Regisztráció  Belépés
venci76.blog.xfree.hu
A ruha teszi az embert - a gyűjtemény a gyűjtőt. Szalvéta Gyűjtő
1976.04.08
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/15 oldal   Bejegyzések száma: 149 
Egy szalvétás találós kérdés:
  2011-06-30 20:11:22, csütörtök
 
  Feldobják szendvics, leesik szalvéta.Mi az?

( A tetőfedő uzsonnája)



Link
 
 
0 komment , kategória:  Szalvétás találós kérdés:  
Idén 650 éve város Debrecen
  2011-06-30 18:39:36, csütörtök
 
 

Link

Debrecen címere



Link

A Debreceni Nagytemplom egy szalvéta mintájaként.



Link

Nagy Lajos 1361-ben Váradon kelt oklevele

Nagy Lajos király adománylevele 1361 tavaszán, Váradon kelt. E privilégiumlevél igen fontos állomás a város fejlődésében, hiszen szabad bírói és tanácsválasztási, valamint országos vásártartási jogot és vámkedvezményeket biztosított Debrecennek. Ezzel a város lakói kiemelkedtek a feudális társadalom jobbágyi rétegéből, és polgárokká váltak.

Az oklevél magyar fordítása:

Mi Isten kegyelméből Magyarország királya... jelen levelünkkel mindenkinek, akiket illet, emlékezetül adjuk, hogy figyelembe véve Debrecen város polgárainak, lakóinak s a városhoz tartozó területeken és tartozékokon élő embereknek érdemeit, melyeket azok boldogemlékű szeretett Károly, királyi atyánk iránt az ő hűtlen alattvalói és ellenségei ellenében vérük nem kismértékű kiontásával bizonyítottak, majd őszinte alázattal nekünk megmutatták hűségességüket, kegyelmesen olyan örök időkre szóló szabadságot biztosítunk nekik, hogy mindenféle peres ügyekben a maguk köréből és maguk által választott ítélő és esküdt bírák útján ítélkezzenek lakostársaik felett s a birodalmunkban régtől fogva érvényes városi szabadság alapján teljes joggal és hatalommal hozhassanak ítéletet. Ebből kifolyólag akarjuk és meghagyjuk, hogy őket és lakostársaikat sem személyükben, sem vagyonukban az okozott károk vagy vétkeik miatt akár saját földesuruk, akár más kívülálló emberek idegen helyen letartóztatni, fogságba vetni ne merészeljék, ellenük ítéletet ne hozhassanak. Hanem bárki, felperes vagy alperes, a Debrecen és tartozékai polgárait, lakóit, vagy más személyeket érintő ügyekben csakis Debrecenben tárgyalhasson a törvény s jog előírásainak alkalmazásával. Nektek tehát, főpapok, grófok, várnagyok, nemesek és bármiféle más méltóságot viselők s jogállású személyek, akik számára jelen levelünk ismertté válik, erős uralkodói parancsunkkal elrendeljük, hogy a jövőben a fent említett Debrecen és tartozékai polgárait és lakosait a számukra nyújtott kegyünk ellenére ne merészeljétek háborgatni, zaklatni, hanem hagyjátok őket az általunk engedélyezett lehetőségekkel szabadon élni; másként cselekedni ne merészeljetek, evégett feljebb írt kegyünket és a polgárok részére már más levelekkel engedélyezett szabadságjogot titkos pecsétünkkel megerősítve kiadjuk.

Kelt Váradon, a Húsvét utáni tizenötödik napot követő pénteken, az Úrnak 1361. esztendejében.
(http://www.debrecen650.hu/index.php/adomanyozo-level)
 
 
0 komment , kategória:  *Debrecenhez kötődő szalvéták*  
Billentyűzet koszolódása ellen
  2011-06-30 10:50:33, csütörtök
 
  Billentyűzet szalvéta-angolul:Keyboard-napkin



Link



Link



Link

A szalvétáknak ez a formája is létezik már, védi a számítógép billentyűzetét, finom, de tartós anyagból van.

Az eredeti szöveg a képekhez kötődően:
This Keyboad-Napkin is just one of the 8 products that Valentin Engler, Marius Morger & Daniel Grolimund designed for their 'Single men's choice' bachelor degree project in Industrial Design. You should definitely check out their website, they even documented all their 68 ideas.

(http://www.todayandtomorrow.net/)
 
 
0 komment , kategória:  Szalvéta ötletes felhasználása  
Angol képes szalvétahumor:
  2011-06-30 10:16:39, csütörtök
 
 

Link

"This, sir, is your serviette. That, sir, is your roomali roti."
Reader's Digest 1996. Mohan Sivanand
(https://archu.wordpress.com/2007/12/25/cartoon-craps/)
 
 
0 komment , kategória:  Szalvétás karikatúrák,humorral  
Nem nagyon tudományos kísérlet
  2011-06-29 19:16:07, szerda
 
  Móra Ferenc: Nem nagyon tudományos kísérletek egy darázzsal


A darázs, amely már másnapos vadember koromban kitüntetett barátságával, szemre éppen olyan darázs volt, mint a többi - neve szerint Vespa vulgáris. (Mikor én deák voltam, még ennek hívták; lehet, hogy azóta már a tizedik neve van, a tudósok szeretik az ilyesmivel mulattatni magukat, és a darázstársadalom nem csinál belőle kázust, ha a fiak nem az apák nevén vannak elanyakönyvelve. A napsütés a fő, meg az édes körte, nem a morál. Már hogy a darazsaknál.) Nemzetisége szerint pedig fekete-sárga volt a darazsam. Legalább mikor először tette tiszteletét a tornácon, ahol az ebéd gondját el szoktam vetni, akkor ebbe a két színbe volt öltözve. Az úgynevezett oktalan állatok kedvelik a fekete-sárga divatot, és a természetben nem is olyan utálatos az. (Lásd a fecskefarkú pillét.)

Marika mindazáltal, aki az asztalom körül szorgalmatoskodott, azzal hessegette el a szép szeme körül libegő bogarat:

- Vigyön az ördög, te némöt darázs!

A darázs megszégyenlette magát, és fölszállt egy vadszőlőlevélre. Látszott rajta, hogy nagyon törheti a fejét valamin, mert egyre a homlokát simogatta, mint egy költő, aki magába mélyedést szimulál. Egyszer aztán nagyot zümmentett, és fejest ugrott a töltött káposztás tálba. Nyilván ezzel akarta dokumentálni, hogy magyar az ő érzése sárga-feketében is.

Ott volt még a paradicsomleveses tányér is, kínáltam a vendéget azzal is, mert, Isten bocsássa bűnöm, hagytam benne jócskán. De a paradicsomkának a darázs is megvetéssel fordított hátat. Szimpátiám egyszerre megnövekedett iránta. Egyszer fehéregereket nevelgettem az íróasztalomon üvegburában, s azokkal is azon az alapon barátkoztam össze, hogy mindent megettek a világon - az eloltott gyufaszál égett végét szerették legjobban -, de a karalábét még ők se ették meg.

Hanem azt öröm volt látni, mikor a túrós csuszára rávetette magát a darazsam. Csak úgy rezgett a szárnya a gyönyörűségtől, ahogy a túrót szopogatta.

- A városi túrót kóstolnád meg, hékás - gondoltam szomorúan a közeljövőre, mikor én se leszek már vadember.

Mikor Marika a feketét hozta, a darázs a findzsa szélére is lecsapott.

- Szaga csak volna - billegtette a potrohát -, de az íze nem valami szívdobogtató.

Egy darabig szemlélődött - szép, vese alakú szeme van hozzá a darázsnak, lát vele még a háta mögé is, jó, hogy az Isten a diplomatáknak nem ilyen szemet adott -, aztán helyet foglalt a borospoháron.

No nézzük, mi lesz most. Azt eddig is tudtam, hogy a lelkes állatok szeretik a mámort. Az elefántot arrakkal itatják le a hinduk, hogy beálljon dolgozni - józan korában természetesen nem csinál ilyen bolondot. A macska addig szagolgatja a Valeriána-virágot, hogy utoljára elfeledkezik minden jó modorról, és bukfencet vet az egész ház szeme láttára - hát a darázs milyen érzelmeket táplál az alkohol iránt?

No, aki még borozó darazsat nem látott, az semmit se látott. Először ahogy beleütötte az orrát a borocskába, visszakapta, és megrázogatta egy kicsit a levegőben. Még tán csettintett is a nyelvével, mint a borszakértők szoktak. A másik percben már olyant produkált, ami a bor- szakértőknek titkos álma lehet: kezestől-lábastól benne volt a borocskában. Olyan jól érezte magát benne, hogy még akkor se akart kijönni belőle, mikor beleeresztettem létrának a nagyítóüvegem, egyetlen tanyai fegyverem nyelét. ("Cifrasági tanálmány", mint Habi mondja.)

A darazsam már danolt, s azt vártam, hogy most már majd táncol is. Azt nem tette meg. A jó szándék megvolt benne, de már nem bírta a fejét. Egy kicsit szégyellhette is magát, mert minden áron bele akart bújni a fülembe.

- Ohó - csapkodtam el a szalvétával - erre nincs lakhatási engedélyed.

Szárnyra kerekedett, de némileg tántorgó volt a röpülése. S a dudorászását még akkor is hallottam, mikor hetedhét tölgyfa ellenében röpült.

Annál komolyabb volt, mikor másnap délben beállított. Olyan határozottsággal ténfergett az asztal körül, mint aki a családhoz tartozik, s bosszankodik, hogy késik az ebéd. S magam is hajlandó voltam helyet szorítani neki a családi közösségben. Ha a romanticizmus idején minden rab pókot szelídített, mért ne szelídíthetnék én meg egy darazsat? Majd örül neki az asszony is, hogy legalább lesz egy háziállatunk. Másforma háziállatunk nekünk úgyse igen lesz e világi életben.

A háziállatot azonban meg is kell bélyegezni, hogy valaki el ne tiedelje. Városi embertől minden kitelik.

Emlékeztem rá, hogy valamelyik szekrény tetején piros tintát láttam. (Bizonyosan faárverések idején volt beosztva a számvevőség tanyai delegátusához.) Leszorítottam a darazsamat a villa nyelével az asztalra, s mire Marika betálalta a levest, akkorra egész vörös ördög lett a fekete-sárga darázsból. Vagy legalábbis félig vörös ördög, mert ameddig elérte, lenyalogatta magáról a tintát. Bizonyosan azt is bornak nézte a bolond. Hanem a koszttal nagyon meg lehetett elégedve - tyúkleves, kelkáposzta belevalóval, aranysárga szentiváni alma -, mert másnap vendéget is hozott. Nem hiszem, hogy a felesége lett volna, mert nagyon nyalakodtak. Bizonyosan az unokahúga lehetett. Akárki volt, nagyon örültem neki, hogy így szaporodik a vagyon.

