkomon szorult
szétroncsolt hang, nevedtől véresen.
Mit tettél, mit tettél velem,
te nyomorult?


XV.
Csak egy szót, egy szót! Te tudni fogod,
a százezerből melyiket:
a szót, mely egyedül tied,
melytől elváltak földek és vizek,
midőn kimondatott -
mely lebegett színén a semminek,
mielőtt a fény született,
melyet nem mondhat senki más helyetted,
azt mondd ki; melytől a falak
leomlanak,
mely nevet bír adni a sejtelemnek,
mely old és köt, mely örömtől sikong;
óh, mondd ki, mondd ki, mondd ki, mondd,
hisz ajkadon már ott parázslik e
varázsige,
melyet, ha nyelved tilt, szemed kiált,
és egy mosoly is folytathat tovább,
s csak kezdd el, maga mondja már magát,
mert veled él, de ha szád szólni gyönge,
veled pusztul örökre.


XVI.
Te engesztelhetetlen!
Hiába büntetsz, én különb vagyok.
Bárki voltam: mit rám szabott
vétkemért haragod,
épp az a szenvedés tisztít meg engem.
Vagy azt hiszed, más vágyam is lehet,
miután megismertelek?
Akire én vágytam, örökre vágytam,
s ugyan mit érsz el
vélt bűneim koholt elméletével
a halhatatlanság gyakorlatában?
Te mindent adtál, és semmit sem adtál,
mert mindent, amit adtál, megtagadtál.
De én, ki álltam mély vized felett,
semmit el nem feledhetek.
Zúzd százszor össze, százszor újraköltöm,
egy hajszálad se adom a halálnak:
olyan formába zárlak,
hogy mellette hús-vér tested a földön
kontár utánzat.


XVII.
Egyszer még megtalállak.
De mért mondom? Eljött a pillanat,
amikor már csak hallgatni szabad,
mikor meddőek a szavak,
és értelmetlen minden magyarázat.
Egyszer még megtalállak,
mikor legmélyebb a magány,
legszomorúbb a szomorúság,
s kijátszott vágyak Nessus-inge gyúl rád.
- Tán azon az úton lelsz újra rám,
melyre azért léptél, hogy elkerülj.
Messzebb ne küldj.
Én épp akkor leszek
hozzád legközelebb,
ha azt hiszed, legtávolabb vagyok.
Mert szobád csöndjében én hallgatok.
De bennem zúgóbb némaságod a
kiáltott szónál. Napja s alkonya
te vagy sorsomnak, tiltod vagy hagyod.
Nem fogysz ki belőlem soha.


XVIII.
Mint akinek bemérte már helyét
műszereivel a halál,
és tudja, lángban áll
a láthatár,
s rátör minden részről a messzeség,
az égtájak szakadnak és recsegnek,
foszlányai egeknek
- sírkertek sötét zászlai - lobognak;
mint aki tudja, közel a gonosz nap,
s amiben még része lehet,
hónapok vagy hetek,
egy nyár talán,
s mi létezik szépség, varázslat,
elvillan mind a nyár vad
napszállatán;
mint ki tudja, most kell megtennie
mindent, mit sose tett meg,
s szól óráján a rettenetnek:
élet, csoda, ne tűnj még semmibe -
úgy mondom ki, szeretlek.


XIX.
Hajnal felé, az éj mögötti csendben,
a csend mögötti hangtalan homályban,
még felszakadnak olykor zabolátlan,
s rám törnek haloványan
árny-arcaid, melyeket eltemettem.
Halkan, mint halak surranása,
mint hulló falevelek tánca,
suhognak szellemárnyak,
mind versbe vágynak,
hogy nemlétük létté determináljam.
De jeleket írok körbe szobámban:
,,Eddig!" A szók merednek, mint a nyárshegy.
És elsebzem kegyetlenül
köd-képeid, napra nap sikerül,
csak néha makacsolja meg magát egy.
Legszebb arcod, ahogy a takaróról
utolszor rám tekint,
s ahogy megfojtanám megint,
sikoltva visszacsókol.
Könnyétől arcom könnyes reggelig.


XX.
Ez már a csend világa.
Szélfújta semmi. Mázsás vízfalak.
Fakó felszín alatt
sötét korallok izzanak.
A naptalan mélység ölét kitárta.
Itt már a tárgyak arca más.
Itt már nincs meghallgattatás.
Visszhangtalan homály a parthossz.
Ide kell hát alázuhanni ahhoz,
hogy a fájdalom mondható legyen.
Itt fullad el a kürtjel
az utolsó ítéleten.
Szólni itt egyedül kell.
De az ősz, ráncos szavakból hiába
zeng a szenvedés polifóniája.
- És te? Te mit fogsz tenni testtelen
szörnyeiddel, ha majd szived komor
mélyéből, melyet nem ismersz te sem,
torz hangon, váddal vemhesen,
felüvölt a pokol?







 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Fokozás
  2011-06-28 16:39:49, kedd
 
  Csurai Zsófia :
FOKOZÁS


ma csendesebb a csend
és jóvátehetetlen a jó
a bűn is bűnösebb
és szótlanná vált a szó...

a hiány kézzel fogható








 
 
0 komment , kategória:  Általános  
És hallgatsz
  2011-06-28 16:30:01, kedd
 
  Erdős Olga :
ÉS HALLGATSZ


És hallgatsz
miközben falak
épülnek s omlanak
bennem - ellened
de már se erőm, se hitem.

Múlt álom vagy
röppenő remény
kesernyés ébredés.

És még mindig hallgatsz:
néma várad hiába ostromolnám.

Csak vert sereg vagyok
halkuló patadobogás
korhadt kerítésre
felfutó lepkeszirmú
folyondárvirág.







 
 
0 komment , kategória:  Erdős Olga  
     1/36 oldal   Bejegyzések száma: 352 
2011.05 2011. Június 2011.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 352 db bejegyzés
e év: 5155 db bejegyzés
Összes: 15074 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 702
  • e Hét: 5829
  • e Hónap: 26493
  • e Év: 336708
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.