Csak az volt a baj, hogy másnap már tizedmagával jött vissza a darazsam: negyednap délben már egész darázsfészek rezsgett az asztalon. Alig győztem a fejemet kapkodni tőlük. Kergettük őket kendővel, szivarfüsttel, kereplővel, söprűnyéllel, segített Marika is, Nanika is, nem ért az semmit. Mind azt nézte, hogy mit csinál az én vörös darazsam, s ahol az torkoskodott, oda hemzsegett a többi is.

Hogy a szilvát nyalakodták, azt még csak elnéztem nekik, de mikor a körtét meglepték, akkor kijöttem a sodromból.

- Hah, cudar, ezért meglakolsz! - kiáltottam volna, ha regényhős volnék. Szerény vadember létemre azonban nem szoktam magamban beszélni, hanem szó nélkül kiválasztottam a többi közül az én darazsamat a kanalammal s leborítottam egy pohárral. No, most már nézheti, hogy lakmározik a többi.

Ez olyan ötlet volt, hogy Dante megirigyelhetné tőlem. Olyan vergődésre csak az ember képes, az is csak mikor szerelmes, mint amilyent a darazsam véghez vitt az üvegbörtönben.

- Az emberek nem azért boldogtalanok, mert nekik rosszul megy a dolguk, hanem mert másoknak jól megy - mondja az ifjú Anakharszisz Görögországban, s miért lenne más a darazsak filozófiája, mint az emberé?

Még föl is emelgettem a pohár szélét, hogy hadd csiklandozza az ételszag az orrát. Elinor Glyn regényein megedzett fantáziám ilyennek képzeli azt a szituációt, mikor Edward lord, a gyanútlant játszó férj a komoran mosolygó baronet szeme láttára igazítja meg törvény adta jogon a lady Beatrice aranymohás nyakszirtjén kacéran leperdülő hajfodrot. Csakhogy lord Darázs még a panganétját is előrántotta, s akkorákat döfött vele a poháron, hogy tán még csengett is.

Mikor aztán a többiek teleették magukat, és elszálltak, kieresztettem a foglyot. Bezzeg nem patallérozott most körülöttem, hanem halkan ment világgá, mint a bukott hadvezér, aki tudja, hogy őróla többet nem írnak az újságok. Bizonyos voltam benne, hogy sose látom többet.

Bizony visszajött az másnap, de csak egyedül. Hogy mivel riasztotta el a többieket, az épp olyan örök titok marad, mint az, hogy ki csinálta a háborút. Ő nem szólt semmit, én se szóltam semmit, csak odatoltam eléje a söröspoharam.

Az volt a veszte szegénynek. Olyan mohón esett neki, hogy mire kihúztam, élete véget ért, mint ez a tanulmány. Belefulladt a sörbe. Marikának igaza volt: mégiscsak német darázs volt.

(http://hu.wikisource.org/wiki/Nem_nagyon_tudományos_kísérletek_egy_darázzsal)



Link
 
 
0 komment , kategória:  Próza-ahol szereplő a szalvéta  
Chopin mintás szalvétámhoz:
  2011-06-29 18:27:31, szerda
 
  A Frédéric Chopint ábrázoló szalvéta:



Link



Felvett francia nevén Frédéric François Chopin, eredetileg Fryderyk Franciszek Chopin, (lengyel levelezésében olykor Szopen is) (Żelazowa Wola, 1810. március 1. - Párizs, 1849. október 17.) lengyel zeneszerző és zongoravirtuóz.

Életrajza:

Közép-Lengyelországban, a Varsói Nagyhercegség Mazovia tartományában, a Sochaczew város melletti Żelazowa Wolában született. Bár a születés után hetekkel kitöltött anyakönyvben február 22. szerepel, a család március 1-jét tekintette születésnapjának. Édesapja Mikołaj (Nicolas) Chopin (1771-1844) francia bevándorló, édesanyja, Tekla Justyna Krzyżanowska (1782-1861) lengyel volt. Egy nővére és két húga volt Chopinnek: Ludwika (1807-1855), Izabela (1811-1881) és Emilia (1812-1827). Néhány hónappal Fryderyk születése után a család Varsóba költözött, ahol a családfő franciatanárként dolgozott.

A kezdeti évek:

Chopin zenei tehetségét nagyon fiatalon felismerték; zsenialitása a gyermek Mozartéhoz vagy Bach-hoz mérhető. Hét évesen már két polonézt (g-moll és B-dúr) szerzett. A csodagyerek híre megjelent a varsói lapokban, és a ,,kis Chopin" a fővárosi arisztokrata szalonok látványossága lett, és számos jótékonysági koncertet is adott.

Első zenetanára a Wojciech Żywny (1756-1842) hegedűművész volt, aki 1816-tól 1822-ig volt mestere, míg a tanítványa túl nem szárnyalta. Chopin tehetségének további fejlesztését Wilhelm Würfel (Václav Wefel), neves zongorista és a Varsói Konzervatórium professzora vette át. 1823 és 1826 között Chopin a varsói líceumba járt, ahol édesapja is tanított. Nyaranta a szünidőt vidéken töltötte iskolai barátainál; ez időben alaposan megismerte és megszerette a lengyel népzenét, amely egyik alapját képezte későbbi műveinek is. 1826 őszétől Chopin zeneelméletet és zeneszerzést kezdett tanulni a Varsói Konzervatóriumban Józef Elsner zeneszerző keze alatt. 1831-ben Bécsbe utazott, majd Párizsban telepedett le, ahol élete javarészét töltötte.

Bécstől a párizsi karrierig :

Chopin 1829-ben járt Bécsben először, ahol zongorakoncerteket adott, és kedvező kritikákat kapott. A következő évben visszatért Varsóba, ahol a Nemzeti Színházban március 17-én bemutatta f-moll zongoraverseny-ét. 1831-ben Chopin örökre elhagyta Lengyelországot, és Párizsban telepedett le. 1835. augusztus 1-jén a francia állampolgárságot is megkapta. [1] Hozzákezdett az első scherzókhoz és balladákhoz, valamint etűdjei első kötetéhez. Ezidőtájt kezdődött az életét végigkísérő harca a tuberkulózissal.

Az 1830-as évek eleje és közepe nagyon termékeny korszaka volt. Legtöbb híres műve ekkor készült el, rendszeresen adott koncerteket, amelyekről rajongó kritikák születtek. 1838-ra Chopin ismert alakja lett Párizsnak. Közeli barátja volt az operaszerző Vincenzo Bellini és Eugéne Delacroix, a festő. Barátja volt Hector Berlioz, Liszt Ferenc és Robert Schumann is; Chopin nekik ajánlotta némely művét.

George Sand :



Link

1836-ban Chopin titokban eljegyezte a 17 éves lengyel Maria Wodzińskát, de az eljegyzést később felbontották. Még ez évben Liszt Ferenc kedvesénél, Marie d'Agoult grófnőnél tartott fogadáson Chopin megismerkedett Dudevant bárónéval (azaz Amandine Aurore Lucie Dupinnel), akit leginkább írói álnevén, George Sandként ismerünk. A francia romantikus írókhoz sorolt báróné számos neves személyiséggel (Prosper Merimée, Alfred de Musset, Alexandre Manceau) folytatott szerelmi kalandjáról volt hírhedt.

Chopint eleinte nem vonzotta. ,,Valami taszít tőle" - írta a családjának. A kapcsolatuk 1847-ben ért véget, amikor Sand azzal gyanúsította meg, hogy viszonya van Solange lányával. Egyesek szerint Chopin az anya és lánya között elmérgesedett viszony miatt lépett ki a kapcsolatukból.

Sand levelezésére alapozva Chopint aszexuálisnak tartják. Ha így is volt, a kapcsolatuk mégis tíz éven át tartott, és csak a Sand gyermekei, Maurice és Solange miatti viták vetettek véget annak.

Együttlétük emlékezetesen viharos és nyomorúságos epizódja a Mallorcán töltött 1838-39-es tél, amelyet egy fűtetlen parasztházban, majd az üres és hasonlóan fűtetlen Valldemosa kolostorban vészeltek át. Chopin később gyakran panaszolta, mennyire nehéz volt Párizsból idehozatnia és a hegytetőre felcipelni a zongoráját. E reménytelen hangulatú időszak megjelenik a 24 prelűd-jében (Op. 28), amelyeket főleg Mallorcán írt. Az időjárás olyan súlyos hatással volt Chopin egészségére, idült tüdőbajára, hogy kénytelenek voltak visszatérni Párizsba.

Chopin és Sand nagyhírű kapcsolatát mutatja be az Impromptu című film, amelyben Chopint Hugh Grant, Sandot Judy Davis játssza.

Halála:
Az 1840-es évekre Chopin egészsége gyorsan romlani kezdett, hasztalan utaztak Sanddal távoli helyekre. 1849-re fő művei elkészültek, és a mazurkákra valamint a noktürnökre összpontosított. Utolsó műve egy f-moll mazurka. Tuberkulózisban halt meg 1849. október 17-én. Kívánságára Mozart Requiem-je hangzott el a temetésén, amelyen mintegy 3000 ember vett részt. A temetés kényszerűségből két hétig húzódott, míg a Magdolna templom hozzájárult, hogy a Mozart-mű megkövetelte női kórus is felléphessen.

Bár a párizsi Pére Lachaise temetőben helyezték végső nyugalomra, szívét és a levelezéseit a varsói Szent Kereszt templom egy oszlopában őrzik.




Link



Link

Sírja a párizsi Pére Lachaise temetőben

Művei :

Chopin zongoramuzsikája egyedülállóan ötvözi különleges ritmusérzékét (különösen a rubato és a kromatikus hajlítások használatát), valamint Johann Sebastian Bach stílusát, továbbá a maga alkotta zongoratechnikát. Ezen elegy különösen törékeny melódiát és harmóniát alkot, amelyet masszív és érdekes összhangzat támaszt alá. A zeneszalonokkal megismertette az ír John Field által kitalált noktürn egy magasabb szintre emelt változatát, valamint olyan népszerű tánczenéket, mint a lengyel mazurka vagy a bécsi keringő. Chopin szerzett először balladákat, és önálló darabként scherzókat. A Bach-féle prelűdök továbbfejlesztése is Chopinnek köszönhető.

Chopin több dallama közismertté vált, egyedi és könnyen megjegyezhető melódiájának köszönhetően. Ilyen például a Forradalmi etűd (Op. 10 No. 12) a Perc keringő, és a b-moll szonáta (benne a híres Gyászindulóval; Op. 35). Chopin több más dallama, így például a Fantaisie-Impromptu (Op. 66) lassú része, lett népszerű dalok mintája. E darabok intenzív kromatikán és kora operáit (Rossini, Donizetti és különösen Bellini műveit) jellemző dallamíveken nyugszanak. Chopin a zongorájával az emberi énekhangot kelti életre.

Chopin stílusa és tehetsége sokakra volt hatással. Robert Schumann nagy rajongója volt, (bár az elismerés nem volt kölcsönös); dallamokat vett át tőle és Karnevál szvitjének egy tételét is Chopinről nevezte el. Liszt Ferenc, akivel többször tartottak közös koncertet, számos Chopin-darabot dolgozott át szóló zongorára.

Chopin szilárd elképzeléssel bírt a művei előadásmódját illetően, de ez sokszor ellentétes már mai előadói gyakorlattal. Legjobb felvételeket Koczalski, Friedman, Alfred Cortot, Arthur Rubinstein, Malcuzinsky, Byron Janis, Magaloff, Maurizio Pollini és Zimmerman készítette.

Chopin koncerttermekben is fellépett, de leggyakrabban barátainak játszott a szalonokban. Csak élete vége felé húzódott vissza a nyilvános fellépésektől. Több zongoradarabja magában hordozza a sajátos technikáját is; prelűdei (Op. 28) és etűdei (Op. 10 és 25) gyorsan mértékadóvá lettek. Sokakat inspiráltak, így Liszt Transzcendens etűdők és Schumann Szimfonikus etűdök szerzeményeit.

Chopin és a romantika :

Chopin a romantika mozgalmát közönnyel, sőt talán viszolyogva tekintette, és ritkán hozta magát kapcsolatba vele. Még így is, napjainkban Chopin életművét a romantikus stílus mintaképének tekintik. Azonban a zenéje a véltnél kevesebb jelét hordozza a romantikának. Míg a zenéje kirobbanó érzelmekkel teli, minden művé klasszikusan tiszta és megfontolt, egy kis romantikus exhibicionizmussal. Lobogó lánggal égő kortársától, Liszt Ferenctől eltérően Chopin a közélettől visszavonult.

Kivétel nélkül minden művében jelen van a zongora, akár szólóban, akár kísérettel. Művei többsége szóló zongorára írt, kevesebb a kísért (második zongora, hegedű, cselló, énekhang vagy zenekar közreműködését igénylő) darab.

Művei :

Chopin zeneszerzői termése főleg szóló zongorára írt darab. Nagyobb arányú művei, a balladák, scherzók, a barcarolle és a szonáták szilárd helyet foglalnak el a repertoárban, úgy mint a rövidebb művek: impromptuk, mazurkák, noktürnök, keringők és polonézek.

Két fontos gyűjteményes műve a 24 prelűd (Op. 28), amely lazán kapcsolódik Bach Wohltemperiertes Klavier-jához, és az Etűdök, amely a zongoristák alapművének tekinthető.

Két zongoraversenye (Op. 11 és 21) ma is gyakran játszott mestermű. Ezeken kívül lengyel szövegre több dalt is írt, valamint zongoratriót és szonátát csellóra és zongorára.
58 mazurka
19 keringő (leghíresebbek az Op. 18: Esz-dúr és az Op. 64-es Desz-dúr Perc keringő)
17 polonéz
21 noktürn
4 ballada
4 scherzo
2 fantázia
26 prelűd (leghíresebb: op.28 no.15: Desz-dúr "Esőcsepp" prelűdje)
27 etűd
4 impromptu (Op. 29: Asz-dúr; Op. 36: Fisz-dúr; Op. 51: Gesz-dúr; Op. 66: cisz-moll impromptuk)
3 écossaise
2 bourrée
1 boleró
1 fúga
3 szonáta szóló zongorára
2 zongoraverseny
Zongoraverseny No. 1., e-moll, Op. 11.
Zongoraverseny No. 2., f-moll. Op. 21.
1 szonáta zongorára és csellóra
2 egyéb darab zongorára és csellóra
1 trió zongorára, hegedűre és csellóra
20 szerzemény énekhangra és zongorára




Link

Chopin aláírása, mint hangjegy

Emlékezete :
2010. február 26-án Chopin születésének 200. évfordulója alkalmából a Lengyel Nemzeti Bank 20 złotys bankjegyet bocsátott ki.
(http://hu.wikipedia.org/wiki/Frédéric_Chopin)



Link

Egy zongoramintás szalvéta záró díszítésként.

Chopin egyik műve meghallgatható a linkre kattintva:

Link
 
 
0 komment , kategória:  Figurásszalvi,2-ért albumomhoz  
Mákos bejgli mustárral
  2011-06-29 10:52:31, szerda
 
  - Ne engem, Őzike, kérlek, kérlek, most az egyszer ne engem... - szuggerálta a tanárnőt kétségbeesetten.

Őzike tanárnő izgatottan csillogó szemmel kezdte meg az órát, és most csodálkozva rebbent egyet a szeme, ahogy találkozott a tekintetük.

Cé tudta, hogy az ő fogalmazását szeretné először meghallgatni, s abból a finom árnyékból, ami az arcán átsuhant, érezte, hogy elutasításával csalódást okozott neki.

"Ne haragudj, de ezt én most nem olvashatom fel, érted? - magyarázta némán a tanárnőnek.

Tudhatod, hogy bármikor, bármit, szívesen, azt, hogy miért időszerű az Antigoné ma is, hogy szép vers-e a Dög, vagy botrányos...

Neked akár még azt is, hogy mit jelent számomra Radnóti szerelmi költészete... de erről hogy a fenébe írhattam volna épkézláb fogalmazást?! Miért nem kérdezed meg Évikét - bökött pillantásával az első padban ülő apró lány felé -, ő biztosan nagyon meghatóan írta le, hogy milyen egy békességben, boldog családi körben eltöltött karácsonyeste."



A tanárnő tekintete elgondolkozva járt a két kislány között, aztán ahogy egyre hangosabb lett a zsivaj, figyelt föl, hogy jó néhány perce nem történik semmi. Zavart mozdulattal feltolta a szemüvegét, matatott egy kicsit az asztalán, aztán kinyitott egy könyvet:

- Nagyon szerettem volna meghallgatni néhány írásotokat, de... most sajnos nincs időnk rá... A szünetben rá kellett döbbennem - folytatta magára találva -, hogy bizony jócskán elmaradtunk a tételekkel, és nincs is olyan messze a kisérettségi, mint gondolnátok...

Cé nagyot sóhajtott, kiegyenesedett a padban, és megkönnyebbülten rámosolygott a tanárnőre.

Nem véletlen, hogy mindenki imádja, nézte a tanárnő lehajtott fejét. Pedig... amikor elsőben bejött az osztályba... apró volt, vékony hangon beszélt, mint egy kislány, zavartan igazgatta a szemüvegét, minduntalan elpirult... akkor nevezték el Őzikének.

Időközben persze rájöttek, micsoda fantasztikus tudásanyag van a fejében, hogy szinte átlényegül, amikor egy-egy általa tisztelt író, költő életét, műveit elemzi. És fehér blúz meg lesimított szoknya ide vagy oda... jobban ismerte őket, mint sokan a tanári karból, akik nagyon modernnek, vagánynak képzelték magukat. Egyedül Ágoston, a biológiatanár vetekedhetett vele. A többiek: leadták az anyagot, és jónapot.

De Őzikére mindig számíthattak.
Hát létezik a földkerekségen még egy olyan tanár, aki megváltoztatja az óra menetét egy diákja miatt?!

Kihúzta magát a padban, tekintetét ráemelte a tanárnőre, és elhatározta, minden idegszálával azon lesz, hogy segítse az órát, meghálálja, hogy így megmenekült...

Nagyon igyekezett, de minduntalan azon vette észre magát, hogy újra és újra elkalandoznak a gondolatai. Nehezére esett bevallani magának, hogy gyötri a kíváncsiság: vajon miről írhatott Évi a házidolgozatában?!

"Valószínűleg ugyanarról - biggyesztette le az ajkát keserűen -, mint amit elmesélt Zsazsának a szünetben, mikor szokásuk szerint egymásba bújva nevetgéltek:

Hogy megint milyen klassz volt a szokásos családi kirándulásuk újévkor.

Meg egész biztos idén is írt a hülye szilveszteri programjukról, hogy most sem mentek el sehova, na persze az istentiszteleten kívül, csak egész este beszélgettek, hogy kinek milyen volt az éve... meg még valami olyat is hallott az öltözőben, hogy a szünetben az apukájuk mindegyik lányát külön-külön elvitte randizni, beültek valami teázóba, marha nagy szám, mondhatom, és olyan dolgokról beszélgettek, hogy min gondolkozik mostanában, meg mit szeret nagyon, és mit utál... Úristen, hogy lehet így élni, állítólag egy filmet se néztek meg egész szünetben, csak valami dedós gyerekklubon egy videót..."

Irodalom után biosz volt, szívük másik szerelmével, Ágoston tanár úrral. Amennyire nem mai jelenség volt Őzike a régimódi szemüvegével és szelíd mosolyával, annyira nem gondolta volna senki a farmerban és kinyúlt pulóverekben járó fiatal biológiatanárról, hogy már elmúlt harminc, három gyerek apja, és mindennek tetejében még magázza is őket.

- Jó napot! Foglaljanak helyet! - mutatkozott be annak idején, nagy megrökönyödésükre. - Mivel bácsinak nem érzem magam - mondta -, a tegeződést a tanítványaimmal szakmai hibának tartanám, ezért a magázást választottam. Nem is árt majd egyiküknek sem, hisz egyre kevesebb embertársuktól tanulhatják meg ezt a különleges megszólítási formát. Remélem egyetért velem a kisasszony - emelte a tekintetét Orsira, aki Cé padtársa volt akkor, és vihogva súgta a fülébe éppen, micsoda marhaság, és hogy megint kaptak egy agyament tanerőt...

Becsöngettek, Ágoston tanár úr hajszálpontosan negyedkor lépett a terembe, egy lépéssel megelőzve Andrást, aki még kilenc óra tizenháromkor is sorban állt a büfében.

- Jó reggelt, Kiss úr - nézett rá szigorúan a tanár. - Lustán rezeg a kvarckristály az órájában? Vagy netán étlen-szomjan eresztették el jó szülei otthonról, hogy már az első szünetben az éhhalál fekete réme fenyegeti?!

- Ööö igen, vagyis nem... ööö csókolom tanár úr... - hebegett összevissza András, és szemmel láthatóan szeretett volna láthatatlanná válni a kezében tartott óriáskiflivel együtt.

- Meg ne csókoljon, Kiss fiam, mert esetleg békává változom... - húzta el a száját a tanár, de míg becsukta az ajtót a fiú mögött, szemében mosoly bujkált. - Na, ugorjon a helyére, és jegyezze meg, hogy magázás során egy intelligens felnőtt ember, ez volna maga, ha minden igaz, egy másik intelligens felnőttnek, ez volnék én, ugyebár, a nap kezdetén "jó reggelt"-et köszön.

Mivel pedig a hasa miatt késett - tette hozzá -, büntetésből a következő szakkörre a vércukorszint szabályozásáról ír egy kiselőadást. Megértette?

A fiú vörös fülekkel bólogatott.

- Mellékbüntetésként pedig - folytatta a tanár, miközben egy pohár kakaót tett le a fiú padjára, amit a táskájából halászott ki - itt és most megeszi a kiflije felét. Nehogy még éhen haljon nekem...
És ilyen volt az egész óra, Ágoston tanár úr még azt a rémesen unalmas dolgot is, hogy milyen hormonok hogy működnek, érdekesen adta elő, és legalább ötször dőltek ki a padból a nevetéstől...
Ő mégsem tudott figyelni.

"Jaj, hagyjál már ezekkel a gyerekes marhaságokkal!" - fejtette le a kezét Anya a nyakáról, mikor azzal állt elé, hogy most az egyszer, karácsony estéjén hadd üljön az ölébe, mint régen.

"Jaj, hagyjál már!" "JAJ, HAGYJÁL MÁR!"

Egyre csak ez kongott-bongott, zúgott a fejében, ez a mondat, és hogy fogalma sincs Őzikének, miket nem írt még le a dolgozatban...
Fogalma sincs, az az egész hogy jutott akkor eszébe, minden úgy történt, mint rendesen, megették a vacsorát, elénekelték a "Mennyből az angyal"-t, odaadták egymásnak az ajándékokat, nem tették a fa alá, mert Anya szerint ez kispolgári szokás, aztán Pista bá és Anya leültek a tévé elé, ették a mákos bejglit, úgy, hogy oda se néztek, csak ették, majszolták, neki meg egyszer csak eszébe jutott, hogy odaülhetne Anya ölébe...
Tiszta hülye volt, mit égette magát ilyennel...
...annak a kis eminens Évikének bezzeg folyton a nyakába borul a mamája, mikor érte jön a suliba, mintha egy éve nem látta volna... még olyat is csinál, hogy a két kezébe veszi az arcát, úgy mosolyog rá, egészen közelről, egyszer... hallotta, azt mondta neki, hogy kicsi kincsem...

...a karácsonyi műsor előtt meg befonta a haját, és a copfja végével megcsiklandozta a nyakát... aztán mind a ketten nevettek...
Mikor aznap délután beült a fodrászhoz, csak azt tudta, hogy le akarja vágatni a copfját.

Aztán... a többi úgy jött magától. Lehet, igen, legyen jó rövid, szélfútta, vagány frizura, és... igen, egy kis szín is...
András és Miszterbín szerint dögös lett, főleg az a néhány szőke tincs, Barbara azt mondta, hogy állati jól áll, mert ez a rövid haj kiemeli a hosszú nyakát és a nagy barna szemeit. Őzike megsimogatta, és ennyit mondott:

- Nekem a régi is tetszett, Cecília.
Hogy miért bőgte el magát akkor? Kicsit sajnálta a haját is, meg ahogy Őzike azt mondta neki: Cecília. Senki, de senki nem tudta ilyen normálisan kiejteni ezt a borzalmas nevet, Őzike meg csak nagyon ritkán mondta, tudta, hogy az osztályban mindenki Cének hívja, ezért megpróbálta ő is így szólítani.
Ágoston tanár úr nem mondott semmit.
Csak amikor vége lett az órának, és hirdetni kezdte a szokásos kirándulásait, azokat, amire épeszű ember nem megy el, bármilyen jó fej is a tanár úr, mert még egy nyamvadt walkmant se lehet vinni, összevissza egy hátizsákot, s általában hideg vízben kell mosakodni, és pontosan tudta, hogy ő még soha nem jelentkezett egyszer sem, erre meg... nézte, nézte őt, tudta, hogy a haját is nézi, azt is, hogy utálja, ha valaki festi, aztán egyszer csak odament, és letett egy értesítőt a padjára:

- Örülnék, ha idén maga is eljönne erre a tavaszi túrára. Gondolja meg jól, biztos vagyok benne, hogy nagyon jól érezné magát.
Majdnem leesett a székről. Mitől biztos benne annyira, hogy neki ez jó lenne?! Azért, mert se Barbara, se Miszterbín, tuti, hogy nem jönnek el, ellentétben Évikével, aki minden évben ott van?! Idén már azt is bejelentette, hogy a nővére is megy...

Na nem, két ilyen stréber szentfazék, és állítólag ez valami húsvéti túra lesz... na kösz...
A tavaszi szünet előtti utolsó bioszórán odament Ágoston tanár úrhoz, és jelentkezett a túrára. Tulajdonképpen csak bosszúból, mert Anya bejelentette, hogy leugrana Pista bához a telkére, de szívesen venné, ha Cilike inkább Barbarával töltené azt a néhány napot, ami a szünet elején van, húsvétra meg majd úgyis együtt lesznek.
Persze, gondolta, Anya abból egy napot tuti, hogy takarítással tölt, egy másikat meg a kötelező nagy kajálás előkészületeivel, megsüti a bejglit is, hogy a drágalátos Pista bának legyen megint mivel tömni azt az amúgy sem kis hasát. Csak tudná, hogy bír ki Anya egy ilyen pasit...
Úristen, ha tudja, hogy Ágoston tanár úr is komolyan veszi a vallást!

Az első meglepetés akkor érte, mikor a tanár bejelentette, hogy az eddigi szokásokhoz híven, ahogy a meghívón is olvashatták (ő persze nem olvasta el), a húsvéti kiránduláson minden este tartanak áhítatot. Még jó, hogy Évinek és a nővérének is volt Bibliája, mert így Évi nekiadta az övét, és nem kellett égnie...
Tök jó volt az egész. Addig fogalma sem volt, hogy lehet három egész estét úgy eltölteni, hogy egy filmet se néz meg, azt se tudta, mi a jó abban, hogy órákig másznak le egy völgybe, aztán fel egy hegyre, aztán egyszer csak elébük bukkan egy mélyedés, völgynek kicsi, gödörnek nagy, és Ágoston tanár úr lelkesen elmagyarázza, ez a töbör, jellegzetes geológiai képződmény, ott, ahol a mészkő besüppedt... és az egészben az volt a legfurcsább, hogy nem is unta.
Meg Évi is. Kiderült, hogy egész normális lány, és nem azért szentfazék, hogy stréberkedjen, hanem azért olyan, mert tényleg olyan. Úgy beszélgetett Ágoston tanár úrral az áhítatokon, mintha ő is tanár lenne. Nem válaszolt, hanem beszélgetett.
Aztán... amikor egyik este elmondta, hogy mit írt le Őzikének a dolgozatban... amikor meghallotta, majdnem kiesett a száján, úgy csodálkozott.
Évi arról írt, milyen náluk egy karácsony, amikor veszekedés is van. Hogy náluk is van ilyen.

A gyerekeknél... az még oké, de hogy a szüleinél is. Csak... ők kibékülnek.
Aztán kiderült, hogy ő is szokott szomorú lenni, mert vele sincs mindig minden rendben, de valahogy... az egész mégis működik. Ők élnek is, nem csak vannak.
- Vigyázzon, hogy fogja azt a kötelet, fiam - hajolt be Gergő után a mélyedésbe a tanár -, ha kisasszonykodik, majd megtapasztalja, milyen szabadeséssel érkezni egy víznyelő aljára!

Iszonyú érdekes volt, meg félelmetes is egyben. Belekapaszkodni a kötélbe, és leereszkedni a sötét, szűk, nyirkos mélyedésbe. Még sohasem csinált ilyen logikátlan dolgot életében, most is csak a tanár úr kedvéért, meg azért, mert még a felesége, Anna is leereszkedett, pedig ő már a második hónapban volt a tanár úr legifjabb csemetéjével.
Jó volt fogni a kötelet és leereszkedni, furcsa volt, hogy egyszerre fél és élvezi is a dolgot, jó volt fölnézni és látni, hogy sok kedves arc hajol fölé, várják, hogy visszamenjen... mert szeretik őt...
Akkor egy pillanatra majdnem leesett.Este aztán sokat beszélgettek erről az élményről. Hogy milyen sokszor egyedül van az ember, hogy milyen jó lenne, ha minden szakadékhoz adnának egy ilyen biztos kötelet is. Aztán Ágoston tanár úr egyszerre a húsvétról kezdett beszélni, hogy az nem csak a tojásfestés és a bejgli ünnepe.

"Alászállt a poklokra, de harmadnapon feltámadott halottaiból..."
Aztán mégiscsak bejglit sütöttek, és amikor kisült és még meleg volt, leoltottak minden lámpát, csak a hold fénye világított, és megrendezték a “titkok éjszakáját".
Vagyis mindenki elmondhatta, ami a szívét nyomta, vagy megkérdezhetett olyat, amit addig még senkitől se mert. A fiúk Ágoston tanár úrral, a lányok Annával voltak.
Először valaki kérdezett a szerelemről, és az is tök jó volt, amit erről beszéltek, aztán valahogy a húsvétra terelődött a szó, és neki egyszerre eszébe jutott minden, amit Ágoston tanár úr az áhítatokon tanított, egyszerre megérezte, hogy tényleg van valaki, akinek fontos, aki ott van vele a szakadékaiban, átöleli, ha szeretetre vágyik, s aki az ő furcsa nevét is szeretettel tudja kimondani, akiért érdemes volt hát ide eljönni, még akkor is, ha feltörte a cipője, és tényleg hideg a víz...
Amikor másnap fölébredtek, zuhogott az eső, és félhomály volt a faházban.Mégis, egész idő alatt, amikor búcsúzóul tartottak egy reggeli áhítatot, és akkor is, amikor összecsomagoltak, végig úgy érezte, hogy ilyen fényes még sohasem volt a reggel.
Anyáék este jól átázva érkeztek meg, Pista bát szemmel láthatóan bosszantotta, hogy ilyen dúdolós jókedve van.

- Téged nem is izgat, hogy ilyen pocsék az idő a szüneted utolsó napjaira? - mordult rá. - Na? Mondd már, minek örülsz annyira, kihúzták a lottódat, vagy mi a fene van?

- Csak húsvét - vonta meg a vállát mosolyogva, és kitáncolt a konyhába.

A szünet utáni reggelen vegyes érzésekkel ült a padban.
Ágoston tanár úr a túrafelszerelésében, a gyerekei és Anna, az esti áhítatok és a töbörtúra valószínűtlenül távolinak tűnt, mintha nem is átélte, csak filmen látta volna.

- Bárcsak... - sóhajtott egy nagyot, amikor egyszerre Évi állt meg mellette. Egy szalvétát nyújtott felé:
- Szia... Cé... - kezdte zavartan - azt gondol-tam... szóval ez egy kis bejgli emlékbe a... tudod, amit a titkok éjszakájára sütöttünk... csak az a baj... - folytatta egyre gyorsabban - szóval a szendvicsem mellett volt, és... kicsit összenyomódtak, és... mustáros lett egy kicsit...



Cecília elvette, tört belőle, és nevető szemmel majszolni kezdte:

- Gyere, egyél te is - csúszott odébb a padban Évire pillantva -, semmi baja. Sőt, szerintem ez a világ... legkirályabb bejglije...
(http://gyerekoldal.reformatus.hu/honlapok/mesek/biblia_mesek/makosbe.htm)



Link
 
 
0 komment , kategória:  Próza-ahol szereplő a szalvéta  
Akit minden kocsmából kidobtak
  2011-06-29 09:56:03, szerda
 
  Krúdy Gyula: Akit minden kocsmából kidobtak

-részlet-

Loncsos például abban az időben, amikor az ebéd íze még a szájában volt: szeretett betéregetni józsefvárosi kocsmába, ahová leginkább olyan vendégek jártak enni, akik a hónap elsején vagy a hónap közepén előre kifizették kosztjukat, vagy pedig kis könyvecskét váltottak, amelyből különböző, levélbélyeg-formájú jegyecskékkel fizettek. Igaz, hogy kisebb porciót hoztak az ilyen vendégnek például a Matyiban, (ami azt jelentette, hogy a vendéglő Mátyás királyhoz volt címezve,) de annál nagyobb ételadag járt az ilyen bélyeges vendégnek például özvegy Teneriné vendéglőjében (a Szilvafánál,) aki asszony létére minden vendéget élete végéig megtartani szerette volna, miután Teneri urat rossz bánásmódjával sokkal korábban a másvilágra üldözte, mint ezt a vendégek gondolhatták volna; most tehát minden szeretetét vendégeire pazarolta, özvegyemberekre, nőtlenekre, elváltakra s egyéb bajbajutott férfiakra, akik csöndes rezignációval megnyugodtak abban, hogy ebédelni immár egész hátralevő életükben kocsmába járnak. Ebből a fogadósné-szeretetből jutott még Loncsos úrnak is, holott a bölcs asszonyság előre tudta, hogy L. urat előbb-utóbb ki kell vetni az étkezdéből.

- Ma paradicsom-mártás volt a húshoz, - kezdte Loncsos igen csendesen, amikor valamely asztal mellett valamely ismerősét felfedezte és ahoz letelepedett. - Ne is tessék kérdezni, honnan tudom, habár gazdasszonyos-ember létemre ma is otthon ebédeltem, mint közönségesen. A paradicsom-mártás valamely olyan étel, amely még annak a ruháján is foltot hágy, aki a kocsma előtt elmegy. Nem lehet elbújni előle senkinek sem, ha egyszer kinyitották azt az üveget, amelybe nyáron bezárták, mint valami szellemet. Csalogat a színével, különösen ha bőven adják, mint például ebben a kocsmában. Némely ember annyira bolondja a paradicsom-mártásnak, hogy megfürödni szeretne benne, amikor a villára tűzött húsdarabot úszkáltatja a mártásban. Azt mondják, hogy van ennek a körülménynek valamely tudományos magyarázata is, de én mint egyszerű ember csak annyit tapasztaltam, hogy ez a legolcsóbban előállítható mártások közül való, különösen akkor, ha a vendégnek nem jut eszébe külön cukrot kérni a mártáshoz. A mártás, bár olcsó, megteszi minden kötelességét, amit egy mártástól várhat a vendég: bepirosítja a főtt marhahúsnak ama hulladékos részeit, amelyeket egyébként levagdalna a vendég, mint olyan részeket, amelyeknek megmaradása a húsdarabon csupán a mészáros vagy a szakácsné hanyagságán múlott. Hiszen kedves dolog a marhahús karéján ama keskeny faggyú-réteg, amely úgy csillog, mint a hold udvara, de amikor ehez az álomképbeli jelenséghez mindenféle bőrfoszlányok, gyanús húscafatok is járulnak, amelynek helyük voltaképpen a vágóhidak körül nyalakodó kutyák bendőjébe illenének, akkor gondolkozóba kell esni az embernek, hogy vajjon a pacalos, a romlásnak leginkább kiszolgáltatott lágy hulladékokkal egyetemben fürössze meg az ember húsdarabját a paradicsom-mártásban, vagy pedig előbb lemetélgesse ezeket a függővényeket, amelyek voltaképpen a húsnak az erejét adnák, amelytől a mészároslegények és mészároskutyák növekednek.
Valamely paradicsomfoltos szalvéta megől felelt az ismerős:
- Igazi marhahús nem képzelhető úgynevezett zilás, bőrös, hulladékos, csontos részek nélkül.

- A csontos részekről nem beszélek, mert ahol csontot mernek adni a marhahúsra: ott valóban jó a hús. A csont mellett érezni meg a hús romlottságát voltaképpen, hiába adja a fogadós ibrikben vagy akár tálkában a paradicsom-mártást. Még a gomba-mártáson is átérzik a hús ódonsága, pedig a gomba-mártás talán az egyetlen, amely kellő szakértelemmel készítve: versenyez a paradicsom-mártás fiatalos, télen is fiatalos hatásával. Igaz, hogy a gombában mindig érezni némi élemedettséget, - az ő íze a férfi és a nő íze, aki már túlesett az első fiatalságon. A gomba az a növény, amely minden körülmények között öregen jön a világra, mert akár a pince, akár az üvegház, akár az erdő földjében világrajövetele előtt van ideje gondolkozni a dolgokon. Ő már egy kis öreg akkor is, amikor az erdészlányok nevetve rátalálnak az esős éjszaka után. Friss gomba! Pedig mennyit gondolkozott ő már a föld alatt, mielőtt rászánná magát, hogy az emberekkel megismerkedjék! Egyébként a paradicsom- és gomba-mártások között az is nagy különbséget jelent, hogy az előbbi, már mint a paradicsom-mártás élvezetéhez voltaképpen mindig szükséges egy darab hús, kenyér, rizs, hogy illuziót keltsen, mig a gomba-mártás egymagában is elegendő ahhoz, hogy az ember kikanalazza a maradékot, miközben elgondolkozva hajlik a mindinkább tisztuló tálka felé, mintha életének múlt idejét kezdené közelebbről és közelebbről látni. Maholnap elfogy az utolsó kanállal a bőven szolgáltatott gomba-mártásból és legfeljebb kenyérhéj marad a kezünk ügyében, amellyel a tálat kitörölgethetjük, ha egy és más ízeket vissza akarunk idézni.

- Az életfilozófiának vajmi kevés köze van az ételek ízeihez. Éppen azok az emberek esznek a legpompásabb étvággyal, akik oda sem gondolnak az életre, az ételre.

A paradicsomfoltos asztalkendő nem fejezhette be szavait, (pedig bizonyára lett volna még némi mondanivalója), amikor Loncsos úr egy levéljegyre mutatott, amelyet éppen akkor tett el harmónikás, sokatmondó bőrtárcájába a szomszéd asztalnál a pincér.

- Lajos, mutassa csak azt a jegyet! - kiáltott fel csendbiztosi hangon Loncsos úr, mintha valamely nagy pénzhamisítás ügyében nyomozna. - Íme, itt van egy ételjegy, amelyet nyilván valamely kisebb, dologtalan nyomdában nyomtatott kínjában a nyomdász, - a nyomda valamely mellékutca pincéjében van, patkány- és festékszaga van. És íme a nyomtatványon, mióta özvegy Teneriné ráütötte vendéglői pecsétnyomóját: világosan érezhető a paradicsom-mártás szaga. Mert ez a jegy már tudja, hogy őt paradicsom-mártásért tépte ki füzetéből tulajdonosa. Amint a sírkoszorúkról is messziről megérezhető, hogy öreg, vagy fiatalember koporsóján szolgáltak darab ideig. Tessék megszagolni a paradicsom-mártás sírkoszorúját és nyomban érezni fogja rajta a kamara felső polcának a szagát, ahol a paradicsomos üvegek állanak glédában.

- Kérem, - felelt az attakirozott vendég, még mindig asztalkendője mögé rejtőzötten, - azt már hallottam én is, hogy földünkön minden tárgynak, embernek, lénynek megvan a maga speciális szaga, amely mással össze nem téveszthető; de hogy éppen ennek a hitvány papirosdarabkának legyen paradicsom-mártás szaga: nem érthetem, uram.

Loncsos, ama egy deci bor mellett, amelyet az ebédutáni szájíz kedvéért fogyasztott, (amelyre annyiféle nevet tudott kitalálni, hogy a csaposlegényt mindennap bámulatba ejtette és fejtörésre késztette, - nevezvén azt füttynek, tréfának, hosszúlépésnek, macskaugrásnak, bakterháznak, puffancsnak egyaránt), egy deci borocskája mellett olyan mozdulatot tett, mint aki most véglegesen leszámol ellenségével, - a poharat kellő távolságnyira tolta kezétől, valamely étvágyas passzióval gombolta ki a mellénye alsó három gombját, csemegés krákogással fordult el az asztaltól, amellyel az ilyen kisebbfajta vendéglőkben szokás bizonyos műveletek elvégzésekor: nem viselkedett volna különben akkor sem, ha a másodszori megebédelésre gondolt volna, de némelyek szerint az sem volt néha egészen bizonyos, hogy Loncsos egyszer is megebédelt. Mondókáját esküvéssel kezdte:

- Nyomban viszontlássam ama kis pörköltet, amelyet ma délelőtt, hivatali körútam alkalmával élveztem Hintenreiter barátomnál, a Koszorú-utcában. Pedig ilyen pörköltet csak akkor főznek, amikor a Vendéglősök Lapjában hetenkint előre közölt program szerint a csütörtöki gábel-früstököt a vendéglősök Jó Barátok Köre Hintenreiternél rendezi. Persze, ilyenkor nemcsak a vendéglősök jönnek elő a város különböző részeiből, piaci bevásárlásaik után (miután az egyfogatú kocsit, vagy az érdekes kosarú szakácsnét hazaküldték előre a bevásárolt holmikkal, amelyek tetején rendszerint karfiol, sóska, újhagyma, friss spárga foglal helyet, kóstolóban a család részére), hanem előkerülnek más jóbarátok is, akik Pesten adnak valamit a gyomrukra és minden héten kijegyzik az ujságból, hol tartják meg a szokásos vendéglősreggelit. Én, aki hivatali állásomnál fogva amúgy is könnyen felmenthetem magam az íróasztal mellett való görnyedéstől (többet ennél soha se lehetett megtudni Loncsos úr hivatali állásáról), előveszem sétapálcámat a sarokból és könnyed, vídám léptekkel megyek el a bizalmas összejövetelekre, amelyeknek dátumát noteszem mutatja. Természetesen mindig ott találom néhány vendéglős barátomat, akiknek az arca ilyenkor olyan pirosra van beretválva, mint a cékla, akik örülnek, ha öklükkel bizalmasan hátbavághatnak: Nos, amice, hogy ízlett a multheti reggeli Neuzidler Gézánál? - kérdezik. De ez a bizalmaskodás nem jelent egyben tiszteletlenséget is irányomban, mert hiszen akkor nem volnának kíváncsiak véleményemre. Én megdícsértem Géza reggelijét, megdícsérem most is, mert valóban olyan gombóccal sehol sem kedveskedhetnek a vendégnek, mint itt a savanyútüdővel. Megdícsértem még a két hét előtt rendezett vendéglős-reggelit is a Svábnál és pontosan emlékeztem azokra a kisalakú, de igen zamatos, egyharapásra való, de mégis kiadós töltött káposztácskákra, amelyeket ugyan egyfogra valónak mondanak, ámde őket ama káposztákból készítették, amelyek legelőször mutatkoznak a dunaparti piacon. Podmaniczky Frigyesnek lehet beretva-élűre vasalva a nadrágja, de ilyen káposztát még ő sem evett, mint akkoriban mi ettünk a Svábnál. Valamiképpen még néha azt is elhitette magával az ember, hogy nem is annyira a töltelékek voltak fontosak, hanem azoknak a káposztáknak az ízei, amelyek még csak kis gyaluval vagy késsel felvágottan, torzsástól, erestől, csomóstól kerültek a fazékba. A káposztának eme szívgyökerei fiatalkorukban vetélkednek az első szerelem ízeivel. Érezni rajtuk a tavasz folyadékainak illatát, érezni rajtuk, hogy ezek a csomók, erek választják ki a kertek felett lógó friss esőkből azokat a nedveket, mint tudós kis gazdasszonykák, amely nedvek alkalmatosak a káposzták neveléséhez. Jól tanultak Géza reggelijének káposztái, amelyek a levelekre enyhén pakolt töltelékeket körülvették, nem is annyira a késfokra vagy villára várakozván, mint inkább a kanálra, amellyel alaposan lehet dolgozni. Persze nem hiányzott a káposztából néhány faladék sódar, amolyan piros, otthon füstölt kis sódar, amelynek előnye éppen az, hogy kistermetűnek jött a világra, így könnyebben füstölhető. Az ilyen sonkának a csontjai is vékonyak, gyermekesek, az ugynevezett síp-csontot a két végénél öreg ember is lerágicsálhatja. Ismétlem, hogy a Koszorú-utcában, Hintenreiter barátunknál is volt bátorságom hangos szóval dícsérni Neuzidler Géza merész újítású, töltöttkáposztás reggelijét (amelynek elfogyasztása után Géza nagy örömére legtöbben így sóhajtottak fel, hogy "kampec az ebédnek", mire mindig akadt vigasztaló, aki felelte, hogy vendéglős-reggeli után ez már így szokás), volt bátorságom megmondani az igazat, - de a sörgyárat állandóan szidalmaztam, hiába küldtek extrahordókat a vendéglősreggelihez, mi, régi vendégek tudjuk, hogy miféle ármány lappang az extra-hordócskák mögött, még ha ugyanabból a sörből küldenének is, amely sört valamikor külön főzték az öreg Drehernek, valamint Ferenc Józsefnek. A sörgyár a vendéglősök piócája, szavaim tehát kellő hangolásra találtak, mert nem kell a vendéglősnek abszinttal kevert kinai cseppeket bevenni, hogy megjöjjön étvágya a káromkodáshoz, panaszhoz, mérgelődéshez, amikor a sörgyárról hall, bármily régi összeköttetés van is közöttük. A vendéglős-reggelin tehát hiába hozta be két kezében a söröshordócskát a csaposlegény, mielőtt a rézcsövet belenyomta volna. Az aranyos lé gárdatiszti gallérját borzongva nézegették a vendégek, igaz, hogy egyetlen hörpintésre mentek le az első poharak, mert mégis csak passzió abból a sörből inni, amelyet Ferenc Józsefnek főztek, de az Öregúr nem iszik már többet, mint egyetlen pohos pohárral, amely pohár valamivel kisebb a kriglinél. Így aztán rövidesen rátértünk a borivásra, mert az igazi vizsgát a bornál teszi le a vendéglős. Sikerülhet vagy elromolhatik valamely étel, még a pulykanyak-becsinált is a szakácsné kedve szerint, de a bornál nem lehet tréfálni, amikor hozzáértő emberek ülnek együtt, akiknek némelyike nemcsak a záp-, de a metszőfogaival is megrágja a bort, mielőtt azt torkán leengedné. Nem beszélve azokról az igazi tudósokról, akiknek nyelvük forogni kezd, mint a motóla, a szájuk belseje ugyancsak szitává változik, amikor valamely ismeretlen bort kóstolnak. Van egy ismerősöm, Budán, ahol félni kell a borhamisítóktól: aki az orrába is felszivattyuzza a bort, mielőtt megvenné. Ez a bor például sehogy se felelne meg budai barátom ízlésének, - mondta Loncsos úr és úgy tett, mintha orrával akarná felszippantani a rüfkét, ahogyan néha jókedvében a maga egy deci borát elnevezte. De szájával sem nyúlt hozzá, tovább beszélt az asztaltárshoz, aki ezalatt megfordította a nyakában függő asztalkendőt, olyanformán, hogy most a tegnapi vagy tegnapelőtti sóskamártás nyomai mutatkoznak vala rajta. Loncsos elámult:

- Itt sóska-mártás volt? - kiáltott fel, mintha valamely váratlan dologról értesült volna. - Valódi sóskamártás anélkül, hogy én tudtam volna róla, pedig csaknem naponta megfordulok itt, amikor hivatali állásom megengedi? Mondja, kegyed valóban evett a sóskamártásból? Nem vadsóskából, amitől a tehenek felpuffadnak, hanem valódi, jó, szelid kertisóskából, amilyent kis kertjeikben várnak az asszonyok a földből előbúvni a tavasszal együtt? A sóskamártás előtt aztán le a kalappal, ha az megfelelő módon van elkészítve. A sóskamártás jelenti az ételek, az életek, a kedvek és étvágyak ifjú ízességét. Egyetlen asszony tudott voltaképpen sóskamártást főzni, a boldogult Tenerinek az első felesége, aki után Teneri a másvilágra ment a második felesége elől.

- Nem érdekelnek engem a maga komplikált családi dolgai, - felelt most a sóskamártású asztaltárs, mert észrevette, hogy a vendéglősné kigyóbűvölő szemekkel kezd figyelni. A vendég pedig még akkor is gyáva, ha ételjegyes-fűzet van a zsebében.

Loncsos azonban nem hallgatott:

- Minden ételnek és minden embernek más és más íze van bizonyos életkorban. Én példáúl most kezdem szeretni a tejfeles sóska-mártást, amikor annyi mindent tapasztaltam, részint hivatali állásomnál, részint tapasztalataimnál fogva. Az élet és az étel csak tavaszkor ér valamit, amikor az ember azt hiszi, hogy ő találta meg az első sóskát a kertben, amikor azt gondolja, hogy egyedül van a világon, akire rábizatott az élet végigélése. Amikor még senki se számít komolyan, mert az emberek jönnek-mennek, rosszak helyett jönnek a jók, - amikor egy rosszúl sikerült ebéd nem tragédia, mert még annyi sok ebéd lesz a világon, hogy az embereknek bízvást van ideje elfelejteni az összes kocsmárosnékat, akik addigi életében szerepeltek. Ne legyen Loncsos a nevem, ha nem így gondolkoztam én is valamikor, - oda se füttyentettem egy elmulasztott sóska-mártásnak, mert bizonyosan tudtam, hogy még rengeteg sóska várakozik reám. Most már azonban fájni kezd minden elmulasztott ebéd, minden elmulasztott étel, mert azt hiszem, hogy ebben az életben azt többé pótolni nem tudom. Ki tudja, eszek-e még valaha sóskamártást?

...Ebben a borongós hangulatban Loncsos úr komolyan és végleges elhatározással kinyújtotta kezét érintetlen Kis Bánat iránt (ahogy borát néha nevezte) és szájához akarta emelni a szivárványszínű poharat. A pincér hátulról megfogta a kezét:

- Loncsos úr, van pénze? Hitele itt már régen nincs.

Loncsos úr eleresztette a poharat, felállott, anélkül, hogy a pincérnek felelt volna, csupán asztaltársát fenyegette meg:

- Legközelebb újra bejövök így ebéd után és tovább diskurálunk az ételek különösségeiről. Például a kenyér jóságáról. A bor édességéről, - szólt és emelt fővel távozott.

Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 7.szám
(http://www.flagmagazin.hu/print_cikk.php?cikk_id=438)



Link
 
 
0 komment , kategória:  Próza-ahol szereplő a szalvéta  
Böske,vagy a szerkesztőség....
  2011-06-29 09:47:19, szerda
 
  Krúdy Gyula: Böske, vagy a szerkesztőség pesztonkája

-részlet-

Ki volt az a vendég, aki a "tányérhúst" rendelte?

Szortiment körülbelül mindenkit ismert a Belvárosban, ráeszmélt tehát a párizsi-utcai suszterre is, aki mindig csak azt nézegette a kalendáriumban, hogy mikor következnek azok a napok, amikor a magyarok nemzeti ünnepeiket szokták tartani. Természetesen Szent István királyunkat tartotta a legnagyobb becsületben a párizsi-utcai suszter, mert ezen a napon minden valamirevaló úriember díszruhájába öltözködik és a díszruhájához megfelelő lábtyűt von fel. (A királykoronázás évfordulóját is számon tartotta suszterünk, de csizma szempontjából nem rajongott érte úgy, mint István napjáért.) Sodrott, deres bajszú, termetes, céhmesterkülsejű ember volt a párizsi-utcai suszter, aki mindig olyan komolyan nézett maga elé, mintha valamely bárónak a lábáról kellene mértéket vennie, (természetesen papírszalagocskákkal,) a két tenyerét gyakran összedörzsölgette, mintha kézfogásra készülődne valamely rangbeli megrendelőjével. A párizsi-utcai suszter igen rendben lévő dolognak tartotta, (alig észrevehetően biccentett a fejével,) amikor az álmos pincér egy akkora darab csontos marhahúst tett elébe, hogy Szortiment megbánta, miért esett haragba a gyűrött gentlemannel, akit külseje miatt a földkerekségen máshol nem alkalmazhatnak, mint a Hét Bagoly pincéjében. Különben sem ízlett neki a ferenci barátok guardiánja elől elfogyasztott savanyú tüdő, mert lelkiismereti kételyei támadtak, hogy vajon joga volt-e ehhez a cselekedethez. A gombócok pláne nehezen mentek le a nyeldeklőjén és úgy érezte, hogy nehéz emésztést fognak okozni. Azt álmodja példának okáért, hogy az Ünnepnapi Újság soha többé az életben nem jelenik meg.

Minden figyelmét tehát a párizsi-utcai suszter étkezésére fordította és átkozta magában a kerületi kéményseprőt, aki fogvájóval a szájában már vette is kalapját és sokráncú köpenyegét.

A hús: valóban derék hús volt. Ínyencek álmodnak ilyen marhahúsokról, amikor a déli harangszót elmulasztották megszokott kocsmáikban és az étlapon kitörölve látják a főtt marhahúst, mintha a pincér ceruzája örökre száműzte volna az élők sorából. Szortiment úr irigykedő szemével (mert hiszen a szeme néha bevallotta igazi természetét) különbözőképpen mustrálgatta a húskoloncot, amely reggel óta porhanyóssá főt a konyhán. Lehetett a húson a marhának olyan része is, amelyet a vendégfogadók látogatói "spitz"-nek neveznek, viszont a hatalmas csont, amely koronaként emelkedett ki a húsbálványból, azt bizonyította, hogy a marhahúsoknak egyik királyát sikerült megkaparintania a párizsi-utcai suszternek a szakácsnő hűtlensége folytán. (Nyilván papuccsal kedveskedett a nőnek a lábtyű-gyáros.) Szortiment látta azokat a zsigereket, zsíros izmokat és faggyú-maradványokat, amelyek párologva, étvágy-gerjesztően csüngtek le a csontról és a maga fogai alá képzelte őket. Ezeknek a zsiradékoknak még az ő odvas fogai is örvendeznének, holott a zsíros ételektől is el volt tiltva az orvos rendelkezéséből.

És a suszter, meg kell adni, tudta a módját, hogyan kell az ilyen királyi koncot elfogyasztani, ha véletlenül hozzájut a vendég.

Mindenekelőtt szalvétát tett a nyakába, amelyet a gallérja mögött csokorra megkötött. A sót, paprikát, sőt a mustáros üveget is keze ügyébe kerítette, habár látszólag ez utóbbira nem igen lehet szüksége, ama tálnyi ecetes torma miatt, amelyet az álmos pincér a marhahús mellé szolgált. Hát a sóval nem is takarékoskodott a párizsi-utcai suszter. Megsózta elsősorban a húskölöncöt félig befedő zöldségneműeket, külön figyelmet szentelve a levesben főtt krumpliknak, sárgarépáknak, zellereknek és kelkáposzta-gerezdeknek, amelyeknek a háromlábú székecskéiken üldögélő vargák mindig lelkes hívei voltak. Megsózta a húst, mialatt megfordította, hogy alulról is szemügyre vehesse éhes szemeivel, mint ahogy egy nőszemélyt szokás megnézni tetőtől-talpig. És megsózta az ecetes tormát is.

- Hm, - gondolta magában Szortiment úr és eltolta magától a félig elfogyasztott ételt. - Ez a suszter sokkal nagyobb gazember, mint hittem volna...

Mire a suszter a bal kezébe kapva a villát, beledöfte azt a húsba, hogy szinte fröccsent, majd késével apró darabokra kezdi vagdalni a húst. Szortiment úr már készen is volt a tervével. Még csak azt várta, hogy a suszter megkóstolja a húst és ítéljen arckifejezéséből...Ám a suszter váratlanul a kanalat vette és megmártotta a tálban maradt levesben. Szörpölte a forró levest, amely nyilván égette a száját, de újra és újra a levesnek látott, (miután egy késhegynyi paprikát szórt bele) szemét lehunyta a fájdalomtól vagy gyönyörűségtől...Szortiment úr most már nem habozott tovább, eszébe jutott egy agglegény barátja, egy nyugalmazott bíró, aki esernyőjére támaszkodva foghegyről nézi a világot és az a filozófiai álláspontja, hogy az a miénk, amit megeszünk. Szortiment úr azt gondolta magában, hogy a bíró is helyeselni fogja mostan következő cselekedetét...

- Mózel, - kezdte a szerkesztő megfontolt hangon, amikor a főpincér aggodalmas fejcsóválását látta az ételmaradék fölött, - Mózel, volna odakinn a konyhában egy gyermekökölnyi nagyságú csontocska, valami húsmaradékkal, mert a húst már előzőleg lemetszették róla?

- Természetesen: van! - felelt Mózel felragyogva. - Ha nincs, majd csinálunk.

A szerkesztő a kezével is magyarázott:

- Tudja, kicsi legyen, de finom, gusztusos, helyes, hogy attól az ember még rendesen ebédelhessen is.

Mózel bólintott és lötyögős nadrágszárait, amelyeket minden éjszakára bizonyára a szalvéta-présbe zárt: a konyha felé indította. Szortiment úr félszemmel a párizsi-utcai susztert leste. Az pedig most nyúlt a késhegyével az ecetes tormába és egy kisebb boglyával véve a bőséges tormából egy kiválasztott, - félig zsíros, félig inas - húsdarabra helyezvén azt, a húst a villával a késlapján balanszíroztatva szájába vette és állkapcsával csak egyetlen, de annál megelégedettebb mozdulatot tett, mintha malomkő mozdult volna a szájában és már kése megint az ecetes torma felé közelgett, mire baljával kenyeret tört, amelyet az asztalhoz szorított.

Ám közelgett is már Mózel a kettős tányérra helyezett húsos csonttal. Hm, a párizsi-utcai suszteré szebb volt, nyilván ő jött elsőnek - gondolta magában a szerkesztő, miután a keskeny zsírréteggel, mint tollbokrétával díszített húst szemügyre vette...

- Ki a mészárosuk? - kérdezte szórakozottan.

- A Dubovetz a Lipót-utcából.

...Mielőtt a szerkesztő a megfelelő szertartásokat megkezdte volna a hús elfogyasztása körül: hirtelen Mózelre pillantott, aki szinte imádkozó állásban várakozott a szerkesztő bal oldalán.

- No. - kérdezte Szortiment, - visszavonva kinyújtott kését a sótartó felől. - Talán csak nem bánta meg, hogy ezt a húst hozta a konyhájából?

Mózel nagyot sóhajtott:

- Ha az apám élne és eljönne a Hét Bagolyba: neki sem adhatnék jobb villásreggelit, mint szerkesztő úrnak. Szegény öregúr azonban nem jöhet el, a váci temetőben fekszik, mert valamely gazember, bizonyos Kupriczki, beleugratta, hogy tudományát arra használná fel, miként lehet hamis ötforintosokat gyártani...Apám ugyanis fotográfus-segéd volt Ellinger tanár úrnál.

- No és sikerült az ötforintos? - kérdezte fogát szívogatva Szortiment.

- Csak egyetlen ötflórest tudtak csinálni, a policáj már hoppon vette őket és a bírók tíz esztendőre ítélték az apámat, - egy nyomorult ötflóres miatt, amellyel néha részeg gavallérok a szivarjukra szoktak rágyújtani. Öt flőr! - tette hozzá szünetet tartván Mózel úr és önkéntelenül frakkja szárnya alá nyúlt, hogy megzörgesse az ott rejtőző aprópénzes táskát.

A szerkesztő maga is az ötforintos bankóra gondolt, amelyen mezítelen mitológiai emberek, ásók, kapák, gereblyék mutatkoztak a zöld mezőben. A szerkesztő ilyen ötforintossal szokott a versekért és beszélyekért fizetni, - a pénzt otthon tartogatta az íróasztala fiókjában, szépen egymás mellé lapítva a bankókat egy szakácskönyvbe, amelyet Rézi néni írt. Igen, ebből a szakácskönyvből csalt ki Ligetsarki beszélyére két darab ötforintos bankjegyet, de a beszélyeket még mindig "hozza"...E gondolatra megint csak elborult a kedve, hogy a húsról azt kezdte észrevenni, hogy az "szálkás," szóval nem az igazi, semmi esetre sem olyan, mint a párizsi-utcai suszteré, aki éppen ebben a percben tartott étkezése amaz időpontjánál, amikor a maradékokat kezdte összeszedegetni a tányérból és a tálból, hol kanállal merítvén ki a maradék leveskét a kenyérdarabkával összekormányozott zöldségekkel, hol meg késével elfogdosva egy húscafatot, amely késén himbálózva vonult a szörcsögésre nyitott száj felé. Azt mondják, hogy tulajdonképpen ezek az ételmaradékok hizlalják valóban az embert. - Milyen nagyszerű lehetett az a hús, amelynek még roncsait is ilyen passzióval fogyasztotta a párizsi-utcai suszter.

- Bizony nem ér meg tíz esztendőt öt forint, - mormogta minden meggyőződés nélkül a szerkesztő, mert hiúságának hízelgett, hogy a főpincér az ő asztala mellett tartózkodik, bár mások is vannak a helyiségben.

Mózel úr felelt:

- Hiszen az a tíz esztendő nem volna olyan nagy baj, úgysem ült le belőle az öregúr többet, mint hármat, mert időközben tüdőbetegséget kapott és meghalt. De maradt itt egy lány, egy mostoha-lány, akivel nem tudunk mit sem csinálni, sem én, sem a feleségem. Már huszadik esztendejében van. Volt már kalapos, volt már trafikos, volt már házivarrónő...De ő Simli Mariska szeretne lenni. Bolond, kérem, tisztára bolond.

- Simli Mariska? - horkant fel Szortiment szerkesztő úr.

- No igen, - szólt engesztelgető hangon Mózel úr, - mint az a költőnő, aki papi reverendába öltözve járja be az országot. Cilinderkalap van a rövidre vágott haján. Nem tetszik hinni, hogy egy bolond nő hány másik nőt tud megbolondítani. Böske, mióta megismerkedett Simli Mariskával, egész nap verseket ír és szerkesztő úrral szeretne megismerkedni...

Bár Szortiment úr nagy érdeklődéssel és megfelelő gunyorú mosollyal hallgatta a főpincér előadását, most hirtelen másfelé összpontosította figyelmét...valami olyan eseményre, amelyet véleménye szerint nem mindennap lehet látni. A párizsi-utcai suszter talált ki valamit, ami darab időre lepipálta az összes Simli Mariskákat. A suszter észrevette, hogy a maradék csont voltaképpen két darabból áll, mint akár az ember könyöke, amely csontokat izmok és inak fűznek össze. A suszter két markába kapta a csontot és bizonyos erőfeszítéssel eltörte azt, akkor aztán villát, kést, kanalat elsöpörve maga mellől: rágni kezdte a fogaival a csontot, mégpedig olyanformán, hogy még a haldokló is visszamaradt volna e világban arra az időre, amíg a suszter a csontok lerágásával elkészül. Meg kell adni, hatalmasan dolgoztak a fogai, húzta, szívta, szopogatta, körmeivel farigcsálta a csontot, hogy Szortiment úrnak nyomban elment a kedve a húsevéstől: csontot szeretett volna enni ő is, bár többé nem bízott úgy fogaiban, mint hajdanában...

A végzet ellenben úgy döntött, hogy ezen a napon - késő őszre járt - Szortiment szerkesztő úr is csontot egyen, mert úgy érezte, hogy gyomorbaját ezzel az eledellel kúrálhatja. S történt ugyanis, hogy a nyápic fűzőcsináló, akinek a Ferenciek-terén van az üzlete a viaszbabákkal és más látványosságokkal, amelyek a nőket megállítani szokták, a fűzőkészítő darabidőre odahagyta a halcsontokat, pántokat, kapcsokat, rézlemezeket, amelyek azt szolgálták, hogy Pesten minden nő lehetőleg olyan karcsú legyen, mint Erzsébet királyné. A fűzőkészítő Bagolyhoz címzett kocsma söntésébe belépve, Mózelnél, az elősiető főpincérnél a következő hallatlan megrendelést tette:

- Álmomban az éjszaka velős-csontot ettem aprón pirított zsemlyeszeletekkel, valamint paradicsomsalátával. Vajon volna részemre a valóságban is egy velős-csont a konyhán?

Szortiment úr kimeresztette a szemét erre a vakmerőségre, hogy valaki azzal a nesszel hagyja oda jól menő üzletét, valamint a fűzőket próbálgató hölgyeket, hogy velős csontot menjen enni a kocsmába...Sőt a párizsi-utcai suszter is, mintha szünetet tartott volna a csontrágásban, pedig az ilyesmit nem lehet egykönnyen abbahagyni. Csak Mózel úr, a főpincér nem csodálkozott. Kerek hasát, amelyet emlékpénzes óralánc védelmezett, jókedvűen vitte a konyha felé, mintha várva várt vendég érkezett volna a házba. És rövid néhány pillanat múlva, valóban visszatért egy párolgó tállal, amelynél szebbet a szakácskönyvek rajzolói sem tudnak pingálni és a tálat a szerencsés feltaláló büszke mosolyával helyezte a beteges fűzőkészítő elé. "Miért nem adja Simli Böskét a fűzőshöz?" - gondolta magában elégedetlenül Szortiment szerkesztő úr.

A főpincér azonban a fűzőkészítő asztalánál maradt és megvárta a bekövetkezendő szertartást. A fűzőkészítő késével lenyesegette a velős csonton látható maradékokat és miután azokat megborsozta, megpaprikázta és megsózta: apránként a szájába rakosgatta, de ezenközben egyetlen pillanatra sem vette le szemét a velős-csontról, mintha az elfutamodni akarna tőle. Sőt fejét jobbra-balra hajlítgatva, bekukucskált a velős-csont belsejébe, mintha kulcslyukon kémlelne valami gyönyörűséges látványosságot. "Hogy vigyorog az ipse," - gondolta magában váratlan felindulással Szortiment és eltolta a tálat, a tányért, az evőeszközöket, mint aki váratlanul megharagudott az egész világra.

A fűzőkészítő pedig ezalatt, az egész vendégség élénk figyelése mellett, a bal kezébe vette a velős-csontot és a jobb kezét ökölbe szorítva a balkéz csuklójára ütött. Az ütésre a csontból velőhurkák zuhantak ki a forró tányérra, olyan bőségesen, mintha ez lett volna a legderekabb csont, amely e napon Pesten kimérésre került...De a fűzőcsináló nem volt megelégedve a zsákmánnyal, mert szemtelen ember volt, - még átkukucskált az üres csonton, (mintha Szortiment urat fixírozta volna,) és a villát beledugva a csőbe: kétszer-háromszor megforgatta a csont belsejében, mire valóban előkerültek némi velőmaradványok.

Szortiment úr többre nem volt kíváncsi, féloldalvást hátat fordított a fűzőkészítőnek és a könyökére támaszkodott, mint valami betyár a csárdában.

- Főpincér, sert innék! - kiáltotta, hogy megzavarja Mózel urat, aki együtt lelkendezett a fűzőkészítővel a velős-csont váratlan tartalma felett és igyekezett úgy rendezni az asztalon a sótartókat, paprikatartókat, hogy azok a vendég keze ügyébe legyenek, mert a napvilágra került marhavelő hamarosan kihűl. De Szortiment hangjára megfordult Mózel úr és vékonybőrű pincércipőiben a szerkesztő asztalához lejtett...

- Sört parancsol? - kérdezte, de az elkomorodott Szortiment nem is felelt, csak mogorván intett.

*

Mire Mózel visszatért a söröspohárral. Szortiment úr némileg megenyhült, észrevette ugyanis, hogy a fűzőkészítő nem tudja a módját a velős csont elfogyasztásának, nagy karéj kenyerekre kenni rá a velőt, mint akár a vajat, holott a velőt apró, egyharapásnyira alkalmatos kenyérszeletekre kell helyezni. Azonkívül forrón párolgó húslevest sem látott a járatlan vendég előtt, pedig a napvilágra hozott velőt nyomban forró húslébe kell helyezni...

- Azt hiszem, én is ennék egy velős csontot, - mondta most váratlanul a szerkesztő, amikor a főpincér letette elé a söröspoharat. Mózel olyan fürgeséggel, amilyen csak uraságaikat szerető inasoknál tapasztalható: futamodott a kívánság teljesítésére, röpült vastag termetével és a szalvétájával messziről integetett a konyha felé. Verejtékcseppek gyöngyöztek szőke, kopasz homlokán, amikor egy kétszerakkora csonttal megérkezett, amilyen a fűzőkészítőé volt, amellyel nem tudott kellően elbánni. Mózel forró húslevest is hozott a csonthoz és pirított császárzsemlyeszeleteket, amelyek valóban egy harapásra voltak szánva. Szortiment úr diadalmasan nézett körül a Hét Bagoly söntésében, mert valóban az egész vendégség tisztelettel nézett rá. A szalvétát újra felkötötte nyakába és vállveregető hangon így szólt a homlokát törölgető főpincérhez:

- Nem bánom...Délután, a hivatalos órák alatt, amikor irodámban tartózkodom: küldje fel hozzám azt a Simli Mariskát...

- Csak Böske, - könyörgöm, - lelkendezett Mózel úr.

- Majd megvizsgáljuk, konyít-e valamit a versíráshoz. Én azonban szeretném látni, hogy valódi szegedi paprikájuk van-e, mielőtt a paprikához hozzányúlnék...Beteg ember vagyok.

Mózel újabb vágtatásba kezdett, amelynek eredményeképpen a konyhából visszaérkezett azzal a paprikásbödönnel, amelyről Szortiment úr meggyőződhetett, hogy a paprika valóban Szegedre való.

.....
(http://epa.oszk.hu/00000/00022/00407/12628.htm)



Link
 
 
0 komment , kategória:  Próza-ahol szereplő a szalvéta  
Budapest vőlegénye
  2011-06-29 08:23:24, szerda
 
  Krúdy Gyula:Budapest vőlegénye



Link

,,Mostanában gyakran forgatom báró Podmanicszky Frigyes Emlékiratait... -írja Krúdy Gyula 1926-ban A polgár című lapban. - Ah, milyen szerelmetes volt városába ez a császárszakállas férfiú, akire még sokan emlékezünk, amint a régi Kerepesi úton áttipegett a Pannónia felé, miközben tiszteletére megállították a lóvasutat, és az ifjú Glück Frigyes úr, fogadós-atyja megbízásából, fehér szalvétával várta a bárót a szálloda előtt!" Azt a bárót, akinek különös mintájú ruháit százlépésnyire felismerték a pestiek. Hasonló ruhákat legfeljebb Indiában viselt egy egzotikus gyarmatalapító. Arcát mint népszerű íróét, cégtáblájára festette egy irodalompártoló borbély a Szervita téren. Hosszú élete során a magyar történelem egyik fontos szemtanúja, ahogy a kortársai nevezték, ,,gibice" volt. Részt vett a pozsonyi országgyűlésen, Kossuth kortese lett, huszárkapitányként és osztályparancsnokként harcolt a császáriak ellen, a világosi fegyverletétel után közlegényként lefokozva hordta közfeltűnést keltő szekerén a trágyát. A későbbiekben megalapította a Szabadelvű Pártot, megépítette a Sugár útból az Andrássy utat, életre hívta és vezette az Operaházat, a Nemzeti Színháznak is ő volt intendánsa, négyezer holdas aszódi birtokából öregkorára már egyetlen holdat sem mondhat tulajdonának, mint ahogyan a számtalan Elit bárónők és polgárlányok sem neki nyújtották kezüket, s magányos utolsó éveiben készülő emlékirata margójára már a napi gondok számjegyeit, a mosónő, a háziúr, a szabó számláját rovogatta.
Krúdy Gyula regényt tervezett írni e különös sorsú ,,kockás báróról". Az utókorra gazdag anyagot hagyott. Az 1926 és 1934 között különböző lapokban megjelent, kötetnyire való regényrészletekből, elbeszélésekből és egyéb Krúdy-íarásokból - ezt gyűjti magába a Budapest vőlegénye - Podmaniczky élete így is körvonalazódik, és maga a kor imponálóan gazdag kerek egésszé áll össze.
(http://moly.hu/konyvek/krudy-gyula-budapest-volegenye)


Link
 
 
0 komment , kategória:  Próza-ahol szereplő a szalvéta  
     1/15 oldal   Bejegyzések száma: 149 
2011.05 2011. Június 2011.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 149 db bejegyzés
e év: 1416 db bejegyzés
Összes: 3343 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 186
  • e Hét: 5969
  • e Hónap: 26112
  • e Év: 372860
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.